[8/?] House of Cards

Cím: House of Cards
Író: Ayu&Hyo
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung + kitalált szereplők
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: történelmi
Megjegyzés: Itt is volnánk ennek a folytatásával is! Kezdenek majd lassan beindulni az események a sok-sok szerelmes szenvedés után. Reméljük, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is! Jó olvasást! ^^
U.i.: Megleshetitek a részeket Hyo oldalán is!

Jimin POV

Nagyot nyújtózva nyitottam ki eddig álomtól nehéz szemeimet, hogy egy nagy szusszantás után farkasszemezzek a sötét plafonnal. Elérkezett a nap, amire már hónapok óta készül Goyohan, hogy a tökéletesnél is jobb legyen, mindenki szinte már számolta a hátralévő napokat, amik ma fogytak el. Sok lakos, ha nem az összes, izgatott volt, örömmel teli és tán ugrándozva kelt fel, hogy elkészüljön a délután kezdődő ünnepségre és csak harmadnap hajtsa fejét megérdemelt pihenőre. Ám engem ez talán csak fele annyira hozott lázba, habár a királyi család tagjainak kéne legjobban felvillanyozódnia. Hiszen a család felmenő ágának köszönheti a királyság önállóságát és függetlenségét, büszke vagyok erre, de nem az a fajta, aki hangoztatja is. Sokkal inkább foglalkoztat az alig pár napja nyakamba zúdított jövő, ami eddig messzinek tűnt, mára már hamarabb érkezni látszik. Eddig se volt szívem csücske, így már annyira sem vágyom rá, hogy király legyek. Ennek már csak hetek kérdése évek helyett, míg én még mindig erősen ragaszkodok a tényhez, hogy képtelen lennék már most uralkodni. Sokat és még annál is többet kell tanulnom, változtatnom kell sok mindenen, mérlegelni, erősödni lelkileg, hiszen királyként emberéletek felett kell döntenem. Nem ruházhatom át másra. Nem dönthet helyettem más, egy egész királyságot kell majd a tenyeremen hordozni úgy, hogy egyben maradjon. Miért nem lehetek inkább én az udvari bolond, annak is könnyebb az élete...
        Fintorogva szálltam ki meleg ágyamból, hogy emberi formába varázsolva magam jelenjek meg a reggelin, ami perceken belül kezdetét veszi, de én egyértelműen erről is késni fogok, mint az utóbbi időben oly sok mindenről. De őszintén, nem foglalkoztatott igazán. Apám a fontosabb személyek jelenlétében ismerteti a mai nap tervezett jövőjét, majd mindenki fülig érő szájjal fogyasztja el reggelijét, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, olyan harmóniában folynak az uralkodó család mindennapjai, ahogyan azt mi mutatjuk. Pedig korántsem igaz. Az emberektől minket a titulusunk különböztet meg, és az, ahogyan éljük az életünket. Folyhat pokoli láva a kastély szilárd falai között, mindaközben, hogy a kívülállók mind olyan pompát, olyan tökéletes, gondtalan életet kívánják, mint a miénk. Miért ilyen elfogultak az emberek? Elborzaszt.
- Jó reggelt kívánok - hajoltam meg mélyen, amint a helyemre sétáltam, hogy az ínycsiklandó illatok csábításának engedjek és enni kezdjek. Rendben, be kell ismernem, a szakácsok munkája tökéletes, amiből csak nekünk van részünk megtapasztalni.
            - Csak hogy lejöttél, fiam! - kötötte orromra a király késői megjelenésem - Gyorsan edd meg a reggelid, és siess, nem sokára kezdődik az ünnepség! Milyen fényt vetne rám, ha a saját fiam késne Hwayae uralkodójának jelenéséről?

Taehyung POV

Mély levegőt véve hunytam le szemeim, amint karjaim széttártam magam mellett, mintha csak madár lennék, mely épp szállni készül a magasba, a felhők fölé, hogy onnan leshesse az élet forgását, miközben érzi a szabadság izét. Szeretnék én is olyan szabad lenni, akár azok a madarak, hogy szabályok, és parancsok nélkül éljek, de én nem erre kárhozottam. Én vagyok a trónörökös, Hwayae királyának a fia, aki egy napon azt a koronát fogja hordani, amit apja visel. Legbelül érzem, hogy nem egészen érettem meg még a vezetőségre, éppen ezért kissé aggódom apámért, az uralkodóért, hogy ne essen baja. Az azt jelentené, hogy át kell vennem a hatalmat, hogy én leszek a leghatalmasabb, én leszek az, akinek a kezében lesz mindenki életének a sorsa.
Egy újabb sóhajjal nyugtáztam, amint felhúzták a karomon az utolsó ruhát is, melyet az ünnepségre kell majd viselnem, amely Goyohanban lesz. Folyamatosan bennem van a gondolat, hogy Chim onnan származik, és valahol nagyon mélyen reménykedem is, hogy teljesen véletlenül valahol út közben összefuthatok vele. Természetesen nem mehetnék oda hozzá. A mostani szerelésemben és a körülöttem lévő emberek sokasága azonnal leleplezne, hogy ki is vagyok valójában, bár örökké nem fogom tudni titkolni. Ha valóban eljön az én napom, akkor nem fogok tudni titkolózni előtte. Magam mellé is elég nehezen állíthatom, hiszen nem szeretném, hogy baja essen, csak úgy meg egy másik királyság lakosát nem hívhatom el, annak a levét ő inná meg, akár kivégzésre is ítélhetik.
A fejem ráztam a kósza gondolatokra, majd már csak azon kaptam magam, hogy tányér méretűre nőtt szemekkel bámulok magam elé a hálókörletem falain belül, majd szembetaláltam magam édesanyámmal, a királynővel. Karjaim azonnal leeresztettem magam mellé a két oldalamra, hiszen már úgyis éppen elkészültem, a szolgálók pedig mélyen meghajolva tettek pár lépést hátra, hogy ne legyenek útban. Fejemmel én is biccentettem, így üdvözölve anyámat, ki egy méter távolságot alig hagyva közöttünk állt elém.
- A mai egy nagyon fontos nap a királyságra tekintve – szólalt meg a pár másodperces néma csend után. Kijelentésére képtelen lettem volna bármit is mondani, csak pislogtam rá, kíváncsian hallgatva, mit is szeretne ebből kihozni. – Ha sikerül valamilyen módon a társkirályságunkká választani, akkor az hatalmas előrelépés lesz a mi birodalmunk érdekében, a jövő érdekében.
- Apám társnak akarja őket? – tettem fel az először eszembe jutó kérdést, ami nagyon szúrta az oldalam, hogy megtudjam. Ilyenről nem tudtam. Arról hallottam, hogy jóban akarunk lenni velük, hogy nehogy az legyen, hogy esetlegesen támadást indítsanak felénk, így esetlegesen segítenünk is kell őket, hogy azt higgyék, tényleg szeretnénk számukra jobb jövőt, hogy felemelkedhessenek, de ez csak öngól lenne számukra. Mi hasznunk lenne abból, hogy őket támogatjuk a fejlődéshez? Később akkor olyan erősek lehetnének, mint mi, ami semmi jót nem jelentene, mert akkor sokkal veszélyeztetettebb lenne a királyság, hiszen a saját hibánkból következően, a segítségünk miatt buknánk el. Viszont így, ezzel a társkirálysággal már minden más. A szerződés tiltaná a támadást egymás ellen, de akkor apám… apám akkor nem is akarna háborút? Csak csendben oldaná meg a dolgokat, így szép lassan elnyerve az egész félsziget felett a hatalmat.
- Természetesen, hiszen az egy igen békés módszer. Ők se köthetnek bele, az számukra is egy nagyon kedvező ajánlat – magyarázta meg, miközben végig a szemeimbe nézett, magabiztosságot, erőt sugározva magából. – Egy napon te leszel a király, neked is lesznek utódaid, a fiaid, akik örökölni fogják a trónt. Azt szeretném, hogy olyan uralkodó váljék belőled, mint apád, hogy olyan erős, kitartó légy.
Egy pillanatra beharaptam számat, majd legyűrve a felgyülemlő idegességet, kifújtam orromon át a levegőt, leeresztve vállaim is, apró mosolyt kúsztatva arcomra.
- Erre remélhetőleg nem kerül még sor – mosolyogtam. – Olyan király leszek, amilyet elvárnál, anyám. Nem kell aggódnod e felől. Most pedig, ha megbocsátasz, még el kéne intéznem pár dolgot indulás előtt. – Hosszú másodpercekig csak néztünk egymás szemébe, majd én kezdeményezve, meghajolva léptem el mellette, hogy távozhassak a szobámból.
Miért kellett pont most azzal bombáznia, hogy én leszek egy nap a király? Nem szeretnék még az lenni. Túl sok felelősséggel jár, ráadásul nem tudnék már Chimmel se találkozni többé, azt pedig még nem szeretném. Remélem, anyám ezzel nem valami bensőségesebb üzenetet próbált átadni. Abban is reménykedem, hogy esetlegesen nem tud valami merényletről, ami ellenünk készül, és így próbál értesíteni róla, hogy bajok lesznek a későbbiekben. Az nem lehet, akkor már intézkednie kellett volna ez ügyben. Még csak herceg vagyok, de már érzem, mekkora teher fogja nyomni vállaimat. Várom is meg nem is az uralkodásom napját, bár mostanság inkább a nem felé hajlok amiatt az egyetlen egy személy miatt, aki a másik királyság lakosa. Miért pont neki kellett elcsavarnia a fejem? Egyáltalán hogy történt ez? Miért pont ő? És, ha ő, akkor miért nem közülünk való? Az égiek se akarják, hogy nekem egy nyugodt éjszakám legyen. Ez a mai nap is… ki tudja, mi vár majd még rám, hiszen nem igazán jártam még Goyohanban. Kíváncsi vagyok, mennyivel másabb az a palota, mint a miénk, hogy miben elmaradottabban tőlünk.
Azt hiszem, a társkirályság jó ötlet apámtól. Így megvédhetem a titkom, nem lesz furcsa, ha messzire kerülök, hiszen mondhatom majd azt is, hogy csak szétnéztem azon a helyen, ami részben a miénk is. Elég ostoba kifogás egy hercegtől, de nincs mit tenni, másképp nem tudok védekezni.
Nem sokkal később már mindenki indulásra kész volt.

Jimin POV

Goyohan neve a mai napon egybefonódott a "gyönyörű" jelzővel. A királyság, mely hétköznapjain is rendezett és szép, ma még inkább imponált mindenkinek, aki határát átlépi, hiszen az első rizsföldtől az utolsó házig minden gondosan díszített volt - minden a tulajdonosától telhető módon.
Az óra mutatója most mintha lassabban haladna, de magam mögé nézve rohanna, egyszerre telt hihetetlenül lassan és kutyafuttában. Különös dolog az idő. Relatív, mégis állandó. Tempójából visszavett akárhányszor régen látott barátomra, V-re gondoltam, kiről hírt csak a hwayae-i szél tudna hozni, de sajnálatos módon nem beszélem annak nyelvét, így csak remélem, minden, mit mondana, jó lenne. Ha az utolsó találkozásunk óta eltelt időt nézem, akkor pedig hatalmasnak tűnik. Mintha évek nehezednének vállamra azóta, hogy láttam, mégis a pillanatok, miket vele oszthattam meg, közelinek tűnnek, nyúlnék értük, de hiába. Se V, se az emlékek, hogy mindkettejüket erősen megragadva szorítsam magamhoz. Hiszen minden agyamban megjelenő kép, mi kettőnk titkos nyúlfarknyi kalandjáról mesél, sokszor hagy el. Vagy újabb, fontosabb gondolatok foglalnak helyet gyakran fájó fejemben vagy én magam űzöm el őket félve, hogy rám öregszenek, velük együtt én is. Lesz-e még alkalmam újralátni vagy emlékem fehér vásznán kifakulnak a képek, már csak foszlányok lesznek? Félek a jövőt tudni, máskülönben már rég tenyerem nyújtottam volna a jósnőnek, tudassa velem a tudatlan közelítő messzeséget. Gyáva vagyok vagy csak a sors megrögzött alattvalója, nem tudom. Tán mindkettő vagy egyik sem. Ezt se tudom, sok mindent nem tudok.
- Mindenki igazán szép munkát végzett - hümmögött elismerően a király, hangjával betöltve a kastély folyosóját, ahonnan a legszebb és legjobb rálátás nyílt a királyi udvarra, annak pompás díszítésére.
- Egyet kell értenem - bólintottam halványan és cselekedetét ösztönösen utánozva fogtam össze kezeimet hátam mögött. Lehajtott fejjel sétáltam mellette, mint aki léptei szabályosságát ellenőrzi, hanbokom alól elő-előbukkanó lábaimat pásztázva. Apám ismer már, nyitott könyvből olvas evidens sorokat, és bár tudta a választ, kérdezett hangulatom felől.
- Bánt valami, Jimin?
Aprót szusszantva villantottam felé mosolyom, melyet alattomos módon árult el fakó szemem, mi mindig csillog, ám most a bútól volt sötét.
- Nem tudom, apám, bánt-e bármi is - feleltem majdnem őszintén. Rossz volt a kedvem, letört és érdektelen, szívemre fonódtak a vastag vasláncok, szorították, kíméletlenül, de nem láttam, ki húzza azokat. A bűntudat? A lelkiismeretem ragadta meg a láncokat, még mindig büntet azért, ami felett már a Nap is többször átbukott? Gyáva és álszent voltam egyszer, életem végéig emlékeztet rá? Vagy a jövő integet felém vaskezével, ami a szívemet nyomja, nem lánc, hanem az aranykorona? De hisz még apám hordja! Hosszú a sors keze és erős, mi nyújtja felém az elkerülhetetlent, ami elől igazából megfutamodni nem szeretnék, csak kicsit később elérni, belenyugodva elvenni.
A király, mint aki átérzi, sőt, mintha jobban értené helyzetem, tette vállamra kezét. Nem elképzelhetetlen, ismeri a cipőt, amiben én járok, hiszen annak idején ő is volt herceg, neki is fel kellett készülnie az elkövetkezendőkre, mégis azt hiszem, ebben az egészben egyedül vagyok. Egy valaki értene meg, vagy csak hallgatna meg, ami nekem már kincset érne, de sok akadály közül a legnagyobb pont az, amiről panaszkodnék neki.
- Jimin, ha nem lennél rá képes, nem lennél rá esélyes. Bizton állítom, remek király lesz belőled. Ez bánt olyannyira, igaz? Tudom, hiszen azóta vagy ilyen, mióta tudod, hogy a messze sosem volt még ennyire közel. Azt hiszed fiatal vagy még ehhez. De látod? Máris másképp nézel Goyohanra. Ha te nem is, én látom. Nem tűnt el a gyermeki csillogás szemedből, amit anyád úgy szeret - nevetett fel szelíden. - Csak sötétebb lett, hogy jobban lásd a jövő fényét. Mert van fénye Goyohannak, mégpedig hatalmas. Talán most még messzebbnek, halványabbnak tűnik, mint az Esthajnal csillag, és bonyolultabb lesz elérni, mint ahogy talán tervezed, akkor is sikerülni fog, hiszen erre vagy hivatott. És ha majd úgy érzed, a magas sövény, ami előtted épp megálljt parancsol, áthatolhatatlannak tűnik, neked majd eszedbe jut, a szerencse éve volt, mikor születtél, és ezt kihasználva fogsz kilépni a bozótból a tisztásra - szorongatta vállamat. Váratlanul elhangzott szavai megleptek, mintsem bátorítóan hatottak volna, emésztenem kellett még szavait, ennek ellenére már most hálás voltam értük, hiszen apám sosem beszélt a levegőbe.
Frusztrált sóhajt kiengedve harapdáltam alsó ajkaimat elkapva tekintetem a királyétól, úgy éreztem, acéllal próbálja szemem szúrni, mert bár szavai megfontoltak, lágyak és bíztatóak voltam, mindketten tudtuk, az, hogy mindazt, ami rám vár, véghez vigyem, nem csak az ő prédikációja kell, hanem az én elszántságom, magabiztosságom és erőm is kell.
- Igyekezni fogok - mondtam halkan, már itt elbukva, hiszen ezt a kijelentést aligha meg lehetett különböztetni egy halovány kérdéstől. Ennyit a magabiztosságról.
A szolgálók már az utolsó simításokat végezték ahol csak tudták, ruhámon is már csak igazgattak, hogy úgy tűnjön, mintha rám öltötték volna, ami hála az égnek nem így volt, hiszen utáltam ezt felvenni, mily szerencse, hogy csak ritkán kényszerültem rá. Egyre jobban kezdett rám is hatással lenni a nép izgalma, a pillanat súlya és a kíváncsiság, hiszen pár perc és elfoglalom a helyem a királyi pár mellett, hogy a rengeteg nemes és főtiszt mellett köszöntsük Hwayae uralkodó családját is. Egészen biztos voltam benne, hogy sorsfordító találkozás lesz, olyan, amit nehezen fogok elfelejteni.

Taehyung POV

Lóra ülve indultunk viszonylag gyors tempóban a szomszédkirályságba, végig lovas kocsi előtt haladva, amiben édesanyám, a királynő foglalt helyet. Az út egész hamar elment, mivel nincs túl messze tőlünk a kastély, ahová hívottak vagyunk, na, meg közben végig az járt a fejemben, hogy Chim vajon járt-e már ezeken a környékeken, hiszen mégis ehhez a földhöz tartozik, valószínűleg a parasztmunkák miatt gyakran járja a kietlen utcákat. Szeretnék neki jobb helyzetet teremteni, hogy ne kelljen azon aggodalmaskodnia, hogyan keresheti meg a kenyérre a napi keresetet, hanem kényelmesen lazuljon el, boldogságban, reményeim szerint mellettem. Ez persze úgyse történhet meg, mivel herceg vagyok, a legidősebb testvér, a trónörökös, amely pozícióra testvéreim is áhítoznak, emiatt tartanom kell magam, erősnek kell lennem, hogy nehogy egy gyengébb pillanatomban elkapjanak, s átvegyék ezt a nemes címet. Erre születtem, erre kárhozottam, ezen változtatni nem fogok és nem is akarok.
Először a falu fő utcáján átlovagolva közelítettük meg a kastélyt, s az emberek kíváncsiskodó szemekkel néztek felénk, néhányan fejet is hajtva előttünk. Itt már nem mehettünk olyan gyorsan, nehogy esetlegesen kárt tegyünk valakiben. Vajon Chim melyik kis házban lakhat? Annyira kíváncsi vagyok rá! Bár, ő is kint állna, és várná a királyi családot! Jaj, nem, miket beszélek? Ha meglátna, akkor tudatosulna benne, hogy hazudtam neki, de meg kellene értenie, hogy miért tettem. Nem hagyhatom, hogy valaki csak így megtudja kilétem, ráadásul rögvest másképp pillantana rám, azt pedig nem akarom.
Elhagyva a főutcát, egy kisebb időnyi lovaglás után meg is érkeztünk a célhoz, ahol Goyohan uralkodói élnek, ahol az a bál lesz tartva, s, ahol sorsdöntő beszélgetések fognak lezajlani. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, hogy mivel várnak, s hogyan, mit szeretnének tőlünk. Ezekkel a gondolatokkal léptünk be az előudvarba, ahol kénytelenek voltunk megállni, ugyanis jó pár felszerelt vitéz őr állt utunkba, s meghajolva előttünk üdvözöltek bennünket. Apám, a király is fejével biccentett, elfogadva üdvözletüket, majd leszállva a lovainkról, azokat biztos helyre vezették néhányan, minket pedig beljebb vezettek, egyenesen a falak közé, ahol a másik uralkodói család él. Az egész épületnek a külseje egész szép, ellennék itt, de Hwayaehoz képest semmi. Azt hiszem, valóban ráférne erre a királyságra a fejlesztés, hiszen messze lehagyjuk őket külsőben, de valószínűleg másban is. Féltem Chimet, hogy ilyen helyen van, amit akármikor letámadhatnak, én pedig nem tudnám megvédeni. Mit kellene tennem?
Belépve az előcsarnokba, lépcsőkön át, majd hosszú folyosókat szelve keresztül érkeztünk egy hatalmas tölgyfaajtó elé mindnyájan, majd rang szerinti sorba állva helyezkedtünk el, hogy úgy belépve, egymás után mutatkozhassunk be a királyi család tagjainak.
- Azonnal szólok, hogy megérkeztek – hajolt meg az őr, aki idáig elvezetett bennünket, majd résnyire nyitva a nagy ajtót lépett át rajta, majd bezárva azt eltűnt szemünk elől.
Mellettem a második legidősebb testvérem sóhaja törte meg a beállt csendet, mire nyomba felé kaptam pillantásom. Látszott rajta, hogy nyugtalan, hogy fél, izgatott, tulajdonképpen mindenféle érzelem kavarog benne, de ez ellen tenni nem tudtam. Én is kissé izgatott lettem, kíváncsi voltam már a másik családra, s arra, hogyan fogadnak majd.
Az ajtó újból nyílt, majd kilépett rajta az őr:
- A királyi család fogadja önöket – hajolt meg, majd a szolgálókkal együtt nyitották meg előttünk a kétszárnyú ajtót, s előttünk szüleink lépteit követve érkeztünk meg végre célunkhoz.
Szemem sarkából körbenézve láttam, hogy asztalok helyezkedtek el összetolva, szépen megterítve, ezzel máris tudtunkra adva, hogy nagy lakomában fognak részesíteni. A terem többi részében üres tér volt, gondolom a táncnak elhelyezett résznek, hiszen mégiscsak egy bálba jöttünk. Több szolgáló, s nemes állt fej lehajtva szélen, velünk szemben, amit a szüleim alakjai egészen kitakartak, a király, a királyné, s az egész család. Előttük pár méterre megállva, nagyjából egyszerre hajoltunk meg, ők is, s mi is, így üdvözölve egymást, majd az első, aki felszólalt, édesapám volt.
- Köszönjük ezt a szívélyes meghívást. Reméljük, sikerül jó kedvvel eltölteni ezt az éjszakát, s mindketten boldog emlékekkel zárhatjuk majd le ezt a találkozást.
- Köszönjük, hogy eljöttek. Reméljük, minden kívánságuknak eleget tudunk majd tenni, s sikerül egyezséget kötnünk – viszonozta gesztusát a másik király. – Ő itt a feleségem, a királyné – mutatott valamerre maga mellé, de semmit nem láttam belőle, ugyanis őt éppenséggel anyám alakja takarta ki. – Mellette pedig a trónörökösünk, Jimin herceg – mutatott tovább, de belőle pedig végképp nem láttam semmit, hülyének pedig nem szerettem volna tűnni azzal, hogy lábujjhegyre állva, nyak nyújtogatva próbálok kilesni szüleim válla felett.
- Igazán helyes kis fiúk van – szólalt fel anyám is, engem pedig még kíváncsibbá tett ezen felszólalásával.
- Engedjék, hogy bemutassam én is a családom legfontosabb tagjait. – Apám anyám felé mutatott karjaival. – Ő az én feleségem, a királynő. A legidősebb fiúnk pedig Taehyung, a trónörökös, a herceg. – Félreállt, s hátrapillantva rám mutatta tekintetével, hogy álljak kettejük közé, amit azonnal meg is tettem. Előre léptem, se meghajolva köszöntöttem a családot.
- Üdvözletem Goyohan uralkodóinak! – Kihúztam magam, majd végre kihasználva, hogy látok, végigfutattam szemem rajtuk, viszont a királynő mellett álló fiún nyomban megakadt a szemem, melyek tányér méretűre nőttek, akárcsak az övéi, ahogy konstatálta, ki vagyok én. Chim… Chim lenne Jimin? Jimin herceg, Goyohan trónjának örököse?

[26/?] A vámpírok legnagyobbja - Reménytelen kijárás

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Reménytelen kijárás
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Taehyung, Jimin, Jungkook, + kitalált szereplő
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Na, megszültem újból a folytatás, ami terjedelmesebbre sikeredet, mint az előző. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá mindenkinek! ^^

Taehyung POV

Meglepődtem, mikor Jungkook arra kérte Jimint, hogy maradjon velünk éjszakára, mivel én is így szeretném. Ki mondta, hogy ezt szeretném? Az egy dolog, hogy erősebbek az érzéseim iránta, mint kellene, de ez akkor sem jelenti azt, hogy azt szeretném, ha velünk maradna, mivel annál frusztráltabb leszek. Tudom, hogy nem tehetek meg annyi mindent, hiszen bármelyik mozdulatomba beleköthet, kivéve akkor, ha már hosszú-hosszú napok óta nem aludt, így kinyúl egész éjszakára, én pedig Jungkookkal együtt meg tudok lógni feltűnésmentesen. Az ötlet nem rossz, viszont a kivitelezés már annál bonyolultabb. Ezt rendesen ki kellene dolgozni, hogy hogyan is lehetne kijátszani egy vámpírt úgy, hogy még a drágalátós társai se kaphassanak el bennünket. Úgy a kijutási esélyünk egyenlő a nullával, de próbálkozni szabad, márpedig én nem fogok itt rohadni életem végéig.
Fáradtan fordulok az ágyban Jungkook felé, aki szintúgy az én irányomba fekszik, halkan szuszogva, lehunyt pillákkal. Testünket már takaró fedi, még Jimin terítette ránk, mikor teljesen készek voltunk, de benne még ezek után is annyi erő maradt, hogy csak pislogni tudok. Viszont a kis anyag se takar mindent, hiszen a sok forgolódás közepette sikerült a középen fekvőnek mindhármunkról félig letolni. Nyugtalannak, s mégis nyugodtnak látszik. Az arca teljes nyugalmat tükröz, viszont az, hogy folyamatosan forgolódik, arra utal, a feje tele van kusza gondolatokkal, amiket nem tud rendezni. Meg is értem, hiszen szegénynek ez nagyon sok információ lehetett egyszerre, amihez hozzájutott, ráadásul utána még képes is volt belemenni, hogy mi hárman együtt… igazán meglepő, milyen áldozatokat nem képes hozni. Nekem fogalmam sincs, mi lehet a szüleimmel, de ezek alapján, amiket hallottam, nem bízom benne, hogy biztonságban és jól vannak. Kedvelték Jimint, tudom jól, hiszen jelen voltam, mikor találkoztak, de kétlem, hogy csak a két szép szeméért beadták volna a derekukat.
Óvatosan, lassú mozdulattal nyújtom kezem a mellettem fekvő felé, hogy gyengén megböködve karját próbáljam felkelteni vajmi kevés sikerrel. Egy kisebb szusszantáson kívül nem tesz mást, így újra próbálkozom, de továbbra is semmi életjelet nem képes mutatni. Folytatom ezt a tevékenységem még egy darabig, egyre erősebben nyomkodva, hátha feltűnik már neki álmában, hogy valami nincs rendben, de csak mocorogni kezd, így helyezkedik egy keveset, de szerencsére továbbra is felém fordulva marad.
- Jungkook – suttogom a lehető leghalkabban, így biztos vagyok benne, ha közvetlen a fülébe mondanám, se hallaná vagy értené meg. – Jungkook! – suttogom kicsivel magasabb hangon, közben bökök egy erősebbet vállán, mire hirtelen húzza össze magát, majd lassan felnyitja pilláit, melyek alól néz fel végül szemeimbe. Amint konstatálja, hogy én voltam az ébresztője, csendesen nyüszítve egyet hunyja vissza szemeit, szemöldökét ráncolva, hátrahajtva fejét. – Nehogy visszaaludj, hé! – bökdösöm tovább, mire csuklómra kap és eltolja kezem magától.
- Mi olyan fontos, amiért fel kellett keltened? – suttogja vissza, próbálva ő is halk lenni, mivel a mögötte fekvő láthatólag egész szépen elaludt, így nem lenne szerencsés felébreszteni.
- Alszik – pillantok át válla felett, fejemmel biccentve is az irányba, amerre a célszemély fekszik. Jungkook követi tekintetével enyémet, óvatosan fordulva fejével, hogy ellenőrizze, igazat beszélek, majd felhúzott szemöldökökkel néz vissza rám.
- És?
- Vámpír. – Továbbra is értetlenül mered rám, csak ezúttal homloka közepére húzza össze szemöldökeit. – Tehát, ha alszik, az azt jelenti, hogy tényleg kimerült, ami arra utal, hogy nem fog egyhamar felkelni, de, ha nem kel fel egyhamar, akkor nekünk szabad utunk van, ha ügyesek vagyunk.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdezi inkább úgy, mintha be akarná igazoltatni az ellentétét annak, amiről én beszélni próbálok, de ez nem fog menni.
- Menjünk! Gyorsan el tudnánk menni! Igaz, nem gondoltam végig semmit, igazából csak egy hirtelen ötlet, de most még mindig biztosabb a kijutásunk esélye, mint máskor, mikor őrök vannak ide állítva, hogy éjt nappallá téve őrizhessenek minket. Fel tudod fogni, hogy ez mekkora dolog? Ha kijutunk…
- Te meg vagy húzatva? – szól közbe, már majdnem kieresztve hangját, de épp időben fogja vissza magát, hogy továbbra se ébreszthessük fel társunkat. – Nem fogtad még fel, hogy innen lehetetlen kimenni? Tudod nagyon jól, hogy én már megpróbáltam, és köszönöm szépen, nem hiányzik még egy harapás! – akad ki teljesen, de nem adom fel a próbálkozást. A remény hal meg utoljára.
- Igen, tudom, emlékszem mindenre, amit elmondtál, de együtt többre vihetjük, sőt! Tudsz tanulni a hibáidból, szóval másképp menekülhetnénk. Fogalmam sincs, hogyan, de nem akarok itt maradni bezárva. Nem fogom hagyni, hogy úgy rángassanak, mint egy bábut! Nem egy tárgy vagyok én, aki másik kénye-kedvére ugrál, majd kiszolgáltatottan tölti le több mint a fél életét itt. Meg fogom keresni a szüleimet, és te is a tieidet! Nem hagyom, hogy itt maradjunk örökre, hiszen hiába ezt szeretné… ez nem normális! Én nem szeretnék ennyi ideig élni, hogy lássam, amint körülöttem mindenki meghal, mert az nem élet! Nem fogok úgy élni, hogy állandóan lesni fogom minden szavát, ráadásul belegondoltál te már abba, milyen lesz, ha tényleg átváltoztat? Ha olyanná tesz minket, mint amilyen ő maga? Mekkora fájdalmakkal járhat, mennyire furcsa lesz, na, meg mit fogunk érezni, hogy meg fogunk-e változni belsőleg, hogy ez mind mikkel jár. Egyáltalán miért épp minket? – fakadok ki végül, amivel végre sikerül elérnem, hogy legalább elgondolkozzon szavaimon.
Ha most sikerülne kijutni, akkor azonnal rohannék a rendőrségre, vagy nem is tudom, riasztanám valahogyan az egész várost, esetleg el kellene bújnom. A legelső járattal utaznék is egy másik városba, de ahhoz pénz is kell, viszont jártam dolgozni, otthon bizonyára találok a tartalékomban, hacsak nem csenték még el. Vajon vannak egyáltalán otthon vagy teljesen üres a ház, akár Jungkooknál, akinek nem csak, hogy üres, de még fel is égette? Képes volt ilyeneket tenni csak azért, hogy maga mellett tudhasson minket, mert megtetszettünk neki, ezért át akar változtatni, hogy biztosan hosszú ideig az oldalán álljunk? Na, nem, én nem fogom a pártját fogni, majd megteszi azt a többi vámpír. Már olyan régóta vagyunk itt, hogy számolni se tudom. Csak telnek a napok, hetek, talán már hónapok is, így bizonyára sokan kerestek már bennünket, de mi semmiről nem tudunk. Mások azt hihetik, hogy tényleg elköltöztünk, de valójában be vagyunk zárva egy kastélyba, ami vámpírokkal van tele. Ráadásul elszeretnék látogatni a házainkhoz, hogy megnézzem, mi történt velük, hogy mit tett Jimin, amiért bosszút kell állnom, így viszont fogalmam sincs, és majd’ megöl ez a tudatlanság!
- Neked teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy egy másik taktikán alapozva kijuthatunk innen. – Már nyitom is szám egy frappáns válaszra, de közbevág. – Nem fogok elmenni, Tae. Nem fogom megszegni a szavam, és igen, ennek nagyrészt az az oka, hogy nem is tudnék, és félek is. Nem te élted meg, nem te érezted, hogy mekkora fájdalommal jár egy-egy ilyen kísérlet. Neked fogalmad sincsen arról, mikre képes. Felfogtad annak a jelentőségét, hogy megharapott engem? Megharapott! A csuklómat! Anyával is így tett, ráadásul őket is fenyítés alatt tartja, így biztos lehetsz benne, hogy nem fogok hátat fordítani neki, különben csak még rosszabbra fordítanám a dolgokat, mint amilyenek eddig. Nincs szükségem arra a plusz stresszre, amivel jár a menekülés, hiszen tudom, milyen volt. Előtte… előtte tök jó volt minden, sőt, igazából utána se volt probléma, főleg, hogy nem kellett végre egyedül töltenem a napjaim nagy részét, hanem veled. Valamilyen szinten még hálás is lehetek neki, mivel nem tart nyomorban, nem fog be rabszolgának vagy akármi. Oké, értem én, hogy bezárt, hogy mit tett, elmondhatatlanul haragszom is rá miatta, de, ha egyszer nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni, Tae! Nem fogunk tudni változtatni a dolgok menetén, mivel hozzá képest… hozzájuk képest semmit sem érünk.
- Milyen kis hűséges vagy hozzá – morgom eléggé halkan, hogy szinte nem is lehet érteni szavaim, de a nagy csendben mégis sikerül kikövetkeztetnie.
- Ha már itt tartunk, te is lehetnél az, mivel kettőnk közül te vagy az, aki rózsaszín ködben él mellette – vágja fejemhez, mire meglepetten húzom fel szemöldökeim.
- Mi van? – csattanok fel. – Nem leszek hűséges senkihez, mert úgy látszik, egyedül magamban bízhatok.
- Ó, tudod, ha már ennyire fülig szerelmes vagy egy olyan személybe, aki konkrétan tönkretette az életünket, akkor már igazán lehetnél hűséges is! Ne is próbáld letagadni! Csak úgy sugárzik belőled, hogy többet érzel iránta, mint kellene, amit bár nem tudok megérteni, és azt hiszem, nem is akarok, legalább magadnak ne tegyél keresztbe.
- Egy szóval nem mondtam, hogy szerelmes lennék pont Jiminbe – biccentek irányába, mire felsóhajt.
- Mikor erről beszéltünk, nem is tagadtad le. Emlékezz csak, miért másztam rád. Akkor is miatta, mert jobb akartam lenni nála, azt akartam, hogy engem elismerj jobbnak, de… nem tudom, hogyan csinálta, de a te fejed egészen jól elcsavarta, főleg, hogy még neked se tűnik fel.
Mocorgásra leszünk figyelmesek, mire mindketten megdermedünk, meredten nézünk egymás szemébe, hiszen éppen a téma tárgya kezdett neki a fészkelődésnek, márpedig, ha felébredt a beszélgetésünkre, akkor mindent hallott, abból pedig én biztosan nem jövök ki jól. A fenébe is!
A következő pillanatban már csak annyit veszek észre, hogy Jungkook mögött egy kéz nyúl át teste felett, majd a takaró alatt is mocorogni kezd valami, mire a célszemély szemeit szorosan összezárva várja a folyamat végét, de úgy tűnik, semmi több nem következik. Remek, ezek szerint annak, hogy együtt szökjünk meg, végleg lőttek! Kézzel, lábbal le van fogva szegény, hát, így hogy szabadulhatna?
Kinyitja szemeit, melyekkel rémülten néz enyéimbe, én pedig reményveszetten sóhajtok fel. Lassan oldalra fordítja fejét, hogy valamennyire átleshessen válla felett, majd megkönnyebbülten dobja vissza előző helyére egy kis nyöszörgős hang kíséretében. Ezek szerint nem kelt fel, de nem sok hiányzott hozzá. Sokkal jobban oda kell figyelnünk arra, mit beszélünk, ugyanis úgy megeredt a nyelvünk, mintha csak kettesben lennénk, holott mellettünk fekszik egy olyan, akinek ezeket nem szabadna hallania, de amíg alszik addig nincsen baj.
- Figyelj, te már így nehezen tudnál kimászni innen – húzom el szám, és kicsit megköszörülöm a torkom is. Szavaim hatására csak tágra nyílnak szemei és rázni kezdi fejét, de nem érdekel a mondanivalója. – Én megyek. Kimegyek innen, aztán majd valahogy… valahogy kihozlak majd téged is, hozok segítséget, ha tudok, egyedül úgyse tudunk mit kezdeni, de addig is bírd ki. Elintézem, hogy láthasd a szüleidet. – Elszántnak, magabiztosnak próbálok hangzani, de legbelül rettegek a következményektől, hogy mi van, ha valaki elkap a folyosón, majd beköp Jiminnél, visszahoznak hozzá és még sorolhatnám. Nem szeretném megtapasztalni a haragját.
Felülök az ágyban, mielőtt még bárki visszafoghatna, és óvatosan mozogva mászok le róla, hogy az eldobált ruhadarabok közül összekaparjam a sajátjaim, hogy felöltözve elhagyhassam a kastély falait. Bár kint még elég hideg van, így egy félretett pulcsit is magamra kapok, ami bár még mindig kevésnek fog bizonyulni, nem tudok nekiállni most keresgélni. Ha túl zajos vagyok, arra Jimin felébred és fuccs a tervemnek. Még kimagyarázni kitudnám, hogy miért öltözök fel, de nem szeretnék vitába folyni, ezért próbálok a lehető legcsendesebben mozogni, és Jungkook se próbál már megfékezni ebben. Valószínűleg belátta, hogy semmi esélye abban, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről, én pedig egy ilyen lehetőséget nem fogok kihagyni.
Immáron készenlétben fordulok legfiatalabb tagunkhoz, aki aggódó pillantásokkal illetve néz fel rám, könyörögve szemeivel, hogy ne tegyem, ne menjek sehova, de nem tud meghatni.
- Hozni fogok segítséget. – Mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám. – Ki foglak juttatni innen. Nem maradsz itt! – Azzal fogom magam, és az ajtó felé veszem az irányt. Innen már nincs visszaút. Megteszem, el fogok menni innen.
- Taehyung – szól utánam csendesen, mire megtorpanok, és még egy utolsó pillantásra visszafordulok hozzá. – Kérlek, ne! Még meggondolhatod magad, még minden mehet tovább normálisan…
- Ez nem az, Jungkook – felelem, majd már nyitom is az ajtót, hogy kisurranjak rajta, ami másodperceken belül meg is történik, majd gondosan bezárva magam mögött a falapot nézek körbe a folyosón. Sehol senki, aki esetlegesen beköphetne, így kicsit megkönnyebbülten indulok el hosszú lépésekkel, hogy a legelső lépcsősorhoz, ami felvezet az előcsarnokba, ahonnan már sima ügy a kijutás. Szerencsére innen nem olyan bonyolult az útvonal, és nem is hosszú, így hamar kijutok, csak legyen csendben, halkan, hogy nehogy bárki meghalja lépteim visszhangzó zaját.
Minden lépésemre odafigyelve somfordálok a falak mellett, mikor végre elérkezek egy kissé kacskaringós lépcsősorig, de tudom, hogy ez a legrövidebb út felfele. El se hiszem, hogy képes voltam megtenni. Megtettem, elszöktem, és ráadásul úgy, hogy Jimin is ott volt. Meg se próbált megállítani, ami annyit jelent, hogy tényleg bealudt, de, ha majd észreveszi, hogy nem vagyok jelen, akkor biztosan nagyon ki lesz akadva. Jaj, csak Jungkookban ne tegyen kárt emiatt! Valahogy gondoskodnom kellett volna a biztonságáról, de így ki tudja, hogy mennyire lesz rajta kitöltve a düh. Ezért kell előre jól kitervelt szökést kidolgozni, hogy ne utólag jussanak az ilyen apróságok az eszembe. Elvégre is ez nem csak arról szól, hogy fogom magam és kifutok a nagyvilágba, bár eléggé úgy viselkedtem most.
Először csak egyesével véve a fokokat indulok fel, figyelve minden kis neszre, végül kénytelen vagyok gyorsítani, így kettesével haladva, hogy minél hamarabb kijuthassak innen. Éjszaka csak nem mászkálnak összevissza. Csak nem kaphatnak el, hiszen józan paraszti ésszel, miért épp ilyenkor lenne bárkinek is dolga? Miért is izgulok én ennyire? Nem lesz semmi baj, kijutok. Senki nem fog szembejönni velem, hogy elkapjon, és visszahurcoljon. Kicselezhetek akárkit, aki az utamba áll, bár nem tudom, mennyire jönne ki a számon értelmes szó úgy, hogy ne áruljam el magam, azért mégis a remény bennem él, hogy megoldom a feszült helyzeteket is.
Váratlanul fordulok meg tengelyem körül, majd egy tökéletesen íves kört leírva repülök át egyik pillanatról a másikra egy méterrel lejjebb, nekicsapódva a kőfalnak. Az ütközéstől belém szorul a levegő, hirtelen nem jut a tüdőmbe semmi oxigén, én pedig nagyra nyitva szemeim és szám kapok utána, hogy magamba szívva újerőre kapjak, de ez nem történik meg. Ujjak fonódnak nyakam köré és szorítanak annyira, hogy csak éppen ne fulladjak meg, de arcom már érzem, ahogy vörösödik. Nyomban az engem tartó karnak csuklójára fogok erősen, hogy eltoljam magamtól, de mintha csak azzal próbálkoznék, hogy eltolok egy épületet, amit a földbe építettek. Hörögve, a levegőért könyörögve esik pillantásom valami nagyra, valami sötétre, mely két oldalra nyílik… szárnyak. Pillantásom összeakadt azzal az ijesztő vörös szempárral, mire csak erősebben szorítok csuklójára, majd kezdem mardosni, hátha elenged, de mind felesleges próbálkozás. Látom, hogy pólót nem erőltetett magára, ami annyit jelent, hogy hamar utánam eredt.
- Azt gondoltad, hogy csak ilyen simán bemárthatsz a rendőröknél vagy akárkinél? – csendül fel hangja a rideg lépcsősoron, megszakítva ezzel a csendet, melyet egyedül az én nyüszítésem hangja tört meg eddig. – Nem megmondtam neked, hogy tehettek bármit, úgyse járnátok sikerrel? Megvannak a módszereim arra, hogy túléljem. Nem ti volnátok az elsők számomra az elmúlt kétszáz évben, akik keresztbe próbáltak tenni nekem. – Szavai késként szúrják át minden porcikám. Szeretnék rávágni sok mindent, de nem bírok megszólalni a szorítástól, mely elveszi minden energiám és figyelmem. – Ostoba vagy, Taehyung, szörnyen ostoba. Azt hiszed, nem tudok minden megmozdulásotokról? Már hogyne tudnék? – Ekkor erősebben nyom a falnak, közelebb lépve hozzám, hogy testével is hozzá szorítson. – A helyedben jobban megfontolnám, milyen szavak hagyják el a számat. Figyelmetlen vagy, és naiv, ha azt hiszed, átalszom az éjszakát mellettetek. Jól tudom, hogy milyen kis furfangosak vagytok, mivel eléggé hasonlítotok is, ráadásul Jungkook is próbálkozott már a szökéssel, de úgy látom, téged cseppet sem izgat, hogy az mivel jár. Neki veled ellentétben sikerült kijutnia a kastély falai közül, de még így is megjárta, te pedig úgy gondolod, neked talán összejön minden? – Pillantásom fogaira esik, melyeket vicsorogva mutat ki nekem, így láthatóvá téve, hogy szemfogai mekkora méretűre nőttek, ami annyit jelent, hogy tényleg, igazán dühös. Ha így marad, akkor akár meg is haraphat, én pedig azt nem akarom! – Tudod, a kis meggondolatlanságod ahhoz vezetett, hogyha szeretném, most bármit megtehetnék veled. Bármit, amit csak akarok – villannak meg szemei, mire jobban nekinyom a falnak, kezeivel jobban rám szorít, én pedig érzem, ahogy lassan felhagy minden erőm. Mi értelme küzdenem, ha úgyis végem? Nem fog megkímélni, ebben biztos vagyok. Hiába próbálok egyetlen mentő szót is kinyögni, egyszerűen nem megy. Egyébként is felesleges a mentegetőzés azok után, hogy tudom, mindent hallott. Ő maga említette az imént, hogy nem aludná át az éjszakát, ezért nem tudtam elmenekülni. – De nem foglak bántani – mosolyodik el sokatmondóan, mire enged is szorításán, így azonnal az éltető levegőhöz jutok, amit kapkodva szívom magamba minél gyorsabban, aminek az lesz a vége, hogy köhögni kezdek, s, ha nem lenne ilyen közel előttem, rég összeesnék, de így testével tart. – Tudom, milyen vagy, ismerlek már, ahogy azt is sejtettem, hogy nem csupán testi vágy fűz hozzám, de, hogy egyenesen szerelmes legyél – sóhajt fel jól szórakozottan, amitől azonnal zavarba jövök, de közben még mindig levegőért küszködöm, nyakam masszírozgatva kezeimmel.
- Nem kéne mindent elhinned, amit Jungkooktól hallasz – köhögöm. – Miért vannak szárnyaid?
- Azt hittem, esetleg messzebbre jutottál, de nem. Így végül nem lett rá szükségem. – Ekkor arcomba hajol, kezeivel megtámaszkodva fejem két oldalán. Szívem hevesen ver a közelségtől, ráadásul még azt se sikerült feldolgoznom, hogy ő az imént épp fojtogatott, így teljesen önkívületi állapotomat ki tudja használni. – Ha te tudnád, milyen csábító illata van a vérednek – hunyja le szemeit, miközben égnek emeli azokat, nyakamhoz hajolva, ott szippantva magába illatom, melytől végigfutkos rajtam a hideg, libabőrössé téve.
- Jimin! – kiáltja el magát valaki, aki éppen felfut hozzánk a lépcsőn, de pár fokkal lentebb megáll. A szólított lassan elhajol tőlem, szemeiből sugárzik az elégedetlenség, hogy nem tetszik neki, hogy megzavarják, majd lassan kérdő tekintettel fordul a másikhoz. – Tudom, nem kaptam engedélyt arra, hogy ma az alagsorban őrködjek, nem is tettem így, de fent, ahol járőröztem, láttam, amint a kiválasztott fiúk egyikét elviszik a Seong család tagjai! – Seong család?
- Francba! – löki el magát tőlem. – Menj, és szólj a többieknek, hogy legyenek készenlétben, ha esetleg eldurvulna a helyzet. Mi utánuk megyünk! – adja ki a parancsot, mire az őr egy bólintás kíséretében már el is tűnik szemünk elől, engem pedig csuklómnál megragadva rángat magával Jimin.

[25/?] A vámpírok legnagyobbja - Hármasban (+18)

Cím: A vámpírok legnagyobbja
Író: Ayu
Besorolás: +18
Szereplők: Jimin, Jungkook, Taehyung
Páros: VKookMin
Figyelmeztetés: yaoi, erősen +18-as tartalom!
Műfaj: fantasy
Megjegyzés: Hú, na ezzel is itt volnék! Azt hittem, hamarabb sikerül majd megszülnöm ezt a fejezetet, de őszinte leszek, fogalmam se volt róla, hogyan kellene ezt megírni, így paráztam is tőle, és folyton félretettem. Viszont most ráerőszakoltam magam arra, hogy megírjam, közben folyamatosan éreztem, ahogy melegszik a hőmérséklet a szobában. Nagyon zavarban voltam a saját írásom közben, szóval próbáltam odatenni magam. Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ^^

Jimin POV

Nem számítok rá, hogy azonnal cselekedni fog, viszont sokáig se hagyom, hogy húzza az időt, hiszen az volna a feladata, hogy megtegye azt, amire kérem. Az, hogy ilyen kéjsóvár tekintettel meredt rám akárhányszor a legfiatalabbat kényeztette, teljesen feltüzelt. Egyszerűen már képtelen vagyok hosszabb ideig távol tartani magam tőlük, de először mindenképp el kell érnem, hogy levetkőzzék a gátlásaikat. Azért, hogy megkönnyítsem Taehyung dolgát, még a tágítással se kellett foglalkoznia, hiszen megtettem én helyette. Sokkal több tapasztalatom van már benne, így óvatosan, de mégis gyorsan kényeztettem Jungkookot, hogy hamar hozzászokjon, ami meg is történt. Azok után, ahogy bántam már vele, igazán nem lehet panaszra oka, hogy most ennyi figyelmet fordítottam erre a részre, hiszen már egészen hozzá szokhatott.
Taehyung lassan a másik fölé helyezkedik, lábaira fogva szélesebb terpeszbe húzza azokat, hogy kényelmesebben elférjen közöttük, majd egyik tenyerén megtámaszkodva hajol közelebb hozzá. Szabad kezét hosszára vezeti, majd miközben végighúzza rajta párszor ujjait, Jungkook bejáratához igazítja magát, ahol egy hosszú másodperc erejéig megáll, végig tartva a szemkontaktust a másikkal, majd mintha csak valami telepátia mentén kommunikálnának egymással, szemeikből sugárzik, hogy megbeszéltek valamit, majd nem is tétovázva tovább végre elmerül a másikban. A fiatalabb hátravetett fejjel nyög fel, fájdalomtól eltorzult arccal, amivel a felette elhelyezkedőt megállásra készteti. Ajkamba harapva, nagyra nyitott szemekkel követem figyelemmel minden egyes kis rezdülésüket, hogy semmiről se maradjak le, hiszen minden egyes pillanattal valami emlékezetesről maradnék le. Egész nap el tudnám nézni, ahogy elszórakoztatják egymást. Kár, hogy erre nincs lehetőség, ráadásul biztos vagyok abban is, hogy nem ez az első alkalmuk, szimplán nagyon kis ravaszak, titkolóztak előttem, ami természetes, a helyükben én is így tennék, de már felesleges bármit is elhallgatniuk. Azért kíváncsi lennék, hogy történt közöttük egy s más.
Taehyung simogatva, csókolgatva a másikat próbálja ellazítani, miközben néha rám pillant rosszallóan, vagy épp szándékosan húzva az agyam azzal, ahogy ajkait nyalogatja, vagy éppen az alávetettet, aki eközben végig a hátát karistolja végig körmeivel, folyamatosan nyöszörögve és sóhajtozva. Hirtelen ötlettől vezérelve fekszek melléjük szorosan, így benyúlva kettejük közé fogok a fiatalabb férfiasságára, hogy elvonjam a figyelmét a fájdalomról, majd mindeközben ajkaira hajolva csábítom szenvedélyes csókomba, melyet mindig örömmel fogad, mintha az éltető víz lenne számára, ez pedig igazán imponáló. Érzem, amint az idősebbik mozdul, hogy mélyebbre hatoljon, mire félbeszakítom a csókot, helyette arcát és fülét lepem el apróbb puszikkal, hogy a felette tornyosuló szemeibe tudjak nézni közben.  Nyelvem szándékosan dugom ki számból, hogy Jungkook fülénél elszórakozgassak, miközben hüvelykujjam felvezetem makkjához, hogy ott körözgessek vele, amire már egy magasabb hangú nyögéssel reagál, erősebben Taehyung hátába marva ujjaival.
- Mozogj, Tae, mozogj! – parancsolom, majd erőteljesen szívok Jungkook nyakán, aki így hátraveti fejét, majd ellenkező irányba dönti azt, hogy jobban hozzáférhessek. Ennek hatására végre mozgásba lendül a másik is, de csak lassan, folyamatosan figyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmat, mire csak szemem forgatom. Nem szeretem azt, ha ennyire tökölnek. – Gyorsabban, mutasd meg, mit tudsz! – Támaszkodom meg alkaromon, másikkal pedig tarkójánál fogva húzom le magamhoz, hogy mindeközben egy forró csókot csenhessek tőle, majd elengedve egy széles mosollyal konstatálom, hogy szavaim és tetteim elérik hatásukat, mivel nyomban változtat a tempón, és mélyebbeket is kezd lökni.
Ajkaim benedvesítve, majd beharapva fordulok a másik felé, hogy reakcióit lessem. Puha, párnái résnyire nyitva állnak, miközben néhol szemeit is nyitva tartja, hogy egy kis résen keresztül nézzen párjára, majd egy-egy erősebb lökésnél összeszorítja azokat, miközben kidomborítja mellkasát, fejét is hátravetve, esetleg csípőjével is fellökve. Tincsei izzadtan tapadnak homlokára, kezeivel már a másik vállát és felkarját mardossa, lábait pedig mindig próbálva nagyobb terpeszbe húzni, húzza fel is a lepedőt gyűrögetve maga alatt, ahogy lábujjait is összehúzza az élvezet bizsergető hullámaitól. Tetszik a látvány, nem is akármennyire. Többször képzeltem már el, milyen lehet majd őket így látni, de ez több mint, amire számítottam. Az izmaik, ahogy jobban kirajzolódnak, mint alap esetben csak hab a tortán. Nagyot kell nyelnem, de már nem sokáig bírom tétlenül nézni, ahogy egymás testét élvezik.
Pillanatokkal később felülök, majd a legfiatalabb fejéhez mászva, úgy nézve le rá vetek rá egy pajzán mosolyt, amivel rögtön utána az idősebbiket is megajándékozom, aki ekkor helyezkedni kezd, lábaival ő is nagyobb terpeszbe helyezkedik, hogy megtartsa egyensúlyát, miközben kihúzza magát és Jungkook combját markolászva mozog benne tovább, hátracsapva fejét, így rakoncátlan tincseit is száműzve homlokáról, majd nyelvét kidugva néz ismét kéjesen szemeimbe.
Újból Kookra pillantva cirógatom állvonalát, amint beterpesztek felette, ő pedig, amint észreveszi, mit csinálok, először tágra nyílnak szemei, majd lehunyva azokat torzul grimaszba.
- Gyerünk, Jungkookie – szólítom nyájasan, mire újból kinyitja szemeit zihálva. – Ne csak te élvezd ennyire – kacsintok, majd hosszomra fogva, azonnal szájának nyomom, így megkezdve dolgát, ő pedig készségesen nyitja nagyobbra, hogy amennyire bír ebben a pozícióban, elnyeljen.
Felsóhajtok ajkai szorításának hatására, majd amint megérzem nyelvem is makkomnál, hátravetem fejem. Még, ha nem is tud igazán bevenni, minden tőle telhetőt megtesz, hogy egy szavam ne lehessen rá. Az ő kényeztetése mellett, karjait feje fölé emeli, hogy csípőmbe markoljon, s úgy húzzon közelebb magához. Fejét is jobban hátraveti, hogy mélyebbre fogadhasson, amiért mindenképp jár neki majd a jutalom. Folyamatosan érzem Taehyung lökéseit ajkain, ahogy folyamatosan belemozdul, s mikor jobban rám szorít egy elfúló nyögés kíséretében, tudom, hogy olyan ponton sikerül eltalálni őt, amitől úgy érezheti, hogy nem sokára a fellegekben fogja érezni magát.
Taehyung szemeibe meredek, amit ő viszonoz, szándékosan játszva magát, mintha egy vérbeli kis kurva lenne. Sikerült végre mindkettejüknek félredobniuk a ruhákkal együtt a kezdetleges szégyenlősségüket, ami nagyon tetszik, elégtétellel tölt el a tudat, hogy eltudtam ezt érni.
Előre hajolok, majd elkapva a velem szemben lévőt tarkójánál, húzom magamhoz, hogy érezhessem azokat a vörös, duzzadt ajkakat enyéimen, mire egyik kezével vállamba kap, úgy tartja magát félig belém kapaszkodva, félig az alattunk heverő lábán támaszkodva. Mindeközben a mozgással sem hagy fel, folyamatosan mélyebb lökésekkel ajándékozza meg a fiatalabbat, amiknek hatását én is megérzem, amint férfiasságom körül ajkai összeszorulnak, esetleg érzem, ahogy hangszálai rezdülnek egy mély nyögés kíséretében. Taehyunggal néha kénytelenek vagyunk elengedi egymást, hogy levegőhöz jussunka nagy lihegések közepette, de természetesen nem engedem el. Befurakszom szájába nyelvemmel, harcra hívva övét, amelyet akárhányszor át akar dugni hozzám, én visszaszorítom, nem hagyom neki. Nehogy azt higgye, hogy annyira nagy vezető szerepe van ebben a játékban, s, hogy ezt biztosítsam is benne, csókunkba mosolyogva, szabad kezemmel hátára simítok, melyet végigvezetek egészen farpofáihoz, melyeket markolászva közelítem meg bejáratát, hogy őt is kitágíthassam. Ennek hatására egyre sűrűbben liheg számba, többször harapva ajkamra, miközben körözgetek az érzékeny területen, próbálva előre ellazítani, hiszen tudom, hogy nem lesz kellemes számára, így lassú körözgető mozdulatokkal kezdem belé csúsztatni első ujjam, mire felnyüszít. Csókommal elhallgattatom, viszont a mozgásban megáll, így Jungkook is sokkal több figyelemmel tud engem kényeztetni, amivel elveszi az eszem, de odafigyelek a másikra, hogy ne okozzak számára nagyobb fájdalmat. Lassacskán egyre mélyebbre vezetem benne ujjam, mikor pedig sikerül elmerítenem benne, körözgetni kezdek, viszont emiatt kezdi elveszteni egyensúlyát. Erőteljesen markolász mindkettőnket, levezetve fájdalmát, így én elválva ajkaitól, nyakára tapadok, szívogatva bőrét, hogy inkább arra figyeljen, mintsem a lentebb történtekre.
- Lazulj el! – suttogom fülébe, fülcimpáját is megharapdálva és szívogatva.
Folyamatos kényeztetések közepette, néhol csípőmmel is lökve egyet, hogy mélyebben elmerülhessek Jungkook szájában, vezetem belé második ujjam is, így már ollózó mozdulatokkal tágítva, amit perceken belül egészen sikerül megszoknia. Végül harmadik ujjam is társítom a másik kettőhöz, azzal tovább elidőzve, miközben már bimbója köré tapasztom ajkaim, hogy kellően kényeztetve, lazuljon el, adja át magát nekem teljesen. Amint érzem, hogy kellően tág, egy utolsó cuppanós csókkal elválok tőle, Jungkook szájából is kihúzódom. Mindeközben a fáradtságtól terül ki a másikra, alkarjával támasztva magát, végig a fiatalabb nyakába fúrva arcát, lihegve annak érzékeny bőrére. Széles mosollyal mászok mögé, majd megtámaszkodva bal karommal mellettük simítok fel hátán, testemmel is követve annak útvonalát. Ekkor erőt vesz magán, kifújva magát támaszkodik meg tenyerein újból, majd hátrapillantva rám harapja be ajkát.
- Gyerünk, Jimin, ne várakoztass! Merülj el bennem jó mélyen, és dugj meg úgy, hogy elmondhassam, jobb volt, mint, amikor Jungkook tette! Tegyél róla, hogy okom legyen így gondolni!
Egyszerre kavarognak bennem ellenséges, de közben feltüzelt érzések is, hogy dugjam meg istenesen, de közben sérti is a büszkeségem, hogy azt állítja, nem lennék olyan jó, mint harmadik tagunk. Viszont ezzel választ is adott az eddig megválaszolatlan kérdésemre, miszerint hogyan történhetett kettejük között, ami mosolyt csal az arcomra.
Nem várakoztatom tovább, fenekének két partja közé fészkelem magam, majd azonnal tövig merülök benne, nem kímélve, ő pedig úgy remeg, mint a nyárfalevél, felnyögve Jungkookkal egy időben. Ezt akartam hallani, ezt akartam látni már oly régóta, hogy mindketten alattam nyögdécseljenek, kéjtől eltorzult arccal, csakis miattam. Lassan kihúzódom belőle, mire megkönnyebbülten sóhajt fel, de mielőtt teljesen kihúzódnék belőle, újból tövig merülök benne, mire hátracsapja fejét, és tányér méretű szemekkel mered előre, kéjesen zihálva.
- Még! –könyörög, ezzel tudtomra adva, hogy máris megtaláltam a megfelelő pontot.
Kuncogva húzódom ismét ki, majd csapódok belé ugyanazzal a hévvel, ugyanolyan reakciót kicsikarva belőle, mint az imént, majd ezt eljátszom még jó párszor, élvezettel, csillogó szemekkel figyelve mindkettejük reakcióját. Végül nem kímélve tovább, eszeveszett tempóra kapcsolok, hiszen már az is csoda, hogy idáig bírtam tartani magam. Halkan sóhajtozva markolászom csípőjét, majd ő is belemozog, így az alul fekvő fennakadó szemekkel nyögdécsel ütemtelenül, ami igazán szexi látványt nyújt, főleg, ahogy a paplant markolássza folyamatosan. Tehetetlenül dobálja fejét jobbra-balra, kielégülésért könyörögve, ő is fellökve néha csípőjével, amennyire csak bír.
Hármunk mozgása eggyé válik, nyögéseink hasonló hangja tölti be a szoba csendjét, leheletünkkel forrósítva fel a levegőt, befűtve a kis helyiséget. Látom, hogy a legkisebbnek már nem sok van hátra, ráadásul jó ideje szenved már a kielégületlenségtől, így átnyúlva Taehyung előtt fogok férfiasságára, hogy megadjam számára az utolsó lökéseket is, makkján is körözgetve párszor, majd másodpercekkel később kezemre és saját hasfalára engedi forró nedvét, én pedig nem állok meg a csuklóm mozgásával sem, az utolsó cseppeket is kilehelem belőle, amit ő hangosan nyögve, ívbe feszült háttal élvez. Gyorsítva tempómon, Taehyungot ellepve apró csókokkal, azzal a kezemmel, amellyel Jungkookon segítettem, simogatom hasfalát, felhaladva mellbimbójához, hogy morzsolgassam a kis érzékeny kavicsot. Ennek hatására ő is gyorsít csípőjének mozgásán, amivel engem is az őrületbe kerget, majd érzem, amint megremeg, izmai elernyednek, az alatta fekvőre zuhan, és egy hangos nyögés kíséretében élvez belé, körém szorítva izmaival, így megadva számomra is az utolsókat, így szinte egyszerre élvezünk egymásba.
Kilihegve magunkat húzódom ki Taehyungból, majd terülök el hanyatt fekvésben mellettük, mire ő is követi példám, és egy kielégült sóhajjal – amit a fiatalabb is követ -, hagyja el testét a másiknak, akinek másik oldalára gurulva terül szét fáradtan.
- Elsőre nem is volt rossz – szólalok fel váratlanul. – Sőt, azt hiszem, meg is kellene dicsérnem benneteket, hogy ilyen szépen belementetek, és végigcsináltátok. Pedig az elején még mennyire ellenkeztetek – fordulok feléjük, megtámaszkodva alkaromon, hogy tökéletes rálátásom nyíljon mindkettejük arckifejezésére.
- Csontot nem akarsz dobni jutalom képen? – forgatja szemeit Taehyung.
- Ha szeretnéd, kaphatsz. – Nyöszörögve fordítja fejét az ellenkező irányba, amivel kuncogásra késztet. – Eredetileg nem ezért jöttem, de sokkal jobban végződött az éjszaka, mint arra számítottam, így most már békén hagylak benneteket. Csinálhattok, amit csak akartok, viszont most tárgyalás képtelenek vagytok, így felcserélem a dolgokat, majd máskor még beszélgetünk – ülök fel, hogy felöltözve elhagyhassam a szobát, de, amint felállhatnék, ujjakat érzek csuklóm köré fonódni, mire azonnal feléjük kapom a fejem, majd konstatálom, hogy Jungkook az, aki kissé kétségbeesett tekintettel néz szemeimbe.
- Maradj! Ne menj el, kérlek! – Nagyokat pislogva gondolkozom el kérésén. Igazából csak rájuk szerettem volna nézni, de végül ebből az lett, hogy elárultam az egyik családdal történteket, majd végre sikerül összehoznom a várva várt hármast, így végül is előrébb jutottam, de nem értem, miért akarná, hogy maradjak.
- Miért?
- Azt mondtad, kapunk jutalom falatot – fordul Taehyung felé mondata végén. – Mindketten szeretnénk, ha maradnál – fordul vissza felém, csillogó, ártatlan szemekkel. Kérésével kissé letaglóz, de veszíteni nem veszítenék semmit, ha teljesíteném kívánságát. Legalább nem használhatnák fel ellenem később valami nagyobb dologra, így ezt is előnyömre tudom fordítani.
- Rendben – dőlök vissza melléjük. – Maradok, de ne szokjatok hozzá!

[9/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Soo
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: komédia
Megjegyzés: Itt is vagyok a 9. résszel is. Remélem, tetszeni fog! ^^ Jó olvasást!

Jimin POV

Fáj, hogy ilyen szinten elutasít, mikor most tényleg nem szeretnék neki rosszat, egyébként se, csak szimplán az agyamra ment a viselkedésével, ami neki nem tűnt fel, hogy mennyire idegesítő, de ez lényegtelen. Jungkooknak igaza volt, kissé túlzásokba estem azzal kapcsolatban, ahogy hozzá viszonyultam, így nem is várhatok mást tőle, mint elutasítást. A helyében én se tennék másképp, mégis azt szeretném, ha ez változna, és inkább viselkedne úgy velem, mint a legelején, amikor állandóan utánam jött, követett, a nyomomban volt, ami miatt történt jó pár balesetünk, de már az se tud foglalkoztatni. Olyan, mint én a szüleimmel, amit nem hagyhatok. Nem hagyhatom, hogy úgy érezze magát mellettem, mint én a szüleim mellett, hiszen nem ezt érdemli. Hogyan is tudnék változtatni a dolgokon?
- Furcsán viselkedsz, Jimin – jelenti ki hosszas hallgatás után, résnyire szűkített szemekkel méregetve engem, amire nem is tudok mit felelni, csak felhúzom szemöldököm és kérdőn pislogok rá. – Miért sajnálsz mindent? Miért kérsz bocsánatot? Eddig soha nem tűntél olyannak, mint, aki ilyenhez folyamodna. Tervezel valamit?
- Mi? – szökik ki ennyi számon.
- Nem is – folytatja az elmélkedést. – Inkább megszállt egy jó ember szelleme, ezért viselkedsz ilyen törődően.
- Mi van? – csattanok fel felháborodottan. – Azt akarod mondani, hogy én rossz ember vagyok? – Hümmögve kezdi a plafont bámulni, miközben a válaszon agyal.
- A jó emberek nem bunkók valaki olyannal, aki nem vétett ellenük. – Már nyitnám is a szám egy szép monológú válaszra, de feltartva mutatóujját folytatja sajátját. – Viszont, ha valóban megszállt téged a kisangyal, akkor kicsit jobban kéne igyekezned, hogy ezt el is higgyem. Tudod, most is elég gyilkosan nézel. A pillantásaiddal mindent elárulsz, szóval tudom, hogy még mindig ugyanolyan tapló vagy, mint…
- Mit szeretnél, mit hozzak? – húzok erőltetett, széles mosolyt arcomra, mire ismét úgy tesz, mint, aki mélyen elgondolkozik, majd végigelemezve arcom vesz mély levegőt egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Ennél kicsit őszintébben.
Még, hogy nem idegesítő, sőt, egy ártatlan, kis szent lélek, akit óvni kell a széltől is! Elhiszem én, hogy haragszik rám, de azért visszább is vehetne, különben olyat fogok tenni, amit mindketten megbánunk, és erre jelenleg példát se tudnék hozni, mivel fogalmam sincs, mit tennék, ha végképp kihozna a sodromból. Én meg még azt hittem, hogy el fogja fogadni a segítségem, majd minden a rendes kerékvágásban fog tovább forogni, ahogy annak kell, de nem, természetesen neki muszáj húznia az agyam, hogy véletlenül se legyen könnyű dolgom, minekután így is folyamatosan csak bosszantott. Úgy tűnik, kedve támadt folytatni, csak másabb formában, aminek a neve: „Húzzuk Jimin agyát addig, míg fel nem robban!”. Igazán bíztató felállás, főleg, hogy a drága barátját is akármikor rám tudja uszítani, ha valami nem tetszik neki, mivel most elég harapós kedvében van az is. Mindenki utál? Az égiek se akarnak nyugtot számomra. Mivel érdemeltem én ezt ki? Eleget szenvedtem már kisebb koromban, nincs szükségem rá most is. Nem szeretnék senkiért se aggódni, nem szeretnék senkiért se tenni semmit, én csak és kizárólag magamért akarok élni. Miért ilyen nehéz ezt elfogadni?
Egy újabb reménytelen mosollyal próbálkozom, amint felállok az ágyáról, hogy aztán az ajtóhoz lépve, elinduljak az egyik büféhez, hogy hozhassak neki valami ehetőt és ihatót is, amiben nem gátol meg. Isten igazából fogalmam sincs, mit szeret, mi az, amit szívesen megenne, vagy egyáltalán szükség-e van-e ilyesmire, de természetesen biztosan van, hiszen már hosszú-hosszú órák óta nem evett egy falatot sem. Valami könnyű kellene, hogy nehogy miattam még továbbtartsák bent a kórházban, bár ez már úgyis ugyan mindegy, ha miattam került be. Innentől jobban oda kell figyelnem rá, hiszen nem hagyhatom, hogy ilyen ostoba gondolatok miatt - amik velem kapcsolatosak -, történjen vele baj.
Amint a legközelebbi büféhez érek kiválasztok egy szénsavmentes vizet és egy könnyű kis szendvicset, hogy mégis legyen benne valami, ezeket pedig minden bizonnyal szereti. Ha más nem, akkor majd én megeszem, ha annyira makacs, vagy inkább lenyomom a torkán. Akkor nem mondhatja majd, hogy nem próbáltam meg segíteni neki az evésben, szóval mindenki jobban járna, ha magától is rávenné majd magát.
- Olyat hoztam, amiben nem igazán lehet kivitelezhető dolog – lépek be a terembe, majd leülve az ágya szélére teszem le magam elé a hozott termékeket. – Ilyen fajta szendvicset ettél már nálam is, így gondolom nem utáltad meg néhány nap alatt.
Hosszú másodpercekig csak néz rám szótlanul, amit én kénytelen vagyok tűrni, hiszen, ha megint nekiállok idegesen, hogy egyen már és ne szuggeráljon, akkor abból én jövök ki rosszul. A fene enné meg, hogy ilyen sokáig gondolkozik!
- Köszönöm, de nem kérem – pislog oldalra, kerülve pillantásom, az én szívem meg csalódottan dobban nagyot válaszától. Nem erre számítottam, de nem szabad feladnom, elvégre is azon vagyok, hogy minden visszaálljon a normális kerékvágásba. Nem válhatok olyanná, mint amilyenek a szüleim.
- Márpedig ezt meg fogod enni – jelentem ki határozottan, mire már felém kapja pillantását. – Enned kell, hogy rendesen rendbe jöjj!
- Mondtam már, hogy nem kell a segítséged – biggyeszti le ajkait.
Lehunyva szemeim egy pillanatra gyűjtök erőt ahhoz, hogy a következő lépéseket megtegyem. Váratlanul nyúlok vállához, hogy gyorsan felültessem, ő pedig azonnal megtámaszkodik tenyerein kétoldalt, nehogy visszaboruljon, miközben végig hatalmas boci szemekkel méreget. A szendvicset a zacskójából pillanatok alatt kibontom, majd már tartom is szája elé két kézzel tartva azt, hogy egyen belőle, de ő csak szemöldök ráncolva húzza hátrébb fejét.
- Egyél! – parancsolok rá, és szájának nyomom az ételt, mire csak jobban összepréseli ajkait. – Nem olyan nehéz ezt lenyelni. Nézd csak! – A következő pillanatban már harapok is a szendvicsbe, majd amint lenyelem újból felé tartom. – Így kell ezt csinálni. Nem olyan nehéz.
- Most már beleharaptál, nem kell – finnyáskodik, de kihasználom az alkalmat, hogy kinyitotta száját és belenyomom, amennyire csak lehetséges, a száját.
- Ügyes, és most harapj! Hamm! – mutatom a mozdulatot állkapcsommal, miközben nyöszörögni kezd és azonnal karomra fog hosszú ujjaival. Amint elkezdi eltolni magától a karom, én hagyom magam neki, hiszen így is sikerül elérnem, amit akartam, hiszen legalább egy falatot bekapott. – Ó, nagyon ügyes! – vigyorgok, mintha valami kisbaba lenne. – Látod, megtudod te ezt csinálni, és milyen finom is, hm! – játszok rá szavaimra, miközben lassan lenyeli a kis falatot.
- Azt hittem, megfulladok! – rivall rám, amint végre szóhoz jut, közben végig durcás arcot vágva, ami meg kell, valljam, nagyon jól fest neki.
- Úgy láttam, tudod használni a kezeid, így ezt az esetleges fulladást simán el is tudnánk kerülni, ha hajlandó lennél magadtól enni. Tudod, sokkal hamarabb felgyógyulsz, ha rendesen táplálkozol. Az semmire sem megoldás, ha koplalsz. – Szavaim közben folyamatosan az pörög a szemeim előtt, mikor még kicsi voltam és a szüleim nem adtak nekem enni, ha nem teljesítettem azon a szinten, amit ők elvártak tőlem. Ne szeretném, ha Taehyung is így érezne, mint én anno. Képes voltam akár magamat is éheztetni egy idő után, mikor már hozzászoktam ehhez a fajta bánásmódhoz. Féltem egy-egy rosszabb napon ételhez nyúlni magamtól. Ez nem rajzolódhat át rá.
- Ha megeszem, békén hagysz? – csillannak fel szemei, aminek nem tudom, hogy most örüljek-e vagy sem. Örülnöm kellene, mert újból benne van az a régi csillogás, amit elvesztett egy ideje, viszont ez elég nagy sértés rám nézve, akármennyire is én értem el ezt nála, mivel annak örülne, ha elmennék tőle jó messzire.
- Már miért hagynálak békén? Vagy… mi? – rázom a fejem értetlenül. – Ez úgy hangzik, mintha piszkálnálak.
- Nos, elég frusztráló, hogy ennyire próbálsz segíteni.
Egy lemondó sóhaj kíséretében csuklik előre fejem, amit ő kíváncsi szemekkel néz végig. El se hiszem, hogy komolyan az ő kezében van a gyeplő, én pedig úgy ugrálok körülötte, mintha az életem múlna rajta. Ami azt illeti valamilyen szinten ez igaz, hiszen vele kell majd közös előadást csinálnom, de mégse érzem magamban azt a késztetést, azt az érzést, amit olyankor kellene éreznem, mikor valakit csak azért segítek, hogy aztán ez kölcsönössé váljon. Sokkal inkább érzem úgy magam, hogy szörnyű dolgokat tettem, ezért bűnhődnöm kell, ráadásul az ő jobbléte a legfontosabb most, mivel mégis miattam került ilyen helyzetbe. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy ki akarnám használni, ő mégis ezt állítja.
- Nem tudod értékelni az igyekezetem – vágom hozzá sértődötten.
- A midet?
- Kuss. – Felállok az ágyról, majd ismét az ajtó felé veszem az irányt. – Csak edd meg, majd jövök, csak bedobok én is valamit – magyarázkodom, csak tudnám, minek.

Az esti órák hasonlóképp teltek el, hogy én próbálkoztam kedvesnek lenni, ő pedig folyamatosan elküldött a világ végére, csak ne segítsek neki, mert továbbra is úgy gondolja, hogy ez számomra teher, ő pedig nem akar az lenni. Ó, ha tudná, hogy nem az, de hogy mondhatnám el neki? Nem állhatok elé azzal a kijelentéssel, hogy „Bocsáss meg, bűntudat mardos, amióta Jungkooktól megtudtam, mennyire ellenszenves vagyok neked, ezért úgy gondoltam, folyamatos segítségedre leszek.”. Érdekesen jönne ki a dolog, na meg, nem könnyű egyikünknek sem. Neki sem, amiért kényszeresen megfelelési vágyat érez magában, de nekem sem, hogy nem tudok mit kezdeni a kialakult helyzettel, amit én katyvasztottam magamnak. Ahogy ígértem, bent maradtam vele egész éjszaka, de mivel másik ágyba nem fekhetek, mellé pedig végképp nem fogok - így is elég volt az az egy alkalom, amit egyszer át kellett élnem mellette -, a székben ülve nyomot el az álom. Reggel persze, Taehyung hangjára ébredtem, nem hagyott tovább aludni. Úgy viselkedett, mint akit kicseréltek, már nem utasította el a segítségem, hanem ő maga küldött el, hogy hozzak neki ezt-azt, amit én készségesen teljesítettem is, és amiben csak tudtam, segítettem neki, hogy lássa, nem vagyok én olyan rossz ember, mint amilyennek ő gondol.

Taehyung POV

- Rendben van, hazamehet most már – közli velem az orvos, miközben megvizsgál Jimin társaságában, aki nem volt hajlandó ekkor sem kimenni még. – Még legalább két hétig nagyjából ne nagyon terhelje a lábát! Pihenjen sokat, és próbáljon meg vigyázni magára. A tarkóján a seb egész szépen gyógyul, szerencsére megúszta bármi komolyabb sérülés nélkül, így az magától is helyre fog innentől jönni, csak vigyázzon a hajmosással. Lehet, hogy nagy kérés lenne, de nem ajánlom még legalább egy hétig a hajmosást, mivel a sampon nagyon csípné a sebét. Ez végül is az egészséges, nem fog belehalni – magyarázza, amit én figyelmesen hallgatok végig. – Összepakolhatnak és mehetnek is. A számla már rendezve a szüleivel – azzal fogja magát és távozik a kórteremből.
Megereszkedő vállal, félig lehunyt pillákkal meredek magam elé. A szüleim nap közben voltak bent még egyszer meglátogatni, és egész hosszú ideig bent is voltak nálam, aminek az lett a vége, hogy Jimint folyamatosan faggatták, milyen kapcsolatban van velem, hogy ennyire lelkiismeretesen segít nekem. Természetesen, mindenre készségesen válaszolt, de nem tudtam eldönteni, hogy most hazudik-e vagy sem. Olyanokat mondott, hogy még én is meglepődtem, hogy így gondolja-e. Semmi hátsó szándék. Valóban rájött volna, hogy nem volt helyénvaló a viselkedése? Már fogalmam sincs, mit gondoljak róla.
- Ha már úgyis ennyire elemedben vagy, segíthetsz összeszedni a cuccaimat, aztán indulhatunk is. Te az egyik, én a másik irányba, de azért köszönöm a segítségedet – pislogok rá nagy szemekkel, mire meglepetten húzza fel szemöldökeit.
- Hogyan? – rázza fejét. – Nem. Határozottan hazakísérlek, mivel még csak most fogsz kikerülni innen, ki tudja, mi fog veled történni az utcán. Lehet, hogy váratlanul rosszul leszel, szóval nem hagyom, hogy egyedül menj végig egy ilyen hosszú útvonalon.
- Mondom, köszönöm a segítséged – ismétlem meg a mondandóm végét, hátha fogja az adást, hogy a pakolás után elmehetne, de nem úgy látszik, mint aki megérteni próbálja ezt. Mindeközben az ágy szélére kúszom, hogy a cipőimet lassan felhúzzam lábamra.
- Ha út közben bajod esne, akkor az az én lelkemen száradna, mivel megígértem a szüleidnek is, hogy megteszem ezt a kis szívességet, és amúgy is egy ideig egy útvonalon kellene mennünk, szóval így se, úgyse rázhatsz le.
- Mondtam már, hogy köszi – sóhajtom, miközben felállok, hogy a kabátot is magamra kapjam a sállal együtt.
- Nem is figyelsz rám – bokszol vállba, mire egy pillanatra megállok mindennemű mozgásban, majd hirtelen ötlettől vezérelve, hogy ne higgye azt, hogy velem ilyen közvetlenül viselkedhet, úgy teszek, mintha megfájdulna a vállam, és visszaülök az ágyra, melyre lassan eldőlök sziszegve, eltorzult arcvonásokkal.
- Ah, a karom! – kiáltok fel.
- Mi? Nem is ütöttem akkorát! Egyébként is csak a válladat értem, ami nincs is megsérülve. Nem is fájhat! – próbálja menteni a menthetőt, de csak tovább sziszegek a megjátszott fájdalomtól.
- Ott nem lettem megröntgenezve, tudod, ott is bevertem, és… - Nem is tudom befejezni, ugyanis szavamba vágva hajol le hozzám, hogy megvizsgálhasson közelebbről.
- Ennyire rossz munkát végeznek ebben a kórházban? Tényleg… tényleg megsérülhetett a karod is. Mi tévő legyek? – harapja be alsó ajkát félve, miközben folyamatosan körbe-körbe pislog a szobában, valami megoldáson gondolkozva.
Gyorsan felülök, érzelemmentes arckifejezést produkálva ki magamból.
- Pakolj össze nekem, nincs semmi bajom – pöckölöm orron, mire odakapja mindkét kezét, amivel kuncogásra késztet.
- Hazug – dörmögi tenyere takarásában.
Hosszas vitatkozások után végre sikerül elhagynunk a kórház falait, ami megnyugvással tölt el. Boldogan, felszabadultan szívom magamba a friss levegőt, mely már úgy hiányzott, hiszen a korcsolyapályát juttatja eszembe, hogy mennyire szeretek ott lenni, hogy az a hobbim, a mindenem, ami nélkül nem lehetnék önmagam. Nem szeretném emiatt a sérülés miatt abbahagyni, mert akkor fennáll annak a veszélye, hogy kiesek a ritmusból, és január végén itt a verseny. Az már nincs túlzottan messze.
Egy darabig szótlanul sétálunk egymás mellett Jiminnel, ami igazából nem is zavar, mert legalább tudok gondolkodni, viszont úgy tűnik, ő is nagyon el van merülve valamiben. Kíváncsi lennék, mi van vele, min járhat ilyenkor az esze, hogy miért változik meg egyik pillanatról a másikra, de ezekre a kérdésekre talán soha nem kapok meg a válaszokat, pedig én őszintén kíváncsi vagyok rá. Valószínűleg oka van rá, hogy ilyen elutasító idegenekkel a személyisége, mint velem. Miért is kellett volna megbíznia bennem és elfogadnia, mikor folyamatosan keresztbe tettem neki akaratomon kívül. Viszont az meglepett, mikor bocsánatot kért. Azt egyszerűen nem tudom hova tenni.
- Jimin – szólok csendesen, mire hümmögve adja tudtomra, hogy figyel. – Mióta korcsolyázol? – teszem fel váratlanul a kérdést, mire meglepetten kapja felém a fejét.
- Nagyjából nyolc éves korom óta – feleli tömören, mire ezúttal én felelek hümmögéssel. – Miért kérdezed? Tudni szeretnék, hány év lemaradásod van? – terül szét egy egyre szélesebb mosoly arcán, mire felfújva az arcom meredek rá.
- Én is fiatalon kezdtem – vágom hozzá sértetten. – Egyszerűen csak nem volt kedvem versenyekre menni. Nam mindig mondta, hogy menjek, hogy ő elintézi, ő felkészít, csak menjek, de én nem akartam. Féltem az ilyen fajta megmérettetésektől, és jobb szerettem csak a magam szórakoztatásának céljából űzni ezt a sportágat – mosolyodom el a régi előtörő emlékek hatására. Az szakítja félbe a gondolataimat, hogy elneveti magát.
- Igazán kár volt elrejtened a tehetséged. Váratlanul ért, hogy van ilyen személy, mint te – neveti, mire csak kérdőn pislogok rá.
- Ezt meg hogy érted? – Mosolyogva fordítja felém arcát, s úgy adja meg a választ kérdésemre.
- Azt hiszem, benned megláttam a megfelelő vetélytársat – magyarázza őszintén, mire ajkaim elnyílnak egymástól a meglepettségtől. – Van benned valami, ami belőlem hiányzik, így tulajdonképpen örülök neki, hogy együtt fogunk dolgozni. Kiismerhetem, milyen vagy, hogyan gyakorolsz, hogyan tanulsz, mennyire tudsz alkalmazkodni máshoz, hogy aztán ezekből merítve, megtaláljam magamban azt a valamit, ami benned is megvan. Nem tudom megmondani, mi az - még én se jöttem rá -, de ez egy nagyon fontos eleme lenne a korcsolyázásnak. Belőled sugárzik valami különleges, ami megrémített az első napokban. Féltem, hogy legyőzhetsz, de… de ma már egyáltalán nem érdekelne, ha jobb helyezést érnél el. Merem állítani, hogy akár jobb is leszel, abból ítélve, amennyit láttam a produkciódból. Ha épp nem leszek agyonhajszolva, és nem leszek magad alatt, meggyötörten, akkor az a tánc, lenyűgöző lesz.
Lépteim egyre lassulnak a szavak súlya alatt. Jimin teljesen őszinte velem, egyetlen pillanatra sem láttam rajta azt, hogy át akarna verni, na, meg ezzel most nem érne el semmit, hiszen bíztat, dicsér, különlegesnek tart. Ezt szerettem volna elérni, ezért gyakoroltam annyit, ő pedig látta a legrosszabb próbámat, és annak ellenére ilyeneket mond.
- Te biztosan nem ütötted be a fejed valahova? – csúszik ki a számon a kérdés, mielőtt még meggondolhatnám mondandóm súlyát. – Mármint, nem úgy értem, ne érts félre, csak olyan szokatlan tőled az ilyesmi megnyilvánulás… - kezdek magyarázkodásba, viszont ekkor egy idegen női hang szakítja félbe mondandóm.
- Jimin! – kiáltja bőszen integetve előttünk egy hosszú, barna hajú, alacsony termetű, de csinos lány, majd megállunk, hogy elénk lépve köszönteni tudja a szólítottját. – Rég találkoztunk – mosolyog rá negédesen.
- Szia – köszön vissza neki Jimin is megilletődve, majd gyorsan egy mosolyt varázsol arcára. Milyen furcsa! Rám nem nézett így soha, ha hozzászóltam hasonlóan, sőt, még azt se szerette, ha a nevét kiejtem a számon. Mindent idegesítőnek talált rajtam, bezzeg egy kis lány az utcán kikiabálva a nevét, ezt megteheti. – Mi járatban itt?
- Megszálltam egy hotelben, ameddig a verseny el nem kezdődik. Itt fogok gyakorolni – mosolyogja.
- Te is fogsz versenyezni? – húzza fel szemöldökeit meglepetten a vörös hajú.
- Igen, és úgy hallottam, te is – dobja hátra haját egy jól begyakorolt csuklómozdulattal, mire akaratlanul is fintor kúszik arcomra. Mit illegeti magát?! – A hotel is a lehető legközelebb van a csarnokhoz, ahol gyakorolni lehet, így egészen jól jártam – mosolyogja a sáljába bújva, összehúzva magát.
- Ami a sarkon van? Arra a hotelra gondolsz? – érdeklődik Jimin, mire már idegesen préselem össze egy vonallá ajkaim.
- Igen!
- Én is ott vagyok – vigyorodik el, ezzel a lány számára hatalmas boldogságot ajándékozva. Elfogott az az érzés, hogy szeretném letörölni azt a mosolyt az arcáról.
- Én meg itt – vágok közbe morogva, mire mindketten rám kapják tekintetüket.
- Ó! – lép egyet felém Jimin. – Soo, ő itt Taehyung, ő is fog versenyezni. Vele együtt fogom megnyitni a rendezvényt – húzza ki magát büszkén, mire én is magabiztosabban húzom ki magam. – Taehyung, ő itt Soo. Régebben sokat korcsolyáztunk együtt. Sokszor tanultunk együtt, mert egy oktatónk volt, de már rég nem találkoztunk – méri végig a lányt szinte elvarázsolt tekintettel, amivel ismét elszáll minden jókedvem. – De most mennünk kell, majd még bizonyára találkozunk – köszönne el és lépne tovább nagy örömömre Jimin, mire a lány a karja után kap.
- Korcsolyázzunk együtt valamelyik nap! – ajánlja fel, mire egy másodpercig habozik a válasszal, de végül egy bólintás és édes mosoly kíséretében lép el tőle, hogy indulhassunk haza, az én szívem meg mintha épp ekkor törne ketté.

[8/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Írta: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: alapból komédia, itt most inkább dráma
Megjegyzés: Ez elég kis semmilyen rész lett cselekmények szempontjából, de legalább sok minden kiderül a szereplőkről, sok fontos információ. Jó olvasást! ^^

Jimin POV

Szaporán véve a levegőt ülök le a kórházi ágy melletti székre, úgy tartom szemem folyamatosan az azon fekvő fiún, akinek a bokája is be lett fáslizva, ráadásul a feje is gondosan körbe van tekerve a sérülése miatt. Azt mondták az orvosok, hogy nem sokára fel kell ébrednie, utána elvégeznek rajta még pár vizsgálatot, hogy pontos információkkal tudjanak szolgálni számunkra.
Soha az életben nem láttam még ilyen brutális esést, mint akkor nála. Már egy ideje nem tartózkodtam a pályán, mikor végül úgy gondoltam, hogy ideje visszamenni, na, meg meghallottam bentről, hogy az a szám szól, mellyel Taehyung indul a versenyen, így kíváncsi is voltam rá, hogy milyen. Eddig próbáltam nem leskelődni, had találja ki a lépéseket, hiszen olyankor én se szeretem, ha zaklatnak. Egyedül tisztább fejjel tudok gondolkodni, így úgy voltam vele, hogy bizonyára neki is jobb lesz, viszont ennyi nap után már kíváncsi lettem, hol tart, ezért léptem be újból a pályára. Rajta kívül még két személy körözgetett lassan, végig szélen maradva, hogy ne legyenek útban, viszont valami nagyon nem volt rendben. A mozgása olyan volt, mintha nem is lenne önmaga. Nem ezt szoktam meg tőle, azt hittem, más fog várni, ha betérek, de mégis folytatta, nem hagyta abba, végrehajtotta a nehezebbnél nehezebb mutatványokat is, de nem olyan kecsesen, ahogyan azt kellene. Szemöldököm ráncoltam rá, hogy miért ilyen, miért nem tud úgy mozogni, mint ahogyan azt akkor tette, mikor megismertem. Az utóbbi napokban alapjáraton nagyon furcsán viselkedett, amit szintén nem tudok hova tenni, azt se, hogy egyszeriben kijelentette, hogy ne menjek át hozzá, onnantól pedig ő se óhajtott a hotelt meglátogatni, aminek valamilyen szinten örültem, de közben aggodalommal is eltöltött, hogy mi ez a hirtelen változás. Pont ő, aki folyamatosan rám volt akaszkodva, aki tett róla magasról, hogy hányszor cseszem le, mert a legfőbb célja az volt, hogy az idegeimre menjen, erre egyszeriben elhidegült tőlem. Napról napra egyre kevesebbet beszélt velem, és mintha a szemeiből az a gyermekies csillogás is kezdett volna halványodni. Ez mutatkozott meg a mozgásában is, ami aggasztott, de nem tudnám megmondani, hogy miért is foglalkoztat ennyire. Egyszerűen csak sugárzott belőle a fáradság, hogy nincs hozzászokva ehhez a fajta folyamatos hajtáshoz, így nagyon kimerült, ami néhai botlásaiban is megmutatkozott, de mégis kitartóan folytatta a korcsolyázást, mintha csak az élete múlna rajta. Tágra nyílt szemekkel néztem, amint egy elég nehéz mutatványt akart megcsinálni, hiszen sokkalta többször szeretett volna fordulni, mint amennyiszer szokás, ezzel pedig le is nyűgözné a zsűrit, még engem is elképesztett, hogy ezzel próbálkozik, de mikor lába a szilárd talajt érte, az pedig beleakadt a jégbe, majd nyomban másik lábával ki is rúgta maga alól talajt, tudtam, hogy baj lesz. Éreztem a zsigereimben, hogy ez nem kis esés lesz, főleg, miután próbálta volna valahogy mégis helyrehozni a dolgot, de elcsúszott egészen a korlátig, majd annak nekicsapódva, a tarkóját erősen nekivágva terült el, mintha csak valami rongybaba lenne. Abban a pillanatban megszorítottam a korlátot, hogy pattanjak a pályára, hogy odamehessek hozzá, de még nem tettem így, lesokkolódtam, mindesetre készenlétben álltam, ha szükség lenne rá. Csak egy pillanatig, egyetlen egy pillanat erejéig hittem azt, hogy talán mégis megúszta, mert volt akkora szerencséje, hogy a látszat csaljon, mikor megmozdult és tenyerein támaszkodva próbálta kinyomni magát, de egy nyögés kíséretében karjaiból kiszállt az erő, ő pedig újból úgy feküdt ott, mintha egy bábu lenne. Több se kellett, nyomban ugrottam is, és pillanatok alatt elértem hozzá, ahol befékezve térdre vágtam magam, hogy felsegíthessem valahogy, de fogalmam se volt, hol fájhat neki a legjobban, így nem mertem hozzáérni túlzottan, nehogy a segítségemmel csak nagyobb kárt tegyek benne, mint kellene. Minekután elutasított, szaladtam is Namhoz, hogy hívja a mentőket, akik perceken belül megérkeztek, mi pedig közös erővel vittük ki onnan a sebesültet.
Reszketegen fújva ki a levegőt bámulom az eszméletlenül fekvőt az ágyon, várva, hogy kinyissa végre a szemét, hogy megmondja, jól van, nem kell többet aggódnom. Szeretném az ő szájából hallani, hogy semmi baja, mert, ha mégis valami komolyabb lenne a dolog hátterében, akkor nem tudnám lemosni magamról a gyalázatot, hogy képtelen voltam segíteni neki, mikor kellett volna. Megállíthattam volna, hiszen láttam, hogy szinte remegnek a tagjai minden mozdulatnál. Akkor talán ez mind nem történt volna meg.
Idegesen túrok hajamba, hangosan sóhajtva fel, nem adva fel, hogy létezik még csoda, és másodperceken belül kinyitja azokat a nagy barna, élettel telien csillogó szemeit. Látni akarom benne azt a fényt, amit az első napjainkon véltem felfedezni, amely felkeltette bennem a versenytüzet, hogy méltó ellenfélre leltem.
A csendet az ajtó nyitódásának hangja szakítja félbe, mire azonnal odakapom a fejem irányába, hogy megnézzem, ki is tér be ide ilyen kései órán.
- Jézusom, hogy néz ki! – teszi egyik kezét szája elé, miközben a másikkal bezárja maga mögött az ajtót, majd rám pillantva odalép mellém, hogy aztán leülve az ágy szélére helyezze magát kényelembe. – Hallottam, mi történt.
- Jungkook – kezdenék valamiféle magyarázkodásba, de feltartja kezét, hogy ezzel elcsitítson.
- Nam felhívta a szüleit, akik pedig engem, de mivel én közelebb lakom a kórházhoz, hamarabb ideértem, mint ők – magyarázza ittlétének okát, amit egy szóval nem kérdeztem, de nem állok le kötözködni vele ilyesmiért.
- A saját szememmel láttam a balesetet – pillantok újból az áldozatra, majd Jungkook tekintetét magamon érzem, mire a kíntól felnevetve bicsaklik le fejem. – Borzalmas volt. Azt hittem, ilyen nemigen történhet, főleg nem egy olyannal, aki azért jártas a korcsolyázásban, még akkor is, ha nem versenyszerűen űzi.
- Erről nem ő tehet – jelenti ki határozottan, mire azonnal felkapom rá a fejem. – Vagyis részben igen, mert odafigyelhetett volna magára, de nem az ő hibája – fordítja vissza menet közben arcát a sebesült felé.
Gunyoros mosolyt csal arcomra ezzel a kijelentésével, aminek hangot is adok.
- Már ki más tehetne egy ilyen dologról, ha nem ő? Ő esett el ennyire szerencsétlenül, ő nem figyelt oda eléggé, ráadásul biztos vagyok benne, hogy tisztában volt vele, hogy nincs elég kapacitása jelenleg ahhoz, hogy ilyen mutatványokat végrehajtson! – teszem keresztbe lábaim, majd ölembe fektetve kezeim, ujjaimmal a másikakat szorongatom.
- Te – feleli teljes higgadtsággal, mire érzem, hogy a vér kifut az arcomból.
- Én? – mosolyodom el kényszeredetten, mire ő kabátzsebébe vágja kezeit, és lehajtja fejét. – Hozzá sem értem, sőt, nem is nagyon beszéltünk, mert került, pedig néha egy-két dolgot jó lett volna megvitatni, de folyamatosan olyan volt, mintha elmenekülne. Nem értem, mi van vele. Két hete még semmi baja nem volt.
- Így látod? – néz fel rám szemeivel, fejét továbbra se emelve meg, mintha csak attól tartana, valamit kiolvasok az arckifejezéséből.
- Hogyan másképp láthatnám? Ezek csak tények – fújom ki idegesen a levegőt, leeresztve vállaim. – Volt, hogy tényleg kerestem a társaságát, bármi hátsószándék nélkül, hogy esetleg megbeszélhessük a bemutatónak néhány fontosabb dolgát, de amint arra került volna a sor, hogy az ő oldalát megvitassuk, elfordult és faképnél hagyott. Bármennyire kis idegesítő görcsként viselkedett, ezt… ezt nem kívántam neki. Az hiányzik még, hogy esetleg valaki az én hibámból szerezzen sérüléseket! Nem tettem semmi olyat, amivel ezt az eseményt kiválthattam volna, szóval nem értem, mire akarsz kilyukadni ezzel – túrok hajamba, így kiseperve néhány rakoncátlan tincset szemeimből.
- Túl felületesen látod a dolgokat. Meg se próbálsz az ő fejével gondolkozni – vágja rá normális válasz helyett, amivel az őrületbe kerget.
- Miről beszélsz? – húzom össze szemöldökeim értetlenül.
Egy hosszú másodperc erejéig megemeli fejét, hogy szemeimbe nézhessen, majd lehunyva azokat kifújja a levegőt, hogy ekkor újból barátjára vethesse pillantását, mélyen elmerengve gondolataiban. Szinte hallani lehet, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, csak bár tudnám, miről! Az őrületbe tud kergetni, ha valaki nem bír egyenesen beszélni velem. Ha valamibe belekezdenek, akkor fejezzék is be!
- TaeTaevel minden nap beszélünk, ha más nem felhívjuk egymást – kezd bele egy mesélésbe, ami jelen pillanatban egyáltalán nem tud érdekelni.
- Ennek mi köze van a történtekhez? – teszem fel az első megfogalmazódott kérdést, mire csak egy lemondó pillantást kapok tőle.
- Az utóbbi napokban folyamatosan csak a versenyről, a kitartásról és rólad beszélt. – Kijelentésére azonnal kíváncsian csillannak meg szemeim, több információért könyörögve. Rólam beszélt? Miért? Jungkook, mintha csak a gondolataimban olvasna, úgy folytatja a mesélést kérdésemre válaszolva. – Minden egyes nap őrlődött, éreztem a hangjából, hogy mennyire elege van, de ezt egy szóval sem mondta soha. Ahogy teltek a napok, úgy éreztem hangján a fáradságot, azt a mérhetetlen kimerültséget, amit te okoztál számára. – Már nyitnám is szám, hogy erre visszavágjak, de ismét feltartja kezét, hogy ne szóljak közbe, így azt vissza is zárom. – Folyamatosan mondogatta a hibáit, hogy melyik nap hogyan teljesített, hogy hogyan érzi magát, az erőfeszítései célt érnek-e, de a rengeteg gyakorlástól, és a megfelelési vágytól csak egyre fáradtabb lett, míg nem annyira kimerült, hogy ez lett a vége – sóhajt fel szomorúan Taehyungra vezetve pillantását.
- Megfelelési vágy?
- Igen, neked akar megfelelni. Azt mondta, hogy nem szeretné, ha azt éreznéd, hogy ő csak egy teher a válladon, ami lehúzza a teljesítményed, ezért inkább úgy döntött, hogy megpróbál kevesebbet lenni veled, hogy véletlenül se tudjon zavarni téged, hogy ne tudj belé kötni semmiért, mert nem vét hibát ellened így. Nem szerette volna, hogy olyan kis idegesítőnek tartsd, amilyennek az elején. Változtatni is szeretett volna a kettőtök kapcsolatán, így úgy döntött, hogy mivel évekkel le van maradva a te tapasztalatod mellett, hogy ne érezd magad rosszul miatta, tripla annyit fog edzeni, mint eddig valaha, hogy ezalatt a rövidke idő alatt behozza a lemaradását. Még, ha ez nem is lehetséges, ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy te elismerd őt, hogy ne egy kis fiatal mitugrásznak tartsd, hanem megkapja az elismerésed, de… - ekkor kihúzva kezeit a kabátjából túr idegesen hajába, hogy szétborzolva azt vezesse le feszültségét. – Igazából ezt nem szabadott volna elmondanom, mert mindig olyan bizalmasan közölte velem, hogy a szívem fájt érte olyankor. Miattad történt ez a baleset, csakis miattad, Park Jimin, és ezt nem fogom egyhamar elfelejteni! – áll fel az ágyról, ezzel is mutatva nagyságát, pedig fiatalabb tőlem, mégis kissé megrémülök tőle, de ezt nem hagyom arcomra is tükröződni hagyni. – A hülye elvárásaidnak akart megfelelni, mert úgy érzi, hogy túl kevés hozzád, pontosan azért, mert állandóan csak cseszegtetted őt! – Zsebre vágja kezeit. – Miután találkoztunk, még én is a te pártodat fogtam a legjobb barátoméval szemben. El se hiszem már, hogy ezt tettem – nevet fel gunyorosan, hátravetett fejjel. – Én is azt sulykoltam belé, hogy a helyedben ugyanígy állnék hozzá, mikor én már évek óta ismerem szegényt, és soha, egyetlen pillanatra sem tudtam úgy tekinteni rá, ahogy azt te tetted vele. Elhiszem, hogy fájt, amikor véletlenül neked esett a pályán, vagy, amikor véletlenül neked ment és kiöntötted a kávét, mert igen, ezeket is elmesélte nekem, de ez akkor sem ok arra, hogy így bánj vele. Tehát, igen, Jimin. Te tehetsz róla, hogy most itt fekszik eszméletlenül!

Egy órával később, mikor már a szülei is látogatást tettek nála, majd kérdezgettek részleteket, hiszen mégis én voltam ott, én láttam, nem sokkal később távoztak is, hiszen mi mást tehetnének? Az orvosok mondták, hogy azonnal értesítik őket, ha változás van, a fiúk pedig továbbra is eszméletlenül feküdt az ágyban. Arcvonásai olyan nyugodtságot sugároztak, mintha egy tündér lenne, akivel nem is történt semmi gond, mintha nem nyomná a lelkét ezer meg ezer gond… miattam.
Jungkook befejezve monológját, rögtön távozott is a teremből, engem ott hagyva, had őrlődjek magamban, viszont perceken belül megérkeztek a szülők is, így tartanom kellett magam, de belülről majd szétmart a bűntudat, hogy mit tettem. Nem vagyok képes magára hagyni ezek után, bármennyire is megtettem volna eddig. Azok a szavak, amiket a fejemhez vágott, úgy csaptak arcon, hogy úgy érzem egyre jobban csak fáj. Akármit is tett, akármilyen is legyen, egy ilyen esést senkinek nem kívánnék, főleg nem azért, hogy az én elvárásaimnak megfeleljen. Ekkora badarságot! Hogy gondolhatta azt, hogy majd tönkreteszi magát csak azért, hogy becsüljem valamire? Ennyire… ilyen szinten lenéztem? Fel se tűnt, hogy ennyire goromba vagyok, mivel folyamatosan csak saját magam körül forogtak a gondolataim, hogy nekem milyen nehéz, hogy nekem mennyi mindent kell elviselnem, és most már őt is, de legalább már világossá vált számomra, hogy miért távolodott el tőlem. Úgy akart legközelebb a szemem elé állni, hogy teljesen megváltozott? Mit gondolt, majd attól hirtelen a karjaimba ölelem? Annyira ostoba! És én is az vagyok, amiért hagytam, hogy eddig fajuljanak a dolgok.
Magamra emlékeztet. Kim Taehyung pontosan úgy viselkedik, mint ahogyan azt én is tettem kisebb koromban, ezért is fáj a tudat, hogy ez történt, ezért is tudom átérezni a helyzetét, az pedig, hogy olyanná váltam, amilyenné az szüleim, megrémiszt. A szüleim úgy gondolkodnak, hogyha nem vagyok valamiben kiemelkedően tehetséges, akkor egy senki vagyok. Emberszámba se vettek volna, ha nem döntök úgy, hogy korcsolyázzak, amit eleinte nem nagyon akartak megengedni, végül mégis belementek. Ez annak köszönhető, hogy az első napom után az oktatóm meglátta bennem azt a valakit, akit érdemes tanítani, mert még sokra viheti, mert ott rejtőzik bennem egy bajnok, amiről igaza is lett. A szüleimnek imponált ez az információ, így a lehető legtöbb versenyre beneveztettek, melyeken mind jól is szerepeltem. Az a mérhetetlen büszkeség, ami azokban a percekben sugárzott róluk, mikor a jégpályán álltam, felbecsülhetetlen volt. Velem dicsekedtek másoknak, folyamatosan vittek közösségekbe, az ismerőseikhez, hogy elújságolhassák, milyen fantasztikus gyerekük van. Végül ez sem volt elég nekik, többet akartak, hogy másban is legyek ugyanilyen. Azt akarták, hogy nekik legyen a világon a legtökéletesebb gyermekük, de idővel belátták, hogy ez képtelenség, így a lehető legnagyobb hangsúlyt a korcsolyázásomra fektették, de azokon a versenynapjaimon kívül lenéztek, semmibe vettek, mintha nem érnék egy fabatkát sem. Én azt szerettem volna mindig, ha büszkék lennének rám, hogy ne hajítsanak el maguktól, viszont, ha nem a kívánt eredményt hoztam számukra, akkor volt, hogy alig kaptam kaját. Volt, hogy direkt éheztettek, kiszúrták a szemem napi egyetlen kis kiflivel, mondván, ha nem vagyok képes ebből se világszínvonalúra emelkedni, akkor szenvedjek, majd az biztosan meghozza az eszem. Egyre több pénzes versenyen vettem részt, így bankszámlát is nyitottunk számomra, aminek roppantul örültem, hiszen nagyon is jól kerestem vele, ezért magántanulóvá is váltam. Segítség nélkül, hátráltatások és rengeteg korcsolyázás közepette érettségiztem le, hogy ebbe se tudjanak belekötni, de mit is gondoltam? Amint meglátták az eredmény, nekik az nem volt elég, hogy jó, nekik a tökéletes kellett. Amelyik tárgyam a legjobb osztályzatot is érte el, azért se dicsértek meg, mivel százalékilag nem hoztam a kívánt eredményt, ezzel pedig – ahogyan ők mondták -, megszégyenítem őket. A versenyekért se dicsértek már meg, ha nem értem el érmes helyezést, mert nem úgy nem kaptam pénzt, amit ők előszeretettel vettek le a számlámról minden egyes alkalommal, nekem egy fillért se hagyva. Rajtam élősködtek, mígnem elértem addig a pontig, hogy nem bírom tovább és lázadok. Egy borzalmas veszekedés közepette mutattam fel nekik a kártyám, megkérdezve tőlük, ez kell-e nekik, amire csak nagy szemeket meresztettek, én pedig az orruk előtt törtem a megfelelő helyen kettő azt. Az aznap estét nem tölthettem otthon, az utcákat jártam, elfutottam, hiszen féltem, hogy mi vár rám otthon. Végül kénytelen voltam megtenni ezt a látogatást, de csak óvatosan surrantam be a szobámba, hogy a megfelelő papírjaim összeszedve elmenjek egy új bankszámlát nyitni.
Taehyungban pontosan ugyanezt láttam, hogy miattam, amiért ilyen durva voltam vele, amiért ennyire kegyetlenül lenéztem, folyamatosan beszóltam neki mindenért, annyira fájt neki - ráadásul tudta is, hogy kivel áll szemben -, addig hajszolta magát, hogy megfelelhessen nekem, mígnem ez a sérülés lett a vége, de közben mégis végig ellökött magától. Jobban belegondolva azért viselkedtem vele így, mert mérhetetlen irigységet éreztem a mellkasomban, mert belőle minden pillanatban sugárzott az élet, és a körülötte lévőkbe is életet varázsolt. Olyan tehetsége van, ami belőlem hiányzik, ezért véltem felfedezni benne az igazi vetélytársat, hiszen veszélyeztetve kezdtem érezni a helyem.

Taehyung POV

Fájdalom hasít a fejembe, mely a tarkómtól indul, így felszisszenve emelem kezem, hogy fejemhez érjek, de szemeim azonnal kinyílnak, amint egy érdes anyag érzését konstatálom, nem pedig a bőrömét. Oldalra pillantva még tágabbra nyílnak szemeim a meglepettségtől, hiszen egy olyan személlyel találom szembe magam, akiről nem gondoltam volna, hogy itt fog ülni mellettem és aludni egy széken ülve a… hol is vagyok?
Újból fájdalom cikázik át fejemben, mire halkan felnyögök, ez viszont már a másiknak is feltűnik, így felhagyva az alvással, kiugranak szemei, majd azonnal fel is áll, hogy közelebb léphessen hozzám, majd leüljön az ágy szélére aggodalmasan pislogva le rám. Annyira furcsa. Álmodom? Ez a mennyország? Az utolsó emlékem is róla van, ahogy ilyen tekintettel fürkészi arcom, és erre kell ébrednem is? Miért aggódna értem?
- Taehyung – szólít nevemen félve. – Hogy érzed magad?
Körbenézek a helyiségben, ahol tartózkodunk, de itt mindent fehér lep. A bútorok, az ágyneműhuzat, a falak… minden.
- Hol vagyok? – nyelek egyet, majd kidugva számból nyelvem, benedvesítem kicserepesedett ajkaim.
- Kórházban – feleli azonnal. – Elájultál gyakorlás közben, mert elestél… elég nagyot estél, bár inkább lehet azt valami repülési próbálkozásnak nevezni – gondolkozik el, mire azonnal eszembe is jut minden pillanata az esésemnek. Hogyan lehettem ennyire szerencsétlen?! – Ugye, jobban érzed magad? Nagyon fáj valamid? Ha igen, akkor szólj, én rögtön megyek egy orvosért – néz szemeimbe elszántan, amit nem tudok hova tenni.
- Fáj a fejem – nyöszörgöm, mire több se kell neki, máris ugrik, hogy teljesítse, amit mondott, néhány másodperccel később pedig máris megvizsgál egy orvos.
Kénytelen vagyok felülni, Jimint pedig kiküldik arra az időre, míg át nem néznek alaposan. Kérdezgetnek is, közben fáslit cserélnek a bokámon, majd a fejemen is, amit meglátok a kötésen, hogy véres. Ezek szerint annyira beütöttem a fejem, hogy felszakadt a bőr? Miért vagyok én ennyire szerencsétlen? Miért nem tudom végigcsinálni tökéletesen egyetlen egyszer sem?
Amint végeznek a szükséges vizsgálatokkal, visszafektetnek az ágyba, majd közlik, hogy holnap estig még mindenképp bent kell maradnom a kórházban megfigyelés alatt, ugyanis nem tudni, hogy milyen problémák fognak még fellépni, egyelőre úgy néz ki, nincs semmi komoly.
- Szia – dugja be fejét a résnyire nyitott ajtón keresztül Jimin, majd be is lép a szobába, hogy leüljön a mellettem lévő székre. – Mit mondtak? – kérdezi teljesen őszinte kíváncsisággal hangjában.
- Holnap estig bent kell maradnom – felelem tömören a lényeget, amit az orrára köthetek.
- Értem – süti le szemeit, miközben ölében ujjait tördeli. – Akkor itt maradok veled holnap estig, és majd hazakísérlek – jelenti ki úgy, mintha ez egy megváltoztathatatlan tény lenne, erre pedig azonnal felhorkantok.
- Nem kell, hogy itt maradj, menj csak haza nyugodtan – emelem égnek szemeim a mély, gondterhelt sóhajt hallatva.
- Itt fogok maradni, mert itt szeretnék – vágja rá, mire már értetlenül ráncolom szemöldökeim.
- Nem maradhatsz itt amúgy se ennyi ideig – próbálok valami kibúvót keresni, de úgy tűnik, vele szemben semmi sem hatásos.
- Dehogynem, az orvosokkal már lespannoltam, szóval nem lesz itt gond – erőltet arcára egy győzedelmes mosolyt, mire felhördülök, ő pedig ijedten hőköl hátra ültében.
- Nem akarom, hogy itt maradj! – emelem meg a hangom idegesen, mire érzem, hogy a tarkómba nyilall a fájdalom, így kénytelenül nyögök fel.
- Jól vagy? – ugrik fel azonnal, hogy közelebb lépjen hozzám, de csak idegesen nyitom tágra szemeim.
- Nem! Nem vagyok jól! – fújtatok idegesen, mire ő összepréseli ajkait, úgy néz szemeimbe csalódottan. – Nem kell a segítséged, nem akarok az adósod lenni, mert nem vagyok képes viszonozni semmit, szóval szépen kérlek, menj el! – próbálkozom tovább, de a következő pillanatban csak levágja magát mellém az ágyra.
- Nem foglak itt hagyni, mikor szenvedsz és fájdalmaid vannak! – erősködik tovább, mire mély levegőt veszek, hogy legyűrjem a feltörekvő idegességet. Úgy tesz, mintha egy cseppet is érdekelné a hogylétem. Nevetséges. – Ha bármit szeretnél, én itt leszek, és csak egy szavadba fog kerülni, mindent megteszek. Jobban kell lenned! – Váratlanul nevetek fel, amit ő értetlen kifejezéssel az arcán néz végig.
- Tehát, megint csak a saját bőrödet akarod menteni, nehogy miattad fuccsba menjen a megnyitó? – nevetek tovább a saját nyomorúságomon.
- Nem! Az mellékes! Az a fontos, hogy most felépülj, és… - kezdene mindenféle hülyeségbe, de megállítom.
- Neked mellékes? Azt hiszed, nem tudom, hogy ez mennyit jelent neked? Nagyon jól tudom, hogy ez mennyire fontos esemény számodra, ezért minden nap keményen edzek, hogy tartsam veled a tempót, és ne kelljen azon aggodalmaskodnod, hogy mikor fogom elrontani, mert igenis leszek olyan jó, mint te! Elfogom érni, hogy ne okozzak neked állandóan csalódást! – ömlik ki belőlem hirtelenjében minden, mire olyan arckifejezést ölt, amit nem tudok hova tenni. Olyan, mintha szomorú lenne, mintha elvesztette volna minden reményét, amit tényleg nem tudok hova tenni.
- Sajnálom – néz szemeimbe, mire a torkomra forr a szó. – Sajnálok mindent. – Az az őszinteség, mely ezekben a másodpercekben csillog szemeiben megtéveszthetetlen. Jimin bocsánatot kért. Álmodom.