[3/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Új rész! :) Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! <3

 

Sebeim a megfelelő módon lekezelve, bekötve, így már csak az ágyban ülök a takarót lábamra húzva, úgy figyelve a fiatalabbat, mit rendezkedik össze még a szobában. Annyi mindent szeretnék még kérdezni, viszont a kérdéseim több mint felét nem tehetem fel, különben lebuknék, hogy emlékszem mindenre. Másképp kell szóra bírnom, elérnem, hogy a lehető legnagyobb bűntudata legyen a történtek után.

            Ruhát kissé rendetlenül hajtogatja össze, majd teszi el a szekrénybe, mely máris szemet szúr, s legszívesebben kimásznék az ágyból, hogy segítsek neki, mert ezt még nézni is rossz. Legbelül mégis melegség jár át, hiszen ez mutatja meg, hogy ő is ugyanolyan ember, mint én vagy bárki más. Neki is vannak hibái, nem mindenben tökéletes, hiába tűnik úgy, mintha rejtélyes módon mindenhez értene. Nem tud úszni – legalábbis kevésbé konyít hozzá, mint kellene -, még a ruháit is szanaszét hagyja, majd nem is képes szépen elhajtogatni, s van egy gyermekies oldala, melyet nem tudok hova rakni. Nem ismerem azt az oldalát, mert nem mutat többet a kelleténél, pedig tudom, hogy szöges ellentéte tudna lenni annak, mint amilyen most. Biztos vagyok benne, hogy van egy érzékenyebb oldala is, amit nem hajlandó megmutatni nekem, márpedig így nem fogunk egyről a kettőre lépni. Nem azért jöttem ide, hogy aztán ugyanott tartsunk a kapcsolatunkban. Ha jobban leszek, és úgy érzem, végre színt vallhatok neki, két kimenetele lehet az egésznek; végleg megszakítjuk a kapcsolatunkat minden tekintetben vagy együtt maradunk, de szerződés nélkül.

            Megáll a pakolásban, s rám meredve von kérdőre, miért nem alszom már, így újabb vitatkozásba elegyedünk arról, hogy szerinte miért van szükségem a pihenésre, és szerintem miért nincs. Hosszú percekig eltart, míg végül mindketten megmakacsoljuk magunkat és inkább csendben folytatjuk az addigi tevékenységünket; én ülök és nézem, amit tesz, ő pedig pakol.

            Az első éjszakánk csendben zajlik le. Egyikünk sem szól semmi többet a történtekről, ami egyrészt zavar, másrész örülök, mivel így nyugodtan figyelhetem békésen alvó arcát, mikor befekszik mellém. Hosszas percekig csak nézünk egymásra, viszont őt hamarabb nyomja el az álom, ezt pedig kihasználva bámulom büntetlenül. Ilyenkor mindig olyan más, mintha megváltozna. Sokkal finomabbak a vonásai, olyan ártatlannak tűnik, egy védtelen gyermeknek, aki próbálja játszani a nagyfiút, az erős férfit, holott legbelül ő maga is vágyik a törődésre. Valakinek be kellene töltenie ezt a szerepet az életében, de nem enged magához közel senkit, még az esélyt sem adja meg rá, hogy bármi is változzon az életében.

            Beengedett a szobájába.

            Egy belső hang kiábrándítóan szólal meg fejemben. Engem beengedett a személyes terébe. Megengedte, hogy itt aludjak mellette, ráadásul még a sebeimet is lekezelte, segített rajtam, vigyáz rám, még a kórházban is úgy odafigyelt mindenre, hogy ott se volt. Előre elrendezte, hogy nekem a legjobb legyen, ne szenvedjek hiányt semmiben, s az orvosok is másképp álltak hozzám, mint alapjáraton bárkihez, aki ott tartózkodik. Persze, hiszen mégis csak Jeon Jungkookról van szó, aki egy vállalat örököse, így bárki fejet hajtana előtte, kivéve engem. Én azt akarom, hogy ez fordítva történjen meg. Már nem a szó szoros értelmében, elvégre senki se vagyok neki azon kívül, hogy két évvel többet tudhatok magaménak, mint ő, ettől függetlenül rangban felettem áll. Én azt szeretném, ha megnyílna előttem, elsősorban pedig elmondaná, mi lett azután, hogy eljöttem innen és balesetet szenvedtem.

            Jézusom! Hiszen én akkor szerelmet vallottam neki!

            Arcomból kifut a vér, érzem, hogy elsápadok, s tányér méretű szemekkel nézek rá, a békésen szuszogó arcára. Behozott a szobájába, mindent megtett az épségem érdekében, pedig a képébe vágtam már minden mindegy alapon, hogy amúgy Jimin is totál szerelmes belé és én is. Emlékszem, mennyire le volt döbbenve, még utánam sem bírt kapni, ezért könnyedén kisétáltam az autómhoz, de már későn jött ki utánam. Igen, kijött, de én akkor már elindultam, ő pedig csak állt ott rövid ideig és nézett utánam kétségbeesetten. Annyira elvette a figyelmem a harag, a csalódottság, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy egyébként úgy sikerült kisurrannom, hogy szépen lesokkoltam. Nem értem, akkor miért viselkedik így velem? Mi ez az egész?

            Másnap nem sokat látok belőle, mert állandóan ide-oda rohangál, de a munkájához képest elég sűrűn benéz hozzám. Egyedül maradok a gondolataimmal, melyek ezerfelé cikáznak. Azt mondta egyszer, hogy ez nem a szerződésről szól, meg is lepődnék, ha azért teperne ennyire. Lehet, csak lelkiismeret-furdalása van! Igen, ez lesz a válasz mindenre! Azért ilyen kedves velem és törődő, mert fél, hogy kikotyogom a titkait, még ha él is a titoktartási szerződés.

            Egyszer megpróbálok felsettenkedni a harmadikra, de mintha csak a génjeibe lenne ivódva, úgy jelenik meg éppen akkor előttem a lépcsőknél, s zavar vissza a szobába. Hihetetlen, hogy nem hagy nekem személyes teret! Elhiszem, hogy azt szeretné, meggyógyuljak, elvégre tulajdonképpen részben az ő hibája a baleset, de nem korlátozhat ennyire.

            Ebédre ő maga hoz fel nekem tálcán ételt, amitől először torkomra forr a szó, aztán persze újból nekiállok, hogy van lábam, letudok menni enni, de természetesen őt ez cseppet sem érdekli. Seoyunnal is elintéztethette volna, de arra meg az a válasza, hogy nem fogja ilyenekkel terhelni azt a nőt.

            -           Mm… éhes vagyok – szólalok fel hajnalok hajnalán, mikor is felébredek az ablakon beszűrődő fény hatására.

            -           Mi? – morogja álmosan, miközben ébredezik hangomra.

            -           Nagyon éhes vagyok – motyogom vissza.

            -           Éhes? – pislog párat, majd megdörzsölve szemeit ébreszti fel magát. – Ilyenkor? Tudod, hány óra van?

            -           Igazad van, aludj csak, majd én is megpróbálok korgó gyomorral, csak már kicsit fáj is, a vacsora régen volt, alig volt benne valami.

            -           Keveset hoztam? – válik ijedté arckifejezése, amit szívesen megmosolyognék, de visszafogom magam. – Miért nem szóltál, hogy többet kérsz?

            -           Mindegy, nem foglak terhelni, nem azért vagyok itt. Te egyébként sem szereted ápolgatni mások lelkét, ez meg hozzájárul a lelki állapotomhoz, ami eléggé negatívban lesz, ha nem kapok enni, de mondom, igazad van. Nem mondtam, hogy ugrálj minden szavamra. Majd elintézem magamnak – ülök is fel, hogy biztosra menjek a dolgomban, s meg is nézem telefonomon az időt. – Hm, még csak öt óra, de nem tudok aludni. Most mihez kezdjek, ha éhes vagyok? – másznék is ki az ágyból, ha nem kapna utánam.

            -           Hagyd csak, majd én elintézem! Te pihenj, nekem úgyis korán kellene kelnem, hogy behozzak pár elmaradást – indul is el az ajtó irányába.

            -           Rántottát szeretnék – pislogok rá ártatlanul. – Azt tudom, hogy meg tudod csinálni, mutasd meg, mennyire finom.

            -           Ó, rendben! – Azzal zavartan pislogva hagyja el a szobát.

            Hangosan fújva ki a levegőt dobom vissza magam az ágyba, s elővéve telefonom válaszolok néhány üzenetre, amire még az este nem reagáltam, majd a szüleimnek is hagyok egy sms-t, miszerint jó lenne egyeztetni, mikor mehetek hozzájuk. Még valamikor mondtam nekik, hogy hamarosan teszek egy látogatást, csak aztán közbejött ez a baleset. Viszont napról napra egyre jobban vagyok, ideje lesz elszakadnom Jungkooktól is, de előbb még meg kell leckéztetnem valahogyan.

            A reggelim tálcán kínálva fogad, s ölembe is helyezi, mikor felülök, ő pedig leül mellém az ágy szélére, amíg elfogyasztom.

            -           Milyen… szép! – köszörülöm meg torkom a tálalására, mire csak szúrós pillantással illet, így inkább elhallgatok, s számba is veszem az első falatot. Az első, ami feltűnik, hogy nincs semmi íze, elfelejtette megsózni, a másik pedig az, hogy rántottát valóban össze tud dobni, habár néhol picit oda van kozmálva.

            -           Mi a baj? Nagyon rossz? – méregeti arcom, reakcióm lesve, mire meg kell köszörülnöm torkom, miközben egy kenyérdarabot dobok számba, hogy az elnyomja az éppen rosszabb darab ízét.

            -           Hát… igazából most jut eszembe, hogy egy kis baconnel jobb lenne. Azt kívántam meg, de persze, nem várhatom el, hogy az legyen neked itthon, meg nem is ugrálhatsz miattam, úgyhogy megelé…

            -           Csinálok inkább újat – erőltet magára egy mosolyt, s elveszi tőlem a tálca ételt, mire úgy kapok utána éhesen, de csak fejét rázza. – Csinálok baconnel, nem olyan nehéz az.

            -           Van kakaó? – nyelem még le az utolsó kis darabka kenyeret, mely eddig számba volt.

            -           Kakaó?

            -           Ühüm. Szeretnék azt inni, de ha nincs, akk…

            -           Hozok azt is! – S már el is hagyja a szobát, meg se várva, hogy van-e egyéb más igényem.

            Ajkamba harapva kuncogok fel rajta, mennyire kis segítőkésznek bizonyul most, hogy tudja, bármelyik pillanatban robbanhat a bomba. Úgy tudja, az emlékeim még nem tértek vissza, pedig ha így lenne, akkor sokkal erőszakosabb lennék, hogy márpedig megyek vele. Nem érdekel, szenvedjen csak azzal, hogy elkészítse nekem a tökéletes reggelit. Ez a minimum azok után, hogy tudta, mi történt öt évvel ezelőtt, még ha akkor abban az évben nem is foglalkoztatta ez különösebben, vagy nem tudta rólam, ki vagyok, de azóta hosszú idő telt el, és valamikor ez az információ a birtokába került. Megtudta, mert már az elején mutatott rólunk közös képet, ami elég egyértelművé teszi, hogy együtt voltunk Jiminnel.

            Visszafekszem az ágyba, s azt hiszem, ez nem bizonyul túl jó ötletnek, ugyanis szemeim ragadnak le, érzem, amint az álom elnyom, míg végül valóban körbe nem vesz a sötétség. Az álomvilág magába szippant, s egyik helyről a másikra repülök, minden gyorsan történik és érthetetlenül, mely jelen pillanatban mégsem zavar. Ez egészen addig folytatódik, míg kellemes illatok meg nem csapják orrom, s nevem halkan hallom valakitől, mire körbe is nézek a helyen, ahol járok, de sehol nem látok senkit.

            -           Taehyung! – ráz fel újból, mire szemeim szinte kipattannak. – Képes voltál elaludni?

            -           Véletlen volt és amúgy is fáradt vagyok! – vágok vissza, ahogy realizálom, már nem álmodom. – Egyébként is, miért kérsz számon? Talán meg kellene várnom, amíg végzel? Mondtam, hogy lemegyek megcsinálni magamnak!

            -           Persze, hogy aztán a tűzhely felett ájulj ki az álmosságtól! Jobb, ha pihensz, nem kérlek érte számon, csak ha már éhes voltál, és éppen azért nyavalyogtál, mert nem tudsz emiatt visszaaludni, akkor elvártam volna, hogy megvársz! Itt van, még meleg – biccent az ágyra letett tálcára, melyen ott van a baconös rántottám kakaóval.

            -           Mi tartott ennyi ideig, hogy még aludni is volt időm? – ülök fel.

            -           Nem mindegy?

            -           Nem, nem mindegy!

            -           Egyél! – tolja hozzám közelebb, s megfogva a bögrét, kezembe is nyomja azt, nehogy kiboruljon az étel mellett. – Tömd be a szád valamivel, ahelyett, hogy korán reggel felbosszantasz!

            -           Én bosszantalak fel? Te vagy az, aki nem vagy hajlandó leengedni, hogy elvégezzem a saját dolgom!

            -           Mert sérült vagy! Nincs arra semmi szükség, hogy még nagyobb kárt okozz magadban, mint egyébként – fordítja el tekintetét, én pedig duzzogva húzom fel ajkaim.

            -           Mondja ezt egy szadista – motyogom még odaszúrva neki utoljára, s félretéve az éjjeliszekrényre a kakaót, ölembe is veszem a tálcát, nem foglalkozva meglepett arckifejezésével. – Hm, ez már egészen finom! – hümmögök fel jóízűen rágcsálva el a számba vett falatokat. – Úgy tűnik, valamihez mégis értesz!

            -           Ezt meg hogy érted?

            -           Tudod, ha már az emberekhez nem…

            -           Taehyung – vált feltűnően mélyre hangszíne, mire egy pillanatra le is dermedek, s eljut tudatomig, mit mondtam. A fenébe is, ezt most miért kellett? Hogy nem bírok odafigyelni arra, miket beszélek! Ez fogja a vesztemet okozni! – Véletlenül, nem emlékszel valamire?

            Lassan rá emelem tekintetem, s szemeit megpillantva el is szégyellem magam, legszívesebben elbújnék az ágy alá, ahol nincs is hely. Összelapulnék, átalakulnék kaméleonná, hogy felvegyem a szoba színét, esetleg gyorsan szőhetnék egy láthatatlanná tévő köpenyt, csak ne kelljen ezt látnom. Elhúzóm számtól a már majdnem bevett adagot a tojásból és leteszem a tányérra. Egyszerre önt el a düh, hogy ő szól hozzám dorgálóan ebben a témában, s a félelem, hogy nem szeretnék veszekedni, most nem. Nem tudnék elmenni, a menekülés meg egyébként sem megoldás semmire.

            -           Nem – harapok ajkamba szemeim is lesütve. Csodálatos, ez volt életem eddigi legszebb hazugsága. Ettől még az érkezésünkkor is profik módjára hazudtam! – Nem igazán jut eszembe semmi, inkább csak az érzés van bennem. Néha kifejezetten dühösnek érzem magam, de nem tudom, miért, de tudom, hogy az elvesztett emlékeimmel kapcsolatos.

            -           Aha – dörmögi a választ, mire újból szemeibe nézek, s nagyot kell nyelnem, nehogy kifakadjak.

            -           Viszont elmondhatnád, hogy min kaptunk így össze. Miért nem mondod el? Mitől félsz? – húzom fel kíváncsian szemöldököm.

            -           Nem akarom, hogy még egyszer elmenj – feleli őszintén, majd így is kócos hajába túrva áll fel mellőlem. – Egyél csak, én veszek egy zuhanyt, melegem van, már szinte itt a nyár. – Bólintok válaszul, s eszem is tovább a saját készítésű reggelijét.

            Az ajtó zárul, s nem sokkal később meghallom a zuhany hangját, mire automatikusan abba az irányba meredek. A falakon nem látok át, de a képzelőerőm hatalmas, ráadásul nagyon jól tudom, hogyan néz ki a zuhanyfülkében, mikor velem szemben állva keni be testem a tusfürdővel.

            Felszisszenek, ahogy szám helyett arcomnak nyomom a tojással felszúrt villát. Bosszankodom egy sort, majd újból az ajtóra meredek, s rá kell döbbennem, hogy hiányzik az érintése, az, hogy hozzábújhassak éjszaka a takaró alatt. Jelenleg is együtt éjszakázunk, de tisztes távolságban, az ágy úgyis elég nagy hozzá, mégis úgy érzem, a történtek ellenére meg akarom ölelni, soha el nem engedni. A bökkenő csak az, hogy még mindig titkolózik. Semmit nem mond arról, hogy mi történt azon az éjszakán, ügyesen kerülgeti a forró kását, viszont én se fogom tudni sokáig játszani a tudatlant. Egyébként is mennem kell a szüleimhez a napokban, már úgyis egészen jól vagyok a kisebb zúzódásokat leszámítva, de azok hamar meggyógyulnak, két hét múlva már semmi bajom nem lesz. Lényeg a lényegben, szólnom kell neki erről, és előtte mindenképp tudatni szeretném vele, hogy emlékszem mindenre.

            Elfogyasztok mindent, mire kijön, s elégedetten néz az üres tálcára, majd el is veszi tőlem, így újból egyedül hagyva. Ajkamba harapva nézek utána, s csalódottan biggyesztem le őket, mivel reménykedtem benne, hogy többet láthatok majd belőle, ha kijön a fürdőből, de szépen felöltözött. Nem gondol a látásom jólétére.

            Fejem rázom visszadőlve a párnák közé. Az eszem azt diktálja, felejtsem el, nem ér annyit az egész, a szívem viszont egyre erősebben húz hozzá, még ha bennem is van, hogy Jimin itt volt. Tudni szeretném, mi történt, miután eljöttem, viszont ehhez az kell, hogy én is beszéljek, mivel kétlem, hogy ő maga kezdeményezné meg ezt a beszélgetést. Mint már említettem, neki csak jó, ha nem emlékszem.

            Nem kellene tovább húznom az időt, úgyis le fogok bukni, nem vagyok jó színész, már így is többször is gyanakvóan méregetett, s nem tudom, hogy fél-e vagy dühös rám. Meg szeretném beszélni vele lehetőleg veszekedés nélkül, elvégre az nem oldana meg semmit. Mindenről tudni akarok.

            Visszatér a szobába, majd szekrényének egyik fiókját kihúzva válogat pár ruhadarabot, mit is kellene felvennie a munkához, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy beszélgessünk.

            -           Emlékszem mindenre – nyögöm ki váratlanul, mire ijedten kapja fel fejét, s a fiókot azzal a lendülettel zárja is vissza, viszont ujjai ott maradnak, így szépen rácsapja, emiatt pedig szitkozódva húzza ki onnan gyorsan, s rázogatva, magához szorítva próbál túl lenni fájdalmán.

            -           Azt mondtad, emlékszel? – néz szemeimbe, mire ajkamba harapok, nehogy hangosan felnevessek.

            -           Csak vicceltem – harapdálom egyre erősebben. – Kíváncsi voltam a reakciódra, hátha abból valami eszembe jut, vagy lejön, mi történhetett, de legalább már tudom, hogy nagydolog lehetett, ha így rácsaptad a fiókot.

            -           Te most szórakozol velem?! – emeli meg hangját idegesen, s szájához emeli ujjait, mintha az segítene rajtuk.

            Nem válaszolok, viszont már nem bírom magamban tartani, kuncogva adok hangot jókedvemnek, ami természetesen neki nincs ínyére, amit meg is kapok, de jelenleg nem érdekel. Azt hiszem, mégis meggondoltam magam. Nem mondom még el, félek a következményektől, pedig akinek bármitől is tartania kell, az nem én vagyok. Azt se tudom, mivel kellene kezdenem, ha valóban beismerem, hogy visszatértek az emlékeim.

            -           Viszont tudnod kell, hogy beszéltem a szüleimmel még a baleset előtt, amit nem felejtettem el, és azóta újból szóba jött a téma, úgyhogy jobb, ha tudod, előbb a városba kell majd hazavinned, összepakolok, mert náluk leszek egy darabig. Mivel te vagy a főnököm főnöke, gondoltam, egyszerűbb, ha előre neked szólok, még betegszabadságon leszek egy ideig. Nem tudom, hogy hogyan intézted el nekem, hogy ne legyek kirúgva, mert gondolom, hogy nem vagyok, de köszönöm.

            -           A szüleidhez mész? Mikor? – pislog nagyokat, továbbra is rázogatva még kezét. – Miért nem szóltál hamarabb? Nem tudom, hol laknak, de ha megmondod, akkor majd pár nap múlva átvihetlek.

            -           A-a, nincs pár nap, igazából már jó lenne minél hamarabb indulni, nem ma, de minél hamarabb. Hiányoznak, és régen voltam már náluk, ideje meglátogatnom őket, a szülővárosom, és nem, nem kell átvinned. Majd én tudom az utat, megyek vonattal – fordítom el tekintetem, melyet így a baldachinnak szentelek.

Nem száll vitába velem, helyette gondterhelten sóhajt fel, s végül az öltözködéshez is elér, én pedig kihasználva az alkalmat nézem az egészet végig, ami persze neki is szemet szúr. Ártatlanul pislogok rá, ő pedig mindent tudó pajzán mosollyal vetkőzik tovább, így nem is bírom tovább állni pillantását, helyette szépen formálódó izmait tanulmányozom, melyeken olyan szívesen simítanék végig.

Észbe kapva fel is pattanok az ágyra állva, s elkapva a selymes anyagot, körbe behúzom a baldachint, hogy így tökéletes takarásban legyünk egymástól. Minekután meg is kell magyaráznom neki, miért teszek így – mivel a szavaimmal élve, rossz hatással vagyunk egymásra -, szépen kinevet, de akkor sem engedem be magam mellé. Menjen csak dolgozni.

Órákkal később, mikor már túl vagyunk a vacsorán is, s újból lezuhanyozom, bebújok a még mindig eltakart ágy mögé, ahová a fiatalabb is idő közben betér. Egymás felé fordulunk, de továbbra is tisztes távolságból, az én szívem pedig hevesen ver egyszerre az izgalomtól és a haragtól, hogy még mindig nem képes megnyílni előttem. Haza kellene lassan mennem, nap közben még a szüleimmel is beszéltem, holnap reggel jó lenne indulni, habár nem tudom, hogy ezzel a másik, hogy van, miként tudna engem fuvarozni, elvégre neki lehet, van valami tárgyalása, azt meg nem mondhatja le miattam. Igaz, már volt rá példa, de ilyet nem engedek meg neki többször eljátszani, így ez alapján meg is beszélem vele máris, hogy mi legyen a holnapi ütemterv, amit lerendezve újból csendben maradunk egy darabig, s legközelebb ismét én szólalok fel előbb. Ha holnap elmegyek, akkor nincs idő vitatkozni később, valamikor színt kell vallanunk, márpedig nem úgy néz ki, mintha ő akarná ezt kezdeményezni. Gondolom, fél attól, hogy újdonságként hatna megint, ami ugyanazt a reakciót váltaná ki belőlem.

-           Tudod, elég kétes érzéseket váltasz ki belőlem. – Értetlenül húzza össze szemöldökét, de azért figyelmesen hallgat. – Nem voltál ilyen, most meg minden szavamra ugrasz, mikor elméletileg ennek fordítva kellene lennie. – Látom, hogy közbe akarna szólni, de feltartom mutatóujjam, így csendre intve. – Ezt se tehetném meg, már rég ki kellett volna borulnod. Olyan dolgokat teszek, olyanra kérlek tudatosan, amiket alapvetően nem tennél meg, most mégis ezt csinálod.

-           Én ezt nem…

-           Nem szeretném, ha válaszolnál – meredek szemeibe pislogás nélkül, mire felhúzza szemöldökeit. – Én csak, el szeretném neked mondani, amit akarok, de nem várok reakciót, egy mukkanást se. Helyette arra kérlek, hogy gondolkodj el utána, ha pedig úgy érzed, biztos vagy abban, mit akarsz, hogy nem fogsz hazudni nekem, sem titkolózni, akkor keress fel. Ettől függetlenül melletted alszom ma éjjel még – mosolyodom el végére, ő pedig egyre összezavarodottabbnak tűnik. – Nem szeretnék veszekedni, de nem bírom magamban tartani… hogy mekkora egy álszent vagy! Titkolózol előttem, nem mondasz el semmit, abban reménykedve, hogy majd biztosan hagyom az egészet, de nagyon rosszul hiszed! Ha nem emlékeznék a történtekre, akkor sem engedném, hogy így kezelj! Mármint ne érts félre, nincsen problémám azzal, hogy ennyi mindent megteszel értem, hogy próbálsz gondoskodni, mivel ez a legkevesebb azok után, hogy hetekig titkolóztál előttem, ráadásul most is ezt teszed…

-           Taehyung, te mióta…?

-           Mióta emlékszem? Hát, nem is tudom, hogy legyek-e veled őszinte! Reménykedtem benne, hogy más lesz a vége, hogy tudok neked fele akkora fájdalmat okozni, mint amit te okoztál nekem, de tudod, nekem van szívem, nem vagyok erre képes, én nem tudlak kihasználni. Ez volt az eredeti tervem, ha már idejövök, akkor megpróbálok kideríteni Jiminről mindent, de természetesen neked minden lépésemre figyelned kell, mintha valami rosszban sántikálnék, mikor az egyetlen, aki rosszul lép az te vagy!

-           Hazudtál nekem? – esik le álla.

-           Már a kórházban visszajöttek az emlékeim, szerintem jól tudod, hogy mióta, mert azóta furcsán nézel rám. Nem tudok színészkedni, nem is az én ötletem volt, de jónak tűnt, hátha valahogyan vissza tudnék vágni, vagy nem is tudom! Rájönni, hogy most mi a helyzet veled, de nem tudom! Nem értem, mit miért csinálsz, nem tudok rájönni semmire, mert annyira ellentétes vagy! Miért nem mondtál el semmit? Azt hiszed, attól jobb lett volna? Nem, ne is válaszolj inkább, nem akarom tudni! Csak el szeretném mondani a saját meglátásaim – fújom ki idegesen a levegőt, ahogy végre elengedhetem magam.

-           Látod, megint ezt csinálod! Megmondtam, hogy hallgass meg, ha erre kerül a sor, akkor most miért dühöngsz már megint? – szorítja ökölbe kezeit, s jól láthatóan válik idegessé.

-           Mit, miért? Miért hallgassalak meg? Mondanál te nekem bármit, ami miatt megváltozna bármi? Emlékszem, mi történt, emlékszem az első perctől az utolsóig mindenre, minden egyes szóra, ezért nem is értem, miért hoztál ide. Azt elhiszem, hogy bűntudatod lehet, elvégre tőled menekültem el, és ideges voltam, csak… nem láttam tisztán, ezért csúsztam át a másik sávba – harapdálom ajkam visszaemlékezve. – Egyetlen dologra vagyok kíváncsi. Csak egyetlen egyre válaszolj, utána hagyjuk is az egészet, mert fáj a fejem tőle – hunyom is le szemeim, mivel valóban sajog. – Mi lett Jiminnel? Mindent tudni akarok, ami vele kapcsolatos.

Néhány másodpercig beáll a csend közénk, s már el is könyvelném, hogy nem lehet jövője a kapcsolatunknak, mikor végre megszólal.

-           Namjoon elvitte. Miután elmentél, tudtam, hogy a kapukat úgyis ki kell neked nyitni, úgyhogy megkértem, hogy nyissa majd ki neked, ha ott jársz, aztán hagyja is úgy, mert lesz egy gyors fuvar haza Jiminnek.

-           Beszéltél vele? Aláírta a szerződést vagy csak fogja?

-           Ennyire hülyének nézel, Taehyung?! – emeli meg ezúttal ő a hangját, mire összerezzenek attól a határozottságtól, dominanciától, mely belőle sugárzik. – Nem is íratnám vele alá többször, legutoljára – Nagyot nyel. – előtted volt itt. Nem tudtam volna, hogy te voltál a párja egykor, ha akkor nem nézek bele a telefonjába, ahol ott voltak régebbi képek is, és köztük megláttalak téged is. A szerződés nem tartott sokáig, mikor pedig vége lett, nem sokkal később elmentem a kávézóba kikapcsolódás gyanánt, de akkor megláttalak téged. Egyből felismertelek, habár sokat változtál, így aztán felkeltetted az érdeklődésem – mosolyodik el haloványan, majd tovább folytatja tágra nyílt szemeim láttán. – Nem vagyok sötét, Jimin nagyon hamar visszajött, feltűnt volna, hogy miért akarna megint jönni.

-           Nekem azt mondta, hogy aláírja újra vagy elmondja neked, mit érez – szorul össze torkom, s érzem, amint újból átjár a keserűség. – Elmondta? Nem erősködött?

-           De igen, mindenképp beszélni szeretett volna velem, de akkor engem ez egyáltalán nem érdekelt.

-           Csak akkor?

-           Ő egyébként sem érdekel, főleg azok után, hogy tudom, végig hátsó szándéka volt, mivel te magad mondtad, hogy szeret – sóhajt fel mélyen, mire szemöldököm ráncolom.

-           Akkor engem miért hoztál ide? – teszem fel a mindent eldöntő kérdést, mire olyan ártatlansággal néz vissza rám, mint talán még soha.

Meglep ez az újfajta kisugárzása, s tudni szeretném, mi ez az egész, akarom hallani a választ, de hosszas ideig csak felváltva néz szemeimbe. Száját szólásra nyitja, s szinte bele is kezdene egy szóba már, de végül az elhal, az ő titka marad, hiába próbálok belőle bármit kiolvasni.

-           Emlékeztetnem kell rá, mit mondtál? Elég… durva voltál, mikor szó szerint megparancsoltad nekem, hogy ne merjek beléd szeretni – végére lesütöm szemeim, s hangom is elhal, nehezen tudok erről beszélni. – Én ezt nem fogom tovább csinálni, nem fogom aláírni a szerződést, nekem ez nem megy, nem az én világom. Bármennyire is próbálkozol ilyen kitartóan, ez nem az én műfajom, nekem ez nem megy. Gondolom, azért csinálod ezt, hogy végül mégis belemenjek, de akkor minden kezdődne elölről, ami nem fog menni. Nem tudok ilyesfajta kapcsolatot elképzelni veled. Mondtam, hogy nem ilyen vagyok, már az elején megmondtam, de nem szálltál le rólam, és még most is itt tartunk, nem haladunk semmit sem előrébb. – Nem szól közbe, csillogó szemekkel figyel, mintha fel se fogná, mit mondok, pedig újból kijelentettem, hogy szeretem. – Mindenesetre, örülök, hogy Jimint elküldted, azért a lakcímét megadhatnád.

-           Minek neked az ő lakcíme? – változik meg egy pillanat alatt kisugárzása.

-           Hogy tudjam, hova kell menni péppé verni – vágom rá gondolkodás nélkül. – Hogy kitekerjem a nyakát, amiért képes volt anno ilyen aljas módon elhagyni! És még azt hittem végig, hogy jó ember! Hol? Sehol! Egy… szemét… - csikorgatom fogam, s az nyugtat meg, mikor váratlanul ér hozzám végigsimítva arcomon, így meglepetten pislogok mosolygós arcára.

-           Ilyen tekintetben itt vagyok. Tessék, akkor üss meg engem, úgyis megérdemlem.

-           Mit? – képedek el teljesen. – Te… nem! Idióta! – csapom félre kezét, amit megmosolyog, következőleg pedig hátat fordítva neki fészkelődöm az ágy majdnem legszélére. – Jó éjszakát! – dörmögöm még utoljára oda neki, mit viszonozva csendben is maradunk.

Most már tényleg nem értek semmit. Nem válaszol a kérdéseimre, magára vállalja a Jiminnek szánt ütéseim, holott jobban belegondolva nem is ő tehet erről. Nem kényszerítette rá, hogy jöjjön hozzá helyettem, meghagyta számára ezt a szabad döntést, ráadásul már azt is tudom, hogy akkor még nem tudott rólam semmit. A kapcsolatunk előtt tudta meg nem sokkal, hogy ki volt Jiminnek az oldalán régen, aztán gondolom, nem szerette volna szóbahozni, egyébként is titoktartás van, nem is róhatom fel neki. Ő megváltoztatta a szerződést, hogy ilyen ne fordulhasson elő többet, hogy valaki miatta szakít a párjával, egyszer mégis megtörtént. Nem tudok haragudni rá. Azt hittem, ha kifakadok neki az emlékeimről, akkor jobb lesz, megtudom, hogy vétkes, majd minden megy tovább, mintha meg se történt volna az együtt töltött idő, de ezekkel a válaszokkal csak arra döbbent rá, hogy ő ártatlan.

Szemeim könnybe lábadnak, ami még egy indok arra, hogy ne forduljak meg. Fáj a szívem, össze vagyok zavarodva, válaszokat akarok, de mikor kapok? Annak azért mégis örülök, hogy Jimin már nincs a képben, Jungkook nem akar tőle semmit, engem pedig még mindig itt tart maga mellett annak ellenére, hogy tudja, szerelmes vagyok belé. Azt hiszem, jót fog tenni nekem a szüleimnél töltött idő, hogy kiszellőztessem a fejem.