[21/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook                     

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Kicsit későn, de ismét itt egy rész! Remélem, tudok, még hozni a hétvégén majd, szeretnék haladni. XD Meglátjuk, nem ígérek semmit. Jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

 

Kíváncsian járom körbe a dolgozószobát, s lesem meg a polcokon lévő mappák neveit, mire mi van írva, mit tartalmaznak, így látok néhány ismerős nevet bizonyos üzletekről, amiken meg is lepődök, hogy a birtokában van. Először nem is kapok feladatot, így ki is veszek egy dossziét a helyéről, hogy belelapozva átlássam, pontosan miket is művel itt nap, mint nap a másik. Ebben egy szerződés áll, mely az üzlet megvételéről szól, tovább lapozva pedig látom, hogy további újításokról, változtatásokról vannak iratok, következőleg pedig minden dolgozóról saját önéletrajz. Senki sem ismerős közülük, így vissza is teszem a helyére az egészet, úgy fordulok az íróasztalhoz, melyről ekkor végez az elpakolással a fiatalabb, ugyanis mikor beléptünk, úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna rajta.

            -          Mindjárt válogatok ki neked egy stócot, azokat kellene időrend szerint sorba rakni, utána meg lepecsételni, mindjárt adom, mivel… - magyarázza, miközben ezt azt tesz ide-oda.

            Néhány perc elteltével már az asztal másik végébe is rak egy halom papírt, ami mögül csoda lesz, ha egyáltalán kilátok, s meg is kapom a bélyegzőt. Inkább le se ülök a vele szemközti oldalon lévő székre, úgyis fel kellene állnom róla, ha el akarnám érni a tetejét a papíroknak, annyi van. Ezzel soha nem leszek kész, de nem érdekes. Ha ezzel is könnyítem a dolgát, segítek bármit, akkor szíves örömest megteszem. Addig is, legalább tudom nézni munka közben, mikor végre nem rám figyel, hanem a dolgát végzi, s a papírokra koncentrál, melyeket maga elé tett.

            El is kezdem a bélyegzést, majd utána ráérek sorba rakni. Egy ideig csendben is maradunk, nem foglalkozunk a másikkal, mindössze én vagyok az, aki nem feltétlen a papíroknak szenteli figyelmét. Sokkal érdekesebbnek találom, ahogy végigolvas egy-egy fontosabb részletet, majd mellé irkál, esetleg aláír. Ránézésre könnyű munkának tűnik, azt gondolná az ember, hogy nagyjából meg se dolgozik a pénzéért, de nem vagyok naiv, tudom jól, hogy mekkora stresszel jár ez az egész, elvégre is ő a feje több helynek is. Ha bármi probléma üti fel a fejét, azt neki kell elintézni, ha pedig a tőle alacsonyabb rangú üzletvezető bejelent bármi hibát, bizony abban segédkeznie kell. Minden változtatásról tudnia kell, minden elszámolásról papírt kell kapnia, amit gondolom, nem neki kell elvégezni, nem véletlenül vannak ott mások is, de nehéz lehet. Mentálisan elég megterhelő.

            Már a stócom felével végzek, mikor leteszem a kezemből a bélyegzőt, s lassan, óvatos, nesztelen léptekkel megkerülöm az asztalt. Kook fel sem néz, teljesen belemerül az egyik papír tanulmányozásába, míg én hátulról megközelítem. Egyik kezem vállára teszem, míg másikkal megtámaszkodom az asztalon, az azonos lábammal előre is lépek, hogy kényelmesebb legyen, úgy tartom magam, miközben lentebb hajolok, hogy megnézzem, mit is olvas ennyire. Érintésem hatására leteszi a tollat kezéből, úgy húzza ki magát és fordítja tekintetét felém kíváncsi szemekkel.

            -          Most segíteni akarsz vagy elvonni a figyelmem, aminek jó vége úgysem lesz – mosolyodik el sejtelmesen, mire én is így teszek.

            -          Csak kíváncsi vagyok, mit csinálsz.

            -          Semmi érdekfeszítőt, Tae – rázza fejét. – Ez csak egy… egy semmiség igazából. Egy egyszerű jelentés a hétről, a készletről, a dolgozókról, a vendégekről. Tudod, ez amolyan hiánypótlás féleség. A beosztást nem én csinálom, felvenni se feltétlen én veszek fel dolgozót, de látnom kell, mi a helyzet, ezért mindig küldenek jelentést, ha van valami változás, és a héten volt.

            -          A készletről micsoda? Ez milyen hely? – fordítom figyelmem a papírnak, s futom át a sorokat.

            -          Ez jelenleg éppen az a szórakozóhely, amelyikben ti is voltatok egyszer a barátaiddal – néz rám még sejtelmesebben, nekem pedig rögtön beugrik a megmaradt emlékem arról, amikor kijelentettem, hogy meg akarom csókolni, így el is pirulok. Nyilvánvalóbb már nem is lehettem volna. Ha akkor tudom, hogy bele fogok szeretni…

            -          Lehet, nem is érdekel annyira – húzódom el, mire felkuncog.

            -          Pedig még nem is válaszoltam meg minden kérdésed.

            -          Nem igazán érdekel, megvagyok ezek nélkül az információk nélkül is tökéletesen, úgyhogy inkább csináld tovább a dolgod, én is fo… hm, itt még nem is néztem szét – látom meg a sok fiókot az asztal oldalában. – Ó, innen vetted elő a szerződéseket, nem? – nyúlok érte, hogy megnézzem, miket is rejthet még, na meg utána persze a többi is, ha nem kapna csuklóm után, s rántana el onnan, egyenest ölébe húzva, mire meglepetten nyögök fel az érkezés hatására. Karjaival közrefogja derekam, nem enged távolabb merészkedni, szemei pedig ismét elvonják figyelmem.

            -          Mit szólnál ahhoz, ha a tengerpartra vinnélek? – dobja fel váratlanul a témát, mire még meglepettebb arcot vághatok, ugyanis elneveti magát. – Csak egy ötlet, eszembe jutott. Szép hely, leutazhatnánk, ott tölthetnénk néhány órát, aztán hazadobnálak.

            -          Hazadobnál? Már nem is akarsz maradni? Túl unalmas nálam? Nem hibáztathatlak, elvégre is a palotádhoz képes valóban egy egérlyukról beszélünk.

            -          Ez nem egy palota – kuncogja.

            -          Akkor egy villa, értem én, nekem egyre megy – rántok vállat, majd nyaka köré fonom karjaim. Ha már így magához vont, akkor viselje a következményeit, ha ezúttal én nem bírok magammal.

            -          Ne forgasd a szemed, hányszor mondjam el? – sötétül el pillantása, mire megrökönyödöm egy pillanatra, hiszen észre sem vettem, hogy így tettem.

            -          Tudom, tudom, felizgulsz a kis idegesítő dolgoktól – húzódnak önelégült mosolyra ajkaim. – És ha ezt szeretném? – hajolok egészen közel arcához, hogy már orrunk szinte egymásét éri.

            -          Most éppen felajánlod magad nekem? – kérdezi halkan. – Itt?

            -          Szerintem már nem meglepő, ha új dolgot mutatok.

            -          Ezért ajánlottad fel a segítséged?

            -          Az is lehet, de az is, hogy nem – döntöm oldalra fejem, s ajkaira pillantok, melyek hívogatóan piroslanak, s ezt kihasználva, ki is dugja nyelvét szájából, hogy benedvesítse párnáit, így tekintetem visszavezetem szemeihez, melyek máris sötétlenek a vágytól. Örülök, hogy így be tudtam indítani a fantáziáját. – Az is lehet, hogy csak szórakozom, és nem is akarok semmit – mocorgok kicsit ölében, mire felmordul, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy milyen vágy ittas lehet, így annyira közel hajolok ajkaihoz, hogy enyéimmel súrolják egymást, majd mély levegőt véve, le is hunyva szemeim húzódom el, s engedem el karjaimmal is, majd határozottan fejtem le karjait körülem, hogy fel tudjak állni.

            -          Ó, ezt te se gondoltad komolyan – áll fel váratlanul ő is, mire megszeppenve húzom hátra fejem. – Ha már így felizgattál, akkor nem fogom hagyni, hogy elmenj.

            Nem is szól többet, az asztalnak lökve, csípőjét enyémhez nyomva, kezeit tarkómra vezetve csókol meg, néhol ajkaimra harapva, erőszakosan tuszkolva át nyelvét számba. Viszonzom hevességét, karjaimmal magamhoz ölelem, viszont nem bírom kéjes sóhaj nélkül hagyni, mikor ölével köröz egyet, s így azt is érzem, hogy egyre keményebbé válik odalent. Egyszer csak elenged karjaival, s hallom, amint egy papírt végighúz az asztalon, ezt követően pedig megszakítva csókunkat hajlítja be lábait, hogy így combjaimnál fogva meg dobjon fel az asztalára, s így azonnal körbe is nézek, hogy arrébb pakolta a cuccait, hogy legyen hely hova felrakni. A kis sunyi!

            -          De… - nyögöm ki két csók között. – Jung… kook… - húzódom el tőle újra és újra, viszont ettől függetlenül ugyanúgy visszacsókolok, nem tudok ellenállni neki. – A… papírok! – fogok vállára, hogy leállítsam, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem érdekli, mit próbálok mondani.

            -          Nem érdekelnek, úgyis rendbe kell szedned őket, a sorba rakásuknál meg szanaszét fogod dobálni mindet, úgyhogy édes mindegy, hogyan rombolod szét; unottan, vagy izgatottan? – csillannak fel szemei, s nem bírom mosoly nélkül hagyni válaszát.

            -          Ha most így nekem esel, utána azt hiszed a papírok összeszedése lesz a legnagyobb gond? Mivel takarítasz fel?

            -          Akkor menjünk ki, a nappali közel van, tovább nem bírom – néz izgatottan, felváltva szemeimbe, amit megkuncogok.

            -          A nappaliban? És ha jön Namjoon, vagy mondjuk, anyukád ismét beállít? Milyen benyomás lenne már, főleg nekem! Egyelőre olyan szépen tartom magam, mi lenne velem egy ilyen után? Rám nem is gondolsz? Sőt, magadra se, nem a fejeddel gondolkozol – bököm meg homlokánál fogva, mire kissé durcásan néz szemeimbe, én pedig nem bírom ki, hogy ne harapjak ajkamba gyermeki látványától. Ilyenkor mondja meg róla bárki, hogy szadista és nem lehet magunk alá fektetni!

            -          Azt hiszem, engem nem különösebben érdekel. Ez az én házam, megmondtam anyámnak, hogy ne jöjjön bejelentés nélkül, ha pedig olyat lát, amit nem kellene, arról én már nem tehetek – mosolyogja sötét pillantással.

            -          Felvállalnál a saját anyád előtt? – pislogok nagyokat, hiszen ezzel valóban meglep, ugyanis én annyit mondtam szülőjének, hogy egy barátja vagyok, nem pedig a „párja”.

            -          Hát… ez… nem az… mármint… miért kell elterelned a szót? – bosszankodik kezdeti zavarát hamar legyűrve, s ezzel még inkább felkelti kíváncsiságom. – Lelohasztasz…

            -          Ó, sajnálom, de ez volt a cél! – fonom lábaim dereka köré, s egészen közel húzva magunkat egymáshoz nyomok egy hosszas, mély csókot arcára, melynek hangos cuppanás ad hangot.

Mosolyogva húzódom el tőle, s önelégülten veszem tudomásul, hogy sikerült újból zavarba hoznom. Ködös tekintettel mered rám, de már nem egészen a vágytól, amit nem tudok hova tenni. Kíváncsi lennék, ilyenkor mire gondol. Lehet, hogy megérzi, hogy ráismertem a saját érzéseimre? Az nagy baj, mert én is érzem, hogy kezdek egészen másképp viszonyulni hozzá, mintha valóban a párommá akarnám tenni, amit nem szabad. Nem tehetem ezt, el kell felejtenem, ki kell vernem a fejemből ennek az egésznek a gondolatát. Nem szerethetem, meg van tiltva, ő mondta, nem szegülhetek ellen, különben… különben nem tudom, mi lesz, de biztos, nem jó. A francba is, hogy belészerettem!

Sikeresen befejezem a papírok rendezését anélkül, hogy bármi mocskos történne, ami után takaríthatunk, így Jungkook is nyugodtan tud haladni a saját dolgával, amikor pedig észreveszi, hogy nincsen semmi dolgom, hanem leülök vele szemben és csak azt figyelem, mit csinál, újabb köteget szed elő nekem. Állítása szerint nem végzett még vele, de ki kellene keresnem belőle bizonyos neveket, így ad is hozzá egy naplót, melyben vezeti ezeket. Nem unatkozom, van mivel elfoglalni magam, s el is telik így szép lassan az idő, hogy nagyjából szótlanul végezzük a dolgunkat, majd mikor már a nap lemenőben van, az órára nézve közlöm vele, hogy ideje volna vacsorázni. Meg is ejtjük hamar az étkezést, majd együtt megyünk zuhanyozni, amikor is újból nem bír magával, de nem rovom fel neki, elvégre engem ugyanannyira indít be látványa, mint őt az enyém.

Felkap ölébe, miután kellően felkészít, s belém csusszanva már mozgásba is kezd. Szemeim lehunyom, szorosan kapaszkodom belé, s hangosan nyögdécselek, néhol fájdalmasan, mikor megszívja bőröm, esetleg egy-egy kisebb szóváltásunk miatt közben kihúzom a gyufát, s fenekemre csap, ami így kellemetlen, mégis élvezem.

Kielégülten és tisztán vágódom be ágyamba a fiatalabbal együtt. Mielőtt elnyomna bennünket az álom, végigpörög előttem, hogy a próbaidő alatt nem is volt olyan nap, hogy ne lett volna szex – már amikor találkoztunk. Már ma majdnem az irodáját is felavattuk, ami valóban annak számít, mivel előttem senkivel nem érintkezett még ott, ő maga vallotta be. Lehet, élnem kellett volna ezzel a kiváltságos lehetőséggel, de szeretném úgy hinni, hogy lesz még rá ezernyi lehetőségünk. Nyitva hagyom a kaput mindkettőnk számára, hozzon bármit is a jövő. Az lenne a legjobb, ha nem kellene aláírnom a szerződést, és úgy élhetnénk együtt, mert igen, akkor egy idő után biztosan összeköltöznék vele, és mivel neki ez a munkahelye is, ezért természetesen én jönnék. Minek is mennénk az én kis egérlyukamba? Meglennénk itt, de azért azt a lakást is fenntartanánk, mivel az mégis közelebb van a központhoz, nem úgy, mint ez a birtok.

A következő nap hasonlóan telik el. Jungkooknak segítek, ahol tudok, s úgy érzem, egyre közelebb enged magához, mintha már nem is bánna velem annyira kegyetlenül. Ígérgeti itt a sokféle kegyetlen büntetést, mégsem kapok egyetlen egyszer sem, pedig már igazán kíváncsivá tett. Másokkal biztosan nem kegyelmezett annyit, mint velem, ezt már az elején is megmondta, hogy még csak nem is fut ennyit valaki után, én mégis kivételt képezek, amit többször is megemlített ismeretségünk alatt.

A vörös szobába is teszünk látogatást a nap végére, ahol fétiséhez hűen köti be szemeim, hogy ne lássak semmit, s azt hiszem, ezt bárkinek merném ajánlani. Ilyenkor kifinomul a többi érzékszervem, érzékenyebb vagyok minden érintésre, minden kis leheletre, mi bőrömet éri. Csuklóim összeköti még állóhelyemben, majd azt az ágy sarkában álló fagerendához köti, úgy éri el, hogy abba kapaszkodjak, kinyomva neki fenekem, viszont így alig bírom tartani magam, az erő kiszáll a lábaimból, emiatt pedig az utolsó pillanatban húz fel, s ölel magához, hogy úgy élvezzek el. Itt nem állunk meg, az ágyra kerülök, ahol újból megérzem magamon a bőrszálakat, azt, amit az első alkalommal is használatba vett, mikor ide bejöttem. Élvezem, ahogy cirógatja vele bőröm, s kapálózni próbálok, mikor erősebben rám csap vele, de képtelen vagyok rá, ugyanis ezúttal lábaim is az ágyhoz köti karjaimmal együtt.

Lassan nyílnak ki szemeim, s az első, amit kiszúrok, az Jungkook mélyen alvó arca. Ajkai résnyire nyitva állnak, halkan szuszog, arca teljesen kisimult, békés, egyetlen ránc sem éktelenkedik rajta. Olyan akár egy gyermek, akiről gondoskodni kell, aki megérdemli, hogy szeressék, figyeljenek, s vigyázzanak rá. Mennyire másnak tűnik az ember, ha alszik! Soha nem gondolnám róla, hogy van egy szadista oldala, pedig fenekem ismét érzi kicsit a múlt éjszakát, de nem vészes. Egészen kezdek hozzászokni. Belegondolva, Jiminnek is ilyen lehetett anno mellettem, mégis szívesen feküdt újra és újra alám, bár eleinte nem dugtunk naponta, mint Kookkal.

            Mutatóujjammal óvatosan simítok végig puha arcán, mire haloványan rezzen meg szemöldöke, de nem akarom elengedni. Ujjaim tovább vezetem hajához, s néhány tincsét hátrébb simítom, elérve, hogy mély levegőt vegyen, melyet a csendben hangosan fúj ki. Valami elképesztően gyönyörű ez a férfi.

            -          Mennyi az idő? – dörmögi, száját hamarabb nyitva ki, mint szemeit.

            -          Én is csak most keltem, nem néztem még meg.

            -          Édes – mosolyodik el, majd csak aztán nyitja ki szemeit, viszont kezem továbbra sem húzom el tőle, mindössze nem mozdulok, félek, hogy rám szólna, de közben mégsem akarom elengedni. – Felkelsz és az az első, hogy engem csodálsz?

            -          Ki mondta, hogy csodállak? – fújtatok elpirulva.

            -          Nem? Akkor miért simogatsz még mindig? – Azzal a hévvel el is húzom tőle kezem, mire elkuncogja magát, s kezem után nyúl, hogy aztán azt gyengéden nyitva szét nyomja tenyerem ajkaihoz, hogy egy lágy csókot hintsen rá.

            Szemeim tágra nyílnak, szívem hevesen verdes mellkasomban, s értetlenül nézek felváltva szemeibe, s kezünkre. Ez nem egy szimpla gesztus egy alávetetthez, ez… a tenyérbecsókolás ettől sokkal több. Tudom, nem azért, mert kitaláltam, de alapjáraton is tapasztaltam, márpedig álmából felkelve biztosan nem azon pörög az agya, hogy átverjen, de nagy valószínűséggel én értelmezem félre. Biztosan a többi alávetettet is csókolta így, hogy elnyerje úgymond a „szívüket”, hogy behódoljanak neki. Egy kicsit azért kíváncsi vagyok, kik lehettek előttem, hogyan is néztek ki, mennyire voltak férfiasak, hogy Kooknak kik tetszettek, kik mentek bele ebbe az egészbe, akik kihasználták a helyzetüket, és jócskán lehúzták pénzzel a vállalatörököst.

            -          Szóval – köszörülöm meg a torkom -, akkor ma a tengerpartra megyünk? Nincs az kicsit messze? Nem mintha gond lenne, felőlem mehetünk, szeretnék is, de hosszú az út, elmegy vele a fél nap.

            -          Azért ennyire nem vészes. Kocsival megyünk, majd gyorsan hajtok – engedi el kezem, hogy nyújtózkodhasson. – Most pedig pattanj ki az ágyból és öltözködj, szedd össze a cuccaid, mert ma már ide nem jössz vissza, ha elmegyünk.

            Teszem is, amire kér, s ő is távozik közben a szobából, miközben persze feltűnően méri végig alakom, öltözés közben, mire csak haloványan rázom fejem, ő pedig ezt észrevéve pajzán mosollyal zárja rám az ajtót. Az én ajkaim is felfelé ívelnek, s legbelül melegség jár át, ahogy újragondolom az imént történteket. Jelenleg úgy érzem, alá fogom írni a szerződést, hogy minél tovább maradhassak mellette, különben nem tudnám túltenni magam rajta. Kell nekem ez a férfi, együtt akarok lenni vele, nem bírnám ki nélküle. Szükségem van rá.

            Nem sokkal később már az autójában ülünk, s úton vagyunk a cél felé, én pedig az ablakot lehúzva támaszkodom meg alkarommal az ajtón, s döntöm ki fejem kicsit, élvezve a friss levegőt, a napsütést. Szemeim is lehunyom egy pillanatra, átadva magam az érzéseknek, a szabadságnak, melyet csak mostanság tapasztalok meg újra, milyen is igazán. Eddig magamba roskadva éltem, néhanapján kilépve a lakás négy fala közül barátaimmal, de ez mégis merőben más. Most igazán boldognak mondhatom magam, felszabadultnak és… sajnos vagy nem sajnos, szerelmesnek, ami szintén rátesz egy lapáttal.

            -          Ne hajolj ki! – hallom meg váratlanul hangját, mire összerezzenek, de nem hallgatok rá. – De, ha probléma lesz ebből…

            -          Akkor kifizetteted velem a költségeket? – húzom fel szemöldököm, mire értetlenül pislog rám, mikor éppen felém fordítja fejét az útról.

            -          Mit beszélsz? Miért fizettetném ki?

            -          Kár! Pedig már reménykedtem benne, hogy legalább felezünk – sóhajtom, mintha valóban akkora teher lenne számomra, hogy nem engedi, hogy a milliós összegeket fizessem bizonyos esetekért.

            -          Remek! Ha ennyire szeretnél állni valamit, akkor elkérem a benzin árát, ami ezt az utat illeti. Seperc alatt kiszámolom neked – vágja nekem gúnyosan, mire felhorkantok.

            -          A te ötleted volt.

            -          Igen, mert szép a tenger, a környéken tudunk kellemes sétát tenni, beülni valahova, vagy bármi más. Busanban sok a lehetőség.

            -          Akkor nem szükséges rajtam behajtanod – húzom fel vállam, s győztes vigyort villantok.

            -          Nem is tudom, melyikünk az, aki állandóan elutasítja a pénzem és nem hajlandó semmit sem elfogadni, mikor számomra ez egyáltalán nem megterhelő.

            -          Mondjad még nyugodtan. Nem fáj még eléggé a szívem a helyzetem miatt. Örülök, hogy megkeresem a minimálbért, és egy olyannal beszélgetek a pénzről, aki konkrétan abban fürdik esténként. Néha nem gyújtasz be velük? Várj, az már ósdi, túl sok nyűggel jár, akkor nem is tudom, mondjuk, szőnyeget csinálni belőle se rossz. A saját pénzeden járnál nap, mint nap, és azon röhöghetnél, mennyire tehetős vagy.

            -          Csak azért mondasz ilyeneket, mert neked ez a lehetőség nem adatott meg.

            -          Köszönöm szépen, hogy ezt most már te is kimondtad. Ha már ez tudatosult benned, mit is jelent, utána beszélgethetünk tovább ilyenekről – tekintem lezártnak a témát, s be is húzódom a kocsiba normálisan, majd az ablakot is felhúzom.

            -          Nehezedre esne elfogadnod azt, hogy én szeretnélek elkényeztetni?

            -          Nem, azt éppenséggel élvezem, ha kényeztetsz – döntöm felé fejem, s perverz mosolyra húzódnak ajkaim, amit el is csíp, mikor oldalra pillant rám.

            -          És még én vagyok mocskos? – nevet fel. – A tengerparton azért vigyázz a szádra, nincs a közelben parkoló a tudtommal, ott a homokban, mindenki szeme láttára meg nem szeretnélek megdugni, ha lehet.

            -          Akkor menjünk be a vízbe – mosolyom vigyorrá szélesedik. – Ott nem lát senki, fel se fogják venni, mi történik éppen.

            -          Oda… nem… nem megyünk be, nem is hoztunk fürdőruhát, aha, igen… erről… megfeledkeztünk – magyaráz összevissza, mire szemöldököm ráncolom, de nem teszem szóvá ezt a furcsa válaszát, mindössze vállat rántok, s újból kinézve az ablakon merülök el a tájban.

            Az út hosszú, s a továbbiakban nem kapunk össze szerencsére semmin. Megpróbálunk viszonylag közel keresni egy parkolóhelyet a parthoz, majd mikor végre kiszállunk, a hasam hangosan kordul fel. Elszégyellve magam pirulok el, elvégre is ez nem volt épp egy kulturált megnyilvánulás, viszont a másik megmosolyogja, s a tenger helyett az első dolgunk keresni a közelben egy kajáldát, ami számomra valami kis gyorskaja lenne, de Jungkook természetesen éttermeket les, s be is lép az egyik olyanba, amit megfelelőnek talál. Szemeim forgatom, de nem szólok érte, már úgyis felesleges lenne, na meg aztán, az ebédbe nem halok bele, fizetett ő már többet is értem, mint például az autó.

            Leadjuk a rendelést, majd az italt megkapva hosszabb ideig kell várnunk az ételre. Kíváncsian nézek körbe, nem járok mindennap ilyen helyekre, s ha tudom, hogy ilyen helyre jövünk, kicsit jobban öltöztem volna fel, de már mindegy.

            -          Nem kellett volna ilyen puccos helyre jönni. Bőven megelégedtem volna valami kis gyorskajával.

            -          Ha már randevún vagyunk, adjuk meg a módját, vagy tán elfelejtetted, miért vagyunk most itt? – húzza fel szemöldökét.

            -          Na, most igazad van! – mutatok rá, mire felhorkant, de azért látni, hogy jókedve van. – Remélem, azért finom is lesz. Nem minden étterem olyan, amilyennek látszik – nézek szét, miközben beszélek.

            -          Jól látod – könyököl fel. – Voltál már itt korábban?

            -          Az étteremben? Nem.

            -          A parton – mélyül el hangja, s sugárzik belőle, hogy mennyire idiótának néz, majd elmosolyodik, mikor nagy szemekkel fordulok vissza vele szembe, normálisan megülve, talán kicsit túl mereven tartva hátam. – Néha elgondolkodtató, hogy csak tetteted vagy tényleg nem érted, mire célzok? Múltkor is ezt csináltad egy étteremben.

            -          Te nem vagy elég konkrét.

            -          Nem-e? Nem elég konkrétak a szándékaim?

            -          Látod?! Most erre mit reagáljak? Nem tudom eldönteni, miről beszélsz?

            -          Szerinted miről? – Pajzán mosolyra húzódnak ajkai, mire egyértelművé is válik, hogy a szerződésről, s már nyitnám is a szám, hogy ezt megmondjam, de épphogy belekezdek a szóba, már folytatja is. – Természetesen az étteremről. Komolyan gondoltam, hogy itt együnk, hogy ebbe a városba jöjjünk. Komoly szándék volt. Te mire gondoltál? Mintha belekezdtél volna valami másba. Csak nem folyton a szerződésen jár az eszed? Szóval alá fogod írni?

            -          Álmodozz még! – morgom.

            -          Mit gondolsz, ha elmennél a mosdóba, én pedig nem sokkal később követnélek, feltűnne az embereknek? Sokan járhatnak oda be, vagy megtanulnál halk lenni? – kuncogja, mire fülig pirulok.

            -          Hogy te semmilyen tapintattal nem vagy rám!

            -          Te se vagy rám, mit vársz? Meghívlak mindenfélére, de te minden kis dolognál hozzám vágod, hogy ne tegyem, meg minden egyéb, amivel magyarázni szoktad! Ha én meg akarlak hívni, akkor meg is foglak, ne foglalkozz a többivel.

            -          De…

            -          Megint kezded!

            -          Neked ez tényleg ennyire rosszul esik? Én csak…

            -          Te csak mi? Kissé frusztráló, hogy mindig megmondod ilyen téren a magadét, mikor megdolgozom azért a pénzért. Való igaz, örökös vagyok, beleszülettem, de ha már így adatott, miért ne használnám ki a helyzetet? Ettől függetlenül nem vagyok különb, mint ember, de van pénzem, tehát ha azt mondom, hogy meghívlak valamire, veszek neked bármit, akkor örülnék, ha szó nélkül elfogadnád.

            -          Meg se köszönjem? – horkantok fel ezúttal én.

            -          Ha csendben maradsz, az még mindig jobb, mint mikor hisztizel.

            -          Jó – dünnyögöm, mint egy sértett kisgyerek. – De a kocsi akkor is sok volt, engem igazából az húzott fel. A ruhákat meg se merem kérdezni, mennyibe kerültek.

            -          Namjoon a legjobb helyekről szedte össze őket.

            -          Valahogy éreztem – sóhajtok egy mélyet, majd végre meg is érkezik ételünk.

            Nekilátunk az ebédnek, s közben folytatjuk a beszélgetést, minek végére valóban kezdem bánni, hogy ennyiszer megszólom a pénze miatt. Az is lehet, ha a kocsit nem veszi meg, akkor nem csapnék ekkora hisztit ebből, de így úgy érzem, mintha lehúznám még úgy is, hogy nem szeretném. Persze, neki meg se kottyan, de valamilyen szinten felfogom én, hogy számára ez milyen érzés lehet. Mintha csak folyamatosan elutasítanám, pedig csak az ebédemet fizeti, ami a milliós fizetéséből meg se kottyan. Túl nagydobra verem az apró dolgokat, csak mégis, az is bennem van, hogy ő csak ki akar használni a szerződés idejéig, mikor én… én megszerettem. Nem is értem, mit szerettem meg benne ennyire, de valami azt súgja, ha közelebb engedne magához, akkor még jobban belehabarodnék, mint most. Ezért kell maradnom, hátha elmúlik ez a kezdeti láng, s nem nyílik meg majd jobban felém, ami úgyis zavarni fog egy idő után, hiszen szeretem. Halványodni fognak az érzéseim, de ehhez az kell, hogy aláírjam a szerződést. Ha más nem, ezzel a viselkedésemmel el kell taszítanom magamtól. Lehet, vissza kellene vonnom a randikat majd élesben, nehogy… mégis… olyan irányba változzanak a dolgok, amilyenbe pont nem szeretném… inkább nem szabadna.

            Kimegyünk az étteremből, majd a part felé vesszük az irányt, ami gyalog pár percbe beletelik, de nem bánom, addig is tudunk nézelődni a városnak ezen részén. Régen voltam errefelé, de az még iskoláskoromban volt, azóta nem hagytam el az otthonom ilyen messzire. Még külföldön sem voltam soha, viszont országon belül volt szerencsém vándorolni kirándulások alkalmával.

            -          Van erre egy halpiac is egyébként – szólok, mikor lassan elérjük a homokos részt. – Elnézhetnénk majd arra. Biztosan találunk valami finomat, az útra vehetnénk, majd megállhatunk egy motelnél, hogy együnk, úgyis hosszú az út.

            -          Rendben, nekem megfelel – pillant rám haloványan mosolyodva el, majd a tengerre vezeti pillantását. – Gyönyörű, nem?

            -          Igen, az – felelem én is a tengert nézve, majd néhány másodperces csend után szemem sarkából rá pillantok, s kissé zavarba jövök, amint konstatálom, hogy éppenséggel engem bámul. – Mi az? – töröm meg a csendet, de nem válaszol rögtön, csak néz rám csillogó szemekkel, teljesen békés arckifejezéssel. – Jungkook?

            -          Hoznunk kellett volna plédet – szól csendesen, majd lassan lesüti szemeit, s kifújva a levegőt engedi le vállait, mikor is újból a tengerre néz, mellyel egyszerre tesz értetlenné, s elvarázsolttá, ugyanis a szél gyengéd simogatása arcán olyan hatást kölcsönöz, melytől túl angyalinak tűnik, hogy olyan legyen, amilyen. Akár egy tisztítótűz.