[OS] Veszekedésből szerelem ~VHope

Írta: Ayu

Fáradtan dőlök neki a falnak, melynek mentén lecsúszok, hogy végül a padlón kikötve, szétvetett lábakkal és karokkal terüljek szét. Lihegve nézek a szemközti falra, melyet teljes egészében tükör fed, így tökéletes rálátásom nyílik mindenre.

            Szörnyen elfáradtam, az egész napot végig próbáltuk énekléssel és táncolással, melyeket külön-külön is gyakoroltunk, de természetesen egyszerre is, hiszen a fellépéseken muszáj ennyi ugrálás mellett tökéletesen kiénekelni minden hangot. A rajongóknak nem szabad csalódást okoznunk, én se szeretnék, így próbálok jól teljesíteni, de elég sokszor győz a lustaságom, és próbálom elmismásolni a lépéseket ott, ahol csak lehet. Persze, sokszor megkaptam már érte a magamét, hogy dolgozhatnék keményebben, hogy sokkal jobban is odatehetném magam, ne pihenjek ennyit, hanem igenis tegyem oda magam a próbákon is, mert ha most nem csinálom meg jól, akkor nem a színpad lesz az a hely, ahol majd varázsütésre menni fog minden. A legjobban az fáj, hogy úgy igazából az esetek legnagyobb részében Hoseoktól kapom meg ezeket a figyelmeztető jellegű sértéseket. Igen, sértések, mert nagyon sokszor illet nem épp kedves szavakkal, miszerint lassan rosszabb vagyok, mint Jin, ami persze ilyenkor a legidősebbre nézve is sértés, de nem ez szokott felhúzni. Szerinte, ha nem vagyok hajlandó jobban odafigyelni, akkor nem is vagyok való a csapatba, nincs közöttük a helyem, mert csak leviszem a színvonalat. Volt, hogy egyszer annyira felhúztam, hogy az épp ivott vizének a felét a képembe öntötte, miközben rám rivallt, hogy miattam nem fogunk előrébb jutni, megnyerni nagyobb díjakat. Ilyenkor nagyot kell nyelnem, hogy ne szóljak vissza valamit, vagy esetleg ne bőgjem el magam, mert igen, huzamosabb idő után ezt már egyáltalán nem bírom kőszívvel tűrni. Elegem van belőle, hogy állandóan csak engem basztat, mikor véleményem szerint, nem én vagyok az egyetlen, akire ráfér a kioktatás, de nem, természetesen neki mindig csak engem kell megtalálnia!

            Szerencsére ma már nem kell többet próbálni, ennek tudata pedig boldogsággal önt el, hiszen nem kell tovább hallgatnom azt, amint minden egyes mozdulatomat cseszteti csapattársunk, aki egyben az egyik szobatársam is. Imádom, hogy a kamerák előtt úgy tesz, mintha annyira nagyon bírna és szeretne, pedig egyáltalán nem így van. Hogy képes így színészkedni? Vajon feltűnik neki, mennyire a lelkembe tapos? A legrosszabb az egészben, hogy mikor összekerültünk még minden szép és jó volt. Tényleg nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, együtt szórakoztunk, hülyültünk, játszottunk, még kergetőztünk is, mint az óvodások, filmeztünk, még közös duettet is vettünk fel, amit ő kért. Ő akarta. Sokszor kisegített a táncban is, de egyáltalán nem olyan modorral, mint az utóbbi időben. Fogalmam sincs, mitől változott meg így egyik pillanatról a másikra, és ami azt illeti, lehet, jobb lenne, ha megkérdezném tőle, csak le ne szedje érte a fejem. Már lassan oda se merek menni hozzá, a közelébe. Próbálom kerülni, nehogy újabb belém kötni valót találjon.

            Lassan kifújva a levegőt, mélyet sóhajtva állok fel a padlóról, hogy odamenjek a maknaenkhoz egy kis víz reményében. Félúton felé már neki is feltűnik, merre megyek, így mosolyogva nyúl a mellette heverő flakonért, hogy majd azt átnyújthassa nekem. Életmentő, a gondolataimban olvas. Nagyon szeretem őt, mert vele mindig nagyon szoros kapcsolatban voltam. Olyan, mintha az öcsém lenne, akire vigyáznom kell, a kis nyuszi mosolyára, a babapofijára, mely teljesen elüt a testétől, mely tele van szépen kirajzolódott izmokkal. Ennek ellenére én mégse tudok rá férfiként tekinteni, csak, mint egy ártatlan kisöcsre.

            Egyik pillanatban még a legfiatalabbal szemezek, a következőben már valaki vállának egyenesen neki ütközöm, így én azonnal elvesztem egyensúlyom, de sikerül végül megtartanom magam. Tányérméretű szemekkel nézek abba az irányba, merről az ütközés ért, majd ha lehet, még jobban elkerekednek szemeim, amint konstatálom, ki is az.

-        Hoseok – suttogom rekedtesen, mire ő csak villámokat szóró szemekkel néz enyéimbe.

-        Erről szoktam beszélni – forgatja meg szemeit unottan. – Sose figyelsz oda semmire. Kinyithatnád néha a szemed! – dorgál ismét meg, mire egy pillanat alatt megy fel bennem a pumpa, de mégis tartom magam, hiszen tudom, hogy idősebb nálam, nem illik feleselnem, így inkább megtartom magamnak mindennemű véleményem, így pedig ignorálva kijelentését folytatom utam tovább, ahová egyébként is szerettem volna menni.

Próbálok elvonatkoztatni az imént történtektől, de gondolhatnám, hogy nem lesz ilyen egyszerű dolgom, főleg, hogy még sosem tettem így, hogy csak úgy elsétáltam volna mellette egy ilyen után bocsánatkérés nélkül. Most viszont egyáltalán nincs energiám egy újabb dorgáláshoz, így jobbnak látom, hogy tovább álljak, ami mindkettőnknek csak jobb, de persze ő ezt nem hagyhatja ennyiben. Már ezért is fel kell kapnia a vizet mindenki előtt, hogy minél jobban eltiporjon a föld alá, ahelyett, hogy a maga dolgával törődne és örülne, hogy most nem állom útját, elvégre is ez volt a probléma kiváltója.

-        Most már tiszteletlen is vagy? – teszi fel a kérdést elég hangosan ahhoz, hogy mindenki felfigyeljen rá, viszont engem nem hat meg, elérek Jungkookhoz és elveszem tőle a kis flakont, melynek kupakját lecsavarva tartalmát máris magamba veszem. – Ezért nem változol semmit, mert ahelyett, hogy megfogadnád a tanácsaim, figyelmen kívül hagysz. – Továbbra is próbálok nem reagálni, de érzem, ahogy egyre inkább elönt a méreg, melyet a mellettem földön ülő fiatalabb is észrevesz, mert aggódó pillantásokkal illet. – Te tényleg ennyire leszarod a véleményem? – akad ki teljesen, mire azzal a hévvel fordulok felé, ezzel pedig kiváltom Jungkookból is azt a reakciót, hogy felpattanjon ültéből, hogyha baj lenne, ő rögtön tudjon ugrani és közénk állni.

-        Felfogtam, oké? – emelem meg a hangom most már én is, mire felhúzza szemöldökeit.

-        Nem úgy tűnik, máskülönben… - Nem hagyom, hogy végigmondja, azonnal szavába vágok.

-        Hallgass! – szorulnak ökölbe kezeim. – Elegem van belőle, hogy állandó jelleggel csak csesztetsz! Ha ennyire nem bírsz elviselni, akkor inkább maradj csendben és ne foglalkozz velem! Nincs szükségem az állandó kioktatásra aztán arra, hogy a kamerák előtt eljátsszuk a nagy haverokat, mikor sehol semmi! – Fájnak a saját szavaim, melyek elhagyják ajkaim, de betelt a pohár. Képtelen vagyok visszatartani őket, csak úgy ömlenek belőlem, a megbánás pedig azonnal összeszorítja a szívem, de nem tudok mit tenni. Érezze azt, amit én érzek minden egyes alkalommal, mikor nekem esik! – Azt hittem, hogy mi tényleg tök jól kijövünk egymással. Bíztam benned, én tényleg próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy mondtad, de mostanában egyre többször szólsz rám, egyre több felesleges dologért, egyre inkább úgy, mintha való igazából gyűlölnél, mintha azt akarnád, hogy valóban takarodjak ki a csapatból, pedig azt hittem, hogy más vagy, de kimutattad a fogad fehérjét, Jung! – Már arra se méltatom, hogy a keresztnevén hívjam.

Szavaim hatására mindenki feszülten figyel kettőnk között váltogatva tekintetüket, nem értve igazán a helyzetet, bár már egyre több tagnak tűnt fel az utóbbi időben, hogy Hoseok tényleg a ló túloldalára esett, viszont azt senki nem tudja megmondani, miért.

-        Mondd, mivel érdemeltem ki ezt a viselkedési formát tőled? Tényleg ennyire szörnyű lennék, vagy szimplán nem bírod a burám? Akkor mondd meg, ne pedig baszogass állandóan, mert egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, hogy épp nem tetszik neked az, hogyan nyelek! – A poén az az egészben, hogy tényleg lassan a légvételembe is beleszól. Elegem van belőle, hogy nem tud mással foglalkozni! – Ha ennyire nem bírsz, akkor miért nem foglalkozol a magad dolgával vagy mész máshoz? Leszállhatnál rólam! – adom ki az utolsókat magamból mély légvétellel.

A próbaterembe beáll a csend, egyedül a légvételem hangját lehet hallani, hiszen mindenki más még azt is elfelejt venni. Viszont engem frusztrál a kialakult helyzet, kezdem bánni néhány szavam, így felhördülve a hajamba túrva idegesen lépek el mindenki mellett, hogy aztán távozzak a helyiségből, erőteljesen becsapva magam után az ajtót.

Lehet, mégse kellett volna ennyire kiakadnom. Bizonyára most mindenki kibeszél a hátam mögött és Hoseok pártját fogja, mert miért is állna bárki mellém ezek után, hogy hallottak kitörni? Ha eddig bennem volt a reménynek egyetlen egy sugara is, hogy esetleg a többiek majd mellém állnak, az most teljesen elszáll. Yoongi hyung biztos nem mellettem áll, ő pedig bevonja szép lassan, sorjában a többieket is, majd a vége az lesz, hogy tényleg ki leszek űzve a bandából. A rajongók jutnak eszembe, akik szeretnek, akik nem tűrnék, hogy eltűnjek, de én se szívesen maradnék ilyen esetben, ha ez bekövetkezne. Miért kell annak a személynek így viselkednie velem, akit az elején az egyik legjobban szerettem? Ezzel csak azt érte el, hogy egyre inkább unszimpatikussá váljon a szememben, pedig én tényleg nagyon szerettem… az igazat megvallva még mindig szeretem. Annak ellenére, hogy milyen velem, csodálom őt, a kitartását, hogy tartja bennünk a lelket – kivéve most már bennem, holott nemrég még velem is így volt -, a tánchoz való tehetségét, a hangját, a külsejét, az alakját, mely olyan irigyelni való. Ha bármikor is felötlött bennem a gondolat, hogy szobát cserélek, mindig visszaszívtam, mert nem szeretnék távol lenni tőle. Mindennek ellenére a közelében szeretnék maradni, azt szeretném, ha minden visszaállna a régi rendre, hiszen ő… ő több számomra, mint egy barát. Nem, nem azt mondom, hogy szerelmes lennék, az furcsa is lenne, nem is természetes, de én mégis úgy érzem, mintha ez több lenne. Ezért tűrtem eddig, ezért bántam meg most is szavaim.

A mosdóba érve a mosdókagylónak támaszkodva hajtom le fejem és hagyom, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Még nem volt példa rá, hogy eddig jutottam volna, hogy el is sírjam magam miatta. Lehet, nem is igazán miatta tört ki belőlem, hanem saját magam hibájából, hiszen én rontottam el mindent. Bizonyára oka van arra, hogy így bánjon velem, hogy ilyen módon lekezeljen, csak én nem látom a fától az erdőt, képtelen vagyok figyelni arra, mégis milyen hibákat követek el, mert folyamatosan csak azon kattogok, hogy ő mit tesz ellenem. Hogy lehetek ennyire önfejű? Nem is figyelek a saját csapattársaim problémáira, csakis saját magammal törődöm, ami valljuk be, senkinek sem esne jól. Ezért lehet az, hogy direkt kiszúrt magának Hoseok, mert talán mondott valamit, talán tett valamit, amivel én nem foglalkoztam, hanem tegyük fel, sértésnek, támadásnak vettem, ami számára is szörnyen rosszul esett. De, ha így van, akkor miért nem szól? Miért kertel, miért bánt, miért viselkedik így velem? Mondja már meg valaki, mégis miféle bűnt követtem el ellene, amivel ezt a viselkedést érdemeltem ki nála? Az, hogy sokat vagyok Jungkookkal, őt pedig elhanyagolom? Miért zavarná ez őt? Semmi köze hozzá, mikor kivel vagyok, főleg azok után, hogy állandóan leszól. Már megint ott tartok, hogy őt hibáztatom, holott magamba kéne néznem jó mélyen.

Megengedem a vizet pont kellemes hőmérsékletűre, hogy megmossam könnyektől áztatott arcom, de hiába törlöm le őket, azok folyamatosan patakzanak újra elő, és sajnos magányom se tart túl sokáig, ugyanis hallom, amint nyílik az ajtó és a velem szemben lévő tükörbe nézek, hogy lássam, ki is az, aki ilyenkor idejön, de bánatomra pont az a személy lép be, akihez a legkevésbé nincs ezekben a percekben türelmem.

-        Tae… - kezdi lágyan, mire azonnal a felsőm ujjába törlöm arcom és szemem, hogy ne vegye észre rajtam a sírás nyomait, sajnos sikertelenül. – Tae, te sírsz? – teszi fel a kérdést meglepetten, mire látom a tükörből, hogy valóban teljesen meglepődve áll még mindig az ajtóban, melyet már bezárt maga mögött.

-        Ha sírtam is volna, se lenne közöd hozzá – motyogom, majd mély levegőt véve fordulok szembe vele. – Miért jöttél? Megint rosszul csináltam valamit? – tárom szét karjaim. – Gyerünk, mondd csak ki, engem már egyáltalán nem érdekel! Szórd csak a fejemre azt a sok átkot, ami eddig elhangzott a fejedben azért, mert visszaszóltam. – Nem érem el a kellő hatást, csak tovább áll teljesen ledermedve, mintha nem akarna hinni a szemének, pedig szerintem egyáltalán nem meglepő ez a fajta reakció tőlem. Fordított esetben bizonyára ő is ugyanígy reagálna.

-        Nem azért jöttem, hogy átkokat szórjak rád – feleli, látszólag teljes őszinteséggel, ami meglep. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor mond igazat és mikor nem.

-        Hát akkor? Mit szeretnél? Elégtételért jöttél, hogy lásd a munkád gyümölcsét? Akkor csak gratulálni tudok, ugyanis minden úgy történt, ahogy azt akartad! – vágom fejéhez idegesen a szavakat, majd azzal a hévvel el is indulok felé azért, hogy távozhassak a helyiségből, de mellette még megállok egy pillanatra. Nem nézek rá, nem létesítek semmilyen testi kontaktust közöttünk, mindössze azt szeretném, ha hallaná a döntésem. – Kilépek a bandából – tolom ki magamból nagy nehezen a szavakat, hiszen szeretem a bandát, mégis úgy érzem, ha ez így menne tovább, összeroppannék.

Nem várva választ fogom magam, hogy kimenjek a folyosóra, de amint nyújtom a kezem a kilincsért, abban a pillanatban érzem meg kezeit magamon, melyekkel egy határozott mozdulattal fordít meg tengelyem körül, hogy aztán nekilökjön a falapnak. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, amint mindkét kezével mellettem támaszkodva hajol arcomba, testével is vészesen közel kerülve hozzám.

-        Nem hagyhatod el a bandát – préseli ki fogai között a szavakat, mire már nyitom is a szám, hogy rákérdezzek, mégis miért ne tehetnék így, ha eddig is ezt szerette volna, de megelőz. – Nem hagyhatod el, mert szeretlek, Taehyung. – A vér is megfagy ereimben a szavak hallatán. Érzem, amint elsápadok, de rögtön utána elkezd forrni az arcom a pírtól. – Szeretlek, túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Sajnálom – fejezi be elcsukló hanggal, amit nem tudok mire vélni, de nincs is több lehetőségem ezen agyalni, hiszen puha párnáival azonnal enyéimre tapad, én pedig teljesen ledermedek.

Képtelen vagyok bárminemű mozgásra, egy ép eszű gondolatot se tudok kieszelni, csak sodródom az árral, azzal a varázzsal, amit nyújt számomra. A szívem azt diktálja, viszonozzam, de az eszem hevesen tiltakozik ez ellen. Nem tudom, mit tehetnék, teljesen összezavarodtam, ráadásul azt sem értem, mégis miért akarja egy részem viszonozni, hozzábújni és soha el nem engedni. Mégse vagyok képes mozdulni. Úgy érzem, bármit tennék, annak rosszabb vége lenne, mint amilyet szeretnék elérni.

Végül lassan válik el ajkaimtól, mintha csak egy hosszas puszival ajándékozott volna meg, én pedig továbbra is lángvörös arccal, hatalmas szemekkel nézek övéibe.

-        Sajnálom, hogy ilyen voltam veled – köszörüli meg torkát, mire kíváncsian húzom fel szemöldökeim. – Tudom, hogy mennyire igazságtalanul viselkedtem veled, de van okom rá. – Erre a kijelentésére, csak hitetlenül esik le állam is, mire azonnal szabadkozni kezd. – Mármint ne értsd félre, tudom, hogy erre a szörnyű viselkedésre nincsen megfelelő magyarázat, hiszen igazából semmi rosszat nem tettél, csak… csak azt hiszem, féltékeny voltam – sóhajtja, mire nagy nehezen végre én is megszólalok.

-        Miért? – teszem fel a kérdést, hiszen egyszerűen nem tudom elképzelni, mire volt ennyire féltékeny. Ilyen szinten, hogy a föld alá tiporja a büszkeségem!

-        Mert egy idő után egyre kevesebbet kezdtél foglalkozni velem, és sokkal inkább törődtél Jungkookkal vagy Jiminnel, mikor kivel, nem is ez a lényeg – rázza meg a fejét. – Eleinte csak furán éreztem magam, amit nem tudtam mire vélni, de egy idő után akaratlanul is dühös lettem rád, és ez egyre csak fokozódott, főleg, hogy még inkább eltávolodtál tőlem a viselkedésem miatt, amit nem akartam elfogadni. Idő közben pedig rájöttem, hogy azért, mert azt akarom, hogy a lehető legtöbb figyelmed rajtam legyen, hogy velem szórakozz úgy, mint a többiekkel, hogy velem érezd jól magad, de… az ellenkezőjét értem el, amire csak most döbbentem rá. Nagyon sajnálom, el nem tudod képzelni, mennyire – néz bűnbánóan szemeimbe, mire minden eddigi ellenszenves gondolatom tovaszáll.

-        És mindezt azért… azért, mert… mert te… te engem… te belém… - Nem bírom kimondani a szavakat, hiszen még magam számára is hihetetlen, főleg, ahogy fizikailag reagálok rá. Szívem úgy dobog, mintha ki akarna szakadni a helyéről, ami persze képtelenség. Érzem, amint a hőmérsékletem is az egekbe szökik és verejtékezni kezdek meg-megremegve.

-        Igen, szerelmes lettem – mosolyodik el, mire újból könnybe lábadnak szemeim. – Olyan szerelmes lettem egy férfiba, mint még soha senkibe. Nem akartalak bántani, megsérteni bármivel is. Minden rossz szót bánok, ami elhagyta a számat. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, de én mégis arra kérlek, hogy… hogy bocsásd meg e szavakat egy szerelmes bolondnak, akinek a szíve csak érted dobog – jelenti ki néhol bűnbánóan nézve, néhol valóban szerelmesen mosolyogva rám.

-        Jézusom, Hoseok. – Már szinte nem is látok könnyeimtől, ezért kezeim arcomhoz emelem, hogy takarjam magam, ne lássa meghatottságom. – Hol tanultad te ezeket?! – hajtom le fejem, végül erőteljesen mellkason csapva őt, mire egy fájdalmas nyögéssel válaszol. – Annyira ostoba vagy! Annyira hülye, hogy nem igaz! – törnek utat maguknak könnyeim, de ezúttal nem a szomorúság vezényli őket, hanem a boldogság, a megkönnyebbülés. – Nálad nagyobb gyökeret még nem láttam a Földön! – ütögetem tovább mellkasát, amit ő készségesen tűr.

-        Nyugodtan üss csak, megérdemlem – jelenti ki hirtelen, mire azonnal felkapom fejem, ő pedig jobb kezével arcomra simít, letörölve egy kósza könnycseppet róla.

-        Hülye! Bolond! – karolom át nyakánál szoros ölelésbe vonva. – Utállak! Hogy lehettél ilyen? Hogy lehetsz ilyen? Hogy lehetsz ilyen bunkó, de mégis… romantikus? – Olyan szorosan ölelem már magamhoz, hogy szinte kipréselem belőle a szuszt is, ő pedig halkan kuncogva ölel vissza gyengéden.

-        Én is szeretlek, TaeTae – suttogja fülembe, mibe beleborzongok jobban bújva hozzá.

-        Nem is mondtam, hogy szeretnélek! – kezdem ütögetni hátát is, mire csak újból nevetni kezd.

-        Dehogynem mondtad! Sokszor mondtad sajtosan kifejezve – tol el kicsit magától, hogy szemeimbe tudjon nézni, melyekből patakként folynak a könnyek. Nem is vár tovább, azonnal ajkaimra mar, hevesen, mégis gyengéden csókolva, mintha én lennék számára az éltető levegő, én pedig készségesen viszonzom azt. Élvezem, ahogy ajkai gyakorlottan mozognak enyéimen, nem hagyva egy pillanat nyugtot se, amit nem bánok. Ugyanolyan hévvel csókolom őt, mint ő engem. Végül mégis kénytelenek vagyunk elválni egymástól egy pillanatra, hogy levegőhöz jussunk, melyet kapkodva szívunk magunkba.

-        Szeretlek, Hoseok – suttogom, majd a következő csókot már én kezdeményezem.

[7/?] House of Cards

Írta: Ayu & Hyo

Jimin POV

Igencsak kezdte szorongatni a határidő Goyohan nyakát, édesanyám izgult, hogy az ünnepségre nem lesz kész az udvar, apám szerint úszunk az időben, szerintem meg feleslegesen civakodnak ezen. Már csak pár nap van a jeles dátumig, de engem egyáltalán nem izgat a készülődés ezen része. Ott segítek, ahol tudok, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hasznomat jeleljék, habár nem vagyok rá kötelezett, ám ugyanolyan lakosa vagyok az országnak én is, ünneplek majd én is, így hát kiveszem a részem a készülődésben.
Sokkal inkább izgat a hwayae-i királyi család látogatása. Szüleim említették már, hogy húsz éve találkozott a két dinasztia uralkodója és családja, de olyan kicsi voltam még, emlékképem nincs róla. Nem régiben a királyi jósasszony azt mondta, ismerős idegen áll nem sokára előttem, talán erre értette. Hiszen, ismerős idegenek jönnek majd az uralkodó család személyében. Kíváncsi vagyok a királyra, ő hogyan látja a világot, hogyan áll a dolgokhoz, hiszen az ő királysága mégiscsak fejlettebb, ezt tapasztaltam én is, de annál is inkább érdekel a trónörökös, aki - reményeim szerint - szintén eljön majd. Vajon olyan, mint amilyennek a mendemondák beállítják? Tudunk majd beszélgetni vagy kínos csend leng körül minket? Már kezdem emészteni a háborút, már feladtam, hogy bármit is tegyek, már nem szeretnék több álmatlan éjszakát, ha ez vár rám, hát legyen. Próbálok arra koncentrálni, ami éppen történik, hiszen bánkódhatok a jövőben, ha a jelenben nem teszek valamit, a múltba nem tudok visszamenni.
Habár nem láttam már több mint egy hete, V minden nap beszökik a gondolataimba. Oly' szívesen találkoznék vele, szeretnék mesélni sok mindent, megnevettetni, vagy nevetessen meg ő, hallgassam, ahogyan nekem szentelve összes figyelmét mond mindent, ami eszébe jut, repüljön az idő, vagy álljon meg, csak hadd lássam! Ám nem tehetem. Vajon ő gondol-e rám? Eszébe jutok vagy csak egy futóbarátság volt a miénk? Több mint két évtizedet éltem le a tudat nélkül, hogy a szomszédban lakik egy angyal, aki képes volt akkora nyomot hagyni bennem, hogy úgy érezzem, szükségem van a társaságára. V megért, legalábbis így gondolom, bármit mondtam, meghallgatott, és nem volt találkozásunk hosszabb másfél napnál, mégis, mintha hosszú évek vigyáznák barátságunkat, ragaszkodnék hozzá, de nem lehet. Más föld szülötte, ahova én nem tartozhatok, és ő sem lépi át Goyohan határát, amit meg is értek. Sokszor gondolok rá, és jó néhányszor szégyellem el magam. Ahogy múlt az idő és buktak le a napok az utolsó találkozásunk óta, álmaim visszatérő jelenetei olyanok, amikre gondolva vörösebb leszek, mint a legérettebb paradicsom és szörnyülködök, mik jutnak az eszembe. Még nőkkel se gondolok ilyenekre, akkor V-vel miért teszem?!
Felettem magasodik, én pedig kiszolgáltatva engedem, tegyen velem, amit szeretne. Meg is teszi, ha már eszem elvette, elvesz hozzá mást is, fájdalmat és kéjt egyszerre még sosem éreztem, de V mindkettőt képes éreztetni velem. Bánom? Egy cseppet sem. Többet akarok, többször, gondolkodni sem tudok tisztán, rá vagyok utalva, de nem félek, nincsenek kétségeim- Jimin, te szégyentelen! Ismét piros pír futott végig arcomon, megint mikre nem gondolok! Kezemmel homlokomra csapva szusszanok mérgesen. Mindeddig azt hittem, mindez csak lázálom, minden csak a betegség szülte rémkép, de most, hogy lassan már teljesen kilábaltam belőle, ami az elmúlt napokban kínzott, nincs mentségem, miért jutnak ilyenek eszembe. Mégis, olyan valóságosnak tűnnek, mégis, mintha átéltem volna, miért lenne ilyen élénken az emlékezetemben, ha nem lenne igaz? Lehetetlen, V nem tenne ilyet. Bár, magyarázat lenne arra, miért ébredtem másnap a ruháim nélkül. Nem! Ez nem történt meg. De ott van a boríték is, benne a sorokkal, melyek olyan érzelmekről árulkodnak, amit eddig nem vettem észre, hogy valaki irántam érezné. Ám reggel ott várt a ruháim tetején, ha nem a pult mögött morgó öregasszony volt, akkor V. Istenem, add, hogy ne az a nő legyen!
- Herceg, vigyázzon! - Hallottam egy kiáltást a hátam mögött, de mire reagálni tudtam volna, már csurom víz voltam. Hirtelen ért a jéghideg víz, teljesen beleborzongtam, szememből kitörölve a vizet láttam, hogy egy rémült tekintetű nő áll előttem.
- Felség, nagyon sajnálom! Baleset volt, kérem, ne haragudjon rám, bocsánat! - Rögtön térdre esve esedezett bocsánatomért, ha nem lépek hátrébb, a cipőmet is elkezdi csókolgatni, csak ne végezze az akasztófán. Sosem tennék ilyet, ilyen apróságért pláne nem.
- Ugyan, álljon fel! - szóltam rá, semmi szükség erre, én érzem magam kellemetlenül, amiért ennyire felnagyítja az ügyet. - Én voltam a figyelmetlen, látja, nem olvadtam el - mosolyogtam rá az ekkor már ismét talpon álló nőre. - Adja ide a vödröt, az én hibámból történt, amint átöltözök, megtöltöm.
- Jimin herceg, ilyet nem tehetek! - rázta fejét serényen.
- Tán azt hiszi, nem bírnám el? - mosolyodtam el.
- N-nem, dehogy!
- Akkor adja ide - nyújtottam kezem, amibe habozva bár, de belecsúsztatta a vödör fülét. - Menjen, tartson szünetet, reggel óta dolgozik, egy kis pihenőtől még nem veszett el a királyság - kacsintottam rá.
- Köszönöm, felség. - Mélyen meghajolva hálálkodott, mintha megváltottam volna és elment. Én is utamra indultam, hogy ingemet lecseréljem, ami bár fekete volt, nem okozott volna kellemetlenséget, de mégiscsak most gyógyultam fel a csúnya megfázásból, ha ismét lebetegednék, anyám még meg is büntetne érte.

Immáron száraz öltözékemben álltam a kis földben álló csap mellett várva, hogy a sötétzöld vödör megteljen, mikor arra keveredett a lovász.
- Üdv, Jimin herceg - harsant hangja jó kedvűen, felé nézve az én arcomra is mosoly húzódott.
- Minhyun, hát neked nincs dolgod? - kérdeztem vigyorogva.
- Dolgom? Ezernyi, csak kedvem semmi.
- Nocsak, egy ingyen élő!
- Én? Meglehet.
Nevetve csóváltam fejem, elzártam a csapot, mikor a vödör megtelt és elindultam, hogy odavigyem a vizet, ahova szánták.
- Hogy szolgál egészsége, felség? Hallom, ledöntötte valami betegség.
- Már teljesen jól vagyok, egy problémával kevesebb.
- Netán gondja van?
Kicsivel arrébb érve megálltam a hatalmas fűzfa árnyékot adó hosszú ágai alatt és szusszantottam egyet, jelezve Minhyunnak, igen, gond az van, jobbnál jobbak.
- Gond az, míg világ a világ, lesz. Csak kérdés, hogy meg tudok-e birkózni vele.
- Ebben egészen biztos vagyok - veregette meg a vállam a lovász. - Nincs olyan probléma, ami ne lelt volna megoldásra. - Számat elhúzva bólintottam egyet és az egyenletes zöld pázsitot kezdtem pásztázni.
- Mondd Minhyun, mit tennél a helyemben, ha választanod kéne, a szívedre vagy az eszedre hallgass? Akkor is, ha bármit választasz, rosszul jársz?

Taehyung POV

            Hajam tépkedve léptem hálókörletembe, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy teljesen egyedül vagyok, hangos hörgésszerű hang hagyta el torkomat, bezengve a szoba csendjét.
            Egyszerűen nem hiszem el, amit apám mondott a tárgyaláson! A másik királyság, akik köztudottan lentebb állnak tőlünk a hierarchiában, mivel fejletlenebbek, mint mi, kedves gesztusból meghívtak minket magukhoz egy bálra, így esélyt adva a békülésre, a békés jövőre, erre apám kitalálja, hogy játsszuk el a nagy pajtikat, majd váratlanul indítsunk ellenük támadást, rohamozzuk le őket, mikor a legkevésbé számítanának rá, és foglaljuk el földjeiket, hogy aztán ily módon egyesüljön a két királyság. Miért nem jó mindenkinek minden úgy, ahogy van és kész? Miért kell állandóan túlkomplikálni mindent? Miért kell támadást indítani? Semmi értelme, maradnánk inkább békességben! Nem, nem azt mondom ezzel, hogy nem szükséges a területszerzés, de istenem! Nem egy tőlünk gyengébb királysággal kéne kekeckedni, főleg nem azokkal, akik talán barátsági szerződést is képesek lennének aláírni velünk. Végülis, ki tudja, lehet, hogy tényleg az a szándékuk, hogy barátságban legyen a két királyság, esetleg jövőben összefogjanak, és együtt hódítsanak területeket. Miért ne lehetne ezt az egészet így elintézni, ilyen békés módszerekkel? Annyira felesleges háborúzni egymással! Csak vér fog folyni, de az rendesen! Miért jó az bárkinek, ha teméntelen ember hull el a porba? Veszteség mindenkinek, semmi értelme! Úgy tűnik, a magas pozícióban állóknak megárt a hatalom, az uralkodási vágy, és mivel képtelenek mással lekötni magukat, úgy döntenek, hogy háborút indítanak, hadd legyen minek fennmaradnia rólunk az utókornak.

            Az ágyamba vetettem, egyenesen hasra dobva magam, belekiáltva az egyik hatalmas, pihe-puha párnámba, mely így kellőképpen elnyomta a hangom. A gondolatok megállás nélkül kavarogtak a fejemben, teljesen összekuszálva az eddig rendszerezett, felépített rendszert. Végül kimászom a baldachinos franciaágy adta kényelemből, szekrényemhez léptem, kikaptam pár ruhadarabot, majd azokkal indultam meg a hatalmas fürdő felé, elhagyva a helyiséget. Út közben senkivel nem futottam össze – nagy szerencsémre -, így nem kellett senkit se leteremtenem valami kis porszem nagyságú hiba miatt. Igen, most képes lennék bárkit lefejeztetni is már csak azért, ha egy pisszenést mer hallatni felém. Valahogy le kell vezetnem ezt a felgyülemlett dühöm, különben tényleg elijesztek mindenkit magamtól.

            Hiányzott Chim is. Látni akartam. Szerettem volna vele lenni, néha meglátogatni, de nem tehettem. A napok egyre zsúfoltabbá váltak, hiszen mindenki meg volt áldva azzal, hogy nemsokára indul az egész királyi família a szomszédba, ahol összeismerkedhetünk velük. Ráadásul a szüleim a lelkemre kötötték, hogy az ott élő herceggel jöjjek ki nagyon jól, mivel nagyjából egyidősek vagyunk az ő elképzelésük szerint. Nekem persze semmi kedvem ehhez az egész színjátszósdihoz, de kénytelen leszek tényleg beszélgetni azzal a trónörökössel, hiszen egyszer, ha mi leszünk a királyok a két különböző területen, akkor ígyis-úgyis muszáj lesz beszélnünk. Elkerülhetetlen, így meg legalább hamarabb megismerjük a másikat, hogy milyen, esetleg a jövőképekbe is beleláthatunk. Ha közelebbről sikerülne megismernem, akkor talán majd ellenük tudnám fordítani az információkat. Nem mintha én meg szeretném őket támadni, hiszen bennem van az is, hogy Chim is azon a területen él, márpedig, ha a királyságban kárt teszek, vagy az egész lakosságban, akkor nagy valószínűséggel ő maga is megsínyli. Szerettem volna megóvni saját magamtól, az apámtól, ettől az egész háborútól, ami határozottan érződött a levegőben, hogy készülődőben van. Szívesen magamhoz fogadnám, ha lehetne. A karjaimba akarom zárni, hogy senki ne tudja bántani, hogy megóvjam mindentől. Talán… talán még meg is oldható lenne, hogy átkerüljön hozzám, bár az biztosan nagy port kavarna, de mivel csak egy kis nincstelen paraszt, aki nagy valószínűséggel a szüleinek segít a földeken dolgozni, fel se tűnne annyira a királyságnak a hiánya. Az ittenieket meg csak-csak sikerül valamilyen úton-módon meggyőzni arról, hogy ő idekerülhessen. Nem jelentene nagyobb gondot, sőt! Elintézném, hogy ne zavarjon semmit! Velem lenne egy szobában… óh, mily jó is lehetne! Minden egyes nap láthatnám, minden nap csókolhatnám édes, puha, dús, mézes ajkait, melyek csak úgy hívogatnak, csábítanak, hogy vegyem birtokba őket. Több olyan éjszakát szeretnék, mint amilyet a kocsmában is eltöltöttünk együtt.

Jimin POV

Nehézkesen fordultam hátamra fehér ágyneművel takart ágyamon, az utóbbi napok munkája igencsak megmozgatta minden izmomat eltekintve attól, hogy ügyelek kondíciómra. Egy, a párnámból kikandikáló lúdtollat húztam ki fejem mellől és kezdtem vele szórakoztatni magam. Számhoz téve nagyot fújtam, az pedig gyorsan reppent fel és lassan szállingózott le, egyenes de mégis görbe utat bejárva. Bal lábamat talpra húzva adtam helyet jobbomnak, hogy a másikon átdobva lógassam. Annyira nem volt kedvem semmihez, jelen pillanatban csak létezni akartam, semmi mást. Még a szobám köves plafonja is érdekesebbnek tűnt, mint bármi más; sok nem teljesen egyforma alakzat alkotta a folytonosságot, mely a biztonságot adta fejem felé. Hideg volt és rideg, mégis kellemes meleget adva a helyiségbe. Hwayaeben más volt a fogadó plafonja, fehér volt, egyenletes, vastag fa rudakkal keresztezett, barátságosabb volt a sötét, élettelen kőkockáknál. Hwayae barátságosabb volt az egyhangú Goyohannal. Szeretem a királyságot, hiszen, egészen addig azt hittem, ez a világ közepe, maga a Paradicsom, míg nem lett viszonyítási alapom. Talán ezért nem vittek engem még soha más országba? Azt akarták, hogy azt higgyem, mindennek úgy kell lennie, ahogy Goyohanban van? Minderre mostan jövök rá, hogy fejem kezd kitisztulni. Mintha egy nap elég lett volna, hogy a 20 év minden perce romba dőljön akár egy kártyavár, csak úgy, mint a világról alkotott elképzelésem. A királyság bizony nem a világ közepe, most már tudom. Tudom, ahogy azt is, hogy van ennél fejlettebb, élettel telibb hely is, és valószínűleg nem csak Hwayae az. Nem éreztem még, hogy szülőföldemet szégyellnem kéne, de nagyon jó döntésnek gondoltam azt, mikor a legutóbb én mentem át V-hez, nem pedig ő én hozzám. Így legalább megkíméltem magam attól, hogy lesütött tekintettel ismerjem el; igen, vályogházak, földutak, földeken dolgozó emberek, egyhangúság, színtelen élet, ez Goyohan. V, nézd mit tettél! Elérted, hogy akaratodon kívül távolodjak el az országomtól, ha nem is nagyon, de eléggé ahhoz, hogy másként vélekedjek róla. És már megint rád gondolok. Félő, hogy kezdek megbolondulni.

Mérgemben nagyot szusszantva takartam el arcom kezeimmel, ujjaim közt tartva a pihetollat. Próbáltam másra gondolni, próbáltam elhitetni magammal, hogy jól döntöttem, hogy nem mentem a folyóhoz azóta sem, hogy nem kerestem V-t, de mindeközben másik felem még mindig undorítónak, kétszínűnek és gyávának tart. Magam ellen harcolok magam mellett.

Kezeimet magam mellé ejtve hunytam le ismét szemeimet, élveztem a csendet, és reméltem, nem zavar meg senki.

Ám ekkor kopogtattak az ajtómon.

Felmordulva ütöttem bele az alattam elterülő paplanba - Szabad.

A nagy fa ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy a mögötte álló szolga belátást nyerjen.

- Felség, minden rendben? - kérdezte a kicsiny termethez tökéletesen illő vékonyka hang. Nem sokat láttam belőle, de arra a következtetésre jutottam, hogy ez a lány adta át félve a borítékot, amit még mindig a párnám alatt őrzök, benne a szépen írt szavakkal.

Kérdése hallatán homlokomat ráncoltam és bal alkaromra támaszkodva fordultam az ajtó irányába - Minden a legnagyobb rendben. Miért? - hirtelen jött érzés kerített hatalmába a szolgával kapcsolatban. Furcsának találtam. Néha látom csak, ezért volt, hogy a múltkoriban nem tűnt ismerősnek, és amikor épp egy légtérbe kerülünk, igyekszik minél hamarabb eltűnni. Mintha szándékosan kerülne, tán fél tőlem? Hisz nem adtam rá okot. Most pedig itt van, és azt kérdezi, rendben van-e minden.

- A király kereste nem régiben - válaszolt kerülve a szemkontaktust, az ajtó szélét úgy szorongatta, hogy ujjainak végei kezdtek elfehéredni. Nem nagyon értettem az összefüggést kérdése és mostani kijelentése között, de az jobban foglalkoztatott, hogy apám látni akar, mintsem titkos rendőrséget játszva kérdezzem ki a lányt, mi is az igazi szándéka.

- Köszönöm, hogy szólt - bólintottam felé, ő pedig ezalatt már el is tűnt, pedig a mozdulat sem tartott tovább egy szempillantásnál. Úgy tűnik, nem csak én kezdek megkattanni.

Az ágy mágnesként húzott volna vissza magához, de a király szándéka erősebb volt, muszáj voltam kikelni kényelmes fekhelyemről és megkeresni, hogy tudjam, mit szeretne. Csak reménykedni tudok, hogy bármi is áll szándékában, a kastélyon belül történik majd, és nem kell kimozdulnom.

Ez nem az én napom. Apám mellett eddig szótlanul sétálgattam, hallgattam őt, de egy elhangzott szavára nem emlékszem. Sokkal inkább aggódtam. A király kitalálta, menjünk el egy sétára, útközben pedig beszélgetünk mindenről, mint apa a fiával, és mint uralkodó a trónörökössel. Ezzel nem is lenne akkora bajom attól eltekintve, hogy semmi kedvem nem volt elhagyni a kastély udvarát, de a kismilliónyi goyohani út és irány közül miért pont a folyó menti sétát kellett választania? Egy karnyújtásnyira folyik az élet mellettünk Hwayaeben, édesapám pedig hátul összekulcsolt kezekkel járkálgat a homokos úton, mintha minden rendben lenne. Nem! Semmi nincs rendben! El akarok innen menni most azonnal és soha vissza nem jönni! Minden egyes lépés kard volt a szívembe, miért kell itt lennem?

- Érted már, fiam? - tört utat agyamba a király hangja. Ötletem nem volt, mi hangzott el és mi az egyoldalú beszéd témája, hiszen a szememnek nem akarok hinni, agyamat ki akarom kapcsolni. Dús bokrok közt haladtunk el lassan, kusza ágaik viszont átlátást biztosítottak a nyugodtan sodródó folyó túloldalára, ahol épp egy alak pihent egy vastag fa tövében legelésző lovával.

- É-értem, hogyne érteném - válaszoltam a kérdésre, amiről azt se tudtam, mivel kapcsolatos, de tekintetemet egy pillanatra sem vettem le a kiszúrt fiúról. A zöld levelekkel tarkított ágak között lestem át, néha meg is botlottam egy-egy kisebb kőben, ahogyan próbáltam a tempót tartani. Az alak, aki megragadta a figyelmem, csak ült, nem csinált semmit, békésnek tűnt, neki megadatott élvezni a nyugalmat, ami után én megint csak sóvárgok. Mégis mennyi az esélye annak, hogy V-t látom? Nem, biztosan csak összekeverem valakivel, csak bebeszélem magamnak.

- Jimin, mit nézel annyira? - bökte meg vállamat apám, mire riadtam néztem rá. - Csak nem pár fürdőző lányon akadt meg a szemed? - kérdezte kuncogva.

- Tessék? Nem! - csóváltam a fejem serényen ellenkezésképp. - Elnézést, figyelek.

- Fontos dologról kell beszélnem veled - tette keresztbe karjait maga előtt. Nos, nem a legalkalmasabb pillanatot választotta, hiszen képtelen voltam rá figyelni, annál is inkább fürkészni a folyó túloldalát.

- Mi lenne az? - kérdeztem fél szemmel rásandítva.

- Örülnék, ha tényleg figyelnél! Mégis mi az, ami ennyire érdekel? - hangjából ítélve, kezdtem kiakasztani. Közelebb hajolva a bokorhoz próbált rájönni, kit is bámulok, habár konkrétan még én sem tudtam. - Fiam, nem látok mást egy parasztnál, nehogy már jobban foglalkoztasson, mint királyapád szava! - fordult felém hitetlenkedve, mire elszégyellve magam hajtottam le fejemet.

Karon ragadva indult el velem, hogy a sűrű bokor mellől elmenve foglaljunk helyet a zöld fűben. Ritkán láttam eddigi életem során így, nem hivatalosan viselkedni, ami eléggé meglepett, ötletem sem volt, mi az, amiről beszélni akar velem és így áll hozzá. Ezek szerint nem lehet annyira komoly, tekintete mégis erről árulkodik.

- Most már tényleg figyelek – hazudtam. Figyeltem, de még mindig nem teljesen rá. Habár arrébb mentünk, még mindig átláttam a másik oldalra.

- Nos, te is tudod nagyon jól, nemsokára betöltöd a 25-dik életéved, tisztában vagy vele, mit jelent ez.

- Fejemre kerül a korona - sóhajtottam fejemet hátrabiccentve és magam mögött megtámaszkodva.

- Néha a Sors nem ért egyet azzal, amit mi, emberek eltervezünk. - Hangja úgy csengett, mint aki beletörődött valamibe, amin már nem akar változtatni, mert nem tud, mert lehetetlen. Szinte már üveges tekintete nem szakadt el az esteledő égbolttól, talán csak én nem vettem észre eddig, vagy csak hihetetlenül jól álcázta, de a király megöregedett. Arca ráncosodni kezdett, haja kifakult, alkata meggyengült, mindezt ez idáig is láttam, de hogy lelke is megfáradt már, csak most jöttem rá, így, hogy nem szólt semmit, csak nézett előre.

- Mit ért ezalatt, apám? - vontam fel kíváncsian szemöldököm, mire ő az égre mutatott.

- Látod azt a fényes csillagot? - kérdezte ajkain apró mosollyal.

- Yejun mindig azt mondja, onnan néznek le ránk a dinasztia volt uralkodói - mondtam vállat rántva a nagy csillagot bámulva.

A király felkuncogott - Legyen így, Jimin. Én is onnan nézem majd minden tetted, amit igazságos uralkodóként teszel és Goyohant a magaslatokba emeled. - Ekkor sóhajtott egyet. - Én megbuktam, fiam. Egy kiüresedett ember vagyok már csak, akinek nincs már semmije, amire büszke lehet, csak a családja. A korona még az enyém, de nem lelem már benne örömöm. Az én időm, úgy tűnik, lassan lejár.

- Királyuram, egyszer mindenki homokóráján lehullik az utolsó porszem - fordítottam felé fejemet. Elhangzott mondatai elérték, hogy az elmúlt időben most először tényleg ráfigyeljek. - De addig még sok idő van, ki kell ezt használni! Goyohan még lehet nagyhatalom, a királynak csak jól kell irányítani.

- Biztos vagyok benne, hogy így lehet, Jimin. Ahogyan abban is, hogy ezt képes leszel véghez vinni. - mosolygott rám.

- Hogy én? De hiszen, én még nem állok készen erre! - hitetlenkedtem. Mégis miről beszél? Hogy én nagyhatalmat csináljak ebből a kicsi királyságból? Elérhetetlenebbnek tűnt, mint az előbb bámult csillag az égen. Mindvégig azt hittem, hogy bár király leszek pár éven belül, mindez egy ideig csak formaiság lesz, apám fog továbbra is irányítani, ám az elhangzottakból ítélve, ez nem így lesz.

- Nagyon is készen állsz rá, fiam. Úgy látod a világot, úgy állsz a dolgokhoz, ahogyan kell, hogy elérd, a világ végén is tudjanak majd Goyohanról. Erre igazán csak akkor döbbentem rá, mikor próbáltál meggyőzni a háború eltörléséről. Neked minden lélek számít, egységben látod az erőt, békében a hatalmat. Ilyen vezető kell a népnek. Ilyen, mint te. - Arcvonásai megszilárdultak, egyszerre beszélt ellenkezést nem tűrően és büszkén. - Elérkezni látszik a te időd, Jimin herceg.

Taehyung POV

            Minekután hosszú-hosszú napokig csak szenvedtem, őrlődtem legbelül, amit persze másoknak próbáltam a legkevésbé mutatni, úgy döntöttem, kimegyek a folyóhoz, ahol először találkoztunk Chimmel. Fogalmam sincs, vajon mit csinálhat, de mielőtt ez az egész bálozás elkezdődne, szeretnék még egyszer utoljára találkozni vele, hiszen olyan ritkán látjuk egymást. Azt se tudom, miért akarom őt ennyire, miért vágyom társaságára, miért nem bírok szinte lélegezni nélküle. Úgy szippant magához, hogy még ő sem tud róla, észre sem veszi, pedig ez a vonzódás csak úgy szikrázik a levegőben. Akarom őt, akarom a nap minden percében! Nem végezheti egy parasztföldön! Több jár neki, mint amennyit valójában kap, nem ilyen sorba kellett volna születnie.

            Mélyen magamba szippantva a levegőt jártam a már megszokott utat a parthoz, hol reményeim szerint összefuthatok vele. Ha ez mégse történne meg, legalább az emlék miatt, az érzésekért térek vissza. Viszont, ahogy egyre közelebb értem, konstatálnom kellett, egyedül vagyok. Mire is számítottam, hogy majd minden egyes alkalommal egy rugóra fog járni az agyunk? Nem lehetünk itt mindig egy időben. Legközelebb, ha valahogyan sikerülne kapcsolatot létesítenem vele, akkor azzal fogom kezdeni, hogy megbeszéljük a legközelebbi időpontot a találkához.

            Leültem a már szokásos fa tövébe, rá egy vastagabb gyökérre, hogy aztán egyik kezem az ölemben pihentetve, másikat lelógatva magam mellett tépkedjem a fűszálakat. Folyamatosan csak ugyanazok a gondolatok gyötörtek, mint eddig is az elmúlt napokban és szinte már kezdtek idegesíteni, szerettem volna nem e körül kattogni, de egyszerűen minden gondolatom a bál és ChimChim körül forgott. Egyszerűen bárhogy próbálkoznék, nem jön össze, hogy másra fordítsam figyelmem és szenvedésem tárgya is boldogsággá változzon. Ezen gondolatok között vezettem fel egyszeriben pillantásom a túlpartra, ahol nem is olyan messze a bokrok és fák között két alakot szúrtam ki. Szemeim résnyire szűkítve próbáltam kivenni, hogy vajon kik lehetnek. Talán Chim? Ugyan, nem lehet, hiszen miért is hozott volna magával valaki mást? Valaki mást, aki… aki a távolból nem igazán kivehető, de mintha idősebb lenne. Ráadásul a ruházatuk sem épp egy paraszthoz méltóak, olyan, mintha valami nagycsaládból származnának. Bár, ahogy egyre jobban szuggeráltam alakjukat, úgy éreztem, az a személy ott Chim, mégse lehettem benne teljesen biztos. Ő nem így öltözik, nem sétálgatna ilyen békésen, ahol bármikor megláthatom valaki idősebbel. Végülis senki nem venné jónéven, ha rájönnének a köztünk történtekre. Én se mondtam el senkinek, gondolom ő se tette. Mégis, mi van, ha az tényleg ő?

            Alakja viszont egyre haloványabb lett, egyre kevésbé láttam főleg, mikor leültek, így lesütve szemeim tépkedtem tovább kissé morcosan a fűszálakat. Nem igaz, miért nem láthatom legalább egyszer még? Az égiek nem akarnák találkozásunk?

            Hazamentem, ugyanolyan hangulattal voltam telve, mint eddig, ráadásul a helyzetemen az sem könnyített, hogy már tényleg csak 1-2 nap választott el a nagy eseménytől, ahol kénytelen leszek behízelegni Goyohan hercegének. Nem szeretném azt a bált. Nem szeretnék menni, nem szeretnék én semmit csak Chimet! Ez már szörnyen betegesen hangzik…

[OS] A hotel varázsa ~TaeMon (+18)

Írta: Ayu

Namjoon POV

            A kényelmes selyempárnás székbe ülve nézek szét a hotel éttermében, amelyben megszálltam. Kezemben az étlappal, az ételsort böngészem, hogy aztán kiválasszam a vacsorára szánt ételemet. Számtalan sok választhatási lehetőség van, telis-tele finomabbnál finomabb exkluzív ételekkel, melyeknek az ára is borsós, de az én tárcámat nem teszi könnyebbé. Mondhatni, fel se fog tűnni, hogy ilyenekre költöm a pénzem, hiszen a fizetésem annyi, hogy osztogathatnám a felét az utcán, akinek csak szeretném, de mégse teszem. Járok jótékonysági bálokra, segítek szervezeteket, és még sorolhatnám, de ez egyáltalán nem érdekes.
            Amint a pincér mellém lép, le is adom neki a rendelésem, majd átnyújtva neki az étlapot, hagy magamra, hogy aztán később felszolgálhassa nekem a frissen sült ételt. A háttérben lágy jazz zene szól halkan, így megadva a kellő hangulatot a helynek és a vacsorázók számára is kellemes élményt nyújtva. Ahogy hátradőlve a székemben, keresztbe tett lábakkal nézek szét az étteremben, konstatálom, hogy félig igencsak tele vagyunk. Páran beszélgetnek egy asztalnál ülve, mosolyogva, vidáman ecsetelve valamit, ami történt vagy a tudomásukra jutott, esetleg saját magukról adnak információkat. Nem véletlenül szálltam meg ebben a hotelben, hiszen nem épp olcsó hely, sőt! A legdrágábbakhoz tartozik, de igencsak megéri az árát. A színek lágy harmóniája, a zene, az itt dolgozó emberek makulátlan kinézete, tökéletes munkája, minden pont olyan, amilyennek az ember csak el tud képzelni, egy ilyen drága, de annál nagyszerűbb helyet.

            Egyszer csak megakad a szemem, a tőlem nem is olyan messzi asztalnál ülő egészen fiatalnak tűnő férfin. A húszas éveiben járhat, tippem szerint olyan 26-27 körül lehet. Az én 33-mamhoz képest ez semmi, szívesen mennék vissza az időben, hogy olyan idős legyek, bár nem minden a külső, nem szabad az alapján megítélni valakit. Haja tökéletesen volt zselézve, elöl felállítva, így homlokára tökéletes rálátás nyílik. Jobban belegondolva ez a frizura is idősebbé teszi, na meg persze a szmoking, az a kissé talán vöröses ruha, melyben mutatkozik. Nyakkendője is szépen van kötve, a ruhái szépen vasaltak, kezei, melyeket összekulcsolva tart maga előtt az asztalon, néz a vele szemben ülőre, aki nekem háttal van, halovány mosollyal. Arcvonása tökéletes, szája formája édes, orra is pont hozzá illő, nem túl nagy, nem is túl kicsi, és a szemei sötétbarna színben pompáznak, melyekkel… váratlanul néz egyenesen enyéimbe. Picit összerezzenek, hiszen nem számítottam arra, hogy bárkivel szemezni fogok, ő pedig egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki meg nem történté akarná nyilvánítani ezt az apróságot. Tovább állja tekintetem teljesen komor ábrázattal, majd rövid időn belül egy kedves mosoly húzódik szét ajkain. Pislogok párat, majd ültemben hátrafordulva nézek szét, hátha van valaki mögöttem, akire így nézhet, és esetleg én képzelek többet a dolgokba, de nem. Senki nincs a háttérben, és mikor visszafordulok, ő haloványan, de felhúzza szemöldökeit, ajkait elnyitja egymástól, majd az előtte lévő pohárhoz nyúl, melyben egy vöröses nedű lötyög, véleményem szerint bor. Elegánsan fogja ujjai közé, mintha csak a vérében lenne az etikett, úgy emeli ajkai közé az üvegpoharat, végig mélyen a szemembe nézve, úgy nyelve két kortyot az italból. Kontaktusunkat az zavarja meg, hogy egy pincér érkezik asztalukhoz, így eltakarva minket egymás elől, míg leteszi mindkettő jobb oldalán az ételt, majd meghajolva távozik is. Azonnal az idegen férfi tekintetét kezdem keresni, de ő már egyáltalán nem rám figyel, hanem a kezébe veszi a szükséges evőeszközöket és a vele szemben ülővel folytatja a társalgást.
            Én egyedül érkeztem a hotelbe, így nincs is kivel megosztanom az asztalom, de ezt egyáltalán nem is bánom. Tökéletesen megvagyok egyedül is, így legalább nincs, aki lefoglalja a gondolataim, rendesen át tudok gondolni mindent, amit csak kell. Van éppen elég elintézni való dolgom, hát még valaki másra figyelni!

            Az idő múltával egész hamar meg is érkezik az én rendelésem is, melynek nyomban nekilátok, hiszen mégse szeretnék egész este e felett ülni, még rendeznem kell az iratokat, melyekhez ma jutottam kézhez, át kell olvasnom pár ügyet, információkat és még sorolhatnám. Néha átpillantok ahhoz az asztalhoz, amelynél a makulátlan férfi ül, de egyetlen egyszer sem sikerül újra összenéznem vele. Lehet, csak beképzeltem volna? Nem, határozottan engem nézett! Miért is érdekel egy ilyen számomra jelentéktelen személy figyelme ennyire? Talán azért, mert egész helyes, sőt, több mint helyes. Még a szépsége is nőket meghazudtoló, olyan, mintha csak egy regény főhőse lenne, akit kivarázsoltak a lapok közül.

            Nem szokásom híresztelni, valójában szinte csak én tudom és azok a személyek, akiket néhanapján ágyba csábítok, de már a serdülőkorom kezdete óta tudom, hogy nem a nőkhöz vonzódom. Eleinte furcsának találtam, próbáltam nem is nagy ügyet keríteni belőle, ugyanúgy éltem az életem, mint addig, de mint minden más ilyen fontosabb dolgot, ezt sem tudtam kizárni az életemből. A baráti körömben soha nem tudtam úgy beszélni a nőkről, mint ők, egyszerűen képtelen voltam rá, így mindig csak egy mosoly kíséretében értettem velük egyet, ha épp valakit kiveséztek alaposan. Szerettem volna, én tényleg próbáltam huzamosabb ideig a nőket figyelni, de egyszerűen nem ment. Semmiféle vonzalmat nem éreztem irántuk, így, ha be is próbálkoztam valakinél próbaképpen, inkább még az elején lepattintottam valamilyen ócska indokkal, hogy miért is nem megfelelő az a nap rá. Nem tehettem róla, ha egyszer nem állt rájuk a farkam, hiába próbáltak volna velem bármit is kezdeni! Csak nekik esett volna rosszul. Végül pedig beletörődtem a sorsomba, hogy az identitástudatomon erővel nem fogok tudni változtatni, így megbékéltem a sorsommal és az egyetem mellett kezdtem el bárokba járni, olyan helyekre, ahol tudtam jól, könnyűszerrel fordulnak meg olyan fickók, akik vállalkoznak egy éjszakára is akár egy velük egyneművel. Ezeket az alkalmakat megragadtam, kihasználtam, de persze az összes alkalom közül egyetlen egyszer próbáltam ki, milyen lehet alárendeltnek lenni, amire csak a kíváncsiság hajtott, és nem is azt mondom, hogy nem élveztem volna, esetleg rossz lett volna, mert nem, de én határozottan nem abba a karsztba tartozom.

            A vacsorával hamarabb végzek, mint a másik asztalnál ülő páros, akiknek egyikével szemeztem egy ideig, de utána már rám se hederített. Kezdem azt hinni, hogy tényleg csak beképzeltem az egészet. Az asztaltól felállva azonnal fogom magam és távozom az étteremből, hogy így a hallba érkezve, majd azt átszelve hosszú léptekkel kerüljek a lifttel szembe, ugyanis a foglalt szobám elég magasan van, így lépcsőzni biztosan nem fogok. Megnyomom a hívógombot, majd nadrágzsebre vágva kezeim várom, hogy megérkezzen a felvonó. Az is lehet, hogy az épület legmagasabb pontjáról érkezik, menet közben pedig sokan szállnak ki és be, így türelmes vagyok, tudom, hogy egy liftet nem lehet sürgetni.

            Mikor végre megérkezik a várva várt felvonó, kinyílik az ajtaja, majd mindenki kiszáll belőle, aki ott tartózkodott, majd amint ez végbemegy, én foglalom el helyüket teljesen egyedül. A gombokhoz fordulva gondolkodás nélkül nyomom be annak az emeletnek a számát, ahová menni szeretnék, majd az ajtóösszezárót is benyomom, mire egy másodperces késéssel, de lassan csukódni is kezdenek a fémajtók, két oldalról közelítve meg egymást. Fáradtan sóhajtok fel, ahogy félig lehunyom szemeim a nehéz nap fáradalmai után, mikor hirtelen valami vagy valaki, de iszonyat erősen nekivágódik az ajtónak, mely így éppen az összezáródása előtt félbehagyja mozdulatsorát. Nyomban felkapom a fejem, kissé ijedten tekintve a kis résre, ahol ujjak fonódnak a fémlapra. Végül a lift megadva magát nyitja ki újból ajtaját, mely mögött lassan láthatóvá válik számomra egy alak. Egy férfi alakja. Szemeim végigvezetem ujjaitól kezdve, a karján át, a nyakát követően az álláig, majd fel egyenesen a hajáig, azt is alaposan megtanulmányozva, végül visszaesve a velem szembenálló éjsötét szemeire, melyek csillogva állják pillantásom. Arca pirospozsgás, ajkai elnyílva állnak egymástól, kissé lihegve szedve a levegőt.

            Ez az a férfi, akivel szemeztem az étteremben!

            A felismerés villámcsapásként ért.

-        Elnézést – biccent felém, belépve a kis kockába, majd látva, hogy teljesen le vagyok döbbenve, megköszörüli torkát, elém lép és benyomja az összezáró gombot, majd az egyik emeletet, így végre tényleg elindul a lift. A váratlan közelségével megcsap parfümjének kellemes, férfias illata, ráadásul azzal a mély, bódító hangjával teljesen ledöbbentett! Egyáltalán nem ilyenre számítottam külsejéből illetőleg. Egyszerűen lenyűgöz, hallani szeretném még! Tetszik, szinte simogatott a hangszálaival, azzal a kellemes tónusával.

Tisztes távolságot tartva áll meg mellettem, ahogy felfelé haladunk. Szemeim egyszerűen képtelen vagyok levenni róla, folyamatosan őt szuggerálom, miközben ő zsebre dugott kezekkel mered maga elé, majd tekintetem ajkaira téved, amit óvatosan beharap. Miért ilyen szexi a látványa?

-        Sokáig bámulsz még vagy meg is szólítasz? – húzódnak széles mosolyra ajkai, mire nyomban összefonódik tekintetünk, én pedig érzem, hogy arcom kezdi felvenni a vörös rózsa színét.

-        Tessék? – kérdezek vissza, mintha nem értettem volna a kérdést, holott tökéletesen értettem minden egyes szót, amit kiejtett azokon a dús, egészen puhának tűnő ajkain. Talán egy kicsit jobban figyeltem párnácskáira, mintsem arra, amit mondott nekem, de hangját is mélyen ittam magamba, hiszen egyszerűen zene füleimnek ez a mély tónus.

-        Komoly embernek tűnsz – mér végig tetőtől talpig, amit nagyokat pislogva tűrök, majd felvéve ugyanazt a pózt, amit ő, vagyis a zsebre vágott kezeket, úgy viszonzom tették és stírölöm én is.

-        Te pedig túl fiatalnak ahhoz, hogy ilyen körökben mozogj – vágom rá szinte gondolkodás nélkül, mire hátravetett fejjel nevet fel, így torka vonalát tökéletesen láthatóvá teszi.

Istenem, miért ilyen vonzó és miért izgat fel már csak a nevetésének hangja és látványa? Valami baj van velem, helyre kell pofoznom magam, különben ennek nem lesz jó vége. Nem volt még rá példa, hogy valakit ilyen szinten, ilyen rövid idő alatt megkívántam volna.

-        Mindig is az idősebb körök vonzottak – billenti felém fejét egy édes mosollyal, amitől menten képes lennék, akár elolvadni is.

-        Én a helyedben megfontolnám, hogyan fogalmazok meg egy ilyen mondatot. Tudod, ez elég sokféleképpen érthető – magyarázom felhúzott szemöldökkel, mire egy pillanatra lehunyja szemeit, majd újból maga elé mered, úgy reagál kijelentésemre.

-        Értsd, ahogy szeretnéd – ránt egyet vállán.

Ekkor tányérméretűre nőnek szemeim. Egyszerűen nem akarom elhinni, amit hallottam! Komolyan mondta? Határozottan érzem a levegőben a flört illatát. Csak úgy nem mondunk ilyet senkinek, főleg úgy, hogy mindkét fél jól tudja, hogy ezeknek a szavaknak mekkora súlyuk van.

-        Mindig ekkora szád van? Merész… - motyogom a végét, mikor a lift megáll, és az ajtó kinyílik az emeletemen, de ő lép elsőnek, amiből rögtön rájövök, hogy egy emeleten tartózkodunk. Válasszal nem illet, mindössze mutató- és középsőujját ajkaihoz nyomja, majd egy kacsintás kíséretében ad egy cuppanós puszit rájuk, azokat felém fújva, csücsörítve.

Állam már a földet verdesi, úgy leesik a meglepettségtől. Eddig tartottam ezt egy kis flörtnek? Ez… ez már több annál, mintha fel akarna szedni, pedig ő is látja, hogy férfi vagyok, akkor mégis miért… hacsak nem ő is meleg és így átlát a szitán.

Sietős léptekkel iramodok utána, hogy gyorsan elkapjam még, de már elég messze sétált ezalatt az idő alatt, míg én azt próbáltam feldolgozni, mit is jelentenek az üzenetei.

-        Várj! – kiáltom el magam, mire megáll és félig hátrafordulva hozzám kíváncsian pislog rám, majd lassan újabb mosoly terül szét arcán. – Ki vagy? – ráncolom szemöldököm, nem épp a legkedvesebben téve fel a kérdést.

-        Kim Taehyung, 618-as szoba. – További szóra nem méltatva lép a hatodik emelet 18-as számú szobájának ajtajához, majd a kártyáját előhúzva zsebéből, azzal lép be a helyiségbe, de még utoljára felém esik pillantása, így az utolsó másodpercig tartjuk a szemkontaktust, aminek végül az ajtó záródása vesz véget.

Hah, el se hiszem! Komolyan meginvitált a szobájába! Hihetetlen ez a csávó! Kezdjük az elején, mégpedig azzal, hogy le se tagadta, hogy fiatal lenne. Már akkor is olyan válasszal illetett, hogy csak lesni bírok. Mégis milyen neveltetésben volt része? Milyen pajzán! És most egyáltalán mit is kéne tennem? Csak úgy most rögtön nem ronthatok be hozzá! Azt se tudnám, mit mondjak neki, miért látogatom meg. Kicsit se venné ki magát furán a dolog.

Mély levegőt véve lépek a saját szobám ajtajához, ami meglepő módon, mintha csak a sors akarná így, a 617-es szobához szól. Kártyaérintéssel lépek be a helyiségbe, majd a tarkómra vezetve kezeim kezdem masszírozni magam a nap fáradalmai után. Halántékomon körözgetve ujjaimmal lépek a táskámhoz, melybe ruhákat hoztam, majd kikapom belőle a szükséges cuccokat, hogy aztán a fürdőt megcélozva megtisztálkodjak. Ahogy beállok a zuhany alá és magamra engedem a kellő hőmérsékletű vizet, a kis cseppek pedig bőrömet érik, azon nyomban az tárul lelki szemeim elé, milyen is lenne, ha most ezt megoszthatnám a szomszédszobában tartózkodóval. Ha itt állhatna velem szemben, azzal a buja tekintetével, és engem bálványozna, simogatna, és csókolna, ahol csak ér.

Megrázom a fejem a piszkos gondolatokra. Nem szabad ilyenekre gondolnom, főleg, hogy úgyse fog ebből egyetlen árva pillanat se teljesülni, így csak saját magamat áltatom vele, magamnak teszek keresztbe. El kell felejtenem, teljesen el kell vonatkoztatnom a gondolataimat tőle. Igen, így lesz helyes, innentől kezdve visszarázódom a rendes kerékvágásba és elintézem, amit amúgy is kitűztem magamnak célnak a mai éjszaka folyamára.

Alig egy órával később a 618-as számmal szemezek.

El se hiszem, hogy képes voltam eljutni arra a pontra, hogy idekerüljek! Mindegy, letudom pár órácska alatt aztán búcsút is inthetünk egymásnak. Neki sem kell több, nekem se. Végülis ő hívott át magához, én csak készségesen eleget teszek kérésének.

Kezem az ajtóhoz emelem, hogy aztán ökölbeszorított kezemmel bekopogjak rajta, de egyszerűen nem visz rá a lélek. Végül lehunyom szemeim, hogy kellő erőt gyűjtsek, majd amint ezt megejtem, kezem már az ajtónak ütődik, így kisebb visszhangot verve a folyosón, de senki sem tartózkodik ott rajtam kívül. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik. Még sose voltam ilyen ideges, nem értem, miért van most ez velem, de nincs időm végiggondolni, mi lehet ennek a kiváltó oka, mert az ajtó feltárul előttem, és másik oldalán egy már ismerős arc néz vissza rám, majd amint konstatálja, hogy ki áll vele szemben, széles mosollyal, nyitja tágabbra az ajtót, karjaival mutatva, hogy menjek csak bentebb. Néma kérésének azonnal eleget teszek, nem kell kétszer kérnie. Gyorsan le akarom tudni, hogy ne fantáziáljak tovább róla és kész.

-        Örülök, hogy eljöttél – szól jellegzetes hangján, mire érzem, ahogy libabőrös leszek. – Már kezdtem azt hinni, hogy nem veszed az adást – kuncogott, mire szembefordultam vele.

-        Nem most estem le az almafáról, jól tudom, mire megy ki a játék – mosolygok vissza rá, majd engedek a kísértésnek, hogy végigmérjem. Ahogyan én is, ő is már sokkal lazább öltözetben van, amit nem is bánok. Ezekért a darabokért nem fog fájni a szívem, hogy letépjem róla. Haja már nincs úgy felzselézve, mint eddig, hanem szépen le van fésülve homlokába, így már sokkal aranyosabbnak hatva, mint eddig.

-        És nincs ellenedre? – húzza fel szemöldökeit kíváncsian, mire teszek egy hosszú lépést felé, így egészen közel kerülve arcához. Tekintete azonnal ajkaimra téved, majd nyelvét kidugva nedvesíti be sajátját, úgy néz vissza szemeimbe.

-        Netán úgy nézek ki, mint akinek ellenére van? – lehelem ajkaira felhúzva szemöldökeim is kíváncsian.

-        Akkor mire vársz még mindig? – búgja fülemhez hajolva erotikus hangon, mire több se kell, azonnal az ajtó és magam közé préselem testét, ajkait birtokba véve, hevesen marva, tépve, szívogatva azokat. Nem akartam én ilyen durván kezdeni, de kivívta magának a viselkedésével.

Az, hogy ilyen könnyen adja magát, hogy tulajdonképpen ő kért fel arra, hogy látogassam meg és tegyek vele piszkos dolgokat, elképeszt. Annyira fiatalnak tűnik, főleg, hogy közelebbről is meg tudom szemlélni, mégis látszik rajta, hogy azért tényleg a komoly körökben dolgozik, így egyszerűen nem tudom hova tenni. Persze, nem is most van itt az ismerkedés ideje. Majd talán kérdezek pár dolgot, ha végeztünk.

Karjait nyakam köré tekeri, ujjaival pedig kissé szőkés tincseimbe túr, megragadva azokat, megcincálva, nem kímélve az épségem. Szinte egyszerre indulunk felfedező útra nyelvünkkel a másik szája felé, mire a csókba mosolygok. Kezeimmel bebarangolom testét, ahol csak érem, először oldalán simítva végig, majd csípőjénél megállva egy pillanatra, benyúlva a lenge kis póló alá, megcirógatva bőrét, majd lágyan megcsipkedve azt, belőle kisebb sóhajt kiváltva. Nem sokat időzöm azon a területen, gyorsan tovább állok fenekére, melybe nyomban bele is markolok, úgy húzva közelebb magamhoz, egyenesen a saját ölemnek nyomva övét, éreztetve vele, hogy már nemigen kell tötyörészni, már most annyira kívánom, hogy legszívesebben képes lennék egy pillanat alatt leteperni és a magamévá tenni.

-        Már azóta, hogy kiszúrtalak az ebédlőben, erre várok – morgom két csók között, mire kuncogva nyom még egy cuppanósat ajkaimra.

-        Tudom-tudom, feltűnő voltál. – Felhúzom szemöldököm kijelentésére. Milyen szemtelen! Több se kell, nyakára térek át és nem finomkodva szívom meg érzékeny bőrét, majd fogaim közé véve az ért felületet kezdem harapdálni, hogy minél csúnyább foltot ejthessek azon a túl sima, túl szép, fehér, puha bőrén. Egy hangos nyögéssel, jobban meghúzva tincseimet ujjai között veti hátra fejét, így az összekoccan az ajtóval, de láthatólag nem zavarja.

Ahogy tovább kínzom bőrét, mindenhol alaposan megszívogatva, majd csókokkal is elhalmozva, egyáltalán nem próbálja visszafogni hangját, sőt, mintha csak azon lenne, hogy minél hangosabb legyen. Valószínűleg túl érzékeny, de még nem tapasztaltam ilyet, hogy valaki már csak ennyitől úgy nyögjön a munkám alatt, mint egy olcsó kis ribanc. Ráadásul az a mély hangja, ahogy kisebb magas hangokat is néha produkál, csak még forróbbá tesz, feltüzel. Mintha csak tudná, hogy nekem ettől jobb lesz, mindig az ellenkező irányba dönti fejét, elegendő helyet hagyva ahhoz, hogy kényeztessem.

Egyik kezemmel felsője alá nyúlok, úgy simítok végig enyhén kockás hasán, mellkasán, oldalán. Minden egyes érintésembe beleborzong és sóhajtozik, ami be kell, valljam, nagyon is tetszik. Tetszik, hogy szinte eladja magát nekem, hogy hangot ad mindennek. Mások általában próbálnak csendesebbek lenni, tekintve, hogy a férfi méltóságukat megszeretnék tartani, de ő más. Taehyung… Kim Taehyung más.

Ujjaimmal rátalálok mellbimbójára, így nyomban masszírozgatni kezdem a kis kavicsot, közben ajkaimmal fülcimpájára találva lepem el csókjaimmal. Nyelvemmel körbeízlelem a kis kagylót, majd egyenesen a kis lyukba vezetem ízlelőszervem, így ő újból csak felnyög a több helyről érkező ingerek hatására, ami nekem csak elégtétel.

Ahogy a félig lehunyt pillái alól néz rám, vágytól sötét szemeivel, miközben éppen csak kidugva nyelvét szájából nedvesíti be a sóhajaitól kicserepesedett ajkait, bennem is megmozgat valamit. Megvesznék, ha nem kaphatnám meg! Túl gyönyörű, túl édes, túl… ribancos. Akárki akármit mond, nekem ez tetszik, főleg az utóbbi tulajdonsága. Kiérdemli, hogy istenesen meg legyen dugva, az egyszer biztos.

Egyik pillanatról a másikra váratlanul fordít helyzetünkön, így én préselődöm neki az ajtónak, ő pedig ajkait nyalogatva néz mélyen szemeimbe, majd egy gyors forró csókot váltva tér át ő is nyakamra, hasonlóképp megkínozva bőröm, mint én az övét. Halk morranásokkal adom tudtára tetszésemet, majd ő nem totojázva, megmarkolja felsőm alját és egy határozott mozdulattal lerántja rólam, én pedig készségesen emelem meg karjaim, megkönnyítve dolgát. Kulcscsontomra tér át, miközben elhajítja a ruhadarabot valamerre. Nyelvével körbenyalogatja bőröm, néhol fogaival is megharapdálva bőröm, így térve le mellbimbómra, melyet szintén ajkai közé vesz és erőteljesen megszívja, harapdálja, nyalogatja, így keményítve meg, hogy meredezzen. Halk sóhajok hagyják el szám, amint nyelvével húzva a vonalat, ahol halad, tér át másik bimbómra is, azt is hasonlóképpen megkínozva, mindeközben kezeivel is simogatva, letérve combjaimra, belemarkolva, majd rátérve már egészen merev férfiasságomra, így nadrágon keresztül fogva rá. Azonnal felmordulok, ő pedig ajkaival jobban megszívja már agyongyötört bimbómat.

Lejjebb halad, mindenhol gondosan otthagyva nyálvonalát, majd már fél lábbal letérdelve elém, köldökömbe vezeti ízlelőszervét, mire azonnal odakapom fejem, ő pedig ártatlanul pislogva néz fel rám szemébe lógó hajával, kipirult arccal nyalogatva tovább, néha ott is megszívva bőröm.

Ujjaim hajába vezetem, erőszakosan nyomba lentebb fejét, hogy térjen végre a lényegre, ugyanis nem vagyok hajlandó egész este itt kényeztetni a másikat vagy akármi, ami csak kisülhet belőle. Gyorsan akarom letudni, de mégis durván, hogy megkapja a magáét azért a kis ribancos viselkedéséért. Na, meg, hogy ne rajta járjon végre az eszem.

Teljesíti néma kérésem, és nadrágom korcához nyúlva, beleakasztva ujjait, majd lassan, kínzóan húzza le rólam az anyagot, a lehető legtöbbször érintve vele hosszom, mire türelmetlenül mordulok fel, amit ő egy édes mosollyal nyugtáz, újból körbenyalva ajkait.

-        Nem érek rá egész este, ne húzd az agyam! – szólok rá, mire nyomban lehúzza a zavaró tényezőt, majd bokszeralsómmal is így téve foszt meg minden egyes ruhadarabomból, melyekből pillanatok alatt kilépek és félrerúgva vezetem ujjaim kis fürtjeibe, erőszakosan tolva farkamhoz.

Kisebb nyekkenő hangot hallat, majd egyik kezét combomra helyezve, másikkal tövemnél fogva rám, hogy kedvére játszadozhasson velem, néz fel szemeimbe pislogva. Felhúzott szemöldökökkel várom, hogy tegyen valamit, mire csak újból megnyalja ajkait, majd az alsót beharapja, azt elengedve pedig azzal a forró leheletével köszönti makkom, végül nem szakítva meg a szemkontaktust dugja ki nyelvét szájából, hogy kínzóan, alig érintve kezdjen kényeztetni hegyével. Nagyot nyelek az ingerlő érzésre, ami már-már kínzó számomra. Azt akarom, hogy rendesen szopjon le, ne pedig szórakozzon velem! Ha már ennyire adja magát, akkor tegye is rendesen a dolgát!

Hajánál fogva rántom magamhoz, hogy ajkai érjék vágyam, ami kissé váratlanul éri, de nem hátrál el. Sőt, készségesen nyitja nagyra száját és azonnal tövid vesz ajkai közé, továbbra is végig lesve minden egyes reakcióm, arcrezdülésem. Ahogyan bimbóimnál is tett, úgy tesz itt is. Erőteljesen szívja meg farkam, így belőlem egy mély nyögést váltva ki. Fejem hátravetem az érzésre, ő pedig tovább kínoz. Ajkaival rám szorítva enged ki szájából teljesen, majd csak nyelvével folytatja útját, kezdve makkomnál, a kis lyukba próbálva dugdosni nyelvét, majd halad tovább végig egész hosszomon, körbenyaldosva mindenhol, ahol csak ér, közben azzal a kezével, amelyikkel fog, áttér heréim izgatására, gyömöszölgetve, masszírozva őket, másik kezével combomat markolászva. Sűrű sóhajok hagyják el szám, fürtjeit pedig nem kímélve tépkedem, húzgálom, bár látszólag őt ez egyáltalán nem zavarja. Mintha mindennapos lenne számára az érzés. Bár, belőle pont kinézem, hogy tényleg mindennaposnak tartja az ilyen futó kalandokat.

Váratlanul nyel el ismét tövig, mire egy újabb kisebb, elakadó nyögés tör fel torkomból, ő pedig ugyanúgy megszívja, mint az első alkalommal, majd ezt a mozdulatsort még párszor elismétli, farkam pedig már olyan keményen áll, hogy félő vagyok, pillanatok alatt eldurranok, főleg kezei munkájának rásegítése miatt is. Amilyen határozottan rántottam magamra, olyan határozottan húzom el, mivel nem a szájába szeretnék élvezni, hanem a forróságát akarom, a feneke két partja között, hallva kéjes nyögéseit, ahogy nekem élvez. Már a gondolatra is megremegek.

Állánál fogva húzom fel magamhoz, hogy csókba invitáljam, majd kiszúrva a szoba másik végében elhelyezkedő ágyat, afelé kezdem vezetni, így ő kénytelen hátrálni. Menet közben én is megragadom pólóját és lerántom róla, majd azt félúton elhagyom valahol magunk mögött. Végül lábai beleütköznek az ágy végébe, ő pedig várakozón néz rám, mit fogom most tenni. Nem kell sokáig várnia, ugyanis mellkasánál fogva taszítom el magamtól, hogy aztán hangos nyekkenéssel érkezzen a puha matracra, onnan pislogva fel rám, miközben feljebb tornázza magát rajta, én pedig követem őt, feltérdelve egyenesen lábai közé. Kiszolgáltatottan fekszik el alattam, kicsit kidomborítva mellkasát nekem, ajkát harapdálva, félig lehunyt pillákkal nézve fel rám, testével kiáltva nekem, hogy tegyem a magamévá.

-        Hogy te milyen egy… - kezdenék bele, de ő széles mosollyal teszi mutatóujját ajkaimra, így megállítva mindennemű mozgásban, ugyanis meglep vele.

-        Síkosítót találsz az éjjeli szekrényen – jelenti ki váratlanul, mire nyomban az említett tárgyhoz fordulok és látom, hogy valóban ott áll egy tubussal, mellette egy doboz óvszerrel is.

-        Látom, felkészültél – nevetek fel, mire vállat von ártatlanul pislogva.

-        Reméltem, hogy jössz, és nem kell magamnak kivernem arra gondolva, milyen is lenne, ha te tennéd ezt velem – simít végig ujjával ajkaimon, végig követve szemeivel a vonalat. Kijelentésébe belepirulok, olyan vörös leszek, mint a pipacs, ő pedig kuncogva lök fel csípőjével. – Dugj meg! Tégy a magadévá! – suttogja fülembe, ahogy leránt magához, majd nyakamra csókol. – Érezni akarlak magamban, ahogy lüktetsz bennem, értem esedezve!

Szívem nagyot dobban, alhasam megremeg, hogy végre, ahogy ő is mondta, benne lüktethessen, az ő szűk forróságában.

Pillanatok alatt lerángatom róla a maradék ruhadarabokat, melyek még fedik testét, majd csókokkal lepem el mellkasát, hasát, alhasát, ahogy egyre csak haladok lentebb, türelmetlenül szívogatva meg bőrét, mindenfelé nyomokat hagyva rajta. Amint elérek férfiasságához, azt nyomban markomba veszem és először kínzó lassúsággal kezdek rajta dolgozni, húzogatva a bőrt rajta. Hátravetve fejét nyög fel hangosan, fellökve csípőjével, ezzel jelezve, hogy dolgozhatnék gyorsabban is, de nem adom meg számára ezt az elégtételt. Hüvelykujjam makkjára vezetem, és ott kezdem masszírozgatni, mire felakadó szemekkel kezdi dobálni fejét, miközben mellkasára hajolok, hogy közben mellbimbóját is meggyötörjem ajkaimmal. Ujjait hajamba vezeti, szorongatja őket, levezetve rajtam a feltörő élvezet hullámainak hatását. Végül ajkaira hajolok, ölem pedig övének dörgölöm, így férfiasságunk összesimul, én pedig azonnal átfogom mindkettőnkét, hogy úgy kényeztessem tovább, csípőmmel is mozogva rajta, hogy a lehető leginkább elvegyem az eszét a kéjjel. Viszont ezt hamar megelégelem, tényleg nem tervezek sokáig tökölni rajta, így az éjjeliszekrényhez mászva, felkapok onnan egy óvszert és a síkosítót is magammal vissza, hogy azokkal együtt foglalhassam el méltó helyem újból lábai között. Tudom, hogy szívesen venné, ha viszonoznám gesztusait, de engem, cseppet sem hat meg. Csak teszem, amit a szívem diktál, mégpedig, hogy végre dugjam meg úgy, hogy azt sose felejtse el!

Ujjaimra nyomok a tubusból, majd azt szétkenegetve kezemen, úgy fogok újból férfiasságára, majd kenegetem be vele ott is alaposan, habár erre semmi szükség, mégis szeretném húzni az agyát, így néhol rászorítva húzgálom rajta kezem, amit ő meg-megremegve élvez. Végül lehajolok hozzá, belső combját lepve el csókokkal, ott is megszívogatva bőrét, ahogy ujjaimmal bejárata körül körözgetek, ellazítva izmait, egyre bentebb haladva, végül egyik ujjammal lassan bemerészkedve nyílásába. Nem meglepő módon csak egy kéjes nyögés hagyja el ajkait, és szinte könyörög érte, hogy siessek, és merítsem benne mélyebbre. Mindeközben férfiassága körül kezdem elhalmozni csókjaimmal, véletlenül se érintve a már bekent területet, hiába lök fel néha csípőjével többért könyörögve. Vigyorogva pillantok fel rá, a szenvedő arcára. Hogy a fene enné meg azt a gyönyörű, ribanc énjét! Hogy volt képes így elcsavarni a fejem? Aish!

Hamar csatlakoztatom második ujjam is az elsőhöz, amivel kicsit tovább időzök, hogy mégse fájjon neki, de egyáltalán nem úgy tűnik, mint akinek kellemetlen lenne, sőt! Még jobban bújuk hozzám, szorosabban húz magához nyakam köré tekerve karjait, folyamatosan csókolva szám, el nem engedve. Lábait amennyire bírja, felhúzza, közben fellök csípőjével, hogy sietősebb legyek, mire nyomban elmerítem benne harmadik ujjamat is, így ajkaim közé nyög mély orgánumú hangjával. A biztonság kedvéért még egy negyedik ujjamat is csatlakoztatom, azzal viszont már tényleg nem sokat időzök, kihúzom belőle ujjaim, majd gyorsan kettétépve az óvszeres zacskót gurítom magamra a gumit, amit ő ajak nyaldosva néz végig. Piszkos mosollyal arcomon fordítok rajta, így halkan nyögve borul hasra, majd oldalról próbál felnézni rám, de nem hagyok időt neki a gondolkozásra, lábait már fel is húzom és közéjük térdelve, hosszomra fogva már el is merülök benne rögtön tövig, ő pedig a takarót markolászva alattunk, veti hátra fejét és nyög fel hangosan. Kegyetlen se szeretnék lenni, így egy kis ideig megállok, hogy szokja magában tagomat, ami nekem is jól jön, hiszen nagyot kell nyelnem az érzésre, a forróságra, mely hirtelen körbeölel, átjárja mindenem. Ráadásul az, ahogy tisztán látom, mikor megremeg, elveszi az eszemet.

Hogy könnyítsek fájdalmán, férfiassága köré fonom ujjaim és először lágyan kezdem mozgatni rajta kezem, elfeledtetve vele a kellemetlen érzést, így hamar kéjes sóhajok kezdik elhagyni száját.

-        Nem szeretem, ha várattatnak – nyögi, próbálva valamennyire hátrafordulni, hogy szemeimbe nézhessen.

Több se kell, azonnal elkezdek mozogni benne, félig kihúzódva, majd újból tövig merülve benne, kiélvezve testének minden örömét, amit nyújt számomra, ő pedig minden egyes lökés alkalmával egy hangos nyögéssel jutalmaz. Komolyan olyan, mintha már szándékosan csinálná, nem is próbálva esetleg elfedni előttem, hogy ő egy normális férfi, hanem tisztán kimutatja számomra, hogy igenis egy olyan ribanc, kis hímringyó, amilyen lehet.

-        Gyorsabban! – nyög fel, nekem lökve csípőjét, mire felmorranok.

A szoba csendjét az ő nyögéseinek, az én morranásaimnak, és a bőrünk egymásnak csapódásainak hangja tölti be, ahogy teljesítem kérését és gyorsítok a tempón, mindeközben kezemmel nem állva meg farkának kényeztetésével sem.

Váratlanul gondolok egyet, teljesen kihúzódom belőle, amit ő meglepetten figyel, viszont mielőtt bármit is kérdezhetne vagy mondhatna, visszalököm hanyattfekvésbe, felhúzom lábait, amennyire csak tudom, ő pedig alkarján megtámaszkodva néz fel rám csillogó, sötét szemekkel, kérlelve a folytatásra, amire nem is kell sokáig várnia, hiszen egy másodperccel később máris újból elmerülök benne, ő pedig hátravetett fejjel nyög fel. Szabad karjával, mellyel nem támaszkodik, mellkasomhoz nyúl, végigsimít felsőtestemen, szinte csodálva nézve végig rajtam. Az én lábaim is kisebb terpeszbe húzódnak, hogy kényelmesebben helyezkedhessek el, így picit másabb szögből lökve magam belé. Ekkor hirtelen fennakadó szemekkel vágja magát hátra, kéjesen nyögve fel folyamatosan sóhajtozva.

-        Ott, ott, ott tökéletes! Még! – hörgi szinte a szavakat, mire próbálva minden egyes lökésemmel eltalálni őt ugyanott támaszkodom meg karjaimmal két oldalán, ő pedig lábait derekam köré kulcsolja, úgy húzva közelebb magához.

Karjaival a kéjtől elködösült szemekkel, de elkapja vállam és lehúz magához, önmagát is megemelve picikét, egy csókra, amit szívesen viszonzok is. Kénytelen vagyok alkarjaimon megtámaszkodni, így testünk egymáséhoz simul, így ékessége is közénk szorul, amit így folyamatos ingerek érnek. Az ajkaim harapdálja, miközben a vállaim karmolássza, a csípőjével is fel-fellökve, az én eszem teljesen elvéve ezzel. Így egyszerre mozdulunk, ami csak a tetőfokára hág az élvezeteknek. Lábait ledobja két oldalamon és felhúzza azokat, amennyire csak tudja, így én is megemelkedem róla, mindkét lábát vállamra veszem, úgy mozgok benne tovább, így biztosítva a tökéletes pozíciót, hiszen, ha lehetséges, még eszeveszettebben nyögdécsel és dobálja a fejét jobbra, balra. Végighúzza körmeit combomon, egészen a fenekemig, melynek két partjába erőteljesen markol bele, széthúzva azokat, folyamatosan gyömöszölve, nem kímélve. Tempómon nem lassítok, a lehető leghamarabb el akarom érni a mennyet, az egekig akarok repülni tőle, ami már olyan sebességgel közelít hozzám, hogy, ha muszáj, lenne, se tudnám abbahagyni a mozgást benne.

Az utolsókat lökve benne érzem, hogy átjárja a bizsergés minden porcikám, ahogy a melegség átjár, és mielőtt még a beteljesülés elkövetkezhetne, lenézek rá, könnyes pilláira, csapzott tincseire, melyek homlokába tapadva állnak, ez pedig megadja számomra a kegyelemdöfést. Hangosabb nyögéssel élvezek el, eresztem ki magom. Érzem, ahogy megfeszül az érzésre és rám szorít, így pedig őt is elérik az élvezet első hullámai, én pedig nem hagyom abba a mozgást benne.

-        Nam! – nyög fel hangosan, mire csak nagyot nyelek, kissé szédelegve, de az utolsó cseppeket is kipréselem belőle. Végül fáradtan veszem le lábait vállamról, majd elterülve rajta fújon ki a levegőt, várva, hogy légzésünk helyreálljon.

Viszont egy pillanat alatt szólal meg bennem a vészcsengő.

-        Nam? – Szinte felkiáltok a meglepettségtől. – Honnan tudod a nevem!? – Emelkedem meg róla, idegesen nézve szemeibe, ő pedig pihegve néz vissza rám, de kicsit sem tűnik meglepettnek, még csak nem is sugárzik róla a megbánás bármilyen gondolata, hogy utánam leselkedett, a nevemnek… és még ki tudja, mennyi mindennek!

-        Nem kell így felkapni a vizet – veregeti meg vállam, de én egy pillanat alatt kihúzódom belőle, amit ő egye kisebb nyögéssel nyugtáz és szomorkásan, lebiggyesztett ajkakkal néz szemeimbe. Hihetetlen egy a pasas!

-        Nem kell így felkapni a vizet!? Mi vagy te, valami pedofil? Egész végig tudtad, ki vagyok? Honnan ismersz? – túrok hajamba idegesen, mire ő is felül tenyerein támaszkodva.

-        Tudom, ki vagy, mivel minden információt és papírt megkaptam a dolgozóimról – közli velem, teljes nyugodtsággal a tényeket, mire szemöldököm ráncolom. – Tán elfelejtetted, hogy új főnöke lesz a cégnek, ahol dolgozol? – Erre már végképp nem tudok, mit felelni, hirtelen ér minden, mint a villámcsapás, így teljesen elsápadok. Hát persze! Hiszen egy csomó változtatás volt amiatt, hogy az előző főnököm átment máshová dolgozni, ahol magasabb pozícióban lehet még ennél is.

-        Te… te leszel… az én… főnököm? – mutatok először rá, majd rám, ő pedig széles mosollyal bólint.

-        Jól mondtad, nem vagyok valami idős, de elég okos és képzett vagyok, hogy megkapjam azt a pozíciót. Na, meg aztán, már amikor a papírjaidat néztem át, akkor szemezgettem veled. Nem számítottam rá, hogy te is ebben a hotelben szállsz meg, de az, amikor az étteremben megláttalak… már tudtam, hogy izgalmas éjszakánk lesz. – Mindezt úgy közölte, mintha csak arról beszélnénk, milyen lenne holnap az idő. – Úgy döntöttem, téged megtartalak, ugyanis pár személy elég gyenge a céghez, így ők ki fognak hullani. Veled ellentétben persze, mert téged előléptetlek. Mellettem fogsz dolgozni – vigyorog, mint a tejbe tök, én pedig azt se tudom, hova kapjak, hogy a leesett állam összekaparjam a földről.

Megdugtam a saját főnököm, aki fiatalabb nálam, ráadásul ennek eredményeképpen elő is léptet. Most ezt vehetném bóknak, de egyszerűen képtelen vagyok rá jelen helyzetben.

Így történt az, hogy a saját főnökömmel kavartam innentől kezdve, tökéletesen titkolva mások elől. És mi a legdurvább? Hogy élvezem.