[7/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Ismét késve, de megint itt a rész. Sajnálom, csak dolgozom, meg most így az augusztus vége szörnyen be van táblázva, így lassan haladok, de írok, ahogy tudok. Most volt végre időm befejezni a részt, úgyhogy… jó olvasást hozzá! :) 

 

A vendéget hátrakísérve előkapom a táskámban lévő váltópólóm, melyet munka után szerettem volna felvenni, de ilyen helyzetben a szükség rendet bont, majd maradok abban, amiben vagyok. Nem fogok belehalni, főleg azok után, hogy az én hibám, amiért egy vendéget ilyen kellemetlenség érte. Ez is Jungkookra vezethető vissza, mert ha nem akarna ennyire óvni, hogy cseszegessen vele, akkor nem húzott volna fel annyira, hogy figyelmetlenségemben nekimenjek egy idegennek a kávéval teli tálcával.

            -           Még egyszer nagyon sajnálom, ami történt, figyelmetlen voltam – hajolok meg, ezzel is kimutatva felé őszinte bocsánatom, miközben átveszi a felsőjét az enyémre. – Tudom, hogy ez nem számít már egy ilyen után, de a ház vendége, igyon bármit, nem kell kifizetnie.

            -           Valóban nem számít túl sokat már – morogja sértetten. – Nincs túl sok szabadidőm, ma még dolgoznom kell – néz a csuklóján lévő órára.

            -           Sajnálom – hajolok meg újból. – Ha bármiben tudnék segíteni…

            -           Kimoshatja a ruhámat, ha már ilyen szépen összemocskolta – nyújtja felém, mire szemeim tágra nyílnak a hitetlenségtől. – Azzal tudna kompenzálni.

            -           De ez holnapra nem száradna már meg, utána meg nem dolgozom, vissza se tudnám adni azonnal. Egyébként is, fenn áll annak a veszélye, hogy nálam marad véletlenül, ezért jobb, ha magánál tartja. Nem szeretnék a mostaninál nagyobb kellemetlenséget. Kérem, fogadja el a kávét, ön biztosan hamarabb haza is ér, ki tudja szedni belőle a foltot.

            -           De ha nem, megvan, kihez fordulok, hogy fizesse ki – sötétül el pillantása, majd szó nélkül fordul ki az öltözőből, s mint aki annyira járatos erre, magabiztos, határozott léptekkel vonul vissza a helyére, hogy leüljön egy asztalhoz. Egy itallapot máris a kezébe vesz, s lábait is keresztbe rakva, hátradőlve a széken nézegeti a különböző ajánlatokat, én pedig csak haloványan rázom fejem reakciójára. Furcsán sértettnek tűnik, azért ennyire nem volt vészes a helyzet, na meg egyébként is jó ajánlatot tettem, még váltóruhát is tudtam adni! Az, hogy nem mosom ki egy vadidegen felsőjét, az ne legyen már az én hibám!

            Míg várom, hogy válasszon, addig szétnézek a többi asztalnál, letakarítom őket, de ezúttal sokkal jobban odafigyelek arra, mit csinálok. Nem szabad, hogy eluralkodjanak rajtam az érzéseim, és Jungkook körül forogjon minden gondolatom, különben újabb balesetem lesz, amit nem engedhetek meg magamnak a munkában. Ez már így is ciki, hogy a többi idegen előtt leöntöttem egy másikat. Felszolgáló volnék, ahhoz mérten is kell viselkednem. Nem szórakozni vagyok itt, hanem dolgozni, pénzt keresni, aztán még a végén kirúgatom magam – habár ezt a fiatalabb el tudná intézni nekem, hogy ne legyen így, bár belegondolva, lehet, még örülne is neki, ha nem lenne állásom. Akkor legalább maga mellett tudhatna.

            Felveszem a rendelést a mogorva képű vendégtől, majd el is készítem kávéját, hogy aztán azt a legprecízebben szolgálhassam fel neki. Nem szól egy szót se, meg se köszöni, én pedig illendő módon távozom asztalától. Kicsit bosszant, hogy egy nyamvadt köszönömöt sem bír kinyögni, de végül is, biztosan nagyon megsértettem, elvégre az ember nem azért megy kávézóba, hogy az fogadja elsőként, mikor belép az ajtón, hogy az egyik pincér telibe találja egy tálcával.

            Tarkómhoz kapva kezem masszírozom meg nyakam, s vonulok hátra a pult mögötti raktárba, hogy elszámoljak, így a hozzá tartozó papírokat is előveszem. Ezt gyakran meg kell ejteni nálunk, mindig mindent számon kell tartani, miből mennyi fogy, mennyi jön, s eddig nem is volt problémánk ezzel. Hoseok tartja a frontot, úgy sincsenek sokan jelenleg, ezért kényelmesen elvégezhetem a munkám.

            Nagyjából egy órával később éppen a pultot takarítom, s szemem rajta tartom azon a vendégen, akit leöntöttem, viszont ő nyugisan ül a helyén továbbra is, bár már itala régen elfogyott. Telefonját nyomkodja, úgy tűnik, bele van mélyülve egy fontos beszélgetésbe, s nem is zavartatja magát, hogy már szinte csak ő tartózkodik bent, mivel annyira nem szokatlan módon, de csak két asztalnál ülnek rajta kívül, abból is az egyiktől éppen ekkor távoznak. Azt mondta, mennie kell még dolgozni, akkor miért nem siet? Vagy csak azért mondta volna, mert ideges volt? Való igaz, én is szoktam badarságokat mondani, főleg ha elvesztem az önuralmam, viszont most minden békés.

            Az ajtó kivágódik, a bent lévő összes ember annak irányába kapja fejét, én pedig felhúzom szemöldököm a bevonulóra. Jungkook szeli át néhány hosszú lépéssel a köztünk lévő távolságot, majd mikor kellő közelségbe ér, ujjával mutatja is, hogy induljak hátra. Nos, hát ennyit a békéről.

            Szem forgatva megyek utána, majd fejem rázva jelzem számára értetlenségem, mire volt jó ez a jövetele, viszont van egy olyan érzésem, hogy a munka miatt akar számolni még. Nem érdekel, mit tud felhozni annak érdekében, hogy ne jöjjek be holnap, akkor is így fogok tenni, mert nem fogok otthon ülni.

            -           Most van időm, úgyhogy beugrottam hozzád, így legalább nem tudod rám nyomni a telefont – dől neki a falnak. – Gondolkodtam.

            -           Csak nem? – Reakciómra elsötétül pillantása.

            -           Megértem a helyzetedet – kezd bele szépen, nekem pedig nehezemre esik nem felnevetni megfogalmazásán. – Ne nézz így! Komolyan beszélek! Elfogadom, hogy dolgozni szeretnél.

            -           Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezért könyörögnöm kell majd – harapom be ajkam.

            -           A lényeg, hogy nem szeretnék veszekedni, és biztosan te sem, úgyhogy most ráérünk mindketten, ezért tudjuk tisztázni, mi hogy legyen. Azzal nincsen bajom, hogy dolgozol.

            -           Csak azzal, hogy négy napot egymás után, és ez a vendéglátásban megterhelő és blablabla, még sorolhatnám – fejezem be helyette magyarázatát, mire egy másodperc erejéig megszeppen, végül egyetértően bólint. – Túlságosan féltesz, ennek semmi értelme. Férfi vagyok, nem egy nő, és lehet, nem vagyok olyan erős, mint te – mérem végig alakját -, de ettől függetlenül tudok vigyázni magamra. Felnőtt vagyok, ráadásul két évvel idősebb is tőled, úgyhogy akinek itt féltenie kellene a másikat, az én vagyok.

            -           Csak azt szeretném, ha neked a legjobb lenne.

            -           Elhiszem – sóhajtom megadóan. – Ettől függetlenül fogd vissza magad, mert nem egy gyerek vagyok, nem vagy az apám se, arról ne is beszéljünk, hogy alávetettként sem kezelhetsz. Én is megértelek téged, hogy nehezedre esik ennyi év után erről a túlzott gondoskodásról, a figyelemről leszokni, de hagyj teret, ne fojts meg!

            Beáll a csend közöttünk, végül kissé szomorú szemekkel mered rám, amit nem tudok hova tenni. Következőleg már elém is lép, s két keze közé fogva arcom csókol meg úgy, mintha ez lenne az utolsó, ettől pedig kissé meg is rémülök, mintha valamit titkolna előlem. A tekintetéből sugárzott, hogy valamit még szeretne mondani, viszont helyette úgy tapad ajkaimra, mintha nem lenne holnap. Nem bánom, élvezem minden érintését, s viszonzom hevességét, úgy ölelem magamhoz szorosan, soha nem akarván elengedni, ami igaz is. Szeretem őt tiszta szívemből, ezen pedig nem fog változtatni az, hogy félt engem, mivel férfi vagyok, úgyis hozzá fog szokni idővel, hogy felesleges így ugrálnia utánam. Türelmes vagyok, vele az leszek, mivel tudom, min ment keresztül, arról meg csak sejtésem van, mit érezhet, de szörnyen sanyargató lehet. Alig tudom elhinni, hogy egykor az egyik tanára így kikezdett vele és kihasználta. Biztos vagyok benne, hogy hátsószándék vezérelte, vagy nem is tudom, mondjuk szimplán pedofil. Az ilyen embereket soha nem fogom megérteni.

            -           Veled akarok lenni – leheli ajkaimra a szavakat, mire már nyitnám is szám, hogy visszavágjak egy ésszerű magyarázattal, miszerint miért nem lehetünk ma este még egymásnál, viszont ő hamarabb csendre int mutatóujjával, melyet ajkaimhoz érint. – Nem alapvetően értem, hanem úgy, hogy most. Mármint nem azonnal, hanem mondjuk, este átjöhetnél hozzám, és ne mondj semmit, tudom, hogy dolgozol, de még el tudnánk intézni, hogy ne kelljen bejönnöd.

            -           Jungkook…

            -           De el kell mennem! – vág közbe sietősen, mire szemeim a kétszeresükre nőnek. – El kell utaznom, eddig én se tudtam, ma jött be egy ilyen konferencia, amin részt kell vennem, de emiatt odaleszek pár napig, ha pedig még előtte sem lehetek veled… mostanában soha nem vagyunk együtt – vezeti pillantását ajkaimra, miközben hüvelykujjával simogatja őket.

            Szívem heves dobogásba vált, arcom kipirul, s egyszerre önt el a boldogság és a szomorúság. Boldog vagyok, mert ilyen édesen áhítozik utánam, akar magának, mert nem lesz elérhető számomra napokig, s szomorú is, pontosan azért, mert konferenciára kell utaznia. Úgy gondoltam, hogy a három szabadnapomat vele töltöm, de ha ennyire azt akarja, hogy ma éjszakára menjek át, akkor az csak annyit jelenthet, hogy utána már nem lesz egymásra időnk.

            -           Nem hazudsz? – próbálkozom be, hátha csak ezzel akarja elérni a célját, de sugárzik róla, hogy igazat szól.

            -           Komolyan, Tae? – néz kétségbeesettebben. – Ismerlek, úgyis minden követ megmozgatnál, hogy dolgozhass, ezért jöttem be, mert most tudtam meg, hogy el kell mennem már holnap délután, úgyhogy… igazából már úgy gondoltam, hogy igent mondasz, és átjössz.

            -           Ezt meg hogy érted?

            -           Csak ketten lennénk – pislog ártatlanul. – Egész éjjel senki nem zavarna, még holnap délelőtt sem, csak délután érkeznek az utazás miatt, de addig még a munkát is hanyagolom, elintéztem már minden fontosabbat.

            -           Namjoon?

            -           Nem árt a szabadnap neki sem, szóval elküldtem – ránt vállat.

            -           Seoyun?

            -           Van étel a hűtőben, nincs szükségem most rá, úgyhogy őt is hazaszáműztem pihenni.

            Ajkam beharapom, ahogy végiggondolom a helyzetet, a lehetőségeinket, s nem bírom visszafojtani vigyorom, ezúttal én fogom két kezem közé arcát, s nyomom ajkaim övéinek, majd karjaim nyaka köré fonva húzom magamhoz. El sem hiszem, hogy képes volt már előre elzavarni mindenkit magától, hogy végre valóban kettesben lehessünk a négy fal között, ahol senki sem zavar, pedig még nem is tudja, hogy igent mondok-e erre az ajánlatára. Bár mit ne mondjak, azok után, hogy miatta már rég nem élvezhettük egymás társaságát, most egy ilyennel elém áll, ráadásul még azzal is rátesz egy lapáttal, hogy csak napokkal később lehetne lehetőségünk erre ismét, egyértelművé teszi, hogyan fogok dönteni.

            Csókunkat félbeszakítva húzódom el tőle éppen annyira, hogy kényelmesen egymás szemébe tudjunk nézni, mikor is önelégült tekintetével találom szembe magam, viszont ő sem enged el, ugyanúgy húz magához, mint a csók közben. Szinte meg is feledkezem róla, hogy éppen munkában vagyunk, kint úgy sincsenek, Hoseok egyedül is tökéletesen boldogul, nem hal bele ebbe a néhány perc egyedüllétbe.

            -           Akkor ezt vehetem egy igennek? – teszi fel a kérdést, mikor sugárzik róla, hogy tudja válaszom, melyet szem forgatva egy bólintással meg is adok neki. – Majd én beszélek a másik főnököddel, ne aggódj, elintézem – bontakozik ki ölelésemből, mire nyomban utána is kapok.

            -           Apropó! Mi van a mobiloddal? – húzom fel fél szemöldököm. – Azt mondtad, minden munkát lezártál holnap délig, úgyhogy… - hagyom nyitva a mondatot, mire elmosolyodik.

            -           Majd kint hagyom valahol, vagy nem tudom, kikapcsolom, de nem lesz útban.

            Örömömben majd kiugrok bőrömből, de türtőztetem magam, s egy visszafogott, mégis elégedett bólintással jelzem számára, hogy megértettem, nincs is több kérdésem, mehet útjára, így neki is indul a főnök irodája irányába, én pedig visszatérhetek végre a munkámhoz előre. Legszívesebben szökdécselve tenném meg ezt az utat, de bírok magammal, s mosolyom nem bírván letörölni lépek a pult mögé, ahol Hoseok is áll. Mosolyom hamar átragad rá, így csípőjével neki is dől a bútorlapnak, s már várja is, hogy mivel állok elé ezúttal. Nem bírom magamban tartani, el is ecsetelem, hogy holnap sem jövök már be, mert Jungkooknál leszek, a részletek ecsetelése előtt pedig sikeresen leállít, miszerint nem kíváncsi arra, hogyan, mit, mikor és miért fogunk csinálni.

            Körbenézek a kávézóban, ahol már csak egyedül a mogorva vendég ül, s egy pillanatra el is csípem, hogy minket figyel, viszont azonnal kapcsol, hogy őt nézem, így újból visszafordul a telefonjához. Fel is áll asztalától, majd meglepő módon egy köszönöm társaságában hagyja el a helyet, ami kicsit megnyugtat azután, ami történt. Nem bírtam volna ki, ha szó nélkül távozik, mivel elég nagy baklövésem volt, így viszont kicsit nyugtatja a lelkem, hogy annyira mégsem haragudhat.

            A nap további része hamar elrepül, idő közben Jungkook is távozik, miszerint még van egy kis dolga a városban, de utána mindenképpen értem jön, hogy elfurikázzon. Haza sem kell mennem ruháért, elvégre nála van, ami kell az meg most is nálam van, úgyhogy egyből mehetünk is hozzá, amitől szörnyen izgatottá válok. Nem gondoltam, hogy ez lesz a nap vége, hogy úgy megyek el innen, hogy holnap már be sem jövök, hanem az egész éjszakámat és délelőttömet végig a másikkal fogom tölteni. Izgatott vagyok, mert végre senki és semmi sem fog zavarni, hogy tényleg együtt lehetünk, ami már olyan régen történt meg. Még a baleset előtt sem volt közöttünk semmi, akkor még csók sem, elvégre a próbaidő lejárt, aztán ő nem érhetett hozzám a szabályok szerint, végül rájött, hogy szeret engem, ezért elmenekült, végül megjelent Jimin, mire én balesetet szenvedtem dühömben. Igen, érdekes időszak volt, de túljutottunk rajta, most pedig végre eljött a pillanat, amire annyira vártam. Járunk, együtt vagyunk, kapcsolatban, igazi kapcsolatban, nem játékban, amit a szüleim is tudnak, s a barátaim is, jelenleg pedig nem is érezhetném magam boldogabbnak.

            Este valamikor megérkezünk hozzá, majd én megyek be előbb a házba, ahol levéve cipőmet, mikor már fordulnék is szembe a másikkal, fel se fogom, mit látok, már ajkaimra is tapad, s úgy húz magához, mintha az élete múlna rajta. Nem gondolkozom, csak viszonzom, miközben automatikusan követem lépteit, ahogy én hátrafele indulok neki, miközben ő halad egyre bentebb a házba. Néhány lépés után felkap ölébe, én pedig lábaim dereka köré fonom, s újból egymásra cuppanunk, akár a tinédzserek, akik nem bírnak a vérükkel. Így gyorsabban haladunk, s legközelebb már csak azon kapom magam, hogy a nappaliban vagyunk, majd a kanapéra óvatosan dönt, végig felettem maradva. Éppen annyira emelkedik meg, hogy ingjét kigombolva pillanatok alatt dobja félre, mindeközben én sem tétovázom, magamról is lekapom felső ruházatom.

            Legbelül forrok, szívem csak úgy dübörög mellkasomban, vérem pedig úgy száguld ereimben, mint már régen. Élvezem a másik kényeztetését, a puha ajkait bőrömön, amint a nyakamat szívogatja, majd hint csókokat legérzékenyebb pontomra, a fülem mögé, melytől átjár a borzongás. Hamar kezelésbe veszi mellbimbóimat, azokkal is elszórakozik, ahogy ajkai közé veszi, nyelvével körözget, kínoz, mindeközben pedig a másik oldalon ujjai közé véve csipked. Az intenzív érzéstől, mit kivált belőlem, mellkasom kidomborítom neki, tudat alatt kérve többre, mire kezével, mellyel eddig kínozta másik kis kavicsom, végigsimít hasamon, majd nadrágom gombját egyszerűen oldja ki, s húzza le a cipzárt is, így nyúlva be egyből bokszeralsóm alá is. Ujjai már gyakorlottan fonódnak körém, mire szemeim lehunyva, fejem is hátravetve sóhajtok fel kéjesen.

            Minekután tovább csókolgatja felhevült bőröm, s férfiasságom is addig masszírozgatja, míg nem elég keménnyé válok kezében, elenged, s türelmetlenül rángatja le rólam nadrágom bokszeralsómmal együtt, amit megkuncogok. Végül zoknimtól is megválok, így anyaszült meztelenül fekszem előtte, ő pedig készségesen vesz szájába, a nedves forróságba, mellyel sikeresen elveszi végleg az eszem. Nem bírok gondolkodni, egyetlen ép foszlány sem formálódik meg bennem. Az egyetlen, amire koncentrálni tudok az az ő nyelve, mely körülöttem jár táncot, néhol gyorsabban forogva, máskor lassabban, kínzóbban. Belekapok hajába, úgy húzom jobban magamra, mikor hangosan nyögök fel egy erősebb szívása alkalmával.

            Mintha már előre eltervezte volna, hogy itt akar megfektetni, az asztal alsó részéről elővesz egy síkosítót, így gyorsabbra véve a tempót, nem szenvedve a nyálazással. Kellően ken bejáratomhoz is és ujjaira egyaránt, úgy vezeti belém az elsőt, viszont nem hagy szenvedni. Újból megtalálja mellbimbóm, s azt szívogatva vonja el figyelmem a kezdeti kellemetlen érzésről. Egyik lábam lent, a másikat már egyre fentebb húzom, hogy kényelmesebben férjen hozzám, amit érzem, hogy megmosolyog, de nem érdekel jelenleg semmi, csak az, hogy végre egymáséi lehessünk úgy, ahogyan szeretnénk, amire vágyunk.

            Néhány perc múltán végez tágításommal, így ő maga is megszabadul maradék ruhájától, amit kiéhezett szemekkel nézek végig. Szexisebb már nem is lehetne, még vetkőzni is olyan szemgyönyörködtetően jól tud, hogy csoda, ha az ember nem könnyezik be, mondván, még a szeme is benedvesedett.

            Mielőtt visszamászhatna fölém, felülök, s nekilökve a háttámlának vetem át lábam fölötte, hogy aztán már javában meredező tagjára fogva üljek ölébe, mire szemeim le is hunyom egy rövid időre, míg szokom az érzést, s fejem is hátravetem. A fiatalabb csípőmre marva vezeti le a feszültséget, s már ő is rendesen zihál az izgalomtól. Türelmetlen, de mégis vár, mert odafigyel rám, viszont ebben egyformák vagyunk. Én magam sem bírok már várni, így ringatózni kezdek ölében, mire elégedetten mordul fel. Először persze próbál megállítani, hogy ne mozogjak rögtön, mivel tudja, hogy nem kellemes, viszont erre csak jobban rászorítok, s sikerül végül elhallgattatnom. Nem érdekel a kezdeti kisebb fájdalom. Hozzá vagyok szokva, főleg mellette, mikor többször is úgy dugott meg, hogy nem várt, hamar belecsapott a lecsóba.

            Sóhajaink és nyögéseink hangjai töltik be a nappali csendjét, s úgy az egész házét, melyben egyedül mi ketten tartózkodunk. Néha rövidebb csókot váltunk, viszont azzal elvonja a figyelmem, s nem is mozgok végig, így végül elintézi, hogy ne húzódjon ki belőlem, s mégis le tudjon fektetni a kanapéra, hogy átvehesse az irányítást. Ekkor prosztatám is megtalálja, mire hangosabban s magasabb hangon nyögök fel, mint eddig, csípőm pedig fellököm, hogy többet kapjak. Folyamatosan vonaglok, hangot adok élvezetemnek, simogatom, karmolászom hátát, míg ő végigcsókolgatja a kényelmesen elérhető testrészeim. A nyakam, a fülem, az arcom, a torkom vonalát végig, a kulcscsontom elhalmozza puha párnáinak édes érintésével.

            Imádom, ahogy összesimulunk, együtt mozgunk, teljesen egymásra vagyunk hangolódva, mintha csak azért teremtettek volna, hogy együtt legyünk, hogy nekünk, kettőnknek együtt kelljen lennie. Jungkookért bármilyen nehéz próbát kiállnék, hiszen szeretem. Szeretem az összes titkával, az elcseszett szerelmi életével, a családi hátterével, a makacs, önfejű énjével együtt. Pontosan azért szeretem, mert olyan, amilyen, s látom benne azt a másik oldalát is, amilyen régen volt. Azt is szeretném megismerni, s tudom, hogy azt is ugyanúgy szeretném.

            Csípőjét hol gyorsabban, hol lassabban, sokkal érzékibben mozgatja, míg nem lehajol hozzám, alkarjain megtámaszkodik a szűk kis helyen, s úgy hajol ajkaimra, érzéki csókba hívva. Nem is válunk el egymástól, s egészen lassú tempóba is vált, mintha csak ajkaink játékának akarna több figyelmet szentelni, s valóban nem egy egyszerű kis csókról van szó, ebben minden érzelme benne van. Ettől csak szorosabban vonom magamhoz, s lábaim is dereka köré fonom.

Megállás nélkül csókoljuk egymást, hallásom el is tompul, egyedül az érzéseknek adom át magam, így először fel se tűnik, Jungkook miért húzódik el tőlem. Szemei tágra nyílnak, ijedtnek tűnik, majd annyira kihúzza magát, hogy kilásson a háttámla mögül, így lábaim visszadobom két oldalra, s ekkor figyelek fel én is arra, amire ő.

-           Jungkook, a nappaliban vagy? – Ez a hang…

-           Anya! Be nem teheted a lábad! Menj innen! Most!

-           Jungkook? – hallatszik tisztábban hangja, mire az én mellkasom is összeszorul, s levegőt is elfelejtek venni. – Ó, Kook! – hallani meglepettebbnek.

Számomra is meglepő dolog történik. A fiatalabb olyan cifrán káromkodja el magát, mellyel ki kívánja zavarni anyját, hogy még én is a szám elé teszem kezeim, miközben tányérméretű szemekkel nézek fel rá. Elhiszem, hogy dühös, én is kényelmetlenül érzem magam, de azért ilyen ocsmány szavakat hallani tőle! Soha nem hallottam még ehhez hasonlót, ráadásul egy ilyen művelt férfitól hallani egészen más, mikor kifordul magából.

Úgy tűnik, hatásos a kizavaró üzenete, ugyanis anyja lépteit hallom távolodni, miután közli vele, hogy a konyhában megvár mindkettőnket, miután felöltöztünk. Biztosan nem tudja, hogy én vagyok itt, mivel a bútortól nem látszom, de egyértelmű, hogy a fia nem magával szórakozik így.

-           Bassza meg! – folytatja tovább ezúttal csendesebben, s idegesen túr hajába, szinte tépve saját tincseit, amit fájdalmas még látni is, s csak ekkor húzódik ki belőlem. – Gondoljunk valami csúnyára, gyerünk – mondogatja magában, s ezt elismétli párszor egy ültőhelyében, mire beharapom ajkam, visszafojtva a feltörni készülő nevetést. Még csak most kezdem felfogni, milyen helyzetben is vagyunk, ahogy a köd eltűnik elmémből.

-           Gondolj szúnyogokra – vágom rá, mire rám vezeti pillantását, miközben felülök, s értetlenül ráncolja szemöldökét. – Azok kis undorítóak, de várjunk csak! Hiszen te az idegesítő kis dolgoktól felizgulsz!

-           Öltözz!

-           Segíthetek is akár, az talán gyorsabb.

-           Nincs ilyenekre idő, most kell kimennünk, úgyhogy tényleg öltözz! Ha kell, akkor meztelenül cipellek ki, de egyébként is csak hátráltatsz így – mér végig, mibe belepirulok. – Ha itt ülsz mellettem meztelenül, nem fogok szúnyogokra gondolni, de semmi másra sem! – próbál taszigálni végére, hogy kezdjek neki az öltözködésnek, mire nem bírom már magamban tartani a nevetést. – Rohadtul nem vicces! – Ideges válasza nem szegi kedvem, csak jobban rákezdek. Valóban kínos lenne, ha álló szerszámmal kellene mutatkoznia a saját anyja előtt. – Komolyan, semmi nevetséges nincs ebben!

-           Dehogynem! Nem tűnt fel, hogy valamiért az égiek ellenünk vannak? Mindig megzavar valaki – nevetem tovább. – De nem azt mondtad, hogy csak ketten leszünk?

-           De, de igen! Csak aztán… szerintem nem záródott be az ajtó rendesen – csapja magát homlokon. – Látod, ez most miattad van! Elvetted az eszem, nem figyeltem oda, csak be akartam rúgni, de… ezek szerint nyitva maradt. Anyámnak nincsen kulcsa, szóval csengetnie kellett volna. Ah! – bosszankodik saját szerencsétlenkedésén, ezért magamra se veszem hibáztatását.

Következőleg szó nélkül hajolok ajkaira, amit kérdés nélkül viszonoz, viszont, mikor elhúzódom tőle, nem öltözködni kezdek, hanem lemászom a kanapéról, hogy elé térdelhessek, amit továbbra is a vágytól elsötétült szemekkel követ figyelemmel. Rám szól, mikor kezembe veszem vágyát, de nem hagyom, hogy ennek így legyen vége. Az anyja felnőtt nő, bizonyára meg fogja érteni, miért késtünk. Értelemszerű, hogy nem szedjük össze magunkat két perc alatt, az meg gyorsabb, ha nem kímélve, gyorsan elégítem ki ajkaim közé zárva, eközben pedig magamat is a csúcsra tudom juttatni, nem kell semmi mással foglalkoznom. Nem is nehéz feladat, elvégre elég felnéznem élvezkedő arcára, máris végigjár a bizsergető érzés.

Számba véve azonnal annyit veszek be, amennyit csak bírok, így egy elhaló nyögés szökik ki ajkai résén át. Egyik kezemmel át fogom magamnak biztosan, másikkal lenyúlok magamhoz, hogy így eljuttassam mindkettőnket a fellegek fölé. Nem finomkodom, ne lassulok be, gyorsan mozgok mindkettőnkön, néhol erősebben megszívva, vagy éppen makkjánál szórakozgatva kicsit, de csak annyira, hogy élvezete minél inkább a tetőfokára hágjon. Hajamba kapva hátraveti fejét, szemeit szorosan hunyja le, hogy az érzésre tudjon koncentrálni, én pedig minden tudásom belevetem abba, hogy neki a legjobb legyen.

Minél gyorsabban mozgatom fejem, annál sűrűbben szalad ki ajkain egy-egy sóhaj, s szinte érzem, hogy közel van a vég, ahogyan nekem is, így végképp nem állok le. Élvezem látni, mennyire sikerül elvennem az eszét, s ettől önbizalmam is megnő, büszke vagyok arra, mit tudok kiváltani ebből a férfiból. Hihetetlen, hogy éppen mi ketten együtt vagyunk. Szeretem, és ezt végtelenül sokszor képes lennék elmondani neki, még ha neki ez nehezére is esik, de látom rajta, hogyan is érez, s már egyszer kicsúszott a száján, nekem pedig az bőven elég. Látnám, ha más lenne a helyzet, nem is várom el, hogy minden nap elmondja.

Mindketten megremegünk, ahogy az orgazmus átjár mindkettőnket. Ki se engedem számból, végig megszívom farkát, hogy aztán az utolsó cseppig lenyeljem élvezetét, végül saját markomba élvezve hunyom le szemeim, így a földet mocskolva össze és a kanapét is kissé. Ezt fel kell takarítanunk, de most erre idő sincs, és itt hirtelenjében kétlem, hogy lenne törlőkendő.

Váratlanul fog kezemre, mellyel magam kényeztettem, s előrehajolva, nyelvét is kidugva szájából tisztogatja le a rajtam maradt fehérséget, melybe belepirulok még most is, főleg, ahogy szemeimbe néz közben. El sem hiszem, hogy az anyja a szomszéd helyiségben van, és mi ilyeneket csinálunk! Elmosolyodom gondolataimon, s csak ezután kapkodjuk magunka ruháinkat, majd indulunk ki a konyhába. Mosolyom alig bírom visszafojtani, folyton előtör belőlem a kuncogás, vagy épp felhorkantok, míg kimegyünk a nappaliból, majd végigjárjuk a folyosót, ilyenkor pedig a fiatalabb rosszalló pillantásokkal illet. Próbálom rendbe szedni magam, folyamatosan igazgatom magamon ruháimat, s hajam is, hogy ne legyen annyira kócos – mintha annyira számítana, elvégre egyértelmű az anyjának, hogy mit csináltunk éppen. Ettől függetlenül nem szeretnék túl szétszórtan állni elé, hiszen ismer már, még meg is védett a saját fiával szemben, amiért azt hittem még anno, hogy ki fogok kapni, ami el is vette az életkedvem, végül mégis kellemeset csalódtam a másikban. Nem, hogy nem cseszett le, még jutalmat is kaptam, mondván, nem mindenki mondhatja el magáról, hogy lenyűgözte az anyját. Mintha bármelyik másik alávetett találkozott volna vele, habár lehet, az exére gondolt. Mindenesetre nekem nem volt semmi dolgom, nem kellett viszonoznom kényeztetését, helyette szimplán élvezhettem, ahogy ő mindent megtesz annak érdekében, hogy nekem jó legyen, kényelmes, s a leginkább élvezhető.

Beharapom ajkam, amint belépünk a konyhába, s anyja is felénk fordul, mikor más Jungkook megköszörüli torkát. Az első, hogy a legfiatalabb elnézést kér az előbbi kirohanása miatt, gondol itt a csúnya szavakra, amitől ismét szívem szerint felnevetnék, viszont ezúttal mégis tartom magam. Az anyja előtt már nem kellene elvetnem a sulykot, főleg egy ilyen helyzetben. Mindeközben én is meghajolok, hogy köszöntsem illedelmesen, mégse gondolja azt, hogy rendetlen vagyok.

-           Azt hiszem, nekünk hármunknak van egy kis megbeszélnivalónk – jelenti ki, amire számítani lehetett. – Szóval egy barát, mi? – néz felém, mire megköszörülöm torkom, s lesütöm szemeim. Nem tudom, hogy ez most jó-e vagy rossz, ezért nem merek válaszolni. – Látod, fiam? Megmondtam neked már az elején, hogy több lesz köztetek – teszi csípőre kezeit, én pedig értetlenül kapom fel fejem.

-           Anya, ez nem ilyen egyszerű – emeli égnek szemeit a szólított.

-           Te nekem csak ne anyázzál, üljetek le! Szépen tisztázunk itt mindent, aztán sokkal egyszerűbb lesz – tesz rendbe minket, mi pedig nem is merünk ellenszegülni, így lélekben felkészülök egy rendkívül kínos beszélgetésre.