[22/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok    

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Most hamarabb hoztam részt, mivel már nem dolgozom, de tanulnom azért kell, de akkor is több időm van. (: Remélem, tetszeni fog ez a rész is, s a héten még próbálok részt hozni! ^^ Sőt, több mint valószínű, hogy lesz. Jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

 

A homokba fúrva lábaim élvezem a szabadság érzését. Nadrágom szárát is feljebb hajtom, hogy ne legyen piszkos, s csak egy szál fehér pólóban és nadrágban flangálok, ami nem is túl meglepő, elvégre a nyár közeleg, egyre melegebbek a napok, sőt, ami azt illeti, ez a mai kifejezetten a melegebbekhez tartozik. Ajkam beharapva nyújtom előre jobb lábam, hogy beleérjen az előre hullámzó vízbe, s amint ez megtörténik hátrébb is ugrándozom azt hajtogatva, mennyire hideg is, aztán mégis visszamegyek, s leguggolva kezeim elmerítem a vízben, mellyel arcom is lepocsolom. Frissítő, melynek hangot is adok egy elégedett sóhaj kíséretében. Szerencsére alig vannak néhányan, elvégre is hétköznap van, ráadásul olyan óratájban járunk, mikor mindenki javában dolgozik, így békésen mászkálok összevissza, nem foglalkozva azzal, mennyire viselkedem gyerekesen.

            -           Még nincsen kánikula, tavasz van, és amúgy sem hoztunk váltóruhát se, úgyhogy gyere el onnan inkább, menjünk sétálni valamerre – szól néhány méterrel mögülem a fiatalabb, mire hátrapillantok rá.

            -           Nekem van váltóruhám, hoztam magammal, mivel azt mondtad, pakoljak össze, aztán pár cuccot haza akartam vinni magammal. Van egy kényelmesebb, nagyobb darab is eltéve felsőből és nadrágból, ha gondolod, akkor azt felveheted majd te. Nem kell emiatt aggódni, gyere ide nyugodtan – állok fel s nyújtom karom felé, hogy magamhoz invitáljam, mire egy rövid ideig szemezget kezemmel, de végül megrázza fejét.

            -           Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Mások se mennek bele, nem szeretném lejáratni magam.

            -           Ugyan már, itt senki sem ismer, elég messze vagyunk az otthonodtól és az üzleteidtől – forgatom szemeim egy mosoly kíséretében.

            -           Attól függetlenül van önbecsülésem.

            -           Vicces – horkantok fel. – Most komolyan! Mit kéreted magad?

            -           Csak nem szeretnék bemenni és kész.

            Feladva a küzdelmet fordulok inkább a tenger felé, mely békésen hullámzik, egyetlen nagyobb sem zavarja meg a nyugalmat, ami csak annyit jelenthet, hogy a közelben nem jár hajó, és viharos szelek sincsenek. A madarak csicseregnek, a kisebb szellő kellemesen éri bőröm, a nap pedig éppen elég erősen süt ahhoz, hogy olyan melegem legyen, kedvem támadjon bemenni a vízbe. Ennek örömére boldogan fordulok szembe a másikkal, aki továbbra is karba tett kezekkel áll és figyeli, mit csinálok.

            -           Ez az én napom, tehát azt csináljuk, amit én jónak találok, és mivel nem én dönthettem el, hova menjünk, ezért innentől nem lehet beleszólásod, mi legyen a következő órákban.

            -           Attól, hogy ez a te napod, a próbaidő még mindig él, ha pedig úgy tartja kedvem, visszaviszlek a kocsiba szenvedni egy kicsit – húzódnak huncut mosolyra ajkai.

            -           Ha felhúzlak, akkor megint úgy végződik a randink, mint múltkor?

            -           Igen, pontosan!

            -           Mivel is tudnálak akkor felhúzni igazán? Feleseljek? Forgassam a szemem? Attól úgyis felizgulsz, mint amikor a szám harapdálom. – Szavaim után folyamatosan teszem, amit mondok, mire látom is rajta, hogy pillantása elsötétül, de egyelőre nem tesz semmit. – Vagy mi lenne, ha azt mondanám, nem írom alá a szerződést? Az elég lenne ahhoz, hogy el akarj vinni innen, hogy szó szerint magadhoz láncolj?

            -           Taehyung – mordul fel, mire szemeim felcsillannak.

            -           Milyen kis idegesítő dolgok vannak még, amik zavarnak téged? Ezek egyértelműek, de mik azok még, amiktől képes lennél leteperni?

            -           Magad alatt ásod a gödröt. Ha így folytatod, tényleg el leszel fenekelve.

            -           Már réges-rég megtehetted volna. Tényleg csak a szád nagy. Tudod, annyira nem is lep meg, hogy az egyik régebbi alávetetted többször is visszament hozzád. Ez valóban aranyélet. Adod a kemény férfit, aki bárkit megdug kegyetlenül, de közben olyan kis édes vagy – csúszik ki számon őszinte gondolatom, mire meglepetten nyitja tágra szemeit, viszont tudom, hogy most nem akadhatok el. Úgy kell kijönnöm az egészből, mintha csak azért mondanám ezeket, hogy felhúzzam. – Sose bánsz velem kegyetlenül, állandóan csak a szád jár, pedig azt hittem, valami sokkal vadabbra számíthatok, mikor belementem a próbaidőbe.

            -           Nem azt mondtad, hogy nem vagy mazochista? – mosolyodik el ismét, s ezzel együtt ki is fújom a levegőt, hiszen úgy tűnik, bókomnak nem tulajdonít nagyobb figyelmet.

            -           Inkább kíváncsinak mondanám magam.

            -           Gyere csak ide – nyújtja ezúttal ő karját, mire én is pajzán mosolyt engedek el. – A te szád is elég nagy, de ha szeretnéd, megmutatom neked, milyen az, amikor nem ismerem a fájdalmat. Nem fog érdekelni, mennyire szenvedsz, csak kerülj a kezem közé – lép lassan egyre közelebb, mire egyszer csak fogom magam és elindulok az ellenkező irányba, hátrafele lépegetve. – Most meg mit csinálsz? – tesz még pár lépést, de még mielőtt a víz elérhetné, megáll, az én lábam pedig már bokám felettig ázik benne.

            -           Akkor kapj el – adom az instrukciót, mire még nagyobbra nyílnak szemei, mint mikor bókoltam. – Gyere utánam, ha mersz! Tedd félre az önbecsülésed, engedd el magad és gyere be utánam.

            Úgy tűnik, hatással vagyok rá, hiszen ekkor tesz még egy lépést előre, de lenézve a homokra, mégis megáll, hiszen cipője orrát már éri a víz, s meg is kapom, hogy de el fog ázni, cipőváltásunk meg tényleg nincs. Ebben igaza van, de hiába említem meg neki, hogy vegye le, nem tesz így, inkább marad a helyén, így tovább megyek egyre mélyebbre, így már nadrágom is eléri a víz, hiába hajtottam fel, s ekkor állok meg én is egy pillanatra, hogy érdemes-e ezért összevizeznem magam, de végül mégis megteszem. Széles vigyorral megyek bele térdig, miközben felsőtestem lassan izzadni kezd a napsütés hatására, így kellemesen is ér a hideg víz érintése.

            -           Gyere ki onnan! Nem megyek utánad, úgyse veszel rá! – szól utánam, de nem érdekel, csak nevetek próbálkozásán. – Nem azért jöttünk ide, hogy fürödjünk, hanem azért, hogy sétát tegyünk.

            -           Azt lehet itt is – felelem, miközben már csípőmig ér a víz.

            -           Fehérben vagy, úgyhogy tovább már tényleg nem érdemes menned.

            -           Látsz bárkit a közelben? Előtted legyek szégyellős? – kuncogom, s meg se várva válaszát vetem hátra magam, szemeim lehunyva, így hajam is vizessé téve.

            A víz alá bukva úszom egyre bentebb, de vigyázok, hogy lábam még leérjen, viszont egy idő után már alig érek le, alig bírom megtartani magam, lábujjhegyre kényszerülök, s mivel ez sem túl kényelmes, inkább megugrok, hogy egy helyben tartva magam „ússzak” a felszínen. Jungkook már viszonylag messze van, ha hozzá akarnék szólni, kiabálnom kellene.

            Az idő jó, a hangulat szintén, az ebéd is ízletesre sikeredett, s az elmúlt két nap is izgalmasan telt. Rájöttem, hogy beleszerettem a vállalatörökösbe, aki ódzkodik ettől az érzéstől, mely rejtély számomra, miért lehet. Nem fogja elmondani, tudom, s valamilyen szinten meg is tudom érteni, elvégre nem tudhatom, miért gondolkodik így. Biztosan nyomós oka van rá, de még mindig azt mondom, amíg a saját bőrén nem tapasztalja, addig nem is tudhatja igazán, valójában milyen is. A rosszat láthatta, lehet, hogy egy családban történt eset a meghatározó számára, ezt pedig ki kellene hevernie. Lehet, szüksége lenne egy pszichológusra, elvégre a traumák feldolgozásában az segít, és lehet, még kicsi volt, mikor azzal a valamivel szembesült, amit látott, hogy nem tud hinni benne többé. Bárcsak, segíthetnék rajta, s bárcsak tudhatnám, mi volt ez.

            -           Baszki! – hördülök fel.

            Vádlim tartásomnak köszönhetően váratlanul görcsöl be, mire elveszítem egyensúlyom, s automatikusan kapok lábam után, de az egyre erősebben csak húzódik, fáj. Fájdalomtól hangosan kiáltok fel, s próbálom gyorsan fenntartani magam a víz felszínén, de nem bírom, úgy tűnik, izmaimnak ez nem tetszik, s mint akit le akarnak húzni, úgy merülök a víz alá. Próbálom megmasszírozni gyorsan a beállt területet, de hozzáérni sem bírok, annyira szúr, így felküzdöm magam a felszínre, ahol hangosan szívva magamba a levegőt nézek a partra, ahol a fiatalabb továbbra is áll. Alig látom, annyit veszek észre hogy jobbra-balra lépeget, de nem tesz semmit, gondolom, nem érti ilyen távlatból, mit kapálózom összevissza, így az egyetlen lehetőségem a hangom marad.

            -           Jungkook! Fáj! Segíts! – kiabálom, ahogy tudom, mire megtorpan egy pillanatra, de nem hallom, hogy válaszolna, következőleg pedig újból elmerülök a vízben, ugyanis nem bírom fenntartani magam.

            Újabb próbálkozás a masszírozással, majd inkább felhagyva vele lökök magamon, hogy a part felé vegyem az irányt, viszont ez sem sikerül a legjobban, vádlim még jobban fáj a mozdulattól. Ép lábammal megpróbálom megnézni, leér-e talpam, de nem érzem meg a földet magam alatt. Mikor megálltam abban a pontban, hogy a lábujjam éppen csak leért, a hullámok lassan hátrébb vittek, na meg úgy tűnik, én sem tudtam egy helyben maradni végig, szép lassan egyre messzebbre kerültem, viszont biztos vagyok benne, hogy annyira nem mély a víz, maximum két méteres, talán egy kicsivel több ezen a részen. Valószínűleg több lehet, de nem sokkal.

            -           Jungkook! – kiáltok újra, mikor végre a felszínre bukkanok, s fel se fogom, mit látok, már újból a víz alá kerülök.

            A fájdalom egyre csak erősödik, nem is akarom elhinni, hogy pont most kellett így begörcsölnie, s hiába kapálózok vele, hiába próbálom menteni a menthetőt, nem vagyok képes rá. A levegőm egyre csak fogy, ahogy kapálózom, s próbálok feljönni a felszínre minél többször, végül mégis lent maradok, s szenvedek tovább, mikor is karokat érzek meg derekam köré fonódni, következőleg pedig már meg is érzem a friss levegőt anélkül, hogy erőlködnöm kellene érte.

            Felköhögök, s nem is kapaszkodom, továbbra is vádlim fogom, mindössze testemmel dőlök neki a biztos támasznak, nem is figyelve rá, ki lehet az, egy úszómester, vagy bárki, mindössze kapkodom a levegőt a köhögések közepette. Lassan ki is nyitom szemeim is, így szembenézek megmentőmmel, aki meglepő módon éppen Jungkook. Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy vállait semmi sem takarja, s jobban szemügyre véve tudatosul bennem, hogy rajta tényleg nincsen felső ruházat.

            -           Mid fáj? – kérdezi kétségbeesetten, ami engem is kétségbe ejt. – Mondd, hogy ki tudunk innen úszni! – szól rémülten, viszont összerezzenek karjaiban, mikor újból erősen nyilall a fájdalom belém.

            -           A lábam! A lábam fáj! Csak… csak segíts egy kicsit! Ha már leér a lábam, megleszek – próbálok normális választ adni, mire lábaival érzem is, hogy nekiindul a partnak, amire próbálok rásegíteni én is ép végtagommal, meg egyik karommal, elvégre ő mindkettővel engem tart.

            Nem érzem magam túl biztonságban, hiszen néhol váratlanul bukunk le a víz alá, majd gyorsan fent is vagyunk a felszínen, s akkor mindketten köhécselve próbálunk levegőhöz jutni. Lassan, s akadozva, kisebb merülésekkel, végül elérünk egy olyan részre, ahol mindkettőnk lába kényelmesen leér, de még itt is fognia kell, ugyanis fél lábbal nem a legjobb még nekem ilyen mélységben sem.

            Mikor végre csak bokánkig ér a víz, mindketten egyszerre veszítjük el erőnket, s Jungkook így alám kerülve terül el a homokos parton, félig még így a vízben ázva, én pedig egyenest rá, de megmozdulni eszem ágában sincs. Ez az a póz, amiben lábam kevésbé fáj, így úgy döntök, várok, hátha enyhül annyira, hogy mozogni merjek.

            -           Jobban vagy? – kérdi rekedtesen. – Fáj még a lábad? Mi történt? – mocorog, mire mellkason csapom tenyeremmel, amit egy felszisszenéssel nyugtáz.

            -           Maradj, mert így most nem fáj annyira! Csak egy kicsit várj, amíg múlni nem kezd, aztán megpróbálom kimasszírozni.

            -           De, miért? Mi történt?

            -           Begörcsölt – morgom. – Auh, basszus, ez nem akar múlni – harapok ajkamba. – Ez is azért van, mert nem jöttél utánam! Akkor ez most nem történik meg! Egyáltalán… mitől voltál te ennyire kétségbeesett? Olyan furcsa… ijedt voltál. Meg… nem mondom, hogy túl biztonságos volt veled partra úszni – emelkedem meg annyira, hogy szemeibe tudjak nézni. – Nem tudsz úszni? Olyan érdekesen kapálóztál. Hogyan jöttél be odáig? – Ekkor nézek körbe a szárazföldön, ahol eldobálva látom cipőit, zokniját, s felsőjét is, melyek így szárazon megúszták.

            -           De… tudok úszni… egy kicsit – köszörüli meg torkát, mire arcára vezetem pillantásom, s elmosolyodom zavarán.

            -           Hogy érted azt, hogy kicsit? Nem volt, aki megtanítson?

            -           De igen, volt, tudod, engem sok mindenre megtanítottak. Külön tanárunk volt néhány barátommal, együtt tanultunk – sóhajtja megadóan, majd fejezné is be, de mikor szemeimbe néz, ismét felsóhajt, mintha csak tudatosulna benne, hogy úgyse hagyom, amíg nem beszél. – Nem szeretek vízbe menni, legalábbis mélybe nem. Jobb szeretem a biztonságot, ha leér a lábam.

            -           Milyen aranyos! Félsz a víztől? – vigyorgom, s nehezemre esik, hogy ne nevessek fel. – Még neked is lehet gyengepontod, milyen érdekes!

            -           Fogd be és szállj le rólam! – próbálna letolni magáról, de nem hagyom magam.

            -           Ne! Így most jó, elfelejtetted? – Meg is áll mindennemű mozgásban, így megköszörülve torkom faggatom tovább. – De továbbra sem értem, miért félsz a víztől ennyire.

            -           Ez túl mély, túl tágas, túl… veszélyes és félelmetes. Az ilyenektől… kisebb pánikrohamom lesz – fordítja el tekintetét. – Még… még egészen kicsi voltam, mikor úszni tanítottak, és… hogy is mondjam – néz újból szemeimbe, majd ezt megbánva le is süti őket. – Ez rémes! Soha nem kellett még erről beszélnem!

            -           Mondjad csak! Ha már ez történt, akkor tudni szeretném, mi volt ez nálad. Szerintem ennyit megérdemlek, főleg azok után, hogy miattad fáj még mindig a lábam!

            -           Persze, okolj engem! – fordít le magáról könnyedén, mire felszisszenek, de szerencsére már nem fáj annyira, így követve példáját ülök fel én is, miközben masszírozgatom vádlim, amit ő végig figyelemmel követ.

            -           Szóval kicsi korodban kezdtél el tanulni úszni másokkal együtt, gondolom olyanokkal, akik ugyanolyan gazdag családból származnak, mint te – próbálom összerakni a képet, mire bólint. – És mi történt? Egyszer belefulladtál majdnem?

            -           Ami azt illeti… igen – túr vizes hajába, melyet így hátracsapva enged többet láttatni arcából, s meg kell, valljam, így is rettentő szexi, főleg azok a kis rakoncátlan vízcseppek, melyek homokos hátán végigszaladnak. – Mély medencébe még nem mehettünk, elvégre kicsik voltunk, de az egyik szünet alatt átszöktünk, viszont az egyikük úgy gondolta, jó vicc lenne, ha bele merne valamelyikünk ugrani, hogy ússzon. Hát… mindenki hátralépett, és én álltam a legközelebb a vízhez, így… áldozatul estem. Belelöktek, és igen, annyira kétségbeestem, hogy majdnem belefulladtam. Abban a percben teljesen kiment a fejemből, hogyan kell úszni.

            -           Ó! – Nem tudok többet mondani, elvégre érhető félelme kiskori traumája miatt. Ettől csak még aranyosabban fest, mint eddig, s újból átjár a melegség. – Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem – mosolygom. – A titoktartás értelmében, cipzár a számon – mutatom is ujjammal, ahogy végighúzom ajkaimon, mire jókedvűen mosolyodik el.

            -           Helyes, ne is kotyogd ki senkinek, különben…

            -           Különben mi lesz? Már így is megvert a sors, amiért bementem a vízbe, nem kell több büntetés. Még mindig szúr – nyüszögöm el a végét, miközben masszírozgatom vádlim. – Még a póló is kényelmetlen, úgy tapad rám, áhh!

            -           Csurom víz vagy, menjünk inkább átöltözni – sóhajtja gondterhelten, de azért szemeit nem veszi le rólam, úgy méreget folyamatosan. – Úgyis rád fér, mivel a fehér póló vizesen nem a legelőnyösebb.

            -           Mondod te, akin póló sincsen – mérem én is végig, s ajkam beharapom kissé piszkos testének látványára.

            -           Engem te érdekelsz, az már mindegy, hogy rajtam mi van.

            -           És ha nincsen?

            -           Inkább ne gondolkozz – borzolja össze vizes hajam, így a kis cseppek lefolynak arcomon, s nyakamon egyaránt. – Nagyon fáj még a lábad? Tudsz járni?

            -           Hogyne tudnék? Ne nézz ennyire gyengének.

Hogy szavaimnak eleget tegyek, nagy lendülettel állok is fel, mire lábamba olyan erősen nyilall bele a fájdalom, hogy megrogyok egy másodperc erejéig, aztán ép lábamra támaszkodva állok meg, de azért úgy tekintek a másikra, mintha minden rendben lenne, amit természetesen ő sem hisz el. A cuccainkhoz lépve hozza oda nekem a cipőket és a többit, hogy fogjam meg, amit szó nélkül teszek, majd értetlenül pislogok nagyokat, hogy miért nekem kell mindent cipelni, mikor is egy jól irányzott mozdulattal kap fel karjaiba. Így indulunk vissza a kocsihoz, amit végignyafogok neki, hogy tegyen le, ne járasson le, férfi vagyok, de csak jól szórakozva rajtam megy célegyenesen előre. Bármit mondok, bárhogy kapálózok, nem enged el, s be kell látnom, hogy így valóban komfortosabb, elvégre nem kell végigsántítanom az utcán, viszont az emberek akkor is megnéznek. Látszólag ez a fiatalabbat nem zavarja, de ezt még biztosan visszakapja, hogy így lejáratott. Ez így már túl sok, túlságosan ég az arcomról a bőr.

Az autóban nagy nehezen átvedlünk tiszta, száraz ruhákba, majd ahogyan ki is találtam, valóban elmegyünk a halpiacra, ahol készételeket kérünk ki, hogy aztán azt út közben megehessük. A kocsiban ennek köszönhetően olyan halszag terjeng szét, hogy az ablakot kénytelenek vagyunk lehúzni – nem mintha nem szeretném az illatát, de ez már túl sok. Az autópályán a naplemente fényében száguldunk végig, s újból ki is hajolok picit az ablakon, hogy a jobban élvezhessem a szelet. Ebből kifolyólag újból egy kisebb sort vitázunk, majd inkább visszahúzódom, hiszen huzamosabb ideig egyébként sem jó kihajolni.

Késő van már, mikor hazadob, s felkísér lakásomba, de nem marad túl sokáig, viszonylag hamar elmegy anélkül, hogy bármi történne, viszont az ajtóban nem marad el a szenvedélyes csókcsatánk. Úgy tapadunk egymásra, mintha az életünk múlna rajta, de végül nagy lihegések közepette kénytelenül válunk el egymástól. Azt hiszem, boldogan jelenthetem ki, hogy ez a nap viszonylag tökéletesre sikeredett. Jól éreztem magam annak ellenére is, hogy a lábam begörcsölt, aztán meg lejárattuk magunkat az utcán, de visszagondolva már minden egészen más. Letörölhetetlen mosollyal megyek zuhanyozni, majd ugyanígy fekszem is be ágyamba, hogy aztán hamar elnyomjon az álom.

Másnap még mindig érzem a lábamban, hogy előző nap begörcsölt, de nem vészes, csupán nem engedi feledtetni velem azt a percet. Nem volt túl kellemes, de legalább úgy érzem, ennek köszönhetően közelebb kerültem Jungkookhoz. Ha ez nem történik meg, valószínűleg sose tudom meg, miért is nem akart bejönni a vízbe. Ezt csak én tudom, a kettőnk kis titka marad – na meg persze azoké, akik belelökték szegény szerencsétlent. Milyen kis esetlen lehetett piciként, ha ilyen egyszerűen ellökték! Annyira kíváncsi vagyok, hogy nézhetett ki.

Este fáradt vagyok, habár az örökös értem jön, hogy hazafuvarozzon, viszont már a kocsiban majdnem elalszom, úgy kell rám szólnia, s ezt látva nem is zavar sokáig, békén hagy estére, amit megköszönök. Reggel dobok neki egy sms-t, hogy nem kell értem jönnie, mert vezetni szeretnék, úgyhogy igénybe veszem kapott járgányomat. Emiatt nap közben látogatást tesz a kávézóban, s mint főnök, hátrahív beszélgetni, miután kiszolgálom a szokásos kávéjával. Kérdőn pislogok rá, mikor kettesben maradunk, végül néhány szó után, behúz a raktárba, így kénytelen vagyok a falnak támaszkodni, s ajkam beharapva fojtom vissza feltörni készülő nyögéseim.

A nap végén Hoseok mindent tudó mosollyal jön oda hozzám beszélgetni, hogy mégis mi történt a délután, mikor olyan sokáig félrevonultunk, én pedig nem tudva titkolni pirulok el, s válasz helyett inkább a pult mögött lévő kisebb raktárat célzom meg, hogy rendet tegyek. A másik nem hagy ennyire könnyen, de nem vagyok hajlandó beszélni, így mindenféle ostobasággal tömi a fejem, amitől lassan meg fog fájdulni a fejem, de inkább hallgatom ezt, mintsem bevalljam nyíltan, mi történt hátul.

A következő nap hasonlóan telik, mindössze annyi a különbség, hogy mikor Jungkook megérkezik, nem a raktárba vonszol, hanem az autójába, de szám túl nagy, ezért ki is kapok, mégis élvezem az egészet. Szerencsére nem közvetlen a kávézó előtt parkolt le, így nem is érzem magam feszengve, s jobban el is tudom engedni magam, mint odabent, ettől függetlenül ugyanúgy sietnünk kell, hiszen nekem dolgoznom kell, a többieknek meg feltűnik, ha sokáig vagyok kint, ráadásul túl gyakran.

Szombaton még dolgozom, de a fiatalabb nem jön el értem, aznap nem tesz látogatást az üzletbe, ami a többieknek nagy megkönnyebbülés, s valamilyen tekintetben nekem is. Hoseok be van osztva mellém, így nem vagyok egyedül, s ezen a forgalmas napon egy harmadik fél is segítségül szolgál, elvégre ilyenkor teltház szokott lenni. Még az a szerencse, hogy ide hosszabb időre ülnek be beszélgetni az emberek, így nem kell nagyon mászkálni, ha már valakik rendelésével végzek.

-           Mit tervezel a hétvégére, Tae? – lép el mögöttem Hoseok, mikor is én éppen a mosogatással vagyok elfoglalva. – Összeülhetnénk valahol, nem gondolod? Holnap egyikünk sem fog dolgozni, nem akadályoz semmi, hogy menjünk arra, amerre csak szeretnénk.

-           Nem is tudom…

-           Na, ne már! Múltkor még annyira nagy hévvel vetetted bele magad az éjszakába, most meg már visszakozol tőle? Azt mondtad, nem vagy szerelmes, vagy éppen ettől félsz, hogy nem szerelem, de mégis megcsalod? – kuncogja, mire szemeim forgatom.

-           Nem csalok meg senkit és… és mindegy, nem szeretnék most menni sehova.

-           Ó, ne csináld már! Nincs kedvem otthon ülni, akkor legalább hadd menjek át hozzád – kérlel, mire elmosolyodom, s rábólintok kérésére. – Ez az! Reménykedtem benne, hogy legalább erre rá tudlak venni. Na, majd viszek inni, meg kis rágcsát, neked elég, ha valami finom vacsorát összedobsz, majd szándékosan éhesen megyek. Minjaet áthívod?

-           Jöjjön ő is? Úgysem csinálunk semmit, minek?

-           Milyen barát vagy te? – bokszol vállba, mikor újból elhalad mellettem, hogy levegyen az egyik polcról egy csészét. – Én áthívom azt a kis ördögfiókát.

-           Hívjad, de ha inni fogunk, nem tudlak hazavinni titeket – vigyorodom el.

-           Akkor majd te nem iszol.

-           Persze! Átjössz hozzám alkohollal, aztán majd nézni fogom, ahogy lerészegedtek nélkülem? – húzom fel magam játékosan. – Majd hazagurultok, vagy alszotok egy padon az utcán.

-           Kösz, nehogy felajánld már a lakásod.

-           Nem férünk el – nevetem.

-           Majd alszunk egymáson, vagy te a földön, mi meg az ágyon ketten, na? Szerintem ez egy tökéletes felállás lenne.

-           Hogyne!

A beszélgetés itt le is zárul, ugyanis megy kiszolgálni a következő vendéget, én pedig lassan végzek is a mosogatással, így rendet teszek a pultokon, a vendégekkel úgyis ketten foglalkoznak most. Elvagyok ezzel a munkával is, így legalább tudok gondolkodni, igen, gondolkodni, mivel ez az utolsó nap, s a próbaidőnek vége.

Előveszek egy törlőkendőt, s a megfelelő tisztítószert hozzá, hogy aztán mindent alaposan megtisztogassak.

Vége a két hétnek, még ma este bármi történhet, de aztán vége. Végleg vége, ha én nem írom alá a szerződést, s bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam, mégis csak úgy érzem, meg kellene tennem. Az a fél év egészen hosszú idő, addig élvezhetném a társaságát, s minden héten lenne egy nap, amit randival töltünk, romantikával, mert nekem ez kell. Szükségem van a gyengéd érzelmekre, hogy úgy állhassak hozzá, mint párom, hogy szerethessem, s hiába élnek bennem tisztán szavai, s határozott tekintete, mégis szeretném szeretni. Büntetlenül, viszonzásra találva, boldogsággal megtöltve szeretném tölteni napjaim nagy részét, úgy, hogy tudom, ő ott van mellettem, bármikor számíthatok rá. Akkor a pénzét is egyszerűbb lenne elfogadnom, ha tudnám, hogy komolyak a szándékai, de így, hogy csak játszik, nem fekszik nekem az egész. Bárcsak halványodnának az érzéseim felé, de napról napra csak erősödnek. Abban van az utolsó reményem, hogy aláírva majd úgyis másképp fog hozzám állni, elvégre is most azért ilyen kegyes, hogy biztosan megnyerjen magának, amit túl jól csinál. Ha megmutatja majd azt az oldalát, amit az előttem lévőknek is mutatott, akkor biztos vagyok benne, hogy ki fogok szeretni belőle, de ahhoz meg kell tennem. Alá kell írnom.

A munka lassan elmegy, s Jungkook nem keres, nem is jön el értem, ami mondjuk nem is szükséges, mivel kocsival vagyok ma is. Még megbeszélem záráskor gyorsan Hoseokkal, hogy akkor majd ő rendezi Minjaevel a holnap estét, aztán dob egy üzenetet, ha megvan vele, és megbeszélték, körülbelül hányra jöjjenek. Otthon egy gyors levest összedobok magamnak, hogy legyen bennem valami, majd gyorsan lezuhanyozom, csak aztán fekszem be ágyamba, telefonom letéve az éjjeli szekrényre. Hosszas percekig pörög az agyam, mit tegyek, mit kellene tennem, mikor is ebben telefonom csörgése szakít félbe.

-           Szia – köszönök bele meglepetten, ugyanis a kijelzőn Jungkook neve díszelgett. – Nem alszol még?

-           Csak nem megzavartalak valamiben? – kérdez vissza. – Már fel sem hívhatlak? Ennyire szabadnak érzed magad, amiért a próbaidőnek vége? Igen, sajnos vége – sóhajt fel -, mivel már ha el is indulnék érted, nem érnék oda időben, hogy azt tehessek veled, amit csak szeretnék.

-           Most már nem fenyegetőzhetsz – mosolyodom el.

-           Kivéve, ha végre választ adsz.

-           Ezért hívtál fel? Ennyire nem bírsz várni? Egész nap dolgoztam, nem értem rá ezzel foglalkozni. Holnap még átgondolom, átolvasom a szerződést is, aztán meglátom, mit tehetek, de nem ígérek semmit.

-           Még mindig nem? Azt mondtad, ha letelik a két hét, akkor választ adsz! Miért kell még egy nap?

-           Most mit izélsz? Két hétig együtt voltunk, igazán nem számít már ez az egy nap! Nem két hét csendszünetben voltunk, hanem igenis együtt, úgyhogy nyughass! – próbálom leállítani, elvégre valóban szeretném még átnézni jobban a szerződés minden kis mondatát, hogy aztán esetleg változtatva néhány dolgon vessem bele magam a fél éves kapcsolatba.

-           És… és azon gondolkodtál már, ha esetleg aláírod – köszörüli meg torkát -, akkor milyen hosszú időre szeretnél mellettem lenni? Tudod, nekem a két hónap az olyan minimum, de ha nem szeretnéd… ha nem szeretnéd annyi ideig, akkor megértem.

Ajkamba harapok hangját hallva, hiszen sugárzik belőle, mennyire szeretné, ha igent mondanék ajánlatára, s ennek érdekében még gyengédebben is szól hozzám, próbál kedves lenni, finoman bánni velem. Édes, ahogy próbálkozik.

-           Nem is tudom… legyen egy hónap inkább? Már úgyis volt két hét, akkor az olyan másfél hónapnak megfelel, nem? A maximum a fél év, most mondjak arra igent?

-           Igen!

-           Szép álmokat, Jungkook! – kuncogom, majd meg se várva válaszát nyomom ki a hívást, s le is némítom telefonom, hogy ne zavarjon többször, s végre aludhassak.