[20/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook                   

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Íme, a huszadik részhez értünk, és őszinte leszek, felkészítelek titeket lélekben, hogy közel vagyunk az évad/könyv végéhez, viszont nem titkolom el, hogy majd tervezek 1-2 kiegészítő részt hozni a végén. ;) Addig is, jó olvasást ehhez a részhez is! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

 

Miután kihúzódik belőlem, elfekszik mellettem, s továbbra is csak bámulunk egymásra, még akkor is, mikor már légzésünk helyreáll. Felém nyújtva kezét simít végig arcomon, s újból megkapom, hogy mennyire gyönyörűnek tart, amitől elpirulok, de boldog vagyok. Azt kívánom, bárcsak meg tudnám puhítani, hogy másképp vélekedjen a szerelemről, s megmutathatnám neki, milyen érzés is az igazából. Azt mondta, soha nem volt még szerelmes, úgyhogy valószínűleg valakiken láthatta a negatív oldalát, bármi is történt, ezért beszéli be magának, hogy ilyen nem létezik, pedig, ha tudná!

            -           Ezt is használtad? – nézek szét az ágyon, s meglepetten veszem kezembe a kis tollvégű eszközt.

            -           Nem fogsz meglepődni, de tollcirógató a neve – mosolyogja.

            -           Nem tudok vitatkozni veled, igazán találó – dobom félre, majd erőt veszek magamon, hogy felüljek, s szétnézve a szobában, keresem is ruháim.

            Néhány perccel később már mindketten felöltözve lépünk ki a szobából, én pedig úgy érzem, mintha a fellegekben járnék, főleg most, hogy végre van kit szeretnem. Mondanom sem kell, mennyire hiányzott ez az érzés, s most, hogy végre újra bennem van, nem akarom elengedni, magamhoz láncolom, bármi áron. Talán alá kellene írnom a szerződést, és kiélvezni, hogy szerethetem, de az is lehet, hogy hagynom kellene ezt a részét a dolognak, és valahogyan enélkül elérni, hogy viszonozza az érzéseim.

            A konyhába lépve a hűtőt célzom meg elsőnek, hogy szétnézzek, mi van raktáron, viszont az szinte kong az ürességtől, így kérdő pillantással fordulok a másikhoz, hogy ez mégis hogy lehetséges, így meg is tudom, hogy ma nincsen munkába osztva SeoYun.

            -           Ez csak egyet jelenthet – húzódnak széles mosolyra ajkaim, mire kíváncsian dönti oldalra fejét. – Nincsen a hűtőben semmi, mert gondolom, Seoyun szokott bevásárolni, most mégis minden elfogyott, biztosan kiment a fejéből, hogy hagyjon neked valamit arra az időre, amíg nincs itt.

            -           Tudok rendelni, ha muszáj – ránt vállat, mire elsötétül pillantásom, ő pedig máris felemeli mindkét kezét védekezően. – Persze, tudom, hogy te tudsz főzni.

            -           Ez az egyik, a másik meg, hogy ne kérkedj azzal, mit tehetsz meg és mit nem – sóhajtom.

            -           Miért? Tán nem tetszik, hogy bármit meg tudok adni neked, amit csak szeretnél? – húzza fel szemöldökét, s legbelül igenis tetszik az elképzelés, miszerint nagyjából kinyaltatom a seggem vele, ami elvégre is a szó szoros értelmében is megtörténik. – Az előtted lévők soha nem utasítottak így el, sőt, még jól le is húztak, de nem bántam. Nem mintha gond lett volna, hogy sok mindent veszek nekik, de ez okot ad arra, hogy ne értselek meg, te miért nem teszel így.

            -           Nekem nem kell a pénzed – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt, miközben a pultnak dőlök. – Visszatérve az eredeti témára pedig, ez egy jó lehetőség arra, hogy kiruccanjunk ezen a szép vasárnapi napon. Süt a nap, csodás időnk van! Menjünk el vásárolni, az jó kikapcsolódás is egyben, aztán utána összedobhatunk valamit enni, de szigorúan tilos bemenned bárhová a tudtom nélkül és venni készételt!

            -           Néha úgy érzem, mintha a gondolataimban olvasnál – morogja orra alatt, én pedig diadalittasan mosolyodom el.

            Összeszedve a fontosabb cuccainkat, bemegyünk a városba, ahol az egyik nagyobb bevásárlóközpontba betérve megcélozzuk az élelmiszer eladási osztályt. Egy nagyobb kosarat elővéve, azon támaszkodva gurulok végig a sorokon, néhol megemelve magam, hogy lábam ne érje a földet, s ezért rám is szól a fiatalabb, miszerint örülne, ha nem járatnám le a gyerekes viselkedésemmel. Morcosan, lassan lépkedve haladok tovább, ajkaim lebiggyesztve, gerincemmel görnyedve, ránehezedve a kosárra, pontosan úgy festve, mint egy kisgyerek, de jelen pillanatban egy cseppet sem érdekel, akkor sem, ha a másik ezért úgy néz előre, mint aki szégyelli, kivel van.

            -           Akkor nézzük csak… milyen fűszerek vannak nálad? Nem néztem szét igazán, csak annyi a biztos, hogy a hűtő tök üres volt – gondolkodom hangosan, továbbra is a kosáron támaszkodva, s úgy tolva magam előre.

            -           Hát… szerintem… van só…

            -           Szétnéztél már valaha a saját konyhádban? – sötétül el pillantásom, s fejem felé fordítom. – Tudod egyáltalán, milyen fűszereknek kellene lenniük egy hétköznapi ember szekrényében?

            -           Tudom! – húzza fel az orrát, s megragadva a kosár szélét húzni is kezd arra a sorra, amelyen találhatóak ezek. – Szoktam látni ezt, meg ezt, de ezt is! – mutogat összevissza egy-egy fűszerre, s az egésznek olyan hatása van, mintha egy akaratos kisgyerek lenne, aki próbál bizonyítani a szüleinek, hogy márpedig ő okos, tudja, hogy mennek a dolgok. – Ebből veszünk is! – dob be egy curry poros tasakot, mire meglepetten nézek felváltva rájuk. – Sőt még ebből is kellhet, nem tudom, mennyi maradt, de mintha Seoyun használná.

            Egy ideig figyelem, amint dobálja befelé a különböző dolgokat, s már csak azon kapom magam, hogy lélekben teljesen elszálltam. Szerelmesen mosolygok rá, még egyik karom is megemelem, mellyel a kosáron támaszkodom, s tenyerembe támasztom arcom, miközben lassan követem a fiatalabbat. Szája folyamatosan jár, nagyon magyaráz nekem mindenféléről, aminek a felét sem értem meg, mindettől pedig olyan édes hatást kelt, hogy legszívesebben magamhoz ölelném, megszorongatnám, s agyoncsókolgatnám az arcát, mitől fülig pirulva húzódna el, akárcsak egy gyerek, esetleg egy fiatalabb tinédzser. Biztosan nagyon aranyosan festett annyi idősen is, hiszen látszanak azok a vonásai, néha látom is benne még a fiatalabbat, viszont a pubertás határozottan jót tett neki. Olyan férfias lett, s szexi vállalkozó létére, hogy azt nincs ember, aki ne irigyelné meg, a nők pedig ne akarnának a lába előtt heverni. A gond ezzel csak ott van, hogy meleg, ami nekem persze tökéletes, s örülök is a fejemnek emiatt. Ha nem lenne az, akkor tennék róla, hogy ez megváltozzon.

            -           Taehyung! – suhintja el előttem kezét, mire nyomban feleszmélek, s ki is húzom magam hosszú idő után először. Arcom ég, szívem szaporábban ver, mintha csak rajtakapott volna valamin, ami igaz is, de remélem, nem tűnik fel neki, hogyan is néztem rá. – Figyelsz? – szűkíti résnyire szemeit, s gyanúsan méreget, míg bólintok. – Inkább nem kérdezek vissza – mosolyodik el, majd tovább indul. – Mit kell még vásárolnu… - Kérdését nem tudja befejezni, ugyanis éppen ekkor fordulunk be az édesség osztályra, ahol sorakoznak a táblás csokiktól kezdve a puha sütikig minden.

            -           Csoki! – kiáltok fel, s már meg is feledkezem előbbi elkalandozásomról, úgy csúszok végig a kosárral együtt a soron. - Ó, milyen régen ettem már valami finomat! Nem is tudom, mikor volt az utolsó alkalom, amikor megajándékoztam magam egy kis édességgel. Mindegy, nem ezért jöttünk – sóhajtok fel csalódottan, s már fordulok is vissza, majd veszem fel ugyanazt az unott pozíciót, ha nem jobban szétfolyva a fogórészen, mint eddig.

            -           Ha szeretnél, válassz – lép mellém, mire megtorpanok, s gyanúsan méregetve nézek fel rá. – Ne nézz így! Nem egy házat veszek neked, nem halsz bele, ha ennyit elfogadsz tőlem! Nem várhatod el, hogy semmit se adjak, mikor… mikor így felcsillannak a szemeid ennyitől.

            -           Ennyitől?! – egyenesedem ki újból. – Ez maga a mennyország, Jungkook! Nézz szét a polcokon! Nem érzed ezt? – engedem el a kosarat, s hozzá lépve vállaira teszem hátulról kezem, s füléhez hajolva hangosan szippantok mélyet a levegőből. – Ez soook-sok csoki illata!

            -           Nem is lehet őket érezni a csomagoláson keresztül.

            -           Ne rontsd el a pillanatot! Talán te nem szereted az édességet? Ne próbáld meg nekem beadni, hogy nem, olyan nincs, úgysem hiszem el, hogy nem olyan gyerek voltál, aki tömte magába a csokikat! Pont kinézem belőled, hogy kiharcoltál magadnak mindent, amilyen akaratos vagy, és mindig mindennek úgy kell lennie, ahogyan mondod.

            -           Gyerekként is akaratos voltam, de nem ennyire, és nem lehetett mindig minden úgy, ahogyan én akarom, de most nem én vagyok a téma, hanem te – fordul szembe velem, s hirtelen túl közelinek érzem magamhoz, főleg, hogy nyilvános helyen vagyunk. – Válassz, amit akarsz.

            Izgatottan harapok ajkamba, s nem is foglalkozom vele, hogy milyen pillantással néz az adott felületre, már megyek is a csokikhoz, hogy válasszak közülük. A választék túl sok, rendesen belezavarodom, melyikre tegyem le a voksom, végül sikerül a táblásokra leszűkítenem a kört, ahol újból döntésképtelenné válok. Néhány percig hangosan filózom azon, melyik miért lehetne jó választás, míg nem a két kedvencemre sikerül leszűkítenem a kört, ekkor viszont már képtelen vagyok dönteni. Egyiket egyik kezembe, másikat a másikba véve fordulok váratlanul Jungkookkal szembe, aki kíváncsi szemekkel méreget, míg mindkét kezemben tartott édességet feltartom két oldalamon, s fejem is egyik majd másik oldalra döntöm.

            -           Elakadtam – biggyesztem le ajkaim. – Szerinted a mogyorós – emelem meg az adott terméket -, vagy a krémes legyen? – játszom el ugyanazt, mint a másikkal.

            Jungkook hosszas másodpercekig csak mered rám nagy szemekkel, s még egy mosolyt se enged el, mire értetlenül ráncolom szemöldököm, s szóvá is teszem, hogy nem tettem fel számára ennyire eget rengető kérdést. Nem sokat érek el vele, hiszen továbbra is csak nagyokat pislogva néz rám, amire rátetéz azzal, hogy haloványan elpirul, mire torkomra forr a szó egy ideig, majd ismételten én töröm meg a csendet.

            -           Jungkook?

            -           Legyen ez – mutat rá a jobb kezemben lévőre, s meg se várva lép tovább, miközben én lebiggyesztve ajkaim motyogom el, hogy a másik jobb lett volna, de végül azt teszem a kosárba, amelyiket ő akarta.

            Hosszú percekig járjuk a sorokat, s néhány dolgot el is veszünk, de továbbra sem haladunk eléggé, így elfordulunk a húsosztályra, ahol kikérve néhány húst megyünk tovább. Nem tudom, mit kellene főzni, majd nézek valamit a neten, viszont biztos vagyok benne, hogy hússal fogok, avagy fogunk, dolgozni, elvégre azokból készülnek a legfinomabb ételek. A legjobb, ha többféle van a hűtőben, akkor van mihez nyúlni, a többit pedig lefagyasztjuk, csak el ne felejtse említeni Seoyunnak, hogy nem kell venni.

            -           Valami tradicionálisra éhezel, vagy szeretnél valami újat kipróbálni? Újat nem hiszem, hogy tudok készíteni, viszont együtt bármit össze tudunk dobni! Keresünk videót is, azzal meg már nem mehet olyan nehezen – magyarázom hangosan.

            -           Álljunk meg egy pillanatra! Ki mondta, hogy én fogok főzni?

            -           Még szép, hogy fogsz! Azt hiszed, hogy csak nézni fogod, esetleg felvágsz pár zöldséget? Még az se biztos, hogy az kell majd bele, attól függ, mit csinálunk, szóval örülnék, ha végre döntenél.

            -           Nekem édes mindegy, bármit megeszek, amit te készítesz – jelenti ki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ezzel elérve, hogy arcom felvegye már megszokott piros színét.

            -           Ettől függetlenül segíteni fogsz.

            -           Mióta jössz te ahhoz, hogy megmondd, mit tegyek? – lép egészen közel hozzám, s egyik kezét a kosárra teszi, így én óvatosan húzódóm az ellenkező irányba, viszont emiatt elég helyet hagyok neki, hogy mindkét kezét letegye, s ő is irányítson.

            -           Jungkook, megnéznek az emberek – húzom be nyakam.

            -           Ó, ilyenkor bezzeg már nem olyan nagy a szád, pedig egész szépre tudod nyitni – hajol közelebb hozzám, s már csak fülembe suttogja szavait, melyektől végigfut a hátamon a borzongás, s öntudatlanul is ajkamba harapok. – Már megmondtam, hogy ne harapdáld. Állandó jelleggel büntetést vívsz ki magadnak.

            -           Még mindig nem voltál kegyetlen – rántok vállat, s próbálok úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rám a közelsége, s szavai se érdekelnének, mikor nagyon is zavarba ejtő, hiszen az emlékképek úgy csapnak arcon, mint egy jól irányzott pofon.

            -           Sose tanulsz a hibáidból? Hányszor kell elfenekelnem téged, vagy hagyni, hogy szenvedj a szűkös nadrágodban, hogy felfogd, nem éri meg visszaszólni nekem?

            -           Tudod, a fenekelés egész izgató – csúszik ki a számon, mire nyomban fülig pirulok, s azonnal szemeibe is nézek felé fordulva, amit bár ne tettem volna meg! Így önelégült mosolyával találom szembe magam. – Mármint nem úgy értettem! – fordítom el tekintetem ismét, s elhúzódva bedobálok egy-két fontosabb alapanyagot a kosárba, csak legyek egy kis távolságra tőle.

            -           Szóval a fenekelést túl izgatónak találod ahhoz, hogy büntetésnek vedd – hümmög, de hangjából kisüt, hogy legszívesebben nevetne rajtam. – Csak nem szeretnéd, hogy durvább módszerekhez folyamodjak, amikor igazán kihozol a sodromból?

            -           Ugyan, hogyan tudnálak annyira kihozni a sodrodból, hogy tényleg bántani tudj? – lépek vissza helyemre bátran, de nem merek szemeibe nézni. – A lovaglópálcát amúgy is kihúzattam.

            -           Ki tudsz hozni a sodromból, hidd el, a lovaglópálca pedig nem minden.

            -           Akkor mégis mivel tudnál fájdalmat okozni annyira, hogy elegem legyen?

            -           Van pár eszközöm, amitől szenvednél, hidd el, és nem a penisplug volt az egyetlen, amivel kínozni tudtalak – mosolyogja sejtelmesen, mire először értetlenül pislogok rá, majd leesik, mi is az, amiről beszél.

            -           Ó, hogy te… azt… ó! – Többet nem vagyok képes kinyögni zavaromban, így inkább úgy döntök, jobb lesz, ha hanyagoljuk a témát, s tovább körözgetve, teli kosárral térünk a pénztárhoz.

Nem bírom nevetés nélkül hagyni, mikor a húst próbálja csíkokra szelni. Olyan édesek a próbálkozásai, s olyan kis ügyetlenül fogja azt a szerencsétlen élelmet, hogy képtelen vagyok ölbe tett kézzel nézni. Kuncogva, széles vigyorral veszem át tőle a maradék részét, s inkább megkérem, hogy melegítse elő a sütőt, amihez szerencsére nem kell segítség. Gyorsan keverem össze a már elkészített szósszal a húscsíkokat, s addig hagyom is benne ázni őket, amíg a sütő nem lesz készen.

            -           Nem is értem, miért kávézóban dolgozol, ha tökéletes pincér vagy, és még sütni és főzni is egyaránt tudsz – támaszkodik meg a külső pulton.

            -           Dolgozhatnék étteremben is, de semmi kedvem ahhoz a forgalomhoz, hajtáshoz, ami ott szokott lenni. Egy kávézóban nincsen annyi választék, kevesebb az esélye annak, hogy elrontod az italokat, mintsem az étellel történik valami. A tányérok egyébként is az esetek többségében forróak, mivel elő kell őket melegíteni bizonyos ételeknél, habár ehhez ott van a kesztyű, azért még mindig nem érzem úgy, hogy nekem való lenne az a fajtája a pincérkedésnek – fordulok szembe vele, s felvéve ugyanazt a pózt, mint ő, dőlök neki a másik pultnak.

            -           Sosem gondolkodtál abban, hogy tovább képezd magad? Többre is vihetnéd ennél.

            -           Mondjuk, dolgozzam neked, mint a szex rabszolgád? – húzom fel szemöldököm, mire egy másodpercig beáll a kínos csend, majd egyszerre nevetünk fel.

            -           Az csak félévre szóló munka, de ha gondolod, visszajöhetsz egy kis pihenő után újból. Téged szíves örömest eltartalak.

            -           Ne beszélj képtelenségeket! – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt. – Úgyis rám unnál, nemde? Te magad mondtad, nem vállalsz hosszú időre senkit, úgyhogy csak teher lennék számodra, ingyenélő meg nem vagyok.

            -           Ettől függetlenül komolyan gondoltam. Többre vihetnéd.

            -           Én nem tehettem és nem is tehetem meg, hogy többre vigyem, viszont ezt nem veled fogom megvitatni, mert úgysem érted meg – fordulok vissza a készülő ételhez, s egy tepsibe bele is öntöm a szószba mártott húst, hogy aztán a sütőbe tehessem, Jungkook viszont eközben is zaklat.

            -           Segíthetek.

            -           Nem kérek ilyesfajta segítséget.

            -           Taehyung…

            -           Jungkook! – túrok hajamba idegesen, s úgy fordulok felé felcsattanva, ezzel őt is megijesztve kissé, félbehagyva az étel berakását a sütőbe. – Szörnyen kiakasztó vagy néha – fújom ki a levegőt hangosan, s egy pillanatra le is hunyom szemeim, hogy ne vágjak a fejéhez meggondolatlanul dolgokat, így újból a dolgom felé fordulok, s már végre eljutunk addig, hogy az ebédünk elkezdjen sülni. – Nem tudom, mennyire tűnt fel, de tökéletesen meg vagyok elégedve a jelenlegi állásommal. Szeretem ezt csinálni, szeretem a közösséget, a főnököm… - Itt elakadok egy pillanatra, majd megrökönyödve nézek rá. – Mármint két főnököm van, de amúgy se érts félre! – Egy pillanatig azt hittem, le fogok bukni, a szívem is szaporábban ver. – A lényeg, hogy nem kell segítség semmilyen formában, már így is többet tettél, mint szabadna – tekintem lezártnak a témát, de ezzel a másik nincs így.

            -           Nem tettem többet, te nem vagy hajlandó elfogadni a segítséget, a lehetőséget, ha az az öledbe pottyan.

            -           Annyira berögzült vagy! – szusszantok fel.

            -           Nem! Nem vagyok az, én csak szeretek segíteni azokon, akik megérdemlik. A kettő nem ugyanaz!

            -           Mert én megérdemlem? Talán szánni való vagyok? Ennyire nem nézed ki belőlem, hogy a pénzed nélkül nem boldogulnék az életben? Huszonhét éves vagyok, messze élek a családomtól, egyedül tartom fent a lakást, s nem feltétlen azért élek egy olyan kis lyukban, mert az jobb lenne, de egyedül vagyok, ismétlem, egyedül, úgyhogy nincs szükségem nagyobb térre!

            -           Te most veszekszel velem? – hökken meg, s én is ledermedek.

            Elment az eszem, az egyszer biztos. Szimplán hagynom kellene, hogy elhalmozzon mindenfélével, ha pedig jobb jövőt kínál, azt elfogadni, de hogyan is fogadhatnám el, ha egyszer mondjuk tényleg lesz párom? Mit fogok annak mondani? Bocs, az exem pénzén élek, aki amúgy nem is az exem, mivel csak amolyan barátság extrákkal félékben voltunk, de amúgy nyugi, örömmel pénzel. Nem, nem félreérthető, nem hinné azt egy percig sem, hogy nem tartjuk a kapcsolatot olyan módon, persze. Legbelül mégsem ez a legfőbb problémám. Itt a gond onnan ered, hogy beleszerettem a szeretőmbe, aki a zaklatóm volt, mára meg már az uralkodó felem. Az elején nem így képzeltem ezt az egészet.

            Viszonylag normálisan beszélgetve folytatjuk tovább a főzőcskézést, s meg se próbáljuk a témát újból rossz irányba terelni, így mikor úgy érezzük, újból elfajulnának a dolgok, vagy elhallgatunk, vagy másfele visszük tovább a beszélgetést. Elvagyunk, sokat nevetünk is egymáson, s kissé erotikusba is átmegy az egész, mikor a szószt lenyalja ujjaimról, majd ajkairól kínálja fel számomra, hogy kóstoljam meg, szándékosan kenve rá. Természetesen az ilyen lehetőségekkel már élek, de mielőtt bármi is elfajulna, elválunk, úgy folytatjuk tovább tevékenységünket.

            Hosszú idő telik el, mire elkészülünk mindennel, s együtt terítünk meg, majd viszünk minden elfogyasztásra váró ételt az étkezőasztalra, hogy aztán elfoglalva szokásos helyünket fogjunk neki az evésnek. Továbbra is csak hétköznapi dolgokról beszélgetünk, leginkább rólam, mivel a másik nem hajlandó kellőképp megnyílni nekem, s ha véletlenül felé terelődik a szó, máris terel, kitérő válaszokat ad, úgy fogalmaz, hogy elegendőnek bizonyuljon, de közben mégsem az, így nem tudom tovább zaklatni. Vele ellentétben én szíves örömest mesélek magamról, ugyanis azt mondta, kíváncsi rám, s csak a kész tényeket tudja, amiket bárki megtudhat, ha akar. Badarságokat mesélek, például, hogy hogyan lestem el édesanyámtól a főzés rejtelmeit, s apámmal együtt hogyan csorgattuk a nyálunkat az ételek után – habár apám nem csak az ételre, de ez lényegtelen.

            Ebéd után el is takarítunk magunk után, hiszen nincs senki, aki ezt megcsinálná helyettünk, nekem pedig eszembe sem jut, hogy lenne, ezt is Jungkook teszi szóvá nekem, végül mégis együtt állunk neki, ne várjon Seoyunra majd a sok mocsok. Én mosok, a fiatalabb pedig öblít, s a csurgatóra rakja a már tiszta eszközöket.

            -           Nem gondoltad még meg magad a szerződéssel kapcsolatban? – töri meg az egy ideje beálló csendet, mire elmosolyodom.

            -           Ezt hogy érted? Gondoljam meg magam? Mármint úgy érted, ha most jelenleg úgy gondolom, hogy alá fogom írni, akkor inkább ne tegyem? – kuncogom, mire oldalba bök vizes kezével, így rosszalló pillantással illetem, de csak szórakozásból.

            -           Állandóan csak szívod a vérem! – hördül fel.

            -           Mivel már nem egyszer megmondtam, hogy majd a két hét leteltével fogok választ adni.

            -           Te is nagyon jól tudod, milyen nagyszerű életed lehetne mellettem.

            -           Már, hogy neked lenne nagyszerű életed akkor, ha én melletted lennék, mivel jó hatással vagyok rád – forgatom szemeim, s mosolyom sem bírom visszafojtani.

            -           Jó hatással? – horkant fel.

            -           Még megkérdőjelezed? Nem is tudom, ki mellett tanulsz meg főzni és takarítani. Ezek alapvető tevékenységek egy háztartásnál, te meg inkább fizetsz meg egy bejárónőt, ahelyett, hogy a saját mocskodat eltakarítanád magad után.

            -           A szex játékokat én takarítom, már megbocsáss! – Nem bírom hangos nevetés nélkül hagyni kijelentését, s rá pillantva látom, hogy megint olyan furcsán néz rám. Halovány mosoly ékeskedik arcán, tekintete mégis olyan ködös, amit nem tudok hova tenni.

            Vízbe mártva kezem fröcskölöm le váratlanul arcát, mire megilletődve hőköl hátra, s nagy szemeket mereszt rám, miközben én újból csak felnevetek reakcióján.

            -           Bocs, de elbambultál – vigyorgom, mire elsötétül pillantása.

            Ezúttal ő nyúl a vízbe, s nem is próbál kegyes lenni, több víz ér engem, mint őt, így hátrahúzom fejem, szemeim is lehunyom egy pillanatra, majd nagyokat pislogva meredek rá. Most komolyan revansot vett?  Hitetlenül nyitom nagyra számat, ledöbbenve tettén, majd újból a folyó víz alá dugom kezeim, s úgy pocsolom le megint, mire már nem is kell hosszabb ideig várnom, szinte azonnal nyúl ő is, hogy arcom még vizesebb legyen, mint eddig. Végül addig fajul az egész, hogy mindenünk csurom vizes lesz, körülöttünk is minden ázik, viszont akkor sem hagyjuk abba egymás ostromlását, már nevetve mocskoljuk be egymást a habos vízzel is. Egyetlen dolog kerüli el a figyelmünket, hogy így a hab miatt csúszósabb lesz a padló, és természetesen én vagyok az első, aki nem bír megállni a lábán, így borulnék hátra, de gyorsan elkapom Jungkook felsőjét, azzal tartom meg magam, ami még nem is menne egészen, ugyanúgy esek tovább, csak tompítani tudom az ütközést. A másik utánam kap, de nem bír visszahúzni, az ő lába is megcsúszik, de legalább tompán esünk, főleg ő, ugyanis míg én viszonylag fájdalommentesen esek fenekemre, ő nem bírva tartani magát, egyenesen karjaim közé borul. Egyik alkaromon kell megtámaszkodnom, hogy ne üssem be a fejem, másikkal testét fogom magamhoz, nehogy nagyobb baja legyen, ami képtelenség, hiszen így is viszonylag puhára érkezik.

            -           Ó, bocsánat! – támaszkodik meg tenyerén, a padlón, hogy elhúzódjon tőlem, viszont ez nem bizonyul a legjobb ötletnek, ugyanis ott még mindig csúszik, így újból szerencsétlenül esik mellkasomnak, ami már kicsit fáj, de csak jót nevetek szerencsétlenkedésén. – Ne nevess! – próbál elhúzódni, s mikor meglátom arcát, csak jobban rám tör a nevetés, fejem is hátravetem, hiszen igazán édes elpirult arca. – Lehetnél egy kis tekintettel a helyzetre – morogja tovább, ezzel elérve, hogy csak tovább nevessek rajta és az egész szituáción. – Áh, komolyan! Mossunk fel inkább, még a víz is folyik!

            Nagy nehezen feltámaszkodik, s a pultba kapaszkodva áll fel, így végig tudom mérni csurom vizes alakját, amit csak megmosolygok, hiszen még így is tökéletesen néz ki. Elzárja a vizet, megragad egy konyharuhát, s abba törli kezét, majd óvatosan lépkedve kerül ki, hogy hozzon felmosót, ezalatt az idő alatt, pedig én is felszenvedem magam a földről. Együtt állunk neki feltakarítani a nagyobb káoszt, amit csináltunk, majd mikor végre valóban végzünk, felmegyünk az emeletre, hogy átöltözzünk, így elválnak útjaink.

            Öltözködés közben felkuncogok néha, ahogy eszembe jutnak pillanatok a mosogatás közben történtekről, s érzem, hogy most végre boldog vagyok. Hosszú idő után tényleg, igazán boldognak érzem magam. Az elején még vele sem éreztem ezt, szimplán tetszett ő is és a helyzet is, de ez megváltozott. Az érzéseim egyre csak erősödtek irányába, míg nem rá kellett döbbennem, hogy igen, én totál beleszerettem ebbe a szadistába. Mások bolondnak néznének érte, elítélnének, mégse érdekel. Nem érdekel senki véleménye, az se, ha a saját barátaim ellenzik majd ezt, ha elmondom, hogy nem lehetünk tovább együtt, én mégis szeretem. Nem is értem, hogyan történt ez, mikor sorozatban olyan dolgokat produkál, amiket nem bírok, kezdve a pénze fitogtatásától a fétiséig. Van benne valami, amit még nem sikerült megismernem, egy olyan oldala, amit tudni szeretném, milyen. Nem fogja elmondani, mi történt a múltjában, ami miatt megváltozott, márpedig fontos lehetett, ha még az anyja is szóvá tette. Vajon köze van ahhoz, hogy nem hisz a szerelemben? Mit láthatott, mit tapasztalhatott? Melyik ismerősével, rokonával történt valami, hogy ennyire másképp tekint erre?

            -           Tae – szólal meg nem sokkal mögülem, mire ijedten rezzenek össze, s kapom szívemhez, hiszen nem hallottam, hogy bejött volna.

            Szembe fordulok vele, s látom, hogy az ajtóban áll, melyet még én hagytam véletlenül nyitva, ezért nem vehettem észre, hogy érkezik. Immáron szárazon áll velem szemben, kényelmes ruházatban, akárcsak én.

            -           Nem kell dolgoznod? Elhiszem, hogy vasárnap van, meg tegnap például nem is találkoztunk, de úgyis itt leszek neked három napig, kedden meg úgyis megyünk valamerre, amikor megint nem tudsz odafigyelni a dolgaidra – próbálom jó útra téríteni.

            -           Ennyire el akarsz zavarni dolgozni? Nem szeretnél a társaságomban lenni? – lép elém, s derekamnál kapva el húz magához, egészen közel hajolva arcomhoz.

            -           Megint nem bírsz a véreddel? – húzom fel szemöldököm. – Nyughass!

            -           Ki mondta, hogy megmondhatod, mit csináljak?

            -           Most mondjam azt, hogy sárga? – húzódnak pimasz mosolyra ajkaim, mire ledermed. – Csak viccelek, nem vagyok a tűrőképességem határán – kuncogom.

            -           Szemtelen vagy – sötétül el pillantása. – Ezekkel a szavakkal ne dobálózz csak úgy! – fog jobb kezével tarkómra, s már húzna is magához egy csókra, viszont az utolsó pillanatban elfordítom éppen annyira fejem, hogy ajkaink ne találkozhassanak, így övét arcomon érzem meg, s erre meglepetten nyitja tágra szemeit.

            -           Segítek neked – jelentem ki váratlanul, meglepve ezzel. – Lemegyek veled a dolgozószobádba, és ha van bármi, amiben tudok segíteni, azt elvállalom, hogy gyorsabban haladj a munkával. Papírokat tudok rendezni, pecsételéshez se kell nagy tudomány, ha meg megmondod, hogy bizonyos papírokat hogyan kell kitölteni, azt is megteszem, úgyis csak az aláírásod számít.

            -           Velem akarsz dolgozni? – húzódik el kicsit jobban, hogy kényelmesen tudjon szemeimbe nézni, s ugyanolyan meglepett, mint múltkor Seoyun, mikor ráerőltettem magam, hogy segítek a főzésben.

            -           Miért olyan nagydolog ez? – fújom ki a levegőt hangosan. – Nem vagyok hülye, felnőtt vagyok, és miért ne segíthetnék? Addig is ugyanúgy együtt vagyunk, nem kell egyedül tengődnöm a házban, te is haladsz, és nem fordulhat elő, hogy rossz helyre tévedek be, esetleg olyannal találkozom, akivel nem kellene, esetleg egy újabb rokonoddal.

            -           Végül is… ez nem rossz ötlet – mosolyodik el. – Még soha senki nem jött le hozzám az irodába azon kívül persze, mikor aláírták a szerződést, de oda senki nem is akart bejönni. Inkább elkerülték, mintha olyan félelmetes lenne, de te… mindig meglepsz – gondolkozik hangosan, s újból büszkén tudom kihúzni magam. – Egy feltétellel jöhetsz.

            -           És mi lenne az? – forgatom szemeim, amitől felcsillannak szemei.

            -           Adj egy csókot – engedi el tarkóm, s ajkaira mutat ujjával.

            -           Csak egy kis rövidet? – kuncogom, végül megszüntetem közöttünk azt a maradék kis távolságot.