[11/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Hoseok

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Még egy rész a héten. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Később érkezem a munkába, mint Hoseok, így miután átöltözöm, sietek is, hogy az asztalokat rendbe szedjem. Egy pár éppen eközben lép be a kávézóba, ezért ha már ott állok, akkor fogadom őket. Ajánlok számukra egy asztalt, majd a kezükbe adok egy-egy itallapot, hogy válogassanak kedvükre, majd amint ezzel megvagyok, lépek is tovább, hogy a többi még nem tiszta és rendezett asztalt helyrepofozzam. Sikerül elkészülnöm velük annyi idő alatt, hogy a végére visszatérhessek a vendégeimhez, majd felvéve a rendelést Hoseok mellé lépek a pultba, hogy elkészítsem a nekik szánt italt.

            Barátommal váltunk pár szót, miközben mindketten tesszük a saját dolgunkat, viszont semmi különösről nem esik szó, de jól tudom, hogy érik egy beszélgetés. Ő nem tud róla, de Jungkook fent volt nálam kedden, én magam hívtam át, pedig alig ismerem és engedtem is neki. Mivel azóta egyáltalán nem keresett, úgy érzem, nem kellett volna így alakulnia a dolgoknak, nem kellett volna lefeküdnöm vele, mert bizonyára így egy könnyűvérű férfinak tűnhetek, akit bárki megkaphat egy éjszakára, pedig ez egyáltalán nem igaz.

            Az italokat felszolgálom, majd visszamegyek a pult mögé, s végre úgy tűnik, egyikünknek sincsen dolga. Még ilyenkor reggel szokott egy kis szabadidő lenni, de mivel szombat van, délután meg fognak özönleni a vendégek. Most kell beszélnünk, vagy nem tudunk rá sort keríteni, maximum záráskor.

            -           Mizu? Mi jót csináltál, amíg nem voltál itt a héten? – mosolygok rá, csípőmmel nekidőlve a mögöttem lévő pultnak.

            -           Családlátogatás – viszonozza gesztusom. – Lehet, szabadságot fogok kivenni, mert el akarnak utazni valamerre, aztán úgy gondolták, hogy engem is visznek magukkal. Ez legalább egy hét lesz, de azért tudunk majd beszélni.

            -           Ó! Itt akarsz hagyni egyedül? Akkor biztos vagyok benne, hogy egész héten dolgoztatni fognak. Tuti, hogy a hét napból hetet fogok jönni, mindössze azért, mert te nem jössz – fonom keresztbe karjaim és játszom a sértettet.

            -           Csak nem! Nem csak te vagy itt, a többieket is ugyanúgy beírhatják. Azt egyébként sem tehetik meg, hogy hét napot dolgoztatnak egyfolytában, mert kötelességük két nap szünetet adni – rázza fejét. – Mondanám, hogy maradok otthon, de az unokahúgomnak születésnapja lesz, ezért muszáj mennem, na meg igazából nem is szívesen mondanék nemet. Jól hangzik, hogy elutazzunk valamerre, csak azt még nem találták ki, pontosan hova.

            -           Megyek veletek – csillannak fel szemeim, mire kinevet. – Jó, mindegy, elengedlek – húzom fel vállaim megadóan. – De csak akkor, ha utána több időt szánsz rám.

            -           Rád bármikor szánok időt.

            -           Mikor is lesz ez az utazás?

            -           Olyan két hét múlva, mivel akkor lesz a születésnap, és szerintem arra akarják időzíteni. Remélem, valami nagyon szép helyet szavaznak meg, de mindegy is, ez még kiderül. Na és te? – rázza fejét, majd áttér rám, amitől gombóc nő a torkomban. – Hétfő óta nem beszéltünk, ami a családomnak is köszönhető, de biztosan volt valami izgalmas, vagy nem? Csak ültél a négy fal között? – kuncogja.

            -           Hát, tegnap ellátogattam Minjaehez a szalonba, hogy beszélgessünk, úgyhogy nem ültem a négy fal között. – Szándékosan kerülöm a keddi napot és azt a hétfői hülyeségem, hogy smst küldtem zaklatómnak, jöjjön át. – Előtte munka volt, a szerda volt a legrosszabb, akkor teljesen egyedül voltam.

            -           Legalább teltház volt? Az a legjobb, mikor egyedül vagy – nevet fel, ahogy elképzeli a szituációt, de csak fejem rázom válasz gyanánt, hogy tudassam vele, nem, nem volt ilyesmi, szerencsére mindent el tudtam intézni egymagam is. – És kedden? Akkor én voltam bent, de te nem. – A kérdéstől azonnal elpirulok. Én sem mentem bele a részletekbe, hogy ő pontosan melyik nap mit csinált, erre ő rögtön rákérdez a keddre is, mikor olyan ügyesen kikerültem eddig! Még el is ecseteltem, milyen volt a többi napom, így hagyhattuk volna a keddet a fenébe, de természetesen mindig rátapint a lényegre. Nem mintha nem akarnám elmondani, de így, hogy témához értünk, zavarban érzem magam.

            -           Kedden? – nézelődöm jobbra, balra. – Kedden… otthon voltam egész nap, főztem, tárgyaltam, beszélgettem, elütöttem az időt.

            -           Tárgyaltál? Beszélgettél? Kivel? Minjae?

            -           Nem, aznap nem igazán beszéltünk – köszörülöm meg a torkom, s a bátorságom inába szál, hirtelen már nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy elmondjam neki a történteket, de valakinek muszáj kiadnom magamból. A szüleimnek csak nem állhatok elő ezzel a dumával, hogy egy random szadista fickóval összefeküdtem. Egyébként sincsen beleszólásuk abba, mit csinálok, felnőtt vagyok. Lehet, még örülnének is a hírnek, hiszen öt éve hírét sem hallották annak, hogy bárkivel lenne kapcsolatom. Most, hogy belegondolok, náluk is régen voltak, csak éppenséggel egy messzi városban laknak, ahol nehezen tudom őket látogatni, de a közeljövőben csak ejtenem kéne oda egy utat. Már kocsim is van hozzá.

            -           Szüleiddel? – húzza fel szemöldökét, mire csak fejem rázom, s következőleg egy mindent tudó mosoly jelenik meg arcán. – Ő? A főnökünk főnöke? – Bólintok. – Tárgyaltatok? Miről? Ez olyan érdekes, hogy így fejezed ki magad, de kíváncsivá tettél. Mesélj csak, hányadán is álltok akkor most.

            -           Sehanyadán – húzom el szám. – Kedd óta nem beszéltünk. Nem keres, nem hív, nem küld smst, nem küld még ajándékot sem, ahogyan szereti, egyszerűen se híre se hamva. Még ide se jött el, pedig te magad is megmondtad, ha én dolgozom, akkor ő mindig jelen van, de egyetlen egyszer sem érkezett.

            -           Szóval bánt téged, hogy nem jön, nem hív. Mi van akkor, ha csak sok a dolga? Tudod, ő egy elég nagy ember, vállalatörökös, így elég sok dolga lehet, de meglep, hogy ennyire zavar téged ez a kis csend – húzódnak vigyorra ajkai. – Akkor mit beszéltetek? Jártok, vagy mi van?

            -           Nem járunk – sóhajtok mélyet. – Áthívtam magamhoz még hétfő este, hogy kedden beszéljünk, mert… mert ez így nem okés, ahogyan állunk – kerülgetem a szerződést. – Meg szerettem volna vele beszélni, hogy mit is akarunk a másiktól, hogy neki vannak-e komolyabb szándékai, de úgy tűnik, csak engem érdekel, ugyanis azóta nem keres.

            -           Mire jutottatok? Fogta magát és lelépett, vagy mi?

            -           Én zavartam el igazából – köszörülöm meg újból a torkom. – Csak összekaptunk valami butaságon, tényleg nem nagydolog, aztán én besértődtem, nekidobtam a ruháit és közöltem vele, hogy menjen, úgysem akart sokáig maradni eredetileg. Ó, tényleg, képzeld, még a munkáját is félretette azért, hogy velem legyen. Nagyon meglepődtem, de azt hiszem, éppen ezért zavar még jobban, hogy nem foglalkozik velem, mert ha már képes volt elmenni addig, hogy megfektessen, akkor legalább adhatna valami életjelet magáról, de nem! Ő még ennyire sem hajlandó, pedig azt mondta, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy beadjam a derekam. Nem véletlenül vette meg a kávézót, ahogyan a kocsit sem csak úgy vette meg nekem, ráadásul vannak új ruháim is nála, amiket még egyszer sem láttam, de tudom, hogy vannak, mert mondta, elküldte a nem is tudom, kijét, hogy szerezzen be nekem. Ó, várjunk, még az a szombati ruhám is nála van, mivel kimosta őket, nem hoztam haza egyiket sem, mert vizesek voltak, kedden meg pont nem úgy alakult, hogy magával tudja hozni, és nekem sem volt eszembe, hogy mondjam neki.

            -           Á-ácsi! – emeli kezeit maga elé, ezzel leállítva a nagy hadarásomban. – Megfektetett? Dugtatok?

            -           Hát… - pirulok fülig, s ekkor egy újabb vendég lép be, én pedig kapok az alkalmon, hogy ne kelljen magyarázkodnom.

            Fogadom a vendéget, adok neki egy itallapot, majd már megyek is vissza a pulthoz, de nem megyek bentebb, ahol Hoseok is tartózkodik, viszont ő szó nélkül jön oda hozzám, hogy folytassa a félbeszakított beszélgetésünket. Kíváncsian mered rám, gondolom, a folytatásra vár, de már így is zavarba jöttem eléggé ahhoz, hogy ne kotyogjak ki több részletet. Igen, zavar, hogy nem kapok üzeneteket, hogy nem keres, mert ezt ígérte. Reménykedtem benne, hogy tényleg felforgat mindent értem, és kicsit jól is esett volna a szívemnek, de talán nem is olyan nagy baj ez, így legalább nem fogok totál beleesni. Nem is szerethetnék bele, hiszen neki csak alkalmi partnerek kellenek, akiket meg tud dugni, ha éppen úgy tartja kedve, és az ő szabályai szerint kell játszani is. Tegnap olyanokat is mondott, hogy megfordult a fejében, hogy nem rohangál többet utánam, de nem tudott végül erre a döntésre jutni, továbbra is követett engem. Most hirtelenjében megváltozott volna a véleménye? A szex után se lehetett semmi, hiszen beszélgettünk a további szempontokról, s még így sem jutottunk a végére, de haladtunk. Nem értem, hogy akkor miért nem keres. Úgy is búcsúzott el tőlem, hogy el fogja érni, hogy beismerjem, vágyom rá, amit magamnak már rég beismertem, csak neki nem szeretnék a karjai közé omlani azonnal.

            -           Komolyan csinálod ezt? Nem eszlek meg, nyugi van, de mesélj már! Hogyan történt ez? Le vagyok maradva, hétfő este még együtt beszéltük, hogy mi a helyzet, aztán te már másnap le is feküdtél vele? Azt mondtam, hogy a te döntésed, nyugodtan lehettek együtt, ha téged ez boldoggá tesz, de nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan haladtok majd – magyarázza, mire végre ránézek.

            -           Nem mintha egyébként engedély kéne rá – mosolyodom el haloványan, mire ő is így tesz. – Nem járunk, nem változott igazából semmi. Látod, még csak nem is keres.

            -           Érdekes – motyogja. – Nem tudom, miért csinálhatja ezt, de biztos vagyok benne, ha már ennyi mindent megtett érted, akkor nem fog egy alkalom után eldobni magától. Lehet, hogy tényleg csak nagyon elfoglalt, nem tudhatod, hogy milyen helyzetben van jelenleg.

            -           És nem képes közben megdobni egy smssel legalább? – biggyesztem le ajkaim.

            -           Az sem kizárt, hogy el akar érni valamit. Lehet, hogy pontosan azért, mert ő már ennyi mindent megtett érted, most viszonzást vár. Azért gondolj csak bele, nem semmi, amit ez a fickó leművelt eddig.

            -           Arra várhat, hogy én keressem! – nevetem, majd visszatérek az asztalhoz, hogy felvegyem a rendelést, majd elkészítsem a kért italt, s ekkor már érkezik még valaki, akihez Hoseok megy oda, így innentől kezdve lassacskán meg is szaporodnak vendégeink, így nincs időnk túlzottan beszélgetni.

            A mai napon sem jön el a kávézóba a várva várt személy, s lassan úgy érzem, a csalódottság eluralkodik rajtam. Nem is kellek én neki annyira. Azt várná, hogy én keressem? Ő akarja, hogy aláírjam a szerződést, akkor neki kell tennie érte, hogy én ezt elvállaljam! Nem őt fogja valaki más ütlegelni, hanem történetesen engem fog ő. Nem vagyok olyan, aki az ilyenbe csak úgy belemegy, ha pedig ilyen könnyen feladja, akkor nem is kellek neki annyira, amennyire nagy a szája és mondja. Felforgatna értem mindent? Mekkora badarság! Csak magamat áltatom vele. Egyébként is, azt mondtam, ha egy alkalomba belemegyek, onnantól le fogok tudni mondani róla, most mégis úgy érzem, hogy közelebb szeretnék kerülni hozzá. Tudni szeretném, hogy mit rejteget a falak között, mikor igazán kiengedi a gőzt, s kiéli a szadista hajlamát. Vajon mennyire fájhat? Fájna, de élvezném, különben nem lenne értelme. Tudni szeretném, és ez akkora őrültség! Nem vagyok normális.

Le kellett volna tudnom mondani róla a kedden történtek után, de nem megy. Azóta is folyton ő jár a fejemben, s újra és újra lejátszódik bennem, amikor felettem támaszkodott, engem kényeztetett, s édes, puha ajkaival a bőrömet simogatta. Érzem is párnáit enyéimen, elég egyetlen pillanatra lehunynom a szemeim. Nem nevezném igazi csóknak, de az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, s legalább érezhettem őket enyéimen. Miért húzódik el mindig, mikor sugárzik róla, hogy ő is meg akarna csókolni? Ha nem akarna, nem nézne rám olyan szemekkel, mint amilyenekkel szokott. Tudom, hogy akarja, de valamiért nem teszi meg. Lehet, köze van a szerződéshez, nem tudom, de mindenesetre kíváncsivá tett. Nem szeretném megszakítani vele a kapcsolatot. Többet akarok.

Este éppen hazafelé vezetek, mikor megcsörren a telefonom. Az anyósülésre dobott készülékre nézek egy pillanatra, amin a zaklató név íródik ki, viszont jelen pillanatban nem tudom felvenni. Vagyis fel tudnám, de nem akarom. Eddig nem keresett? Nem is kellek neki, a többire meg nem vagyok kíváncsi. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megszakítanám vele a kapcsolatot, akkor nem kellene folyton azon rágódnom, hogy most mit akar tőlem, vagy, hogy aláírjam-e a szerződést vagy sem. Egyszer megkapott, ő is kiélte magát és én is. Habár ő lehet, annyira nem, mert nem tudott kedvére játszadozni, de én megkaptam, amit akartam. Amúgy is arra gondoltam, hogy csak egyetlen alkalomra kell, aztán elfelejtem, mert nem hozzám való férfi. Nagyon szexi és édes, közben igazán csábító az ajánlata, hogy mellette legyek egy bizonyos ideig, de nem vállalhatom el. Ha csak így eltűnik szó nélkül, napokig nem ad magáról életjelet, akkor nem lehet köztünk semmi. Nem tűröm el, hogy csak úgy semmibe vegyen egyik napról a másikra.

A csörgés megszűnik, viszont néhány másodperc csend után újból hívni kezd. Ajkamba harapva figyelem az utat, de már rá se hederítek a telefonra. Ha ő így játszott, akkor én is így fogok. Lassan úgyis hazaérek, talán majd felveszem, ha felértem a lakásba, de vezetés közben semmiképp.

Összesen háromszor hív az út alatt, utána mikor megérkezek, már egyetlen egyszer sem. Felmegyek a lakásomba, majd letéve a cuccaim, átöltözve otthoni ruhákba, vetem magam a konyhába, hogy összeüssek magamnak valamit enni, még ha késő is van már. Majd éhen halok, úgyhogy valami gyorsan összedobható kaját csinálok, hogy azzal belakjak valamennyire. Ezt követően már készülődöm is a zuhanyzáshoz, majd tervezem bevágni magam az ágyamba, hogy aztán holnap újult erővel indulhassak munkába, ugyanis arra a napra is be vagyok írva. A vasárnapok is forgalmasak szoktak lenni, viszont most négyen vagyunk beosztva, így könnyebb lesz, de azért lazsálni sem lesz időnk.

Egy fél órával később már tisztán, pizsamába bújva dobom magam hason fekvésbe az ágyra. Kimerítő nap volt, elég nagy volt a forgalom, ráadásul még bosszankodnom is kellett, mert folyton a fejemben jár a zaklató, aki már nem is számít annak, hiszen levegőnek néz. Bár felhívott a hazaúton, azóta megint nem történt semmi, úgyhogy bizonyára feladta. Lehet, hogy fogadnom kellett volna a hívását? Mi van, ha ezzel tényleg tönkretettem mindent? Úgy gondolja, hülyeség volt adnia számomra esélyt, inkább megy és keres olyat, aki vállalja is a felelősséget, akinek tetszik a helyzet.

Szívem keserűen dobban nagyot, amint belegondolok, hogy elfelejtene engem. Nem akarom, hogy mással foglalkozzon, azt szeretném, ha én lennék számára az egyetlen. Fáj a gondolat, hogy mással lássam enyelegni, mással legyen boldog, ami abszurd, hiszen ő nem jár senkivel, az is kérdéses, volt-e egyáltalán valaha szerelmes, de az elmondásai alapján nem valószínű. Inkább megy a farka, mintsem az esze után.

A mobilom mellettem újból rezegni kezd, mikor nagyokat pislogva nézek a kijelzőre, viszont a döbbenettől lebénulok, így újból megszakad a hívás. Kétségbeesetten kapok a telefon után. Hívjam fel vagy ne? Várjak egy újabb hívásra vagy az enyémre vár? A fenébe is! Mit csináljak?

Smsem érkezik.

„Miért nem veszed fel a telefonod?”

Szinte érződik belőle a parancsoló hangnem, így össze is rezzenek, s alig telik bele néhány másodpercbe, mikor valaki eszeveszettül csenget a lakásba. Néha komolyan elcsodálkozom, hogy a lenti kapun hogyan jut tovább bárki, aki nem idevalósi, de most inkább nem foglalkozom vele, felpattanok az ágyról, hogy megnézhessem, ki is az, de szívem egyre hevesebben ver, minél közelebb érek a falaphoz. Mintha csak érezném, ki áll mögötte. Óvatosan nyitom is résnyire a bejáratot, így ki tudok lesni rajta, ki az és mit akar, viszont bármennyire is éreztem, hogy másról nem lehet szó, mégis összerezzenek, mikor tekintetünk találkozik. Sugárzik róla, hogy dühös, ráadásul rám, amit nem tudok hova tenni, hiszen nem én vagyok az, aki kétségek között hagyta a másikat napokig.

Hogy mekkora egy türelmetlen pöcs! Biztos vagyok benne, hogy még neki áll feljebb, mikor ő szórakozik velem. Nem képes várni, mikor tényleg csak a hazaúton nem vettem fel a telefont, na meg itthon se, de az más tészta. Ha máris itt van, az annyit jelent, hogy már erre járt mikor hívott, na meg az sms küldésénél tuti biztos, hogy a lépcsőházban jött fel.

Nem vár rám, könnyedén löki bentebb az ajtót, hogy így be tudjon jönni a lakásomba, mire szám tátva marad a meglepettségtől. Az ajtót visszazárja, majd újból szemeimbe néz azzal a dühödt tekintetével, amitől végigfut a hideg a hátamon.

-           Ki engedett be? – csúszik ki a számon a kérdés, ugyanis semmi joga ide csak úgy betörni.

-           Miért nem veszed fel a telefont? – kérdez vissza.

-           Ez arra jogosít fel, hogy azonnal útnak indulj hozzám?

-           Szándékosan csináltad?

-           Csakúgy, mint te – vágom rá gondolkodás nélkül, mire elhallgat. – Most, hogy itt vagy, akár el is mondhatnád, mi dolgod volt egész héten, hogy egy vacak üzenetet nem bírtál dobni napokig, bezzeg előtte még arra is ügyeltél, hogy valakivel figyeltess, ha éppen nem te tetted ezt meg. Mi változott meg kedd óta?

-           Túlreagálod. Dolgom volt.

-           Miféle dolgod, ami miatt nem tudtál nekem üzenni?

-           Ha már itt tartunk, ha ennyire hiányoztam neked, akkor te miért nem üzentél? Fel is hívhattál volna, semmi akadálya. Elhiheted, hogy fogadtam volna a hívásod, de csak a tied. Azt hiszed, nem vártam rá? Kíváncsi voltam – magyaráz összevissza, mire értetlenül nézek.

-           Nem hívtalak, mert az olyan lenne, mintha már döntöttem volna és nem, nem döntöttem. Tudod, elég gondolkodóba estem veled kapcsolatban, és az utóbbi napok ráébresztettek arra, hogy lehet, ostobaság volna belemennem a szado-mazo kapcsolatba. Miért nem kerestél? – szorítom ökölbe kezeim.

-           Már mondtam, hogy dolgom volt. Sűrű volt a programom, nem igazán értem rá, ez egy ilyen hét volt, de ha volt is egy kis szabadidőm, azt szerettem volna, ha te hívsz, ha mutatsz egy kis érdeklődést, hogy te is annyira akarod ezt az egészet, mint én. Habár nem hívtál, de már megadtad a választ – mosolyodik el sokat sejtetően, amit még inkább nem tudok hova tenni. – Ennyire vártál rám? Hiányoztam?

-           Na, látod, ez az, ami egyáltalán nem hiányzott a napjaimból – forgatom szemem.

-           Nagyon érik már az a fenekelés – dönti oldalra fejét, végigmérve alakom, én pedig pontosan tudom, miért mondja ezt.

-           Na, nem! Nem fogsz hozzám érni, bántalmazni végképp nem! Nincs kedvem az idegeimet őrölni miattad nap, mint nap, mert egyszer csak rád jön az öt perc és úgy döntesz, vársz arra, hogy vajon én felkereslek-e. Így is elég ideges voltam miattad az elmúlt napokban, nincs szükségem többre. Idáig vagyok veled! – teszem kezem a fejem fölé, viszont ő csak halovány mosollyal hallgatja, amit mondok. – Sokkal nyugisabb napjaim voltak, amíg te nem jöttél a képbe, ráadásul semmit nem is tudok rólad, idegesít, hogy te nagyjából mindent kikutattál az én részemről, de előttem minden sötétség. Nekem ez így nem fog menni, én nem vagyok a kalandok híve, én… áh! Egyszerűen csak vessünk véget az egésznek! Hogyan lehetne köztünk bármi, ha ennyire ellentétesek vagyunk? Még csak meg sem csókolsz! – köpöm hozzá a szavakat, s nem bírok megállni. Ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget. – Jól szórakozol rajtam, de nekem ne próbáld meg bemagyarázni, hogy te nem akarod! Már szeretkeztünk is, és te így sem voltál hajlandó megcsókolni! Neked ez normális? Nekem nem, nekem igenis sokat számít egy ilyen kis tett, de te nem vagy hajlandó megtenni. Miért? A szerződésnek köze van hozzá? Másokkal is ezt csináltad?

-           Ebben is te volnál az egyetlen – gondolkozik el, áratlanul pislogva. – Azt szerettem volna, ha végül te keresel engem, legalább egyetlen egyszer, de ez a reakciód mindent megér. Makacs vagy, nagyon makacs, de még így is megérte várni – tesz egy lépést felém, majd jobb kezét emelve végigsimít hüvelykujjával arcomon, amitől tágra nyílnak szemeim. – A szerződés… valamilyen szempontból van köze hozzá. Nem érek a partnereimhez semmilyen módon addig, amíg nem írják alá, így nem lehet belőle később gond.

-           De te már hozzám értél – halkítom le hangom és résnyire szűkítve szemeim nézek rá úgy, mint egy idiótára. – Ennek semmi értelme.

-           Tudom, hülyén hangzik, de nem számítottam egyáltalán arra sem, hogy a keddi találkozásunknak így lesz vége. Szerettem volna legalább a csókkal várni addig, amíg nem írod alá, mert az… az más.

-           Nem látom értelmét az én esetemben várni – lépek egyet hátra, ezzel őt is meglepve. – De nem is érdekel, már nem számít az egész, mindössze kíváncsi voltam. Nem fogom aláírni, vissza is adom inkább, mert ez nem az én műfajom. Nem bírnám ki melletted, ha ilyen vagy. – Azzal fordulok is, hogy előhalásszam valahonnan a borítékot, viszont Jungkook ekkor utánam kap, visszahúz magához, majd azzal a lendülettel vágódom is neki az ajtónak. Szemeim tágra nyílnak az ijedtségtől, viszont nincs időm reagálni, következőleg már meg is érzem az ajkait enyéimen.

Szívem a torkomban dobban. A fülem zúg. Magam előtt nem látok mást, csak Jungkook lehunyt pilláit, párnáit pedig óvatosan mozdítja, mintha attól félne, összetörök. Kezeit derekamra helyezi, úgy húz közelebb magához, míg én lesokkolva állok és szinte fel se fogom, mi történik éppen.

Jungkook éppen engem csókol, én meg ledermedtem. Képtelen vagyok bármit is tenni, pedig erre vártam már mióta, s most, hogy itt a lehetőség, hogy kiélvezzem, hogy megtapasztaljam, mennyire is csókolhat jól, szinte elszalasztom. Idióta vagyok!

Észbe kapva karjaim nyaka köré fonom, és lehunyva szemeim viszonzom ajkainak mozgását. Az egésztől bizsereg a bőröm, tetőtől talpig átjár a melegség, s úgy húzom magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni. Pontosan olyan tökéletesen csókol, mint képzeltem, sőt, attól sokkal jobban. Észveszejtő, képtelen vagyok racionálisan gondolkodni. Szabad ezt tennünk? Az előbb még a hirtelen felgyülemlett düh miatt majdnem lemondtam róla, viszont ahogy most csókol, úgy érzem, soha nem akarok tőle megválni. Akarom őt minden porcikámmal.

Fejét jobban oldalra dönti, s nyelvét kidugva nedvesíti ajkaim, mire automatikusan nyitom ki résnyire szám, ő pedig kap az alkalmon, hogy beférkőzzön hozzám. Jobban nekinyom az ajtónak is, miközben táncba hívja ízlelőszervem, s hevességétől és tökéletes technikájától ajkai közé nyögök. Felpezsdülök, boldognak érzem magam. Azt kívánom, bárcsak ne létezne a szerződés és anélkül lehetnénk együtt. Szabályok nélkül, időtartam és a további feltételeket elfelejtve, mint egy normális pár. Miért éppen egy ilyen férfi tetszik nekem annyira nagyon?

Nem tudom megsaccolni, mennyi ideig csókolhatjuk egymást, de abban biztos vagyok, hogy jó néhány percig élvezzük a másik kényeztetését. Ujjaimmal tincseivel játszadozom, melyek olyan selymesek, amit bárki megirigyelne. Ő derekamnál cirógatja felsőmön keresztül bőrömet, amely olyan jól esik, hogy szinte szó szerint a karjaiba olvadok.

Hosszas percek múltán elválunk egymástól, mire kábán nézek lassan szemeibe, s látom, hogy az ő tekintete is olyan elsötétült, akár az enyém lehet. Azt hiszem, ez az a pillanat, mikor sikerül döntenem. Kell nekem ez a férfi úgy, ahogy van.

-           Nem írom alá – suttogom rekedtesen, mire érzem, hogy megfeszülnek izmai, s a levegőt is mélyen beszívja – még – fejezem be a mondatot, így megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, de nem szól semmit, kíváncsi szemekkel vizslat. – Nekem ez az egész új, még bele kell szoknom, ezért nem szeretnék fejest ugrani az ismeretlenbe. Ezt meg kell értened.

-           Vigyáznék rád – remeg meg hangja kétségbeesetten, s sugárzik róla, hogy fél a döntésemtől. Ha most nem írom alá, akkor mikor fogom? Valószínűleg ilyen gondolatok cikáznak a fejében, hogy lehet, szórakozom vele, pedig nem, csak nem tudom, mit tehetnék. – Nem tennék olyat, amit nem akarsz, de ezt te is nagyon jól tudod. Már megbeszéltük, mire valóak a biztonsági szavak. Ráadásul neked így is sokkal többet engedek, mint eddig bárkinek. Megtisztelve kellene érezned magad – mosolyodik el, mire én is így teszek.

-           Ettől függetlenül várni szeretnék azzal, hogy aláírjam. Nem érzem magam késznek rá.

-           Biztosan találunk megoldást. Mondd el, mi nem tetszik benne, hogy min szeretnél változtatni – dönti homlokát enyémnek. – Túl sokat nem engedek a feltételekből, de ha valamit végképp nem tudsz elviselni, arról hajlandó vagyok tárgyalni.

-           Úgy kezelsz, mintha egy munkahelyi feladat lennék, amit el kell intézned – kuncogom. – De elnézem neked, mert azt mondod, hogy így is sokat változtál az én esetemben, mint másokkal. Ennek örülök, és szeretném, ha ezt a jó szokásodat megtartanád. Nem vagyok mazochista.

-           Tudom, hogy nem vagy az – leheli ajkaimra. – Jól tudom, hogy te más vagy, mint a többiek.

-           Az sem tetszik, hogy beálljak a sorba kilencedikként. – Erre nem felel, viszont érzem, hogy újból megfeszül. – Ez nem az én világom. Nem lehetne más kapcsolat…

-           Én nem ismerek mást – hunyja le szemeit. – Számomra csak ez a féle kapcsolat létezik. Már mondtam neked, hogy nem vagyok a romantika híve.

-           Voltál már szerelmes? – kérdezem, válaszként pedig csak fejét rázza haloványan. – Látod, ez itt a probléma. Nem adsz esélyt ennek…

-           Nem is szeretnék. Mi értelme szerelmesnek lenni, ha utána úgyis szakítás a vége? Szeretsz valakit, összetörik a szíved, ez nekem egyáltalán nem hiányzik.

-           Jól van, nem erőltetem a témát – hunyom le én is szemeim, majd azt a kis távolságot, ami van ajkaink között, megszüntetem és egy aprócska csókot lehelek rá, mire ő nyomban kap is utánam, s alsó ajkamba harap. – Döntöttem – sóhajtom, mikor újból elválunk egymástól. – Ehhez nem kell szerződést aláírni, de a szerint játszanánk. – Tekintetéből sugárzik az értetlenség, mire elkuncogom magam. – Próbaidőt szeretnék.

-           Hogy mit?

-           Nem írom alá, de ki akarom próbálni. Úgy viselkednénk, mintha a szerződés élne, de csak olyan két hétig. Megtapasztalnám, milyen is az a világ, amilyenben te élsz, ahová vinni akarsz, ha pedig nem tetszik végül, a titoktartási szerződést aláírtam, nem szólnék senkinek, ha végül nemet mondanék az egészre. A titkod biztonságban maradna nálam.

-           Ennek mi értelme?

-           Nem lennék hozzád kötve. Nem lenne bennem az, hogy kötelező bármi, de kíváncsi vagyok. Szeretném tudni, milyen lenne úgy élni, ahogyan azt te szeretnéd.

-           Két hét? Jól meggondoltad?

Bólintok, s ezzel le is pecsételem a képzeletbeli két hetes időtartamra szóló szerződésünket. Beleegyeztem, hogy játszunk a jelenleg felállított szabályok szerint, s nagyon remélem, hogy nem fogom megbánni.