[45/?] A vámpírok legnagyobbja - A hűségednek is van határa

Cím: A vámpírok legnagyobbja – A hűségednek is van határa

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi, vér

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Most két hétre hoztam a részt, de mivel őszi szünet van, több időm van, szóval nem kizárt, hogy fogok hozni részeket sűrűbben is akár, bár ez nagyban függ attól, mennyire van kapacitásom az íráshoz egy adott napon. Mindenesetre remélem, tetszeni fog a rész! Jó olvasást! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook POV

Nagyot nyújtózkodva ébredek, ahogy a nap sugarai bevilágítják az egész szobát. Kipihentnek, s erővel telinek érzem magam, így fel is ülök az ágyban, de ahogy körbenézek, teljesen egyedül vagyok. A levegőből mélyet szippantok, de nem érzem, hogy Taehyung a közelben lenne. Vajon merre mehettek, és egyáltalán mennyi lehet az idő?

            Nekem sem árt a tisztálkodás, így kihasználva, hogy egyedül vagyok, elfoglalom a fürdőt, hogy megmosakodhassak.  Jiminnek igaza volt, nagyon mélyen tudunk aludni, ha túlságosan kimerülünk, viszont ennek köszönhetően teljesen jól érzem magam. Bizonyára több hasznomat tudja majd venni, többet tudok segíteni, ha nem érzem magam a halálomon a fáradtságtól. Nem halnánk bele, ez alapjáraton is hülyeség, de tudom, hogy gyengék vagyunk, könnyen legyőzhetőek, s egy idő után talán magunktól is elalszunk, anélkül, hogy észrevennénk, akárcsak a legfáradtabb halandók is.

            Már egészen kezdek hozzászokni ahhoz, hogy vámpír vagyok – habár még mindig nehezemre esnek dolgok, azért igyekszem. Annyira nem rossz ilyennek lenni, s nincs éhségérzetem, de mégis kapar a torkom, ha feltétlenül szükségem van egy kis vérre. Amit ezalatt az idő alatt megtapasztaltam az az, hogy az állati vér tökéletesen kielégíti a szükségleteimet, viszont mégse ruház fel olyan erővel, mintha emberit innék. A legrosszabb, hogy ilyenkor mindig TaeTae képe ugrik be, hogy neki milyen ínycsiklandozó íze van. Tudat alatt nedvesítem be ajkaim, ahogy rá gondolok a zuhany alatt, s ekkor döbbenek rá, hogy szomjas vagyok. A kastély falain kívülre nem mehetek felügyelet nélkül, szóval mindenképpen meg kell keresnem Jimint, hogy vadászhassak. Friss húsra vágyom, ebben pedig nem gátolhat meg, főleg, ha azt szeretné, hogy mellette legyünk, segítsük, s legyünk erősek. Akkor mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy kisegítsük.

            Mostanában egyre furcsábban érzem magam éppen amellett a személy mellett, aki elrabolt minket és fenekestül felforgatta az életünket. Bántott, megharapott, a szüleimről már ne is beszéljünk, éppen ezért nagyon haragszom is rá, de mindeközben az utóbbi időben olyan közvetlen, sokkal többet törődik velem, ez pedig jóleső érzéssel tölt el. Tudom, nagyon jól tudom, hogy néha azért csókol meg, hogy TaeTae agyát húzza, de azokat leszámítva is szokott gyengéden hozzám érni, s, ha Tae nem nyit ránk, akkor csak velem, ismét lefeküdt volna. Annyiban másabb az egész, ahogy közeledett hozzám, ahogyan felhívta a figyelmemet arra, hogy akar, kíván engem. Nyugodtan beszélgettünk, ráadásul a szemében is számomra szokatlan fény csillogott. Lágyan csókolt meg, amolyan nem az a tipikus Jimines csók. Szeretném azt hinni, hogy talán egy kicsikét kedvel, de bizonytalan vagyok az irányába. Jól esik, hogy törődik velem, hogy az utóbbi időben valóban sok időt szánt rám, hiába tudom, hogy sokszor Tae miatt történtek dolgok. Mikor csak kettesben voltunk, nem miatta volt, na meg azért tudok olvasni annyira másokban, hogy lásam, mikor mit miért tesz. Jiminnél is elég egyértelmű, hiszen kiismertem már ennyi idő alatt. Régóta vagyunk mellette.

            Váratlanul csapja meg orromat az ismerős vérnek illata, így pillanatok alatt befejezem a zuhanyzást, s fel is öltözve lépek vissza a szobába, ahol mindketten ott tartózkodnak immár. Kíváncsian nézek felváltva rájuk, hol az ágyon törökülésben elhelyezkedő Taehyungra, hol az erkélyajtónak támaszkodó, karba tett kézzel álló Jiminre.

            -           Merre jártatok? – szakítom félbe a csendet, mire Taehyung fülig pirul és lesüti szemeit, Jimin pedig halovány mosollyal néz az ágyon ülőre.

            -           Taehyungnak nagy a szája, helyre kell tenni – feleli szórakozottan Jimint, mire értetlenül ráncolom szemöldököm. Többféle eshetőség is megfordul a fejemben, a perverzebb verziótól a fájdalmas bántalmazásig, de jobb, ha nem gondolok bele, mi folyik itt. – Te hogy aludtál? – szenteli nekem figyelmét, s ellöki magát az ajtótól, hogy lassú léptekkel elinduljon hozzám. – Nagyon mélyen aludhattál, ha ilyen sokáig fel se keltél. Ugye, hogy semmilyen neszre nem tudsz felriadni? – áll meg előttem, miközben bólintok egyet, igazat adva neki.

            -           Ha nem gond, igazából szívességet szerettem volna kérni tőled – köszörülöm meg torkom, mire kíváncsian húzza fel szépen ívelt szemöldökeit. – Szomjas vagyok, szóval szeretnék kimenni, de neked biztosan van ezernyi dol…

            -           Ó, szó sem lehet róla, hogy egyedül menj ki! – sötétül el tekintete. – Még mindig nem vagy teljesen hozzászokva a vámpírlétedhez, így mindenképp kell melléd felügyelet.

            -           Nem vagyok már gyerek, Jimin! – csattanok fel én is. – Minek nézel? Öt évesnek? Felfogtam már, hogy mit szabad és mit nem, ráadásul már voltunk kint vadászni, nem csináltam semmi rosszat, nem támadtam emberekre, igazán jól tudtam türtőztetni magam. Most az egyszer engedj ki!

            -           Kiengedlek, de megyek veled. Nem foglak magadra hagyni, nem érdekel, mit gondolsz. Aztán, ha történik valami, ki lesz ott melletted, hogy segítsen? Mi van, ha véletlenül mégsem tudsz uralkodni magadon vagy esetleg olyan emberekbe botlasz, akik vámpírokra vadásznak? Hogyan fogod kezelni? Hogyan fogsz ellenállni úgy, hogy ne árts senkinek és ne áruld el a kastély rejtekhelyét?

            Mélyet sóhajtok, ahogy szemeim égnek emelem, beletörődve sorsomba, hogy úgysem fog egyedül elengedni – hiába tudom, hogy érthető az aggodalma. Ennek következtében nem sokkal később már együtt szeljük át az erdőt, a fák sűrűjében keresgélve vad után. Néha megpróbálok más irányba menni, mint amerre Jimin számítana, de pillanatok alatt beér, s diadalittas mosollyal néz vissza rám. Még ha tudnám, mi a jó neki ebben, hogy folyton utánam koslat. Nem minden értelemben zavaró ez, de azért hagyhatna egy kis személyes teret a vadászat közben, de meg kell tudnom becsülni azt, amim van. Tehát, örülnöm kell annak, hogy legalább a kastélyban mászkálhatok tök egyedül, ahol nem is olyan rég még őrökkel kellett. Már ez is egy hatalmas engedmény.

            Hamar elkapok egy vadat, aminek vérét úgy szívom magamba, mintha hosszú ideje nem kaphattam volna kis vért. Jimin is leguggol hozzám, s kezei közé véve áldozatomat húzza kicsit közelebb magához is, hogy ő is ihasson véréből, viszont én felmordulva húzom vissza magamhoz, mire meglepetten nyílnak tágra szemei.

            -           Ne szórakozz, én is kérek! – húzza újból közelebb magához, de a válaszom újból egy morgás. – Mi vagy te, kutya? – nevet fel, viszont nem engedek neki, ugyanúgy szívom tovább az állat vérét, mint előtte, hogy az utolsó cseppig kiigyam, viszont a másik sem enged ilyen könnyen. Nem beszél tovább, csupán egy határozott mozdulattal húzza közelebb magához, s nem cicomázva harap bele majdnem ugyanoda, ahová én is, közvetlen mellettem az érbe, így érzem, amint elszívja előlem azt a maradék vért, amit magamban akartam tudni, így én is erősebben nekiállok. Csillogó szemekkel néz rám, s én is visszanézek rá, de kihívással szemeimben.

            Az állat vére hamar elfogy, s az első, aki kihúzza fogait, az nem én vagyok. Tenyerébe törli száját, míg én is elengedem a jószágot. Ahogy végigméri arcom minden egyes kis négyzetcentiméterét, mosolya egyre csak szélesedik.

            -           Töröld meg a szád – mutat sajátjára, így nyomban arra a pontra tévednek ujjaim, majd gyorsan dörzsölni kezdem, mire csak vigyorogva rázza fejét és áthajolva az állat élettelen teste felett tolja félre kezem, hogy aztán ő tegye meg ezt a feladatot helyettem. – Hihetetlen, hogy még ehhez is segítség kell neked. Mi lett volna veled nélkülem? – néz a végén szemeimbe, mire nagyot nyelek. – Szomjas vagy még? – Mintha az időjárás csak erre a kérdésre várt volna, a szél úgy kezd erősebben fújni, mire mindkettőnk tekintete egy pillanat alatt változik meg. Ugyanannak az illata csapja meg orrunkat.

            -           Egy ember – jelentjük ki egyszerre, s már fel is állunk.

            Egyikőnk sem vár sokáig, nekiindulunk abba az irányba, ahonnan érezzük az illatot, ami nincs túl közel, ezért sem érezhettük meg azonnal, csak ahogy a szél felénk fújta. Ami a legjobban bántja a szaglósejtjeim, az a fokhagymának az illata. Miért érzek egy embernél ilyesmit? Miért jön ilyenkor, az erdő kellős közepébe egyáltalán bárki is?

            Hamar elérkezünk abba a tisztes távolságba, ahonnan a célszemély nem szúrhat még ki minket, viszont mi tökéletesen láthatjuk őt, tekintve, hogy vámpírként tű éles a látásunk. Egy középkorú férfinek tűnik, a vére nem a legfinomabbak közé tartozik, mint mondjuk Taehyungé, de ennek ellenére szívesen innék belőle, hiszen az állatinál több erőhöz juthatunk. A fokhagyma szaga is egyértelműsíti magát, hiszen a nyakában, akár egy díszítőelem, nyakláncként hordja a felfűzött gerezdeket. Ha ez nem volna elég, az másik, ami ekkor kiszúrja a szemem, az egy a nyakában lévő valóban nyakláncként funkcionáló kereszt. Nem érzem, hogy az erőm eltávozna a testemből, semmi hasonlót nem tapasztalok, így nem bírom magamba tartani, ahogy tudatosul bennem, ez a férfi miért is öltözött fel így.

            -           Azt mondod, félnünk kellene az emberektől? – nevetek fel, mire a másik szúrós pillantásokkal illet.

            -           Nem tudnak mindent. Mint már említettem, az embereknek nem adunk ki feleslegesen információkat, ezért is féltem Taehyung miatt, hogy esetlegesen olyanokat mond el a szüleinek, amit nem kellene. Ő többet tud, amivel nincsen semmi probléma, csupán saját maga ellen lépne egy ilyen cselekedettel fel. A szülei bizonyára a vezetők egyikei közé tartoznak, akik komolyan nyomoznak a kilétünk után. Már az is rémes, hogy tudják, hol tanyázunk, mi lesz, ha valóban támadnak, mert kiderítik, mi a gyenge pontunk? Egy karó a szívbe nem lehet kellemes, gondolom, te sem akarod megtapasztalni. – Nagyot nyelek szavai hatására, ahogy akaratlanul is megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy esetlegesen valaki karót döf a szívembe. Az végzetes.

            -           Tudom – sóhajtom és tekintetem visszavezetem az emberünkre, aki óvatos léptekkel halad előre, egyre csak közeledve felénk. – Szerintem, egyszerűen csak kapjuk el, szívjuk ki a vérét, aztán mehetünk is vissz…

            -           Te beteg vagy! – vágja rá, mielőtt befejezhetném. – Nem kapjuk el, nem szívjuk ki a vérét! Így is sokan haltak meg a városban ilyenek miatt!

            -           Tessék? – nyílnak tágra szemeim, ugyanis számomra ez egy teljesen új információ. – A városban haltak meg vámpírok miatt? – Jimin válasz helyett szorosan összezárja szemeit, s ajkába harap, ahogy elfordítja fejét tőlem, mintha csak most döbbent volna rá, hogy olyan dolgot kotyogott ki, amit nem szabadna. – Nekem aztán igazán elmondhatnád, mi történik. Mindig melletted állok, akkor miért titkolózol?

            -           Mert ez nem olyan dolog, amit csak úgy szét lehetne kürtölni!

            -           Nem is kell szétkürtölnöd, elég, ha nekem mondod el. Abban mi a nagy szám? Megőrzöm a titkokat, ráadásul lehet, hogy még segíteni is tudok, de nem, te állandóan mész a saját fejed után, nem avatsz be semmibe, mikor én tényleg…

            -           Nem most van itt a hisztinek az ideje! – szakít újból félbe.

            -           Én nem hisztizek! – csattanok fel. – Ez egy teljesen jogos kiakadás. Miért nem bírod felfogni, hogy előttem nem kell titkolóznod? Én csak tudni szeretném, hogy mi van, hogy tényleg tudjak segíteni valamit.

            -           Már azzal is éppen eleget segítesz, hogy Taehyunggal próbálsz beszélni. Ezekbe az ügyekbe egyelőre nem kell beleavatkoznod.

            -           Hanem, majd mikor?

Választ már nem kapok, ugyanis a vér illata túl közelről csapja meg orromat, mire mindkettőnknek tágra nyílik a szeme, s ijedten fordulunk egyszerre a férfi irányába, aki alig áll tőlünk néhány méterre. Ledermedve állunk, s hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra az idegen fickóval, aki felváltva néz kettőnket. Kissé ijedtnek tűnik, s a nyakában lógó keresztért nyúl, azt kezdi szorongatni, mire én vagyok az, aki megszakítja a kialakult csendet.

-           Hello, vadászni van erre? – kérdezem, próbálva teljes higgadtságot sugározni magamból. – Mi is ezért vagyunk itt, de ha szabad megkérdeznem, miért hord magánál ilyen dolgokat, mint a fokhagyma, a kereszt?

Újból beáll a csend, mire megköszörülöm torkom, s segélykérően pillantok Jiminre, aki rám se hederít, csupán tetőtől talpig végigméri a velünk szemben állót.

-           Tudja, ilyenekkel nem igazán fog vadat fogni, de…

-           Kik maguk? – szól közbe érdes hangon, mire széles mosolyra húzódnak ajkaim.

-           Vadászok. Minek nézünk ki? Maga is annak tűnik, csak elég felesleges holmikkal. Tudja, mi innen a városból valóak vagyunk, ami nincs is olyan messze. Bár való igaz, jó időbe beletelik, mire visszamegyünk, de odavalósiak vagyunk. – A férfi tesz egy óvatos lépést hátra, miközben kabátja belső zsebébe vezeti egyik kezét, mintha csak tartana tőlünk.

Ahogy Jiminre pillantok szemem sarkából, látom, ahogy értetlenül ráncolja szemöldökét, de egy szót se szól, viszont nekem ennyi is elég, hogy értsem, nem tetszik neki, amit művelek.

-           Maguk azok, nem igaz? – folytatja a férfi elmélyülő hanggal, de kezét nem veszi ki kabátjából. – Nincs magukon pulóver sem, pedig erdőben vagyunk, óvakodniuk kellene a kullancsoktól, a szúnyogoktól, meg úgy összességében mindentől – mér végig mindkettőnket, mire elgondolkozom.

-           Ez igaz, de mi már hozzá vagyunk szokva. Majd, ha bármi bajunk lesz, felkeresünk egy orvost. – Jimintől újabb sötét pillantást kapok, mire megemelem vállaim, kérdőn pislogva rá.

-           A bőrük hófehér, ami már természetellenes.

-           Nem sokat járunk napra – vágom rá, de szinte azonnal folytatja.

-           És a szájukon vérfoltok vannak. Az ön szemszíne pedig folyamatosan változik! – mutat az idősebbre, aki csak magabiztos, de dühödt tekintettel néz farkasszemet a halandóval.

-           Ezt hívják kontaktlencsén…

-           Ó, Jungkook, fogd már be! – szól rám Jimin, mire összerezzenek és csípőre teszem kezeim, úgy fordulok szembe vele.

-           Próbálom menteni a menthetőt, te meg annyit mondasz, hogy fogjam már be? Meg akarsz halni?

-           Éppen arról beszélek, hogy ne jártasd feleslegesen a szád, mert olyanokat mondasz, amivel tökéletesen elárulsz minket!

-           Éppen most árulsz el minket te magad, ha nem vetted volna észre! Miért nem védesz helyette? Annyira kis fospisztoly vagy, hogy még csak meg sem tudsz védeni. Látod, jobb lett volna, ha egyedül jövök, vagy…

-           Nem lett volna jobb, ha egyedül jössz, erről akár le is mondhatnál! Ki állítana meg, ha hülyeséget tervezel csinálni?

-           Nem fogok hülyeséget csinálni!

-           Persze, még mindjárt el is hiszem, hogy nem támadnál neki egy embernek!

-           Nem is! Taehyung mellett eléggé kiképződtem, hidd el! Ő pont tökéletes példány arra, hogy hozzá… JIMIN! – kiáltom el magam, ahogy feltűnik, hogy az ember váratlanul mozdul, kihasználva az alkalmat, hogy nem rá figyelünk, mivel közben végig oldalra lépegetett úgy, hogy Jimin látószögéből minél inkább kiessen, majd kihúzva kezét a kabátjából rohan neki, immáron egy tőrt szorongatva.

Nem gondolkozom, nekiugrok a támadónak, könnyedén lökve félre, aki így nekiütközik a legközelebbi fának, de gyorsan új erőre kap, s támadásba lendül. Már fel is készülök arra, hogy támadjak, megvédjem magunkat, viszont, mikor az ember közelebb ér, Jimin visszaránt engem, hogy ne okozzak sérülést benne.

-           Nem bánthatod! – figyelmeztet.

-           De hát, tudja, mik vagyunk!

-           Nem bánt-ha-tod! – szótagolja ismét, majd gyorsan húz félre, ahogy észreveszi, hogy mögöttem nekem akar esni a fegyverrel a férfi.

-           Akkor mégis mit csináljak? – emelem meg hangon hisztérikusan.

-           Csak kerüld ki! Nem hagyhatjuk azt sem, hogy elmeneküljön, mert elárulna minket! – Ekkor szemeim tágra nyílnak, ahogy látom, hogy Jimin mögött a férfi újból támadásba lendül, amit ő nem vehet észre, hiszen csak annyit érezhet, hogy valahol mögötte valóban ott tartózkodik a férfi. Nem gondolkozom, ösztönszerűen cselekszem. Meg kell védenem, nem hagytatom, hogy baja essen, mert tőle függ az életem, a sorsom a jövőben. A halandó férfit sem bánthatom, de elfutni sem hagyhatom, így egyetlen megoldást látok magam előtt.

Fordítok helyzetünkön, így Jimint magam mögé tudva állok elé, s többet nem is teszek, csupán hagyom, hogy az idegen egyenesen a gyomorszájamba döfje tőrét. Szemeim tágra nyílnak, s előre görnyedek. A fájdalom úgy cikázik végig testemben, mint a villám, a férfi pedig nem áll meg, rendesen megforgatja bennem fegyverét. Szemöldököm ráncolom, ahogy elgondolkozom azon, a karón kívül más nem okozhat túl nagy fájdalmat. Való igaz, ha mély sérüléseket szerzünk, akkor legyengülünk, de hamar felgyógyulunk, és utána minden megy tovább a normális kerékvágásban. Még közben is tudunk küzdeni, de most mégis úgy érzem, hogy testemet elhagyja az erő, pedig most pihentem ki az éjszaka magam.

Fel sem fogom, mi történik, már csak annyit érzek, hogy a földön fekszek, s a tőrt valaki kihúzza belőlem. Miért gyengültem el ennyire egy tőrtől? Jimin azt mondta nekem, hogy egyedül a karó az, amit, ha testünkbe döfnek, akár gyógyíthatatlan károkat is okozhat, ha pedig azt szívbe döfik, azonnal elsorvadunk, s lelkünk távozik a testünkből. Akkor végképp nem értem, miért érzem magam legyengülve. Nem bírok megmozdulni, még az ujjaimat sem bírom egy picikét sem mozdítani.

-           A francba! – hallom meg tompán Jimin hangját, s arcát is hamar megpillantom, ahogy fölém tornyosul. – Hé, Jungkook! Mozdulj meg! Mondj valamit, kérlek! – simít végig arcomon, de csak szemeim bírom mozdítani. – Ne szórakozz velem, ez egyáltalán nem vicces! Hallod? – Az idegen férfi hangja is fülembe szökik, de csak tompán hallom, ahogy nevetni kezd, s szemeimmel nyomban keresni kezdem, hol lehet. – Te nyomorult, féreg! Mit tettél vele? Mi van a tőrön? Mit tettetek rá? – A férfi válasz helyett csak tovább kacarászik, én viszont érzem testemen, hogy Jimin izmai megfeszülnek, majd újból visszafordul hozzám, s egészen közel hajol arcomhoz. – Ettől nem lehet bajod, az képtelenség – méri végig arcom. – Pislogj egyet, kérlek! Pislogj, ha értesz és magadnál vagy! – Nagy nehezen lehunyom szemeim, majd újból felnézek rá, amit pislogásnak szánnék, de valamiért túlságosan be vagyok lassulva, az erőm mindenhonnan elszállt.

Jimin szaggatottan fújja ki a levegőt, s megemelkedik rólam, majd felhúzza pólómat, hogy megnézhesse a sebet, melyet ejtettek rajtam. Hamar vissza is húzza felsőmet, majd egy pillanat alatt kap fel, egy karjában tartva erősen, majd a másik fickót is elkapja, s szorosan fogja magához, következőleg pedig már hatalmas denevérszárnyait nagyra nyitja, úgy indul útnak a kastély falai közé. Nehezen halad így, hogy két személyt kell cipelnie, s ahogy elnézem a férfi is kellően lesérült, s mindennek ellenére az idegen saját nadrágövével kötözte össze ügyesen a csuklóit, hogy véletlenül se tudjon támadni.

Nagy nehezen elérkezünk ahhoz a bizonyos erkélyhez, ahol letesz mindkettőnket, majd benyit a szobába, s először engem kap fel karjaiba, hogy lefektessen az ágyra.

-           Mi történt? – hallom meg Tae hangját, mire szívem fájdalmasan dobban nagyot. Nem szeretném, hogy így lásson.

A felsőm lekerül rólam, a cipőmet is hamar leveszi zoknimmal együtt, így félmeztelenül fekszem előttük. Taehyung mellém mászik az ágyon, s kezeit nyomban szája elé kapja, ahogy meglátja közelebbről is sérülésem. Jimin alig tűnik el egy pillanatra, a következőben már az engem bántalmazó férfi is látókörömbe kerül. Úgy tűnik, eloldozza, majd elkapva egyik csuklóját, nem várva semmire, rögtön beleharap csuklójába, mire a férfi fájdalmasan ordít fel s kap Jimin karjai után, melyekkel az ő karját fogja. Nem szívja ki a vérét, csupán az én számhoz emeli a megharapott felületet, s szabad kezével államra fog, majd óvatosan nyitja szét számat. Érzem, ahogy az emberi vér cseppjei torkomat érik, így automatikusan nyelek, hogy magamban tudhassam azt, de ez rögtön utána erős fájdalommal jár, elvégre is mégis csak a gyomromba kaptam a tőrt.

-           Ki ez? – kérdezi TaeTae rémülten nézve végig a jelenetet. Választ nem kap, Jimin túl idegesnek tűnik, s csak tartja a fickó karját, hogy ne tudjon semmi rossz lépést tenni, én pedig kényelmesen ihassak. – Jimin, mi történt? – válik egyre kétségbeesettebbé.

-           Fogalmam sincs! – emeli meg hangját idegesen. – Ez a férfi egy tőrt döfött Jungkookba! Ennyitől nem szabadna, hogy ennyire legyengüljön.

-           Akkor miért nem ütöttétek ki? Minek hoztad ide?

-           Azért, mert nem bánthatunk embereket csak úgy! Utána meg már nem hagyhattam ezek után ott, hogy világgá kürtölje a sikerét, de ki kell szedni belőle, hogy mi volt a tőrön, amitől így elvesztette az erejét Jungkook.

Ez a végszó, elhúzza számtól az idegen csuklóját, de nem igazán érzem jobban magam. Újból megkötözi, majd máris keres egy kis kendőt a szobában, hogy azzal beköthesse a szemeit is, majd már rángatja is magával ki a szobából. Bizonyára bezáratja, megkínozza, addig-addig fogja szenvedtetni, amíg ki nem szed belőle mindent. Csak úgy, ahogyan azt velem is tette.

Taehyung aggódva simít végig arcomon, s legszívesebben megmondanám neki, hogy ne aggódjon, de nincs annyi erőm, hogy egy hangot is kiadjak a torkomon. A kétségbeesett tekintete jobban fájdítja a szívem, mint a gyomromba kapott tőr. Szeretném boldognak látni, de nem elég, hogy az utóbbi időben folyton rossz a kedve, most még miattam is aggódnia kell. Fáj, hogy így kell látnom azt, akit szeretek.

Nem sokáig maradunk egyedül, Jimin viszonylag hamar visszatér, s leülve a másik oldalamra, az ágy szélénél, úgy simít végig ő is arcomon, s őszinte félelmet látok tükröződni nagy, barna íriszeiben.

-           Nem halhatsz meg ettől, értetted? – jelenti ki csendesen, de hangja szokatlan, rekedtes. – Ez nem lehet elég arra, hogy tönkretegyen. Ki fogom deríteni, mit fejlesztettek ki, mivel kenhették be a tőrt. Rá fogok jönni és megfizetnek érte! Ebben ti is a segítségemre lesztek, úgyhogy nem lehet bajod, megértetted? – Lassan pislogok egyet, ezzel jelezve, hogy felfogtam, amit mond, mire kicsit megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. – Légy erős, Jungkook! Légy erős! – hajol le hozzám, s arcát nyakamba temeti. – Taehyung, kérlek, hozz egy kis vizet valamiben. – A szólított teszi, amire kéri, így néhány másodperccel később már el is tűnik a fürdőszoba irányába, viszont Jimin nem emeli meg magát, továbbra is nyakamra szuszog. – Nem eshet bántódásod többé. Soha többé ne állj elém, ha engem támadnak, megértetted? A fene vigyen el, hogy ennyire hűséges és önfeláldozó vagy értem! Megnehezíted a helyzetem, így nem tudok rád soha haragudni, mert túl jó vagy hozzám. Rohadt bosszantó, hogy te kaptad a tőrt és nem én! Többé ne merészelj ilyet csinálni! – suttogja végig fülembe szavait, amit hiába szán dorgálásnak, tökéletesen kiérződik belőle, mennyire aggódik értem, hogy mennyire sokat jelentek számára, ami megmelengeti a szívem.

[44/?] A vámpírok legnagyobbja - Rejtegetett vágyak

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Rejtegetett vágyak

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Na, megint itt vagyok, most az egy hetes kereten belül, úgyhogy büszke vagyok magamra. Hah, sikerült betartanom a határidőmet! xD Jó olvasást nektek az újabb részhez! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jimin POV

Taehyung és köztem annyiban változott meg a légkör, hogy akárhányszor Jungkook közelébe kerültem, állandó jelleggel hangos köhögésbe kezdett, ha pedig éppen nem fulladozással próbálta magára hívni a figyelmet, akkor egészen „véletlenül” kiejtett a kezéből valamit, ami azokban a másodpercekben a kezébe került. Eleinte értetlenül fordultunk felé, de végül leesett mindkettőnknek, hogy szándékosan csinálja, így Jungkooknak nem is kellett több, félrehívta beszélgetni a másikat. Elvonultak valamerre, de mivel megbízom bennük, nem is mentem utánuk hallgatózni. Megtehettem volna, de inkább maradtam a helyemen, úgyis helyre kell hozni a közöttük lévő kapcsolatot is, ami az utóbbi napokban romlani kezdett. Taehyung sosem ismerné be, de az ő hibája, hogy így történt, amire persze tudom, hogy meglenne a maga kis válasza, hogy nem kellett volna ennek az egésznek megtörténnie, hogy elhozom őket, de a háború egyébként is elkerülhetetlen. Inkább örülnie kellene, hogy megmentem az életét, mert ha az emberek között maradna, akkor nagyobb valószínűséggel kerülne ki halva ebből az egészből, mint élve.

            Alkaromra helyezkedve támaszkodom meg az erkély korlátján. Már a mai teendőimet befejeztem, a vámpírokat eleget képeztem, lassan engednem kell őket egyedüli utakra, de csak kisebb csoportokban. Nem igazán érek rájuk, így talán fel kellene kérnem valakit, hogy néha vegye át a kisebb csoportok felett az irányítást. Taehyung is csak a plusz munkát csinálja nekem, az ő szavaival élve pedig, folytatni is fogja, hogy minél inkább keresztbe tudjon tenni nekem. Bevallom, még mindig fáj, hogy így áll hozzám, de közben bennem van az is, hogy mikor a bejáratnál megtaláltam és magamhoz húztam, akkor elsötétült a tekintete, s szinte sóvárgott ajkaim érintése után, amit hiába is tagad, tudom, hogy akarta. Szívesen birtokba vettem volna az ő puha párnáit, de haragszom rá. Tanulja csak meg, hol a helye.

Való igaz, sokszor azért csókoltam meg Jungkookot, hogy húzzam az agyát, mert jelen esetben ez felhúzza az idegeit. Azt akarom, hogy beadja a derekát, hogy elismerje, hogy szeret minket annyira, hogy félretegye a büszkeségét és behódoljon nekem. Rossz látni, hogy ennyire makacs, s tudom jól, hogy az ő szemszögéből nézve milyen ez az egész, hogy hiányoznak a szülei, de nem bántottam őket! Egyelőre nem bántottam, tehát innentől kezdve egyetlen rossz szava sem lehet. Valahogyan a lelkére kellene beszélnem, hogy a szülei számára semmit sem ér, hiszen valóban csak ellenem akarják felhasználni, még hazudtak is neki emiatt. Egyedül töltött hosszú éjszakákat.

Emlékszem még, mikor elhoztam ide első alkalommal, hogy találkozhasson a barátjával. Már akkor is túl kedvesen viszonyultam hozzá, de nem bánom, mert elértem, hogy belém szeressen. Aznap este, mikor visszakísértem a házukhoz, megköszönte nekem, hogy elvittem magammal. Jól tudta, hogy mit tettem, mégis köszönetet mondott, mert legalább láthatta a szüleit, találkozhatott velük egy rövidke időre. Bizonyára fáj neki, hogy így hátba szúrják, ezért időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt a sok változást.

Belegondolva Jungkookkal már a kezdetektől fogva kegyetlenebbül bántam. Már kicsit bánom, de legalább hűséges hozzám, amit szintén, ki gondolt volna, hogy így lesz? Szereti Taehyungot, a felém való érzéseiről pedig nem sokat tudok, de biztosan nem vagyok közömbös számára, különben nem állna így hozzám. Talán ő is szeretne? Az utóbbi napokban megpróbáltam a Taehyung féltékennyé tevése mellett hozzá is másképp viszonyulni, hogy lássa, nem vagyok olyan kegyetlen, mint gondolná. Megmutatta már elégszer, hogy ő tényleg mellettem fog állni, történjék bármi, ez a hozzáállása pedig annyira imponáló, hogy úgy érzem, folyamatos jutalomban kellene részesítenem. A mai napon is, olyan édesen mosolygott rám, annyira gyönyörű így vámpírként, a hófehér bőrével, hogy csak úgy vonz magához, aminek nem tudok ellenállni. Mint az ellentétes pólusú mágnesek. Úgy érzem, többet kell érte tennem, nem érdemli meg, hogy rosszul bánjak vele. Így is hosszú ideig érezte magát kirekesztettnek, így el kell érnem, hogy ez változzon.

-          Jimin – hallom meg a gondolataimban szereplő személynek hangját, mire 180 fokos fordulatot veszek, hogy szemeibe tudjak nézni. – Nagyon fáradt vagyok.

-          Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy te is pihenj – mérem végig teljes alakját, ahogy kimerülten dől neki az ajtófélfának, s karikás szemekkel pislog lassan rám.

-          De úgy érzem, hogy fel se tudnék kelni. Legszívesebben átaludnám az egész hetet. – Akaratlanul nevetek fel kijelentésére, hiszen édes, mennyire kimerült.

-          Néhány órával ezelőtt még eléggé elemedben voltál – célzok arra, ha Taehyung nem nyit ránk, akkor biztosan ájulásig dugom.

-          Már akkor is fáradt voltam. Nagyon rég nem aludtam már.

-          Mert bolond vagy – sóhajtom. – Ki mondta, hogy nem aludhatsz?

-          Segíteni akarok neked, ezért mindig ébren vagyok, nehogy lemaradjak valamiről.

-          Nem fogok belehalni néhány órába. Menj csak, dőlj be az ágyba, majd később én is megyek. Nyugodtan kényszerítsd csak be Taehyungot is, hadd pihenjen veled – adom ki sorban az utasításokat, mire fáradtan nyüszít fel.

-          Taehyung most éppenséggel fürdik, de képzeld! – vesz váratlanul erőt magán és kihúzza magát. – Annyira hihetetlen a viselkedése! Annyira makacs, egyszerűen semmit nem akar elfogadni. Tényleg, mindent mondtam már neki, rávilágítottam a legmélyebb lényegre is, de mit se foglalkozik azzal. Tartja magát ahhoz, hogy meg van sértődve, és így tőlem is tartja a távolságot. – Ajkait lebiggyeszti, s szemeit is lesüti, ahogy ujjait piszkálgatja a másikkal. – Szeretném, ha újra olyan lenne, mint régen, ha nem állna így hozzánk, ha tényleg elfogadná a helyzetet, mert én… én még mindig nagyon szeretem őt és rosszul esik, hogy így viszonyul kettőnkhöz.

-          Édes vagy – mosolyodom el és közvetlen elé lépek, így elérve, hogy szemeimbe nézzen. Ahogy elsötétülnek szemei, úgy érzem újból felébredni magamban a vágyat, amit még a nap folyamán ébresztett bennem, s nem tudtam kielégíteni. – Szóval te is szeretnéd a hármast? – Arca egy pillanat alatt vált át vörös színbe, mire elkuncogom magam.

-          Hát, én… - nagyot nyel, viszont nem hagyom, hogy bármit is mondhasson. Egyértelműen kimutatja igenlő válaszát, aminek roppantmód örülök, így jobb kezem arcára vezetve simítom végig puha bőrét, másikkal pedig vállánál fogok rá, úgy húzom magamhoz, hogy megcsókolhassam. Karjai rögtön derekam köré fonódnak, s nem is kell küzdenem érte, máris átadja magát nekem, az érzéseknek, viszont határozottan érződik rajta, tényleg nagyon fáradt, így viszonylag hamar elválok tőle. – Menj aludni, mielőtt még összeesel – mosolygom, mire megforgatja szemeit, de teszi, amire kértem. Nem is telik bele hosszú időbe, már olyan mélyen alszik, hogy akár bombát is robbanthatnék mellette, valószínűleg arra sem kelne fel.

Ahogy telnek a percek, úgy követem Taehyung mozgásának irányát. Érzem vérének illatát, pontosan tudom, hogy az ajtón túl, a fürdőszobában éppen merre jár. Úgy érzem, nem szívesen jönne ki onnan, de egyszer úgyis muszáj lesz így tenni, én pedig készségesen kivárom. Nem tervezek semmi különösebbet, csupán rajta szeretném tartani a szemem. Jungkook is beszélt a fejével, ennek ellenére még mindig makacskodik. Talán holnapra kicsit változna, talán beletelik még egy hétbe, mindenesetre nem érünk rá örökké a gyönge kis érzéseivel foglalkozni. Félreértés ne essék, érdekel a lelki állapota, de ami sok az sok. Ideje lenne elfogadnia a tényeket, hogy örökre velünk marad, hogy egy napon vámpír lesz, s ez ellen nem lehet egyetlen szava sem.

Kilép az ajtó mögül, s szinte azonnal összefonódik tekintetünk. Már magára kapott egy lenge kis pizsamaként szolgáló ruhát, majd szó nélkül indul az ágy irányába, megkerülve azt, hogy Jungkook mellé fekhessen. Azt gondolnám, hogy a kis beszélgetésük után tartózkodni fog tőle, de egészen közel fekszik a másikhoz, így az ágy közepén helyezkedve el, majd néhány másodperccel később már le is hunyja szemeit, hogy követhesse Kook példáját, és az álmok mezejére léphessen.

Nem mozdulok, szándékosan várok hosszú percekig, amíg úgy nem látom, hogy egyenletessé nem válik légzése, ezzel jelezve számomra, hogy már mély álomba merült. Az ágy széléhez lépek, onnan figyelem mindkettejüket, ahogy kisimult arcvonásokkal szuszognak egymással szembefordulva. Valamiért úgy érzem, megnyugtat ez a látvány, ahogyan ők alszanak, békésen, bármi gond nélkül, egymás mellett. Haloványan elmosolyodom, s érzem, hogy egy kellemes melegség önti el testem minden porcikáját.

Szeretem őket.

A felismerés úgy ér, akár a villámcsapás. Szívem hevesebben kezd kalapálni bordám fogásában, mire nyomban odakapom kezem, s kissé ijedten nyílnak tágra szemeim. Fejem rázom, miközben szorosan összezárom szemeim arra gondolva, hogy badarság, amit az imént gondoltam. Bár, miért is magyarázkodom saját magamnak? Hát persze, hogy szeretem őket! Szeretem, mint szeretőket, de… azok iránt nem így éreztem. Egészen más volt velük, s megint teljesen más kettejükkel. Komolyan szeretném őket? Úgy igazán? Szerelemből? Képtelenség, lehetetlen egyszerre két… Taehyung is mindkettőnket szeret, akkor nem képtelenség. Semmi baj, amiről nem tudnak, nem fáj nekik. Biztos vagyok benne, hogy nem tudják meg. Ha rajtam múlik, akkor soha. Nem gyengülhetek el senkivel szemben, különben ki fogják használni és veszíteni fogok. Nekem nem szabad veszítenem, győztesként kell kikerülnöm ebből a háborúból! Apám elkezdte, nekem folytatnom kell. Ő maga tanított meg arra, hogy ne kerüljek senkihez se érzelmileg olyan közel, hogy az legyengítsen, hogy többet tegyek érte, mint kellene, mert abból jól nem jöhetek ki. Ő tanította, mert ő nagyon tapasztalt volt, jól tudta, mit jelent, ha valaki iránt így érez.

Óvatosan fekszem be az ágyba, magamra húzva a takarónak kis részét, amennyi alá még beférek. Nem mozdulok többet, hosszas percekig csak mozdulatlanul fekszem mellettük, vigyázva, nehogy felébredjenek, de amint konstatálom, hogy ez nem fog megtörténni, közelebb araszolok a középen fekvőhöz, s tarkójára szusszantok, mire kicsit mocorogni kezd, de nem ébred fel. Elmosolyodom, s már emelem is karom, hogy karjának puha bőrét cirógathassam. Erre sem ébred fel, ugyanolyan egyenletesen szuszog, mint előtte, így lentebb vándoroltatom ujjaim, s combjánál állapodok meg, mire picit mocorogni kezd, így én is félbehagyom a mozgást, s várok egy ideig, attól tartva, esetleg felébredt, vagy ha nem is teljesen, de félig fent van. Miután már biztos vagyok benne, hogy ez nincs így, folytatom eddigi tevékenységem, hogy álmában is elterelődjön a vonal a vágy irányába.

Beharapom ajkam, ahogy nadrágján keresztül végigvezetem ujjaim férfiasságán, s lágyan masszírozgatom, miközben alig érintve csókolok nyakára. Láthatóan borzong bele az érintésbe, így újból megállok mindennemű mozgásban, hogy nehogy idő előtt felébredjen. Ezúttal nem várok túl sokáig, hogy éledező vágyát tovább tudjam kényeztetni, így fentebb vezetem kezem, benyúlva felsője alá, alhasát cirógatva, majd óvatosan nyúlva be nadrágjába. Meglepetten nyílnak tágra szemeim, hiszen nincs rajta bokszeralsó, pedig biztosan talál, ha keres, de ezek szerint arra már nem volt kapacitása. Bizonyára úgy gondolta, hogy a nadrág úgyis eleget véd, nem kell alá semmi. Ezért nem is haragszom, sőt, sokkal inkább örülök, hogy megkönnyítette a dolgomat. Perverz mosollyal fogok hosszára, s lágyan dolgozok rajta, így érezhetően lesz egyre keményebb, viszont erre már sokkal sűrűbben mozdul meg, míg nem végül halkan fel nem nyöszörög. Hüvelykujjam makkjára vezetem, s ott masszírozgatom és körözgetek, mire lök egyet csípőjével, s nem sokba telik, hogy fel ne nevessek hangosan.

Szabad kezem úgy helyezem, hogy formás kis fenekéhez érhessek kényelmesen, így először belemarkolok nadrágon keresztül, viszont úgy tűnik, ez a végpont számára. Fejét felém fordítja, s álmos szemekkel pislog rám, mire én csak széles mosollyal húzom fel fél szemöldököm. Kezem, mellyel fenekét markoltam, ajkaim elé emelem, s halkan jelzem neki, hogy maradjon csendben, mire értetlenül húzza össze szemöldökét, viszont nekem több se kell, be is nyúlok másik kezemmel is nadrágjába, s bármiféle kertelés nélkül nyomom fel neki mutatóujjam, mire szemei szinte kiugranak, száját pedig nagyra nyitja, ahogy egy elfojtott nyögést hallat. Visszafordul Jungkook irányába, s karjaiba temeti arcát. Bizonyára rájött, hogy ez ellen úgysem tud mit csinálni, ugyanis, ha megpróbálkozna az ellenkezéssel, akkor csak jobban rászorítanék, amivel ő járna rosszabbul, ha pedig hangoskodni mer vagy túl nagy mozdulatokat tenni, azzal nem kizárt, hogy felkelti a fiatalabbat, ami azért se jó, mert elég kínosan jönne ki a szituációból.

Hosszú percekig dolgozom rajta, s újabb ujjamat társítom az előzőhöz, amint úgy érzem, itt az ideje. Végül mikor már harmadik ujjamat is megszokja magában, s már ajkait is sebesre harapdálja, kihúzom belőle őket, majd gyorsan kiszabadítom meredező vágyam, nadrágom fogságából, hogy aztán makkomat elmeríthessem benne. Halkan nyüszít fel, s megremeg egész lényében, ami számomra csak imponáló, jobban felizgat azzal, ahogy próbál mozdulatlan lenni, s hangját sem szeretné kiengedni. Jófiú, gondol a barátjára, a másik szerelmére.

Elengedem férfiasságát, s csípőjére markolva húzom magam felé, ő pedig értve a célzást pucsít, hogy jobban hozzáférhessek, hogy majd kényelmesebb szögben mozoghassak benne. Ekkor mindketten ledermedünk, ugyanis a velünk szemben fekvő nyújtózni kezd, s nem tisztelve másokat, nagy mozdulatokkal fordul meg, így hátat fordítva nekünk. Néhány másodpercig még mozdulatlanul fekszünk, de végül látni, ahogy Kook tovább alszik, így kihasználva, hogy Tae is belefeledkezett a másikba, teljes hosszommal merülök el benne, mire kiszökik belőle egy kicsit hangosabb nyögés, de nyomban szája elé is kapja mindkét kezét, melyeket el se vesz onnan. Helyes, legalább biztosra megy.

Csípőjét szorosan fogva kezdek mozogni benne alig észrevehető mozdulatokkal. Óvatosan, s lassan mozgok, nehogy felkeltsük a másikat, de valóban nagyon kimerülhetett, ha nem kelt még fel. Én személy szerint könnyen felébredek, ha úgy alszom el, hogy nem vagyok túlságosan fáradt, viszont az ő állapotában, ha már tényleg nagyon rég nem aludtam és nagyon fáradt vagyok, akkor mellettem csinálhatnak akármit, úgysem fogok felébredni rá, amíg teljesen ki nem pihenem magam.

Taehyung hossza köré fonja ujjait, s ütemesen kezdi verni magának, míg másik kezét továbbra is szája elé szorítja. Nyakát csókolgatom, néhol harapdálom, miközben próbálok sokkal mélyebbeket, sokkal erőteljesebbeket lökni, hogy mihamarabb elérjük az orgazmust. Szeretnék sokkal gyorsabban mozogni, úgy megdugni, hogy visítson, hogy könyörögjön a kielégülésért, de ez most nem megvalósítható. Viszont, ahogy egyre közelebb érzem magam a beteljesüléshez, úgy vetem hátra fejem, s már lassan nem is foglalkozom azzal, hogyan nyekereg az ágy alattunk, vagy mennyire vagyunk feltűnőek, hogy véletlenül felkelthetjük a másikat. Egyetlen cél lebeg szemeim előtt, mégpedig az, hogy a csinos kis hátsójába élvezzek, amire nem is kell sokáig várnom már, s halkan morranok fel, ahogy végigjárja a bizsergés testemet, s belé engedhetem magam. Mindezek után nem hagyom abba a mozgást, amit félig levezetésnek szánok, félig pedig annak, hogy ő is elélvezhessen, ami nem sokkal később őt is eléri. Tenyerébe harap, úgy vezeti le a feltörő érzést, nehogy felnyögjön. Elmosolyodom, míg végül ki nem húzódom belőle, nadrágom visszahúzom, amivel ő is ugyanígy tesz. Hosszas percekig csak pihegünk ugyanúgy fekve, mint előtte, majd végül Taehyung az, aki nyit irányomba, s szembefordul velem. Látszik rajta, hogy most elégült ki nemrég, de közben próbál mérgesen nézni, amivel nem tud meghatni.

-          Ezt mégis hogy gondoltad? – sziszegi, mire mosolyom vigyorrá szélesedik.

-          Ó, az egész éjszakát átdugnám veled, ettől ne félj. Csupán ember vagy, hamar elfáradnál, na meg itt van Jungkook is – suttogom vissza alig hallhatóan, mire sértetten húzza fel ajkait. – Ne csinálj úgy, mintha nem élvezted volna.

-          Nem vagy normális! És ha felébred? Mit csinálunk akkor?

-          A takaró nagyon sokat takar. Pillanatok alatt megoldottuk volna, de ez egyébként sem következett be, tehát most már csak örülj neki, hogy részed lehetett egy jó kis orgazmusban – kuncogom.

-          Perverz! – vág mellkason, de csak büszkén húzom ki magam.

-          Köszönöm, ezt eddig is tudtam, de igazán megtisztelő, hogy te is így gondolod, édesem – fogom ujjaim közé állát, s közelebb hajolok hozzá, de nem teszek semmit. Ő újból ajkaimra pillant, majd szemeimbe néz, s sértetten fújtat egyet, mire mindent tudó mosoly kúszik arcomra.

-          Ne csinálj úgy, mintha meg akarnál csókolni, ha nem is fogsz úgy tenni! Idegesítő! – fog csuklómra és hátrább is húzódik.

-          Szeretnéd, ha megcsókolnálak? – húzom fel szemöldököm, mire szemeit forgatja. – Csak egy szavadba kerül, Taehyung. Kérj meg rá! – unszolom, mire kétkedően néz szemeimbe. – Félsz tőlem? – kuncogok. – Nem mersz megkérni?

-          Csókolj meg! – csuklik el hangja végére, mire egy pillanat alatt kerekedek fölé, s ajkainkat alig választja el néhány milliméternyi távolság. Az éjszaka csendjében hallom, ahogy szaporábban ver a szíve, így még közelebb hajolok, hogy párnáink simogassák egymást, ő pedig izgatottan várja, hogy tegyem meg, amire kért.

-          Szerepet cserélünk – jelentem ki váratlanul, mire meglepetten nyílnak tágra szemei. – Most te leszel az, aki hajtani fog a bizalmamért. Csak akkor csókolhatsz meg, ha elnyerted. Egyelőre nem bízom benned – szűkítem résnyire szemeim, majd megemelkedem, s tisztes távolságba húzódom tőle az ágyban, magára hagyva a gondolataival.

[43/?] A vámpírok legnagyobbja - Kölcsönös harag

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Kölcsönös harag

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Tudom, sokat késtem, sajnálom is, csak annyi minden történt velem az elmúlt hetekben, hogy egyszerűen csoda, hogy még egyáltalán le tudtam ülni most írni. :’D Nem önsajnáltatás meg semmi, de mondom így két hét kihagyás után már tényleg fel kéne tenni egy részt, s előreláthatólag majd fogok tudni hozni azért hetente egy részt, de már inkább nem is ígérek semmit, nehogy az legyen, hogy nem tartom be. Azért igyekszem! Jó olvasást! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Mikor meglátom, hogy Jimin magához húzza Jungkookot, hogy megcsókolhassa, furcsa érzés járja át a mellkasom. A szívem hevesebben kezd verni, pedig jól tudom, hogy ő a hármasunkat akarja, ráadásul mindkettejüket szeretem, így azt sem tudom, hogy kire vagyok féltékeny. Lényegében az nem tetszik, ahogy aztán rám néz azokkal a pajzánul csillogó szemeivel, majd el is mosolyodik ajkaik játékának közben, ez pedig éppen elég ahhoz, hogy tudtomra adja, szándékosan húzza az agyam. Nem mondom, hogy alaptalanul tesz így, viszont ezért egy szavam sem lehet. Kezdem bánni, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy ellene fordulok, de közben Kookra is haragszom, amiért kihallgatott, de Jiminre is, amiért képes volt kezet emelni rám. Belegondolva az ő helyzetébe, persze én is így tettem volna, de ez akkor is nagyon fáj, nem csak fizikailag, de lelkileg is eléggé rendesen megvisel. Annyira ambivalens érzéseim vannak, hogy egyszerűen képtelen vagyok bármit is tenni. Szeretem mindkettejüket, és ha hátba is próbálnám szúrni Jimint, azzal nem csak neki, de Jungkooknak, nem utolsósorban még saját magamnak is csak bajt okoznék. Talán bocsánatot kellene kérnem, de nem fogom megtenni. Ő sem kért tőlem soha semmiért elnézést, miért nekem kellene? Szerintem teljesen érthető, hogy miért fordult meg a fejemben a gondolat, hogy a szüleim mellé kellene álljak.

            Mikor felébredek, lassan nyitom ki szemeim, nagyokat pislogva, s ami először szemeim elé tárul az Jungkook alakja, majd rögtön utána Jiminé is, akik egymással szemben ülnek az ágyon, közvetlen mellettem. Beszélgetnek, az ő hangjuk keltett fel, pedig tényleg nem hangosak, látszik, hogy figyelnek rám. Szeretnék hallgatózni, de mintha csak ezt megérezné, időm sincs lehunyni szemeim, fogva tartónk máris rám pillant.

            -          Nekem még van egy kis dolgom, úgyhogy magatokra hagylak benneteket – fordul vissza a vele szemben ülőhöz, majd nyomban ajkaira is hajol, hogy egy elnyújtott búcsúcsókkal köszönjön el, aminek a végéről elmaradhatatlan a hangos cuppanó hang, mire szemeim égnek emelem és hangosan sóhajtok fel. – Majd később jövök, ne menjetek messzire. – Azzal el is hagyja a szobát, mire azzal egy időben ülök fel.

            -          Jézusom, Tae! – rezzen össze Jungkook, mire kissé álmoskásan fordulok felé. – A szívbajt hozod rám! Mióta vagy ébren?

            -          Éppen elég ideje ahhoz, hogy lássam, amit nem kellene – sóhajtok fel mélyen, ezzel elérve, hogy a másik értetlenül ráncolja szemöldökét. – Ne nézz így, áruló!

            -          Ó, most jön az a rész, hogy fújni fogsz rám?

            -          Nem, bocsi, csak bosszant ez az egész helyzet – támasztom meg homlokom tenyeremen. – Tudom, hogy nem fog egyhamar megbocsátani, és azt is nagyon jól tudom, hogy mire készültem, de még csak nem is gondoltam végig rendesen. Még te sem hagytál időt nekem, rögtön nekem kellett állnod, aminek láthatod, mi lett a vége!

            -          Még szép, hogy neked álltam! Nem gondoltad, hogy majd ölbe tett kézzel fogom végignézni, ahogy tönkreteszel minket? Kinézem belőled, hogy bármikor képes lennél a szüleid oldalára állni, de azt sem fogom hagyni, hogy emiatt Jimin bántson téged. – Ekkor mélyet sóhajt. – Figyelj, gondolj bele az ő helyzetébe is. Veszélyeztetnéd az életét, vele együtt az enyémet is és nem utolsósorban a sajátodat is. Ezt szeretnéd? Ő az oldalára akar állítani, ráadásul miattad így is sokkal engedékenyebb, még a szüleidet is láthattad.

            -          Akikkel ezek után ki tudja, mi lesz! Mi van, ha bántani fogja őket, mert megtudta, hogy mégsem segítenek neki 100%-osan? Most elengedte őket, de ettől függetlenül a helyzet nem változott. Tudja, hogy ellene akarnak fordulni, tudja, hogy bennem is megvan a hajlam, éppen ezért biztos vagyok benne, hogy tenni fog valamit velük, hogy teljesen behódoljak neki, hogy meg se forduljon a fejemben a lázadás.

            -          Na, látod! Ezért kellene kibékítened és megmutatnod neki, hogy igenis mellette állsz, és nem fogsz ellene fordulni, de ezt csak akkor tedd, ha tényleg így is gondolod. Szeretném, ha így gondolnád, mivel szereted őt és… és azt mondtad, hogy engem is. Még ez sem elég erős ahhoz, hogy velünk maradj? Én már nem tudok neked segíteni, TaeTae, ezt te is tudod. Lehet, ha készülnél valamire, akkor váratlanul téged is megharapna. El nem tudod képzelni, hogy egy ilyen harapás mekkora fájdalommal jár.

            Ujjaimat hajamba vezetve borzolom össze tincseimet. Időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, hogy hol a helyem a világban, mit kellene tennem, mit kellene hagynom mások számára, ami úgy nem fog menni, ha valaki más mindig meg akarja mondani, mit csináljak. Majd azt én eldöntöm.

Az elkövetkezendő napok hasonlóan telnek, mint az eddigiek. Sokat gondolkozom, Jungkook sem zaklat már, Jimin pedig továbbra is tartja a távolságot, viszont egyre gyakrabban fordul elő, hogy magához vonja a fiatalabbat, hogy megcsókolhassa, amivel alapvetően nem is lenne gond, de az esetek többségében állandó jelleggel engem bámul közben. Olyan érzésem van, mintha csak azt akarná elérni, hogy féltékeny legyek, hogy dühössé váljak, amit szép lassan el is fog érni, de nem szeretnék ilyen miatt robbanni. Mindkettejüket szeretem, de ez most pont egy olyan időszak, amikor képtelen vagyok bármit is lépni. Közéjük sem állhatok, elvégre is úgyis össze leszünk zárva egy életen át hárman, így jobban is tenném, ha hagynám őket összemelegedni, mégis úgy érzem, hogy nem tetszik, ha egymással nyalakodnak. Azt szeretném, hogy velem foglalkozzanak, engem szeretgessenek, de ez a közeljövőben nem hiszem, hogy be fog következni.

A legrosszabb pillanat, mikor úgy nyitok be a szobába, hogy ők pont mindketten ott tartózkodnak és kivételesen biztosan nem miattam estek egymásnak, de ahogy szemeim elé tárul a látvány, hogy ott fetrengenek félmeztelenül az ágyon, érkezésemre pedig nyomban fel is kapják kissé ijedten a fejüket, elönt a féltékenység, a méreg tüze. Ahelyett, hogy esetleg beszállnék, esetleg így már az amúgy is megölt hangulatot tovább fokoznám, inkább visszahátrálok, bezárom az ajtót és a lehető legmesszebbre próbálok menni. Sietősre fogom lépteim, nem szeretnék beszélni egyikkőjükkel sem. Az egyetlen cél, ami a szemeim előtt lebeg, hogy a kastély egy olyan távoli pontjára érjek a lehető leghamarabb, ahol remélhetőleg nem találnak meg. Tudom, hogy ez szinte lehetetlen, képtelenség, hiszen könnyen kiszagolnak, mivel tudtommal én vagyok az egyetlen emberi lény ezen falak között, de mégis bennem van a remény, hogyha jól elzárkózom, akkor időt nyerek, mert később találnak rám.

Nem szabadna így éreznem, mégis a keserűség másodpercek leforgása alatt elönti egész testemet, s úgy érzem, legszívesebben felrobbannék. Tudom, hogy hármas, tudom, hogy szeretem őket, tudom, hogy volt közük egymáshoz, tudom, hogy nem lehetek mindig ott, ha épp rájuk jön a vágy, mégis olyan szinten kirekesztettnek érzem magam, hogy jelen pillanatban a szemükbe sem bírnék nézni. Annyit tudok, hogy a lehető legtávolabb akarok jutni, ahol nem találnak rám.

Legközelebb már a hatalmas bejárati ajtónál találom magam, s egy pillanat erejéig meg is torpanok, hogy hova kerültem, mert nem így gondoltam a minél távolabbra eső pontot. Ha most kimennék, Jimin rám találna, pórul járnék, csak még jobban magamra haragítanám. Hogyan is szól a mondás? Ha dühös vagy, vagy szomorú, akkor ne dönts? Ne hozz meggondolatlan döntéseket, különben később még megbánthatod. Meg kellene fogadnom ezt a tanácsot, de egyszerűen képtelen vagyok ezek között a falak között maradni. Elegem van az egész kialakult helyzetből, hogy napok múltán egyre csak romlik a kapcsolatom Jiminnel, s már Jungkook sem zaklat az ostobaságaival. Tudom, én kértem rá, hogy hagyjon, hogy időre van szükségem, de azt nem úgy értettem, hogy legyek teljesen levegőnek nézve. Az úgy megint nem egy ésszerű megoldás.

Idegesen borzolom össze hajam, hangosan nyüszítve fel, ahogy a lehetőségeimen töprengek. Ha most kimegyek, akkor ugyanúgy járok, mint Jungkook, hiszen mesélte, hogy egyszer ő is megpróbálkozott egy ilyennel. A szüleim ellenem fordultak, kihasználnak, Jimin haragszik rám, Jungkook sem akar segíteni, teljesen magamra vagyok maradva. Tehetetlen vagyok, sodródom az árral, és bármennyire is makacs vagyok, mindenképp Jimin mellett fogok maradni, hiszen a jövőmet nézve nincs más út. A szüleim mellé valóban nem állhatok, mivel ők maguk mondták, hogy azért kellek, hogy a vámpírokat kiirthassák, azokat, akiket szeretek, hogy forduljak az ellen a személy ellen, aki sokat jelent számomra. De ők mégis a szüleim, ellenük sem fordulhatok, mindennek ellenére nagyon szeretem őket - mert miért is ne szeretném -, ezért nem tudok ellenük se fordulni. A saját érdekeimet nézve pedig nem állhatok melléjük, de az ő érdekeiket nézve olyanokat is bajba sodornék, akiket nem akarok. Ha eltűnnék a Föld színéről, akkor megoldódnának a dolgok? Nem lenne ennyi probléma, nem kellene döntenem élet és halál között.

Nem szeretnék gyengének tűnni, de szemeim mardossák kitörni készülő könnyeim, s izmaim is felmondják a szolgálatot, így a hideg padlóra ülök. Halkan szipogok, próbálok nem hangot adni annak, hogy milyen keserűen tör elő megállíthatatlanul szomorúságom forrása. Elegem van az egész helyzetből! Csak azt szeretném, ha végre nem kellene ilyen dolgok miatt aggódnom, ha végre túl lehetnék a nehezén, de tudom, hogy még messze a vége, hogy még nagyon sok minden fog történni, amit nem tudok meggátolni, nekem viszont döntenem kell minél hamarabb, hogy végül kinek az oldalára fogok állni.

A gondolataim mély bugyraiba merülve fel se tűnik, hogy már nem vagyok egyedül, csupán akkor veszem észre, mikor kezeket érzek meg vállaimon, s nyakamon érzem valaki más leheletét. Mély levegőt veszek, fejem az ellenkező irányba fordítom, nem akarom, hogy bárki is lássa, hogy sírtam. Elég erőt veszek magamon ahhoz, hogy visszafojtsam további könnyeim, s meg is törlöm pulóverem ujjában arcom, ahogy minél mélyebb levegőt véve próbálom rendbe szedni magam. A vállamon pihenő ujjakra esik pillantásom, így rögtön tudom is, hogy ki az, aki idejött hozzám.

Jimin.

-          Hova készültél? – töri meg a hosszú másodpercekig tartó csendet.

-          Most már érdekel, mit csinálok? – vetem neki gúnyosan, s még mosoly is kúszik arcomra, mire érzem, ahogy ujjai megrándulnak, így tudom, hogy nem tetszik neki a feleselésem.

-          Örülnék, ha leállnál ezzel a viselkedéssel.

-          Miféle viselkedéssel? – fordulok felé, s kezeit és lerázom magamról. – Miért nem maradtál inkább Jungkookkal? Ahogy elnéztem, elég jól elvoltatok egymás társaságában. Miattam igazán nem kellett volna félbehagynotok.

-          Féltékeny vagy? – mosolyodik el, ezzel pedig csak még inkább azt éri el, hogy felbosszantson.

-          Nem vagyok féltékeny! – emelem meg hangom, de ezzel csak azt érem el, hogy mosolya egyre szélesedik. – Ne vigyorogj így, különben…

-          Különben?

-          Elmegyek innen – fújom fel arcom, de nagyon úgy tűnik, hogy egy cseppet sem hatják meg szavaim. – Elmegyek jó messzire, talán még a szüleimnek is segítek. Felkeresem őket, ellenetek fordulok, aztán…

            -          Aztán meghalsz, mert veszíteni fogtok velünk szemben. Igazán hősies vég, de nem fogom hagyni, hogy ezt műveld – áll fel, mire én is követem példáját, hogy mégse a koszos földön feküdjek.

            -          Ki mondta, hogy kell az engedélyed hozzá? Ha én ezt akarom tenni, akkor ezt is fogom. Nem fogsz tudni meggátolni benne, ugyanis jól tudom, hogy nem lennél képes komolyabban ártani nekem, nem véletlenül adsz vért, hogy gyógyuljak meg minél hamarabb, a lehető legszebb formában. Múltkor is hogy bántál velem? Azt hiszed, hogy ezt el fogom tűrni csak azért, mert vámpír vagy? Ahogyan te mondtad, egyszer én is az leszek, nem? – húzom fel kíváncsian szemöldökömet. – Én nem fogok behódolni, mint Jungkook.

            -          Jungkook igazán hűséges, példát vehetnél róla. Egyetlen rossz szavad se lehet rá, a védelmem alatt van. Nem fogom bántani, ahogyan téged sem. Vannak sokkal hatásosabb módszerek arra, hogy megadd magad. Példának okáért, máris az én oldalamon állsz, különben nem ültél volna itt sírva – szűkülnek résnyire szemei, ahogy mosolyra húzódnak ajkai.

            -          Nem sírtam, csak nagyon viszketett a szemem, ezért túlvakartam – pillantok oldalra, mire felnevet.

            -          Gyere vissza fel hozzánk.

            -          Nem fogok lefeküdni egyikkőtökkel sem! – fújom fel magam. – Menj, enyelegj csak tovább Kookkal, majd vagy két óra múlva lehet, benézek. Annyi idő remélem, elegendő, hogy letudjátok.

            -          Milyen kis édes vagy, mikor féltékenykedsz – vigyorogja továbbra is jókedvűen. – Annyira makacs vagy, pedig ezzel csak magadnak ártasz. Engedd, hogy leromboljuk ezt a falat körüled, és utána minden úgy mehet tovább, ahogyan kell. Csak megnehezíted a dolgom.

            -          Annak nagyon örülök! – kapom fel a fejem az utolsó kijelentésére. – Ennél szebb dolgot nem is mondhattál volna. Ha ezzel megnehezítem a dolgod, akkor továbbra is ilyen maradok, hogy nehogy túl könnyen elérd a célod.

            -          Mintha te nem örülnél neki, mikor mindkettőnket szeretsz – teszi csípőre kezeit, nekem pedig több se kell, hogy arcomat elöntse a pír. Ezt az ő szájából hallani egészen más, ráadásul én mikor is mondtam neki, hogy mindkettejüket szeretem?

            -          Te honna… akarom mondani, miből gondolod, hogy szeretlek mindkettőtöket? Meg egyébként is – pislogok nagyokat. – ha így is volt, nem gondolod, hogy az utóbbi napokban változtak az érzéseim? Miből gondolod, hogy még mindig szeretnélek titeket, mikor így álltok hozzám? Elegem van mind a kettőtökből, hogy ennyire semmibe vesztek, hogy állandóan előttem nyalakodtok, mintha ott se lennék, és te is folyton bámulsz közben! Tudom ám, hogy mire megy ki a játék, de ez nálam nem fog működni, Jimin!  Ezzel csak azt fogod elérni, hogy nagyon felbosszantasz, de nem azt, hogy jobban beléd essek vagy akár Jung… - Nem tudom befejezni a mondatot, ugyanis egy lépéssel átszeli a köztünk lévő kis távolságot, s derekam után kapva húz magához, mire meglepetten nyílnak tágra szemeim. Nyomban ajkaira pillantok, majd vissza szemeibe, s szinte érzem, ahogy sóvárgok érte, hogy csókoljon meg azokkal a puha, dús ajkaival, amik néhány másodpercen belül máris mosolyra húzódnak.

            -          Nem-e? – kuncogja. – Azt mondod, nem értem el vele semmit? Talán már nem szeretsz? Azért melegedtél már így ki ennyitől? Szeretnéd, ha veled foglalkoznék annyit, mint Jungkookieval, nem igaz? Vagy talán azt szeretnéd, ha csak veled törődnék? – Képtelen vagyok bármily nemű válasz adására, ugyanis lesokkol kérdéseivel, s az, hogy ennyire magabiztos, bosszantó.

            -          Én… nem! – veszek elég erőt magamon, hogy ellökjem. – Ne szállj el magadtól. Jó, visszamegyek, de nehogy azt hidd, hogy változott bármit a véleményem, mert nem. Még mindig haragszom rád.

            -          Ezt én is ugyanúgy elmondhatnám – vált át komolyba, mire kissé ledermedek, de nem hagyom, hogy megrémítsen. Tudom, hogy úgyse bántana.

            -          Akkor ez kölcsönös – tekintem lezártnak a témát, azzal hátat fordítva neki indulok el a lépcső felé, hogy felmehessünk a hálószobába, ahol a legfiatalabb is tartózkodik minden bizonnyal.