[5/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ És itt van a várva várt rész, Jungkook titkai. Ez inkább amolyan felfedős rész, a későbbiekben viszont beindul a történet. Addig is, remélem, tetszeni fog, és megértitek, mi miért történt, történik. <3

 

Leülök az ágyra Jungkook mellé, majd lábaim felhúzva, karjaimmal átölelve nézek rá várva, hogy mondjon valamit, viszont továbbra is csendben ül, mikor telefonját félreteszi az ágy másik oldalára, hogy ne legyen útban. Figyelmét egyedül nekem szenteli, nekem pedig nincs több mondanivalóm, és ezzel ő is tisztában van, biztos vagyok benne. Innentől kezdve már nem tudok mit hozzáfűzni, itt az egyetlen, aki titokzatoskodik az ő.

            Látom, hogy feszült, így térdeimre is hajtom fejem, úgy tekintek fel rá, mire felém fordul teljes testével is, s úgy tűnik, végre ráveszi magát a beszédre, emiatt pedig szemeim izgatottan csillannak fel.

            -           Nem tudom, hol kezdhetném – sóhajt mélyet.

            -           Segítek – vágom rá. – Mondjuk, elmondhatnád, hol voltál, mikor sírva elfutottál tőlem. Ez nagyon érdekelne.

            -           Na, látod, ez pont egy olyan felvetés, amivel beleugranánk a közepébe. Nem egyszerű erről beszélnem, nem vagyok hozzászokva, hogy megnyíljak másoknak – szusszant fel, majd csillogó szemekkel néz enyéimbe. – Azt szeretném, ha visszajönnél hozzám. – Már nyitom is szám, hogy közbevágjak, viszont ezúttal ő tartja fel mutatóujját, csendre intve. – Te csak hallgass! Engem akartál hallani, nem? Akkor ne szólj közbe, amikor éppen vallomást próbálnék tenni.

            -           Vallomást? – csúszik ki számon, s azonnal ki is húzom magam.

            -           Szerinted miért vagyok itt? – komorodik el tekintete, de tudom, hogy nem vár választ. – Már megmondtam, hogy a kettőnk kapcsolata nem a szerződésről szól, engem az már nem érdekel. Jimint is elküldtem, ő sem érdekel, nekem ő egyáltalán nem jelentett semmit, ha pedig azért haragszol rám, mert régen velem csalt meg, akkor jobb, ha tudod, hogy én egyszer sem mondtam neki, hogy hagyjon el. Már akkor is elküldtem azzal a feltétellel, hogy ha van valakije, akkor hozzám nem térhet vissza, de mégis újból bekopogott, én meg húsz éves fejjel miért küldtem volna el? Egy új lehetőség volt, engem meg akkor nem érdekelt, hogy ki volt vele, kivel szakított, nem néztem ilyeneknek utána. Most, mielőtt téged megismertelek, akkor láttam a képeket, neked meg miért mondtam volna el? Egyértelmű, hogy elijesztettelek volna magamtól, azt pedig nem szerettem volna.

            -           Jó, mindegy is, ő már engem sem érdekel – rántok vállat elfordítva fejem tőle.

            -           Ezért akartad még tegnap éjjel megszerezni a lakcímét, mi? – Hangjából kihallani, hogy jól szórakozik rajtam, mire fújtatva nézek vissza rá.

            -           Azt majd én eldöntöm, mikor húzok be neki egy isteneset, ezzel te ne törődj! Annak örülök, hogy elküldted, és, hogy… végül is nem tehetsz róla, hogy az történt, ami, de ez már amúgy is a múlt, nem fogok rágódni rajta. Aki most engem foglalkoztat, az te vagy, nem Jimin, ha pedig már így belementél, hogy beszélsz, és a szüleim előtt kínos helyzetbe hoztál – habár ez fordítva is igaz, mivel ők is lejárattak -, elmondhatnád, hogy miért csinálod most ezt. Eljöttél hozzám, vigyáztál rám, folyamatosan ellent mondasz saját magadnak, sokkal inkább, mint előtte. El kell mondanod mindent, hogy meg tudjam érteni, mi miért történik.

            Gondterhelten szusszant egy újabbat, viszont tekintetét nem szakítja el enyémtől. Tisztában vagyok vele, hogy soha nem beszélt még senkinek, hogy nem nyílt meg egyik alávetettjének sem, ráadásul kétlem, hogy ezekkel a dolgaival a barátait zaklatná, akikről mellékesen semmit nem tudok. Türelmesnek kell lennem, nekem sem szabad elijesztenem őt, ahogyan ő sem szeretett volna engem.

            -           Történt valami a családban? – húzom össze szemöldököm, feltéve egy újabb kérdést, ha már magától nem képes beszélni, mire azonnal értetlenül néz rám fejét rázva, amivel kissé meglep, ugyanis valamilyen szinten biztos voltam benne, hogy a háttérben ott történt valami, aminek köze van a mostani helyzetéhez.

            -           Nem, a családommal minden a legnagyobb rendben, mindössze nem szeretem mások orrára kötni, hogy mi van velük, mivel egy alávetettel nincs mélyebb kapcsolatom a szexnél. – Ajkamba harapva bólintok, megértve magyarázatát, mire nyomban arra kapja szemeit. – Te persze már akkor megismerhetted anyámat, mikor még nem szerettem volna, hogy több legyél.

            -           Több? – húzom fel szemöldököm kíváncsian.

            -           Sokáig gondolkodtam, már az elején is többször hajlottam afelé, hogy nem vezetlek bele ebbe a beteg világomba, de aztán mégis képtelen voltam elengedni téged. Azzal biztattam magam, hogy minden rendben lesz, veled is könnyen fog menni, mint bárkivel előtted, de mikor felajánlottad a próbaidőt, és elkezdtük ezt az egészet, rájöttem, hogy… ahogy teltek a napok, nem akartalak szenvedni látni. Te vagy az első, akit nem vagyok képes bántani. Hozzád érni egyáltalán nem ugyanolyan érzés, mint a többieknél. Téged meg szeretnélek védeni, részben saját magamtól, mert nem akarom, hogy lelkileg vagy akár fizikailag is sérülj miattam, de mindkettővel elkéstem – süti le szemeit, ujjait tördelve, szívem pedig lassan torkomban dobog, ahogy iszom magamba minden szavát.

            El sem hiszem, hogy ezeket ő mondja, ő gondolja! Olyan hihetetlen, hogy ilyeneket mond, s minden szó őszintén hagyja el száját, hogy legszívesebben rávetném magam és ájulásig csókolgatnám azt az édes pofiját, viszont sokkal jobban hajt a kíváncsiság. Mivel sikerül felelevenítenie a történteket, így sugározva magából a megbánást nézegeti ujjait ölében. Nem bírom ki, hogy ne érjek hozzá, képtelen vagyok rá, hogy türtőztessem magam, így kinyújtom felé egyik kezem, s óvatosan simítok végig arcán, amire már felfigyel, s kezemre fogva húzza azt ajkaihoz, hogy újból tenyerembe csókolhasson, mint ahogyan azt már megtette egyszer. Öntudatlanul hajolok közelebb hozzá, viszont hamar rájövök, mit csinálok, így el is húzom kezem tőle, s törökülésbe helyezkedve fogok lábaimra, mintha ez visszatarthatna bármiben.

            -           Amikor eljöttem tőled, ezeken töprengtem – töri meg a csendet, mire szemem sarkából pillantok csak rá.

            -           Miért mentél el? – teszem fel újból a kérdést, s ezúttal nem kerüli el a választ.

            -           Mert összezavartál, vagy nem is, inkább megtörtél bennem valamit. – Mély levegőt vesz, majd folytatja. – Öntudatlanul, de elérted, hogy lebontsam az olyan szépen felépített falaim előtted, ami pontosan azért történt, mert te más vagy, mint a többiek. Olyanokba vittél bele, amit nem engednék alapvetően, neked mégis, és ez mind azért, mert gondoskodtál rólam. Úgy éreztem, mintha szeretnél, szeretve éreztem magam, de ezt nem érdemlem meg – engedi le újabb sóhajjal vállait. – Úgy gondoskodtál rólam, ahogyan régen gondoskodott… a párom.

            A szívem kihagy egy ütemet, szemeim a kétszeresükre nőnek, s egy pillanat alatt hagyom el előbbi szégyenlősségem, teljes testtel felé fordulva, közelebb hajolva hozzá, kierőszakolva magamnak tekintetét meredek rá. Köpni-nyelni nem bírok, szám pedig hiába nyitom szóra, nem vagyok képes normális mondatot kinyögni, így csak egyetlen szót ismételgetek, ami pedig a párja szót illeti. Azt hittem, mindenre fel vagyok készülve, de erre nem számítottam. Mi az, hogy volt valakije az alávetetteken kívül? Hazudott volna? Nem, mindig úgy beszélt, hogy az előttem lévők, mint alávetettek, ez a valaki pedig valószínűleg nem az volt.

            -           Volt már kapcsolatom, de csak egyszer, az is csak fél évig, aztán… rám unt. Ezért nem engedek fél évnél többet senkinek. A partnereim is rám unnának és én is könnyedén rájuk, mivel semmiféle érzelem nem fűz hozzájuk, amiben persze te kivételt képezel, mint úgy minden másban.

            -           Várj, várj, én ezt most nem értem – túrok hajamba feszülten, s elhúzva szám nézek végig rajta. – Volt az alávetettek előtt egy fél éves kapcsolatod, de rád unt, és… várj! Én miért képeznék kivételt?

            -           Mert téged szeretlek.

Úgy tűnik, még saját magát is sikerül meglepnie azon, mennyire könnyedén csúszik ki száján ez a nagy jelentőségű szó, ugyanis nyomban ijedten néz vissza rám, s én sem nézek vissza másképp. Szívem őrülten verdes mellkasomban, s nem tudom, melyik kérdést kellene hamarabb feltennem, egyáltalán megcáfolnom szavait, de magától nem mondana ilyeneket, csak azért, hogy megnyerjen magának, nem. Jungkook szeret engem. Jeon Jungkook viszonozza a szerelmem!

Váratlan örömöm nem tudom kezelni, s tenyereimbe temetve arcom hajtom le fejem, hangosan véve a levegőt, próbálva lehiggadni. Most már tényleg szívesen rávetném magam, de tudom, hogy akkor a beszélgetés egy kicsit eltolódna, márpedig én válaszokat akarok, főleg úgy, hogy fennhagyott maga után rengeteg kérdést. Erőt véve magamon nézek fel szemeibe, miközben ajkam harapdálom.

-           Csak azért mondod ezt, hogy visszamenjek hozzád – nézek el oldalra, mire ezúttal ő kap utánam, s arcom maga felé fordítva hajol ajkaimra, melyekre egy lágy csókot hint, én pedig a döbbenettől mozdulni sem bírok.

-           Ezért futottam el – válaszolja meg végre tisztán kérdésemet, rekedtes hangon. – Akkor döbbentem rá, hogy mit is érzek valójában, de megijedten saját magamtól, neked pedig nem szeretnék fájdalmat okozni. Először úgy láttam jónak, ha eljövök, és nem beszélünk többé, mert nem kedvelhetlek jobban a kelleténél, de aztán arra gondoltam, hogy ha más nem is, akkor ráveszlek, hogy mindig velem legyél, ha kell, akkor a szerződéssel, de annak már semmi lényege nem lett volna. Így akartalak magamhoz láncolni, de aztán hazamentem, te pedig ott voltál Jiminnel együtt, és közölted velem, hogy te is úgy érzel, mint én, úgyhogy igen, sikerült lesokkolnod kissé – nyílik meg arcom simogatva hüvelykujjával, nekem pedig ajkaira esik pillantásom, melyek ilyen közelségből még vonzóbbak, hogy sajátítsam ki őket. – De persze ebből te mit se tudhattál, ezért makacs módon mentél a saját fejed után, nem hallgattál meg, pedig mondtam neked, hogy beszélnünk kell – nyel egy nagyot.

Ekkor veszem a bátorságot, két kezem közé fogom arcát, s hajolok ajkaira egy hosszan elnyújtott csókra, majd egy rövidre, s ezt még megismétlem párszor, mikor ezt megunva emelem meg magam, s mászom egyenesen ölébe, karjaim nyaka köré fonva, úgy ölelve magamhoz szorosan, amit ugyanolyan erővel viszonoz.

-           Annyira… hülye vagy! – dünnyögöm nyakába bújva, mire alig észrevehetően kuncogja el magát. – Végig tudtad, hogy milyen vagyok, mire vágyom, amikor meg rájössz, hogy éppenséggel pont az én kívánságomnak kedveznél, elmenekülsz? Emiatt volt az egész baleset, bár ha belegondolok, hogy aláírattad volna velem a szerződést, hogy magad mellett tarts, akkor nem változott volna semmi, szóval azt hiszem, kijelenthetem, hogy megérte áldozatot hozni.

-           Megbeszéltük volna! Nem érte meg balesetet szenvedned, ilyet meg ne halljak még egyszer! Nagyon aggódtam! – szorít jobban magához, mire elmosolyodva puszilok hajába, majd elhúzódom tőle annyira, hogy láthassam arcát, s tovább folytassuk a beszélgetést.

-           Viszont nem mondtál még semmit arról, hogy mi volt a pároddal. Azt mondtad, hogy soha nem voltál még szerelmes – sötétül el pillantásom.

-           Tudom… hazudtam. Azt mondogattam magamnak, hogy én is csak gyerekes ábrándokat kergettem. Nem gondoltam, hogy idő közben ilyen irányba fognak változni a dolgok, és senkinek sem beszélek arról, hogy valaha volt már egy férfi az életemben, akit szerettem. Sokkal egyszerűbb, ha elhitetem mindenkivel, hogy kőből van a szívem, akkor láthatják, hogy nem akarok tőlük többet, mint ami a vörös szobában van.

-           Oké, ez világos – gondolkozom el. – Szóval fél év után rád unt… gondolom akkor, ő dobott téged. – Bólint. – Ez akkor sem jogosít fel arra, hogy így bánj másokkal!

-           Kihasznált – feleli végig szemeimbe meredve, mire kíváncsian húzom fel szemöldököm, de egyben meg is ijeszt megfogalmazásával. – Az elején még úgy éreztem, szeret, aztán a végére már egyre inkább elhidegült tőlem, nem foglalkozott úgy velem, de persze, ha kellett, akkor hozzám jött, hogy levezesse a feszültségét, olyankor meg nem… nem bánt velem túl kegyesen. – Sugárzik róla, hogy nem szívesen emlékszik vissza a múltra, de ez rólam is ugyanúgy elmondható most, hogy tudom, meg lettem csalva, viszont az ő helyzete egészen más, s automatikusan aggodalomra késztetnek szavai.

-           Megvert?

-           Védtelen voltam és gyenge. Kis nyurga gyerekként próbálj elképzelni – mosolyodik el, viszont ez előbb tükröz fájdalmat, mint vidámságot. – Nem tehettem semmit és nem is akartam, hiszen szerettem, szólni meg megint nem szólhattam, mert – itt mély levegőt vesz – idősebb volt tőlem.

-           Az nem jogosítja fel arra, hogy bántson – simítok félre néhány rakoncátlan tincset homlokából. – Én is idősebb vagyok, mégsem bántalak – rázom fejem értetlenül, mire komor tekintettel mered fel rám.

-           De ő több mint tíz évvel idősebb nálam, én meg még kiskorú voltam akkor.

Úgy érzem magam, mint akibe villám csapott. A sokk úgy ér, mint amikor megláttam Jimint a nappaliban, s legszívesebben ki is másznék öléből, de mozdulni nem bírok. Ha azt hittem, attól nagyobb meglepetés nem érhet, hogy volt már szerelmes, akkor tévedtem. És én még azt hittem, valami családi probléma üthette fel a fejét a múltban, én kis naiv! Azt hittem, hogy ilyen egyszerű problémával állok szemben – nem mintha az egyszerű lenne, de logikusabb, mint ez. Ki gondolta volna, hogy volt egy pasija, akibe fülig szerelmes volt, ráadásul kiskorúként jött össze vele és tíz évvel idősebb is volt nála?

-           Mi?! – húzódom el tőle kicsit jobban. – Azt hogy a fenébe hoztátok össze?

-           A tanárom volt.

Megtörténik a teljes sokk, így nem gondolkodva mászom ki öléből, majd jobbra-balra kapkodom fejem, miközben halántékom vakargatom résnyire szűkített szemekkel, végül kitör belőlem a nevetés. Fejem rázom, s egyre kétségbeesettebbé válik hangom, míg nem szenvedve nyüszítek fel, s némán tátogom neki, hogy miért, mire ő csakugyan félelemmel szemeiben várja, hogy túltegyem magam a kezdeti megrázkódtatáson. Kiskorú volt, összejött a saját tanárjával, aki aztán dobta őt, mert ráunt. Biztosan tetszett a kis édes arca, a fiatal, de mégis vonzó kisugárzása, ezért meg akarta szerezni, hogy elmondhassa magáról, van kit dugni. Egyáltalán a tanár dugta? Valószínű, elvégre akkor nem lenne számára ekkora trauma, ráadásul azt mondta, nyurga gyerek volt, de hány évesen is történt ez?

-           Tudtam, hogy ez lesz – csattan fel váratlanul, amivel kicsit megijeszt. – Nem érted meg ezt sem, engem fogsz hibáztatni, mert engedtem egy tanárnak, szóval, ami utána jött azt mind magamnak köszönhetem, nem kellene levernem másokon, és…

-           Á-á-áááálljon meg a menet! – tartom fel mindkét kezem csendre intve. – Én ezt egy szóval nem mondtam! Tisztázzuk inkább a helyzetet. Hány éves voltál pontosan?

-           Tizenhat – dönti oldalra fejét, mitől sokkal gyermekibbnek hat, s ajkam be is harapom látványától, de kicsit megnyugszom, hogy annyira nem is volt kisgyerek, mint számítottam rá, azért mégsem volt nagykorú közelben -, de már betöltöttem a tizenhetet, mikor szakítottunk.

-           Szóval azért van a fél év, mert ti is csak fél évig voltatok együtt, de akkor azért ez a szado-mazo hülyeséged is, mert ő is fájdalmat okozott neked… fizikailag?

-           Azt akartam, hogy másnak fájjon, de egyezzen bele, akarjon engem, hagyja magát, legyek én a domináns.

-           Tehát szerepet cseréltél – hümmögök megállapítva a tényt. – De nem értem még mindig, hogy miért volt erre szükség.

-           Mert elvesztettem minden reményem – Szívem nagyot dobban a keserűségtől. – Nem hittem már a szerelemben, azt hittem, hogy az egész csak egy hirtelen fellángolás volt, elvégre fiatal voltam, és az első kapcsolatom volt. Tetszett a saját tanárom, aki szintén szemet vetett rám, talán éppen azért, mert látta rajtam, mit érzek, ezért kihasználta a helyzetet, de az első pár hónapos béke után egyre utálatosabbá vált, bunkó lett. Egyre ritkábban töltöttünk együtt időt, pedig majdnem minden nap, ha más nem, akkor titokban találkoztunk, de végül elhidegült tőlem. Amikor hozzám ért, nem éreztem azt a melegséget, mint előtte, de ettől függetlenül szerettem, amit utólag letagadtam magamban. Tagadtam, mert ezt akartam elhitetni magammal, hogy nem létezik szerelem, mert féltem az újabb csalódástól. Hosszú ideig nem volt utána senkim, egyedül voltam, magamba roskadtam, aztán erőt vettem magamon és úgy döntöttem, meg akarok változni.

-           Ekkor találtad ki a szerződést?

-           Nem én találtam ki – rázza fejét, amivel meglep. – Már betöltöttem a tizennyolcat, amikor már biztos talpra álltam, és apám kiképzésének hatására az üzleti világról, meghozta a maga hatását. Elmentem egy megbízható, jó hírű ügyvédhez teljesen egyedül, amitől először kicsit féltem, de tartottam magam. Érett, erős, felnőtt férfinak akartam látszani, aki rendíthetetlen, amit azt hiszem, sikerült is elérnem. Felvázoltam neki a helyzetet, hogy mit akarok, így ő ajánlotta a szerződést, mert ezzel jogi úton mehet az egész, ebből rosszul nem jöhetek ki, ha aláíratom őket a kapcsolat előtt, ha nem érek hozzájuk természetesen, amíg nem él a játék.

-           Ó, Jungkook – suttogom elhalóan, s haloványan rázom fejem.

Elképzelem az ártatlan kisfiút összetört szívvel, aki aztán összeszedi magát a csalódottságból, s nekiáll edzeni, tanulni keményen, az apjától is ellesni a taktikákat, így lett belőle most az a férfi, aki, de ez nem ő. Ez egy kialakított élet, amit azért állított fel magának, mert olyan szinten összetört, hogy nem volt képes ebből egyedül kimászni, szüksége volt valamire, amibe kapaszkodhat, egyfajta bosszúra. Erről persze az exe semmit nem tud, de Jungkook így próbálta megbosszulni mindazt, amit vele tett, hogy eljátssza a partnereivel, amit ő is kapott. Biztos úgy gondolta, hogy ettől majd megnyugszik a lelke, de ide nem volt másra szükség, csak hogy valaki megmutassa neki, igenis létezik igaz szerelem, aminek nem lesz csalódás a vége. Már értem, miért rohant el, miért nem beszélt nekem semmiről, hogy miért ijedt meg, miért mondogatta, hogy más vagyok. Most már teljesen összeállt a kép. Minden egyes elejtett szava értelmet nyer, s már nem érzek egyebet, csupán sajnálatot.

-           És az apád? Ha őt szóba hozod, mindig olyan furcsa érzésem van, mintha… valami baj lenne. Nem fogadja el, hogy meleg vagy? – tippelek, mire ezúttal ő vág értetlen fejet.

-           Nem tudom, ezt miből gondoltad, de ezt elfogadja, neki az egyetlen dolog, ami nem tetszett az az, hogy egy tanárral járok.

-           Érthető – emelem vállaim. – Én is kiakadnék a helyében.

-           Te így is kiakadtál – szűkíti résnyire szemeit, mire újból ajkamba harapok, ahogy visszagondolok az iménti sokkomra, s egy mosolyt erőltetek magamra. Végül őszinte tekintettel néz szemeimbe, s úgy szól újból. - Téged nem akarlak elveszíteni. - Szavaival újból eléri, hogy szívem szaporán verjen. – Még egyszer nem hagyom, hogy az, aki fontos nekem, eltűnjön az életemből. Melletted boldog vagyok, veled akarok lenni. Neked… - Itt elakad szavában, s nagyot nyelve süti le szemeit, mire értetlenül rázom fejem közelebb mászva hozzá.

-           Nekem? Mi van nekem?

-           Én – vesz erőt magán és visszatér magabiztossága is, határozottan néz szemeimbe. – Én magam vagyok neked. Természetesen nem engedek túlzottan, de neked úgy érzem, képes lennék változni ilyen téren valamelyest.

-           Milyen téren? – ráncolom szemöldököm.

-           Neked odaadnám magam – mondja ki a végső szót, mellyel újból ledöbbent, s el is kap a nevetőgörcs, amire zavartan pislog. – Ezen mi olyan vicces?

-           Amikor bejöttem ide, nem gondoltam, hogy egymás után ennyiszer fogsz sokkolni – nevetek továbbra is, mire ezúttal egy megadó sóhaj hagyja el ajkait, miközben fejét rázza. – Mármint most? – állok meg egy pillanatra. – Most adod magad nekem, mert láthatom a gyengébbik oldaladat, és úgy gondolod, kivételesen kihasználhatom a lehetőséget? Aha, értem már! Azért mondtad, mert tudod, hogy itt vannak a szüleim a szomszéd szobában, és úgyse merek tenni semmit.

-           Ez engem nem feltétlenül zavar – húzódnak perverz mosolyra ajkai.

Mintha csak kicserélték volna, újból ugyanazt a csillogást látom szemeiben, mint máskor, s válasza is éppen olyan, mint várnám, a különbség mégis annyi, hogy megnyílt nekem. Elmondta a legnagyobb titkait, amit soha senkinek nem tenne meg, nekem mégis. Velem akar lenni, azt mondta, szeret, most pedig még azt is felajánlja, hogy a jövőben fennáll annak a lehetősége, hogy szerepet cseréljünk, aminek roppantul örülök. Férfi volnék, nem vagyok kis nyámnyila, mint Jimin volt, nekem erre egyébként is szükségem van, még ha Kook mellett élvezem is a passzív fél szerepét, azért ő sem hülye, átlátja, hogy egy normális kapcsolatban ez felváltva működik. Bár kétlem, hogy sokszor megengedné, de már ez is több mint a semmi, s nagyon örülök, hogy így áll hozzám. Ennek a beszélgetésnek meg kellett történnie, hogy elmúljon mindkettőnk félelme, s ezután már sokkal könnyedebben folytatjuk a társalgást is.

Menet közben eszembe jut a sütemény, amit még a vacsoránál nem tudtunk enni, mert akkor tettük be a hűtőbe összeállni, de most már biztosan jó. Ráveszem a fiatalabbat, hogy ne törődjön azzal, hogy már mosott fogat, jöjjön le velem a konyhába enni, amit már csak azért sem helyesel, mert késő van, de nem érdekelnek a kifogásai, magam után rángatom. A konyhapultra kirakva nézzük meg a már nagyon szép külsejű kreálmányunk, így veszek elő két tányért és evőeszközöket, majd szedek mindkettőnknek a finomságból, amiből nem kér túl sokat, de legalább eszik.

Boldog vagyok, jelenleg semmi és senki nem tudna lelombozni, elvégre Jungkook megnyílt nekem, elmondott mindent, amiről pontosan tudom, hogy mennyire nehéz lehetett neki. Attól tartottam, olyat tudok meg, olyan információk birtokába jutok, amiktől megváltozik a véleményem róla, ami így is változott, de jó irányba. Nem akartam elveszíteni, viszont az, hogy ilyen őszintén beszélt velem, hogy elmondta a legsötétebb titkait is, csak még jobban vonz hozzá. Legszívesebben a nyakába ugranék, egész éjjel csókolgatnám, simogatnám, ölelgetném, s megannyiszor mondanám el neki, hogy mennyire szeretem.

Felülök a pultra, majd kezembe véve a tányérom, eszem tovább a süteményt, melyből egy darabkát levágva nyújtom a másiknak, aki értve a célzást nyitja száját, hogy megegye, viszont az utolsó pillanatban mégis elhúzom tőle. Rosszalló pillantást kapok, s miután túlteszem magam a kezdeti jókedvemen, újból felé nyújtom, mondván, most már tényleg megeheti, viszont mikor bekapná, eljátszom ugyanezt, de ezúttal már én magam eszem meg. Reakcióját nem bírom nevetés nélkül hagyni, mire oldalamhoz kapva csiklandoz ujjaival, s majdnem vissza is köpöm tőle az édességet. Úgy tűnik, nem tervezi abbahagyni ostromát, így jobbnak vélem letenni a kezemből a tányért, s kezeiért kapva próbálom leállítani kevés sikerrel. Lábaimmal is megrugdosom picit, viszont erre csípőmet megragadva húz a pult szélére, s úgy néz fel szemeimbe, megállva „gyilkolásommal”.

-           Szórakozol velem? – morogja sötét pillantással, de látom benne a játékosságot, ami tetszik.

-           Megtehetem, nem? – rántok vállat, s nyaka köré fonva karjaim, lábaimmal is magamhoz húzva láncolom magamhoz. – Köszönöm, hogy elmondtál mindent. Tudom, hogy nem lehetett könnyű, és azt is megértem, hogy nem beszéltél róla senkinek, de… mindegy is – rázom fejem. – A lényeg, hogy most már tiszta lapokkal játszunk.

-           Játszunk? – húzza fel fél szemöldökét. – Szeretnél játszani? Itt nincsen játszószoba, de vannak olyan konyhai eszközök, amik csodákra képesek egyes alkalmakkor.

-           Hallgass el! – kuncogom, mutatóujjam ajkaihoz nyomva. – Túl mocskos lettél az évek alatt – rázom fejem szám is elhúzva. – Nem is tudom, hogy most rossz-e a változásod, vagy szívesebben lennék a kis nyuszi éneddel.

-           Nem sokáig fog érdekelni, hogy a szüleidnél vagyunk, ha ezt tovább folytatod. Lehet, hogy beszéltem neked, elmondtam, mi történt, de attól még most ilyen vagyok, változtam, a fétisem pedig ugyanúgy él, ha pedig bosszantasz, akkor képes vagyok felizgulni attól is és kikapsz – vezeti kezeit fenekemre, s belemarkolva, meg is ugrom picit ledöbbenve a váratlan tettétől.

Szemei sötéten csillognak az ablakon beszűrődő fény hatására, s az egész lényeg gyönyörű ebben a megvilágításban. Szívesen bújnék össze vele, de nem tehetjük meg, elvégre bármikor előjöhetnek a szüleim, azt meg nem szeretném, hogy kínos szituációban találjanak ránk.

Ajkaira pillantva rá is tapadok, ezúttal sokkal mélyebb csókba invitálom, mint fent a szobában, melyet azonnal viszonoz is. Karjaival erősebben húz magához, hol fent, hol lentebb szorongatva, de nem engedi, hogy túl nagy távolság legyen közöttünk. Nyelvemmel hiába nyerek bejutást szájába, hamar átveszi az irányítást, amivel hadakozom egy ideig, de mégis ő jön ki belőle győztesként. Szinte tépem tincseit, ahogy a csókba szusszantok, s közben le is csúszom a konyhabútorról, így teljes testünkkel egymáshoz tudunk simulni, így azt is megérzem, hogy ő sincsen egészen nyugalmi állapotban, amit magamról is elmondhatok, így végül elhúzódom tőle, s lihegve kapkodunk levegő után.

-           Nekem még mosakodnom kell, úgyhogy lassan mehetnénk fel, de előbb még fejezzük be gyorsan ezt a maradék sütit – szólok csendesen, de nem felel, így elmosolyodva elvarázsolt tekintetén válok el tőle, s ezúttal valóban megetetem, nem szórakozom vele.

            Reggel viszonylag korán kelek, s be is lesek a vendégszobába, ahol látom, még javában szundít a másik, így óvatosan vissza is zárom az ajtót, hogy ne keltsem fel, majd lemegyek a földszintre, hogy reggelit készítsek neki és magamnak is. Anyám már hamarabb a konyhában tengődik, így váltunk is pár szót, míg tesszük a magunk dolgát, végül feltűnik, hogy a kávéjával a kezében, a konyhapultnak dőlve áll és néz rám, résnyire szűkített szemekkel.

            -           Mi az? – kérdezem. – Nem kell dolgozni menned? – Fejét rázza válaszképpen, s megtudom, hogy csak apám az, akinek be kellett menni, ezért nincs itthon már. – Aha, az tök jó, én felviszem a reggelit Jungkooknak, úgyhogy, ha megbocsátasz… - fogom is a tálcát és indulok neki az ajtó irányába, mire hangosan köszörüli meg torkát. – Mi van?

            -           Éjjel elég későn mentél el zuhanyozni, hallottam. Mit csináltatok ti addig? Beszéltetek?

            -           Muszáj mindent tudnod? – dünnyögöm bunkó módon, amit magára se vesz. – Jó, igen, beszéltünk, na és?

            -           Na és? – emeli meg hangját. – Már csak tudnom kellene, hogy most lesz-e vejem vagy sem!

            -           Anya! – csattanok fel. – Nem kérte meg a kezem, és egyébként is, ez elég furcsa lenne, amúgy is alig ismerem, és… mit beszélek, miért ő kérné meg?! – rázom fejem saját magamon értetlenkedve. – Rossz hatással vagy rám!

            -           Szerintem is ő kérje meg a te kezed, neki van pénze.

            -           Milyen anyagias vagy! Engem nem érdekel az sem, ha egy kis gallyal kér meg, mert… anya! Már megint miket beszélek miattad?! – hördülök fel. – Hagyjál már ezzel! – Azzal meg se várom, hogy tovább folytassa, gyorsan kiiszkolok a konyhából, majd felsietek az emeleten, s még az a csoda, hogy nem borítok le semmit a tálcáról.

            A szobába érve felébresztem a fiatalabbat, aki először álmos, csipás, összeragadt szemekkel néz szét és realizálja, hol is van, majd megérezve a finom illatokat, a tálcára esik pillantása.  Együtt fogyasztjuk el az ágyban a reggelit, majd segítek neki a ruhákkal, az övéit elé rakom, majd később visszatérek az enyémekért, hogy eltegyem őket, melyeket levett. Mivel nem maradhat sokáig, s újabb napja elment miattam, ami miatt rosszul is érzem magam, összeszedi magát és elbúcsúzik édesanyámtól, aki nem tudván leplezni örömét, hogy ki van mellettem, úgy vigyorog rá a köszönés közben. Szemeim forgatom rá, és természetes, hogy ezt Kooknak észre kell vennie, ettől pedig máris behúzom nyakam, hogy mentsem a menthetőt, de csak fejét rázza. Úgy érzem, ha most minden a legnagyobb rendben lesz köztünk, akkor ki fogok még kapni utólag a sok szemtelenségemért, amit annyira nem is bánok.

            Jungkook lelép a veranda lépcsőin, én pedig az ajtóból nézek utána, mikor még utoljára hátrafordul és egy halovány mosollyal emeli egyik karját, hogy intsen, bennem pedig eltörik a mécses. Tudom, mindkettőnknek jobb, ha most pár napot egymástól külön töltünk, elvégre ő is nyugodtan tudja folytatni a munkáját, s én is végre tiszta fejjel tudom átgondolni a dolgokat, ráadásul pihenésre szükségem van, mivel a sebeim nem gyógyultak még be teljesen. Éppen ezért nem bírom tartani magam, mert nem tudom, mikor látom legközelebb, így néhány hosszú lépéssel szüntetem meg a köztünk lévő távolságot, s az utolsó lépcsőfokon megállva húzom magamhoz egy szoros ölelésre, majd egy utolsó csókot kezdeményezek, nem foglalkozva azzal, hány szomszéd láthat most. Nem érdekel senki véleménye, hiszen hiányzik! Még el sem ment, de máris hiányzik. Végül az elválás is elkerülhetetlen, így autójába ülve el is hajt, amit én végig a veranda lépcsőjéről nézek végig, majd amint eltűnik a látótávolságomból, vissza is fordulok a házhoz, ahol a fal mögött megbújva kukucskál ki anyám, amire már csak megadóan rázom fejem.