[25/25] Stalker with love [2.évad] THE END

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ És elérkeztünk az utolsó részhez is. Amit még hozzá kell tennem, hogy megnyugtassak mindenkit, tervezek egy epilógust, hogy mégis csak legyen egy szép, kerek lezárása a történetnek. Remélem, tetszeni fog nektek. Jó olvasást! :) Öröm volt ezt írni, és köszönöm szépen a rengeteg kommentet és szeretetet, amit küldtetek felém! Én is nagyon szeretlek titeket, minden olvasómat! ^^

A folyosón végighaladva egy nagyobb térbe érkezünk, ahol nincsen fedél már a fejünk felett. Terasznak mondanám, ami az emeleten helyezkedik el, de elég tágas, sőt, ez nem kifejezés rá. Rajtunk kívül természetesen mások is tartózkodnak itt a friss levegőn, s úgy cseverésznek egymással, mi pedig nem sok vizet zavarunk egy ekkora helyen. A korláthoz lépek, ahol megállva körbenézek a lenti tájon, melyet biztosan kertész gondoz, hiszen éppolyan gyönyörű, mint a Jungkooké. Minden szép rendezett, a virágok szép színűkkel ragyogják be a kertet. A nap már lemenőben, így az is megadja a hangulatot az egésznek, s egy pillanatig el is felejtem, mit keresek is, ábrándozva meredek a semmibe.

            Női torok megköszörülésére kapom fel fejem s fordulok a másik kettővel szembe, akikkel idejöttem. Mrs Jeon haloványan rázza fejét, Jungkook viszont édes mosollyal néz rám, mit én nagyokat pislogva reagálok le.

            -           Elnézést – biccentek.

            -           Imádom, hogy minden le tud nyűgözni – kuncogja párom, mire szemeim égnek emelem, viszont tudom, hogy nem most van itt az ideje vitatkozni. Szívesen belekötnék, de az anyja beszélni akart velünk.

            -           Mielőtt megint elolvadnátok egymástól – fonja keresztbe karjait az egyetlen nő közülünk -, nem gondoljátok, hogy tartoztok nekem valamivel? Mondjuk egy bocsánattal. – A fiatalabbal mindketten nagyokat pislogva meredünk rá, ő pedig hangosan fújja ki a levegőt. – Jungkook, egyetlen fiam! Tudod nagyon jól, hogy semmi ellenvetésem a jövőbeli terveiddel kapcsolatban, de igazán kulturálhatnátok magatokat. Mindenben támogatlak titeket, személy szerint nekem nincsen semmi kivetnivalóm a kettőtök kapcsolatában, mint az apádnak, de ettől függetlenül pofátlan egy viselkedésetek van. – Szívem hevesen verdes mellkasomban, elvégre fogalmam sincs, mire akar kilyukadni az anyja, teljesen összezavarodtam, s hiába jelenti ki, mennyire elfogad minket, közben ellent is mond magának.

            -           De anya, nem is csináltunk semmit – értetlenkedik a fiatalabb is, az anyja pedig fejét rázza. – Mármint azt leszámítva, hogy Taehyung féltékeny. – Szúrós pillantással illetem, amit megérezve néz rám, s haloványan el is mosolyodik, én pedig legszívesebben olyan veszekedést lenyomnék már most, hogy utána egy hétig minimum könyöröghetne a bocsánatomért.

            -           Én nem a féltékenységről beszélek. Már egyszer egyébként is elmondtam nektek, hogy SeokJin egy elég kényes személy, hozzá vagyok szokva. – Ekkor beugrik a beszélgetés, amit még hónapokkal ezelőtt ejtettünk, amikor azt hiszem, először találkoztam Mrs Jeon-nal. Akkor hallottam először ezt a nevet, ő mondta, hogy Jin Jungkook egyik barátja, aki egy másik gazdag családból származik. Hát persze! Hogy is felejthettem el! – Ti nem bírtok magatokkal! Rólatok beszélek, senki másról! Amikor egy fontos ügyben hívlak, hogy végre megbeszéljük ezt a vacsorát, hogyan is lesz, ráadásul a nővéreddel is beszélned kellett volna, nem bírtatok ki öt percet! Öt perc, maximum annyi lett volna, de azt kellett hallgatnom, hogyan nyögsz? Annyi a minimum, ha már felveszed azt a telefont, hogy rám koncentrálsz!

            A váratlanul ért szidás, s az, ahogy eszembe jutnak azok a percek, kitör belőlem egy kisebb nevetést, amit azonnal köhögésnek próbálok álcázni, s úgy fordulok oldalra, közben párom arcát lesve, mely fülig pirult. Nem csodálom, hiszen nem elég, hogy egyszer megzavart az anyja minket, most már a telefonban a kéjes nyögéseit is hallgathatta.

            -           Szerinted ez vicces? – néz rám az anyja, én pedig megköszörülöm torkom, ajkam is beharapva, nehogy újból rám törjön.

            -           Anya, én kinyomtalak, te zaklattál! Egyébként is! Én rád akartam figyelni! Nem tehetek róla, hogy ilyen barátom van.

            -           Tessék? – fordulok felé leesett állal, ő pedig ártatlanul pislog rám, amitől még inkább elhűlök, mennyire tudja adni magát a családja társaságában. – Na, nem, mintha annyira ellenkeztél volna.

            -           Amikor felvettem a hívást, az elég egyértelmű volt szerintem.

            -           Mégsem az én kezemből esett ki a telefon, amire annyira nagyon koncentrálni akartál.

            -           Én igenis figyelni akartam arra, mit mond.

            -           Persze, ezért csak kimutattad a szenvedélyedet az ah-nyád iránt, mi? – utánzom hangját arról a napról, ő pedig ismét fülig pirul, s már nyitja is száját, hogy valamit visszaszóljon, de ebben megelőzi Mrs Jeon.

            -           Fiúk! – szólal fel kicsit hangosabban a kelleténél, mire mindketten megrökönyödünk. Ilyen hangnemet még nem tapasztaltam ennél a nőnél, de azt hiszem, értem, mit keres ezekben a felsőbb körökben. Még kezeit is csípőjére teszi, úgy néz ránk felváltva mérgesen. – Nem vagyok kíváncsi a részletekre, majd ezt elrendezitek magatok között úgy, ahogyan szeretnétek. Felőlem felforgathatjátok az egész házat a saját otthonotokban bármilyen értelembe véve, de engem kihagyhattok belőle. Azért szóltam ezért nektek, hogy halljam az őszinte bocsánatotokat. Mind a kettőtöktől, mert mind a ketten ugyanolyan neveletlenül viselkedtetek akkor. Nem érzitek ennek a súlyát?

            Lesütve szemeim, meglepő módon, Jungkookkal egyszerre hajolunk meg és kérünk elnézést azért az alkalomért, de természetesen közben megkapjuk, mennyire szemtelenek vagyunk. Egy kevés szidást kapunk a fejünkre, hiába vagyunk felnőttek, úgy érzem, ez a nő bármikor helyre tudna teremteni, mintha még kisgyerek lennék, akit be lehet fenyíteni néhány szitokszóval. Mindenesetre legalább ezen a kínos beszélgetésen is túlesünk és ő maga is kedvesebbe vált. A fiával elegyed beszélgetésbe, én pedig a tájat kémlelem tovább, mely már elsőre is megragadta a figyelmem.

            Nem egészen így képzeltem ezt a vacsorát. Elsőre nem számítottam arra, hogy itt lesznek mások is, csak az ő rokonai, de még csak be se lettem úgy mutatva, mint párja – bár valószínűleg ezt tudják, ha már megjelentem. Még ha a másik Kim család ezzel nincs is képben, Jungkook rokonainak tudniuk kell. Azért jöttem, hogy megismerjem őket, legalábbis egyszer találkozzam velük, viszont senkivel sem beszélgettem még. Láttam idősebbeket, fiatalabbakat, valójában egész szűkös körben mozgunk, mert nincsenek jelen olyan sokan, mint lehetnének. Lehet, a szűk család, akik valóban tudnak egymásról mindent, csak azok gyűltek össze.

            -           És anya, kérlek, beszélj apával! Tudod, hogy én is próbáltam, neki is elmondtam, mit akarok, mik a terveim, ahogyan neked is, de látod, milyen! Kérlek! – ütik meg fülem Kook kérlelő szavai, amit nem tudok hova tenni, de valószínűleg a vállalattal kapcsolatos dolgokról lehet szó, amihez szokás szerint nem konyítok. Lehet, valóban élnem kellene a lehetőséggel, hogy kisfőnökké tegyen a fiatalabb, de igazságtalannak érezném ilyen iskolai végzettséggel. Viszont azt sem szeretném, hogy az apja emiatt ne fogadjon el.

            -           Igyekszem meggyőzni – sóhajtja gondterhelten anyja. – Taehyung! – Nevem hallatán azonnal visszafordulok hozzájuk, s kíváncsian pislogok rá. – Valóban nem szeretnél változtatni a munkádon? Ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy pincérként dolgozz?

            Szavai meglepnek, viszont érthető, hogy ő is felteszi nekem ezt a kérdést. Akármennyire is fogadja el a kapcsolatunkat, biztosan az ő csőrét is böki, hogy egy senki vagyok. Emiatt gondterhelten harapok újból ajkamba, s töprengek el a lehetőségeimen, de jelen pillanatban ötletem sincsen, mit tehetnék. Önerőből a jelenlegi pozíciómból nem tudnám feltornázni magam eléggé ahhoz, hogy megelégedjenek azzal, aki vagyok, viszont Jungkook segítségét kérni is pofátlanságnak érzem.

            -           Én… nem is tudom. Gondolkozom rajta, de ha ez szükséges ahhoz, hogy ne legyenek a későbbiekben viták, akkor majd kitalálok valamit.

            Bólint tudomásul véve, hogy jelenleg többet úgysem tudok tenni, majd kettesben hagy minket. Kicsit kellemetlenül érzem magam, hiszen nem szeretném elveszíteni Kookot, de azt sem tolerálom, hogy megszabják nekem, mihez kezdjek az életemmel. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mit csináljak, de szabályozni próbálnak, ami szintén érthető, elvégre olyan körökbe keveredtem, ahol nem épp elfogadott egy kis semmilyen pincéri munka. Pedig, ha tudnák, hogy az is mennyi nyűggel és bajjal jár! Lépnének ők ki egyszer úgy az emberek elé, ahogyan nekem kell nap, mint nap. Bár miket is beszélek, hiszen ők is másokkal üzletelnek folyamatosan, amihez kell a jó kiállás, a megfelelő kommunikációs készség és meggyőző képesség. Ebben ők nem szenvednek hiányt.

            Azt hiszem, most kezd csak igazán bonyolulttá válni az életem, s tudom, hogy lépnem kell, valami nagy dolgot tenni, de mégis úgy érzem, képtelen vagyok rá. Még a szüleim is örülnének neki, ha többre vinném, arról már ne is beszéljünk, mennyire tetszik nekik Jungkook. Nem is tudom, melyik a jobb. Az, hogy Mrs Jeon szigorúan kezeli a kapcsolatunkat, vagy az én anyám, aki folyamatosan leskelődne és szó szerint ránk fanolna.

            Milyen régen is találkoztam már velük! Azt hiszem, lassan ideje lenne látogatást tennem ismételten, viszont Jungkookkal az oldalamon. Ha már hivatalosan is együtt vagyunk, együtt kell mennünk. Nekem is be kellene mutatnom őt a családomnak, ne legyen egyoldalú a dolog.

            A fiatalabb megtámaszkodik mellettem a korláton, s ő is elnézi egy darabig a tájat, majd rám vezeti pillantását, komolynak tűnik, mégis lágy. Nehéz megfogalmazni, mit sugároz magából, de azt az érzést kelti bennem, mintha lenne valami, amiről beszélni szeretne velem, mégse nyitja szólásra száját. Közelebb araszol hozzám, majd egyik kezét emelve simít félre néhány rakoncátlan tincset szememből. Szívem nagyot dobban ettől az aprócska gesztustól, tekintve, hogy tudom, bárki láthat minket, ezzel pedig mosolyt csal arcomra.

            -           Ne foglalkozz apámmal! – szól csendesen, én pedig kérdő pillantással illetem. – Tudom, hogy nehéz vele, pedig már többször is próbálkoztunk anyával. Ettől függetlenül nem kell tartanod tőle. Lehet, úgy tűnik, nem akar elfogadni téged, de ez nem igaz. Tudom, hogy nem így van, csak túl makacs. Már számtalanszor szóba hoztunk egy-egy beszélgetés során és mindig szigorúan állt hozzád, de éreztem rajta, hogy nem akar nekünk rosszat. Téged is csak próbára tesz, mivel nálunk fontos, milyen kiállása van valakinek, de te jól csináltad. Sikerült megfognod, mikor vitatkoztatok a munkáról, ezért nagyon büszke vagyok rád.

            -           Gondolom, hogy nehéz, hallottam az előbb, amit beszéltetek az anyáddal, hogy a munkában puhítson rajta, gondolom, veled szemben.

            -           Miféle munkával? – ráncolja szemöldökét.

            -           Amit az előbb beszéltetek, hogy a jövőbeli terveitek milyenek vagy tudom is én, nem értek ehhez – vonok vállat, ő pedig kissé zavartnak tűnik, szemei is tágra nyílnak, majd megköszörülve torkát fordul vissza a táj felé.

            -           Hogy az… a munka… ja… figyelj, Taehyung! Nekem valamit mondanom…

            -           Öcsifej! – kiált fel egy vékony, mégis kellemes női hang, következőleg pedig már Jungkookra is veti magát tulajdonosa, kinek kiengedett, hosszú fekete haja van. Termete nem túl alacsony, de nem is magas, tőlem majdnem egy fejjel kisebb, viszont ami megragadja a figyelmem, az az arcának vonala, ami pontosan ugyanolyan, mint Jungkooké, így pillanatok alatt értelmet is nyer a megnevezés, így szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől. A vacsorán nem is láttam, hogy jelen lenne!

            -           Neked is szia, Junghee – fordul szembe a lánnyal a fiatalabb, majd lefejti annak karjait magáról. Ekkor jobban megnézem magamnak az új családtagot, kinek még a neve is hasonló pároméhoz. A szülők biztosan így akarták. A lány elegáns fekete ruhában van, sminkje pont tökéletes egy ilyen alkalomra. Szép és csinos, mást nem is tudnék rá mondani. Azt hiszem, ezen nem kellene meglepődnöm, ha már Jungkook is ilyen szexi. Valami családi vonás lehet, hogy mindenki ennyire jól néz ki. – Hadd mutassalak be Taehyungnak, ha már ilyen szépen lerohamoztál.

            -           Ó, te vagy az a Taehyung? – fordul felém, majd kezét nyújtja, melyet elfogadok, s éppen elég erős és határozott kézfogással üdvözöl. – Jeon Junghee vagyok, Jungkook nővére. Először is bocsánat, hogy most jöttem, nem tudom, tudsz-e róla, de egy kis dolgom volt, ezért már mondtam anyáéknak, hogy nekem ne foglaljanak helyet, mert úgysem érek ide a vacsorára, csak kicsit később. Egyébként már rengeteget hallottam rólad. Ha tudnád, hogy Jungkooknak mennyire be nem áll a szája – emeli égnek szemeit, de közben széles vigyor terül szét arcán, mely még szebbé teszi őt.

            -           Junghee, fogd be! – szól rá vészjóslóan a fiatalabb, amire elkuncogom magam.

            -           Ne is foglalkozz vele! – legyint, én pedig alig bírom visszafogni, hogy ne nevessek fel. – Azt hiszi, azért, mert több üzlet sorsa van a kezében, már mindent megtehet velem szemben, pedig három évvel idősebb vagyok – rázza fejét. – Egyébként igaza van az öcsémnek, tényleg nagyon helyes vagy, úgyhogy áldásom rátok.

            -           Junghee!

            -           Most felkapja a vizet, pedig ha tudnád, mennyi mindent megtesz érted. Múltkor elkísértem őt a szüleidhez is.

            -           Junghee! – kiált fel hangosabban a fiatalabb, viszont ez jelen pillanatban nem tud érdekelni. Páromra vezetem pillantásom, s értetlenül rázom fejem rá.

            -           A szüleimnél voltál? Nem is mondtad. Mikor voltál ott és minek? Még ők se említették nekem, ez furcsa – gondolkozom el.

            -           Azért nem mondták, mert nem voltam a szüleidnél, nem igaz, Junghee? – A lány megszeppenve néz testvére szemébe, majd heves bólogatásba kezd, amit végképp nem tudok hova tenni. – Csak szeret kínos helyzetbe hozni. Sose mondtam, hogy normális nővérem van.

            Résnyire szűkített szemekkel méregetem őket, de nem tudok belőlük semmit kiolvasni, így betudom testvéri civakodásnak, ami bár elég érdekesen vette ki magát, biztosan az. Semmi keresnivalójuk nem volt a szüleimnél, de együtt vagyunk, ezért érthető, hogy ezzel szívatják egymást. Érdekes családba keveredtem.

            -           Mi lenne, ha egy kicsit beszélgetnénk? Csak tudod, amolyan testvériesen – fogja meg derekánál nővérét és fordít rajta, hogy eltolja tőlem. – Majd jövök mindjárt, addig ne menj messzire, hadd találjalak meg – szól még hátra nekem, én pedig háttal nekidőlök a korlátnak, míg távolodó alakjukat nézem, s mintha nővérétől egy kérdést is hallanék, miszerint még nem tett meg valamit öccse, de nem hallok többet, eltűnnek a házban.

            Minden olyan gyorsan történik, annyi új arcot ismerek meg, hogy kell is ez a kis csend számomra, hogy rendbe szedjem magam fejben. Emlékszem, hogy egyszer Mrs Jeon említette, hogy van egy lánya, aki megtalálta a módját, hogy ne kelljen magányosan tengetnie napjait, viszont nem tulajdonítottam ennek nagyobb figyelmet. Akkoriban még tudtam, hogy nem lehet semmi közöm ehhez a családhoz, hogy csak egy alávetettnek kellek, ráadásul csak próbaidőn voltam. Nem kíváncsiskodtam, mivel egyébként is mindig csendre intett, ha valamibe bele akartam ütni az orrom.

            Tudat alatt húzódnak mosolyra ajkaim, amint az elmúlt néhány percre gondolok vissza. Jungkook többször is zavarba jött, ami az anyja társaságának köszönhető, elvégre ki szereti, ha az anyja előtt beszélnek a szexuális életről? A nővére is jó fejnek tűnik, kissé talán túlbuzgó, de aranyos, tökéletes testvér. Én egyke vagyok, nekem soha nem járt ki az ilyen pillanatokból, pedig biztosan jó érzés, ha van kivel felnőni, megosztani a gondokat. Számomra csak a szüleim voltak ilyen tekintetben, pedig néha panaszkodtam nekik kisebb koromban, hogy szeretnék egy kistesót, de ők nem terveztek több gondot a nyakukba varrni. Én is éppen elég sok bajt hoztam a fejükre, amikor meg megtudták, hogy meleg vagyok… na igen, azt hiszem, akkor talán egy kicsit elgondolkoztak azon, hogy kellene még egy gyerek, aki tovább viszi a nevet.

            Körbenézve a kint lévőkön egy-két arcot elcsípek, akik éppen rám néznek, majd biccentve mosolyognak felém, amit viszonzok. Nem tudnám megmondani, ki kicsoda, s kényelmetlen is itt álldogálni egyedül, de Jungkook megkért rá, hogy ne menjek messzire, én pedig nem szívesen teszek keresztbe neki. Na meg aztán el is vesznék ebben a házban, ha útnak indulnék, Jinbe sem szívesen botlanék a történtek után, hiszen biztosan tisztában van vele, hogy szándékosan csináltam azt, amit. Azóta lehet, lejött neki, hogy miért is vagyok jelen, de ebben nem lehetek biztos, amennyire próbálkozott Jungkooknál. Nem tűnt fel neki, hogy nem véletlenül ülök ott az asztalnál külsősként? Képes volt folyamatosan konkrétan randira hívni, sőt, felkérni rá, hogy járjanak együtt, mikor ott ültem! Jungkook szerint Jin mindig is ilyen volt, azzal is tisztában volt mindig, hogy többet akar, de nem vett róla tudomást. Két opció lehetséges. Vagy tényleg közel állnak egymáshoz, mint barátok, vagy szimplán az üzlet miatt nem veszélyezteti a két családot azzal, hogy a visszautasítás miatt vitába keverednek.

            Gondolataim személye kisétál egy számomra idegen férfi társaságában, aki idősebbnek tűnik tőlünk. Mély beszélgetésben vannak benne, viszont hamar kiszúr engem, s sokat mondó pillantással illet, mire kekeckedve húzogatom fel szemöldököm, de nem tulajdonít nekem nagyobb figyelmet, mogorva képpel néz rám, s fordulnak el tőlem, hogy a teraszos rész másik végében álljanak meg. Továbbra sem maradok nyugton, ugyanis amint elfordulok tőlük, meglátom, amint Jungkook apja célirányosan halad felém, mire szívem kihagy egy ütemet az ijedtségtől. Ő persze semmi jelét nem adja annak, hogy egy pillanatra is megrendülne, így megállva mellettem dől ő is neki a korlátnak háttal, majd vágja zsebre kezeit. Már rutinszerűen harapom be ajkam az idegességtől, szólni nem merek, elvégre mit is mondhatnék? Ő keresett, legalábbis ő jött ide, tehát gondolom, hogy akar is valamit, erre pedig nem is kell sokáig várnom, hogy megtudjam.

            -           Tudom, hogy Jungkook hogyan érez, és számításba véve, hogy a fiam, természetesen azt szeretném, ha neki a legjobb lenne – néz maga elé, majd csak ezt követően fordítja felém tekintetét, amitől meghűl bennem a vér. – Tisztában vagyok vele, hogy nem szabhatom meg, kivel legyen együtt. Kényszert nem szeretnék, soha nem is voltam ennek a pártján, ezért is nem szóltam bele túlzottan, amikor a tanárával összejött. Gondolom, tudsz róla, abból ítélve, amit hallottam. – Bólintok. – Azt említetted, hogy az exe rá pályázott. Mire véljem ezt?

            -           Az… nos… az egy elég érdekes történet és elég hosszú is, de röviden összefoglalva, két hete szakítottak meg mindennemű kapcsolatot. Yoongi újból megjelent, Jungkookra rá se ismertem, miután találkoztak. Tudja, én őt egy elég karizmatikus, domináns személynek ismertem meg, de aznap, mikor találkoztak, teljesen össze volt törve, mert megkapta, hogy vissza akarja szerezni magának.

            -           Jungkook azt hiszi, nem tudjuk, mi történt vele, igaz? – szemeim a kétszeresükre nőnek, s nem is szólok semmit, ő pedig továbbra is rendíthetetlen. – Mikor még kisebb volt, majdnem tíz évvel ezelőtt, eltűnt. Nem jött haza, csak sokkal később elég csúnya sebekkel. Soha nem láttam még azelőtt embert ilyennek. Természetesen kimagyarázta mindenféle ostobasággal, hogy hogyan esett el és hol, de ha nem akart róla beszélni, nem erőltettük. Azzal nem értünk volna el semmit, helyette csak jobban odafigyeltünk rá. Természetesen egyértelmű volt, hogy az a tanár tette ezt vele, csak azt nem értem a mai napig, miféle indíttatásból. Hogy a lényegre térjünk, arra szeretnék kilyukadni, hogy nagyon remélem, hogy te nem fogsz semmi kárt okozni benne semmiféle értelemben.

            -           Én gyógyítottam meg – vágom rá határozottan, sokkal nagyobb éllel és magabiztossággal hangomban, mint eddig, s ki is húzom magam, úgy nézek mélyen szemeibe. – Tudom, min ment keresztül, tudok mindenről, és bátran ki merem jelenteni, ha én az utóbbi időben nem lettem volna mellette, akkor most nem ilyen lenne. Végig mellette voltam, amíg Yoongi újra próbálkozott, nyugodtan kérdezze meg tőle. Tudja, lehet, hogy semmibe veszi a munkám, de a fiára jó hatással vagyok. Egy embert nem a munkája alapján kell megítélni, de ha ez annyira nagyon fontos magának, akkor majd kezdek valamit a helyzetemmel, de akkor is Jungkook mellett fogok maradni, mert szeretem. Pont úgy szeretem, ahogy van, amilyen, a legrosszabb oldalától kezdve a legjobbig. Mindig mellette fogok maradni és vigyázni fogok rá, mert bár rangban és egyértelműen erőben is felettem áll, mégis idősebb vagyok, ráadásul egyke. A magam erejéből tartok ott, ahol, ami egy magamfajta embernek nem volt egyszerű, de nem is panaszkodom, mert ennek hála lehetek most itt. Úgy értem, komolyabb vagyok, mint ő, neki pedig pont erre a törődésre van szüksége, mert bár elég erősnek mutatja magát, tudom, hogy neki is megvan a gyenge oldala, ami ápolgatásra, szeretetre szorul.

            Tekintetét nem veszi le rólam, folyamatosan figyelemmel követi vonásaim, s miután monológom is befejezem, még néhány másodpercig csak ugyanazzal a komolysággal mered rám, majd haloványan elmosolyodik. Megpróbálom nem kimutatni, de jól esik, hogy végre nem valami negatív reakciót váltok ki belőle, hanem úgy tűnik, tetszik neki, amit hallott, ettől pedig megkönnyebbülök. Tudom, hogy sokat vár el tőlem, de kezdetnek ez is megteszi részemről. Lehet, hogy ő már most várna némi változást, de egyelőre úgyse tudok mit tenni.

            -           Egy hónapot kapsz.

            -           Tessék? - pislogok nagyokat.

            -           Egy hónapod van, hogy a ranglétrán fentebb kerülj, ha ez nem történik meg... - Szívem szaporán verdes mellkasomban, s tartok tőle, hogy ki akar dobni a családból -, akkor én magam foglak kezelésbe venni, de arra megesküszöm, hogy nem fogsz köszönetet mondani érte. - Azzal ellöki magát a korláttól és továbbáll.

            Szám tátva marad a döbbenettől, s először a félelem uralkodik el felettem, majd lassan realizálódik bennem, mit is jelentenek ezek a szavai. Elfogad engem Jungkook mellett, habár a munkámat továbbra sem tolerálja, akkor is megengedi, hogy együtt legyünk. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, s ha lehetséges, igenis ráhasalok a korlátra, hangosan sóhajtva fel egyszerre a megkönnyebbüléstől és az izgatottságtól a jövőre nézve.

            Boldognak érzem magam, ezt pedig már senki és semmi nem ronthatja el. Az, hogy Mr Jeon burkoltan, de kijelentette, hogy lehet helyem közöttük, mindennél többet jelent jelen pillanatban. Még Junghee, Jungkook nővére is azt mondta, áldását adja, pedig nem is beszéltünk, csak az ő szája járt folyamatosan, amivel az őrületbe kergette testvérét, de még azokra a percekre is széles mosollyal arcomon emlékszem vissza.

            -           Wow, szabályosan szétfolytál - kuncogja mellettem a fiatalabb, mire azonnal felkapom a fejem és nagyokat pislogva nézek rá szívemhez kapva.

            -           Mióta vagy itt? Észre sem vettelek.

            -           Már egy ideje figyeltelek, de csak most jöttem ide. Láttam, hogy mosolyt csaltál apám arcára - közli szintúgy mosolyogva. - Bár nem hallottam, miről beszéltetek, láttam a gesztusaitokat, és örülök, hogy nem tettetek egymásra negatív hatást. Te is rögtön utána felkenődtél ide a korlátra, de nem jöttem még ide, beszélnem kellett másokkal, de még mindig így voltál itt.

            -           Apád azt mondta, hogy egy hónapom van magasabb pozíciót elérni a munkában - húzom el szám, s Jungkook is kissé ijedten néz, de gyorsan folytatom. - Azt is mondta, hogyha ez nem sikerül, akkor ő vesz kezelésbe.

            A fiatalabb először csendben néz rám, majd elmotyog egy sajnálomot, végül kitör belőle a nevetés és közli velem, mennyire szerencsétlen napjaim lesznek, ha valóban ez lesz. Természetesen nem bírom ki, hogy ne szóljak érte, igazán segíthetne nekem, hogy valamilyen úton-módon kapjak magasabb rangot, de erre csak szórakozottan rázza fejét, mert szerinte az apja kiképzése lesz a tökéletes számomra. Mindemellett ő is boldog, hogy sikerült ezt megélnünk, hogy végre úgy néz ki, minden egyenesbe jön, viszont nekem van egy baljós érzésem azzal a képzéssel kapcsolatban. Rengeteg veszekedést jósolok arra az időszakra, mert magamtól nem fogok fentebb kerülni, az is biztos. Jungkook pedig nem lesz ebben a segítségemre, mert szerinte szükségem van arra a nyomásra és tanításra, ami majd tökéletessé tesz a rangomra, ha már végzettségem nincsen.

            Hosszas percekig beszélgetjük el az időt lényegtelen dolgokról, amíg lassan rajtunk kívül már más nem is marad idekint, minket viszont ez nem zavar egy cseppet sem. Ekkor már mi is csendben maradunk és csak nézzük a kertben lévő virágokat, s a sötétedő égboltot. A nap sugarai már alig adnak némi fényt, egészen sötét van, de lámpákat még senki nem kapcsolt ide kintre.

            -           Említettem, hogy szeretnék veled beszélni - töri meg a hosszas percek óta tartó csendet, én pedig kíváncsian emelem rá íriszeim, ő viszont nem viszonozza ezt. - Nem voltam benne biztos, hogy akkor el tudom neked mondani, mikor belekezdtem a nővérem érkezésekor, de most úgy érzem, itt az ideje. Azt sem gondoltam, hogy erre ma sort tudok keríteni, de a történtek után úgy érzem sodorhat elénk bármit az élet, nem fog változtatni semmin.

            -           Miről beszélsz?

            -           Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, te pedig mindig ott voltál mellettem a legrosszabb perceimben is. Neked köszönhetően tartok most ott, ahol. Ha te nem lennél, akkor fogalmam sincs, mi lenne velem. Bármi, amit el tudsz képzelni, hiszen gondolj csak vissza Jiminre és Yoongira, hogy összeálltak. Ha te nem vagy, biztos vagyok benne, hogy teljesen összetörtem volna. Nem láttam volna a fától az erdőt, könnyedén kihasználtak volna, így viszont megóvtál az ilyen figyelmetlenségtől. Hihetetlen, de még azért is hálás vagyok, hogy megrendült a bizalmad egy rövid időre felém, különben nem jött volna helyre semmi. Akkor, azok a szavak segítettek hozzá, hogy ki merjek állni Yoongival szemben, amiért soha nem lehetek elég hálás neked. - Elmosolyodva fordítom vissza tekintetem a tájra, miközben alkarjaimmal megtámaszkodom a korláton. - Habár Jimin is csak nemrég ment el, tudom, hogy tartani akarod vele a kapcsolatot, ezen pedig megpróbálom túltenni magam, nem nekiesni, ha találkoztok, de azt nem ígérem, hogy nem fogom szénné oltani. - Elkuncogom magam szavaira. - Hatalmas szíved van, aminek örülök, különben engem sem tudtál volna megszeretni, és külön hálás vagyok azért, amiért képes voltál úgy megszeretni, hogy nem is voltam veled gyengéd. Bár lehettem volna sokkal erőszakosabb, másokkal az voltam, de te... tudod jól, hogy mennyi mindenben hoztál változást az életembe. Az a sok emlék, amit már ezalatt a rövidke idő alatt összegyűjtöttünk, sokat jelentenek számomra. Megpuhítottál, elérted, hogy újra szerelmes legyek, végig kitartottál mellettem, és lehettél bármilyen makacs, éppen ezért szerettelek meg, mert olyan különleges vagy.

            -           Zavarba hozol - döntöm le fejem vigyorogva. - Honnan jön hirtelen ez a sok nyálas duma? - vágom hozzá rápillantva, mire ő is jókedvűen mosolyodik el, majd mindketten újból magunk elé meredünk.

            -           Azt szeretném, hogy tudd, soha nem akarlak elveszíteni. Azt szeretném, ha örökké magam mellett tudhatnálak biztonságban. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. Szeretlek, Taehyung.

            -           Jungkook! - nevetem el magam, miközben tarkóm vakargatom meg az ellenkező irányba meredve, mint amerre ő van. - Te komolyan ezt akartad elmondani, és nem tudtad megtenni korá...

            A fiatalabb felé fordulok nagy lendülettel, viszont tányér méretű szemekkel konstatálom, hogy nincsen velem egy magasságban, így szemeim azonnal levándorolnak, s megpillantom, amint csillogó szemekkel, egyik lábára térdelve néz fel rám, kezei között tartva egy kis dobozkát, melyben egy gyönyörű szép gyűrű virít. Nem túl csicsás, nincsen tele kövekkel, mindössze egyetlen egy van benne, de mégis a legszebbek egyike a kis karika.

            -           Még, ha házasságra nincs is lehetőségünk, ezzel szeretném mutatni, hogy te hozzám tartozol örökké, de mivel a formalitás így tartja... hozzám jössz?

            Merem állítani, hogy soha nem láttam még ennyire félénknek tekintetét, mely sugározza magából az őszinteséget és a félelmet egyszerre. Szemeim érzem, hogy könnyek mardossák, ajkam be is harapom egy pillanatra. Szívem is hevesebben verdes, szinte ki akar törni mellkasomból, s nagyot kell nyelnem, nehogy a végén elcsukló hangon szólaljak fel. Nem gondoltam volna, hogy erre sor fog kerülni valaha, de ha mégis, ilyen hamar. Habár én is úgy érzem, őt nekem szánták az égiek, mellette szeretnék maradni örökkön-örökké, hogy együtt öregedjünk meg, mégsem hittem volna, hogy ezt a pillanatot megélem férfiként.

            Először egy aprót bólintok, majd hevesen követi azt a többi, mígnem halkan ki is mondom, hogy igen, én is vele szeretném leélni az életem. Ekkor láthatóan könnyebbül meg, majd húzza fel ujjamra a gyűrűt, végül nem hagyok neki teret, amint feláll nyakába borulok, nem foglalkozva azzal, mennyire nézhet ki furcsán ez az egész helyzet. Hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak, s ő sem rest viszonozni szoros ölelésem.

            -           Hihetetlen, hogy anyámnak lett igaza - morgom nyakába bújva, mire ő érdeklődve hümmög, s húzódik el annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni. - Azt mondta, te fogod megkérni a kezem - forgatom szemeim, ő pedig széles vigyorral néz rám. - Annyira nem bánom, mert neked legalább van pénzed gyűrűre, habár azt sem bántam volna, ha egy kis gallyal kérsz meg, de valljuk be, ez sokkal szebb. - Jungkook hátravetett fejjel nevet fel, majd nem foglalkozva azzal, hogy bármikor kijöhet valaki hozzánk, ajkaimra hajolva csókol meg, de ez nem tart sokáig, végül csak homlokát dönti enyémnek.

            -           Örülök, hogy végre elfogadod, hogy nekem van pénzem - mosolyogja, ezt rám is átragasztva.

            Elhúzódva egymástól kulcsoljuk össze ujjainkat, Jungkook pedig még utoljára megemeli karom, hogy kezemre nyomhasson egy forró csókot.

            -           Ettől független egyébként nem leszel te mindig aktív fél. Tájékoztatlak, hogy egy normális kapcsolatban felváltva megy, én foglak mostantól téged dugni - jelentem ki, miközben elindulunk vissza be, ő pedig ismét hangosan nevet fel.

            -           Azt te csak hiszed! A szerepek nem cserélődnek fel.

            -           De igen, igenis aktív leszek!

            -           Lehetsz aktív felettem beterpesztve - kacsint rám, én pedig játékosan taszítom vállon szabad kezemmel. - Én foglak téged dugni - hajol közelebb hozzám, hogy biztosan csak én hallhassam.

            -           Nem, mert én.

            -           Én.

            -           Én.

            -           Akkor is én.

            S ezen vitatkozva lépünk vissza a családhoz immáron jegyesként, mint vőlegény a vőlegénnyel.

[Prológus] Lovesick Fool

Cím: Lovesick Fool

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Yoongi

Páros: YoonKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, romantikus, dráma

Leírás: Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.

Megjegyzés: Sziasztok! :D Ma sokat foglalkoztam az új történettel, így meg is írtam a prológusát, amit így szándékozok is megosztani veletek, azt viszont nem mondom meg előre, mikor lesz első rész. Egyelőre itt van egy kis ízelítő. Remélem, van, akinek már ez is felkelti az érdeklődését, és kíváncsian fogja várni, milyen sztori is sül ki ebből. :) Jó olvasást és előre is köszönöm a kommenteket! ^^

Szeretett Yoongim,

Kíváncsi vagyok, vajon hogy érzed magad külföldön? Jól vagy? Egészségben élsz és szeretetben, amit megérdemelsz? Mindenki megérdemli a törődést, a figyelmet.

Fogalmam sincs, hol kellene kezdenem, mit papírra kívánok vetni. Távol áll tőlem, hogy nyálas legyek, de úgy érzem, te kihozod belőlem ezt is. Nem kellene így éreznem, tudom, hogy az érzéseim nem elfogadottak egy ilyen világban, mint a mai, mégis bizakodó vagyok, hogy elfogadsz legalább te.

Valószínűleg egy kis esetlen fiúcskának ismertél meg, akiről nem is vettél különösebben tudomást, mindössze a bátyám miatt tudtál rólam. Ezt leszámítva az iskolában észre sem vettél egyetlen egyszer sem, pedig az általánost egy helyen végeztük. Én minden szünetben téged kerestelek, lestem, mikor, merre, kivel és mit csinálsz, viszont te rám se hederítettél. Őszintén szólva kicsit féltékeny voltam a bátyámra, féltem, hogy elrabol tőlem, holott semmi közünk egymáshoz. Nem is vagy az enyém, én sem a tiéd, mégis minden éjjel féltékenységtől összeszorult mellkassal hajtottam álomra fejem.

... Szeretlek ...

Hű, ezt sokáig tartott leírnom. A szívem még most is szaporán ver, pedig ezt a levelet biztosan nem fogod soha látni. Elköltöztél, messze élsz már, ahol sose érlek el. Még a bátyám sem hajlandó mondani semmit. Tudod, milyen velem... ez nem meglepő.

Azt hiszem, te vagy életem első és utolsó igaz szerelme. Rettentő nyálas és... ez nem én vagyok. Miattad egy olyasvalakit látok a tükörben visszapillantani, aki nem én vagyok. Tudom, hogy ez badarság, de így van. Annyiszor el szerettem volna mondani neked, mit érzek, mégis képtelen voltam rá. Majdnem öt évvel idősebb vagy nálam és ezt mindig is sugároztad felém, mikor nálunk jártál.

Miért változtál meg?

Minden olyan nyugis volt addig a napig... addig az éjszakáig, amíg fel nem borítottál bennem mindent, pecsétet helyezve rám, miszerint örökkön-örökké téged kell szeresselek. Pedig milyen rég is történt már!

Emlékszel? Aznap megcsókoltál.

Miért tetted ezt? Miért tűntél el egyik pillanatról a másikra? Miért történt akkor, azon az éjszakán az, ami? Fogok-e valaha választ kapni ki nem mondott kérdéseimre? Valószínűleg nem, hiszen soha nem fogom megmutatni ezt senkinek, csupán... ki kell adnom magamból, ami legbelül nyomja a lelkem.

Remélem, minden jól megy feléd. A legjobbakat kívánom neked, bárhogyan is legyen!

Titkos szeretőd,

Jeon Jungkook

[24/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Most kivételesen hamarabb hoztam részt, tádááám! :D Remélem, tetszeni fog nektek, viszont közben arra is rájöttem, hogy nem biztos, hogy bele fog minden férni egy részbe – ezt meglátom -, úgyhogy ne szomorkodjon senki, hogy esetleg nemsokára utolsó rész, habár ki tudja. :P Jó olvasást! ^^

Nyakkendőmet helyre igazítva nézek farkasszemet tükörképemmel a fürdőszobában. Idegesen s egyben izgatottan harapom be alsó ajkam, majd fújom ki hangosan a levegőt. A hajam borzos, tincseim szanaszét állnak, amivel kezdenem kellene valamit, így a kezembe is kapok egy fésűt, amit találok éppen. Elég gyorsan nő a hajam, Minjaehez is el kellett volna néznem a napokban, hogy kezdjen velem valamit, mert a lenövés nem túl szép, habár annyira nem feltűnő, nem üt el túlságosan az eredetitől. Lehet, nem is lenne pénzem elmenni hozzá festésre, elvégre az drága, azt meg nem várhatom el, hogy mindig ingyen dolgozzon nekem. Tekintve, hogy mostanság nem sokat dolgoztam, kétlem, hogy a fizetésem túl sok lenne, hacsak nem Jungkook megoldotta a szabadságaim, viszont ezt sem húzhatja örökké. Végesek a napok, amiket kivehetek, ha pedig kimaxolom, hogyan fogok eljönni? Tudom, erre a válasza az lenne, hogy nem szükséges dolgoznom mellette, de akkor is feleslegesnek érezném magam. Milyen dolog az, hogy rajta élősködjek? Ez számomra akkor sem megengedhető, ha tényleg a pénzben úszik. Kényelmetlenül érezném magam.

            -           Ez borzasztó – nyöszörgöm magam elé, miközben a zakómat is megigazítom, hogy ne legyen gyűrötten rajtam, párom pedig éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy bárminemű jelzés nélkül betörjön hozzám, amitől össze is rezzenek s szívemre teszem egyik kezem. – A szívbajt hozod rám.

            -           Mit mondtál az előbb? – pislog nagyokat, miközben bentebb lép, de szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam, folyamatosan alakomat méregeti tetőtől talpig, amivel kissé zavarba hoz, de nem eléggé ahhoz, hogy ezt kimutassam. Egészen hozzászoktam már.

            -           Átfogalmaznám azt a kijelentésem arra, hogy melletted nem mutatkozhatok – mérem végig én is kiöltözött alakját, ami olyan makulátlan, mint mindig, s haja is tökéletesen hátra van zselézve, mint amikor megismertem. – Miért nézel ki mindig így? – háborodom fel felfújva arcom is.

            -           Mi az, hogy így? Hogyan nézek ki? – lép elém, majd államra fogva emeli meg fejem, hogy ne tudjam kerülni tekintetét, amiből sugárzik az önelégültség, hogy tisztában van vele, mit gondolok róla. Ő maga is jól tudja, mennyire vonzó, de állandó jelleggel húzza az agyam.

            -           Még kérdezed?

            -           Sajnálattal közlöm, de nem vagyok gondolatolvasó.

            A tükör felé fordulok, onnan mérem végig magunkat, mire újabb mély sóhaj kíséretében nyüszögöm el neki, mennyire szörnyen festek, majd kifakadok arról is, hogy az, hogy ő mellettem áll, még inkább tönkreteszi az összhatást, mert túl szívdöglesztően néz ki. Erre persze jót nevet rajtam, majd egy mély csókkal hallgattat el, ami jelen pillanatban persze nem segít, ezt pedig ő is tudja, ugyanis rögtön ezt követően elhalmoz bókjaival, hogy neki mennyire tetszem, szerinte nagyon elegáns és vonzó vagyok így kiöltözve. Ez mind szép és jó lenne, még a szívem is megdobogtatja, viszont itt nem hagyja abba, tovább viszi a fonalat és tér ki arra, hogyan is szabadítana meg gombokat nem kímélve ettől a ruházattól, mivel szerinte bármennyire is jól áll, anélkül sokkal szexibb. Természetesen mellkason csapom, majd durcás arcot vágva kerülöm ki, hogy a hálóba lépjek, viszont út közben hallom, ahogyan szabadkozik, hogy ő csak elmondta a véleményét, én kérdeztem, ezzel pedig mosolyt csal az arcomra. Éppen emiatt nem is fordulok vele szembe, nem szeretném, ha látná, jól szórakozom rajta, de azt is tudom, hogy ő is tudja, hogy nem komoly a dolog, ezért követ nyugodtan, majd fonja össze ujjainkat, hogy úgy induljunk le a birtokra, ahol gyalog térünk majd át egy másik épületbe.

            Nagyjából egy tíz perces séta után érkezünk meg egy szintén elég nagy ház elé, amiről sugárzik az előkelőség, csakúgy, mint a többiből. Kezünket egész úton nem választotta szét, ami, még ha nem is a városban vagyunk, akkor is zavarba ejtő. Nem csak mi élünk itt. Mindenesetre mosolyt csalt vele arcomra, boldognak érzem magam.

            Boldogságom pillanatok alatt szertefoszlik, amint a becsengetés a házba megtörténik, az ajtót pedig egy bejárónő nyitja ki, majd mélyen meghajolva köszönt bennünket. Ekkor már persze nem fogjuk egymás kezét, amit nem bánok, mert tenyerem furcsán izzadni kezd. Szívem a torkomban dobog, miközben a fiatalabb előttem lép be a házba, én pedig követve őt kicsit mögötte, mégis mellette megyek. Kíváncsian nézek körbe a folyosón, melyen végigmegyünk, majd jobbra kanyarodva lépcsőhöz érünk, ami az emeletre visz fel minket. Amint felérünk, máris látom, hogy ez a hely nem egy egyszerű lakóház, ez valószínűleg többre lett kitalálva, ugyanis nem szobák helyezkednek el, hanem olyan az egész, mint egy üzleti hely. A vöröses színekben pompázik, s szinte azonnal ott is vagyunk egy hosszú étkezőasztalnál, mely mögött nem sokkal látom az amerikai stílusú konyhát elhelyezkedni. Oldalt vezet még el folyosó, melynél nyílnak ajtók, ezek pedig, ha nem csal a látásom, akkor a mosdókat jelölhetik. Valószínűleg itt több céges vacsora is történik, ha így van berendezve.

            Jungkook meghajol, én pedig felé kapom tekintetem, s egy pillanatra megrökönyödöm, csak aztán kapcsolok, hogy kikkel is állok szemben. Gyorsan követem példáját, sokkal mélyebben hajolok, mint ő, elvégre a ranglétrán jócskán lentebb helyezkedem el, mint ők.

            El sem hiszem, hogy eljött ez a nap, hogy találkozzam a családjával! Két héttel ezelőtt, mikor bejelentette, hogy találkozom velük, még olyan messzinek tűnt az időpont, pedig pillanatok alatt elrepült. Jimint egy hétig tartottuk Jungkooknál, utána ő is és én is hazamentem. Én dolgozni, viszont így négy napot egymás után, mert nem tűröm el saját magamtól azt a sok lógást, ami az utóbbi időben történt.

            Az asztalnál ülők is felállnak, s meghajolva üdvözölnek, viszont nagyon sokan vagyunk, ami persze, hogy szemet szúr, mert nem említette egy szóval sem, hányan és kik leszünk.

            Jungkook megköszörüli a torkát, s a megmaradt két üres székhez lépve áll az asztalhoz, én pedig mellé lépek. Leülni nincsen pofám tekintve, hogy ő sem teszi meg. Körbenézve mindenki elegánsan öltözött, adott magára, mintha valami hivatalos megbeszélés lenne vagy akármi, amit szoktak csinálni az ő kis világukban. Lehet, nem is rólam szól ez az egész. Nem is értem, mit keresek itt egyáltalán.

            Nem, nem szabad, hogy elhatalmasodjon felettem a pánik!

            -           Anya, apa – biccentett feléjük, majd körbenézett a társaságon -, üdvözöllek titeket és mindenki mást is, különösképpen a Kim családot.

            A név hallatára nagy szemeket meresztek. Ez az én vezetéknevem is, így természetesen furcsán jön ki, de tudom, hogy nem rám gondol. Az asztal másik oldalában ülők ültükben hajolnak meg kicsit, ezzel a szószóló üdvözletét fogadva. Az asztal végében, konkrétan Jungkook mellett az asztalfő helyét egy férfi foglalja el, balján ott ül egy nő, akit ismerek már, hiszen az édesanyja az. Most is elragadó mosollyal néz fiára, sugározza magából a felsőbbrendűséget. Nem érzem magam idevalónak. Az sem nyugtat meg, hogy az a férfi mellettünk kiköpött mása az én páromnak, s szigorú tekintettel néz a mellettem állóra, majd rám, így tekintetünk egy másodperc erejéig találkozik is, viszont én vagyok az, aki nem bírom állni övét, így lesütöm enyéim.

            Jesszusom, ő az apja! Határozottan ő az egy kicsit idősebb kiadásban. Még az a tekintet is ugyanolyan, a további vonásaikról nem is beszélve!

            Idegességemben beharapom alsó ajkam, majd oldalra tekintek a fiatalabbra, aki folytatni kívánja beszédét, én viszont örülnék, ha inkább csendben leülnénk.

            -           Szeretném nektek bemutatni új vendégünket, Kim Taehyungot – mutat rám, mire mindenki felém biccent, én pedig egy zavart mosollyal biccentek vissza. – Kérlek, fogadjátok szeretettel.

            Közvetlen azután, hogy bemutatott a nagyfős társaságnak, helyet foglalunk végre, ekkor pedig már pincérek hozzák be az ételeket és italokat, melyeket az asztal közepére helyeznek. Valami, ami nem idegen tőlem! Megnyugtató, hogy koreai módra eszünk, így mindenki megkapja a rizsadagját, majd szervíroz magának abból, amiből akar. Tulajdonképpen hozzá vagyok szokva ehhez a tálaláshoz, viszont a felsőbbrendűségüket tekintve arra számítottam, valami egyedi lesz, amihez nem értek, de nem. Nem mintha nem ismerném az étkezési szokásokat máshonnan, elvégre ez a szakmám, de évek óta nem foglalkoztam már azzal, és egyébként is kényelmesebb így étkezni.

            A helyiség megtelik az evőeszközök csörömpölésének hangjával, halk duruzsolással, amint mások beszédbe elegyednek, én viszont egy rövid ideig azt figyelem, mások hogyan látnak neki az evésnek, nehogy mégis valamit rosszul csináljak, de szerencsémre nincsen semmi kivetnivaló a dolgok menetében. Sikeresen megnyugtatom magam, így szedek magamnak is a finom illatokat árasztó húsokból, s jóízűen harapok is beléjük, majd kísérem őket a körettel. Poharamba öntök a legközelebb elhelyezett kancsó vízből, viszont még nem iszom bele, mivel a körülöttem lévők egyike sem tett ilyen megmozdulást egyelőre, ezért kellemetlenül érezném magam, ha csak én mozognék ilyen szabadon.

            -           Ízlik? – pillant rám Jungkook bal oldalamról, én pedig halovány mosollyal arcomon bólintok, melyet rá is átragasztok.

            -           Szóval ő volna az? Te vagy az a Taehyung, akiről annyit hallottam? – szólal fel egy mély hang, s annak irányába tekintve veszem észre, amint apja meredten néz rám, én viszont csak nagyokat pislogok, ugyanis fogalmam sincs, mit hallott rólam. – Tényleg egy kávézóban dolgozol pincérként? – Arca rezzenéstelen, nekem pedig összeszorul a torkom, ugyanis sugárzik róla, mennyire lenézi az alja munkát, a mocskos részét a dolgoknak, amit nem neki kell elintézni.

            -           Apa, ezt már megbeszéltük – mordul fel Jungkook, én pedig egy pár másodperc erejéig lefagyok, nem tudom, mit kellene jelen pillanatban mondanom, s ezen az sem segít, hogy az anyja is kíváncsian pislog rám, és a mellette ülő, nekem pontosan szemben lévő férfi is.

            -           Nem is veled beszélem meg most – vet egy hűvös pillantást fiára, én pedig megpróbálom összeszedni magam, elvégre biztosan tudja, hogy a gyermeke velem jár, éppen ezért nem kellene szégyenletes helyzetbe hoznom.

            -           Igen, pincér vagyok Szöulban már öt éve. Ezt tanultam, mert ez érdekelt, és szeretem is csinálni.

            -           Nem gondoltál még arra, hogy feljebb kerülj a ranglétrán? Pincérnek lenni a fiam mellett? – szűkíti résnyire szemeit, mire a mellettem ülő, félrenyelve a szájába vett falatot, köhögi vissza az ételt, én pedig rutinszerűen emelem karom, hogy megveregessem hátát.

            -           Miért, mit kellene csinálnom? – csúszik ki számon a kérdés, s a hangsúly sem épp a legtiszteletteljesebb, de sértő, ahogyan hozzám áll.

            -           Nem ilyen silány, jelentéktelen munkát.

            -           Mi számít jelentősnek?

            -           Bármi, ami nem a legalja, tehát felettese egy bizonyos rétegnek.

            -           Szerintem az „alja” végzi el a munka nehezét, a fizikai részét. Értékelendő, hogy mások annak szentelik az életüket, hogy elvégezzék a piszkos munkát.

            -           Ez érdekes – teszi könyökeit az asztalra, s ujjait összefonva maga előtt mered rám, holott étkezés közben ez nem éppen a legillendőbb, ő mégis így hajol közelebb. – Úgy beszélsz, mintha tudnád, hogyan mennek a dolgok azoknál, akik kidolgozzák a részleteket. Szerinted egy közmunkás tudni fogja, mit hova tegyen, hogyan készítse el, milyen pontossággal a feladatát, ha valaki a tervet nem készíti el hozzá precízen? Az emberek nagy részét nem foglalkoztatják az ilyenek, ha nem figyelnének rájuk, még azt is elmismásolnák, amit meg kell csinálniuk.

            -           Mi a garancia rá, hogy ezt a kidolgozók nem teszik meg? Mi van, ha elszámolnak valamit, utána pedig a munkás járja meg, hogy rosszul végezte a dolgát, pedig az alapjaiban vérzett el a dolog?

            Nem felel, mindössze hosszas másodpercekig néz szemeimbe, én pedig kitartóan állom pillantását, végül mintha szája sarka megrándulna felfelé, amitől szívem heves verdesésbe kezd, s nagyot kell nyelnem, mert úgy érzem, pillanatok alatt kiszáradtam. Azt hiszem, kezdem megérteni, miről beszél néhanapján Jungkook, hogy az apja milyen, hogy ez a hierarchikus rendszer mennyire jelen van a családjukon belül is. Tudom, hogy tesztel az apja, de a hátamon csak úgy futkos a hideg tőle, olyan magabiztosságot és dominanciát sugároz magából. Jungkook határozottan örökölte ezt a vonását.

            -           Erről nem fogok vitát nyitni, mivel értelmesnek tűnsz, ezért tudom, hogy tisztában vagy vele, milyenek az emberek. Mindazonáltal, szépen beszélsz, meggyőző lehetne az érvelésed, de nem velem szemben. – Szemöldököm felhúzom egoizmusát hallva, s csak nagy erőfeszítéssel tudom elérni, hogy ne forgassam meg látványosan szemeim, majd forduljak vissza az ételem irányába. – Nem kellene azt a munkát végezned.

            -           Nekem nincsen problémám vele.

            -           Tudod ugye, hogy nem csak erről beszélünk? – húzza fel ekkor ő szemöldökét, majd a mellettünk ülőre pillant, végül újból rám.

            Lesütöm szemeim, s kicsit el is szégyellem magam, hiszen már megint nem láttam a fától az erdőt. Már az elején a kérdése mindent elárult, mégpedig nem hajlandó a családba fogadni a ranglétrán ilyen alacsonyan álló személyt, mint én. Ajkamba harapva vezetem le a feszültséget, majd halkan sóhajtva engedem le vállaim is, hogy aztán folytassam az étkezést.

            Annyira vak vagyok, hogy az valami hihetetlen! Amikor Jungkook először beszélt arról, hogy az apja megtudta, képben vagyok, már akkor éreztem, hogy nem fog tetszeni neki, hogy egy olyan senkivel jár, mint én. Érzem magamon a nyomást, így még inkább nem érzem magam idevalónak, de nem tehetek semmit. Nincsen megfelelő végzettségem, pénzem is kevés, tehát nem tudok változtatni a helyzetemen egy esetleges vállalkozás indításával. Ha munkanélkülinek állnék Kook kérésére, azt még inkább nem preferálnák az ősei, ennyire pedig nem süllyedhetek az „aljára”.

            Nem bírok nyelni, így végre kezembe veszem a poharam, hogy gyorsan lehúzzam annak tartalmát, viszont az első nagy korty után a másodikat automatikusan visszaköpöm célirányosan előre, majd köhögve görnyedek előre az égető s maró érzésre torkomban. Néhány csepp vissza is jön, így gyorsan nyúlok a szalvétámért, melyet szám elé emelve köhögök tovább, s be is könnyezek. A körülöttem ülők mind engem bámulnak értetlenül, a beszélgetések abbamaradnak, viszont Jungkook az, aki először kap észbe, így megfogva az asztalra vissza lecsapott poharam, orrához emelve szagol bele, majd fintorogva teszi vissza le.

            -           Alkohol kancsóban? – néz szüleimre, s apján először látok őszinte érzelmet megjelenni, ami a meglepettség. – Hé, kérem! – áll fel, majd int az egyik pincérnek, akinek gyorsan felvázolva a helyzetet, már el is küldi a pohárral együtt, hogy cserélje ki vízre, majd takarítson fel, ugyanis amint visszaköptem az italt, a velem szemben ülőnek tányérjára is ment. Szerencsére gyorsan elintézik többen a takarítást és a cserét, így nem zavarkodnak az asztalnál sokáig, viszont az új kancsóból párom önt először, majd belekortyolva helyezi elém. – Ezt most már megihatod. Szükséged is van rá, úgyhogy hajrá!

            Nem kell kétszer mondani. Úgy nyúlok a pohár vízért, mintha az életem múlna rajta, így csillapítva az égető érzést. Alkoholból ekkorát még soha nem kortyoltam! Csoda, hogy nem fordultam le a székről, arcom mégis így is ég a szégyentől.

            -           Mit keresett alkohol egy kancsóban? – szólal fel először a velem szemben ülő, mikor a szüleimre veti pillantását. – Még szerencse, hogy más nem ivott belőle ilyen óvatlanul.

            -           Elnézést kérünk! Legutóbb volt itt egy kis rendezvény és véletlenül abban maradt – magyarázza az örökös anyja. – Mindenesetre, a pincéreknek oda kellett volna figyelniük, mit szolgálnak fel – rázza fejét, majd elmosolyodva néz szemeimbe. – Rendben vagy?

            -           Jobban, köszönöm – mosolyodom el zavartan, viszont pillantását nem veszi le rólam, olyan, mintha a lelkemig hatolna szemeivel, amivel zavarba hoz. – Tessék? – csúszik ki számon a kérdés, hátha mondani akar valamit, viszont ekkor észbe kapva rázza meg fejét és fordul vissza saját adag ételéhez.

            Szerencsémre az elkövetkezendő néhány perc számomra csendben telik, mindössze a számomra idegen emberek és a szüleinek a beszélgetését hallgatom. Néhol felszólal a velem szemben ülő, és úgy elegyedik beszélgetésbe Jungkookkal, mintha nagyon jóban lennének. Nem feszengnek, nem is üzleti dolgokról beszélnek, hanem teljesen hétköznapiakról, mint például, mit csináltak az előző napokban. Figyelmesen hallgatom őket, iszom magamba minden szavukat, amiből idővel leszűröm, hogy valószínűleg az egyik barátja lehet, erre a gondolatra viszont eszembe jut, amit mesélt a tengerparton.

            A barátai miatt fél a víztől.

            Megköszörülve torkom szólok oda Jungkooknak, hogy a mosdóba megyek, mire bólint egyet, így nem csinálva felhajtást állok fel a lehető legészrevehetetlenebbül, nehogy bárki is felém kapja fejét. Mivel láttam, hogy hol vannak a mosdók, ezért egyenesen arra indulok. Nem nehéz megtalálni, egyenesen kiszúrja az ember szemét a tábla.

            Elvégezve a dolgom megmosom a kezem, majd arcom is felfrissítem, úgy nézek a pulton támaszkodva szembe tükörképemmel. Frusztrál, ami az elmúlt percekben történt. Az a szóváltás az apjával Mr Jeon-nal, elgondolkodtatott. Igaza van, hiszen mit is keresek itt? Egy ilyen körben mozogni nem a hétköznapi élethez tartozik, én mégis szeretnék Jungkook mellett maradni. Összeszorul a szívem, ha csak arra a tekintetre gondolok, mellyel megkaptam a célzást, ne is álmodjak róla, hogy van helyem egy ilyen ember mellett. Az anyja olyan elfogadó, kedves, minden jót el lehetne mondani róla! Bezzeg a férje! Megvan mind a kettőnek a kiállása, ettől függetlenül nem ugyanaz a két személyiség. Hogyan jöhettek vajon össze?

            A mosdó ajtaja nyílik, én pedig abban a szempillantásban vágom magam egyenesbe és nézek szembe az érkezővel. Meglepetten pislogok rá, mikor felismerem az arcot. Ő az a férfi, aki velem szemben ül az asztalnál, aki olyan jól elbeszélgetett Jungkookkal.

            Rám mosolyog, majd megy tovább az egyik piszoárhoz, én pedig megköszörülve torkom, tincseim kicsit megigazítva teszek két lépést az ajtó irányába, majd nyúlok a kilincsért, s mennék ki, ha nem szólna utánam.

            -           Maradj egy kicsit, kérlek! – Megtorpanok, s szembe fordulok vele, mikor már ő is elindul a mosdókagylók irányába, hogy kezet mosson. – Nem ismerjük még egymást. Kim SeokJin vagyok – törli meg kezét, majd felém nyújtja azt egy kézfogára, amit elfogadok, viszont ami azonnal megragadja a figyelmem, az a neve. Mintha már hallottam volna valamikor.

            -           Kim Taehyung.

            -           Örvendek – mosolyog szélesen, amit viszonzok. – Nem szerettem volna illetlen lenni az asztalnál, habár beleköptél a tányéromba, ettől függetlenül nem szerettem volna úgy szóbahozni semmit, hogy azt hallják mellettünk. – Fülig pirulok szégyenemben és zavart mosolyra húzódnak ajkaim.

            -           Az… nos, véletlen volt, sajnálom – vakargatom meg tarkóm, ő pedig csak fejét rázza.

-           Csak kíváncsiságból, mert nem tudom, hogyan kerülhetsz ide - hallva, hogy mi a munkád – honnan ismered Jungkookot?

Szám szólásra nyitom, viszont csak hebegni tudok, hirtelenjében azt sem tudom, mit mondhatnék. Mr Jeon sem mondta ki nyíltan a kapcsolatunkat, akkor vajon erről tilos beszélnem? Mennyire állhat közel hozzájuk ez a család, hogy ekkor kellett engem is bemutatni? Mit tudnak ők? Vajon Yoongiról tud bárki?

-           A kávézó… a kávézóban ismertem meg – nyögöm ki végül, ő pedig kíváncsian pislog rám, ezzel kimutatva, hogy várja a folytatást. – Kávézóban dolgozom, ugye, ő pedig egy nap bejött és… így elkezdtünk beszélgetni – köhintek kihagyva a részleteket. – Egy idő után átjártam hozzá, mert keveset tudnánk találkozni, de így… összebarátkoztunk. – Még én is szemöldököm ráncolom mesémet hallva, s nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne nevessek fel és vágjam hozzá, hogy valójában dugópartnert keresett Kook, bennem meg meglátta a tökéletes alávetettet.

-           Érdekes – emeli karjait, így egyiket megtámasztva a másikon, emeli ujjait szájához, hogy hatásosabb legyen felhümmögése. – Jungkook mindig érdekes helyekről szerez ismerősöket. Anno egy tanár állt egészen közel hozzá, de azóta vele nem tudom, mi lett.

Szemeim tágra nyílnak, szívem nagyot dobban. Nem tudom eldönteni, hogy vajon átérzi a helyzet súlyosságát és lejön neki, hogy én több vagyok, mint barát, vagy nem tudja Yoongiról sem a részleteket. Összezavarodom, nem tudom, mit felelhetnék, mert tényleg ötletem sincs, mit tudhat, ez alapján mit kotyoghatok ki.

-           Ti… - hangomra felkapja fejét – mennyire álltok közel egymáshoz? Mármint a család. Őszintén szólva nem tudtam, hogy ennyien leszünk.

-           Minket az üzlet köt össze leginkább, bár amióta csak az eszemet tudom, ismerem őket. Gyerekként sokat jártunk össze, többen is voltunk néha, de mi ketten többször is találkoztunk hála az üzletnek. Szeretem Jungkookot – mosolyog szélesen, nekem pedig egy ütemet kihagy szívem. – Együtt nőttünk fel, még a munkán kívül is összejártunk, de az utóbbi időben, soha nem ér rá – teszi csípőre kezeit, ezzel kicsit hátradobva zakóját.

-           Te ismerted azt a tanárt?

-           Mindenki ismerte – vágja rá gondolkodás nélkül. – Jungkooknak akkoriban jobban meg kellett volna fontolnia, kivel áll össze.

-           Összeállni?

-           Már, hogy jártak. – Szám tátva marad, de nem a hír hallatán, hanem, hogy tud róla. – Ó, bocsánat! Nem tudtad, hogy… hát… hogyan fogalmazzak szépen…

-           De, de tudtam, csak… nem hittem, hogy mindenki tudja.

-           Mint már említettem, közel állunk egymáshoz. Apropó, ha te jelenleg ennyire jóban vagy Jungkookkal – Szívem szaporán ver, félek, hogy rákérdez a kapcsolatunkra -, szokott rólam mesélni? Tudod, nagyon közeli barátok vagyunk.

-           Nem rémlik – ráncolom szemöldököm értetlenül, elvégre nem erre számítottam, mégis kifújom az eddig bent tartott levegőt. – Miért érdekel?

Elmosolyodva rázza meg fejét, majd ellépve mellettem megy ki előttem a mosdóból, én pedig néhány másodperces késéssel követem. Az asztalnál az étel egyre inkább fogy, ahogyan elnézem, páran már tele vannak, én viszont ezt nem tudom elmondani magamról. Visszaülök helyemre, majd folytatom az étkezést csendben, viszont amire felkapom fejem az Mrs Jeon, aki ismét engem méreget, én pedig felhúzott szemöldökkel várok magyarázatot, ő pedig nyitja is száját, majd inkább visszazárja azt, s nem mond semmit. Furcsa. Olyan, mintha mondani akarna valamit, de egyszer sem képes ezt megtenni.

Seokjin beszélgetésbe elegyedik párommal, amire felkapom fejem, nem tudom palástolni, hogy nem érdekel a téma. A számomra még mindig idegen férfi szája folyamatosan jár, olyan faviccekkel szórakoztatja a fiatalabbat, hogy még az én sejtjeim is leépülnek. Néha oldalra pillantok a mellettem ülőre, akiről ilyenkor szintén sugárzik, mennyire a háta közepére kívánja az ilyen elszólásokat, s valamiért ez megnyugtat.

-           Elmehetnénk valahova együtt. – Amint ezt kijelenti a szemben ülő, gyilkosan nézek fel rá, miközben a számba veszem az ételt. – Mondjuk Európába, ott úgyis sok a látnivaló!

-           Külföldre akarsz menni velem? – kuncog fel, én pedig szemeim résnyire szűkítve nézek rá.

-           Miért? Te nem szeretnél? Úgy, mint a régi szép időkben.

-           Miért akarsz hirtelen ennyire együtt lenni velem?

-           Mindig is együtt akartam, de állandóan lekoppintasz – sóhajt fel, én pedig legbelül örömtáncot lejtek. Nem tudom, miért, de valamiért furcsa érzésem van ezzel a férfival kapcsolatban. Nem tetszik, ahogyan Jungkookhoz viszonyul, viszont annak örülök, hogy ő nem omlik a karjai közé, bár ha barátok, akkor ebből bármi lehet. – Tudod, hogy számodra mindig nyitva állnak a kapuk, ha hozzám akarsz jönni.

-           Ha nem mondanád el minden alkalommal, akkor is tisztában lennék vele.

-           Mégis, régen is már más felé hajlottál. Az a múlt, elmúlt, ideje lenne lépned. – Lábam emelkedik, az asztal alatt pedig jól irányzottan találom el a velem szemben ülő lábát, mire felkiáltva ugrik meg, én viszont békésen falatozom tovább, s ártatlanul pislogok fel, mikor is jó páran a környékünkről ránéznek, viszont Jungkook és ő hamar kapcsolva fordul felém. – Te voltál? – kérdez rá kerek-perec, én pedig még nagyobbra nyitom szemeim.

-           Micsoda?

-           Megrúgtál.

-           Valaki megrúgott? Miért tenne ilyet bárki?

Szemeit résnyire szűkítve mered rám, viszont a lehető legártatlanabb kisugárzásom veszem fel, így végül páromra néz, aki szintén felhúzza vállait, miszerint fogalma sincs, ki lehetett az. Ekkor az étkezés tovább folytatódik, nagy örömömre csendesen. Mikor már nem rám figyelnek, önelégült mosolyra húzódnak ajkaim, s oldalra pillantva szemem sarkából néznék Kookra, ha nem szúrnám ki, amint az apja éppen engem bámul olyan komoran, mint talán még a vacsora folyamán egyszer sem. A torkom összeszorul, így leteszem a pálcikákat a kezemből és inkább iszom pár kortyot.

Az anyját sokkal egyszerűbb volt meglágyítanom, még erőfeszítésbe se került, arról nem is beszélve, milyen kínos volt, mikor betört hozzánk éppen szex közben.

Ekkor beugrik az emlék arról, amikor Jungkook közölte velem, hogy mekkora idióta vagyok, hiszen az anyja volt vonalban, mikor szokás szerint meg lettünk zavarva. Azóta nem beszéltünk arról az esetről, nem hallottam, hogy szóba jött volna a hátam mögött, mert arról is tudnom kellene. Ennek tudatában kissé félve nézek fel újfent a gondolataim személyére, aki ismételten engem vizslat, viszont nem fordítja el tekintetét, ezúttal állja, s még a levegőt is mélyen szívja magába, majd fújja ki. Határozottan mondani szeretne valamit, így pedig, hogy beugrott az a kis incidensünk, nem tudván palástolni zavarom pirulok el. Nem tartom kizártnak, hogy az az eset zavarja a lelkét, és mivel egyértelműen miattam adott ki olyan szép hangokat a fia, ki mást vádolna vele? Hát nem magától nyögdécselt.

-           Új üzletet fogok veled kötni, hogy töltsél velem egy kis időt – vágja oda egy kisebb idő után Seokjin, én pedig ekkor már nem bírom, szemeim égnek emelem, de folytatom az étkezést, miközben a mellőlem jövő kuncogó hangot hallgatom válaszként. – Még kitalálom, mibe érdemes befektetni, de biztos vagyok benne, hogy veled fogom csinálni.

-           Értékelem az igyekezeted, de nem hinném, hogy a részemről működne az, ami neked is. – Újból diadalittas mosolyra húzódnak ajkaim, s azt hiszem, határozottan lejön, hogy ennek a fickónak tetszik az én párom. Ismétlem, az ÉN párom!

-           Meg se próbálsz nyitni.

-           Én igenis nyitok feléd.

-           Nem eléggé! Most is elutasítasz, pedig nem kérek nagy dolgot, csak, hogy betöltsek egy nagyobb szerepet az életedben. Te is tudod, hogy ez mindenkinek jobb lenne.

A pálcikáim közé fogok egy borsószemet, majd szándékosan mozdítom úgy őket a levegőben, hogy az felé pattanjon róla, amilyen kis csúszós darab, s számításaim be is jönnek, egyenest mellkason találom, ahonnan tovább gurul az ölébe.

-           Ó, olyan ügyetlen vagyok ma! Sajnálom, véletlen volt! – hajolok közelebb az asztalon hozzá. – Segítsek esetleg? – Azzal át is nyúlok felé, hogy „véletlenül” meglökjem kezemmel a rizses tálját, mely így egyenest az ölébe hullik a borsó után. – Ó, jaj, ne haragudj!

-           Francba! – löki ki maga alól a széket, hogy felállhasson és így leseperje magáról az ételmaradékot. Az egyik pincér erre már szalad is, hogy helyre tegye a mocskot. – Elnézek a mosdóba.

-           Tényleg sajnálom! – pislogok rá nagyokat, mire mélyet sóhajt és egy mosolyt erőltet arcára, de látszik rajta, hogy nem vagyok szimpatikus neki. Nem csodálom, én se lennék magamnak, ha a helyében lennék.

-           Semmi baj. – Azzal távozik köreinkből.

Az asztalnál csak 1-2 arc néz felénk, de nem tulajdonítanak ennek nagyobb figyelmet szerencsémre. Többen már fel is álltak és mászkálnak a házban, ami jelenleg szintén előnyömre vált. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet ennyire a ló túloldalára lépni, de ez a minimum azok után, hogy nem bír leállni.

-           Ezt nem kellett volna – néz rám dorgálóan Jungkook, viszont látom rajta azt is, hogy szívesen nevetne fel, ugyanis ajka széle felfelé rándul többször is.

-           Tudod, ez kicsit bosszantó az én szemszögemből nézve – jelentem ki kicsit sem palástolva nemtetszésem, ő pedig értetlenül ráncolja szemöldökét. – Mindenki rád van állva, nem tűnt fel?

-           Féltékeny vagy? – kuncogja el magát, én pedig játékosan ütök felkarjára. – Egyébként sincsen mindenki rám állva. Jin már kiskorunk óta több figyelmet igényel tőlem, habár való igaz, elég konkrétak a szándékai.

-           Miért nem mondod meg neki, hogy foglalt vagy?

-           Hát te miért nem mondtad el? – támaszkodik meg könyökével az asztalon, s ujjait ajkaihoz emelve néz rám letörölhetetlen mosollyal.

Szemem sarkából kiszúrom, amint a szülők minket figyelnek, s mikor az apja előrébb hajol, hogy közbeszóljon, az anyja megemeli a karját, hogy leállítsa, s mindez szó nélkül zajlik le, amiért hálás vagyok. Jungkook semmit sem vesz észre ebből, hiszen hátat fordított nekik, hogy rám tudjon figyelni.

-           Most nem ez a lényeg, hanem hogy ő is totál beléd van esve.

-           Ő is? – mosolya vigyorrá szélesedik.

-           Most komolyan soroljam? Nem elég, hogy az én exem, aztán még a te exed is rád pályázott, most már őt is el kell viselnem, ahogy nyáladzik utánad! Miért van mindenki rád állva?

-           Ó, ugyan már, Tae! Ez így felsorolva tényleg érdekesen hangzik, de ez természetes, meg kell tanulni kezelni. Tudod, engem sokan ismernek.

-           Hogyne tudnám! Csak lenne egyetlen alkalom, amikor ez fordítva történik, de mindig mindenki téged akar! Idegesítő, ez egyáltalán nem olyan, mint a filmekben! – Hasonlatomra hangosan nevet fel, én viszont kifújom a levegőt mérgemben. – Azokban mind a két félnek van oka féltékenykedni, de a mi esetünkben csak engem bosszantanak az égiek ilyenekkel – forgatom szemeim.

-           Édes vagy – rázza fejét, mire megenyhülök. – Majd kompenzállak valamivel – simít félre egy rakoncátlan tincset homlokomból.

Egy rövid ideig úgy érzem, mintha csak mi ketten lennénk jelen az egész helységben. Jungkook lágy mosollyal, szerelmes tekintettel néz rám, el sem fordul, én pedig viszonzom gesztusát, viszont mozdulni nem bírok. Szinte magába szippantanak azok a szép barna szemei, melyeket egész áldott nap el tudnék nézni.

-           Fiúk! – szólal fel Mr Jeon.

-           Fiúk! – követi példáját azonnal Mrs Jeon. – Szeretnék beszélni veletek, ha nem bánjátok. Lehetőleg hatszemközt – már elnézést – néz férjére, aki értetlenül néz rá. – Van valami, amit meg szeretnék beszélni velük, te pedig addig gondold át, hogyan döntesz. Örülnék, ha a fiad boldogságát tartanád szem előtt. – Azzal feláll az asztaltól és széles mosollyal néz ránk. – Gyertek utánam.