[20/?] A vámpírok legnagyobbja - Játszd magad!

Írta: Ayu

Taehyung POV

            El sem hiszem, hogy Jimin képes így váltogatni minket! Aznap reggel azért késtem el a munkából, mert eljött hozzám hajnalban. Az a hajnal életem legjobbjai közé tartozik. Még mindig érzem az ölelését, amint a karjaiba bújok. Viszont ez nem változtat a tényeken, hogy reggel lefeküdtünk, amit való igaz, én kezdeményeztem, de ezek után volt képe később Jungkookot egy egész éjjelen át dugni. Ennyire fájt volna neki, hogy nem ő dominált egyszer az életben? Vagy talán volt már, hogy ő volt a passzív fél? Nem úgy néz ki, mindenesetre megfogom tudni. Mindent tudni szeretnék róla. A legapróbb részletektől kezdve mindent. Ráadásul szegény fiúval, miért kellett ezt tennie, ennyire csúnyán kiszívnia? Hosszú idő lesz, mire ezek begyógyulnak. És én mennyire sajnálom érte, hogy ebbe a helyzetbe kellett kerülnie!

            Az óra este tízet üt.

Az egész napot átbeszéltük. Mindketten elmeséltük, mik történtek velünk, bár az ő története sokkal jobban izgatott, hiszen mégiscsak ő volt bezárva ide ez idáig. Persze most már én is tagja vagyok, de nem fogom hagyni, hogy ez sokáig így maradjon. Ki fogunk jutni innen, azt garantálom. Nem hagyom, hogy ilyen életünk legyen! Márpedig, ha ki akarunk jutni, akkor be kell ásnunk magunkat foglyul ejtőnk szívét.

Az ágyon fekszünk oldalunkon egymás felé fordulva, immár teljes ruházatban. Már egy ideje így vagyunk és nézünk egymásra, mintha az életünk múlna rajta, mintha akármelyik pillanatban elválaszthatnának, mikor közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.

-        Szóval, akkor nem zavar, hogy így érzek? – teszi fel a kérdést, mire elmosolyodom és kezem megemelve arcára simítok.

-        Egyáltalán – felelem az ő arcára is mosolyt csalva.

-        El kéne mondanunk Jiminnek, nem? – szívja be alsó ajkát aggodalmasan a nap folyamán sokadik alkalommal.

-        Képzeld el a reakcióját. Igazi elégtétel lenne neki – morgom. – Nem hagyhatjuk, hogy az orrunknál fogva vezessen minket!

-        Akkor mégis mit tehetnénk? Meg kell tanulnunk ezzel élni, mert örökre itt ragadunk. Úgyse enged el – süti le szemét szomorúan. – Egyszer próbáltam megszökni, de elkapott. Azt mondta, ha még egyszer megteszem, nem fogom megúszni annyival, amennyivel akkor.

-        Mit tett? – nyíltak tágra szemeim.

-        Semmi komoly, már jól vagyok. – mosolyodik el halványan, de ezzel csak még nagyobb aggodalmat kelt bennem.

Szívesen rákérdeznék, pontosan mi történt, de tudom, hogy úgyse válaszolna. Valószínűleg nem mer. Fél, hogy Jimin mit fog szólni hozzá, de ez engem, egy cseppet se érdekel. Lázadni kell az utolsó percig. Én nem fogom hagyni, hogy úgy bánjon velem, ahogy épp kénye-kedve tartja! Makacs vagyok, ezt pontosan tudom magamról, de büszke is vagyok rá. Ha Jungkook nem tudja magát megvédeni, akkor majd megteszem én. De őt se kezelhetik úgy, mint egy darab rongyot! Nem vagyunk szex rabszolgák, nem vagyunk kötelesek eleget tenni Jimin kéréseinek!

És ekkor a lehető legjobb ötlet ugrik be. Nem fogjuk elmondani, mi történt közöttünk. Annál inkább viszont húzni fogjuk az agyát. El kell csábítani. Meg kell törni azt a jeges vámpír valóját.

Ördögi vigyor kúszik arcomra, mire a fiatalabb rémülten pillog rám.

-        Veled meg mi van, Tae? – kérdezi.

-        Meglátjuk, ki nevet a végén. A terv a következő… - kezdek bele és minden apró részletet kivesézek vele.

Unalmunkban egymással szemben ülve játszunk barchobát. Őszintén szólva kezdek éhes lenni és szerintem ezzel fogolytársam sincs másképp. De még senki nem jött se ki se be, így kénytelenek vagyunk türelmesen várni.

-        Szőrös? – kérdez rá.

-        Nem – felelem szórakozottan.

-        Várj… borotválkozik? – húzza össze szemöldökeit.

-        Megeshet – kuncogok.

-        Tudni akarom, mire gondolsz? – nyílnak tágra szemei rémülten, mire felnevetek.

Mielőtt megadhatnám a választ, az ajtóban a zár hangosan kattan, majd nyílik. Mindketten odakapjuk a fejünket és izgatottan várjuk, ki érkezik. A folyosóról jövő fáklyák fénye árnyákot vet az alakra, akinek formája nem lehet másé csak Jiminé. Azonnal bevágom a sértett pofát, de amint rádöbbenek, hogy mi is az eredeti tervem, helyét felváltja a csillogó szempár, a boldog, mosolygós tekintet. Hadd higgye azt, hogy vártam.

-        Az övére gondoltam. – vigyorgok a belépő személyre mutatva, mire Jungkook a szó szoros értelmében felröfög.

Az említett értetlenül néz felváltva ránk. Jobban szemügyre véve megjelenése olyan makulátlan, mint mindig. Haja tökéletesen fésülve, ruházata gyűrés és piszokmentes. Vajon vannak szolgálók, akik kifejezetten azért vannak, hogy gondoskodjanak a szemet gyönyörködtető külsejéről? Bármennyire nem szeretném bevallani, a kusza történtek után még mindig gombóc nő a torkomban, ha megpillantom. Miért kell így éreznem? Miért nem érezhetem azt, hogy taszítódom tőle? A viselkedése igazán ezt érdemelné. Olyan ostobaság ilyen szintű vonzalmat éreznem felé. Hiszen Jungkookot sokkal könnyebben el kéne fogadnom. El is fogadom, de az érzéseim mégis Jiminhez húznak közelebb, ami rettentően idegesít. Nem tett semmit, amivel ezt kiérdemelte volna magának, ezért haragszom saját magamra, amiért így alakultak a dolgok.

-        Mimre gondoltál? – húzza össze szemöldökét, miután bezárja az ajtót.

-        Csak arra, hogy örülök, hogy itt vagy, mert rettentő éhesek vagyunk. – ugrok fel az ágyból.

Már indulnék is a kijárat felé, amit nem zárt vissza kulccsal, így simán kitudnánk sétálni rajta, de mielőtt a második lépésnél megtorpanok. Szokatlan, furcsa fájdalom nyilall a belső combomba, ami olyan, mint az izomláz, de nem akarom elhinni. Komolyan ennyire rossz utána, ha megdugnak? Még jó, hogy nem Jiminnek engedtem ezt meg! Akkor lehet, rosszabb lett volna, hiszen Jungkook még gyengéd is volt. Nagyot nyelek legyűrve a gombócot a torkomban és visszavágom magam ülő pozícióban az ágyra. Ha meglátja, hogy sántítva járok, azonnal levágja, mi történt, így viszont még akármire rátudom fogni, hogy miért ültem le, ha már ilyen nagy lendülettel nekiindultam. Ekkor a mögöttem ülő pattan fel és áll meg a baldachinos ágy sarkánál.

-        Indulhatunk? Nem szeretek itt lenni. – motyogta szomorúan a legfiatalabb.

Jiminre pillantva elfog a harag érzése, amely összeszorítja mellkasom és felforrasztja vérem. Engem aztán tényleg nem fog itt tartani, nem érdekel, ki mit szól hozzá.

-        Hm, valóban, Jungkook-ah nem szeret itt lenni és én sem. Mindketten éhezünk, mert bezártál minket egész áldott nap, ami idő alatt egy falatot nem kaptunk! Én azt ajánlom, menjünk be a városba és egy kis kávézóban vagy valahol üljünk le, aztán dobjunk be valamit. – simogatom mutató- és hüvelykujjammal az álam.

A vámpír azonnal tipikus mosolyával néz szemeimbe. Állom pillantását, hiszen nem hagyhatom, hogy hülyére vegyen. Belőlem aztán nem eszik! Nem fogom hagyni, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, mert nem vagyok a rabszolgája! Mégis megremeg a gyomrom, mikor ránézek, hiába minden düh, ha közben az a bizonyos melegség is átjárja a testem minden porcikáját. Nem tudom visszafogni, ezek kész tények, de akkor is kifogok állni magamért és a legjobb barátomért is.

-        Látom, poénos kedvedben vagy, Taehyung – szólal fel, mire egy erőltetett mosolyt kényszerítek arcomra. – Hamarabb szerettem volna jönni, de sok dolgom akadt.

-        Mi fontosabb dolgod van nálunk? – húzom fel sértetten ajkaim.

Íriszeiben megcsillan valami, amit nem tudok hova tenni és lehet jobb is, ha nem tudom. Távolságtartóbbnak kellene lennem. Vagy talán mégse? Az eredeti terv szerint be kéne nyalnunk neki, hogy elnyerjük a szívét, ami valószínűleg életünk legnehezebb feladata lenne, de egyelőre nehéz a saját akciómnak eleget tenni.

-        Csak nem féltékeny vagy? – cukkol.

-        Én? – húzom ki magam rögtön és mutatok mellkasomra. – Soha! – rázom fejem hevesen.

-        Hát persze – kuncogja, majd felsóhajtva néz Jungkookra. – Jól van, akkor elmegyünk az étkezőbe. Úgyis épp ideje, hogy bemutassalak titeket pár személynek. – sötétül el pillantása belénk a frászt hozva.

Kiknek akar bemutatni? Hányan vannak itt és milyen fontos személyek ahhoz, hogy nekünk ismernünk kelljen őket? Mit tervez Jimin, mégis mi a célja ezzel az egésszel? Mi értelme minket fogva tartania? Miért kellünk neki? Elhiszem, hogy vámpír, azt is, hogy szexuálisan túlfűtött, de nem bírom felfogni, mi haszna van belőlünk. Csak hátráltatjuk mindenben, ráadásul maga alatt ássa a gödröt, mert most, hogy én is eltűntem a Föld színéről, biztosan sokan fognak keresni minket. Bár feltűnt, hogy Jungkookon is olyan könnyedén siklottak át a tanárok, mintha nem is lett volna osztálytársunk. Senki sem kérdezett már utána, egyedül engem aggasztott a távolléte egyre inkább. Miért történik ez? Mit tett? Mi van a háttérben? Mégis mi a francot akar velünk!?

Táskámra pillantok, ami a szoba egyik sarkában pihen benne telefonommal. Jungkook elmondta ma, hogy az övé végleg felmondta a szolgálatot, pedig egy ideig még működött, de végül csak lemerült. Ezekből okulva, a sajátomat kell biztos helyre tudnom. Már kikapcsoltam, ne merüljön tovább, de félek, hogy Jimin elfogja venni. Nem akarom, hogy ez megtörténjen.

-        Azt hozhatom magammal? – mutatok az említett tárgyra, mire a szólított odakapja a fejét. Látni rajta, hogy elgondolkozik rajta, de végül talán úgy gondolja, nem lehet baj belőle, megengedi, hogy magammal cipeljem.

Egy csomó kérdés felmerül bennem, amikre egyszerűen képtelen vagyok megtalálni a választ. Zavar, hogy semmit nem tudok, pedig ez idáig olyan okosnak éreztem magam, de most mégis kevesebbnek gondolom a tudásom, mint Jungkookét. Régebb óta van itt, jobban ismeri a helyet, jobban ismerheti Jimint is. Kicsit összeszorul a mellkasom tőle, ha arra gondolok ők ketten együtt vannak és fogalmam sincs, hogy melyik iránt érzek így. Mindkettejüket kedvelem, ezért nem értem saját magam. Összezavarnak az érzéseim, a különböző gondolataim, a helyzet, a történések sorozata, a múlt, minden.

-        Meddig megyünk még? Már azt se tudom, hol vagyunk! – nyafog Jungkook, mire Jimin elvigyorodik.

-        Mert eddig tudtad, hol vagyunk?

-        Jobban, mint most – vágja rá gondolkodás nélkül. – Ez a hely egy kész labirintus. Olyan, mintha kilométereket sétálnánk, és mégse érnénk soha a célba. Kintről nem tűnik ekkorának.

-        Igazán? Akkor jól vésd azt a képet az eszedbe, mert sokáig nem fogod látni. – mosolyogja önelégülten.

Nem bírom tétlenül nézni, hogy az uralma alá vonja már csak ennyivel is azt az ártatlan lelket. Nem beszélhet így vele, ő nem ezt érdemli!

-        Szerintem semmivel nem érdemelte ki ezt a modort magának, Jungkook. – köszörülöm meg torkom.

A levegő egy hosszú másodperc erejéig megfagy a körünkben. A fiatalabbnak a rémülettől, az idősebbnek pedig fogalmam sincs, az ő fejébe nehéz belelátni.

-        Milyen modort? – pillant rám szeme sarkából mosolyogva. – Honnan tudsz te bármit is?

Erre a pillanat hevében torpanok meg és döntök úgy, hogy nem érdekel semmi, én nem megyek velük tovább. Ökölbe szorítom kezeim és úgy pillantok a pár lépéssel később megálló társaimra.

-        Velem te nem fogsz szórakozni! – teszem fel mutatóujjam a levegőbe, Jiminnek szegezve minden mondandóm. – Nem egy alárendelt személy vagyok, akivel szórakozhatsz! Haza fogsz engedni, ezt már most megmondom neked!

-        Lázadsz? – nevet fel. – Legyen, de akkor nap kapsz vacsorát. – ragadja meg Jungkookot karjánál fogva és húzza maga után, amerre az étkező terme van.

-        Nem is érdekel! Hazamegyek! Megszökök! – kiabálok utánuk, mire az idősebb csak szabad kezét megemeli jelezve, hogy szabad utat kapok, miközben harsány nevetése visszhangzik a folyosókon.

Hagyom, hogy lépéseik elcsendesedjenek, amint egyre távolabb érnek, majd az egyik sarkon befordulva végleg eltűnnek a szemem elől. Szívesen megszöknék és tennék ellene, de ha már itt vagyok, akkor Jungkookot is magammal kell vinnem, ráadásul fogalmam sincs, hogy innen mi merre van, aztán ha bárkibe belebotlanék, abból én kerülnék ki rosszul, szóval ez az egész terv kudarcba fulladt.

-        Hé! Várjatok meg! – rohanok utánuk, majd ugyanazon a sarkon befordulva konstatálom, hogy ott állnak egy ajtó előtt és egész idáig is rám vártak.

-        Tudtam, hogy visszajössz, ne nézz így! – mér végig Jimin felhúzott szemöldökkel.

-        Nem tudhattad! Tényleg el akartam szökni és meg is fogom tenni! Felettem te nem fogsz uralkodni! – teszem karba kezeim, mire elmosolyodik.

-        Már most is azt teszem. – sóhajtja.

Már épp visszavágnék valamivel, mikor széttárja az ajtókat, ahonnan egy kisebb tömegnek a hangja szűrődik ki. Jungkook hatalmasra nyílt szemekkel néz előre, mire mellé lépek, hogy megtudjam, mitől rémült meg ennyire. Ami viszont a szemem elé tárul, annak nem szeretnék hinni. Jobb lett volna, ha hazafutok, vagy meghalok menet közben.

Ennyi vámpírt még soha nem láttam egy helyen, és mellettük kell ennünk, azok mellett, akik úgy tekintenek ránk, mint egy darab húsra.

[2/?] House of Cards

Írta: Ayu & Hyo

Jimin POV

Akár egy szempillantás, olyan hirtelen történt, hogy akaratom ellenére földet értem. Egy zsák krumplihoz hasonló módon terültem el a nyirkos, homokos talajon, tüdőmbe egy hosszúnak tűnő kellemetlen pillanatra be is szorult a levegő.
Amint kinyitottam a szemem egy ismeretlen arcon ragadt tekintetem. Szerencsére jó memóriám van, az arcok megjegyzése sem probléma, de ezt a két szempárt még nem láttam szemeimbe nézni. Feje pont kitakarta a Napot, a sugarak mintha glóriát emeltek volna köré, ha nem érezném ezt a feszítő fájdalmat a hátamban azt hinném meghaltam és egy angyal jött értem, hogy magával vigyen. De nem, ez nem így volt, még élek és egy idegennel nézek farkas szemet. Láthatóan megriadt, valószínűleg látta a produkciómat és a segítségemre sietett. Kérdezett valamit az imént, ám nem értettem, és ahelyett, hogy megkértem volna, hogy ismételje meg, inkább talán kissé mogorván utaltam rá, jó lenne, ha segítene egy kicsit.
- Segítenél? - kérdeztem nyögve egyet a már múló fájdalomtól.
Észbekapott, megrázta fejét és segítő jobbot nyújtott. Nehézkesen, de immár két lábon álltam és a koszt sepertem le a ruhámról, amit nem tudom, hogy fogok teljesen megtisztítani, tekintve, az előző tulajdonosán kívül nem is tudják, hogy nálam van, így mosni nem adhatom majd oda csak úgy.
- Minden rendben? - kérdezte a fiú ismét.
- Igen, köszönöm a segítséget - megengedtem felé egy baráti mosolyt, próbálva jóvátenni az iménti mogorva megszólalásomat és meghajoltam. Okkal öltök magamra álruhát, okkal nem fedem fel igazi kilétem, mikor önszántamból egymagam járom Goyohan földútjait. Ilyenkor úgy kell viselkednem, mint a népnek, amit nem bánok. Nem hiszem, hogy sok herceg van még, aki ezt tenné. Ahogyan Yejun is felvetette a délelőtt folyamán, a szolgák, szakácsok, de még a lovagok is olyanok akár a postagalambok. Egyiktől repül a hír a másikhoz, mintha az a szelek szárnyán szállna. Így nem nehéz nekem is informálódnom olyan dolgokról, amikről normális esetben nem lenne tudomásom. Hyunjin noona különösen tesz róla, hogy függetlenül attól, tényleg szeretném-e tudni, megosszon velem mindent, ami szerinte olyan fontos, hogy bár titokban, a trónörökösnek is tudnia kell. Így jutott a fülembe például, hogy a szomszéd birodalom hercege egy felfuvalkodott pulyka, aki lenézi a népét és csillog azok figyelmébe. Ha a szóbeszéd igaz, velem egyidős és úgy viselkedik, mintha ő lenne a világ közepe. Sosem hittem el teljes mértékben a kis foszlányokat, amiket kapok, ebből kifolyólag nem állnék a herceg elé, hogy üdv, hallottam ám, milyen magasan hordod az orrod! Nem. Azután ítélek, miután saját magam megtapasztalom, milyen személyiség az, akivel valamilyen módon kapcsolatba lépek.
Az ismeretlen fiú úgy szint meghajolt. Ruházata hasonló volt, mint az enyém, kivéve hogy nadrágjából csöpögött a víz. Megeshet, hogy el is mentem mellette a folyó valamely szakaszán, csak akkor nem ragadta meg a figyelmem. Kicsivel volt magasabb, mint én, de látszólag nem volt nagy korkülönbség köztünk. Nem szerettem volna sokat időzni azzal, hogy szemügyre veszem hirtelen ott termett segítőmet, ugyanis a kettőnk közé beálló csend kezdett kellemetlen formát ölteni, így jobbnak láttam távozni, és amúgy sem szeretek idegenekkel beszélni.
- Öm... További szép napot - bólintottam egyet, és elléptem előle, hogy elinduljak a lovam felé, de meg kellett állnom, hiszen a nagy szürke sehol sem volt.
- A lovadat keresed? - csengett hangja hátam mögül kicsivel azután, hogy tanácstanul körbenéztem. Meglepően mély hangja volt, ami a legkevésbé illett fiatal arcához. Mintha egy ifjú bőrébe bújt volna az ördög. Hangja és külseje alapján így tűnt, de könyvet sem a borítója alapján ítélünk.
- Esetleg tudja, hol van? - fordultam felé egész testemmel. Ingével fedett karjait maga előtt keresztezte, szilárdan állt lábain, szája szélén pedig mosoly húzódott. Sőt, inkább nevezném sejtelmes vigyornak, mint mosolynak. Sugallt valamit, mégsem értettem. Nem vagyok jó emberismerő, ez tény. Ahogy az is, hogy sajnos túl könnyen bízok emberekben, ami általánosságban sem jó, hát, még ha a király fia az illető. Nekünk különösen oda kell figyelni, kikben bízhatunk igazán, hiszen ezernyi kiskaput nyithat ki az, akinek szándékában áll keresztbe tenni az uralkodónak és családjának.
- Úgy gondolom felesleges ez a magázás – váltott hirtelen témát - Nem hiszem, hogy hatalmas korkülönbség lenne köztünk - karjait leengedte maga mellé, lépett párat és ismét előttem állt - V vagyok - nyújtotta jobbját.
Nem illetlenségből, a meglepettség miatt nem viszonoztam kézfogását

- Elnézést, megismételnéd? - kérdeztem ekkor már tegezve, ha már elvetette a magázás ötletét. A saját szüleimet sem tegezem, de legyen, most úgy is mellőzhetem a tisztelettudó trónörökös énemet.
Értetlenségemen jót kacagott - V. Nyilván nem hallottad még - láthatóan szórakoztatónak találta a helyzetet, én viszont továbbra sem voltam teljesen biztos a hallottakban.
- Ez milyen név?
- Ez egy betű. A koreai betűrendben ilyet nem találsz, ám sok másban igen.
Egyszerű öltözködése ellenére megnyilvánulásai és egész lénye egy értelmes, tanult emberről árulkodik. Tanítóm, Jeonmin sunbae említette hajdan, hogy van más nyelv is a miénken kívül, ami több betűt is tartalmaz, amik nálunk nem használatosan, ám példával nem szolgált, ezért fogadtam értetlenül a nevét. Szerencsének mondhatom, hogy bár az oktatás igencsak szegényes, körülményes és nem mindig az igazságot szolgálja, kevés emberek egyike vagyok, aki belekóstolhat ebbe. Más népek kultúráját ismehetem meg általa, így a kis zárt világ tágabb értelmet nyer számomra.

De miért használ valaki ilyen nevet? Egy dolog biztossá vált számomra; az előttem álló fiatalember nem goyohani.

Taehyung POV

            Láttam a szemeiben a bizalmatlanságot, ami jogosnak bizonyult, elvégre is mi oka lenne bennem bízni? Ha van egy cseppnyi ép esze, akkor nem követ majd azonnal naivan. Bár, nem mintha bánnám, ha így történnének a dolgok, hiszen első látásra tökéletesen megállapítható róla, hogy mennyire helyes és szép arcú. Soha életemben nem voltam még együtt férfival, nővel annál többször, így természetes, hogy megfogott. Az alakja a ruhán keresztül is átüt, látszik, hogy nem hanyagolja el magát. Izmos, sármos, alacsonyabb, mint én. Kell ennél több? Már csak a belső tulajdonságait kell megismernem és imádni fogom.

            Megfogalmazódott bennem ilyen rövid idő alatt a célom: meg kell őt szereznem magamnak. Kerül, amibe kerül, egy alkalomra biztosan elcsábítom. Mivel férfi, nehezebb dolgom lesz, mint gondolnám, de bevetem minden csábító erőmet és menni fog.

-        És téged hogy hívnak? – mértem végig szemeimmel újból, amit résnyire szűkített szemekkel követett figyelemmel.

-        Chim – vágta rá kisebb gondolkodás után.

Az én nevemet kritizálta, de az övé se az igazi. Több névre is tudnék tippelni, melynek ez a becézése, de így sarokba szorított. Szóval ő sem szeretné, ha megtudnám a kilétét? Ez ilyen oda-vissza vásár lesz? Annál jobb és izgalmasabb. Szeretem a kihívásokat.

-        Aranyos – mosolyodtam el, majd nedvesítettem be ízlelőszervemmel kicserepesedett ajkaim.

Megköszörülte a torkát, kezét ökölbe szorítva szája elé téve. Kíváncsian húztam fel szemöldököm és biccentettem oldalra fejem érdeklődést mutatva.

-        Akkor hol is van a lovam? – tette fel a kérdést.

Háta mögé pillantottam, hogy meglessem az állatot, aki nem messze tőlünk a fűben állt és kissé sántikálva lépegetett, de nem tűnt úgy, mintha nagyobb fájdalmai lennének. Az egyelőre ismeretlen fiú szemeibe nézve biccentettem arra, amerre nézni kell, amit nyomban meg is tett. Aggódva fordított hátat nemes személyemnek, bár mit se tudhatott arról, ki vagyok. Láttam leereszkedni vállait, ami egyet jelentett azzal, hogy megnyugodott. Míg nem figyelt, pajzán mosollyal nyugtáztam minden mozdulatát, majd mikor ismét felém fordult, visszaálltam a régibe és ártatlanul pislogtam rá.

-        Sajnálom, hogy gondot okoztam! – hajolt meg illedelmesen. – Gondolom a túlparton voltál és képes voltál ezért átjönni, hogy segíts rajtam. Átgondoltam a helyzetet és arra jutottam, ezt kompenzálnom kell.

Isten bizony, meg kell szereznem magamnak! Senki nem ajánlotta fel még így magát nekem! Ha ő maga érzi úgy, hogy tennie kell értem valamit, állok elébe! Ki vagyok én, hogy visszautasítsam kedvességét?

-        Mire gondolsz? – kérdeztem az érzelmeimnek ellentmondó nyugodt hangon.

-        Meghívlak valamire! – Csillantak fel szemei. – Menjünk el valahova együtt és én fizetek mindent. Megérdemled a lovagiasságodért, pedig nem kellett volna segítened. Főleg nem, ha a másik oldalról jössz. Az már nem tartozik ehhez a területhez, így kockába is sodortad magad. Engedd meg, hogy ezt a kis apróságot megtegyem érted. – Pislogott kérlelőn szemeimbe.

Ismét megnyaltam ajkaim, miközben mélyen elgondolkoztam. Vajon igent kellene mondanom? El kéne fogadni a meghívást? Végül is az egy nagyon jó ötlet lenne. De mégse ismerem. Ismeretlenül pedig nem jó ennyire elmenni, így előbb muszáj leszek beszélgetni vele, hogy meglágyítsam a szívét irányomba. Meg kell, hogy kedveljen!

-        Nem is tudom – sóhajtottam. – Azt se tudod, ki vagyok! Nem szabadna ilyet mondanod egy vadidegennek. Ha megtalállak ölni? – Húztam fel szemöldökeim.

Egy rövidke pillanat erejéig elgondolkodott. Láttam a szemeiben a bizonytalanságot, majd ez gyorsan és váratlanul alakult át életvidámságba.

-        Akkor nem segítettél volna most – magyarázta ésszerűen. – Rossz ember már nem lehetsz. Látszik rajtad, hogy tanult vagy és értelmes. Összeülhetnénk valahol majd és megismerkedhetnénk akkor közelebbről majd.

-        Nekem a mostani időpont is megfelel a célnak – mosolyogtam.

-        De legközelebb elmegyünk egy kis faluba vagy akárhova és meghívlak egy italra. Rendben? – Ráncolta homlokát.

Megadóan sóhajtottam fel. Úgy érzem, ez a mai nap még sokáig el fog húzódni. De legalább szereztem magamnak egy társat, akivel minden bizonnyal elleszek. Csak ne tudja meg, még csak ne is sejtse, hogy honnan származom, különben ki tudja, mikre lesz képes.

Jimin POV

Búsba dőlt az elvem, miszerint idegenekkel nem szeretek beszélni, ez a különös nevű idegen mégiscsak segített anélkül, hogy bárki kötelezte volna. Az ilyen ember kincs. Sosem voltam hálátlan azokkal szemben, akik önszántukból segítségemre voltak valaha, így hallgatva lelkiismeretemre valamilyen szinten köszönetet akartam kifejezni. Egy csettintésemre összerittyentettek volna egy királyi vacsorát hálám jeléül, de nem szabad megfeledkeznem, most Chim vagyok, nem Jimin herceg. Ideálisabbnak találtam volna a helyzetet például egy faluszéli kocsmában, hiszen mégiscsak emberek közt lennénk. Mindig is az alkohol ellen voltam, nem is az ivás miatt invitáltam volna be, de akkor is talán fesztelenebb lett volna a hangulat. Most itt állok egy vadidegennel szemben, aki számomra érthetetlen módon többször is végigfuttatta szemeit rajtam és úgy viselkedik, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Lehet, hogy csak nekem, de különös. Ennek ellenére elhagyott az az érzés, miszerint távoznom kéne.

- Szóval V a neved. – a folyó közelében elterülő füves kis dombon foglaltunk helyet, miután mindketten visszahoztuk lovainkat. Vagyis V áthozta. Kicsit sajnáltam, amiért újra át kellett gázolnia a folyón, de szemlátomást nem zavarta, lelkes volt, úgy tűnt számára nincsenek akadályok, mindent képes megtenni. Bal kezemmel megtámaszkodtam hátam mögött, jobbommal pedig az ártatlan fűszálakat kezdtem tépkedni.

Mihelyt ő is kényelembe helyezte magát, válaszolt – Legtöbben így hívnak – ennél a kijelentésénél nem nézett a szememben, a víz csillogó felszínét figyelte. Miért nem néz a szemembe? Hozzászokott úri énem, hogy minden beszélgetőtársam figyeli a szavam és mozdulataimat, ő viszont úgy viselkedett velem, mintha én is csak egy egyszerű ember volnék. Hihetetlenül boldoggá tett ez az érzés, bár egy kissé szokatlan volt, társult hozzá az a szabadság, ami ritkán adatik meg nekem. Most én is úgy éreztem, bármit meg tudnék tenni. – Jól sejtem, hogy hwayaei vagy? – tettem fel az egyértelmű kérdést, de úgy tűnt, ha nem kérdezek  valamit, csöndben ülünk egymás mellett, ami eléggé kínos lenne – Oh, ez buta kérdés volt… – szégyenemben leszegtem fejem, mire ő kuncogni kezdett.

- Nem is tudom, honnan gondolod ezt, Chim – nevetett – Igen, Hwayaeből származom.

Úgy tűnt, nem egy beszédes típus, vagy csak egyszerűen nem akar erről beszélni. Nehezen tudok rájönni, mivel kelthetném fel az érdeklődést, hogy normális beszélgetést folytassunk, ugyanis én szeretném kicsit jobban megismerni, ha már segítségemre sietett.

- Hallottál már az országról? – szólalt meg hirtelen, amivel egy kicsit meglepett. Tekintetem a fűről egyből rátévedt.

- Nos… – gyorsan kellett szelektálnom, mi az, amit megemlíthetek, és nem sértem vele hwayaei becsületét – Természetesen hallottam róla, mégiscsak a szomszédunk. Ha jól tudom, ott is királyság van.

- Így van. Éveken belül új lesz a király személye.

- Nahát! Nálunk is! – mosoly húzódott arcomra, valamiért felkeltette az érdeklődésem ez a kijelentése. – Hallottam pár dolgot a hercegről. – nem is tudom, direkt mondtam ezt vagy csak kicsúszott a számon, mindenesetre a fiú szemöldöke az égbe szökkent és szeme sarkából rám sandított.

- Sok hír járja a királyi családról, viszont ezeknek fele sem igaz. Nem olyan kegyetlen és érzéketlen a trónörökös, mint ahogyan azt az uradalom lakosai híresztelik. – egyszerre mintha vérig sértődött volna, hangja a lehetetlennél is mélyebb lett, térdeit felhúzta és karjaival összekulcsolta. Hát őt meg mi lelte? Egyáltalán nem állt szándékomban megsérteni!

- Tán ismered? – kérdeztem mosolyogva. Úgy nézett ki, mint egy bántódott kisgyerek, ez mosolygásra késztetett. Különös természettel rendelkezik, az elmúlt pár perc erről árulkodik. Az imént még sugárzott belőle a magabiztosság, most pedig itt ül térdeit ölelve, látszólag halálra sértve.

De… Mivel is sértettem meg? Csak megejtettem, hogy hallottam már egy s mást. Szívére vette? Hisz nem is róla beszéltem.

- Elnézést, ha netán megbántottalak.

Váratlanul felkuncogott. Nehéz kiigazodni hangulatváltozásain. – Hogy ismerem-e? De még hogy! – mutatóujját felemelve húzta ki magát büszkén. Na és akkor, én is ismerem Goyohan hercegét, nálam már nem is ismerhetné senki jobban. Tudom is, hogy mit gondol most. Egyre furcsább neki ez a V. – De ennyi elég is rólam-

Közbe vágtam – Hisz, alig tudok még rólad bármit is! – mondtam kissé meglepetten. Úgy látszik nagy fába vágtam a fejszém, mikor azt hittem könnyedén összeismerkedünk. Lehet, hogy egy kissé naiv vagyok, de az biztos, hogy tényleg pocsék emberismerettel rendelkezem.

Taehyung POV

      Nem mondhattam többet, nem tudhatott arról, miféle kapcsolatban állok Hwayae hercegével. Ha megtudná, hogy én vagyok az, akkor valószínűleg abban a pillanatban magamra maradnék a folyóparton. Márpedig nekem szükségem volt rá, hogy velem legyen. Közelebb kellett kerülnöm hozzá, hogy minél hamarabb megszerezhessem. Érdekes, hogy ilyen hamar megtetszett, de magamat ismerve inkább túltettem magam a dolgon. Annyira mégse furcsa, hogy ennyire rá akarok hajtani. Minden ilyen korú kíváncsi, így remélem ez vele is így van, és könnyen belemegy majd a dologba.

-        Van két testvérem, a kedvenc ételem a Japchae. A kedvenc színem a fekete, bár a zöldet és a fehéret is preferálom. Szeretnél még tudni valamit? Kérdezz nyugodtan – hadartam el neki egy-két alapvető dolgot, mire tágra nyílt szemekkel nézett rám.

-        Hű… - reagált le ennyivel. – Mesélj a testvéreidről. Mondj valamit Hwayae-ről! – adta az ötleteket.

Hümmögve merültem el gondolataimban. Mégis hogy mesélhetnék neki úgy, hogy ne is sejtse, hogy a király fia vagyok? Nem szabad, hogy rájöjjön, mégcsak nem is sejtheti, bár lehet, ezzel már elkéstem. A testvéreimről nehéz úgy beszélni, mintha holmi kis falusi senkik lennének, ezért még inkább elgondolkodtató, mit is tudnék neki szavakba önteni.

-        Nos, mindketten fiatalabbak nálam – köszörültem meg a torkom. – Az egyik lány, a másik fiú. Mit lehetne mondani róluk? Általában nagyon idegesítőek. – dőltem hátra tarkóm alá tett kezekkel a fűben.

-        Ez a testvérek dolga – kuncogta, mire csillogó szemekkel sandítottam oldalt rá. Ezt az édes hangot még sokszor szeretném hallani. – Na, és Hwayae? Arról nem mondasz semmit? – kíváncsiskodott.

Nagyot nyeltem. Nem tudhatja meg, hogy ki vagyok. Nem szabad tudnia, hiszen látszik rajta, milyen véleménnyel van rólam. Ha megtudná, ki vagyok, biztos, hogy faképnél hagyna.

-        Én… nem is tudom… - motyogtam az eget kémlelve. – Nincs összehasonlítási alapom, de úgy gondolom, hogy elég fejlett társadalom. Ha pedig ez nem lenne elég, mindenki békében él. Szerintem Hwayae egy nagyon becsületes és jó királyság. – próbáltam felidézni a dolgokat annyira, hogy ne mondjak többet a kelleténél.

-        Fejlett? Ha igaz az, amit a hercegről mondanak, akkor kétlem, hogy olyan sokáig megmaradna ez a jó véleményed róla, már elnézést, ha megbántalak ezzel. – könyökölt térdére és támasztotta meg tenyerében állát.

-        Igenis jó királyság marad! Mindenki szeretni fogja! – ültem fel idegesen és egyben sértetten. Fájt, hogy így gondolkodik rólam.

-        Jól van, jól van! – tette megadóan kezeit maga elé. – Nem kell így felkapni a vizet. Egyébként se szeretek így ítélkezni, szóval nem tudhatom, amíg nem ismerem meg a herceget magát. – húzta ki magát beszólása alól.

Nagyot sóhajtottam. Mit tenne, ha tudná, hogy én vagyok az? El kéne mondanom mégis, hogy tisztázzam vele a dolgokat, miszerint igenis jó király leszek? Inkább nem, ha már eddig kitartottam, akkor nem. Majd talán a későbbiekben, de azt is kétlem. Pillanatnyilag viszont mi is lehetne a reakciója? Rögtön hazugsággal kezdem az ismerkedést? Na, neeem! Nem játszunk ilyet! Elveszíteném azt a kis bizalmát is, amit megnyertem magamnak és nem is akarna velem találkozni többször. Márpedig nekem szükségem volt arra a következőre.

-        Én viszont ismerem őt, ezért rosszul esik, hogy így vélekednek róla, mert tudom, hogy milyen. – hazudtam kicsit, elvégre is nagy részük igaz annak, amiket pletykálgatnak.

Halovány mosoly jelent meg arcán, ami arra engedett következtetni, mintha aranyosnak találna. Ez pedig jó pontnak számít. Ezzel a tudattal folytattuk egyre csak felszabadultabban beszélgetésünk, míg nem elérkeztünk arra a szintre, hogy úgy társalogtunk, mint a régi ismerősök. Nem is esett annyira nehezemre körülírni a dolgokat, hogy ne tudjon meg rólam többet a kelleténél, aminek nagyon örültem.

Jimin POV

Az idő előre haladtával a hangulat kettőnk között fesztelenné vált, mindketten szórakoztató és érdekes történetekkel bombáztuk egymást szinte egymás szavába vágva. Régen éreztem magam ilyen jól. Egyáltalán éreztem már magam ilyen jól? Az újonnan megismert fiú tett arról, hogy jókat nevessek, ő ugyancsak fel-felkacagott egy-egy nevetséges sztorimat hallva. Ügyelnem kellett arra, hogy valódi személyemről tudomást ne szerezzen, ugyanis féltem a reakciójától. Talán meglepődve behódolt volna vagy ijedten hagyott volna faképnél. Nem tudom, de biztos voltam abban, jobb ez így. Ezt leszámítva őszintén beszéltem vele, hiszen különösképpen semmi titkolni és szégyellni valóm nem volt. És ha az érzéseim nem csalnak, ő is igazakat mondott. Mindenesetre hirtelen kötött barátságunk boldogabbá tett. Nem is nagyon volt eddig arra példa, hogy bárki úgy viselkedjen velem,  mint egy normális emberrel. A V-vel való találkozásom még jobban megerősített abban, hogy a hercegi élet bizony nem igazán nekem való.
- Ne álljak fel innen, ha le tudsz győzni íjászatban! - bökött oldalba nevetve - Irigykednél, ha látnád, miket tudok.
- Nagyon magabiztos vagy ebben V. Időt szakítunk rá, hogy bebizonyítsam, mennyire tévedsz! - kiskorom óta gyakorlom az íjászatot, ha másra nem is, az ebben szerzett tapasztalatomra és ügyességemre büszke vagyok.
A nap már kezdett lejjebb menni, a levegő hőmérséklete csakugyan alább bukott. Az idő szinte elrepült, gyorsabb volt egy szempillantásnál. Ám nem érzek megbánást, amiért itt lógattam a lábam, úgy gondolom, megérdemlem.
- Szentséges egek! - amint egy gondatlan sóhaj elhagyta számat, villámcsapásként ért a tudat, hogy nekem mégiscsak jelenésem lett volna apám és a kancellár előtt - V, sajnálom, mennem kell! - seperc alatt felpattantam és már gyorsan poroltam magam.
- Hova sietsz? - kérdezte meglepve, csakugyan meglepő módon és a semmiből jött elszántsággal ugrottam fel mellőle.
- Öm... Mennem kell - amint elindultam volna, ő karomért nyúlt és el is kapta, ezzel megakadályozva, hogy lovamhoz szökkenjek.
- Ne menj még! Biztos vagyok benne, nem kapsz nagy szidást, ha kicsit késel - tekintete szinte már kérlelt, szépen ívelt szemei nagyra nyíltak és nem akart engedi karomat szorító ujjain.
- Már így is többet voltam távol, mint lehetett volna. Sajnálom! - nagyon reménykedtem abban, hogy nem veszi magára. - V mennem kell, kérlek, engedj el!
Karomnál fogva közelebb húzott magához, kénytelen voltam lehajolni hozzá, lehelete szinte már cirógatta felforrósodott arcomat.
- Meg kell ígérned, hogy holnap újra találkozunk!
Miért is mondtam volna nemet, hisz nagyon jól éreztem magam, szívesen megismételném a ma délutánt.
Elmosolyodtam - Holnap ugyanekkor, ugyanitt!
Az ő szájára is mosoly húzódott, karomat elengedte és visszaült a földre.
- Most viszont tényleg mennem kell, és ha rám hallgatsz, te is hazamész. Nem sokára jönnek az őrök, ha megtudják, hogy nem idevalósi vagy, bajba kerülhetsz!
Bólintott és hallgatva rám, felállt, hogy induljon. Kicsivel magasabb volt, mint én, de szemünk könnyedén kapcsolódott össze. Egészen szokatlan érzés kerített hatalmába tekintetét állva.
- Nos, köszönöm még egyszer a segítséget, és a mai délutánt - mosolyogtam rá hálásan és meghajoltam.
- Szintúgy, Chim - ő is meghajolt.

Áldottam az eget, amiért Jeontugi nem sérült meg, és a kis bicegése is elmúlt, így nem akadályozta semmi, hogy őrült vágtával menjünk vissza a kastélyba. Már a Nap is lement, mire ismét a királyi birtok homokos útján dübögött a ló patája, tekintve, már biztosan későre jár, nyugodtság honolt mindenhol. Már csak pár munkàs és szolgáló lélek jelent meg itt-ott ügyet sem vetve rám, hiszen nem láttak mást, csak egy koszos ruhájú fiút.

Beérve az istállóba leugrottam a ló hátáról, és megpillantottam a lovász fiút, akinek a ruhát köszönhetem. Ő egyike azon kevés embereknek, akik tudnak kis titkos kiruccanásaimról.
- Jimin herceg! Hogy-hogy itt? - üdvözölt meglepve.
- A király kerestetett? - kérdeztem nem válaszolva az ő kérdésére. Siettem, így nem volt időm a számonkérésére. Fejét csóválta, így egy kicsit megkönnyebbültem, de tudtam, jobb, ha megjelenek a tárgyaláson, feltéve ha az még mindig tart.

Bujdokolva lopakodtam vissza a szobámba, ügyelve arra, hogy senki  illetéktelennek ne okozzak feltűnést. A tükröm előtt állva igazgattam ekkor már hercegi ruhámat, miközben próbáltam szabályozni megszaporodott légzésemet.
Bólintással nyugtáztam igyekezetemet és siető léptekkel céloztam meg a kastély csillogó-villogó tárgyalótermet, melyben Goyohan legfontosabb emberei üléseztek még mindig.
Szinte berobbantam a hatalmas ajtón, mire minden kíváncsi szempár rám szegeződött.
Apámat szokatlanul jókedv lengte körül, ez sütött róla, amint közeledtem feléjük. Sorban mentem el a kancellár, királyi  tanácsadó, kincstárnok és édesanyám mellett, ők mind mély meghajlással köszöntöttek.
- Jimin, fiam! Legjobbkor jöttél! - a király fülig érő mosollyal tárta szét karjait, ami meglepett. Mi tette ennyire boldoggá?
Miután meghajoltam előtte, felszökkent szemöldököm - Elnézést, hogy csak most jelentem meg - kezeimet összetéve újra meghajoltam, ezúttal bocsánatkérésként.
- Jobb később, mint soha - harsogott apám hangja - Jó hírem van, fiam. Döntés született a királyság jövőjével kapcsolatban.
- Csakugyan? - hátul összefontam kezeimet, habár nem tudtam, mire is gondol ezzel.
- Mind egyetértünk abban, hogy Goyohannak fejlődnie kell - hangja hirtelen váltott komolyabb hangszínre - Minden lehetséges utat végigjártunk, ám semmi nem segített eddig az élet fellendítésében, te is tisztában vagy ezzel.
- Viszont úgy gondolom, mindenkinek megfelel a mostani helyzet. - vágtam kissé modortalanul a szavába, ami általánosságban nem jellemző cselekedetem. Ezzel magamnak is hazudtam, ugyanis az ellenkezőjét vallottam én is, de most úgy éreztem, apám rossz döntést hozott, holott még meg sem osztotta velem.
- Fiam, ne vágj a szavamba! - pirított rám - Egyetlen megoldás maradt, mindenki egyetért ezzel.
Hát persze, ki is merne a király ellen fordulni, életét vagy a nyaktiló vagy az inkvizíció által rászabott máglyahalál ontaná ki.
Kérdően néztem végig a jelenlévőkön, mind semleges arccal tekintett vissza rám, kivéve anyámat, az egyetlen, aki lehajtott fejjel ült bársonyszékén. Ijesztően hasonló természetünket tekintve tudtam, megérzésem helytálló, apám valami helytelen cselekedetre szánta el magát.
- És mi lenne az, király uram? - emeltem rá tekintetem.
- Támadást indítunk Hwayae ellen.

[3/25] A jégpálya ördöge és tündére

Írta: Ayu

Jimin POV

            A pályára lépek és NamJoonhoz érkezve kihúzok zsebemből egy pendrive-ot. Értetlenül néz rám, mi a szándékom a kis tárggyal, amit neki nyújtok és megfogva kezét, tenyerét felfelé fordítva, beleejtem.

-        Rajta van a szám, amire koreografálok. Ha be tudnád tenni, azt megköszönném – magyarázom.

-        Persze, betehetem, de most még sokan vannak. Biztos, hogy most akarod? Nemigen kellene, hogy illetéktelen személyek kezébe jusson az információ – feleli, miközben zsebre vágja a pendrive-ot.

Igaza van. Várnom kéne, hogy csendesedjen a környék, hiszen minden versenynél kikötés, hogy mások ne láthassák az adott táncot. Akkor majd később nekikezdek.

Taehyungra pillantok, aki múlhatatlan jókedvvel szeli a jeget, ügyesen kerülgetve az embereket, akik kikapcsolódás gyanánt érkeztek ide. Ez a mosolygós, életvidám arc felébreszti bennem a versenyszellemet. Minél jobbnak kell lennem, hogy ne győzhessen le. Talán pont a könnyelműsége miatt fog eltiporni. De miket is gondolok! Nehogy már az önbecsülésem egy ilyen kis hiperaktív kölyök eltapossa! Nem, szó sem lehet róla! Nem szabad meginognom, fő a magabiztosság!

-        Rendben, addig bemelegítek – bólintok egyetértően és már indulnék is, ha nem ragadna meg karomnál fogva és állítana maga felé fordítva.

-        Gyakorolhatnátok Taehyunggal együtt. Mindkettőtöknek csak jót tenne. Higgy nekem! – adja az ötletet, amit meg se kívánok gondolni.

-        Még mit nem! – hitetlenkedem. – Nem állok össze az ellenséggel!

-        Pedig határozottan jó hatással lenne rád és te is őrá. Míg te őt ellenségnek tekinted, ő bizonyára nem ilyen szemmel néz rád. Elég, ha ránézel – néz arra, amerre épp az említett személy áll és beszélget valakivel. – Később még jövök, és akkor segítek a kivitelezésben, jó?

Aprót bólintok beleegyezésem jeléül, majd az említett személyt kezdem vizslatni. Az a széles vigyor, ami arcát keresztezi, kezd nagyon ellenszenves lenni számomra. Olyan önelégültnek tűnik. Adja az ártatlant, közben egy felfújt hólyag. Bizony ám, az! Tegnap is be nem állt a szája! Szörnyen idegesítő volt. Ráadásul el is átkozott, ebben biztos vagyok! Nemhiába, csuklottam annyit!

Hosszú másodpercekkel arra leszek figyelmes, hogy már egy ideje egymás szemébe nézünk és bámuljuk egymást mozdulatlanul. Lassan elmosolyodik és életvidáman kezd integetni nekem. Szemeim forgatva sóhajtok fel. Már csak ez hiányzott. És, ha ennyi nem lenne elég, fogja magát, otthagyja a beszélgető partnereit és felém veszi az irányt. Hogy többet kelljen jönnie, hátrább csúszok a falig, ami persze azért is szükséges, nehogy felboruljak, ha esetleg megint akkorát esne, mint legutóbb. Van még mit gyakorolnia, mit ne mondjak.

-        Hali! – robban be mellém. – Már azt hittem, észre se veszel – rázza a fejét.

-        Jobb lett volna – vágom rá bunkón, mire lehervad a mosoly arcáról. – Szerintem nekünk meg kéne beszélnünk egy nagyon fontos dolgot. Ami csak kettőnkre tartozik. Tudod, ez amolyan titkos dolog lenne! – beszélek vele úgy, mint valami öt évessel, ami úgy tűnik hatásos, mivel felcsillannak szemei.

-        Egy titok? Miféle titok? Ennyire megbízol bennem? Ez hízelgő – vigyorog izgatottan.

-        Hát persze! – Folytatom tovább a színjátszást. – NamJoonnak sem kell tudnia róla! Különben milyen titok lenne az? – szűkítem résnyire szemeim, benne egyre nagyobb érdeklődést keltve. – Arról lenne szó, hogy meg kéne beszélnünk, mikor jársz ide, mettől meddig, és akkor ahhoz igazodnék én is – mosolygok mindent tudóan.

-        Azért, hogy velem együtt tudj korcsolyázni? – nyílnak tágra szemei. Ha kutya lenne, minden bizonnyal a farkát is csóválná és pitizne.

-        Pont, hogy nem! – váltok komolyra. – Azért kéne ez az intézkedés, hogy tökéletesen elkerüljük egymást. Ez nagyon fontos lenne számomra – teszem szívemre a kezem. – Mindkettőnknek jobb lenne, ha távol maradnánk a másiktól, vágod?

Ha a tekintettel ölni lehetne, akkor ebben a pillanatban én már holtan feküdnék a jégpályán. Olyan kis naiv! Komolyan azt hitte, hogy szívesen tölteném vele az időm nagy részét? Az a gyermekies öröm, ami az arcán tükröződött, egy pillanat alatt váltódik le komorba. Biztosan, ki akar nyírni. Szemeiben olyan tűz gyullad, amilyet nem sűrűn tapasztalok.

-        Bunkó, tapló, paraszt! – szorítja ökölbe kezeit és préseli össze fogait, így sziszegve a szavakat felém.

-        Visszamaradott pöcsfej! – vágom rá.

-        Öntelt majom!

-        Majom vagy te!

-        Csak te!

-        Te!

-        Azt mondtam, hogy te!

Hamar tudatosul bennem, hogy észrevétlenül is, de belementem az ostoba kis gyerekes játékába, ezért kénytelen vagyok csendben tűrni, hogy oltogat. Gyorsan hátat fordítok neki, nehogy a fejemhez vágjon valami újabb kitalált dolgot és útnak indulok a jégen, de azzal nem számolok, hogy utánam ered. Hátrapillantva konstatálom, mennyire gyors tempóra kapcsol, így én se lazsálok tovább. Az hiányzik még, hogy beérjen. Ügyesen kerülgetem az embereket, akik meglepetten fordulnak utánunk, amint elhaladunk mellettük egymás nyomában.

-        Már csak azért is mindig itt leszek! – kiabálja utánam.

-        Kösz az infót! – intek hátra és keresztbe vágom az utat. Halovány mosollyal nézek hátra. Még mindig utánam jön. A lehető legjobban megközelítem a szemben lévő falat, majd az utolsó pillanatban egy tökéletes fordulattal változtatok irányt, becsúszva a pályára, forogva egyet, mert másképp nem bírom megtartani egyensúlyom. Ezt a váratlan mutatványt viszont Taehyung nem tudja leutánozni, így egyenes ívben nekimegy a korlátnak és seggre vágja magát hangos koppanással. Hahotázásban török ki, miközben felszenvedi magát nagy nehezen kapaszkodva, majd egyik kezével a hátsó felét dörzsölgeti fájdalomtól eltorzult arccal.

Taehyung POV

            Az ütközés rohadtul fájt, ráadásul olyan erősen verődtem hátra, hogy azt hittem végem. Jiminnek meg még van képe így nevetni rajtam! Na, majd meglátjuk, ki nevet a végén! Ekkora tapló nem lehet! Vajon Jungkook erre értette, hogy ne bízzak benne? Mert ennyire öntelt? Hogy képzeli azt, hogy majd az ő igényeihez fogok igazodni? És még képes voltam azt hinni, hogy vannak érzései! Bár, ha jobban belegondolok, lehetnek, elvégre is az embereknek a személyisége nagyban függ attól, miket éltek már át életük során. Vajon vele történt valami komolyabb, ami miatt ilyen lett? Jó lenne kiismerni, de, ha ilyen távolságtartó, akkor nehéz lesz. És nekem sincs kedvem ahhoz, hogy állandóan én szívjam meg a levét mindennek. Csak túl fogom élni ezt a két hónapot, nem? Addig is jobb, ha nem száll el magától. Már csak azért se fogom békén hagyni! Hadd szenvedjen miattam! Igaz, így én is szenvedni fogok, mert ekkora bunkó, de vele ellentétben én képes vagyok a legjobbat is meglátni másokban. Élvezni fogom minden percét, amit vele tölthetek. Már csak azért is, hogy idegesíthessem.

            Ezzel a tudattal csúsztam mellé és néztem kihívóan szemeibe. Ha harc, hát legyen harc! Ha ő így szeret ismerkedni, akkor legyen! Alkalmazkodom!

-        Ha már úgyis így adta a helyzet, mi lenne, ha tennénk egy pár kört csendben? – ajánlom fel felhúzott szemöldökkel, mintha ez lenne a világ legnagyobb megtiszteltetése számára, hogy velem gyakorolhat.

-        Igazán megtisztelő, de inkább kihagynám – feleli, majd egy pillanattal később faképnél is hagy.

Tátott szájjal nézek utána, de gyorsan túlteszem magam rajta. Hogy lehet ekkora egója valakinek? Mit vétettem ellene, hogy ezt érdemlem? És miért fáj ennyire egy idegentől, hogy így viszonyul hozzám? Mert végül is ő egy idegen nekem. Nem ismerem. Honnan is tudnék róla bármit azon kívül, hogy tehetséges és egész jól néz ki?

Végül így telnek a percek. Én gyakran találva beszélgető partnert, amiben persze Jimin se szűkölködött, de nála sokkal rövidebb ideig tartottak a társalgások, mint nálam. Sűrűbben is járkált ki valahova, mintha olyan fontos dolga volna. Van egy olyan érzésem, hogy azért, mert már nem bír velem egy levegőt szívni, ami őszintén megmondva eléggé szíven üt. De nem törődöm vele. A két gyakori látogatóval, Jinnel és Yoongival jól megvagyok. Velük beszélgetek a legtöbbet, velük teszem meg a legtöbb kört, majd megyünk ki a büféhez enni valamit. És ez egészen addig így folytatódik, míg nem a legtöbben elmennek és ők is búcsút intenek. Alig maradunk páran, de én és Jimin továbbra is kitartóan maradunk.

Unottan pislog rám a távolból, mikor újra jégre lépek. Pillantását viszonzom, grimaszba húzva arcom. Még az ajkam is megrándul az utálat kifejezéseképpen. Mély levegőt veszek és próbálok elvonatkoztatni róla, de nehezen megy. Már nincs, kivel beszélnem, rajtunk kívül pedig összvissz három ember tartózkodik a csarnokban. Érzem magamon égető, szikrákat szóró pillantását, ami zavar abban, hogyan teljesítsek. Próbálok inkább a felcsendülő zenékre koncentrálni és azok ütemére mozogni. Pillanatok alatt átérzem a ritmust. Mindig is volt ehhez érzékem, így csak magán a mozgásomon kellett javítani. A dalt ismerem, ami szól. Pontosan tudom, mi után mi jön, így könnyebb dolgom van. Próbálok annak megfelelően mozogni, forogni, mindenféle mutatványt végezni. Teljesen átadom magam a mozgás szabadságának. A korcsolyámnak sikamlása zene füleimnek. Az éles kanyaroknál, amint a jég hóvá válik, csodálattal tölt el. Ez az a sportág, ami miatt érdemes élnem. Ha nem űzhetném ezt az ágat, akkor abba belepusztulnék. Ez a mindenem, az életem, az értelmem. Szemeim lehunyva mozgok a pályán, nem figyelve semmi másra, csak átadva magam az érzésnek.

Ekkor viszont a nagy álmodozásomból kizökkent egy apróbb kis bucka, amire nem figyeltem eléggé. A legelső szilárd dolgot megragadom, ami a kezem ügyébe kerül.

-        H-hé! – kiáltja el magát Jimin. Ezek szerint őt kaptam el.

Felvinnyogok a rémülettől és ahelyett, hogy elengedném a vörös hajú ruházatát, rántom magammal és magam alá fordítva perdülök puha testére, így csúszva fél métert vele. Remegő végtagokkal kapaszkodom pulóverébe, mintha bármelyik pillanatban megsérülhetnék, vagy veszély leselkedne rám, holott nem.

-        Szállj le rólam! – sziszegi fülembe mély levegőket véve, mintha csak türtőztetni akarná a benne felgyülemlett mérget.

-        Jaj, istenem! – kiáltok fel, megemelve picit magam rajta, hogy szemeibe tudjak nézni. – Nagyon sajnálom! Nem akartalak magammal rántani! Annyira, de annyira sajnálom! Ne haragudj, kérlek! – kezdek könyörgésbe, mire ahelyett, hogy megbocsátana, szemeivel egyenesen ölni akar.

Jimin POV

-        Kezdesz nagyon az agyamra menni! – morgom.

A hátam sajog a súrlódástól, ráadásul a fejem is koppant egy kicsit, de nem vészes. A vészes ott kezdődik, hogy egy idióta nem bír leszállni rólam! Hiába bököm az oldalát, továbbra is a bocsánatomért esedezik, amit úgyse fog megkapni, amíg rajtam tehénkedik.

-        De én tényleg nem akartam! Nem figyeltem eléggé! – esedezik tovább bűnbánóan.

-        Mi lenne, ha azzal kezdenéd, hogy leszállsz rólam!? – teszem fel a kérdést már sokadjára mély levegőt véve, mert elég zavarba ejtő a viselkedése.

-        Előbb mond, hogy nem haragszol! – lábadnak könnybe szemei.

Lehunyom szemeim egy pillanatra, hogy levezessem dühöm és zavarom, majd egy ismerős hangra kapjuk fel mindketten fejünk. Namjoon állt nem messze tőlünk a bejárat melletti korlátnak dőlve. Több se kell, elég a mindent mondó mosolyára néznem, olyan lendülettel lököm le magamról a fiút, hogy az hangosan nyekkenve fordul hátára. Mindketten felülünk a sajgó tagjainkat masszírozva.

-        Úgy csinálsz, mintha neked annyira fájna! – vágom a fejéhez, mikor felállunk végre.

-        Igazad van, annyira biztosan nem fáj, mint neked – mosolyodik el kedvesen, majd mélyen meghajol, és úgy folytatja köszönet nyilvánítását. – Igazán puha a tested, szóval megvédtél az ütközéstől! Nagyon szépen köszönöm, hogy feláldoztad magad értem.

Hitetlenül tátom el a szám, de semmi választ nem bírok kinyögni, mindössze hebegek-habogok, mint egy idióta. Ezt most komolyan gondolta?

-        Nem… nem áldoz… - makogtam, de ekkor oktatónk lépett mellénk.

-        Kedves gesztus volt tőled, Jimin – tette vállamra kezét és mosolygott rám kedvesen, de amint szemeibe nézek, látom bennük a figyelmeztető csillogást, hogy ne merjek egyetlen rossz szót se szólni, különben kicsinál. Igen, pontosan ilyen az a pillantás.

-        Még egyszer köszönöm! – húzza ki magát immár a fiatalabb.

-        Van mit! – vágom rá, és mielőtt bármit szólhatnának hozzá, kitérek útjukból és kimegyek a pályáról.

Nem is értem, mit képzelnek magukról! Még az új oktatóm is ellenem van. Mit vétettem, hogy ennek így kell történnie? Miért engem kellett kiszúrnia magának? Miért nem lehet nyugodt életem ennek ellenére? Nem azért jöttem ebbe a városba, hogy így teljenek a napjaim! De ez egyre csak rosszabb és rosszabb. Ha így fog folytatódni, fel fog forrni az agyvizem és agyvérzésben halok meg még a verseny előtt. Ajánlom, hogy bepereljék érte!

Megrázom fejem és az ital automatához lépek, hogy egy forró kávét vegyek, amivel visszanyerhetem önmagam. Előhalászom a zsebemből az aprókat, majd kiszámolok annyit, amennyire szükség van és a gépbe dobom. Feketén szeretem a kávét, így nem kérek bele semmit csak egyszerűen, ahogy van. Szeretem kiélvezni az eredeti kissé keserű ízét. Pont olyan, mint az életem. Azt tükrözi.

Gondolataimból az automata sípolása ébreszt fel, jelezvén, hogy elkészült a kért italom. Kiveszem óvatosan a poharat, majd hátralépek egyet, hogy elsétáljak onnan, miközben az első kortyot nyelem le belőle. Viszont a kellemes forróság ízét nem sokáig élvezhetem, mert valaki erősen a hátamnak ütközik, kilöttyintve a műanyag pohárka tartalmát a fapadlóra. Rutinból fordulok hátra és nézek idegesen a személyre, aki ki más lehetne, ha nem Taehyung? Egy pillanat erejéig rémülten néz szemeimbe, de nem hat meg. A felgyülemlett ideg, ami mind miatta van, vezet előre. Nem gondolkozom, semmi nem foglalkoztat. Karom automatikusan lendül előre és öntöm képen a kávéval.

Taehyung POV

            Tátva marad a szám, nagyokat pislogok, miközben csöpög le arcomról és ivódik egyre jobban ruhámba a kávé. Jiminre pillantok, aki elfordul, és szó nélkül menne tovább, ha nem ragadná meg karját erőteljesen és fordítanám vissza magammal szembe.

-        Álljon meg a menet! – szólok rá. – Azt hiszed, így itt hagyhatsz!? Nézz már rám, hogy nézek ki! Mosd ki!

-        A te ruhád, mosd ki te! Ezt megérdemelted a sok szerencsétlenségért, amibe engem is belevittél!

-        Én nem öntöttelek pofán! – szinte visítom a szavakat, mint egy hisztis kislány.

-        Nem, te szimplán levertél a jégre! Tudod, hogy fáj a fejem tőle!? – kiált vissza, egyre több ember figyelmét magunkra vívva. Kissé viszont túlzásokba esett, mert nem volt olyan szörnyű az a csapódás, de neki muszáj valami kibúvót találnia mindenre.

-        Már azért bocsánatot kértem! Akkor egy tapló vagy! – szorítom ökölbe kezeim.

-        Akkor nem kell velem foglalkozni! Le is szállhatnál végre rólam! – fakad ki.

-        Nem is fogok! Utállak! Szörnyen utállak, amiért ilyen vagy!

Érzem, hogy szemeim kezdenek könnybe lábadni, de nem engedem útjukra a kis cseppeket, nehogy azért is kinevessen, mert ilyen érzékeny vagyok. Pedig jobban fáj az ő sértegetése, mint eddig bárkié.

-        Akkor utálj! Leszarom! – vágja rá és lépne tovább, de ekkor nagy szemekkel néz hátam mögé.

Megperdülök tengelyem körül és konstatálom, hogy Namjoon már megint akkor, mikor kell. Rá mindig számíthatok.

-        Hangosak vagytok! Egy kis kulturálódjatok már egy kicsit! Nem otthon vagytok vagy valami cirkuszban! Ez a viselkedés nem ide való!

-        De hát… - vágna közbe Jimin, de Nam felteszi egyik kezét, leintve őt.

-        Nem civakodnotok kéne, mint az öt évesek, hanem összehangolódni! Azt ajánlom, töltsetek több időt együtt. Sőt! Akár meg is látogathatnátok egymást! Biztosan segítene rajtatok – ajánlja fel ötletét, ami nem csak engem, hanem Jimint is megrémíti.

-        Nem fogok ezzel az idiótával egy levegőt szívni az otthonomban is!

-        Márpedig én vagyok az oktatótok, a felettesetek, szóval azt fogjátok csinálni, amit mondok! Együtt fogtok próbálni és együtt fogtok élni egy ideig felváltva egymásnál. Értve vagyok? Ha ezek után sem változnak az indulataitok egymás iránt, akkor tényleg reménytelen esetek vagytok – sóhajt fel fáradtan. – Csak tudjátok, ez így elég fárasztó nekem is és mindenkinek, aki idejár.

-        De…

-        Nincs de! – pillant rá szigorúan.

A vörös hajúval egyszerre pillantunk egymásra. Én rémülten rá, ő pedig grimaszba húzódó arcizmokkal. Ha ő így akar játszani, akkor benne vagyok. Meg fogom kedveltetni vele magam, kerüljön, amibe kerül. És aztán sírni fog, ha bejelentem neki, hogy egyébként ugyanúgy utálom és ellenszenvesnek tartom. Igen, ez egy tökéletes ötlet. Be is fogom tartani ettől a perctől kezdve.

-        Taehyung, te pedig menj a mosdóba és tisztítsd meg az arcod! – adja ki a parancsot nekem is, mire rögvest a felé veszem az irányt, hogy a ragacsos trutyitól megszabadítsam magam.