[61/?] A vámpírok legnagyobbja - Ajándék [+18]

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Ajándék

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Jimin, Jungkook, Taehyung

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Sziasztok! : ) Sajnálom, hogy ezzel a történettel ennyit késtem, és nem is vagyok benne biztos, hogy tudom rendszeresen hozni, de már olyan régen volt belőle rész, hogy muszáj vagyok feltenni már frisset, hogy azért lássátok, nem halt meg a sztori, viszem ezt is tovább, csak nehéz többet is észben tartani. : ( Sajnálom, de azért most itt van egy fincsike rész, ami remélem, elnyeri a tetszéseteket! <3 Jó olvasást! <3

 

Taehyung POV

A napok kellemesen telnek. Olyan, mintha megváltozott volna közöttünk valami azóta, hogy összekaptunk az egyik nap, ami végül szexbe fulladt, végül mégis jól jöttünk ki belőle. Jimin meglágyult felénk, és jó volt látni, hogy Jungkookra is olyan szeretetteljesen néz, mint rám. Ételt még mindig finomakat kapok, amiket már a fiatalabb is fel szokott hozni nekem a szobába, esetleg együtt megyünk le a konyhára – ahová eleinte hadd ne részletezzem, milyen nehezemre esett lejutni azután, hogy mindketten bennem voltak -, ahol ő vért iszik, amíg én valami normálisat falatozom. Először elég undorító volt, hogy ott issza a vörös folyadékot mellettem, de végül hozzászoktam. Végül is, tenni úgysem tudok ellene semmit, szomjaztatni meg csak nem szomjaztathatom. Nem gyengülhet le azért, mert nem bírom a látványt.

            Eljön annak a napja is, hogy Jimin kerek kétszáz éves legyen. Bált nem rendez, nem érzi úgy, hogy szükséges lenne, viszont én szeretnék ünnepelni. Ez egy nagyon szép szám, amit megélni… hihetetlen, de ő vámpír és él és virul. Szeretjük őt, így Jungkookkal szeretnénk meglepni valamivel, de a kastély falain belül úgy, hogy én még ember is vagyok, nem túl széles a lehetőségek tárháza. Mindenesetre nem adjuk fel, rendes fejtörést okoz, mivel lephetnénk meg, de gondolkozunk rajta.

            -          Egy évvel ezelőtt ilyenkor rabolt el szerintem – gondolkozik hangosan Jungkook mellettem, miközben a folyosókat szeljük. – Lehet, azzal ajándékozta meg magát, hogy embereket lopdosott – kuncogja el a végét, amit én is megmosolygok.

            -          Akkor volt 199 éves. Mennyire öreg!

            -          És mi együtt vagyunk egy olyan perverz vámpírral, aki mondhatni kétszáz évvel idősebb nálunk. Szerinted melyikünk a betegebb? Ő, hogy pedofil, vagy mi, hogy belementünk?

            Újból nevetésben törünk ki, majd meg is állunk a hangszertermes ajtó előtt, ahol egyszer énekelnem kellett, Jimin pedig zongorázott nekünk. Hiányzik az a pillanat, annyira romantikus volt, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy szeret-e minket. Akkoriban még én hisztiztem neki, hogy el kell nyernie a bizalmam. Milyen régen is volt az már! Annyi minden történt azóta, hogy olyan érzésem támad, mintha évek óta itt élnénk, viszont tudom, hogy még csak egy éve történt minden. Elképesztő, mennyi minden történik és változik ennyi idő alatt, pedig annyira nem is hosszú.

            -          Te tudsz rajzolni! – csettintek a felismerésre.

            -          Nahát! Feltűnt az évek során?

            -          Magadat is le tudod rajzolni? – csillannak fel szemeim az ötletemre, mire szemöldökét ráncolva gondolkodik el a lehetőségen, majd vállat vonva felel. – Keresnünk kellene papírokat, ceruzát, aztán készíthetnél egy szép rajzot kettőnkről. Ez szerintem egy nagyon szép ajándék lenne.

            -          Ennyire jól nem hiszem, hogy tudok rajzolni, és egyébként is, ez nagy munka, időigényes, ezért soha nem lennék kész vele, te meg bírnál nekem modellt állni órákon keresztül?

            -          Nos, ha ez szükséges ahhoz, hogy minden oké legyen, akkor persze. Nem mintha lenne más különösebb dolgom. Tudod, nem kell tanulni vagy dolgozni, iskolába menni, ezért bezárkózhatunk ide a hangszerekhez és rajzolhatnál.

            -          A hangszereknél? Ó, hogy te milyen kis huncut vagy! – nevet fel. – Felfekszel a zongorára meztelenül? Azt biztosan értékelné.

            Elpirulok, ahogy elképzelem a lehetőségét, majd meg is köszörülöm a torkom, miközben elfordítom arcom tőle. Ez annyira nem is rossz ötlet, de ha azt a rajzot bárki más meglátná, nem lenne túl jó. Rossz fényt vetne ránk, akkor is, ha esetlegesen mindenki tud a kastélyban a mi kis kapcsolatunkról.

            -          Le tudod akkor magad rajzolni mellém? Majd én segítek. Ha úgy látom, te rosszul látod át magad, akkor beleszólok, habár nem vagyok egy profi rajzos. Ha kell, akkor éjfélig itt fogunk ülni, de még ma elkészítjük azt az ajándékot!

            Nem sokkal később szerzünk is egy kis segítséggel a rajzhoz kellő eszközöket, mihez egy táblát is előveszünk, hogy legyen mire tenni a lapot, majd úgy vonulunk be a hangszerekkel teli terembe, hogy nekikezdjünk a meglepetésnek. Jungkook akárcsak egy stylist, még külön ruhát is aggatott rám, ami egy egyszerű ing egy hozzá passzoló fekete nadrággal, viszont amint a zongorához érünk, megkér, hogy vegyem le, így csak az ing és a bokszeralsóm marad rajtam. Értetlenül pislogok rá, hogy ez mégis miért lenne jobb, végül elém lépve lassan kigombolgatja, mindössze az alsó három darabot hagyja meg a helyén. Egy lépést tesz tőlem hátra, mutatóujjával állát fogva körbe, miközben szemeit résnyire szűkíti, úgy méreget folyamatosan, majd váratlanul lép elém, s jobb vállamról egy gyors mozdulattal tépi le az inget, ami így gyűrötten hullik karomra, én pedig tágra nyílt szemekkel nézek először magamra, majd rá. Ha ez nem volna elég, mindkét kezét bevetve borzolja össze hajamat, majd újból megnéz magának, még egy pár utolsó finomítást végez tincseimmel, majd vágyakozó tekintettel sóhajt fel.

            -          Rád fogok izgulni rajzolás közben – mosolyodik el, én pedig szintén huncut mosollyal nézek vissza rá.

            -          Szóval így akarsz látni? – húzom fel fél szemöldököm, mire szemeimbe nézve pirul el.

            -          Arra gondoltam, hogy hanyatt fekhetnél a zongorán, aztán valahogyan feléd rajzolom magam. Az… nem lenne nehéz, úgy kevesebb figyelmet kell a saját alakomra szánnom, aztán úgyis egy magasak vagyunk, úgyhogy tökéletesen hozzád tudnám mérni magam. Mindegy, pattanj fel! A te dolgod most csak annyi, hogy felfeküdj, és ne mozdulj, a többit megoldom – hesseget a hangszer felé, melyre fel is pattanok, majd elfekszem rajta, ahogyan kérte. – A bal lábadat húzd fel, úgy valamelyest ki fogsz engem takarni, a jobb karodat meg emeld a homlokodhoz, és kicsit fordulj a felső testeddel felém, így látszani fog, hogy a válladon már nincs ott a ruha – harap ajkába, miközben engem méreget, ahogyan beállok a megfelelő pozícióba. – Sőt, tudod, mit? Csússz jobban szélre, a bal karodat meg engedd le a billentyűkre, hadd lógjon ott! A többi maradhat, hm…

            Folyamatosan teszem, amire kér, de nem zavartatom magam. Örülök neki, hogy láthatom az arcán, mennyire tetszik neki a látványom, ezért pedig bármit megtennék. Még utoljára odabiggyeszti nekem, hogy még az arckifejezésem is művészi, amitől automatikusan nevetek fel, viszont ő rám szól, hogy ne mozduljak, s már neki is ül a rajzolásnak a zongoraszéken, lábaival támasztva a táblát. Végig csak őt nézem, a koncentráló arcát, amint összevonja szemöldökeit, majd a ceruzát felém tartja, jobbra, balra fordítgatja, miközben nyelvét is kidugja szájából. Az ilyen mozdulatai után, mintha csak lemért volna, berajzol valamiket a helyére, odaméri a lapra is – legalábbis nekem úgy tűnik. Hosszú ideig fekszem így a zongorán, az idő múlása pedig fel sem tűnik. Élvezem, hogy a másik milyen csillogó, vágy ittas szemekkel méreget párszor, amitől az én szívem is hevesebben ver.

            -          Nem gondolod, hogy körül kellene nézned odakint, nem-e jár a közelben Jimin? Nem lenne jó, ha így találna ránk – kuncogom egy idő után, mikor már megunom a csendet, mire fejét nem fordítja el a rajzról, csak szemeivel néz fel rám egy pillanatra.

            -          Meg kellett volna szereznünk a kulcsot, de ötletem sincs, hol tárolja őket.

            -          Biztosan ott vannak a szobájában. Ha az övé a kastély, akkor ésszerűen az lenne a legértelmesebb megoldás, ha magánál tartaná őket a pótokkal együtt, már ha vannak olyanok.

            -          Ne mozogj! – sziszegi, mire kissé összerezzenek, hiszen a nagy gondolkodás közepette valóban lentebb csúsztattam karomat, melyet eddig homlokomon támasztottam, így vissza is helyezkedem az eredeti pozícióba. – Tae… - Hümmögve adom tudtára, hogy figyelek, de nem néz rám, úgy szól újból. – Gyönyörű vagy. – Szavaiból olyan őszinteség és szeretet sugárzik, hogy érzem, elpirulok, pedig nem ez az első alkalom, hogy meg lettem dicsérve, mégis mikor így bejelenti bármelyikkőjük, hogy mit gondol az adott pillanatban, attól bármikor képes vagyok zavarba jönni.

            Ezután hosszú percekig ismét beáll a csend közöttünk, én pedig kíváncsian figyelem, ahogyan dolgozik, néha huzamosabb ideig a lapnak szentelve figyelmét. Úgy tűnik, valóban bele akar adni apait, anyait, hogy a legjobb munkáját adhassa ki kezei közül, ami érthető. Egy ilyen ajándékot elrontani nem lenne túl jó, így a legjobb lenne, ha a leginkább hasonlítana az eredeti kinézetünkre az, amit a lapon fogunk viszontlátni, én pedig bízom benne, hogy képes rá, hogy megoldja.

            -          Tudod... elég nehéz téged megrajzolni. Nem azért, mert ne rajzoltam volna még embert, mert sokat rajzoltam régen is, mindössze az arcod… hogy is mondjam… olyan egyedi. Mondanám, hogy olyan vagy, mintha egy animéből léptél volna ki, mert olyan tökéletes arcformád van, de közben mégsem, mert te értelemszerűen sokkal eredetibb vagy és… - Elnevetem magam, ahogy megfogalmazza problémáját, mire sértetten fújtat, miközben rám néz. – Ne nevess, elmozdulsz! Éppen az arcodon dolgozom, úgyhogy most egy izmod se rezdüljön!

            -          Tudod, ezt elég nehéz betartani, ha közben ilyeneket mondasz nekem – kuncogom, de azért próbálom újra visszavenni eddigi arckifejezésem.

            -          Csak maradj csendben – rázza fejét, de azért elmosolyodik és folytatja tovább munkáját.

            Az idő teltével nem szól semmit, úgy látszik, nagyon koncentrál arra, amit csinál, én viszont kezdek elgémberedni, mozogni szeretnék, amit egy ideig úgysem tehetek meg. Még kibírom egy ideig, próbálok valóban nem mozdulni, habár néha ujjaimat megmozgatom, s lábfejemmel is körözgetek, viszont tudom, hogy ezt az áldozatot most meg kell hoznom a cél érdekében. Más ajándékot nemigen tudnánk adni Jimin számára, habár egy kis gruppennek biztosan örülne, azért mégsem ez kellene egy ilyen alkalomra. Valami olyat kell neki adni, ami különleges, megmarad, s ha ránéz, mindig tudni fogja, hogy mi vagyunk azok, akiket szeret, akikkel kapcsolatban van. Neki ez az egész még új, bár nekünk is, mégis jobban tudjuk, mit jelent járni valakivel, mint ő, pedig már kétszáz éves.

            -          Mozoghatsz – jelenti ki váratlanul, mire szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől. Lassan, óvatosan ülök fel, s masszírozom meg derekam, majd nyújtózkodom, s végül mégis visszafekszem a hangszerre, hogy azon is így tegyek. – Már órák óta itt ülünk – kuncogja. – Még egy kis igazítás kell neki, de te se nézheted meg, amíg nem leszek kész vele. Majd odaadom, ha tényleg szükségem lesz a segítségedre, de már csak egy tükörre lesz szükségem, hogy az arcomat meg tudjam rajzolni, aztán igazából kész is leszek.

            -          Ennek örülök – fordulok oldalamra, halovány mosollyal nézve rá, mire nagy barna íriszei még inkább elsötétednek, s a táblát is leteszi maga mellé a földre, melyről így a lap lecsúszik, de baja nem lesz. Feláll a székről, s úgy jön közelebb hozzám, majd végigsimít arcomon, s most újból látom benne azt a gyermeki édességet, mint régen. – Nem gondoltam, hogy ennyire fárasztó egy pózban lenni hosszú ideig.

            -          Neked sikerült, kibírtad.

            -          Neked nehezebb dolgod volt.

            -          Igazad van, elég nehéz volt ellenállnom neked – bólogat helyeslően, mire felnevetek, s felülve magamhoz is húzom, hogy egy rövid, de annál édesebb csókot kezdeményezzek. – Ezek után elvárod, hogy most elvonuljak és folytassam a rajzot ahelyett, hogy veled legyek? – húzódik el tőlem, s megbabonázott szemekkel nézi ajkaim, majd néz végén szemeimbe.

            -          Jiminnek születésnapja van, ha elfelejtetted volna – kuncogom, de eszem ágában sincs arra kérni, hogy elmenjen, vagy akár én visszatérjek a hálószobánkba, amit nyomatékosítok is azzal, hogy karjaim nyaka köré fonva hagyom, így nem engedve, hogy elmenjen.

            -          Én meg megdolgoztam az ajándékával, úgyhogy nekem is jár egy kis kényeztetés – pillant újból megbabonázva ajkaimra, mire elmosolyodva támasztom meg homlokom övén.

            -          Miféle kényeztetésre gondolsz?

            -          Mondjam vagy mutassam? – húzódnak perverz mosolyra ajkai.

            -          Szerintem a második opció sokkal érdekesebb.

            Az én szavam az utolsó. Jungkook megragadja a lehetőséget és újból összefonja ajkait enyéimmel, ami először egy szenvedélyesebb csókként indul, majd nyelvét átvezetve hozzám hív táncba, mely egyre hevesebbé válik. Végül elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy egy könnyed mozdulattal ugorjon fel hozzám a zongorára, így kisebb terpeszbe rakva lábait helyezkedik el felettem, majd már hajol is, hogy újból ajkaival becézgessen. Hamar áttér nyakamra, mire megunva azt, hogy tartom magam, hanyatt fekszem újból, s fejem hátravetem, hogy több felületen érjen hozzám. Ennyi fekvés után jól jönne, ha megmozgatna.

            Mivel már így is alig áll rajtam valahogy az ing, nem kell azzal bajlódni, hogy minél hamarabb hozzám férhessen, ugyanis szó szerint már tálcán vagyok kínálva neki. Mellbimbómra tér át, melyet kellően szívogat meg, én pedig tincsei közé túrok, miközben felsóhajtok az intenzív érzésektől, melyeket kivált belőlem.

            -          Jungkook – sóhajtom hangosabban, mikor másik mellbimbóm ujjai közé veszi, és úgy csipkedi meg. Automatikusan domborítom ki mellkasom, szótlanul könyörgöm többért, amit ő már rutinosan tesz meg.

            -          Tae – sóhajtja ő is, miközben lejjebb halad hasamon át alsónadrágom korcáig úgy, hogy nyelvét kidugva nedvesíti be bőröm, amitől megremegek, s alhasam is behúzom a kellemes érzéstől mosolyodva el.

            Az alsóneműmtől is könnyedén foszt meg, s dobja félre, majd újból felém hajol, hogy megcsókolhasson, majd nem is vár sokáig, kezébe veszi vágyam, mely már igencsak keményedni kezdett munkája alatt, belőlem pedig egy kisebb nyögés szökik ki, mikor mozgásba lendül, s mindemellett csókjaival sem áll le, én pedig hátát simogatom. Míg ő engem kényeztet kezével és szájával is, mellyel jelenleg nyakamat találja meg újból, úgy vezetem előre kezeim, hogy felsőjét felhúzzam rajta egészen mellkasáig, ahol végre kapcsol, s elengedve ül fel, hogy ledobja magáról, majd több se kell, türelmetlenül válik meg alsóruházatától is, így legközelebb már anyaszült meztelenül kerekedik fölém, amit én ajak beharapva nézek végig.

            -          Imádlak – vigyorgom, majd karjaimmal nyakánál fogom körbe. – Gyere csak közelebb – emelem lábaim is, s dereka köré fonva húzom testét a lehető legközelebb magamhoz, így férfiasságunk egymáshoz simul, s egyszerre sóhajtunk fel az érzéstől. – Tudod, szívesen hadakoznék, hogy most hadd domináljak én, de meggondoltam magam. Helyette olyan látványban lesz részed, amitől menten elélvezel – csókolok ajkaira a szavak között, ő pedig kíváncsian húzza fel szemöldökét, én pedig perverz vigyorral csókolom meg hosszan. Ő csak pihenjen, nekem mozgásra van szükségem, de nem fosztom meg attól sem, hogy kiélje az domináns vágyait.

Néhány órával később kielégülten és a rajzzal is készen állva indulunk vissza a hálószobába, mindeközben úgy viselkedve, mintha egy friss házaspár lennénk. Minden lehetőséget megragadunk, hogy a folyosón megállva egymásnak essünk, ha pedig jön valaki, gyorsan befutunk az egyik sarkon, majd a nevetést nehezen visszafojtva várjuk, míg elmegy az őr, aki valójában mit se foglalkozik velünk, azért nem lenne szép, ha úgy látna minket valaki, hogy éppenséggel egymás szájában turkálunk. Még ujjainkat is összekulcsoljuk, míg fel nem érünk a legfelső szintre, majd a hálószoba ajtaja előtt megállva, még egyszer szoros öleléssel és csókkal olvadunk egymásba.

            -          Biztosan tetszeni fog ez neki? Nem is tudom, lehet, egy kicsit jobban kellett volna figyelnem az arányoknál… - tekeri ki az összegurított lapot, melyen a rajz van, majd félve húzza össze szemöldökét, miközben én még továbbra is ölelem, viszont ekkor fél kezemmel elengedem, hogy kicsit megfordulva kivehessem a kezéből a rajzot.

            -          Ez így tökéletes, ahogy van. Szebbet nem is alkothattál volna. Elképesztő, milyen jól mellém rajzoltad magad – húzódom el, hogy két kezembe véve jobban szemügyre vehessem kreálmányát. – Ahogyan ott fekszel a másik oldalamon, félig rajtam fekve… ezt hogyan sikerült kitalálnod?

            -          Menet közben odarajzoltam magam is. Nem utólag csináltam. Már alapjáraton úgy állítottalak be, hogy odaképzeltem magam melléd.

            -          Ilyet az én születésnapomra is csinálhatsz – vigyorgom, miközben összegurítom a lapot. – Úgysincs már olyan messze.

            -          Bolond – kuncogja, majd ekkor vesszük a bátorságot, hogy belépjünk a szobába, ahol jelenleg senki sincsen, viszont a fürdőből kihallatszik, hogy éppen zuhanyozik a szülinaposunk. – Szerintem egyszerűbb lett volna, ha masnit kötünk a fejünkre és meztelenül befekszünk az ágyba.

            -          Még megoldható, míg mosakszik – gondolkozom el a lehetőségen komolyan is gondolva, amit mondok, mire a mellettem állóból kitör a nevetés. – Most mit nevetsz? Komolyan mondtam!

            -          Akkor már be is sétálhatnánk hozzá, hogy megmosdassuk.

            -          Ez még jobban tetszik – csettintek egyet, viszont ekkor megszűnik a víz csobogásának hangja a fürdőből, így mi is izgatottabbá válunk, hiszen perceken belül kijöhet onnan, akkor pedig átadhatjuk neki az ajándékát.

            A lapot átadom Jungkooknak, hiszen mégis csak ő készítette, így arassa le a babérokat, kápráztassa el a harmadik félt, aki olyan nehezen nyílt meg felénk, így ő háta mögött rejti el, s halkan beszélgetve tovább várjuk, hogy a fürdőből kijöjjön végre a másik. Beletelik néhány percbe, de mi sem unatkozunk addig, hiszen Kook szóbahozza a zongorán történteket, amitől jelenleg fülig pirulok, ugyanis úgy elkezd áradozni rólam, mintha még soha nem feküdtünk volna le. Való igaz, magamat még nem tágítottam ki előtte, ezt a feladatot mindig rábíztam, most viszont ahogyan ígértem is, szexi látványban részesítettem. Fordítottam a helyzetünkön, majd ölében ülve nyálaztam be ujjaim, melyeket elmerítettem magamban, végül férfiasságára fogva ültem rá, s kezdtem ringatózni rajta, továbbra is magamon az inggel, melyet idő közben ő maga gombolt ki végül teljesen és dobta félre. Ez már a második alkalom volt számomra, hogy zongorán szexeltem.

            Az ajtó nyikorogva nyílik ki, mire mindketten arra kapjuk fejünket. Jiminen csak egy melegítőnadrág van, plusz egy törölköző a fején, mellyel vizes tincseit törölgeti, majd amint ránk vezeti pillantását, megáll még az ajtóban, s sértetten néz felváltva ránk, amit először nem is tudok hova rakni, amíg meg nem szólal.

            -          Mit csináltatok egész nap? Itt egyszer sem voltatok – dünnyögi, mire Kookkal egymásra nézünk, s bólintok is egyet, hogy jelezzem számára, ideje meglepni.

            -          Kezdhetjük ott, hogy nem is nagyon kereshettél, mert Tae illata elárulhatott volna bennünket – köszörüli meg torkát.

            -          Nem volt kedvem a szag után menni, ami egyébként is gyengült, mert nem éreztem már egy idő után a folyosókon. Anélkül is sok emberi vér illatát érezni most itt, úgyhogy nem indultam keresésre. – Elfordul tőlünk és az ágy felé veszi az irányt, miközben mi szép lassan indulunk utána. – Elfoglalt voltam, valaki mindig megállított, de lényegtelen az oka. A lényeg, hogy nem értem rá, hogy utánatok kutakodjak, hiába… - fordul meg újból, miközben ledobja a törölközőt a garnitúrára, viszont ekkor már ott állunk szorosan mögötte, mire összerezzen és elakad a szava. – Mit akartok?

            Elmosolyodunk, majd következőleg már Jungkook elő is húzza háta mögül az összetekert papírt, melyet átnyújt a velünk szembenállónak, aki értetlenül ráncolja szemöldökét, de azért elveszi azt.

            -          Mi ez? Valami szerződés arról, hogy meg kell védenem titeket a csatától? – mosolyodik el szokásosan, mire csak szemem forgatom. – Esetleg házasság? Nem gondoltátok komolyan, hogy majd ilyet fogok tartani a történtek után?

            -          Nem akarsz házasodni? – hőköl hátra Jungkook meglepetten, mire elnevetem magam rajta, ahogy előadja magát. – Összetöröd a szívem.

            -          És mégis hogy gondoltad ezt? Melyikünket fogja elvenni? Vagy hármas házasság? Az hogy nézne már ki? Én nem mennék baloldalon, mert az olyan, mintha én lennék a nő! – teszem csípőre kezeim, beszállva a hülyeségbe, mire Jimin mélyet sóhajtva csap homlokára, de nem szól bele.

            -          Még mit nem! Én megyek a jobbon!

            -          Nem, mert én!

            -          Akkor én állok középen!

            -          Még mit nem!

            -          Gyerekek! – fonja keresztbe karjait maga előtt Jimin. – Befognátok végre? Ha esküvőről lesz szó, azt majd én eldöntöm, hogy ki hol fog állni. Annyiban maradjunk, hogy a középső helyről mind a ketten lemondhattok.

            Jungkookkal egyszerre csillannak fel szemeink és lépünk még közelebb a másikhoz, aki így meglepetten dől hátra, így már alig tartva magát, de mi megőrülünk a tudattól, hogy ő is többet tervez velünk, ettől pedig mindkettőnk szíve megolvad. Sikerült megtörtünk olyan hosszú idő után Jimint. Mi tanítjuk meg őt a szeretetre, hogy mit is jelent az pontosan, s arra is, hogy a szerelem mi, hogy hogyan kell másokkal járni, szerelemből csókolni és szeretkezni. Nem csak ő, de mi is elvesszük egyfajta értelemben a szüzességét.

            -          Szóval… - tol mindkettőnket hátrább mellkasunknál fogva. – Ez mi is?

            -          Nézd meg – mosolyogja izgatottan Kook.

            Jimin először félve néz felváltva ránk, majd mély levegőt véve nyitja szét a lapot, s mikor meglátja azt, ami rajta van, szemei tágra nyílnak, s hosszas másodpercekig csak nézi a remekművet. Minden egyes vonást megnéz magának, miközben szája is kissé tátva marad, mi pedig ujjunkat tördelve várjuk, hogy mondjon valamit. Lassan néz fel ránk, majd vissza a rajzra, s ezt eljátssza még egy párszor, mikor is megköszörüli torkát, hogy mondjon valamit, de természetesen ebben egyszerre gátoljuk meg.

            -          Boldog szülinapot! – vigyorogjuk, mire meglepetten nyílnak tágra szemei, majd újra a rajzra néz, s végül ránk, mintha csak nem akarna hinni a szemének.

            -          Ti… ezen dolgoztatok… egész nap?

            -          Valójában csak Jungkook. Nagyon szépen tud rajzolni, de ezt még nem volt alkalma megmutatni neked, így jött az ötlet, hogy készítsen egy rajzot rólunk, hogy mindig melletted legyünk.

            -          De… Ezt hogyan? Ha Jungkook rajzolta, akkor hogy lehet rajta? – néz újból a rajzra.

            -          Úgy, hogy profi – bólogatok büszkén, mire az ajándék készítőjére néz. – Úgy gondoltuk, ez tökéletes születésnapi ajándék lenne számodra.

            -          Tae modellt állt nekem – vigyorogja a fiatalabb is, mire Jimin szemöldöke homloka közepére fut. – Gyönyörű volt! Én magam állítottam így be – húzza ki magát. – Magamat csak odaképzeltem, de már alapból úgy állítottam, hogy oda tudjam rajzolni magam.

            -          Köszönöm – mosolyodik el haloványan, mire elképedve kapok szám elé.

            -          Csak nem köszönetet mondtál? Szintet léptünk, Jungkook!

            -          Engem tanítottak némi illemre, drágám! – hajtja vissza a lapot, miközben visszaveszi bunkó stílusát. – Sok munka van ennek a hátterében, úgyhogy köszönöm. Nem gondoltam, hogy emlékeztek rá, hogy ma van a születésnapom.

            Mindhármunk mosolya törhetetlen, végül később együtt fekszünk az ágyba, melyben most Jimin helyezkedik el középen, mi pedig ketten két oldalról öleljük körbe, karjainkba zárva már kétszáz éves testét, amit nem is hagyok szó nélkül, viszont ennek köszönhetően egy csípéssel gazdagodom karomon, ezzel pedig elérjük, hogy Kook jól szórakozzon, de hogy ő se maradjon ki a jóból, kap tőlem ő is egy csípést, mire ő visszaadja nekem, s úgy kell Jiminnek szétszednie minket, hogy ne felette marjuk már szét egymást, így lehiggadva fekszünk vissza, s engem hamar el is nyom az álom.