[12/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Namjoon          

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Na, új rész, új belátás, új élmények. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

 

Másnap mindenről első kézben értesítem Hoseokot. Jungkookkal megbeszéltünk mindent, együtt vagyunk, habár azt a kis apróságot elfelejtem megemlíteni, hogy ez egy próbaidő a szerződés érvényesítése előtt. Így neki is és nekem is jó, hiszen ő megkaphat egy kis időre olyan formában, ahogyan azt ő szeretné, és én is kipróbálhatom, milyen lenne vele együtt, talán csillapodnának a vágyaim is irányába, erősödni nem erősödhetnek. Ha úgysem fog tetszeni, ami művel, akkor lelépek, egyszerűen csak ennyit kell tennem, habár a két hetet megígértem neki, azt be kellene tartanom. Mindenesetre, ha a szabályok szerint játszunk, és véletlenül hamarabb meggondolnám magam, akkor ott van a biztonsági szó, amivel leállíthatom.

            Nem szívesen ismerem be, de majd kiugrom a bőrömből örömömben. Egész áldott nap a munkában fel vagyok pörögve, szinte csak úgy repülök egyik asztaltól a másikhoz, hogy széles, őszinte mosollyal az arcomon szolgáljam ki a vendégeket. Még pihenni sincsen kedvem, tele vagyok energiával, amit muszáj kiadnom magamból, így a többiek válláról is leveszek egy kis terhet, ugyanis így nekik több idejük marad a lazsálásra. Erre szoktunk mind áhítozni, de ezúttal szó nélkül vállalok el mindent, ami Hoseoknak szúr leginkább szemet, a többiek nem verik nagydobra. Folyton azzal piszkál, hogy szerelmes vagyok, pedig erről szó sincs, mindössze izgatottnak és kíváncsinak mondanám magam. A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Egyébként sem lehetek szerelmes egy olyasvalakibe, akit nem is ismerek.

            A nap pillanatok alatt elmegy, s szinte kiperdülök az kávézó ajtaján, majd szívem a torkomban dobog, ahogy szemeim is felcsillannak. Az utcában parkol egy nagy fekete autó, és az anyósülés felőli oldalnál áll egy számomra idegen férfi, aki elegánsba vágta magát, viszont amint észrevesz engem, hivatalosnak tűnik, biccent egyet. Meg is indulok felé, hiszen ebből sikerül leszűrnöm, hogy ő az, aki rám vár.

            Igen, tegnap este Jungkookkal arra jutottunk, hogy vasárnap este kezdek. Végül a három nap és két éjszakában maradtunk, habár most még ez annyira nem fog összejönni, mivel reggel nem voltam nála, de kedd este hazatérek, hogy szerda reggelre kényelmesen elkészüljek. Akkor megyek legközelebb dolgozni, ugyanis ezt is sikeresen elintézte nekem, hogy a hét első két napján ne legyek beírva, de ki is mondana neki ellent? Ő a főnököm főnöke, a nagyfejes, akinek minden szava szent.

            -          Mr… - szólítanám meg a sofőröm, aki ajtót nyit nekem, majd látva tudatlanságom haloványan elmosolyodik.

            -          Kim – ad választ. – Kim Namjoon vagyok.

            -          Egyenesen oda megyünk? – kérdezem, amint beszállok a kocsiba.

            -          Természetesen, Mr Kim – szólít meg tiszteletteljesen, amitől kényelmetlenül érzem magam, de már az ajtó záródik és nincs időm rászólni, hogy ne hívjon így.

            Megkerüli az autót és a vezetőülés felőli oldalt ő is beszáll, majd beindítva az autót már útnak is indulunk.

            Izgatott vagyok, olyannyira, hogy azt szavakba sem lehet önteni. Ezúttal önszántamból megyek el hozzá, Jeon Jungkookhoz, aki két évvel fiatalabb nálam, mégis többre vitte már az életben, mint én, mivel aranykanállal a szájában született. Mindenesetre nagyon karizmatikus személyiség, akinek szerintem kevesen vannak, akik ellen tudnának állni. Elmondása alapján, így is én voltam az, aki a leginkább kitartott és nem omlott a karjai közé azonnal, ami büszkeséggel tölt el. Habár már én is éppen úton vagyok hozzá teljesen önszántamból, azért akkor is sokáig kitartottam. Már mihez képest.

            Az út egészen hosszú ideig elnyúl, el is álmosodom, de tartom magam, nem szívesen alszom el egy idegen mellett, na meg egyébként is vendégségbe megyek, és nem szeretnék úgy mutatkozni, hogy éppen alszom, mikor megérkezem… már megint.

            Reggel már összepakoltam néhány fontosabb holmit, amit magammal kell hoznom, hogy ne Jungkookot nyaggassam vele, hogy nincsen nálam. Tudom, biztosan orvosolni tudna minden problémát, de nincs rá szükségem. Nem szeretnék tőle függni attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatban is vagyunk. Tudom jól, hogy szeret ajándékokkal ellepni, hát akkor tegye is, de ne olyannal, mint egy fogkefe, amit elfelejtenék magammal hozni. A biztonság kedvéért pizsamát és alsókat is hoztam magammal váltóruhával együtt, amire úgy érzem, nem valószínű, hogy szükségem lesz, de jobb, ha van.

            Az út túl sokáig tart, már az izgalmam is csillapodik, sőt, már le is lankad, hiszen úgy érzem, soha nem érünk oda. Mintha csak mennénk folyamatosan, de, hogy hol az út vége, arról fogalmam sincs. Küszködnöm kell azzal, hogy ne nyomjon el az álom, de szerintem érkezéskor be fogok zuhanni az első puha garnitúrába, amit meglátok, hogy aludjak. Múltkor nem tudtam felmérni, mennyire is lakik messze, hogy hol lehet az a hatalmas birtok, hiszen aludtam, viszont ez magyarázatot ad pár kérdésre. Jungkook a városban tartózkodott szombat éjjel, mikor felhívott, sőt, egyenesen a közelemben lehetett. Bizonyára találkozni akart volna velem, de nem vettem fel, így ő egyenest a lakásomhoz fordult. Milyen kis furfangos!

            Egy kisebb utcába fordulunk meg, ott haladunk néhány métert, majd hatalmas kerítéskapu választ el minket attól, hogy tovább mehessünk. Szemeim kíváncsian csillannak fel, ahogy előre dőlve lesek ki az ablakon, alaposan megnézve magamnak a helyet. Múltkor Jungkooknak erről kellett hazahoznia, de én nem emlékszem arra, hogy egy ilyen kapu állta volna az utunkat. Lehet, hogy már előre kinyittatta, az ő társaságában meg ismét más volt, főleg nap közben, az idő múlása. Akkor sokkal gyorsabbnak tűnt, most viszont, mintha éveket utaztam volna.

            A kapu lassan kinyílik, Namjoon pedig magabiztosan vezet bentebb. Még jó, hogy az ülésből nem esek ki, úgy nézek kifele hol oldalról, hol elölről, viszont a sötétben semmit sem látok. Nappal lehet, ismerősebb lesz a környék, hiszen egyszer már csak végigmentem rajta, csak éppenséggel a figyelmemet elvonta a mellettem ülő istenség. A fejem tele volt azzal az ostoba szerződésével, nem igazán figyeltem oda, merre megyünk.

            Egy hosszabb úton megyünk végig, majd meglátok egy nagyobb házat balra, viszont nem állunk meg. Tovább haladunk, majd nem is olyan sokkal később egy újabb ház a jobb oldalon. Egy elágazáshoz érünk, ahol azt se tudom, hova kapjam a fejem, hiszen mind a két irányba látok épületeket, de nem tudom, mire vannak. Biztosan nem lakják mindet, ráadásul ez egy birtok, lehet, hogy vannak kifejezetten a munkához is építtetve, de ehhez nem konyítok túl sokat. Sajnos én nem ilyen környezetben nevelkedtem.

            Balra fordulunk, majd haladunk egy keveset, végül egy jobbra nyíló útra térünk le, s ott megyünk még egy keveset, de már látom, hogy arra már csak egyetlen ház áll. Ház? Inkább mondanám egy mini palotának, mintsem háznak. Jó, hogy nem már egy kastélyban él, sőt, egyszerűbb lenne, ha megvenne magának Dubajban az egyik épített városról házat. Oda úgyis pont az ilyen pénzeszsákok valók, mint ő. Ja, várjunk, lehet, elszóltam magam és már van neki ott is. Nem is ismerem, viszont most itt leszek kedd estig. Meg kell próbálnom többet megtudni róla, egy nap úgyis a randié, az pedig az ismerkedésről szól.

            Leparkolunk a ház mellett az annak kijelölt helyen, majd fogva a táskámat már szállok is ki, megelőzve a sofőrt, ugyanis az izgalmam újból feltör. Megérkeztünk!

            Innen már ismerős a terep annyira, hogy a házat legalább felismertem, amelyikben múltkor voltam. Szóval ez csak az övé volna? Nem túl meglepő, biztosan milliókat kaszál, abból meg elég könnyű eltartani. Szó szerint zsebből kifizeti a számlákat. Milyen jó lenne, ha az én életem is ilyen gördülékenyen menne, bár annyira nem bánom, mert örülök, hogy úgy nőttem fel, ahogy.

            -          Jöjjön utánam – indul Namjoon a bejárati ajtóhoz, s ezt a lehetőséget el is csípem, hogy szóljak érte, ne magázzon.

            -          Kérem, nyugodtan tegezzen, nem lehet annyira idős, hogy így viszonyuljunk egymáshoz – mosolygok már megszokásból, mire nyitja az ajtót, és mikor kitárja előttem, rám néz.

            -          Harminc vagyok, de nekem így kényelmesebb. Már hozzá vagyok szokva, hogyan beszéljek a vendégekkel. – Gondolataimban azonnal az előző nyolc alávetett képe jelenik meg, mire kisebb fintorba húzódnak arcizmaim. A vendégek alatt biztosan őket érti, hiszen ki más furikázta volna őket, ha nem ő? Ez így belegondolva semmiben sem másabb, mintha én is csak egy lennék közülük, én pedig világosan kijelentettem, hogy nem akarok beállni a sorba kilencedikként. – Fáradjon beljebb, Mr Kim.

            -          Taehyung – javítom ki. – Akkor legalább ennyiben egyezzünk meg. A Mr Kim elég távolságtartó. – Bólint megértésének jeléül, amit sikerként könyvelek el. Legalább ennyiben is előrébb járok.

            Egy rövidebb folyosón megyünk végig, miután levesszük a cipőnket, majd végül egy nagyobb nappaliszerűségben találjuk magunkat. Múltkor csak átsétáltam itt, nem álltunk meg nézelődni, hiszen haza akartam menni, viszont most alaposabban szemügyre veszek mindent. Minden a bézs árnyalataiban pompázik, sötétebb, cseresznyefa bútorokkal. Balra plafontól padlóig tartó, tiszta ablak, amelynek simán nekimennék, ha nem tudnám, hogy az ott van. A kanapék bőrből vannak, azok is sötétebb színűek a szekrényekhez és dohányzóasztalhoz hasonlóan. A mennyezetről csillár lóg, amiről szintén sugárzik, mennyire előkelő helyen tartózkodom. Az egész helyet egyetlen szóval lehet leírni: gyönyörű.

            -          Mr Jeon hamarosan érkezik – adja tudtomra Nam, mire csak bólintok. – Nyugodtan helyezze magát kényelembe. – Teszem, amit tanácsol, s a hosszú kanapén foglalok helyet, ledobva rá magam mellé táskámat, melybe a cuccaimat hoztam.

            -          Hány éve dolgozik itt? – fordulok felé, s figyelemmel követem, ahogy az ülőgarnitúra végében megáll, s ugyanolyan merev testtartással néz le rám, mint előtte. Nem értem, itt miért nem engedheti el magát legalább egy kicsit.

            -          Már amióta elvégeztem az iskolát, hat éve.

            -          Az nagyon hosszú idő – hümmögök. – Szeret itt dolgozni? Jó az ellátás? Nem túl stresszes? Nem várnak el túl sokat?

            -          Csak Mr Jeonnak dolgozom, az ő szava az, ami számomra ér valamit – magyarázza. – Már hozzászoktam, és igen, szeretek nála dolgozni, nincs panaszra okom.

            -          Gondolom, jól meg van fizetve – dőlök hátra elkényelmesedve, s egyik karom a háttámlára teszem, úgy fordulva jobban hozzá.

            Kérdésemre nem válaszol, így gondolom, kényes témát érintek. Persze, hogy jól van fizetve, én idióta! Egy vállalatörökösnél hogy ne keresne jól?

            -          Elnézést, nem akartam…

            -          Semmi baj, Taehyung – vágja rá nagyjából kifejezéstelenül, de azért észreveszek egy halovány mosolyt szája sarkában. – Úgy látom, kíváncsi természet.

            -          Érdekelnek az új dolgok, nem vetem meg őket. – A szavak, amint elhagyják a szám, úgy szívnám is vissza őket. Namjoon valószínűleg tudja, mi folyik itt, különben nem furikázná az alávetetteket.

            Ajkamba harapok, s színpadiasan homlokon csapom magam, majd lehajtom fejem szégyenemben. Ez most tökéletesen úgy hangzott, mintha azt közölném vele, igen, nyitott vagyok a Jungkook féle új dolgokra is, mint a bdsm. Nem egészen erre gondoltam, mikor a szavak elhangzottak.

            -          Nam – hallom meg valahonnan mögülem azt az ismerős hangot, a szívem pedig nagyot dobban, s érzem, amint a vér az arcomba fut, felpezsdítve bőröm.

            A szólított mélyen meghajol, majd szó nélkül távozik a helyiségből, én meg felkapom a fejem, végignézem, amint távozik, s csak utána fordulok meg ültömben, hogy lássam főnökömet. Ő is követi sofőrjét, amíg az el nem tűnik a látókörből, majd felém fordul, és tekintete azonnal ellágyul. Hihetetlen, milyen gyorsan képes változtatni a tartásán. Vállait leengedi, ajkai mosolyra húzódnak, majd úgy indul meg felém határozott léptekkel. Nem bírom ki, hogy ne mérjem végig. Mezítláb van, egy laza fehér pólóban, egy fekete melegítőnadrággal, a haja sincsen belőve, pont eléggé kis borzos ahhoz, hogy emberinek tűnjön tőle, s nekem így sokkal jobban tetszik.

            Leül mellém, bal lábát felhúzza, s úgy fordul teljesen felém. Végigméri alakom, majd mintha megkönnyebbült lenne, úgy hunyja le szemeit egy másodperc erejéig, s csak aztán néz újból vissza enyéimbe.

            -          Örülök, hogy itt vagy – simít végig jobb kezével arcomon. Ehhez az érzéshez még hozzá kell szoknom. Túl nagy hatással van rám minden érintése. – Már attól tartottam, hogy meggondolod magad.

            -          Már miért tennék így? – húzom fel kérdőn szemöldököm.

            -          Elég kiszámíthatatlan vagy.

            -          Megígértem, nem? Egyébként is az én ötletem volt – sütöm le szemeim.

            -          Remélem, hogy a két hét után nem változik meg a véleményed és aláírod a szerződést. Nagyon örülnék, ha belemennél. Hihetetlenül boldoggá tennél vele – fog államra, hogy így elérje, szemeibe nézzek.

            -          Ez csak próbaidő – sóhajtom. – Neked két hét nem elég, ha azután mégis nemet mondok?

            -          Általában a négy hónapot tartom ideálisnak, de legalább két hónap. A maximum az fél év lenne, de annyi ideig még egyhuzamban senki nem maradt. A legtöbb öt hónapos volt, de ráuntam – ránt vállat, mire megrándulnak arcizmaim.

            -          Ó, tök jó lesz megvárni, hogy rám is rám unj! – mosolygom kényszeredetten, mire tágra nyílnak szemei. – Már megmondtam, hogy nem szeretnék beállni a sorba, de kipróbálom, mit is szeretnél, hogy mit látsz magadnak jónak. Kíváncsi vagyok.

            -          Nem hinném, hogy egyhamar rád tudnék unni – mosolyodik el szélesen, mire érzem, hogy haloványan elpirulok. – Viszont túl hosszú ideig sem lennék senkivel. Az már olyan, mintha tényleg együtt lennék az illetővel, az meg nem az én műfajom, mert…

            -          Mert nem szereted a partnereid lelkét ápolgatni – forgatom szemeim. – Tudom, már mondtad – nézek újból szemeibe, viszont egy pillanat alatt rökönyödöm meg, ahogy tekintetéből olyasmi sugárzik, amit csak akkor látni, ha valami komolyabbat tervez. Azt hiszem, már láttam ezt a pillantását párszor, de nem ugrik be, hol és miért.

            -          Forgattad a szemed – ad választ ki nem mondott kérdésemre. Szavaitól ledermedek és jobbra, balra nézek, nem tudván mit mondani. – Tudod, hogy ez mit jelent? –húzza fel fél szemöldökét.

            -          Beindulsz tőle? – adom meg azt a választ, amire nem számít, de végül is ez az igazság, s ezzel sikerül elérnem, hogy jókedvűen nevessen fel. – Tudod, még csak most érkeztem, nem lehetne, hogy ezt átugorjuk? – harapnék ajkamba, viszont út közben ebben is megállok, s látom, hogy milyen csillogó szemekkel követi figyelemmel, mire készülök, viszont időben visszafogom magam. A fene egye meg, hogy izgalmamban folyton harapdálnám!

            -          Te csak így átugranál mindent? Ez nem így megy, Taehyung – rázza fejét, de azért mosolyog. – Most az egyetlen egyszer elnézem neked, de csak azért, mert ilyen édesen tartottad vissza magad, na meg éppen csak megérkeztél. Előbb szeretnék neked mutatni valamit.

            -          Mutatni? – döntöm oldalra kíváncsian fejem, s legbelül örömtáncot lejtek, hogy sikerül megúsznom a fenekelést. Szép lenne, ha már rögtön ezzel kezdődne a kapcsolatunk! – Valami ijesztőt? Mert akkor nem szeretném látni.

            -          Nem tartok semmi félelmeteset a házban – rázza fejét mosolyogva, majd feláll és kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen. – Gyere velem!

            Elfogadom a segítő kezet, viszont nem engedi el akkor sem, mikor már felállok, helyette összekulcsolja ujjainkat, amitől zavarban érzem magam, hiszen nem vagyunk együtt, mármint nem úgy, mint a normális párok. Ennek ellenére nem húzódom el, követem minden lépését, amely kivezet a nappaliból, s otthagyom a táskámat is. Senki sem fogja ellopni innen.

            A folyosóra kiérve egy lépcső vezet felfelé, amit múltkor is láttam már, de nem mentünk oda. Most egyenesen az ismeretlen felé hajtunk, habár ez az elkövetkező két nap úgy érzem, erről fog szólni. Folyamatosan új dolgokkal fogok megismerkedni, az egyetlen, amiben otthon érezhetem majd magam az a randizás lesz, amit én szabok meg a többi nappal ellentétben. Azt még nem sikerült kitalálnunk, hogy ez melyik napra is essen, de nekem édes mindegy, hogy holnap vagy utána legyen. A lényeg úgyis mindig ugyanaz. Igazából most még ötletem sincsen, mit lehetne majd csinálni, de addig kitalálom. Valami olyan hely kell, ahol jobban meg tudjuk ismerni egymást, ahol tudunk beszélgetni, habár lehet, nem mondana túl sok mindent. Olyan helyzetet kell összehoznom, hogy valamennyire is, de megnyíljon nekem, hogy láthassam azt az arcát, amit nem szívesen mutat meg másoknak. Szeretném boldognak látni magam mellett, hogy én képes vagyok rá, több színt is vigyek az életébe, mint eddig bárki.

            Még egy emelettel fentebb megyünk, ugyanis a ház háromemeletes, habár nem értem, mi szüksége ekkorára, ha úgyis egyedül él benne. Ilyen az, ha valaki gazdag és nem tud mit kezdeni a pénzével. Bárcsak tudnom, milyen érzés!

            Egy ajtó előtt megállunk, ekkor elengedi a kezem, majd a nadrágja zsebébe nyúlva elővesz egy kulcsot. Kíváncsian nézek hol rá, hol a kis fémre, mikor mély levegőt vesz.

            -          Ez a szoba az én kincsem – néz mélyen szemeimbe. – Ez a titkaim őrzője, ahová ez a kulcs vezet – tartja fel az említett eszközt. – Én csak úgy hívom, hogy a játszószobám.

            -          Kreatív – horkantok fel, majd látva komoly tekintetét, megemberelem magam. – Miért épp játszószoba, ha ez a titkaid őrzője? Akkor már miért nem titokszoba? Titkos szoba! Az őrzőszoba! Vagy esetleg…

            -          Nem ilyesmi – szakít félbe. – Tessék – nyújtja felém a kulcsot, majd megfogva csuklóm, magához húzza kezem és belenyomja a kis tárgyat, mire kérdőn pislogok rá. – Nézd meg te magad. Menj be, jobbra lesz a villanykapcsoló.

            Nagyokat pislogva meredek rá, majd látván, hogy úgysem fog változtatni döntésén, az ajtó felé fordulok, hogy kinyithassam. Nem értem, miért kerít ennek ekkora feneket, de ha számára ennyire fontos az, ami a szobán belül van, akkor egye fene! Bemegyek, szétnézek, remélem, örülni fog neki, hogy láthatom a kis titkait, de nem hinném, hogy akkora nagydolog, amit ekkora dobra kell verni.

            A kulcsot bedugom a zárba, majd elfordítom, így az ajtó nyílik is, viszont ekkor megállok és visszafordulok a másikhoz, aki izgatottságtól csillogó szemekkel néz enyéimbe. Ekkor már elég erőt veszek magamon, hogy benézzek, amit meg is teszek. Az ajtót nagyra nyitom, majd a beszűrődő fény hatására látom is a jobb oldalon elhelyezkedő kapcsolót. Felkapcsolom a világítást, így a szemeim elé tárul a szoba tartalma, mire először csak nagyokat pislogva, szemöldököm ráncolva nézek körbe. Az első, ami szemet szúr, az a vörös szín. A falak, a szemben lévő falnál a nagy, baldachinos franciaágy, a kanapé baloldalon, a szőnyeg, s még a plafon is. Ablakok nincsenek, az egész szobának van egy érdekes kisugárzása, ami magával ragadja a belépő személyeket. Maguk a színek, s a világítás is olyan, hogy a helyiség pont olyan, ahol kedvem támadna…

            Szemeim tágra nyílnak, s ellépek az ajtótól, benne hagyva a kulcsot, majd hallom, amint az záródik is mögöttem, de nem nézek hátra. Szám tátva marad a meglepettségtől, ahogy a baloldali vörös bőrkanapé mellett fel vannak akasztva egymás felé pálcák, amellett pedig egy másik rúdról más fajta eszközök lógnak. Nem vagyok éretlen, utánuk is néztem ezeknek, de nem volt még alkalmam személyesen látni őket, esetleg érinteni, felmérni alaposan, hogy milyenek is valójában. Lehet, hogy nem is vagyok annyira kíváncsi rá, mikre nem jók, főleg nem arra, hogy kiken használhatta, hogy ki az, aki ezt élvezi.

Megrémülök. Elfog az az érzés, hogy én ezt nem akarom, el akarok menekülni minél messzebbre, hogy soha ne találhasson rám Jungkook. Ezekkel akar fenyíteni? Ő ebben tényleg örömét leli? Mikor még papíron láttam mindezt, nem tűnt ennyire vészesnek.

Hátrálok két lépést, mire visszajutok a másik mellé, aki továbbra is kíváncsian néz rám. Többször is körbenézek a szobában, ami hangulatos, valóban tökéletes az együttléthez, viszont már a fenyítőeszközök láttán irtózom az egésztől.

-          Uram atyám! Ez élőben sokkal rosszabb, mint képzeltem! – csúszik ki számon, mire meghökkenve néz rám. – Nem gondoltam, hogy külön szobád van erre. – Azzal fordulnék is ki, viszont ő könnyedén tart vissza azzal, hogy karját kinyújtva derekamra fog, majd visszahúz.

-          Két hét próbaidőt beszéltünk – próbál visszatartani.

-          Visszaszívom – vágom rá gondolkodás nélkül.

-          Megígérted! Úgy kell venni, mintha aláírtad volna!

-          És ha már most azt mondom, hogy vörös? – nézek kétségbeesetten, az utolsó reményem felhasználva, ugyanis én erre nem érzem alkalmasnak magam. Jungkookot akarom, nem ezt a fájdalmat.

-          Ó, Tae! – rázza fejét, majd közelebb lép hozzám, bemászva intimszférámba. – Nem hallottad még, hogy nem akarásnak nyögés a vége? – mosolyodik el perverzen, mibe belepirulok, így akár egybe is olvadhatnék a falakkal. – Úgyis élvezni fogod, meglátod.

-          És ha nem?

-          Csak azért állsz így hozzá, mert idegen számodra az egész, de hidd el, hogy ez a szoba inkább nyújt gyönyört, mintsem fájdalmat. Élveznéd. Olyat úgysem teszek, amit te ne akarnál.

Mély levegőt véve fordulok vissza a szobához. Elvégre is megígértem neki, a szavamat pedig csak nem szeghetem meg, különben mennyire bízna meg bennem? Még én se várhatnám el, hogy legyen velem teljesen őszinte, ha én is csak így ellentmondok a saját szavaimnak. Az ígéret szép szó… és nekem be kell tartanom. Be is akarom, nem arról van szó, csak így első ránézésre nem az én világom ez a helyiség. Azt hittem, hogy ezeket az eszközöket valahol dugiban tartja a hálószobájában, ahová senkit nem enged be, de ezek szerint megadja nekik a kellő hangulatot. Még komolyan képes volt külön szobát kialakítani ennek az őrült hobbijának? Ez beteges, de azért mozgatja a fantáziám. Szívesen hemperegnék vele abban a látszólag selyemtakarós ágyban. Milyen kényelmes lehet!

Bentebb megyek, ő pedig lassan követ, akárcsak az árnyékom. Tehát balra vannak a fenyítőeszközei, amiket mindenki számára láthatóvá tesz, aki csak ide belép, habár nem igen jönnek ide be szerintem. Kulcs van hozzá és még a harmadik emeleten is van, úgyhogy innen biztos nem jut le semmi.

Jobbra van két faoszlop állítva, aminek a tetején is fekszik egy rúd, majd néhány helyen bőrszíj látható, amikre minden bizonnyal akasztani kell valamit. Mögötte nem sokkal fiókos szekrények helyezkednek el, így azokhoz veszem az irányt, hogy jobban szemügyre vehessem. Az első fiókot ki is húzom, amivel szembekerülök, ahol kis fémeszközök vannak, én pedig értetlenül ráncolom szemöldököm. Nem vagyok éretlen, a fenébe is már, de ezt nem ismerem fel. Biztosan dugni kell valahova… fenékbe?

-          Azok fenékdugók. Rájuk nem mondtál nemet – néz át vállam felett.

Azzal a lendülettel tolom vissza a fiókot, ahogy kinyitottam, majd az alatta lévőbe lesek bele, ahol különböző csipeszek vannak, s ezekről már pontosan tudom, mire lehetnek valók.

-          Ezeket akartad kihúzni a listáról, de hidd el, hogy imádni fogod. – Hallani, ahogyan mosolyog beszéd közben, de nem nézek hátra. Leguggolok, hogy a következő fiókba is betekintést nyerhessek, ugyanis továbbra sem érzem úgy, hogy nekem abból hasznom származna. Szemeim tágra nyílnak, ahogy meglátom, mik vannak benne, s a nagy hévvel hangosan csapom vissza a helyére a fiókot.

-          Erre sem érzem, hogy szükségünk lenne – célzok az iménti vibrátorokra, amiket láttam, s fel is állok, miközben szembefordulok vele. – Még mindig nem értem, miért jó ez neked, főleg azt nem, hogy nekem.

-          Mert még nem próbáltad ki! – mutat rá a lényegre. – Hidd el, hogyha egyszer részed lesz benne, hogy ezeket használatba vegyem, akkor olyan magaslatokba foglak juttatni, ahol aligha járhatsz.

-          Azzal, hogy elversz? – ráncolom szemöldököm. – Érdekes, nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá, hogy bárki is kezet emeljen rám, esetleg azok közül – mutatok a szemközti oldalon lévő pálcákra és egyéb fenyítőkre – bármelyiket is a bőrömön érezzem csattanni.

-          Ugyan már, a fájdalom nem olyan, mint amilyenre gondolsz. Természetesen van olyan felállás is, de azt maximum akkor tenném, ha tényleg valami nagyon rosszat tennél. Nem vagyok szívtelen, csak úgy nem büntetek.

-          Nem, végül is csak azért vernél el, mert forgattam a szemem vagy éppen a számba haraptam, de igazad van. Ezek tök nagy dolgok, büntetni kell – fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt, mire feszülten fújja ki a levegőt.

-          Az ilyenekért nem kapsz olyan büntetést, ami annyira fájna, hogy ne tudnád elviselni és rám kellene szólnod – rázza fejét.

-          Csak itt dugsz? – csúszik ki számon hadarva a kérdés, mire nagyokat pislog.

-          Nem – feleli őszintén. – A hálószobámban nem szoktam, mert az személyes hely, éppen ezért nem is alszom ott együtt másokkal. Amíg itt vagy, lesz egy szobád, ha szeretnéd, aludhatunk ott együtt, ha inkább az egyedüllétet preferálod, akkor nem vetem meg, teljesen nyugodtan mond meg. Én akkor megyek a saját hálómba.

-          Saját szobám lesz? – lepődök meg, mire ő csak határozottan bólint. – Ha azt mondom neked, hogy ne gyere be hozzám, akkor nem fogsz, mert az az én territóriumom?

-          Mondhatni, de azért ebben nem feltétlen gátolhatsz meg. Ha egyedül szeretnél aludni, vagy lenni, amíg én dolgozom, akkor ott nyugodtan ellehetsz, de persze a ház többi részében is járkálhatsz. Majd megmutatom neked azt is, hogy mit merre találsz. A földszinten van a konyha is egyébként egy étkezővel, nem is olyan messze a dolgozószobámtól.

-          Azt akarod mondani, hogy főzzek rád? - simítom állam, s résnyire szűkítem szemeim, ő pedig csak gyermekies mosollyal reagál.

-          Múltkor is nagyon finomat főztél. Nyugodtan próbálgass bármit, kíváncsian fogadok minden újdonságot, mert én nem vetem meg őket – húzza fel szemöldökét, mire szám tátva marad a meglepettségtől.

-          Te most komolyan… komolyan…

-          Most menjünk ki innen – kuncogja, majd újból összekulcsolja ujjainkat és kivezet a szobából, melyet be is zár, végül a kulcsot a zsebébe rejti. – Ma már sokat dolgoztál, gondolom fárasztó lehetett egy ilyen vasárnapon rohangálni a vendégek között. – Ó, ha tudná, hogy miatta milyen fitt voltam! – Későre jár, úgyhogy megmutatom a szobádat, a fürdőszobát és akár mehetsz is aludni, vagy éhes vagy?

-          Inkább aludnék, de a táskám…

-          Azt majd megkapod, nem hinném, hogy szükséged lesz rá – pislog nagyokat. – A szobádba már készíttettem elő mindent, amire szükséged lehet.

-          De én hoztam…

-          Újakat kapsz. – Azzal már húz is maga után, a folyosó végére, ahol egy fehér ajtó mögött lapul az én kis szobám, ahol szintén franciaágy van, s otthonosan be is van rendezve. Itt már ablak is van, de csak sötétség árad be, így nem látnék semmit a tájból, pedig biztosan szép. – Remélem, tetszik. Itt úgy alakítod a dolgokat, ahogyan akarod, elvégre is a tied lesz remélhetőleg hosszú ideig.

-          Mindenki itt lakott? – fordulok felé.

-          Igen – néz rám úgy, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.

-          És együtt is aludtál mindenkivel?

-          Nem, nem mindenki szerette. Volt, aki kifejezetten élvezte, hogy itt egyedül lehet a velem töltött idő után. Ide bármikor elvonulhatott, ha úgy érezte, viszont, ha én szóltam, jönnie kellett. Vannak bizonyos szabályok, tehát ha én akarok tőled valamit, akkor neked jönnöd kell. Lehet, hogy felhívlak majd, lehet, hogy személyesen közlöm veled, de ha szólok, akkor a játszószobában kell várnod.

-          Inkább a fájdalom vérvörös szobája – húzom el fintorogva szám.

Először megilletődve néz nagyra meresztett szemekkel, majd váratlanul tör ki belőle a nevetés. Még sosem hallott ilyen szép megnevezést, így jól szórakoztatom a hülyeségemmel, ennek viszont örülök. Megmutatja azt is, mit hol találok, majd a fürdőszobát is, ami közvetlen mellettem van, így nem kell messzire mennem. Ő nem ezt használja, úgyhogy nyugodtan elkényelmesedhetek, ott is berendezkedhetek. A fogkefét, fogkrémet már bekészíttette, így azzal sem kell törődnöm. Még jó, hogy hoztam magammal, végül is, csak őt akartam ezektől az apróságoktól megóvni.

A randi napot is egyeztetjük, s végül a keddben maradunk, hogy előbb én szokjak az ő igényeihez, s csak aztán, ha én tudom teljesíteni az ő kérését és nem lázadozom állandóan, akkor mehetünk máshova.

-          Akkor… ismerkedj a hellyel – mosolyodik el, mikor megállunk az ajtóban. Válaszként csak bólintok. – Már alig várom a holnapot!

-          Hát még én! – forgatom szemeim, majd már magamtól kapcsolok, hogy mit csinálok és ijedten is nézek vissza rá, az elsötétült szemeibe. – Mármint, kérlek, még ne!

-          Még, még, még… mindig csak még – rázza fejét, de közben mosolyog. – Ebben is kivételt képezel a többiektől. Nekik nem engedtem ilyet.

-          Mindjárt megtisztelve érzem magam – mosolygom, majd következőleg már két keze közé fogja arcomat, s úgy húz magához egy éjszakai búcsúcsókra. Legalábbis annak indul, viszont közben jelentősen megváltozik légzésünk, sokkal szaporábban vesszük a levegőt, s ő is sokkal vadabbul csókol, mint előtte. Ajkam harapdálja, szívogatja, majd váratlanul tol el magától, s mindketten zihálva nézünk a másik szemébe.

-          Jó éjszakát! – mosolyodik el, majd már fordul is, hogy elhagyja a folyosót.