[2/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Na, hát itt is volnék a következő résszel. Remélem, ez is tetszeni fog, viszont még nem igazán olvastam át, úgyhogy a hibákat később javítom. :D Addig is jó olvasást mindenkinek! ^^

            -          Emlékszem mindenre.

            Ágyam megemelve, párnám kényelmesen berakva mögém, kezemben egy gőzölgő tea, miután a nővér megtette a szükséges vizsgálatokat, s végre kettesben maradunk barátommal. Fejemről végre le lett szedve a kötés, de azért vigyáznom kell, pihengetnem, s holnap reggel végre elhagyhatom a kórházat. Már ideje, kezd nagyon elegem lenni ebből a helyből, hogy nem tudok semmit se csinálni, semerre menni, hogy másokra vagyok utalva. Utálom ezt a kiszolgáltatottságot.

            Aprót kortyolok a forró nedűből, majd visszateszem ölembe, ott tartom ujjaim között. Azt hittem, mikor felébredek, itt lesz Jungkook is, egy pillanatra így is szerettem volna, hogy újból veszekedésbe elegyedjek vele, végül mikor végre sikerült megnyugodnom, átgondolva már nem is tűnik ez olyan jó ötletnek. Semmi értelme annak, hogy újból veszekedjünk, igaza van, ezt higgadtan kell véghezvinni. Most már legalább értem, mire célzott azzal, hogyha azt mondja, beszélnünk kell, akkor ne szaladjak el, hanem hallgassam meg, viszont így, hogy emlékszem mindenre, több kérdés is felmerül bennem. Például, hogy mit keres itt, miért titkolózik, ki hívta ki egyébként a mentőket, mert nem hinném, hogy a másik autóban ülő tette volna meg, mikor ő is megsérült, és végül, de nem utolsósorban, mi lett Jiminnel? Tudnom kell, márpedig, ha kiakadok, akkor nem fogok válaszokat kapni, csak elijeszteném Jungkookot. Érthető, a helyében én is inkább menekülnék, viszont az a kérdés is foglalkoztat, mit próbált volna elmondani, amit akkor nem tett meg, s most se. Hol lehetett, mikor eltűnt?

            -          Hallottam, hogy elvesztetted az emlékeid, voltam is bent nálad még az elején, de akkor még nem voltál eszméletednél. A szüleid is itt voltak, nekem kellett megnyugtatnom őket, hogy nem lesz semmi baj. Szóval mi történt? Azt tudom, hogy autóbaleseted volt, de akkor most már azt is tudnod kell, hogyan történt – néz rám kíváncsian, én pedig idegesen harapom be ajkam.

            -          Nem is tudom, hol kezdhetném – sóhajtok fel, majd nagyot nyelek. – Mondjuk onnan, hogy ott voltál nálam Minjaevel. Elmentetek, Jungkook rosszul volt a sok alkoholtól, én segítettem rajta, vigyáztam rá, hogy a lehető legjobb legyen neki, aztán… aztán reggel elsírta magát és elment.

            -          Mi van? – néz értetlenül.

            -          Szó szerint. Se szó se beszéd, úgy, ahogy volt, fogta magát és elment. Nem tudom, miért csinálta ezt, azt se tudom, hova ment, mostanáig nem mondta el, de mindegy is, ez még a jövő zenéje lesz. Lényegében utána nagyjából két napig nem értem el, még a sofőrjét is zaklattam, de ő se tudott semmiről, aztán… aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá és ott várom meg, egyszer úgyis haza kell mennie.

            -          Őrült, de nagyszerű ötlet – mosolyodik el, amit először viszonzok, majd amint eszembe jut, mi várt ott, le is hervad arcomról.

            -          Ott – veszek nagy levegőt, s lehunyom szemeim, mielőtt folytatnám -… ott volt Jimin, az exem.

            -          Hogyan?! – csattan fel, s azt hiszem, ezért imádom őt annyira. Mindig át tudja érezni a helyzet súlyosságát. – Az meg mit keresett ott? Ott? A birtokon? A házában? Mi van?

            -          Ő… ismeri Jungkookot. Tudod, meséltem anno, hogy hogyan szakítottunk – bólint. – Na, hát most az a helyzet, hogy éppen miatta, Jungkook miatt történt, mint kiderült. Azt is megtudtam, hogy két teljes hónapon át csapta a szelet kétfele – szorítom meg a bögrét kissé túl erősen, amit észrevéve, inkább kivesz a kezemből és leteszi az ágy mellett lévő szekrényre. – Jungkook ezt végig tudta, az elejétől tudta, hogy Jimin volt a párom, ahogyan azt is, hogy vele csalt meg!

            -          Nyugi, Tae, nyugi! – emeli karjait. – Ne hagyd, hogy a düh vezéreljen, csak gondold át rendesen. Ez egy véletlen egybeesés, nem igaz? Jimin persze egy pofátlan senkiházi, de ettől függetlenül ez már a múlt, öt éve történt, úgyhogy ne húzd fel magad rajta.

            -          De tudta! – szorítom ökölbe kezeim. – Tudta és nem mondta el!

            -          A helyében valószínűleg én is inkább hallgattam volna, habár egyértelmű, hogy az igazság egyszer utolér, viszont azt nem értem, hogy most mit keresett ott, ha akkor anno történt ez a megcsalásos dolog.

            -          Úgy, hogy nem jártak, ez amolyan… barátság extrákkal volt közöttük. Nem tartott évekig, de Jimin többször is visszament, és egyértelműen azért, mert szerelmes lett, nem véletlenül szakított velem. Évek óta szerelmes, tudja jól, hogy ebből nem lehet semmi több közöttük, mégis visszajár, mintha csak abban reménykedne, hogy meg fog változni.

            -          Ezt most nem igazán értem.

            -          Jungkooknak lényegében csak alkalmi partnerei vannak – sóhajtom. – Ezt egyikünk sem szerette volna senki orrára kötni, én elfogadtam, mert azt mondtad, szükségem van egyfajta kapcsolatra, hogy kezdjek magammal valamit, mert nem állapot, hogy öt éve nincs senkim, így aztán belementem, hogy összejárjunk, de beleestem ugyanabba a hibába, mint Jimin. Én is szeretem.

            -          Oké, kezdem kapizsgálni, aha… - motyogja. – Érthető, szóval még mindig szereted, pedig megtudtad, mi történt, de tudod, hogy Jungkooknak nem kell senki, csak alkalmi partner, te meg gondolom, nem akarsz úgy járni, mint Jimin, hogy visszajárogatsz, hátha megváltoznak az érzései. Teljesen világos, nem is értem, te miért vagy ilyen süsü – rázza fejét, dorgálóan pillantva rám, mire értetlenül pislogok rá. – Tae, az ember nem járkál ennyit olyan után, aki csak néhány alkalomra kell. Vagy fel tud szedni szinte azonnal vagy nem, kész, pont, itt a vége. Ahogyan mondod, Jimin visszajárogat hozzá, reménykedve, mivel hogy ő is szerelmes, így az ő álláspontja is világos, már csak az a kérdés, miért nem látod a fától az erdőt? – Még értetlenebbül meredek rá, szemöldököm összehúzva, szemeim is résnyire szűkítve. – Jimin járogat vissza, nem Jungkook keresi, míg a ti esetetekben ez fordítva van. – Elgondolkodtatnak szavai, hiszen van benne valami, de ez mégsem elég indok a csalódásom után. - Vett neked egy kocsit, ruhákat, mindent megadna neked, még dolgoznod sem kellene mellette, mert a tenyerén hordozna.

            -          Csak gazdag, mindenkivel ezt csinálja.

            -          Nem, Tae, itt nem feltétlenül az anyagiakra gondolok, ez csak egy szempont. Már említettem korábban, hogyan néztek egymásra, és az a tekintet mindenről árulkodik, de arról nem, hogy csak ki akarna használni, az is biztos.

            -          Hoseok, ez…

            -          Nem, ne próbálj kifogást keresni! – emeli mutatóujját elhallgattatva. – Gondolkodj már józanésszel! Ne vakítson el a csalódottság! Annak a csávónak szerintem komolyak a szándékai, nem vagyok vak.

            Fejem rázom kijelentésére, mire csak további magyarázatokat kapok, miszerint nem járna hozzám ezek után a kórházba, nem törődne ennyit velem, ha tényleg csak futó kaland lennék, viszont van, amit ő nem tud. A szerződés, amit nem mondhatok el, pedig az mindennek a kulcsa. Szeretnék hinni neki, a bíztató szavainak, de képtelen vagyok, mert tudom, tisztában vagyok vele, milyen is az örökös valójában. Szeretné, ha aláírnám, láttam a csalódott tekintetét, mikor eltéptem a papírokat. Azt akarta, hogy aláírjam, hogy utána ugyanolyan kegyetlenül bántalmazhasson, mint az előzőeket, köztük Jimint is, ettől pedig undorodom. Nem fogok beállni a sorba, ezek után biztosan nem. Nem fogok az exem nyomdokaiba lépni, viszont egyfajta értelemben nyugtat a tudat, hogy valóban csak Jimin jár vissza, nem Kook keresi.

            Nem! Nem dőlhetek be ezeknek a bíztató szavaknak! Aljas! Hogyan tehette ezt velem? Tudta, tudta nagyon jól, hogy Jimin ki volt nekem, hogy engem minek akar, ha pedig Hoseoknak igaza van, akkor miért akarná aláíratni velem a szerződést annyira? Bár elképeszt, mennyit tesz érte, akkor se kellek neki semmi többre, ez pedig fáj. Nem leszek az alávetettje. Nem, soha.

            -          Szerintem ne mondd el neki – szól váratlanul kisebb csend után, mire visszaköpöm az éppen kortyolt teám, melyet idő közben kezembe vettem. – Ne érts félre, csak arra gondoltam, ha már nekem nem hiszel – amit teljes mértékben meg tudok érteni -, akkor mi lenne, ha a saját szemeddel bizonyosodnál meg róla, hogy nekem van igazam? Úgy értem, ne mondd el, hogy emlékszel a veszekedésre, meg bármire, ami úgy ott, akkor történt. Várd ki a végét, hogyan fog hozzád állni, így pedig, hogy te mindent tudsz, ő meg nem tudja, hogy tudod, le is tudod akár tesztelni, mennyire őszinte – ránt vállat, s ez az első, hogy felcsillannak szemeim.

            -          Akkor elkerülhető a veszekedés is, és megtudhatnám, ő hogyan áll a történtekhez abból, ahogyan válaszol, hogy bánja-e, tett-e valamit annak érdekében, hogy a későbbiekben megbocsássak.

            -          Viszont ügyesnek kell lenned, hogy ne bukj le. Könnyen megtörténhet, ha nem tudsz időben kapcsolni, és Jungkook nem hülye, van szeme az emberekhez, főleg, ha vállalkozó. Ez amolyan adottság kell, hogy legyen, márpedig kétlem, hogy nem örökölte volna az apja kiállását. Az a fickó elég rémisztő lehet élőben, ha még a képernyőn keresztül is sugározza magából a dominanciát. – Újból félrenyelem a teát, mire barátom megveregeti hátam fej rázva.

            A nap további részében elbeszélgetjük az időt, majd a szüleim ismét látogatást tesznek késő délután a munka végeztével, így velem maradnak, míg megvacsorázom a kórházi kosztot, ami rosszabb, mint az iskolai menza, de valamit muszáj magamba tömni, ha pedig már ezt kapom, akkor ezt eszem. Nem fogok senkit sem ugráltatni, hogy hordjon nekem ételt, mikor itt van ez is.

            Besötétedik már, mikor újból egyedül maradok, viszont nem alszom el, hiszen eddig mindkét alkalommal, mikor így tettem, arra ébredtem, hogy a főnököm az ágyon pihentetve fejét alszik. Biztosan unatkozik, mikor megérkezik, hiszen tudja, hogy pihennem kell, még csak fel se kelthet, habár jobb is, hogy nem teszi, viszont most szeretnék beszélni vele anélkül, hogy álmosak lennénk a hajnaltól. Kíváncsi vagyok, mikor fog megérkezni, s azt hiszem, értem is, miért ő jár estére. Nappal dolgozik, és talán tekintettel is van másokra, a szüleimre is, hogy ők csak délután tudnak látogatni, egyébként meg ő maga is tárgyalásokon vesz részt, így nincs ideje hozzám szaladgálni. Egek! Biztosan sok a dolga, minekután két napig hanyagolta a munkát.

            Egy újságot böngészgetek, minekután a telefonom megtalálásával semmit nem érek, hiszen az le van merülve. A cuccaimat behozták, de töltőről senki sem gondoskodott, így nem is tudok mit kezdeni magammal, így unottan lapozgatom a magazint, mely kezembe akadt. Számomra semmi érdekfeszítő dolgot nem írtak, viszont megragadja figyelmem az álláshirdető rovat. Meglehet, mégis csak új után kellene néznem. Ha Jungkookkal nem javul a kapcsolatom, akkor nem szívesen maradok az egyik olyan helyen pincérként, ahol ő a főnök, legbelül mégis bízom benne, hogy jobbra fordul minden. Szeretném, ha így lenne, de ahhoz elég jó magyarázatra van szükségem a történtekre vonatkozóan.

            Az ajtó alig észrevehetően nyílik, majd bedugja rajta a fejét a várva várt személy, melytől görcsbe rándul a gyomrom, s érzem, idegesebbé válok a kelleténél, de nem szabad kiakadnom. Csak gondoljak vissza Hoseok szavaira. Úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna, csak néhány dologra emlékszem, egyébként ugyanúgy kell hozzáállnom, mint előtte. Mély levegőt veszek, s meglepett szemeivel nézek farkasszemet, míg lassan egyre közelebb sétál hozzám, én pedig levezetve a feszültségem harapdálom alsó ajkam, amit természetesen észrevesz, de csak haloványan mosolyodik el fejét rázva. Még jó, hogy sérült vagyok, különben már hányszor nekem esett volna!

            Leül a vendégek szokásos helyére, az ágy mellett elhelyezett kisszékre, majd kissé fáradt szemekkel néz enyéimbe. Biztosan nehéz napja volt, rá se kell kérdeznem, de az sem kizárt, hogy mindig így érkezik, mindössze én ezt az időszakot eddig átaludtam, mikor ő megérkezett.

            -          Az orvosok azt mondták, a hétvégén elmehetek – osztom meg vele az új információt, melyet nap közben gyűjtöttem be. – Azt is mondták, hogy figyeljek oda jobban magamra, a sebemet majd kenegessem a fejemen, mert még mindig nem gyógyult be, de már nem érzem, hogy fájna. Szerintem már egészen jól vagyok, akár már most is elmehetnék.

            -          Jobb az, ha itt vagy, biztos kezek között. Vannak, akik figyelnek rád, és nézd csak, már a gépre sem vagy rákötve! Ez jó hír – néz végig, megállapítva a tényt, miszerint valóban jól lehetek már, ha erre sincsen szükség. – Még szerencse, hogy megúsztad nagyobb sérülések nélkül, bár a zúzódásaidnak kell idő, azért nem vészes.

            -          Nap közben gondolkodtam – veszek mély levegőt, próbálva úgy előadni magam, mintha nem emlékeznék semmire, s kérdéseim se legyenek ily’ módon árulkodóak. – Emlékszem a balesetre, most már egészen biztos vagyok benne, hogy azokból a percekből minden visszajött, viszont így azt is tudom, hogy senki nem volt a környéken a szembe jövő autóson kívül. Ha ő is megsérült, akkor ki hívta ki a mentőket? Még kamerák sincsenek arra. Hogyan kerültem ide? Te azt mondtad, hogy akkor értél már oda, amikor kint volt a segítség, de akkor ki mentett meg?

            Először kissé ledöbbenten néz szemeimbe, majd nyitja száját, hogy válaszoljon, melyet végül vissza is zár. Oldalra biccentem fejem, ezzel is jelezve, hogy neki szentelem minden figyelmem, viszont nem kerüli el figyelmem, hogy nagyon jár az agya valamin, csak tudnám, min. Remélem, nem fog hazudni, mert ha megteszi, akkor képtelen lennék visszafogni magam. Tudom, hogy tudja, ki segített, máskülönben már megmondta volna, ha nem így lenne.

            Végignézve rajta rá kell döbbennem, hogy az érzéseim nem változtak irányába. Bármi is történt, én még mindig ugyanúgy szeretem, viszont csalódottnak csalódott vagyok. Valamilyen szinten legbelül nyugtatnak Hoseok szavai, viszont akkor is tudom, hogy mi van a háttérben, amit ő nem. Igaza van, mindennek már öt éve, akkor is tisztáznunk kell mi történt, mi ez az egész, mi lett Jiminnel, de kétlem, hogy elmondaná. Neki csak jó, ha nem emlékszem semmire.

            -          Engem már Namjoon hívott fel, hogy siessek ki, mert baj van. Ő… ő ment valamerre, fontos ügyben, és észrevett titeket szerencsére még időben. Miért érdekel ez? A lényeg, hogy biztonságban megérkeztél a kórházba, a mentők időben kiértek, mert ha nem, akkor ki tudja, mi lenne veled, amiért ilyen figyelmetlen voltál! – emeli meg hangját, s sokkal dorgálóbbá válik végére, mire megszeppenek. – Mindig mész a saját fejed után, nem gondolsz végig semmit, pedig ha nálam maradtál volna, akkor ez nem történik meg. Nagyon rám ijesztettél, ezért jöttem a mentő után, bejöttem velük a kórházba, kikértem neked a különszobát az ellátással együtt, hogy tegyenek meg mindent, amit csak lehet, nehogy komolyabb bajod legyen, de nem keltél fel hosszú órákig. El kellett mennem dolgozni, nem hagyhattam a munkát annyiban, így is el voltam maradva, viszont téged is biztonságban akartalak tudni.

            Ha nem emlékeznék a történtekre, jobban meghatnának szavai, amik így is hatásosak, de nem eléggé ahhoz, hogy megbocsájtsak. Szóval Namjoon talált rám, és érdekes módon egy fontos ügyben kellett intézkednie. Véletlenül az a fontos ügy éppenséggel egy személy, aki nem más, mint az exem, de ezt nem fogja elmondani, már látom. Értelemszerű, megértem, hogy nem mondja ki, hiszen úgy tudja, nem emlékszem, ha meg szóbahozná a nevét, ki tudja, milyen reakcióm lenne rá, amit én sem tudok megítélni így, hogy minden tisztán él bennem.

            -          Mint láthatod nincsenek komolyabb sérüléseim, úgyhogy semmi szükség nem volt arra, hogy külön intézkedj nekem.

            -          Ebben nem fogok engedni! – néz rám kemény pillantással, s kissé idegesnek tűnik. – Felejtsd el a pénzem, erre szükség volt.

            -          Akkor ne fitogtasd még akkor is, amikor komoly dolgokról van szó.

            -          Taehyung! – köröz egyet fejével, s egyik kezét tarkójához is teszi, hogy megmasszírozza magának. Ezzel elvonja egy rövidke másodpercre figyelmem, de hamar észbe kapok. Ez már rég nem a játék része.

            -          Nem tartozol értem felelősséggel, nem írtunk alá szerződést – dobom be az aduászt, mire megrökönyödve veszi fel velem a szemkontaktust. – A próbaidőnek vége, tulajdonképpen mindennek vége, ha nem írom alá.

            -          Ami azt illeti, éppenséggel mikor átjöttél hozzám, nálad volt egy aláírt szerződés – fog bele feszülten, mely sugárzik róla, az én szemeim pedig kíváncsian csillannak fel, hogy beszélni fog, viszont csak lesütve szemeit hallgat el. Próbálok úgy reagálni, mintha nem emlékeznék semmire, ami különösen nehezemre esik, hiszen igaz, hogy aláírtam, de eltéptem, úgyhogy ne próbálja meg beadni nekem, hogy bármi van köztünk.

            -          Hát… arra emlékszem, hogy aláírtam – köszörülöm meg a torkom. – De akkor, ha végül odaadtam, miért kaptunk össze úgy, hogy annak ilyen baleset legyen a vége?

            -          Szerintem pihenned kellene – néz fel újból rám, mire összeszorítom fogaim levezetve a feszültséget.

            Szóval titkolózik, hát legyen, ha ő így, akkor én is így. El fogom érni, hogy minél rosszabbul érezze magát a történtek miatt, hogy üldözze a lelkiismerete, amiért nem mondja el, mi történt. Ha ennyire hősiesen kitart mellettem, akkor hordozzon csak a tenyerén, mégis csak miatta szenvedtem balesetet, mert eltűnt két napra, aztán váratlanul megjelent nála Jimin, aki felbolygatott mindent, de legalább most már tiszta minden. Való igaz, öt hosszú éve történt mindez, s valószínűleg akkor még egyikőjük sem gondolta, hogy ebből bármi lehetne, viszont kíváncsi vagyok, hogy vajon már akkor is tudta-e, hogy mi együtt vagyunk, mikor ők összejöttek először, vagy csak jóval később lelt rá a képekre a telefonban. Érdekes, kíváncsivá tesz, mégse mondhatok semmit, nem tehetek fel kérdéseket, különben csak veszekednénk újból, aztán nem kizárt, hogy elszaladna, inkább hagyna engem a fenébe, mintsem kibékítsen, viszont így, hogy úgy tudja, az emlékeim elvesztettem, bátrabban mer megközelíteni. Kis álszent, surmók!

            -          Holnap szerintem már hazamegyek, de nem kell fuvar, megoldom magam is. A szerződésről meg majd beszélünk később, elvégre, ha aláírtam, akkor már minden szabály él.

            -          Igazából… nem él a szerződés, de lényegtelen az egész, most nem ez a legfontosabb – keményedik meg újból tekintete. – Nem fogsz egyedül elmenni innen, mit képzeltél? Ha kiengednek, akkor személy szerint én fogok kezeskedni a biztonságodról. Összekaptunk, igen, de most ez sem fontos. Az egyetlen, ami számít az az, hogy biztonságban legyél, márpedig egyedül otthon nem leszel, valakinek figyelnie kell rád.

            -          Szeretnéd ápolgatni a lelkem? – forgatom szemeim, feltűnően mutatva ki, hogy felbosszant ezzel, s az a szerencsém, hogy előtte is ilyen voltam, így szokásos reakciójával néz vissza rám. – Vigyázni rám, ha fájdalmaim vannak? Nem úgy volt, hogy nem eshet bajom, nem lehetek beteg, nem is ihatok, nem tehetek semmit, mert az a te állapotodat nézve nem túl kényelmes. Nem lenne kit dugni – vágom hozzá bunkó módon, mire meglepetten húzza fel szemöldökeit, s ajkamba is harapok izgatottan, nehogy lebukjak, azért csúsznak ki így a szavak a számon, mert haragszom rá. Habár Jimint szívesebben verném pofán… hm. Lehet, fel kellene keresnem, hogy vigyorogva üdvözöljem, azért érkeztem hozzá, hogy levezessem a feszültségem, aztán így szépen orrba kormányoznám. Szép álmok!

            -          Igen, ezt mondtam, de ez már nem számít.

            -          Miért? Mit gondolsz, mi lesz, ha visszatérnek az emlékeim? Azt mondtad, összekaptunk, akkor nem leszek újból mérges? Ezért volt a baleset is, nem?

            -          Taehyung – méreget résnyire szűkített szemekkel. – Emlékszel valamire?

            -          Csak fél információkra támaszkodom, és ez nem hangzik túl rózsásnak, ha ilyen csúfos vége volt a beszélgetésünknek, mikor aláírtam a szerződést, aminek úgy látom, nem is örülsz. Miért?

            -          Most már tényleg hallgass el, aludj inkább. Holnap majd érted jövök valamikor, de én viszlek el mindenképpen, egyedül nem teheted ki a lábad, arról pedig ne is álmodj, hogy egyedül fogod tengetni a napjaidat, mikor még helyre sem jöttél igazán. Hozzám jössz.

            -          Nem kell gondoskodnod rólam, nem leszek teher a válladon, úgyhogy nem megyek hozzád.

            -          Erről nem nyitok vitát.

            A beszélgetés itt be is reked, így kisebb csend után már csak teljesen hétköznapi dolgokról folytatjuk tovább a társalgást, mint például a munkája, esetleg Seoyun, hogy mi újság vele. Érdeklődöm mindenfelől, hiszen valóban tudni szeretném, mi a helyzet, ráadásul valamivel el is kell terelnem a figyelmem a saját csalódásomról, nehogy véletlenül kikotyogjam, igenis emlékszem mindenre, és legszívesebben már rég számon kértem volna Jiminről, hogy mi lett vele. Valamiért úgy érzem, Namjoon fontos dolga miatta volt, tehát nem kizárt, hogy ő fuvarozta onnan haza, viszont kíváncsi lennék, mi történt közöttük. Lehet, elküldte utána, de lehet, gyorsan megbeszélték még, hogy majd később visszajöhet a szerződés miatt, esetleg tényleg aláírta, csak a felzaklatottság miatt még nem mélyedtek bele, később kezdenek együtt, miután helyrejöttem. Ha belegondolok, van jó oldala is annak, hogy ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy átmenjek hozzá. Mikor éppen dolgozik, simán át tudom kutatni az irodáját, hogy megtudjam, van-e új szerződés kötve, vagy bármi más gyanús, ami okot adna arra, hogy ne adjak neki még egy esélyt.

            Szeretném újra próbálni, ha lenne indokom rá, hogy így tegyünk, viszont ez nagyon sok mindentől függ. Egyelőre meg kell leckéztetnem, így pedig, hogy úgy hiszi, egyedül ő őrlődik az emlékekkel, könnyebb dolgom van. Azt akarom, hogy teperjen, ha pedig Hoseoknak igaza van, ezt meg kell tennie. Le akarom tesztelni, meddig megy el, márpedig, ha újra bepróbálkozik a szerződéssel, akkor kétség sem fér hozzá, hogy a szándékai ugyanazok, mint eddig. Nem akar tőlem többet egy futó kapcsolatnál, mivel a szemében ugyanolyan vagyok, mint a többi alávetett, mindössze valamilyen úton-módon jobban tetszem neki, mint az előzőek, ami imponáló, de nem eléggé ahhoz, hogy ugyanabba a hibába beleessek, mint Jimin. Nem, én nem fogom ezt eljátszani. Nekem szükségem van a törődésre, az igaz szerelemre, melyben hiszek, tudom, hogy létezik, még ha ő maga nem is. Még mindig azt kívánom, bárcsak meg tudnám mutatni neki, milyen jó is, ha valakivel kölcsönösen szeretik egymást. Bárcsak… hinne a szerelemben, és bárcsak ne volna Jimin a képben! Mindent elront.

            Másnap ismét látogatást tesznek nálam szüleim, majd Hoseokkal is sikerül beszélnem, elmondom neki, hogy Jungkook elvisz magához, amin eléggé meglepődik, viszont jó ötletnek tartja, amiért kisebb vitatkozásba kezdünk, de mindketten makacsul kitartunk a saját véleményünk mellett. Támogatja, hogy menjek, pedig azt mondta, ha fájdalmat okoz nekem, akkor kiheréli! Ennyit erről, komolyan! Barátok!

            Idegesen harapdálom ajkam, miután újból elérkezem ahhoz a házhoz, ahonnan az egész indult, ahonnan elvesztettem az emlékeim, melyek végül mégis visszatértek szerencsére. Először persze hazavitt, hogy összeszedjem magam, így a szükségesebb cuccokat bele is dobáltam egy táskámba, hogy aztán úgy vessem bele magam a legőrültebb helyzetbe, amibe csak lehet. Azt hiszem, ezek után bárki jogosan hívhat idiótának. Elmenni a házába! Mi a francot művelek?!

            Feszülten fújom ki a levegőt, talán egy kicsit túl hangosan is, hiszen ahogy körbenézek a folyosón, ahonnan jelenleg pont belátok a nappaliba, eszembe jut minden, melytől összeszorul a szívem. Bárcsak egy álom volna az egész!

            -          Mi a baj? – morogja fülembe, mire megcsap legérzékenyebb pontomon lehelete, így beleborzongok az érzésbe. Persze, egyértelmű, hogy még mindig vonzódom hozzá. Ezért is falba kell ma még vernem a fejem, ahogyan nagyon sok mindenért. Például kezdve azzal, hogy eljöttem hozzá.

            -          Tessék? – fordulok vele szembe behúzva nyakam.

            -          Feszültnek tűnsz – mér végig, én pedig nem tudom leplezni haragom, valóban szívesen állnék neki a történtekért, de nem tehetem meg, még nem. – Esetleg, emlékszel valamire?

            -          Emlékezni? Nem, dehogy, semmi új, csak bennem van egyfajta szorongás, amit nem tudok hova tenni. Ha emlékeznék, könnyebb lenne, engem is zavar, de ettől függetlenül még nem emlékszem – nézek végig szemeibe, úgy mondva hazugságaim, mint a vízfolyás.

            Résnyire szűkített szemekkel méreget egy darabig, majd szemeim meglepetten nyílnak tányér méretűre, mikor ujjai közé fogja állam, s úgy hajol közelebb hozzám. Egy részem izgatottan vár rá, hogy újra megízlelhessem ajkait, egy másik viszont arra ösztökél, lökjem el magamtól, ne engedjek semmit, takarodjak a házából is. Viszont egy valamiben igaza van, egyelőre szükségem van egy kis segítségre, elvégre a kisebb zúzódásaim nem múlnak el egyik napról a másikra, pihentetnem kell magam, és mivel a főnökömről van szó, még a munka miatt sem kell aggódnom.

            -          Tudod, van módja a feszültség oldásának – húzódnak pajzán mosolyra ajkai, mire nyomban el is pirulok egyszerre a zavartól, s a dühtől. A történtek után képes lenne megfektetni, mikor tudja, mi történt?

            Váratlanul fordítom el arcom, s egy kígyózó mozdulattal kerülöm ki, hogy az ellenkező irányba induljak, amerre a lépcsőket is találom. Fent az ideiglenes szobámban lepakolok, aztán meglátjuk, mihez kezdek. Nem tudom, meddig bírom ki, hogy ne szóljam el magam.

            Hátrapillantva a másikra látom, amint gyanúsan fürkészget szemeivel, végül mégis utánam indul. Út közben megjegyzéseket tesz a szokatlan viselkedésemre, én pedig ártatlanul pislogok vissza rá. Ez is egyedül Hoseok hibája, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam magam! Ha nem mondja azt, hogy titkolózzak, akkor nem kellene most itt lennem, viszont ha nem jövök, meg kell magyaráznom, márpedig attól jobb indokom nincs, minthogy visszatértek az emlékeim, amit ő még nem tudhat. Nem, mert azt akarom, hogy szenvedjen legalább feleannyira, mint én, s ha valóban akar magának, akkor mozgasson meg érte minden követ, ahogyan azt az elején is akartam.

            -          Hova mész? Állj meg! – kap csuklóm után, mikor elindulnék a harmadik emeletnek, én pedig értetlenül állok elé. – Nem ott fogsz aludni – köszörüli meg a torkát, s maga után húzva indul el a folyosón, hogy aztán egy ajtó előtt megállva kitárja azt előttem. Egy olyan szobát mutat meg, melyet még nem láttam eddig. – Itt leszel… velem.

            -          Veled? – esik le állam, s úgy tűnik, mintha ő is kissé zavarban lenne. – Nem úgy volt, hogy én döntöm el, mikor szeretnék veled lenni, de akkor is a fenti szobában? Ez… mi?

            -          Ez az én szobám – lép beljebb, s lassú léptekkel én is utána megyek. – Tudom, miket mondtam, mert mindenkinek ugyanazt mondom, de most azt szeretném, ha te itt lennél velem. Jobban tudnék figyelni rád, meg aztán ez egy emelettel lentebb is van, és… minden egyéb – vakargatja tarkóját. – Pakolj csak le bárhova, csak találd meg a cuccaid, ne dobáld szét őket. A fenti szobában még a te ruháid vannak, úgyhogy majd onnan hozok le neked, te csak pihenj. Megyek is, lehozok pár szükségesebbet. – Azzal elhagyja a helyiséget, engem egyedül hagyva ledöbbent gondolataimmal.

            Körbenézek a szobában, s ami először feltűnik, a kék szín. A falak nem sötét, de nem is világos színben pompáznak, s innen az ablak pont jobb oldalon nyílik, balra egy újabb ajtót találok, mit kinyitva egy fürdőszoba köszön vissza. Szép, tágas, tiszta, akárcsak a szoba, habár az ágyon hever néhány gyűrött ruhadarab, melyeket gondolom még sietségben hagyhatott ott. Középen elhelyezve, a folyosóról idevezető ajtóval szemben lévő falnál helyezkedik el baldachinos franciaágya, melybe máris belevetem magam, s jólesően nyögök fel a puha matractól. Annyira kényelmes!

            Felszisszenek, ahogy rosszul fordulok, s egyik sérülésemnek kényelmetlenül fekszem, így fel is ülök, táskám ledobom a földre, s úgy nézelődöm tovább. Van itt egy szekrény telis-tele könyvekkel, egy másik fiókokkal, s persze akasztós résszel is, végül az ágy két oldaláról is elmaradhatatlan a tökéletes berendezettséghez az éjjeli szekrény. Ez a szoba is épp olyan pompás, mint a ház többi része.

            Idő közben visszatér a fiatalabb, a kezembe adja a törölközőt, a váltóruhákat, majd a fürdőszobában is mindent megmutat, hol találok, hogyan állítsak min, mivel itt semmi sem olyan, mint nálam otthon. Le is pakolok a megfelelőnek ítélt helyekre, majd már öltöznék is, ha kimenne a másik, viszont ő idegesen mér végig.

            -          Menni fog egyedül? Segítsek?

            -          Nem vagyok rokkant, le tudok zuhanyozni, úgyhogy örülnék, ha kimennél – vágom rá szinte azonnal, mire meglepetten pislog párat, viszont nem szeretnék meztelenül egy légtérben tartózkodni vele. – Ne is gyere be! Szeretnék egyedül tisztálkodni, ha lehet.

            -          Rendben, akkor… majd utána segítek a sebeiddel. Addig előkészítek mindent, de nem kell sietned, csak nyugodtan végezd a dolgod.

            Amint kifordul, s az ajtót is rám zárja, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Szörnyen érzem magam, össze is vagyok zavarodva, már nem tudom, mit kellene gondolnom. A kisördög a vállamon azt hajtogatja, hogy lehetséges, azért nem engedett fel a harmadikra, mert Jimin ott van, még ha abszurdnak is tartom a lehetőséget. Viszont a másik oldalon pihenő angyalka mosolyogva pislog rám, reménytelien csillogó szemekkel, hogy bízzak Kookban, ő most beengedett a személyes terébe, szoba meg van bőven, ennyi erővel a földszinten is pihenhetnék, ha a sérülésem az indok.

            Nem értek már semmit, s újból bele is fájdul fejem ebbe az egészbe, így nem próbálom meg megérteni. A lehetőségek tárháza végtelen, s fogalmam sincs, mi lehet igaz, mi lehet a háttérben, mivel még a tippjeim sem érzem elég valósnak. Vajon miért hozott ide?



U.i.: Aki tud angolul, annak előny, de már jó ideje hallgatok egy számot írás közben, és elgondolkodtam azon, hogy a szövege mit is jelent, így elkezdtem rá figyelni, lefordítani magamnak és... esküszöm, mintha erre a történetre találták volna ki. X'D Nézze meg, akit érdekel: https://www.youtube.com/watch?v=Ny-di8Mv9jE&list=RDNy-di8Mv9jE&start_radio=1