[6/25] Stalker with love [2.évad] [+18]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Kicsit késve, de itt vagyok a következő résszel is. Hát… annyira nem nagy szám, de ilyen is kell. :D A kimaradásért pedig bocsi, de voltam nyaralni, aztán dolgozni… a lényeg, hogy forgalmas egy hetem volt, nem voltam gépközelben, meg annyira netközelben sem. xD Remélem, tetszeni fog ez a rész is, jó olvasást! <3

 

A nappali kanapéján elfekve nyomkodom telefonom, barátaimmal beszélgetve, anyám viszont minden alkalmat megragad arra, hogy körülöttem ólálkodjon, és azt lesse, mit csinálok, kivel társalgok éppen. Egy idő után ezt megunva vonulok fel szobámba, ahol végre magamra maradok, s először az ágyamon fekszem hanyatt, mikor Jungkook felhív, majd eközben áttérek az ablakba, onnan nézek kifele, végül már csak azon kapjuk magunkat, hogy egy órája megy a vonal. Mivel csak papírokat rendez, meg alapvetően is egyedül van, végig megy a vonal, s még ha éppen nem is beszélünk, akkor is hallgatjuk, mi megy a túloldalt. Nekem persze semmi dolgom, csak annyi, hogy pihenjek, így néhol lecserélek egy-két kötést, de már egész szépen alakulnak a sérüléseim.

            Vacsorára apám is hazaér, így végre együtt tudunk enni, s el is beszélgetjük az időt mindenféléről. Ők is mesélnek arról, milyen az élet itthon, és a többi családtagról, majd rám is kitérünk, milyen egyedül élni, viszont erre anyám szemei felcsillannak, hogy már lehetne esélyem elköltözni, ráadásul a saját főnökömhöz, aki gazdag. Persze, erre sötét pillantással illetem, s apám szerencsére az én oldalamra áll, hogy lenyugtassa feleségét, nem kell felfújni a kettőnk kérdőjeles kapcsolatát. A másik nem tudja magában tartani, elmondja, mit látott délelőtt, nekem pedig betelik a pohár, hogy ennyire nem bír magával, lecsapom a pálcikákat az asztalra, majd megfogom a tányérral együtt és a mosogatóba teszem. Még a hűtőből veszek ki magamnak inni, elvégre a meleg idő megérkezett, szükség van a hűsítő italra, s azzal vonulok ki a nappaliba, hogy tévét nézzek, amiből persze az lesz, hogy a telefonom ismét előtérbe kerül.

            A következő napok hasonlóan telnek. A szüleim dolgozni járnak, így többször is egyedül maradok, aminek néha örülök, néha nem, elvégre lehetek én eleget egyedül, de közben mégis jól esik a célozgatások után egy kis magány. A zúzódásaimnak idővel már nyoma sincs, s nagyjából egy hét elteltével úgy érzem, ideje visszatérnem, dolgozni. Anyám természetesen az utolsó percig kihasználja, hogy elmondja, mennyire szép pár vagyunk Jungkookkal, amin a végén már csak nevetek, mivel elég kis aranyos, ahogy szinte jobban örül nekünk, mint én, pedig én aztán jól tudom, mennyi mindenen kellett ehhez keresztülmennünk, hogy most ott tartsunk, ahol. Apám figyelmeztet, hogy mégis csak a főnökömmel van dolgom, így fel is vázolom neki a helyzetet, hogy tulajdonképpen miattam lett az, hiszen azért vette meg a kávézót, mert én ott dolgozom, így rajtam tudja tartani a szemét. Ezzel persze sikerül meglepnem mindkettejüket, hogy ennyire ragaszkodó típus, s végül abba megy át az egész beszélgetés, hogy vigyázzak vele, mert nem ismerem túl régóta, ki tudja, milyen titkai vannak, amin újfent csak nevetni tudok, elvégre jól tudom, milyen, habár még nem oldódott fel teljesen, azért ismerem a múltját, meg tudom érteni.

            Egyik nap útnak is indulok vissza a nagyvárosba, miután beszélek az eredeti főnökömmel, hogy most már beírhat munkára, nem kell több betegszabadság. Nem sokkal később már érkezik is a főnököm főnökétől a hívás, amiben megszid, amiért ilyen felelőtlenül visszamennék dolgozni, és hogy ezt előbb vele kellett volna megbeszélnem, így egy kisebb veszekedésbe elegyedünk, majd dühösen nyomom ki, meg se várva, hogy a másik is elköszönjön tőlem. Ezt követően a másik főnököm tárcsázom újból, hogy ne is foglalkozzon a másik szavaival, vegyen vissza dolgozni, történjék bármi, mert jól vagyok. Szerencsére sikerül lebeszélnem, hogy négy napot mehessek egymás után, viszont ezután elmaradhatatlan, hogy újból csörögjön a telefonom, de már nem veszem fel, nincs kedvem vitatkozni, így utána sms-t kapok arról, hogy szemtelen vagyok, túl makacs, és ezért még számolunk. Gondolatban nyelvet öltök rá, s nem is terhelem magam válasszal, inkább pihenek a maradék vonatút alatt.

            Higgadtan, s felszabadultabban szállok le a vonatról, majd indulok be az állomás épületébe, hogy aztán azon keresztül távozhassak is, majd egy busszal hazatérjek. Fárasztó az út, még ha annyira nem is lakunk egymástól messze, mint lehetne. Tarkómhoz vezetve kezem masszírozom meg nyakam, körözve fejemmel, majd mikor újból kinyitom szemeim és előre nézek a kijárat felé, egy pillanatra meg is torpanok, mivel félúton az ajtók felé ott áll Jungkook, tekintete pedig egyáltalán nem árulkodik jókedvről. Szemeim égnek emelve indulok felé, majd kissé feszülten nézek farkasszemet vele. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szól semmit, s tudom, hogy mindketten tisztában vagyunk a másik gondolataival jelen pillanatban. Nem fárasztom a kérdéseimmel, mégis mit keres itt, mivel egyértelmű, hogy szándékosan jött ki elém.

            -           Nem kellett volna megmondanom, mikor érkezem – dobok egyet az utazótáskámon, mely vállamon pihen.

            -           El akarnád titkolni?

            -           Nem, de annyit bőven elég lett volna tudnod, hogy a nap folyamán jövök, akkor biztosan nem jössz ki értem. Tudom használni a tömegközlekedést is, nem kell ilyenekkel fáradnod, mert tudom, hogy sok a munkád, igazán felesleges emiatt törnöd magad – próbálom valahogy ésszerűen megmagyarázni neki és nem nekiesni, így elkerülve a veszekedést, de érezni a levegőben a feszültséget, s látom is tekintetén, hogy nem tetszik neki a véleményem.

            -           Nem felesleges, és a városban is volt dolgom, úgyhogy úgy időzítettem, hogy közben kijöhessek eléd. Miért nyomorognál másokkal, ha kényelmesen hazaguríthatlak?

            -           Állandóan miattam maradsz el a munkával! – csattanok fel. – Nem akarok teher lenni, nem érted?

            -           De nem vagy az! – emeli meg ő is hangját, mire elhallgatok, s kifújva a levegőt megadom magam, így végül haza is visz.

            Az út viszonylag csendben telik, én pedig idő közben sikeresen meggyőzöm magam arról, hogy ennek a férfinak tényleg sokat jelentek, ha képes minden egyes alkalommal ugrani értem, még akkor is, ha erre semmi szükség. Halovány mosoly meg is jelenik arcomon, miközben le sem veszem róla tekintetem, amit persze idő közben észrevesz, s meg is szól érte. Összerezzenve nézek ki inkább a mellettem lévő ablakon. Határozottan nem tiszta a lelkiismeretem.

            Mikor megállunk a lépcsőháznál, ahol lakom, nem mozdul egyikünk sem, s érzem is, hogy beszélnünk kell, de nem szeretnék veszekedni. Megannyi kérdésem is lenne ismét, viszont attól is tartok, hogy nem fog jól elsülni a beszélgetés, melynek hangot is adok egy feszült sóhajjal, ezzel magamra vonva a másik figyelmét.

            -           Akkor ez most mi? – piszkálgatom ujjaim, szemeibe viszont nem merek belenézni. – Mármint közöttünk.

            -           Hogy érted?

            -           Ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk? Nincs is szerződés, nincsen semmi ilyesmiről szó, még azt is elmondtad, mi történt veled régebben, most meg kijöttél értem, és… nem tudom, mit kellene gondolnom. Nem beszéltünk ilyesmiről.

            Beáll a csend, mondhatni kitapintható a feszültség közöttünk, így idő közben bátorkodom újból rá vezetni pillantásom, hogy valami őszinte választ kapjak. Azt mondta, szeret, tisztán emlékszem, s arra is, hogy utána hogyan viszonyultunk egymáshoz, hogy milyen volt a búcsú, de arról nem ejtettünk szót, hogy járnánk-e, hogy miféle kapcsolat van közöttünk. Ha ő is szeret és én is őt, akkor egyértelműnek kellene lennie a válasznak, hogy igen, együtt vagyunk, ezúttal tényleg, igazán együtt, nem pedig játszó- és szex társakként.

            -           Ki kell mondani, hogy egyértelmű legyen? – túr hajába, miből egyből lejön, hogy ideges.

            -           Igen, ki, a te esetedben ki kell.

            -           Már megmondtam, hogy mit gondolok, nem?

            -           Akkor járunk – jelentem ki egyértelműen, ha már ő nem képes rá.

            Ádámcsutkája fel-, majd lemozdul, ahogy nyel egyet, végül viszonozza pillantásom, így hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra csendben, amit újból én török meg.

            -           Akkor akár tisztázhatjuk is az alapokat. Nem kell rohangálnod utánam, van busz. – Már nyitja is száját válaszra, mire mutatóujjam ajkaira nyomva csitítom el. – Tudom, hogy nem teher, de nem várhatom el, hogy ezt megtedd értem minden nap. Egyedül is el tudok dolgozni járni, azt meg nem szeretem, ha valaki állandóan a seggemben van.

            -           Máskor pedig inkább úgy fogalmazol, hogy gyorsabban, mélyebbre! – fog csuklómra, hogy elhúzza kezem, s hangját a végére meg is magasítja, én pedig fülig pirulok szavaitól.

            -           Ó, csak várd ki a végét! Ezt még úgy vissza fogod kapni! – rántom el kezem, mire elneveti magát. – Tudod jól, hogy nem így értettem! Áh, mindegy! – legyintek, ahogy vigyora törhetetlen. – Tehát – köszörülöm meg torkom –, kell a tér, neked is megvan a saját kis személyes szférád és nekem is, úgyhogy nem kell minden egyes nap rohangálnod utánam.

            -           De nincs kocsid.

            -           Hát az már lényegtelen – rántok vállat, pedig valójában fáj érte a szívem. – Egyébként azt… sajnálom – nézek ki az ablakomon, elszégyellve magam. – Már hamarabb is bocsánatot kellett volna kérnem érte, de dühös voltam, nem ez volt eszembe, ami tudom, hogy nem mentség, főleg, hogy nem is tehetsz semmiről, mint kiderült, de még csak nem olyan rég vetted azt a szépséget, és tudom, hogy nagyon drága volt, több millió, én meg máris összetöröm, mert éppen idióta voltam, de…

            -           Hé-hé! – állít le hadarásomban, majd államra fogva fordít magával szembe. – Nem gond, nem kell magyarázkodnod, megértem, miért voltál feldúlt, a helyedben én is elmentem volna.

            -           Nem, ez nem egy nem gond, ez drága!

            -           Taehyung, te nagyon bolond vagy – mosolyodik el, majd hajamon simít végig, mire megrökönyödöm. Ehhez még hozzá kell szoknom.

            -           Tönkre tettem az autód!

            -           Az a tied volt.

            -           Még meg se tudtam hálálni, folyton csak vitatkoztam veled miatta – biggyesztem le ajkaim.

            -           Ami azt illeti, bármikor meg tudod hálálni, ha nagyon szeretnéd – köszörüli meg torkát, mire szemöldököm ráncolom. – Ahogyan azt bizonyára te is gondolod, sok jobb dolog van a pénznél – nedvesíti be ajkait, nekem pedig ekkor leesik, mire is gondol, viszont nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy máris az ölébe ugrok. Pimasz mosolyra húzódnak ajkaim, miközben beharapom őket, szándékosan téve így, hiszen tudom, hogy milyen hatással van rá.

            -           Igazán? Szóval most szeretnél passzív lenni? – Tekintete mindent elmond, s nem bírom nevetés nélkül hagyni, amire már rosszalló pillantást kapok. – Most mit izélsz, te mondtad, hogy cserélhetünk, vagy félsz? Már nem emlékszel, milyen? Hogy is mondtad nekem? Öt év hosszú idő, és szűz vagyok, pedig nem voltam semmilyen értelemben.

            -           Mégis úgy szenvedtél, mintha soha nem jártak volna benned – vág vissza, én pedig átkozom az eget, hogy ennyivel könnyebben zavarba lehet hozni, viszont éppen ezért nem is hagyom magam.

            -           Szóval azt akarod mondani, hogy attól félsz, szenvedni fogsz? Pedig elég finomak az ujjaim – tartom fel őket, mire elkapva őket el sem engedi kezem, hogy ne tudjak többet mutogatni. – Néha úgy gondolom, téged nem lehet zavarba hozni, de egyre nehezebben palástolod az érzéseid – nevetem ki.

            -           Mindenesetre, jobb, ha tudod, hogy mik a lehetőségeid arra, hogy meghálálj egy-egy ajándékot. Ha ennyire zavar, hogy nem tudsz visszafizetni semmit, akkor akár át is jöhetsz hozzám, hogy kedvemre tegyél.

            -           Nem – vágom rá határozottan. – Ha lehet, akkor megtartanám a szabad akaratom, egyébként is dolgoznom kell járni, innen meg sokkal közelebb van a kávézó, mint tőled. Nem fogok onnan bejárni, főleg, hogy akkor be kellene hozni minden reggel. Fárasztó lenne.

            -           Akkor be lennél hozva minden reggel – ránt vállat. – Egyébként sem kell dolgoznod. Ha átköltöznél…

            -           Nem költözöm sehova! – fonom keresztbe karjaim. – Ha úgy vesszük, akkor alig vagyunk együtt néhány napja. Nem költözöm össze senkivel ilyen rövid időn belül.

            -           Miért, talán éveket akarsz várni? – komorodik el. – Egyszerűbb lenne, neked tényleg semmit nem kell tenned, csak…

            -           Nekem az nem élet – vágok szavába újból. – Kell, hogy valamivel lefoglaljam magam, máskülönben unatkoznék, és már megmondtam, hogy nem költözöm össze senkivel ilyen rövid idő után. Majd… egyszer… talán – pislogok zavartan, elvégre még anno Jiminnel sem jött össze a költözködés, így gátlásaim vannak ezzel kapcsolatban, főleg, hogy olyannal tenném, aki szintén gátlásos.

            Úgy tűnik, sikerül megbékélnie a helyzettel, s valamilyen szinten elégedett is a válaszommal, elvégre nem utasítottam el egy életre, mindössze egyelőre nem szeretnék ilyen nagy lépéseket tenni. Mégis csak most jöttünk össze, hiszen eddig csak egy játék volt az egész. Mindkettőnknek szüksége van időre, hogy tiszta lapokkal indíthassunk, ezért jobb, ha megmarad egy kis távolság, mivel ha összeköltözünk, egészen más lenne minden.

            Jungkook egy határozott mozdulattal hajol hozzám, amennyire tud a biztonsági övtől, s egyik kezét tarkómhoz vezetve csókol meg, mely látszólag búcsúzónak indul, viszont elsősorban miattam válik sokkal szenvedélyesebbé, mint kellene. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik az érintése, a simogatásai, a csókjai a bőrömön, hogy hallhassam a hangját, mikor az izgalomtól sóhajt, az élvezettől nyög fel. Ahogy ebbe belegondolok, úgy veszem át egyre inkább az irányítást, míg végül nem szusszant ajkaim közé, mellyel elárulja, hogy sikerült felhúznom.

            Gyorsan cselekszem. Az övemet kicsatolom, majd először arcához kapok, hogy jobban húzhassam magamhoz, végül őt is megszabadítom a sajátja fogságától. Ezt az alkalmat választom arra, hogy egy pillanat alatt az ölébe másszak, mire kezeivel csípőmért kap, abba markol bele, miközben tovább csókoljuk egymást. Miközben egymással vagyunk elfoglalva, megtalálom az ülésén azt a fogót, mellyel hátra tudom dönteni, így váratlanul borul vízszintesbe. Kénytelenül szakadunk el egymástól, s meglepetten pislog fel rám, mire már meg is támaszkodom fölötte, hogy újból ajkaira tapadjak, melyet hagy is, de közben nem hagyja szó nélkül tettem.

            -           Tae, az autóban vagyunk! – Elmosolyodom próbálkozásán, ugyanis szavaival ellentétben ugyanolyan hevességgel csókol, mint én őt.

            -           Legutóbb ez a tény nem zavart.

            -           Az más volt, és egyébként is a lakásodnál vagyunk, ha valaki erre jön, még csak nem is hátul ülünk, ahol sötétebbek az ablakok. Itt elöl viszonylag belátni.

            -           De hátul ott a táskám – biggyesztem le ajkaim. – Nem érdekelnek a szomszédok – tekintem lezártnak a témát, s újból ajkaira tapadok, amit viszonoz.

            A percek teltével egyre hevesebbé válunk, már ő tépi tincseim, hogy jobban magához húzzon, vagy éppen végigmarkolássza felsőtestem, míg végül nem fenekemnél megállapodik, s úgy simogat, én pedig automatikusan vonaglok meg többért áhítozva. Mintha minden gondom elszállna, nem is veszekedtünk volna, az egész csak egy álom lenne, olyan érzékien simulunk egymáshoz, még a ruha takarásában, így hamar meg is szabadulok felsőmtől, hogy az hátul végezhesse. Miközben az alattam fekvő nyakát veszem ostrom alá, kigombolom ingjét, s úgy rántom két oldalra, hogy láthassam szépen kidolgozott testét, melynek már a látványa is hiányzott a szememnek, hát még az, hogy megérinthessem!

            Nyomot hagyok magam után, kellőképp megszívogatom bőrét, mire egy kisebb nyögés hagyja el száját, ettől pedig felpezsdül a vérem. Szívesen cserélnék szerepet már most azonnal, de az első ilyen alkalmat nem egy autóban szeretném, hanem egy pihe-puha ágyikóban, ahol el tudunk lazulni, nem kell sietni, márpedig, ha tizenhét éves volt, mikor utoljára ebben volt része, akkor bizony oda kell rá figyelni. Kegyes vagyok, tudom, hogy el tudnám lazítani, még ha vonakodna is tőle eleinte, de ahhoz az kell, hogy megteremtsem a szükséges hangulatot, környezetet.

            A fiatalabb végigsimít hátamon, majd kezeit előrevezetve szabadít meg nadrágom szorításától, mindeközben egy pillanatra sem szakad el ajkaimtól. Ujjait bevezeti bokszeralsóm alá, s férfiasságomra fogva masszírozgat, mire felmordulok a bizsergető érzéstől. Csókunkba mosolyog reakciómon, majd szabad kezét arcomhoz vezetve simít bőrömön végig, s azzal szakít el kettőnket egymástól, hogy mutató- és középsőujját is párnáimnak nyomja. Csillogó, vágy ittas szemekkel néz enyéimbe, én pedig értve a célzást veszem számba egy kisebb nyögés kíséretében, ugyanis éppen ekkor ránt egy erősebbet rajtam. Úgy ízlelgetem, szívogatom ujjait, hogy le sem hunyom szemeim, végig állom pillantását, s úgy helyezkedem, hogy kényelmesebben fel tudjak ülni, miközben tovább kényeztet. Sugárzik tekintetéből, mennyire tetszik neki, amit lát, így nem is fosztom meg az élvezettől, úgy bánok ujjaival, mintha meredező vágyát kényeztetném.

Lassan ringatózom ölében, kezébe jobban belenyomva magam, mire kihúzza ujjait számból, s felülve, kezével is így tesz nadrágomnál, úgy húz magához újabb csókra, ezzel elvonva figyelmem. Már csak arra kapom fel fejem, hogy hátulról csúsztatja be hozzám kezét, s fenekem két partja közé vezetve benedvesített ujjait, vezeti belém kertelés nélkül az elsőt, minek hatására fájdalomtól torzul el arcom, de jól bírom, már hozzászoktam, milyen. Nyakánál ölelem magamhoz, szorosan bújva hozzá, miközben hol csókoljuk egymást, hol vállára borulok, hogy kibírjam a hangosabb nyögések kíséretében, amint tágít idő közben második ujjával is.

Egyszerre két dolog történik, mely összezavar, s közben mégis elveszi az eszem. Combomnál érzem, amint rezeg valami, s mindeközben végigjár az az istenfeletti érzés, melybe beleremegek, amit nem is tudok hang nélkül hagyni, viszont hamar észbe kapok, ahogyan a másik is, s először csak értetlenül nézünk egymásra, majd lassan ki is húzza nadrágomból kezét, mire csalódottan nyüszítek fel, de nem hagyom, hogy ő nyúljon zsebéhez. Türelmetlenül és egyben idegesen veszem el telefonját, mely továbbra is csörög, s Jungkook hiába próbálja meg elvenni tőlem, elhúzom tőle az ellenkező irányba, amire rosszalló pillantást kapok.

-           Utálom a telefonod! – morgom, miközben az idegen számot lesem, ki is keresheti, de biztos vagyok benne, hogy munka ügyben hívják.

-           Add ide! – nyújtja kezét, hátha kedvesebbé válok és átadom, de helyette lezárom a készüléket és az anyósülésre dobom. – Mit csinálsz? Fel kell vennem!

-           Most?! – csattanok fel. – Már nem ez volna az első alkalom, hogy miattad maradunk félbe. Majd később visszahívod, ha pedig fontos, akkor úgyis keresni fog még.

Mindkét kezével elkap tarkómnál fogva, s egy váratlan, szenvedélyes csókba invitál, amit nem vagyok rest viszonozni, majd kezeit le is vezeti végigsimítva testemen, egészen fenekemig, ahol belém markolva húz jobban öléhez, hogy éreztesse velem, mennyire kíván. Ajkai közé nyögök, mibe ekkor beleharap, s vadabbá is válik, állatiasabba vált, úgy szívogat, harapdál, mintha egyenesen fel akarna falni, ez pedig bármilyen őrülten hangzik, de tetszik.

-           Én is… akarom – lihegi, mikor elválunk egymástól, s szemei is sötéten csillognak, ezzel alátámasztva igazát. – Viszont ez most fontos.

-           Azt se tudod, ki hívott – dünnyögöm.

-           Van sejtésem, mivel mára még be van ütemezve egy megbeszélés egy céggel, amiben apám is benne van, ha pedig ezt lemondom, akkor nem tudom elsimítani az ügyet, mert nem csak az enyém.

-           Apád ennyire félelmetes? – szűkítem résnyire szemeim, mire nagyot nyel.

-           Tőle tanultam, amit tudok – simít végig arcomon hüvelykujjával, s hozzám hajolva nyom egy csókot ajkaimra. – Félelmetes tud lenni, ha a munkáról van szó, úgyhogy nem szeretnék késni, így is éppen úgy sikerült ütemeznem a dolgaim, hogy el tudjak érted ugrani, de nem gondoltam, hogy… így nekem esel – húzódnak perverz mosolyra ajkai, én pedig ajkam beharapva sütöm le szemeim. Én se gondoltam, hogy ez lesz a találkozónk vége, főleg, hogy azt se tudtam, kijön értem. – Könnyítenél a helyzeten, ha kimásznál az ölemből.

-           Most bezzeg fontosabb a munkád, de ha én mondom, akkor vitatkozol, ha pedig végre úgy állnék a dolgokhoz, ahogyan te, akkor probléma van belőle – motyogom orrom alatt, miközben visszamászom az anyósülésre, a telefont elvéve onnan, átnyújtva közben a másiknak, aki szórakozott pillantással illet, de kulturálja magát annyira, hogy nem nevet ki hangosan.

-           Majd bepótoljuk, ígérem – nyújtja át pólómat, s közben át is hajol hozzám, hogy csókban részesítsen.

-           Azt hiszed, ez kompenzál, minekután már második alkalommal hagysz magamra ilyen állapotban? – morgom tovább, mire ismételten kapok egy rövid csókot. – Mondhatnád, hogy van egy fontosabb… tárgyalásod – vonok vállat, mire már felnevet, de gyorsan szája elé is teszi kezét, hogy visszafojtsa hangját, ami túl édesre sikeredik tőle, s legbelül megolvad a szívem ettől a látványtól. – Ebben nincsen semmi vicces – kapom magamra felsőmet, viszont ekkor megint ajkaimra hajol, ezt pedig már nem hagyom annyiban, elkapom tarkójánál fogva, s úgy nyújtom el hosszabbra kényeztető ajándékát, mellyel egyértelműen el akar hallgattatni, majd szem forgatva húzódom el annyira, hogy szóhoz tudjak jutni, így homlokunkat támasztom össze. – Szeretlek – suttogom csendesen, mire elmosolyodik, s a csók elmaradhatatlan, végül kénytelenül válunk el egymástól, elvégre nem búcsúzkodhatunk örökké. – Jól van, megyek már, nem is zavarlak, dolgozz csak, de ezért megátkozlak – sóhajtok szándékosan hangosan, majd gyorsan igazítom vissza nadrágom, miközben kiszállok a kocsiból, hogy aztán hátulról vegyem ki táskáim, míg ő visszagombolja ingjét.

-           Miért átkozol el? Mivel? – fordul hátra, mikor már a székét is visszaigazítja.

-           Nagyon remélem, hogy eszedbe fogok jutni azon a megbeszélésen és nem fogod tudni palástolni a zavarod, mikor arra gondolsz, milyen lehetőséget hagytál ki – köpöm hozzá a szavakat játszott sértettséggel, holott valójában megértem, miért kell sietnie, ezért sem zaklatom tovább. – Egyébként majd nézz tükörbe – dobom be a végszót vigyorogva, majd már be is csapom az ajtót, hogy elinduljak a lépcsőház irányába, próbálva valahogy takargatni merevedésem, mely remélem, mire felérek, elmúlik, mert elég kényelmetlen.

Az ajtóból még utoljára hátranézek a másikra, aki idegesen tapogatja a szívásfoltot nyakán, melyet a visszapillantó tükörben néz meg jobban magának, ezt pedig nem bírom kuncogás nélkül hagyni. Tekintetünk összefonódik, s belőle sokféle érzelem sugárzik egyszerre, viszont egyvalamiben biztos vagyok. Nem haragszik.

Kipakolva a lakásban, elvégzem a szükséges teendőket, megmosakszom, eszem, beszélgetek szokás szerint a barátaimmal, majd már el is telik az idő annyira, hogy elnyomjon az álom. Reggel vár a munka, végre visszamehetek a kávézóba, s meg is gyógyultam, mondhatni kutya bajom sincs, így újult erővel dobhatom be magam a mélyvízbe, de szeretem ezt csinálni, nem véletlenül tanultam ki a szakmát, még ha jó is lett volna tovább tanulni. Meg vagyok elégedve azzal, ami van, nem fogok panaszkodni azért, mert megterhelő az emberekkel bánni, fárasztó felszolgálni, egész nap talpon lenni. Való igaz, húzós lesz az elkövetkezendő négy nap, de legalább visszarázódom, aztán úgyis három nap szabadság jön, mert a másik főnököm is megmondta, hogy ennyi nap munka után mindenképp kiad ennyit, főleg, hogy tudja, betegszabadságon voltam, nem akar ennyire leterhelni. Valójában ő maga három napot mondott, én harcoltam ki magamnak a négyet, de nem bánom. Legalább elfoglalom magam, és Jungkook sem fog a nyomomban járni.

Reggel korán kelek, hogy elkészüljek, majd elérve a kinézett buszt, be is érek a kávézóba, ahol hátravonulva öltözöm fel, s köszönök Hoseoknak, aki szintén ott tartózkodik. Nem szükséges mesélnem, ugyanis már mindent megírtam neki, amit lehetett, amiről érdemes tudnia, így megúszva egy kínos beszélgetést lépünk vissza az éttermi részhez, hogy előkészítsünk mindent a nyitásra.

A nap szokásosan telik el, kicsit bele is fáradok a sok mászkálásba, hiszen elszoktam tőle, elég volt ez a kis idő arra, hogy a szervezetem elfelejtse, milyen érzés is az, ha dolgozni kell. Ennek ellenére másnap már jól megy a munka, már nem érzem magam olyan fáradtnak, mint az előtte lévő nap, s sokkal mosolygósabban állok a vendégek elé, hogy felvegyem a rendelésüket, majd azt eléjük is tegyem. Harmadnap már teljesen sikerül visszaszoknom a munkához, s mivel ketten is be vagyunk ismételten osztva Hoseokkal, ezért tudok lazítani is.

Telefonom váratlanul csörren fel, mikor a pult mögött állok éppen, így megkérem barátomat, hogy tartsa a frontot, míg hátramegyek felvenni, ugyanis Jungkook keres, nála meg nem szeretném kihúzni a gyufát azzal, hogy nem veszem fel. Érzékeny természet.

-           Miért keresel ilyenkor? – térek a lényegre, mire bosszús hangja köszön vissza.

-           Holnap is bemész? Nem figyeltem, hogy mennyi időre vagy beírva, csak annyit, hogy dolgozol, de most nézem, hogy négy nap mész egymás után – magyarázza a nyilvánvalót, én pedig csak ártatlanul hümmögök, helyeselve állítására. – Normális vagy? Az tudod, milyen húzós?

-           Mert te? – sóhajtok mélyet. – Konkrétan minden nap dolgozol.

-           Az én helyzetem egészen más, én itthon ülök, ha úgy tartja kedvem, pihenek, nem húzok le nagyjából tizenkét órát naponta egyhuzamban, hanem ha úgy érzem, akkor igenis pihenőt tartok, nekem nem mondja meg senki, mit csináljak.

-           Remek, akkor nekem se mondd meg te! – mutatok rá a lényegre. – Már be vagyok írva, mások is ehhez vannak igazítva, úgyhogy légy szíves ne zavarj, dolgozom.

-           Le ne merd tenni – mélyül el hangja. – Nem dolgozhatsz ennyit egymás után a vendéglátásban, főleg úgy, hogy most gyógyultál meg.

-           Menjek inkább hozzád?

-           Pontosan! Nagyon szépen kitaláltad, jöhetsz hozzám, itt tudsz pihenni, de nem hajszolod túl magad.

-           Jungkook – morgom idegesebben. – Nem hajszolom túl magam, majd ha úgy lesz, arról biztosíthatlak, hogy tudni fogsz, és téged ismerve úgyis nálad kötnék ki utána.

-           Még jó hogy! És… mit beszélsz? Nem! Nem várjuk meg, míg rosszul leszel!

-           Túlgondolod az egészet – legyintek, habár ezt nem látja. – Jól vagyok, ne bosszants! Hagyj élni!

-           Nem.

-           Hogy mondod? – húzom fel magam még jobban, pedig biztos vagyok benne, hogy ő sem gondolja komolyan, mégis sikerül eldurrannia az agyamnak. – Na, ide figyelj! Nekem te nem fogod megmondani, mikor mit csináljak, akkor sem, ha együtt vagyunk! Szokj le a parancsolgatásról vagy felmondok, csak ne legyél a főnököm!

-           Oda fogok menni és elráncigállak, ha pedig fel akarnál mondani, akkor szólj csak nekem, majd elintézem, hogy ne dolgozz többet, így végre biztonságban lehetsz mellettem.

-           Ki vagy te? Az apám? – teszem csípőre szabad kezem. – Fejezd be ezt a gyerekes hisztit! Felnőtt emberek vagyunk, nekem is dolgoznom kell, mert nem fogsz eltartani akkor sem, ha megteheted. Dolgozni szeretnék, mert ez a normális, és nem fogok a te pénzeden élni, egyébként is van saját lakásom és még sorolhatnám, de nem fogok megint erről vitát nyitni. Kész, pont, ennyi, fogadd el.

-           Nekem nem azzal van a bajom, hogy dolgozol, hanem azzal, hogy mennyit! Ép eszű ember nem vállal be egymás után ennyi napot.

-           Most azt akarod mondani, hogy nem vagyok normális? Köszönöm, igazán kedves vagy! Te aztán tudod, hogyan kell bókolni a párodnak! Vegyél inkább pár különórát, hogyan bánj a pasiddal, címszó alatt. Most pedig leteszem. – Meg se várom, hogy válaszoljon, kinyomom a hívást, mire kicsit meg is bánom, hogy ezek voltak az utolsó szavaim felé, de végül fejem rázom, elhessegetve ezeket a gondolatokat. Megérdemelte, ideje, hogy észhez térjen, nem vagyok a bábja, nem vagyok már az alávetettje sem. A párja vagyok, akkor viselkedjen is ahhoz mérten.

Visszamegyek az éttermi részre, majd az egyik asztalhoz lépek, hogy eltakarítsam onnan a maradékot, amit hagytak az előző vendégek, mivel Hoseok éppen másokkal van elfoglalva. Ideges vagyok, kis időre van szükségem, amíg lenyugszom, viszont munka után mindenképp beszélnem kell Jungkookkal, mert ez a beszélgetés ennyiben nem maradhat. Megértem, hogy aggódik értem, de nem kellene a ló túloldalára esnie annyi miatt, mert négy napot dolgozom egymás után. Igaz, mind a négy nap reggeltől estig bent vagyok, megy a rohanás, meg minden egyéb, ami a vendéglátásban van, de utána úgyis lesz pihenőm, akkor pedig átmegyek hozzá, egyébként is hiányzik. Szeretnék mellette aludni el éjjel, hozzábújni, végre valahára tényleg úgy szeretkezni, hogy ne zavarjon senki, az őszinte érzéseinkkel, csak ketten.

Gondolataim mélyére merülve nem figyelek, merre lépek, így az éppen újonnan érkező vendégnek egyenesen nekimegyek a tálcával a kezemben, s a még megmaradt kávé ruhájára folyik, az egyik csészét pedig nem sikerül megmentenem, legurul és darabokra törik, így magamra vonom az összes vendég figyelmét.

-           Nagyon sajnálom! – kérek elnézést azonnal kapcsolva. – Tényleg, igazán sajnálom, kérem, ne haragudjon, nem akartam, figyelmetlen voltam! – vezetem rá pillantásom, s látom, hogy egy mogorva képű, tőlem alacsonyabb vendég áll velem szemben, de nem szól egy szót se. – Ha megengedi, hátrakísérem és adok váltópólót, ami tiszta.

-           Azt elfogadnám, köszönöm – morogja mély hangon, én pedig vissza is viszem a tálcát a helyére, majd intek Hosoeknak, hogy takarítsa fel gyorsan a csésze darabjait, amíg én hátramegyek a vendéggel.

Nagyszerű. Sikerült Jungkooknak annyira felidegesítenie, hogy még a munkámban is egy oltári nagy hibát vétsek. Mindenképp beszélnünk kell, mert ez így nem mehet tovább.