[1/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Íme, a második évad nyitó része: tádááá! ^^ Remélem, tetszeni fog, a reakcióitokat továbbra is kíváncsian várom, aztán majd érkezem a következő résszel idővel. ;) Jó olvasást! ^^

Ébredezem. Biztosan felébredek álmomból, hiszen ez a hang nem a fejemből jön, hanem kívülről. Csipogó hang, egy gép hangja, mely ismerős, mégse jut el a tudatomig, mi lehet ez. Ajkaim résnyire nyitva állnak, meg is remegnek, ahogy egyszerre több levegőt juttatok tüdőmbe, ezt követően pedig szemeim is kinyílnak lassan. Fehér plafon látványa tárul elém, mire pislogok is párat, hogy tisztábban lássak, viszont nem változik, amit magam előtt látok. Szemöldököm ráncolom, ahogy körbenézek a helyiségben, ami látszólag egy kisebb kórterem, ahol egyedül egy ágy van, azon is én fekszem, akárcsak egy elszeparált szekció.

            Megmozdítom ujjaim, s még értetlenebbül nézek magam elé, ugyanis tisztán érzem, hogy valaki fogja kezem. Oldalra fordítom fejem, s lenézve az adott területre, tágra nyílnak szemeim attól, amit látok. Jungkook egy széken ül az ágyam mellett, egyik kezével enyémet fogja, homlokát pedig alkarján támasztja, miközben békésen szuszog álmában.

            A pityegő hang gyorsabbá válik, így következőleg az EKG készülékre tekintek, s ekkor tűnik fel, hogy az orromban is van valami, s hosszan nyúlik el mellettem a kis cső. Több kérdés is átcikázik fejemben, s bele is sajdul az egész, mire halkan felnyüszítek. Úgy érzem magam, mintha átaludtam volna egy jégkorszaknyi időt. Mi történt?

            -           Tae? – hallom meg ismerős hangját, mire újból lepillantok rá, s kétségbeesett, de egyben reménytelien csillogó szemeivel találom szembe magam. – Hát felébredtél? – szorítja meg jobban kezem, mire arra esik pillantásom, ő pedig gyengédebben ér hozzám ezt észrevéve. – Bocsánat, fáj? Fáj valamid? Hogy érzed magad?

            Újból körbenézek a szobában, s nagyot szusszantok, egy másodpercre le is hunyva szemeim, de a helyzet nem változik. Nagyon úgy tűnik, hogy egy kórházban vagyok, de nem értem, miért. Ha itt van velem Jungkook, akkor az annyit jelenthet, azért vagyok egy külön szobában, mert ő erre fizetett be, de akkor sem értem, mi szükség volt erre.

            Váratlanul ugrik be az emlék, mikor sírva hagyta el lakásom, s az én ruháimban sietett el, hogy még véletlenül se tudjam, mi ütött belé. Azóta nem is hallottam felőle, de… igen, megvan! Tisztán emlékszem, hogy kerestem őt, de nem vette fel, ami miatt egyre idegesebb lettem, és ez így ment majdnem két napon keresztül, amikor is… elmentem dolgozni, aztán este hazamentem, de nem tudom, mi történt utána. Lehet, hogy otthon megcsúsztam fürdés közben a kádban, és úgy beütöttem a fejem, hogy eszméletem vesztettem? De akkor ki talált rám?

            Izgatottságomnak újból hangot ad a gép, mire a fiatalabb egyre ijedtebben néz le rám, s meg is kér, hogy maradjak ébren, ne csináljak semmi hülyeséget, meg ne merjek mozdulni, hív egy orvost. El is hagyja a termet, majd nem is kell olyan sokat várnom, mikor visszatér egy nővér társaságában, aki nekilát vizsgálatomnak. Elővesz valamit, mellyel szemeimbe külön-külön belevilágít, végül megnézi pulzusom állását, tulajdonképpen mindent, ami egy alapvizsgálathoz szükséges, miközben beszél hozzám, én pedig hol igenlően bólogatok, esetleg felszisszenve adok hangot nem tetszésemnek, néhol fejem rázom válasz gyanánt. Kiderül, hogy több helyen is zúzódásom van, de szerencsére nem tört el semmim, én pedig egyre értetlenebbül állok a dolgok előtt. Minekután tisztázzuk, hogy értem, amit mond, s a mutogatáson is túl vagyunk, ami pozitívan zárul, megtudom, hogy agyrázkódást kaptam, ugyanis csúnyán beüthettem a fejem az autóban, s ezért van fejemen kötés is, ami eddig fel se tűnt, csak ezután kapom egyik kezem oda.

            -           Néhány napig még bent kell tartanunk megfigyelésen – fordul Jungkookhoz, aki érdeklődve hallgatja minden szavát. – Jelenleg úgy tűnik, szépen javul az állapota, de nem tudhatjuk, milyen károsodást szenvedett el, ami esetleg később mutatkozhat meg, mivel egyelőre nem beszédes. Nyugodtan maradjon itt estére továbbra is, ha pedig bármi változás van, kérem, szól…

            -           Autó? – nyögöm ki rekedtesen, mire mindketten rám kapják tekintetüket.

            -           Mondja csak, Mr Kim! Mire kíváncsi? Mit szeretne mondani? – lép közelebb.

            -           Milyen autó? – ráncolom szemöldököm. – Mit jelent az, hogy az autóban beütöttem a fejem?

            -           Mr Kim, kérem először is, nyugodjon meg! – szól lágyan, ahogy meghallja szapora szívverésem. – Mondja el, kérem, mire emlékszik a balesetből?

            -           Milyen baleset? – válok egyre kétségbeesettebbé. – Mi történt?

            -           Nem emlékszik rá? – méreget úgy, mintha átlátna rajtam, én pedig úgy érzem, meg fogok zavarodni, ha valaki nem fog beszélni most azonnal. – Autóbalesete volt, uram. Az autópályán találtak önre, de a vizsgálatok alapján nem volt részeg, a jogosítványa is érvényes, minden rendben volt, kamerás felvételek pedig nincsenek tudtommal, így nem tudjuk, hogyan történhetett a baleset pontosan. Bizonyára megcsúszhatott valahogy, de ez csak feltételezés, az pedig, hogy nem emlékszik magára a balesetre az nem probléma, megesik az ilyen.

            -           De én… nem is vezettem – gondolkozom el újból, mire szokás szerint megfájdul a fejem.

            -           Mr Kim, kérem, el tudná mondani, mi az, amire emlékszik?

            -           Nem… nem tudom… - nyüszögöm fejemhez kapva, s úgy tűnik, az orvosnak elég is ennyi, megkér, hogy pihenjek és közli, hogy később folytatjuk a beszélgetést, addig is Jungkookot kéri meg rá, hogy próbáljon meg minél többet kiszedni belőlem.

            Újból ketten maradunk, fájdalmaim pedig csillapodnak, próbálok megnyugodni, de folyamatosan a nővér szavain kattogok, aki azt mondta, hogy autóbalesetem volt. Meg is nézem karjaim, melyeken látok kötéseket, s a takarót is megemelem magamról, hogy saját magam tanulmányozásába kezdjek, így tudatosul is bennem, hogy valóban igazak lehetnek a hírek. Autóbalesetem volt, de hogyan? Mikor vezettem? Ráadásul autópályán?

            A fiatalabb lesütött szemekkel ül le újból mellém, s kezem nézegeti, melyet nemrég még fogott, most viszont mintha nem merné megtenni. Ő biztosan többet tud az egészről, mint én, különben nem vágna ennyire fancsali pofát hozzá, de az sem kizárt, hogy csak nagyon aggódik értem, elvégre alávetettnek akar, jobban, mint eddig bárkit, és fáj neki, hogy elveszít azelőtt, hogy megkaphatna. Ó, pedig, ha tudná, hogy alá fogom írni!

            Újabb emlék, mely fejfájással jár, s megjelenik előttem, amint aláírom a szerződést, s szemeim meglepetten nyitom tányérméretűre. Hát persze! Már aláírtam! Át akartam menni hozzá, igen, így van! Meg akartam keresni, de a sofőrjének, Mr Kimnek ez nem volt ínyére, hogy csak úgy beállítsak hozzájuk, végül mégis rávettem, így emlékszem, hogy el is készültem, de… itt ismét képszakadás. Valószínűleg, miközben odafele vezettem, nem figyeltem oda nagy izgalmamban, ezért csúszhattam meg vagy bármi más, ami miatt most itt fekszem. Mennyire idióta vagyok! Ennyire szerelmesnek lenni!

            -           Sajnálom – szól csendesen, s felnéz szemeimbe. – Ha tudtam volna, hogy ez lesz… akkor nem engedlek el.

            -           Ezt meg, hogy érted? – ráncolom szemöldököm, mire ő is értetlen fejet vág. – Te hozattál ebbe a terembe? – Bólint, de továbbra is feszülten figyel. – Meglettem volna egy teljesen átlagos kórteremben is.

            -           Úgy látom, már jobban vagy, ha képes vagy ilyenkor is ezen fennakadni – sóhajt mélyet, de azért elmosolyodik. – Szerettem volna a legjobbat megadni neked, hiszen ez a legkevesebb, amit jelenleg tenni tudok a történtek után… amit sajnálok.

            -           A balesetet?

            -           Az én hibám – préseli össze ajkait idegesen, s újból lesüti szemeit. – Elrontottam mindent. Nem szabadott volna hagynom, hogy elmenj, akkor most nem feküdnél itt. Taehyung, én annyira sajnálom! – néz újból szemeimbe, ezúttal sokkal kétségbeesettebben, mint eddig, én pedig egyre tudatlanabbnak érzem magam.

            -           De… én ezt nem értem – nézek szét újból. – Miért sajnálod a balesetet? Te jöttél nekem? Te vezettél? Melletted voltam? Eljöttél hozzám és együtt mentünk vissza?

            -           Tae – suttogja elhalóan, s mintha összeállna benne a kép, tágra nyílnak szemei. – Te semmire sem emlékszel?

            -           Mire kellene emlékeznem? Mi lenne, ha egyenesen beszélnél, és nem kertelnél? Tudod, milyen fejfájást okoz ennyit gondolkodni? – kapok újból fejemhez, mely valóban sajog. – Nem értem, mi történik, miért vagyok itt, ahogyan azt sem, mit sajnálsz, hogyan kerültél elő, egyáltalán hol voltál? Emlékszem, hogy eltűntél, hogy sírtál… te idióta! – emelem meg hangom, de újból erősebben megfájdul fejem, mire elég cifrán elkáromkodom magam, amit először meglepett, majd rosszalló pillantással díjaz, fejét is rázva. – Tudod, hogy mennyire aggódtam?! Te, éppen te, eltűnsz hosszú időre, és még a sofőröd sem tud semmit a hollétedről, pedig állandóan zaklattam! El akartam menni hozzád – ráncolom szemöldököm tovább töprengve, s le is hunyom szemeim, hátha eszembe jut valami, de továbbra is sötét a kép. – Nem emlékszem, hogy elmentem-e. Nem emlékszem innentől semmire, csak arra, hogy összepakoltam és… és aztán képszakadás – nyöszörgöm el a végét. – Ezután történt valami? Lementem az autóhoz, és akkor történt a baleset? Nekimentem valakinek?

            -           Mikor én odaértem, akkor már a mentők kint voltak és a rendőrök is, mert Namjoon intézkedett időben szerencsére. Egy másik autóval összeütköztél, de nem kell aggódnod, már mindent elintéztem, rád semmilyen anyagi terhelés nem hárul.

            -           Nem kellett volna ezt tenned, megoldottam volna egy…

            -           Nem, ezt biztosan nem! – keményedik meg hangja. – Most ne vitatkozz velem, ez nagyon sokba lett volna, tudom, mert én fizettem, és ha én azt mondom, hogy sok, akkor az tényleg sok, oké? – válik mérgesebbé, mire nagyot nyelek, s nem is akadok fenn ezen, meg is lep kijelentésével, hiszen ha már ő soknak talál valamit, akkor ott már valóban nagy összegekről lehet szó. – A kórházi kezelés, az autó, a kártérítés a másiknak…

            -           Miért a másiknak?

            -           A jelek szerint te csúsztál kicsit félre, és a szembe jövő sávba átmehettél, ott meg jöhetett egy autó, aztán… kicsit félre is csúsztatok abba az irányba. Mindegy is, ebben nem lehetünk biztosak, mert senki nem látta, nincsenek szemtanúk, így a rendőrök dolga igazságot tenni, ők meg valahogyan kinyomozták ezt.

            -           Szóval tényleg elindultam hozzád – suttogom elmerengve, majd újból szemeibe nézek, melyből nem tudok semmit sem kiolvasni. – Beszélni szerettem volna veled.

            -           Én is veled – vágja rá gondolkodás nélkül, majd újból összepréseli ajkait. – De te elmentél.

            -           Tessék?

            -           Lényegtelen – fordítja el tekintetét, majd az ablakhoz sétál, s kinyitva azt enged be friss levegőt, így a párkánynak támaszkodva, karjait összefonva maga előtt néz ki az éjszakai égboltra. – Örülök, hogy felébredtél – néz vissza rám. – Most már hajnal van, úgyhogy mondhatjuk, hogy több mint 24 órás kómában voltál, de szerencsére már ébren vagy.

            -           De…

            -           Reggel jönni fognak a szüleid megint, majd váltjuk egymást, de nyugodj meg, nem találkoztak velem, csak be kell írni, ha látogatásra jössz, ők meg előre jelezték az orvosoknak, hogy majd szeretnének jönni. Ne aggódj, nem foglak kellemetlen helyzetbe hozni. Hoseokkal beszéltem, ő kimagyarázza az anyagi részét úgy, hogy a főnököd állja, mint biztosítás, ami igazából munkahelyi balesetre érvényes, de mást nem tudtunk kitalálni, hogy ne kérdezősködjenek.

            -           Ó, értem, hát… köszönöm, azt hiszem – köszörülöm meg torkom.

            -           Pihenned kellene, hátha jobban leszel, mikor újból felébredsz. Talán jobban fogsz emlékezni. Azt sem tartom kizártnak, hogy olyan sokk ért, hogy elvesztetted az emlékeid arról az időről, amit annyira nem is tartok meglepőnek azután, hogy… - Ekkor újból elhallgat, s inkább kifele mered az ablakon, ami elég bosszantó.

            -           Nem fogok aludni, amíg nem mondod el, mi történt – próbálkozom be a fenyegetőzéssel. – Más is volt? Elmentem tőled? Eljutottam hozzád? Összekaptunk, hogy sokk ért volna? Már min tudtunk volna így összezörrenni? Ha elmentem hozzád, akkor beszélnünk kellett, de miért volt balesetem akkor? Tudok vezetni, nem vagyok hülye, nem értem, én…

            -           Aludj inkább – szól rám határozottan, mire elhallgatok. – Biztosan visszatérnek majd az emlékeid, akkor pedig mindenre választ kapsz majd, ha pedig mégsem… akkor úgyis tudni fogsz mindenről.

            -           Összevesztünk?

            -           Taehyung! – emeli meg hangját, amitől megijedek.

            -           Akkor legalább csak azt mondd el, hova mentél! Tudni szeretném, hol voltál, amíg nem értelek el, vagy ezt is tudni fogom, ha emlékezni fogok? – válok egyre kétségbeesettebbé, mire meglágyul tekintete.

            -           Nem… nem mondtam el. Nem volt rá időm – feleli röviden, majd már bele is törődnék, hogy nem fog beszélni, mikor újból szóra nyitja száját. – Igen, összekaptunk, de nem fontos – mosolyog rám keserédesen. – Érthető, hogy haragudtál rám, amiért eltűntem, nem? – nevet fel kényszeredetten, én pedig egyre inkább úgy érzem, valamit elhallgat előlem, de nem kérdezek többet. Elfogadom, hogy nem szeretne róla beszélni, így teszem, amire kért, s lehunyva szemeim próbálok visszaaludni, ami nem is telik bele hosszú időbe, elnyom az álom, mivel a fájdalmaim elnyomnak, tompítanak, nem is csodálom, hogy nem vagyok képbe egyelőre, de bízom benne, hogy nincsen komolyabb bajom. Vissza fogok emlékezni mindenre, csak idő kérdése.

Szüleim megkönnyebbülten borulnak nyakamba, vagyis inkább anyám, de felhagy ezzel a tettével, mikor tudatosul benne, ez nem épp kellemes számomra, mivel tele vagyok zúzódásokkal, foltokkal. Apám lenyom egy monológot a felelősségtudatosabb életről, s arról, hogy nem nézte volna ki belőlem, hogy ennyire fejvesztve vezetek, mire csak szemeim forgatom, elvégre könnyű úgy papolni valamiről, hogy nem is tudják, miért történt, s sajnálatos módon nekem sem tértek vissza az emlékeim. Ebben édesanyám sírása sem segít, mikor is szív sajogtató módon zokog fel, s az ágyra leülve mellém panaszkodik az élet igazságtalanságáról, hogy mindig a gyengébbet, a tehetetlent veri a sors, amit apámmal egyformán reagálunk le, hogy azért álljon meg a menet, nem vagyok gyenge, se tehetetlen, szimplán szerencsétlen voltam az adott helyzetben.

            Végül elkerülhetetlen, hogy a pénz szóba jöjjön, s meg is szólnak érte, hogy remélik, nem halmoztam fel magamnak ezzel adóságot, s nem fognak kirúgni, amiért hiányzom a munkából, de megnyugtatom őket, hogy a főnökömmel jó a kapcsolatom, nem kell ettől tartani. Megmarad a munkám is, és a pénzzel sem lesz gond, hiszen beszéltem már a nagyfejessel, mert volt bent nálam, így sikerül megnyugtatnom valamelyest mindkettejüket, viszont továbbra is aggódnak. Nem meglepő, hiszen kiesett a legfontosabb részlet az egészből, s hiába próbálnak faggatni, egyszerűen semmi sem jut eszembe, teljes a sötétség.

            Ebédig velem maradnak, segítenek felülni, majd ennem is, amiért hisztizek egy sort, hogy nem szükséges, nem vagyok már kisbaba, akit etetni kell, de anyám persze ragaszkodik hozzá, hogy adjam meg magam, mert nem szeretné, ha megerőltetném a sérüléseim. Morcosan, de belemegyek, hogy megetessem, ami inkább számára imponáló, s még puszit is kapok arcomra, amit egyre unottabban nézek, amiért rám is szól, hogy viselkedjek normálisan, ne vágjak ilyen arcot hozzá, mikor ő csak gondoskodni szeretne rólam, így megadóan sóhajtok fel. Magamra erőltetek egy szeretetteljesnek tűnő mosolyt, de egyértelmű, hogy az minden csak az nem, aminek akarnám, hogy látsszon, amit meg is kapok.

            Később újból elnyom az álom, mely a fájdalomcsillapítónak is köszönhető, melyet a nővér ad be nekem, mikor újból bejön hozzám. Elvégez pár futóvizsgálatot rajtam, kérdezget arról, mit tudok, ilyen alapvető dolgokat, majd megállapítja, hogy nem lesz komolyabb károsodásom, mindössze, ahogyan Kook is mondta, a hirtelen sokk az agyamban ezt idézte elő. Mintha csak a belső énem nem engedné, hogy emlékezzek, meg akarná gátolni minden erejével, ezért fájdul bele mindig a fejem. Csak tudnám, mi történt, ha legalább valaki elmondaná, mire nem vagyok képes emlékezni, akkor minden más lenne. Összevesztünk Jungkookkal, amit el is ismert, viszont azt továbbra se értem, hogy ezért miért ültem autóba és száguldottam úgy el, hogy aztán balesetem legyen. Ha dühös is voltam az adott pillanatban, attól függetlenül vezetni tudok, akkor továbbra is kérdőjeles, mi okozta a balesetet.

            Látom magam előtt a sötét utat, felzaklatottnak, csalódottnak érzem magam. Egy könnycsepp gurul végig arcomon, majd egy újabb követi, s addig-addig záporoznak, amíg látásom teljesen el nem homályosul, majd már csak egy erősebb sárga fény vakít el, aztán…

            -           Ne! – ülök fel nagy hévvel, s szerencsémre, nap közben orromból eltávolították azt a vackot, így kényelmesebben tudtam mozogni és enni, így ez most sem akadályoz a mozgásban.

            Váratlan felülésem eredménye, hogy szépen képen húztam azt, aki ismételten az ágyamnak dőlve aludt, s fel is jajdul arcát simogatva, amit meglepett pislogással nézek végig. Elnézést kérek, mire a másik csak fejét rázza, de azért haloványan elmosolyodik.

            -           Látom, elemedben vagy még álmodból kelve is – támaszkodik meg karjain az ágyon.

            -           Te megint éjjel vagy itt? – emelem meg szemöldököm. – Így csak károd lesz belőle, elvégre nem a legkényelmesebb így aludni. Nem kérlek, hogy legyél itt, tudom, hogy sok dolgod akad.

            -           Nem érdekel más, Taehyung – néz mélyen szemeimbe, s teljesen őszintének tűnik, mitől szívem nagyot dobban. Bárcsak, másra kellenék neki, mint az a vacak szerződés! Ha elmentem hozzá, akkor vajon tudja, hogy aláírtam? Talán ezen kaptunk össze? – Rosszat álmodtál?

            -           Elég valóságos volt… sőt… nem csak valóságos, ez az is volt! – emlékezek vissza a sötét autópályára, s ez nem csupán álomként, hanem emlékként is bennem van.

A hideg is kiráz a gondolattól, s rá kell döbbennem, hogy én okoztam a balesetet. Azok az érzések, melyek akkor kerítettek hatalmukba, elgondolkodtatóak, mi is történhetett előtte, hiszen az a csalódottság olyan erősen szorította össze mellkasom, hogy azt hittem, soha nem tudok továbbjutni rajta. Szinte most is érzem, de nem tudom, miért. Ahogy Jungkookra pillantok, összeszorul a torkom, egyszerre szeretném magam a karjai közé vetni, s eltávolodni örökre. Megijeszt ez a kettősség, nem tudom hova rakni saját magam, félek attól, hogy olyat tudok meg, amit nem akarnék, elvégre nem véletlenül felejthettem el, ez a sokk miatt történt.

A fiatalabb feláll a székből, s az ágyra ül, egészen közel hozzám, így egy magasságban vagyunk. Egyik karját másik oldalamon teszi le, úgy támaszkodik meg, majd kissé álmoskás szemekkel néz rám, kíváncsian fürkészve tekintetem, mintha bármit ki tudna olvasni belőle. Közelsége zavarba hoz, melynek a gép is hangot ad, s ez az első alkalom, hogy átkozom, amiért még mindig hozzá vagyok kötve, ugyanis a másik ajkai önelégült mosolyra húzódnak ezt hallva, én pedig kénytelenül köszörülöm meg hangosabban torkom, mintha az el tudná nyomni a pityegő hangot.

-           Szerintem aludnunk kellene. Menj csak haza – fészkelődöm ültömben, de a másik nem mozdul.

-           Még el se mondtad, mire emlékszel! – pislog párat ártatlanul, amivel mindig meg tud lágyítani. Hihetetlen, hogy így tudja változtatni az édes nézését a pajzánnal. – Az imént még azt mondtad, hogy valóságos volt az az álmod, amiért pofont kaptam, úgyhogy kijár, hogy tudjam, mi ugrott be – válik a végére kicsit idegesebbé, s feszülten figyel minden mozzanatomra, mire öntudatlanul harapok ajkamba. – Ezt ne csináld! Fogd vissza magad, sérült vagy!

-           Te fogd vissza magad azért, mert sérült vagyok! – csattanok fel. – Nem jutott eszembe túl sok minden, és elég homályos is az emlék, amire közrejátszik az is, hogy… sírtam – gondolkozom el. – Hű, hát ez elég pocsékul hangzik így kimondva, főleg előtted, szóval örülnék, ha nem kellene róla beszélnem – teszem kezeim vállaira, hogy távolabb tolhassam magamtól, mire elkuncogja magát gyönge próbálkozásomon.

-           Tudnom kell, mire emlékszel. Egyébként is azt mondta az orvos, hogy próbáljak meg minél többet kiszedni belőled, én pedig tudom, mikor emlékszel biztosan – néz jelentőségteljesen szemeimbe, mire lesütöm azokat, s ölembe ejtem kezeim.

-           Nem láttam tisztán, csalódott voltam és dühös, aztán már csak egy nagy sárga fényre emlékszem… itt ébredtem fel – nézek fel újból rá, ő pedig figyelmesen hallgatja minden szavam, s mintha arcizmai megrándulnának, amit nem tudok hova tenni. – Konkrétan a baleset előtti pillanatok ugrottak be. Jézusom! – kapok újból fejemhez, ugyanis újból megfájdul, viszont továbbra is csak a történteken kattogok. – Tőled jöttem el – nyílnak tágra szemeim, akárcsak az övéi szavaim hatására -, de… nem emlékszem, miért. Miért jöttem el? Nem emlékszem arra, hogy nálad lettem volna.

-           Pedig ott voltál – süti le szemeit, s oldalra pillant. – Mindegy, már ez is nagyon jó pont, hogy ennyire emlékszel! Ne erőltesd meg magad nagyon, csak nyugodtan, várd meg, amíg maguktól eszedbe nem jutnak a történtek, akkor biztosan nem fog belefájdulni a fejed – emeli karját, s megsimogatja fejem ott, ahol nincsen bekötve.

Meglepetten nézek rá, míg ő elmerengve folytatja, amit elkezdett, a szívem viszont újból szaporán verdes tettére. Úgy tűnik, meghallja, hogy mi történik velem, így felnéz szemeimbe, s ő maga is meglepődik azon, mekkora szemeket meresztek rá, s csak aztán tűnik úgy, hogy felfogja, mit csinál, ugyanis kezére pillantva gyorsan el is húzza tőlem.

-           Ha zavar, hogy hozzád érek, miért nem szólsz? – köszörüli meg torkát, s nagyon úgy tűnik, hogy zavarba jött, amit rám próbál kenni.

-           Nem vagyok hozzászokva a gyengédségedhez! Nem mondtam, hogy zavar, ha így lenne, akkor nem csak néztem volna, hanem minimum félreütöm a kezed a hévvel!

-           Szóval szereted, ha így érek hozzád? – csillannak fel szemei, mire érzem, hogy elpirulok, s csakhogy tetézze, újból felém nyúl, viszont ezúttal arcom simítja végig, s nem enged el. – Igazat mondtál – suttogja alig hallhatóan maga elé, miközben engem tanulmányoz, én pedig értetlenül ráncolom szemöldököm.

-           Nem mondtam semmit.

-           Mit? – kapja fel fejét, mintha észre se vette volna, hogy mondott valamit.

-           Az mondtad, igazat mondtam, de nem mondtam semmit. – Válaszomra először értetlenül pislog, majd úgy tűnik, leesik neki, s el is mosolyodik.

-           Szeretnék neked valami fontosat mondani, valami nagyon, nagyon fontosat – simogatja hüvelykujjával tovább arcom, amihez kezdek hozzászokni, mégse szeretném, hogy befejezze.

-           Az emlékeimmel kapcsolatos?

-           Bármi is fog történni, bármire is fogsz gondolni, maradj higgadt – kezd bele, amivel máris összezavar. – Szeretném, ha mindent alaposan átgondolnál, ha nem az indulataiddal beszélnél, hanem tiszta fejjel gondolkoznál, ha nem a sérelmeid vennék át a hatalmat az öntudatod felett. Még egyszer ne okozz balesetet saját magadnak, és ha azt mondom, beszélnünk kell, akkor hallgass meg és ne fuss el.

-           Elfutottam? – rakom össze egyből a képet, mire mélyet sóhajt. – Nem hallgattalak meg és elfutottam? Ez nem egészen rám vall, én is beszélni szerettem volna veled, ha pedig már itt tartunk, hogy te is, való igaz, nem tértek vissza az emlékeim, de azt tudom, hogy én mit szerettem volna, és te is biztosan tudod, hogy te mit, úgyhogy akár meg is ejthetjük ezt most.

-           Most? – kapkodja tekintetét jobbra, balra. – De hiszen hajnal van, pihenned kellene, én is fáradt vagyok, majd beszélgetünk máskor, most nem túl alkalmas az idő rá. Egyébként is jobb lesz, ha majd akkor ejtjük ezt meg, mikor tiszta fejjel fogsz gondolkozni minden értelemben.

-           Ez nem igazság! Akkor legalább azt mond meg, hol voltál? – próbálkozom tovább. – Amikor elmentél, hol voltál? Vagy erről beszéltünk, mikor átmentem? Ez zaklatott fel?

-           Nem, erről nem beszéltünk – sóhajtja gondterhelten. – Kérlek, Taehyung, aludj! Ne most támadjon kedved erről beszélni, meg úgy semmiről se. Pihenj, szükséged van az erődre.

Hosszas másodpercekig nézünk farkasszemet, melytől meg se lepődöm, hogy én jövök hamarabb zavarba, amit a velem szemben ülő meg is mosolyog, viszont igaza van, valóban fáradt vagyok, ha pedig minden jól halad, akkor hamar ki is engedhetnek a kórházból, így pihennem kell. Szerencsére komolyabb sérüléseim nincsenek, mindössze a sokként ért emlékezet kiesésem, ami belerondít a képbe. Tudni szeretném, mi az, amit elfelejtettem s közben legbelül mégis rettegek tőle. Félek, mit fogok megtudni vele, hogyan fogok a helyzethez hozzáállni, ha végre eszembe jut minden, hogy miért jöttem el olyan csalódottan Jungkooktól. Vele szeretnék lenni, s mégis valami azt súgja, nem szabad, ezt az érzést pedig nem tudom hová tenni.

-           Eszembe jutott egy elég őrült ötlet – töröm meg a csendet, mire kíváncsian húzza fel szemöldökét. – Egy őrült, ami mesén alapszik, de minden követ meg kell mozgatni a cél érdekében. Csak úgy kíváncsiságból gondoltam rá, hátha visszatérnek vele az emlékeim, nem is muszáj belemenned, csak mondom, egy hülye ötlet, sőt, igaz is, nincs értelme az egésznek, inkább felejtsd el, hogy most megszólaltam, hagyj inkább aludni! – mocorgok, hátha elveszi végre kezét mellőlem, hogy kényelmesen visszafekhessek, viszont nem hagyja, hogy ledőljek, szabad kezével még hátamra is fog, nehogy lemerjek feküdni.

-           Miféle ötlet? – húzza fel szemöldökét. – Miből gondolod, hogy segítene az, amire gondolsz?

-           Semmiből, ezért mondom, csak egy hirtelen ötlet volt – harapok ajkamba. – A mesékben az ilyesmi használ, nem véletlenül változott kis királyfivá egy béka – nézek mindenfele, csak rá nem, mire eddig hátamnál lévő kezét államra vezeti, s így kényszerít arra, hogy szemeibe nézzek.

-           Csókoljalak meg? – jelenik meg jellegzetes csintalan mosolya arcán.

-           Látod? Mondom, hogy hülyeség, főleg, ha nem is történt előtte ilyen… vagy igen?

-           Ha visszajönnek tőle az emlékeid, akkor megtudod – kuncogja, s egyre közelebb hajol arcomhoz, mire tudat alatt már picit jobban oldalra döntöm fejem, hogy kényelmesebben férhessünk egymáshoz. – Szóval hiszel a mesékben? – kuncogja, s nyomban el is húzódom tőle, amiért kicsit fáj a szívem, hiszen már egészen közel voltunk egymáshoz.

-           Hogy lehetsz ennyire tapintatlan egy sérült emberrel? – lököm el elég határozottan mellkasánál fogva, s ekkor végre el is engedi magát, így hátrébb dől, viszont vigyora törhetetlen.

Kihasználom az alkalmat, hogy van egy kis helyem, így vissza is fekszem kényelmesen, amit a másik jókedvűen figyel végig, majd leül eredeti helyére, a székre, melyet közelebb húz az ágy végéhez, történetesen pontosan annyira, hogy alkarjain támaszkodva, állát is rajtuk pihentetve nézzen tovább egészen közelről. Tovább szívja a vérem apró, csípős beszólásaival, miszerint szerinte nagyon kis aranyos, hogy ilyenekre gondolok, s úgy érzem, ez segítene, mikor ez csak egy mese, nekem mégis ez jutott először eszembe. Azért is megszól, hogy titkon ennyire vágyom rá, amire már megemberelem magam, s visszavágok, hogy ő az, aki állandó jelleggel kanos, ha meglát, viszont ezzel sem sikerül zavarba hoznom. Perverz mosolya, s csillogó szemei mindent elárulnak arról, hogy mi gondol erről, s szóvá is teszi, miszerint mellettem képtelenség nyugton maradni, ez pedig a végszó számomra. Lehunyom szemeim, s duzzogva húzom orromig a takarót, próbálva nem figyelni rá, hiszen továbbra is csak beszél hozzám, nyomja nekem az értelmetlen témákat, amit egy idő után képtelen vagyok nevetés nélkül hagyni, végül sikeresen elnyom az álom.

Álmomban újból az autópályán járok, s kavarognak a gondolataim akörül, mekkora egy idióta, naiv személy voltam, s remélem, lesz, aki őszintén szeretni fog, s én viszonozni tudom azt. Erre vágyom, s Jungkook képe is megjelenik előttem, amire nagyot dobban szívem, s átjár a keserűség. Haragszom rá, elmondhatatlanul haragszom, hogy titkolózott előttem, hogy mindvégig tudott mindenről, és nem mondta el. Az orromnál fogva vezetett… s most se mond semmit. A kórházi ágyban látom magam legközelebb, ahol ő néz le rám mellettem állva, s szemeiből sugárzik a szomorúság, a megbánás, ami megdobogtatja szívem, hogy talán mégsem olyan, mint amilyennek gondoltam, talán adnom kellene neki még egy esélyt. Nem, ezt nem tehetem, de miért? Ezek az érzések valósak, egyre élénkebben élnek bennem, s az autópályáról is több minden jut eszembe.

Jimin!

Szívem szaporán ver, a levegőt csak úgy kapkodom, ahogy sorba jelennek meg előttem a képek, mikor először megláttam a nappaliban, majd idegesen löktem neki a szekrénynek, végül túltéve magam a kezdeti fellángoláson, egyenest a dolgozószobába indultam, hogy felkutassam azokat a fiókokat, melyeket előtte nem tudtam. Az exem szívta a vérem, ha Jungkookról volt szó, azonnal határozottabban válaszolt, próbált megfélemlíteni, de ellenálltam. Igaz, egyszer elborult az agyam annyira, hogy nekiessek, de akkor végre a legfiatalabb is betoppant, s véget vetett a felesleges dulakodásnak. Jimin elmondta, hogy ugyanazt a személyt szereti tiszta szívvel, akit én is, s ez kétség kívül a jelen pillanatig is így van, mindössze a csalódottság olyan erősen uralkodik el felettem, hogy képtelen vagyok ép ésszel gondolkodni.

Elmondtam neki minden reményt feladva, hogy valójában szeretem, s fittyet hányva arra, mit próbálna elmondani, amiről annyira beszélni szeretett volna, elmentem a házból. Eljöttem, beültem az autóba, és könnyeim megszakíthatatlanul törtek utat maguknak. Eláztatták arcom minden szegletét, látásom homályossá varázsolták, ami nem túl előnyös, ha éjszaka sötétben vezetsz egy autópályán. Nem figyeltem oda, éppen csak megtöröltem szemeim, mellyel semmit sem segítettem magamon, tán csak rosszabb lett a helyzet, nem láttam semmit, s már csak annyit vettem észre, hogy egy sárga fény egyre nagyobbá válik, én pedig ijedten rántottam félre a kormányt, utána pedig… összeütköztünk.

Érzem, amint egy forró könnycsepp gurul végig halántékomon, s mellkasom összeszorul. Egy férfi hangja szakít ki álmomból, mely nem is igazán álom, sokkal inkább emlék, melybe még fejem is belefájdul ismételten, s kivételesen jobban fáj, mint máskor, így szenvedve nyögök fel, csak aztán nyitom ki szemeim.

-           Tae, jól vagy? – kérdez tanácstalan szemekkel méregetve. – Fájdalmaid vannak? Tudod, mit? Hívok orvost! – hagyja is el a termet, én pedig egyedül maradok a gondolataimmal, s a visszatért emlékeimmel, társamként pedig egyedül könnyeim szolgálnak.