[4/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Ez egy elég terjedelmes rész lett, azt hiszem, a leghosszabb az összes eddigi közül. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! <3
U.i.: A hibákért bocsi, majd javítom! ^^

 

Bekopogok az ócska faajtón a sárga színű egy emeletes, de mégis kis családias méretű házba. Édesanyám nyit ajtót, s örömtelien borul nyakamba, mikor realizálja, az egyetlen fia áll vele szemben. Viszonzom ölelését, majd fogva az utazótáskám és kistáskám, beljebb megyünk, ahol apámmal egy gyors köszönéssel letudunk mindent. Ő a nappaliban ül és nézi a tévét, mely a bejárati ajtótól balra helyezkedik el, fal pedig nem választja el a folyosótól. Jobbra helyezkedik el a lépcső, melyen fellépve megyek régi szobámba. Az emeleten három szoba van, ezek közül egy a szüleimé, egy az enyém volt, egy pedig vendégek számára van fenntartva, mivel testvérem nincsen, mindemellett egy fürdőszoba is található erre, ami a földszinten is van, így sosem vagyunk útban egymásnak. Ha valakinek fontos a fürdőszoba, valamelyiket mindig üresen találja.

            Ledobom a bevetett ágyra táskáim, majd telefonomon még gyorsan átnézem az értesítéseket, üzeneteket, végül azt is ott hagyom, hogy senki se zavarjon. Azért jöttem ide, hogy kiszellőztessem a fejem, nem pedig azért, mert jobban fel akarom zaklatni magam. Szükségem van egy kis időre, amit csak és kizárólag magamnak szentelek, nem foglalkozva mások problémáival, az enyémek is éppen elegek, de jelenleg ezekkel sem szeretnék foglalkozni.

            A földszinten tovább sétálok a nappalitól, s szintén balra elválasztva egy véknyabb fallal, ott a konyha, ahová már vezet át ajtó, s odabent találom anyámat, aki éppen főz, így beállok mellé segíteni. Beszélgetésbe elegyedünk a főzés tudományáról, hogy ő miket talált ki mostanság, miféle újdonságokat ismert meg, melyeket meg szeretne mutatni nekem is, majd a munka is szóba kerül, ebből kifolyólag pedig a baleset is. Már elmondtam neki, hogy az emlékeim visszatértek, de nem tudta belőlem kiszedni, mi történt pontosan. Nem voltam hajlandó róla beszélni, s hiába próbálkozik most is, nem engedek ebben a témában. Azzal sikerül újfent lecsillapítanom, hogy nem szeretnék róla beszélni.

            -           Majd segíthetsz apádnak a kerti munkában, de mint láthatod ő csak a lustálkodáshoz ért – biccent a nappali irányába, ahonnan kihallatszik a tévé hangja, s néhol apámé, aki válaszol a képernyőnek. – Örülök, hogy itthon vagy, és elsősorban persze pihenésre van szükséged…

            -           Anya, jól vagyok! – szólok közbe. – Tényleg! Nem kell aggódnod miattam, majd én azt tudom, hogy mit csinálhatok és mit nem. Most csak ki szeretném élvezni, hogy végre itthon vagyok, pihenhetek, akár segíthetek is nektek, amivel tartozom nektek azok után, hogy a kórházba annyit kellett fizetnetek, hogy bejöhessetek hozzám. Nem olcsó naponta oda vonatozgatni, úgyhogy pár napig maradok, úgyis betegszabadságon vagyok.

            -           Igazán nagylelkű a főnököd. Hallottam, hogy ő fizette ki a kezeléseket, na meg aztán még engedi is, hogy huzamosabb ideig ne járjál be dolgozni! Ezért még nagy köszönetet kell mondanod neki, és tedd össze a két kezed, amiért ilyen jó főnököt fogtál ki, mert mások már rég kirúgtak volna, nemhogy fizessék a számláid!

            -           Kösz, anya – morgom. – Inkább főzök le kávét, mert úgy látom, nincs – terelem a szót, s reménykedem benne, hogy ezzel lezárjuk a témát, viszont anyám továbbra is tömi a fejem a hülyeségeivel, míg végül nem már egy szertartásról nem kezd beszélni, hogy szenteljem meg a lelkét, hívjam éjjel a verandára, akkor úgyse láthatnak a szomszédok. – Anya, most már komolyan! Fejezd be! Honnan szedted ezt a sok sületlenséget.

            -           Esténként ilyeneket adnak a hírek helyett.

            -           Le fogom tiltatni az ilyen csatornákat, ahol ezek mennek, mert rossz hatással vannak rád.

            A kávé lassan fő le, így a maradék időben kimegyek a hátsó ajtón a teraszra, friss levegőt szívni, s a korláton támasztva alkarjaim nézek szét a kiskertben, majd át a szomszédéhoz, ahol két kisgyerek játszik éppen. Egy kislány és egy kisfiú rugdossák egymásnak a gumilabdát, miközben különböző szavakat kiabálnak, mintha valami szupererejük lenne, ezt pedig nem bírom mosoly nélkül hagyni. Emlékszem, mikor még én voltam ilyen fiatal, akkor én is hasonló bolondságokat mondogattam, s tettem is. Szeleburdi voltam, nem bírtak velem anyámék, viszont azóta megkomolyodtam, egyedül élek, dolgozok, s öt éve már nem is élek igazán. Szeretnék újra olyan önfeledten boldog lenni, mint régen.

            A labda átrepül a kiskertünkbe, s a két kisgyerek kérlelő szemekkel néz rám, majd lebácsizva meg is kérnek rá, hogy dobjam vissza, amit széles mosollyal arcomon meg is teszek. Figyelmeztetem őket a szokásos dolgokkal, miszerint figyeljenek oda jobban, játszanak óvatosan, s miután bólintanak, tipikus gyermek módjára mondanak is ellent nekem, mikor is a fiú belerúg újból a labdába, a lány pedig emeli lábát, viszont elveszti egyensúlyát és egyenest pofával a földre zuhan.

            Ajkamba harapok visszafojtva feltörni készülő nevetésem, s visszalépek a teraszra, hogy onnan nézzem tovább játékukat s a környezetet, ahol felnőttem. Szép az idő, kellemesen meleg a hőmérséklet, az eget pedig csak néhány bárányfelhő takarja. Mélyet szippantok szülőhelyem levegőjéből, majd elégedetten morranok fel. Leülök az egyik székre, mely ki van téve, s emlékeimbe merülve kapcsolódom ki.

            -           Taehyung! Nézd csak! Tessék! Virágot a virágnak – nyújtja felém a kertből tépett kis fehér virágot, s fülemre is teszi, ahol biztosan megáll.

            -           Bolond – mosolyodom el, majd leülök a lépcsőre, s ő is mellém telepszik. – Szép időnk van, nem? Elmehetnénk a strandra.

            -           Vagy helyette akár fel is mehetnénk az emeleti mosdóba, engedünk kellemesen langyos vizet, teleöntjük tusfürdővel, behabozzuk és egyszerre hűt és kettesben is lehetünk anélkül, hogy bárki vagy bármi zavarna.

            -           Bármi? – nevetek fel.

            -           A ruhákról nem szokás személyként beszélni.

            -           Benne vagyok – csillannak fel szemeim, s állára fogva húzom is egy forró csókba.

            Az emeleten hamar befoglaljuk a fürdőt, s magunkra is zárjuk az ajtót, nehogy a szüleim esetlegesen ránk nyissanak, majd megengedve a kád vizet, pillanatok alatt szabadulunk meg ruháinktól. Elsőként én fekszem be, majd velem szemben helyet foglal a másik is, s egy ideig csak beszélgetünk, végül Jimin az, aki fordít helyzetén, s fejét vállamnak döntve pihen. Én is lentebb csúszom a kádban, hogy kényelmesebb legyen, s úgy játszadoznak el ujjaim testén. Simogatom bőrét, a hasánál, mellkasánál, néha a karjára is áttérve, majd végül szorosan ölelem magamhoz sose akarván elengedni, amit meg is kuncog, s kicsit oldalára fordulva hajol ajkaimra, így egy újabb szenvedélyes csókcsatába elegyedünk, melynek a vége sose sül el jól. A szüleim itthon vannak, de ez egy cseppet sem érdekel. Az ajtó zárva, Jimin meg megtanul szépen csendben maradni, mivel elég hangos szokott lenni, így ezekkel a feltételekkel simogatom egyre közelebb ágyékához, mit egy kéjes sóhajjal díjaz, mikor elérem.

            Most, hogy újra találkoztunk, állandóan eszembe jut, hogyan töltöttük együtt a napjainkat, viszont már nem a szomorú üresség tölt ki tőle, hanem a harag. Még mindig szörnyen haragszom rá, s ez nem is fog másképp lenni, amíg egyszer legalább be nem húzhatok neki, amire már készítem is az öklöm. Miatta nem bíztam Jungkookban, de most már tudom, hogy ártatlan, nem ő akart minket szétválasztani, nem ő hívta vissza Jimint, nem marasztalta most se magánál, még beszélni sem volt hajlandó vele, helyette elvitette Namjoonnal, így út közben rám találtak az autópályán, ahol elsőként tudtak a segítségemre sietni. Kíváncsi lennék, vajon milyen pofát vághatott hozzám, mikor meglátta, hogy abban az autóban én fekszem eszméletlenül.

            Remek! Eddig örültem, hogy van autóm, most viszont újból a tömegközlekedésre vagyok szorulva, pedig nemrég kaptam meg azt a szépséget és máris csak gondot okozok vele. Lehet, nem nekem való ez a vezetés, de ettől függetlenül, ha már megkaptam, örültem neki, szerettem volna használni, még ha vége is a kapcsolatunknak a fiatalabbal.

            Mély sóhajt engedve ki ajkaim rése közül állok fel a székből, s indulok be a házba, hogy önthessek magamnak egy csésze kávét. Belépve a nappaliból a tévé hangja mellett beszélgetés szűrődik ki, így tisztában vagyok vele, hogy a szüleim megint valami agysorvasztó műsort néznek, amit kitárgyalva egyetértenek azokkal az értelmetlen dolgokkal, melyeket mondanak benne. El se hiszem, hogy képesek ilyeneket nézni, ami miatt azt hiszik, meg kell szentelnem valaki azért, mert jót tett értem!

            Hangos csörömpölés és törés hangja szakít ki gondolataimból, mire ijedten kapom is fel a fejem. Kérdeznem sem kell, már meg is hallom anyám hangját, hogy siessek és hozzak egy új kávét neki, mert eltörte véletlenül a csészéjét, aztán a felmosót is odavihetném utána, hogy feltakarítsunk. Mély sóhajjal veszem tudomásul, hogy a magamnak kitöltött kávét mégsem tudom meginni, mert vihetem ki neki, viszont feltakarítani biztosan nem fogok, visszajövök önteni magamnak egy másikat.

            Egy csészealjra helyezem az italt, majd úgy fordulok ki a konyhából, ahonnan egy lépés és a nappaliban is vagyok szinte, viszont ekkor én is megtorpanok. Szemeim tágra nyílnak, szívem a torkomban dobog, kezeim megremegnek, ujjaim elgyengülnek, a kávé pedig már zuhan is a földre.

            -           Látja? Az anyjára ütött! – szólal fel apám fejét rázva, egyenest a főnököm főnökének szánva szavait.

            Jungkook hátradől a kanapén ülve, s egyik kezét szájához emelve takarja el valamelyest, milyen szórakoztatónak találja az iménti jelenetet. Apámtól megkapom, hogy ne csak álljak ott, hanem csináljak is valamit, így édesanyámmal együtt vonulunk vissza az összetört darabokkal a konyhába, majd takarítjuk gyorsan fel a kiöntöttet, végül kettesben maradunk a kávéfőző mellett. Csípőmre téve kezem állok elé, s suttogva kérem számon, mi ez az egész, mire először tőle is csak dorgálást kapok, hogy lehetnék figyelmesebb is, ha már a főnököm itt van.

            -           Először úgy kopogott be, hogy téged keres, mi meg gondoltuk, hogy egy barátod lehet a másik városból, aztán az imént rákérdeztünk, hogy ki is ő egyébként, amikor meg azt mondta, hogy ő a Jeon’s vállalat örököse. Ő Jeon Jungkook, az a fiatal, gazdag férfi!

            -           Ezért törted össze a csészét?

            -           Te is összetörted, ne kérj számon!

            -           Én azért törtem össze, mert nem számítottam az érkezésére! Nem is mondtam meg neki, hogy hol laktok! – magasodik egyre inkább hangom, de továbbra is suttogva beszélünk. – Bár lényegtelen, ő a főnököm főnöke, simán megtudhatta valahogy.

            -           Ő a főnököd? Ő fizette ki a kórházi kezelést és engedett el szabadságra? – esik le álla, mire szemeim égnek emelem.

            -           Történetesen igen, ő, de…

            -           Egy rossz szót ne merj szólni! Ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy megháláljuk neki valahogyan, ha pedig ő is abból a városból jött, akkor igazán maradhatna is akár, ne fáradjon azzal, hogy keres egy hotelt, ahol nem is biztos, hogy van hely errefelé!

            -           Anya! – emelem meg hangom, válaszától teljesen megfeledkezve arról, hogy suttognom kellene, így el is szégyellem magam. – Inkább csak… vigyünk ki kávét mindenkinek, jó? – húzom egy erőltetett mosolyra ajkaim.

            Egy tálcán elő is készítünk mindent, a cukrot, tejszínt, ami csak kellhet egy kávéba, hogy mindenki kedvére ízesíthessen, s azt a nappaliban az asztal közepére letéve szolgáljuk fel, majd én vagyok az, aki mindenki elé leteszi a csészéket, a többit oldják meg maguk, otthon vagyunk. Anyámmal a Jungkookkal szemközti oldalon lévő kanapén helyezkedünk el, apám az egyetlen, aki fotelben terpeszkedik, viszont látom rajta, hogy kicsit be van feszülve attól, ki is van a házában.

            Nem tudom leplezni idegességem, s hiába veszem kezembe a kávét, hogy azt igyam, ahelyett, hogy rosszat szóljak, gyilkos, sötét pillantásom elkerülhetetlen a velem szemben ülő számára. Nem vak, így észre is veszi, milyen szemekkel méregetem, elvégre reggel még ő vitt engem haza, aztán persze az állomásra is elfuvarozott, de oda már nem jött be velem. Nem beszéltünk többet a visszatért emlékeimről, a történtekről, így a kérdések továbbra is a levegőben lógnak, viszont zavaró, hogy kiderítette, hol laknak a szüleim és utánam merészkedett. Nem dolgoznia kellene?!

            -           Szóval jól megy a vállalkozás? – teszi fel a kérdést anyám, mire égnek is emelem szemeim, belül letagadva. Hogy tehet fel ilyen kérdést, mikor sugárzik róla a gazdagság?

            -           Igen, minden jól működik, a partnereink megbízhatóak, jó kezekbe adunk mindent, ami pedig mégse olyan sikeres, azzal sincsen probléma. Vagy felbontjuk a szerződést az üzlettel, vagy jobb helyet kovácsolunk belőle, ami plusz kiadás, de később úgyis nyereséges. Előre kell gondolkozni – feleli, mire az én szemeim is felcsillannak, elvégre még egyszer sem hallottam a munkájáról beszélni. Voltam már mellette, mikor dolgozott, de nem beszélt nekem arról, hogyan zajlanak a dolgai.

            -           Nehéz lehet, ehhez adottság kell. Kár érte, hogy a fiam nem tanult tovább, bár amilyen kis szeleburdi, nem állná meg a helyét vezetőként – nevet fel, mire szemeim tágra nyílnak, s úgy fordítom fejem irányába. – Most miért nézel így? Igaz, ami igaz, neveletlen kölyök voltál.

            -           Köszönöm, anya, folytasd még, kérlek! Szerinted nem sok gyerekről tudod elmondani, hogy síri csendben megült a seggén!

            -           Taehyung! – szól rám apám erélyesebben, mire le is teszem a csésze kávét a kezemből, és keresztbe fonva karjaim mellkasom előtt duzzogva dőlök hátra. – Viselkedj felnőtt férfi módjára! Egyébként is, hogy beszélsz a főnököd előtt?

            -           Remek, szóval te is tudod – morgom orrom alatt, majd a velem szemben ülőre vezetem sötét pillantásom, viszont be kell látnom, nagyon jól tudja tartani magát mások előtt. Meg se rezzen, viszont szemei csillogása elárulja, hogy jól szórakozik a kialakult helyzeten. – Ha már így mindenki tisztában van ezzel, akkor áttérhetünk a legfontosabb témára – húzom mosolyra ajkaim. – Mit keresel itt?

            -           Taehyung, az istenért! Hogy beszélsz vele? – hördül fel apám.

            -           Elnézését kérjük, Mr Jeon! A fiam néha nem érzi, hol a határ – szabadkozik anyám is, mire hátravetem fejem felnevetve. – Tae, drágám, viselkedj!

            -           Semmi baj, ismerem – feleli mosolyogva Kook, mire meglepetten rándul egyet fél szemöldököm. – Nem azzal a szándékkal jöttem ide, hogy főnökeként lássam, hogy van, mert láttam minden nap. – Újabbat rándulnak izmaim, s egy pillanatra meg is ijedek, hogy kikotyog bármit rólunk, de aztán le is nyugszom, elvégre éppen ő az, aki az ilyeneket szereti titkolni.

            -           Minden nap? Úgy érti… a kórházba is és utána is minden nap megnézte az állapotát? – hüledezik anyám, s apám is meglepetten pislog párat. – A mi fiúnkat? Ennyire jó munkaerő? – A kérdezett elmosolyodik a felvetésen.

            -           Igen, kétség kívül az egyik legjobb – néz szemeimbe, mellyel eléri, hogy zavarban érezzem magam, így karjaim is leengedem. – Magam is leteszteltem, figyeltem, úgyhogy ha valaki azt mondja, valamit rosszul csinál, az hazudik.

            -           Büszke vagyok rád – suttogja anyám, de nem bírok rá figyelni, végig a fiatalabbon tartom szemeim. – De akkor miért jött hozzánk, ha nem főnökeként?

            -           Csak a környéken volt dolgom – feleli zavart mosollyal, ami alapvetően nem tűnik fel, én is csak azért ismerem fel benne, mert kezdem egészen kiismerni már. Egyértelmű, hogy hazudik. – Tudtam, hogy Taehyung idejött, ezért gondoltam, benézek hozzá, de nagyon örülök, hogy megismerhettem magukat. Szép kis ház – néz körbe, én pedig résnyire szűkítve szemeim harapdálom ajkam.

            -           Köszönjük – felelik szüleim egyszerre, majd anyám folytatja. – Ha már így idesodorta az élet – kuncog fel saját megfogalmazásán, amire nem bírom ki, hogy ne vágjak újabb pofát -, mi lenne, ha maradna éjszakára?

            -           Mi van? – csattanok fel. – Azt már nem! Szándékosan hozol ilyen kínos helyzetbe? Gyerünk Jungkook, állj csak fel, menjél szépen haza, éppen eleget figyeltél már rám! – állok fel ültemből, mire mindhárman meglepetten néznek fel rám. – Köszönöm, hogy benéztél, de mint láthatod, nagyon is jól vagyok, és…

            -           Azt mondtad, akkor keresselek, ha tudom a választ – vág közbe, mire tágra nyílnak szemeim.

            Múlt éjjel beismertem, hogy már rég visszatértek az emlékeim, így titkolóztam előtte, de csak azért, hogy fele akkora fájdalmat okozzak számára, mint amit én szenvedtem el, de persze ez képtelenség, én nem tudom őt bántani, főleg nem azok után, hogy végre megnyílt Jiminről. Tudom, hogy mi történt, most már teljesen összeállt a kép a fejemben, így emiatt nem vagyok képes tovább haragudni rá, ráadásul most visszamondja, amit én mondtam? Akkor azt úgy jelentettem ki, hogy akkor keressen, ha számomra pozitív választ tud adni, egyébként meg felejtsük el egymást – még ha ezt nem is tettem hozzá. Képes ezt a szüleim előtt mondani, mikor eddig olyan szépen tartotta magát, hogy csak véletlenül érkezett, viszont ezzel egyértelművé teszi, hogy van köztünk valami, ami több mint főnök és dolgozó kapcsolat.

            Magabiztosan állja pillantásom, s én is visszaveszek a lendületből, nem tudom, mit kellene tennem, esetleg mondanom. Ha eljött a szüleimhez, akkor biztos vagyok benne, hogy nem azért tette, hogy megszakítsuk a kapcsolatunkat, de akkor nem értem, milyen válasszal érkezhetett. Ilyen hamar átgondolta?

            Anyám csuklómra fogva húz vissza a kanapéra, én viszont képtelen vagyok levenni a szemem a férfiról, aki annyi fejfájást okoz nekem, mint még soha senki.

            -           Ha jól értelmezem, van valami megbeszélni valótok – szólal fel apám először. – Nos, hát akkor nincs is ezen mit tovább ragozni. Nem jelent gondot egyetlen éjszaka, van egy vendégszobánk.

            -           Apa! – szólok rá is. Úgy érzem, az univerzum összefogott ellenem.

            -           Jól mondja, na meg aztán ez a legkevesebb, ha már ideutazott olyan messziről és segített mindenben a balesetet követően. Természetesen a munkájában nem szeretnénk gátolni, de örülnénk, ha maradna – teszi hozzá anyám, én pedig feladva a reményt, hogy meghallanak, dobom hátra magam tenyeremben támasztva homlokom.

            -           Kérem, tegezzenek! Taehyung főnöke volnék, de semmi szükség erre – mosolyog ártatlanul, én meg szinte rá se ismerek. Elképesztő, hogy tudja, kivel hogyan kell beszélni! Már csak hozzám nem ért. – Kényelmesebb, ha csak én magázódom, elvégre fiatalabb vagyok még a fiúknál is.

            -           Fiatalabb? – esik le anyám álla, én pedig gondterhelten sóhajtok fel. – Ó, hát akkor… ahogy szeretnéd – mosolyog rá mézesmázosan. – A vacsora még nincs kész, de Taehyung segédkezett benne, úgyhogy hamarabb meglesz így is, mint lenne, úgyhogy…

            -           Elég a felesleges fecsegésből! Maradsz? – tér a tárgyra apám, mire Jungkook egy határozott bólintással válaszol, én pedig már érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. – Akkor mesélj a munkádról…

            Jungkookból csak úgy ömlenek a szavak, apám minden egyes kérdésére olyan szép diplomatikus választ ad, hogy még én is elképedek, de nem figyelek rájuk sokáig. Kimegyek a konyhába, hogy az ételre nézzek, mely még javába fő, végül anyám is betér hozzám, hogy tegye a dolgát. Kitalálja, hogy készíthetnénk valami süteményt, így engem faggat róla, mi a főnököm kedvence, de őszintén szólva fogalmam sincs róla. Nem beszélgettünk még ilyenekről, de mindent szeret, amit én készítek.

            Szétnézek az egyik receptes könyvünkben, s valami viszonylag egyszerűbben elkészíthetőt ki is szúrok, amihez találok alapanyagot is, tehát legalább a boltba nem kell elrohanni. Elő is készítek mindent, míg anyám takarít, és a vacsorára néz párszor, majd lefedve ott is hagyja magának főni, így egyedül maradok a helyiségben.

            Szóval kell kifőzni pudingot, az lesz a legjobb része. Már a gondolatától is összefut a nyál a számban, ráadásul még a vacsoraként szolgáló leves illata is a levegőben szállingózik, amitől hasam hangosan kordul fel. Azonnal odakapom kezem és halkan nyüszítek fel. Nem szabadott volna rám bízni a sütemény elkészítését.

            -           Tudok segíteni valamit? – hallom meg az ajtóból hangját, mire azonnal veszek is egy száznyolcvan fokos fordulatot, kifordulva a hűtőből, ahonnan apróságokat csentem épp, így gyorsan megrágom a számba vett darabkákat és lenyelve őket pislogok ártatlanul. – Éhes vagy? – mosolyodik el jókedvűen.

            -           Micsoda észrevétel! – csettintek, majd már fordulok is vissza a süteményhez. – Ha éppenséggel nagyon érdekel, akkor miattad kell sütnöm, úgyhogy akár igen, segíthetnél is, mivel neked készül.

            -           Oké – vágja rá gondolkodás nélkül, mire újból felé fordulok, s közeledő alakjára meredek felhúzott szemöldökkel, miközben végigmérem szokásos módon kiöltözött alakját. – Mit kell tennem?

            -           Hát… először is ezeket a ruhákat levenni – harapdálom ajkam, s próbálom visszafojtani mosolyom vajmi kevés sikerrel. – Nem gondolod, hogy majd ebben fogod összemocskolni magad?

            -           Ha csak ennyit szeretnél, akkor leveszem őket, de itt vannak a szüleid is, és kétlem, hogy örülnének annak, ha meztelenül látnának a konyhájukban, még ha ez neked tetszene is – húzódnak pajzán mosolyra ajkai, mire fülig pirulok, ahogy elképzelem, valóban úgy állna mellettem.

            Megragadva csuklóját húzom magam után ki a konyhából, amit először kuncogva enged, majd amint kiérünk, szüleim ledöbbent szemei köszönnek vissza, de nem foglalkozom velük. Célegyenesen megyek fel az emeletre, ahol aztán a szobámba fordulva keressek neki a táskámban valami piszkolható ruhát. Tájékoztatásul közlöm vele, hogy mivel nem tudtam, hány napot szeretnék itt tölteni, ezért sok ruhát bedobáltam, így van mit adnom rá, ezalatt az idő alatt pedig körbenéz a régi cuccaim között, melyeket itt hagytam. Az ablakhoz is elsétál, úgy méri fel a terepet, majd az ágyamra ülve kényelmesedik el.

            Hozzá dobok egy egyszerű fehér felsőt egy kényelmes melegítőnadrággal együtt, hogy azt majd hordhatja akár pizsamának is, de most a sütéshez is tökéletes lesz. Felvezeti rám pillantását, majd fentről lefelé haladva szabadítja meg magát a gombok fogságától, amit először szemérmetlenül figyelek, majd észbe kapva haloványan megrázva fejem sétálok az ablakhoz, hogy inkább kifele meredjek, amíg öltözködik. Halk kuncogás üti meg fülem, így oldalra is pillantok egy másodperc erejéig, amit meg is bánok, mivel önelégült tekintetével találom szembe magam.

            -           Tudod, attól függetlenül, hogy most tulajdonképpen nincs köztünk semmi – szól öltözködés közben, mire kíváncsian csillannak fel szemeim, mire akar kilyukadni -, figyelhetnél arra, mit csinálsz. Lehet, hogy nálatok vagyunk és még nem gyógyultak meg a sebeit teljesen, de ettől függetlenül ugyanolyan intenzív reakciót váltasz ki belőlem, mint előtte. Ennek semmi köze a szerződéshez.

            -           Nem tehetek róla, biztonságban érzem magam. Nem érhetsz hozzám – fonom keresztbe karjaim, s lazán dőlök neki az ablak melletti falnak.

            Befejezve az öltözést lép hozzám, majd nem kertelve simít végig arcomon ujjaival, majd fog államra. Mozdulatlanná dermedek, egy hang sem jön ki torkomon, amit tudom, hogy élvez, és azt is tudom, hogy szándékosan csinálja, elvégre tudja, hogy szeretem, hogy emiatt milyen hatással van rám. Múlt éjjel is megengedte, hogy vezessem le rajta a dühöm, én helyette mégis inkább elfordultam tőle és berekesztettem a beszélgetést. Tisztában van vele, hogy nem lennék képes bántani, fájdalmat okozni. Francba is azzal a fene nagy szívemmel!

            -           Már mondtam, hogy ez nem a szerződésről szól, és ha azt venném előtérbe, akkor jogosan mondhatnád, hogy nem érhetek hozzád, amíg nem írod alá, de annak már semmi köze a kettőnk kapcsolatához – szól végig mélyen a szemeimbe nézve, mire mélyen magamba kell szívnom a levegőt, hogy hevesen verdeső szívem valahogy nyugalomra intsem.

            Válaszra nyitom szám, viszont mielőtt bármit mondhatnék, kopogás hangja zavarja meg a kialakult légkört, s anyám szól be, hogy menjek vissza készíteni a sütit, mert nem fog magától elővarázsolódni. Magamban kivételesen szidom, amiért ezt az alkalmat választotta arra, hogy megzavarjon, bár érthető, elvégre annyit láttak belőlünk, hogy húzom magam után a főnököm, aki ráadásul a Jeon’s vállalat örököse. Biztosan nem szeretnék, ha rossz fényben lennénk feltűntetve a szemében, pedig, ha tudnák, hogy itt az egyetlen, aki rossz fényben lehet, az éppen ő! Ráadásul, már majdnem ki tudtam volna szedni belőle, hogy mi van vele, ha nem a szerződést akarja!

            Nem, Hoseoknak nem lehet igaza. Biztos vagyok benne, hogy rosszul látja a dolgokat, meg persze Jungkook tekintetét is, habár azt nem tudom hova tenni, hogy nem a szerződésről szól a kapcsolatunk. Lehet, úgy érti, hogy mivel nem vagyok hajlandó aláírni, így még mindig él a titoktartási szerződés, tehát valamilyen úton-módon csak folytathatnánk csak meghatározatlan időre. Biztos vagyok benne, hogy valamit kitalált, mert, hogy az képtelenség, amit barátom állít, az is biztos.

            A konyhában folytatjuk az elkezdett sütit, így átpasszolom a puding főzését, elvégre az nem nagydolog, csak nem képes odaégetni. Még a gondolatától is nevethetnékem támad, de mikor ezt ki is mondom, olyan szigorú pillantást kapok, hogy inkább befogom és a piskótaként szolgáló tésztát készítem elő, majd epret is szedek elő, hogy megmossam azt, majd még elővegyek néhány apróságot, ami kell a pudinghoz is és alapjáraton a sütihez.

            Ahogy nézem, hogyan kavargatja az édességet, elhúzom szám, és szóba is hozom a rántottáját, mire újabb sötét pillantást kapok, majd kifakad arról, hogy igenis sokat szenvedett azzal a rántottával. Nem tudta, hogy először a bacont vagy a tojást kell megcsinálni, esetleg egyszerre, így vagy három adag a kukában landolt, mert még oda is égette, mire végiggondolta, hogyan kellene. Nem bírok magammal, hangosan nevetem ki szerencsétlenkedését, amit nem néz jó szemmel, de ekkor kapok észbe, hogy a puding már valószínűleg kész, így átvéve tőle félre is húzom a tűzről.

            Egyszer oldalra pillantva, mintha az ajtóban anyámat venném észre, de alig észrevehetően kikukucskáló arca a fal mögül, el is tűnik, így pislognom kell párat, hogy realizáljam, jól láttam-e, végül betudom paranoiának. Tovább folytatjuk a sütemény összerakását, végül, amint jónak tűnik, bedobjuk a hűtőbe, hogy kellően összedermedjen. A szüleimnek kikiabálok, hogy ideje lenne vacsorázni, ugyanis idő közben azt is lezártam, viszont válaszként annyit kapok, hogy együnk csak mi nyugodtan, ők majd később jönnek. Ki is szedem két személyre a levest, amit viszonylag csendben fogyasztunk el, de megdicséri, hogy anyám olyan finomat főz, mint én, amit megmosolygok, elvégre tőle tanultam, amit tudok.

            A vacsorát követően nekem kell adnom neki még alsóneműt is, mert történetesen nem számolt azzal, hogy ha jön, akkor véletlenül tovább is maradhat a kelleténél, így egyetlen ruhát sem hozott magával. A szobámtól indulva megmutatom neki az emeletet, az ő szobáját, ugyanis a vendégszobában fog aludni, ahová így le is pakol, majd közlöm vele, hogy a mellette lévő ajtó a szüleim szobáját rejti, tehát oda ne tegye be a lábát, majd mellette ott a fürdő, ahol újfent megmutatom, mit használhat, és szerencsére találok az egyik szekrényben bontatlan fogkefét, így azt oda tudom adni neki. Egy ideig szótlanul állunk a kis helyiségben, de mielőtt bármi történhetne, bármi szó elhagyhatná szánkat, erőt véve magamon hagyom magára, hogy mosakodjon csak.

            Nem értem, miért menekülök, de talán csak félek. Érzem, hogy a válasz nem sokára utolér, elvégre itt van a szüleim házában, nem úszhatja meg a vallomást, mégis félek, hogy nem fog tetszeni, amit hallok. Tudnom kell, mire jutott, nem véletlenül van itt, ráadásul egyszer úgyis pontot kell tennünk az ügy végére, de tartok tőle, hogy elveszítem, pedig nem is vagyunk együtt. Itt van mellettem, mégis olyan távolinak érzem.

            Gondolataimból anyám hangja rángat ki, aki a folyosón meglátva sétál be velem a szobámba, majd az ágyamra leülve néz szét gyanakvóan, s miután tőlem is biztosra megtudja, hogy Jungkook van a fürdőben, nekem szenteli minden figyelmét.

            -           Tae, egyetlen, drága, kisfiam – simít végig vállamon, mire szemöldököm ráncolom. – Nem szeretnél valamit elmondani nekem?

            -           Mi ez a hangnem? Pár órával ezelőtt még egy neveletlen kölyöknek neveztél a főnököm előtt – fordítom el tekintetem duzzogva, mire horkantva nevet fel, de gyorsan szája elé is teszi kezét, hogy eltakarja mosolyát.

            -           Az voltál!

            -           Muszáj volt lejáratnod?

            -           Jaj, ugyan már, Tae! – ölel magához, de továbbra is duzzogva tekintek rá. – A kérdésemre ettől függetlenül még mindig nem válaszoltál.

            -           Mégis mit kellene elmondanom? – sóhajtom elhúzódva, válaszként pedig a fürdő felé biccent és szemeivel mindent elmond. – Mit mondjak róla? A főnököm.

            -           Mióta a Jeon’s vállalat örököse a főnököd? – értetlenkedik.

            -           Nem annyira rég – rántok vállat. – Néhány hete találkoztunk először, akkor csak vendégként érkezett, aztán nem sokkal később már úgy lépett be, hogy ő az új főnök, mármint a főnököm főnöke. Felvásárolta a kávézót, és mivel elég jó kapcsolatot tudtam kialakítani vele, ezért intézett el nekem most ennyi mindent és enged is el hosszú időre, betegszabadságra. Ő is látta, milyen állapotban voltam és szeretné figyelemmel követni a gyógyulásom. Gondolom én.

            -           Szóval azt próbálod meg nekem beadni, hogy az emberek ilyen jó viszonyt folytatnak a főnökükkel, hogy flörtölnek egymással? – Meglepetten nyílnak tágra szemeim, viszont válaszolni nincs időm, ugyanis folytatja. – Vagy ez a ti korotokban már másképp megy? Ez már nem is számít annak? Nem tudjátok, hol a határ? A főnököd magad után húzva vonszolod fel az emeletre, aztán bezárkóztok a szobádba?

            -           Csak átöltözött, és nem hinném, hogy bármelyikkőtök is kíváncsi rá.

            -           Átöltözött, itt marad éjszakára, együtt sütöttök, nevettek, vacsoráztok…

            -           Na, már nem azért, de ti nem jöttetek velünk enni! – emelem mutatóujjam, mire kezemre fogva teszi azt vissza ölembe.

            -           Hallottam egy egészen érdekes elszólást tőle – biccent újból a fürdő irányába. – Miféle vetkőzés a téma nálatok? – szűkíti résnyire szemeit. – Nem szép dolog, hogy hallgatóztam egy kicsit, de titkolsz előlem valamit, az meg, hogy utána felmentetek a szobádba, persze, hogy elgondolkodtatott.

            -           Anya, ez…

            -           Ismerlek már, mint a tenyeremet, fiam! – simít végig hajamon ellágyult tekintettel. – Azt mondod, pár hete ismertétek meg egymást? Véletlenül, nem jártok?

            -           Mit? – emelem meg hisztérikusan hangom. – Nem! Nem járunk, dehogy is! Ó, anya, ez nem ilyen egyszerű! – fakadok ki teljesen, s pillantásából látom, hogy nem fogja feladni, így én is feladom a reményt, hogy bármit is beadjak neki kettőnkről, ami csak a munkáról szól. – A főnököm! Miért kell ilyen kínos helyzetbe hoznod éppen előtte? Tudod te, hogy mennyi fejfájást okozott nekem? Még én sem tudom, mit mondhatnék neked, ha még mi sem beszéltünk, márpedig most itt van, úgyhogy meg kell ejtenünk egy nagyon fontos társalgást.

            -           Volt köztetek bármi? – húzza fel kíváncsian szemöldökét.

            -           Mit számít ez? – Válaszomra mindent tudó mosollyal bólogat, mire szemeim égnek emelem. – Már nem zuhanyzik – nézek ki a folyosóra én is, lehalkítva hangom. – Ejtsük a témát, oké?

            -           Csak úgy megjegyezném, hogy elfogadnám melletted – kacsint vigyorogva, mire csak rosszalló pillantást kap tőlem.

            Sikerül kizavarnom a szobámból nagy nehezen, viszont nem bírja ki, hogy suttogva ne tegyen még megjegyzéseket ránk, hogy szerinte mennyire szép párt alkotnánk, ráadásul még pénze is van, nem kellene egyedül élnem, így ha esküvőre kerülne a sor, simán el tudja rendezni Thaiföldön. Hitetlenül zavarom vissza a saját szobájába, majd én is bezárkózom a sajátomba, mielőtt a fiatalabb kijönne a fürdőből, hiszen zavaromban képtelen lennék a szemébe nézni, aztán azt sem tartom kizártnak, hogy valamit meghallott az egészből. Ezért nem akartam anyámnak elmondani semmit! Tudtam, hogy ezt fogja csinálni, Jiminnél is ő mentett ki apám haragjától, mivel neki nem tetszett, hogy egy fiúval jöttem össze, de viszonylag hamar és könnyen megbékélt a helyzettel, aztán a szakításkor még ő volt jobban felháborodva, hogy miért történt ez az egész. Szeretem őket, nagyon szeretem mindkettőt, s elmondhatatlanul örülök annak, hogy ennyire kiállnak mellettem, de ami sok az sok! Nem szeretném, hogy bármit mesterkedjenek a hátam mögött, na meg esküvő?! Thaiföldön? Igen, ott meglehet, hogy valószínűbb, hogy engedélyezik, de mindennek van határa!

            Az idő hamar eltelik, miközben Hoseokkal és Minjaevel chatelek, így már egészen késő van, mikor az időt megnézem. Még el sem mentem zuhanyozni, nem is kezdtem magammal semmit, viszont ahogy arra gondolok, hogy a férfi, akit szeretek, ott van a mellettem lévő szobában, elgondolkodtat, hogy lessek-e inkább be hozzá, vagy inkább kerüljem el. Nem, semmi értelme elkerülnöm, egyértelműen azért jött, hogy beszéljünk, úgyhogy beszélni fogunk. Most már nem kerülheti el az elkerülhetetlent, és én is túlléphetek a félelmemen, ami alaptalan, elvégre is, hogyan veszíthetnék el egy olyasvalakit, aki nem is az enyém?

            Hevesen dobogó szívvel lépek ki a szobámból, s a lehető legcsendesebben próbálom visszazárni az ajtót, de jelenleg az éjszaka csendjében minden sokkal hangosabbnak tűnik, mint alapvetően. Megállok a vendégszoba ajtaja előtt, majd mély levegőt veszek, csak aztán teszem kezem a kilincsre, majd fonom ujjaim köré, de nem merem lenyomni. Mi van, ha alszik? Biztosan kimerült, de az sem kizárt, hogy telefonon keresztül végzi a munkáját, hívogat másokat, abban meg csak nem szabadna megzavarnom.

            Fejem rázom kihessegetve a menekülésre okot adó gondolatokat. Nem fogok visszafordulni. Ennek itt, most az egyszer s mindenkorra pontot teszünk a végére. Addig nem tágítok, amíg az utolsó szóig mindent ki nem húzok belőle.

            Szabad kezemmel halkan bekopogok, hogy mégse váratlanul rontsak rá, mire azonnal érkezik is a válasz, hogy menjek csak be, nekem pedig nem kell kétszer szólni. Innen nincs visszaút.

            Belépve ezt az ajtót is csendesen zárom vissza, majd kezeim hátam mögött tartva fogom továbbra is a kilincset, hátammal pedig nekidőlök a falapnak. Nagyot nyelek, mielőtt a másikra néznék, aki az ágy végében ül kezében a telefonjával, s kíváncsi szemekkel vizslat, így megköszörülve torkom töröm meg a csendet.

            -           Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljünk, és ezzel szerintem te is tisztában vagy – nézek szemeibe kitartóan, mire mellkasa feltűnően emelkedik, majd süpped, de bólint.