[39/?] A vámpírok legnagyobbja - Miért nem mondtad el?

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Miért nem mondtad el?

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Nah, gyerekek, lehet, kissé korán van még, hogy részt osszak meg, de most biztosan ráérek, délutántól meg beindul a napom, tehát… úgy döntöttem, most ajándékozlak meg titeket. Remélem, elnyeri ez a rész is a tetszéseteket, jó olvasást hozzá! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Taehyung POV

Reménykedtem benne, hogy Jungkook ennyi együtt töltött idő után jobban el tud viselni, de belegondolva igaza van. Valóban örülhetek, hogy sérülések nélkül megúsztam egy egyszerű csókot is, hiszen legutóbb még az is vérzéssel járt és egyéb sebekkel. Belegondolva, amiatt szúrtam magamba a szöget is, tehát minden amiatt a csók miatt kezdődött, viszont én mégsem bánom. Úgy érzem, erre szükség volt, különben most nem tartanánk itt. Akkor nem verekedtek volna össze, Kook nem veszti el az eszét, én nem vágom magamba a szöget, akkor békésen visszatérünk a kastélyba, és talán ugyanolyan bezárva élnénk most, mint előtte. Bármilyen elvetemült is volt az egész, akkor sem bánom, hogy így alakult.

            Másnap még mindig hiába próbálkozom be néha Jungkooknál, ő eltol magától, még, ha néha enged is a csábításnak. Tudom, hogy számára nehéz lehet most, de ha nem is próbálkozunk, akkor nem tudjuk meg, mennyire bírja, így minél többet szeretnék a közelében lenni, hogy hozzám szokjon, hogy mihamarabb úgy érhessünk egymáshoz, ahogyan csak szeretnénk. Régebben nem gondoltam volna, hogy ennyire vágyni fogok rá, a csókjára, az ölelő karjaira, azt, hogy magam alatt láthassam. Határozottan nem szeretek alul maradni, viszont Jungkookból kinézem, hogy most öntudatán kívül maga alá teperne, én viszont szeretném viszont látni azt az énjét, aki még azért kérlelt, hogy én dugjam meg őt, mert szereti. Szerette volna velem, de Jimin közénk férkőzött, és bár teljesítettem kérését, mégsem volt ugyanaz. Nem kettesben voltunk, hanem hármasban, úgy pedig már más hangulata volt az egésznek. Ha belegondolok, hogy utána vitték el és emiatt kellett átváltoznia, fáj a szívem. Ha aznap nem szökök ki, mert annyira makacs vagyok, akkor Jimin nem jön utánam, akkor a többi vámpírnak nem adatik meg a lehetőség, hogy oda bemenjenek és akkor most még mindketten emberek lehetnénk. Persze, az elkerülhetetlent nem tudnánk meggátolni, hogy eljöjjön, de még egy kis időt nyerhettünk volna. Elszomorít a tudat, hogy minden miattam van. Miattam lett még rosszabb a sorsa a legjobb barátomnak, aki egyben már az egyik szerelmem is. Jézusom, hogy mondhatok ilyeneket? Hogy gondolhatok rá így? Hogy lehet egyáltalán egyszerre kétfelé érezni ezt a vonzást, ezt a melegséget?

            Vajon Jimin valóban szeret? Ez a gondolat sem hagy nyugodni, amit még a fülembe ültettek. Annyira nem tudom elhinni, és elméletileg nem is mondta ki konkrétan, csak Jungkook gondolja így, viszont szerintem nem kizárt, hogy csak túlságosan vonzódik hozzám, talán csak még kevesek iránt érzett ilyen túlfűtött vágyakat. Ez a gondolat kissé nevetséges, de mégis megfordul a fejemben, mert képtelenség, hogy szeressen. Igaz, engedékenyebb, de nincs rá semmi bizonyíték, hogy régebben ne lett volna mással is ilyen már, mindössze minket nem avat be a kis dolgaiba. Talán beszélnem kellene vele erről, hiszen egyébként is megígérte, hogy nem fog többé titkolózni előttem.

            Felnevetek a saját ostoba gondolatomra. Még, hogy Park Jimin ne titkolózna! Alig tudok valamit róla, a tengerparton is annyi új dolgot tudtam meg és még ki tudja, mennyi minden van a múltjában, amiről nem tudunk. Szívesen rákérdeznék, miért szeretné ennyire átvenni az uralmat az emberek felett, de közben tudom, hogy már valamilyen szinten adott rá választ. Nekik sem túl biztonságos, mert ha egyszer rájuk akadnak, akkor nekik NYEKK!

            Már második napja, hogy Jungkookot elvitte vadászni magával, azóta nem mozdultak ki, viszont a kastélyban csodák csodájára elengedett, hogy mászkáljunk, viszont akárhányszor elsétálunk egy-egy őr mellett, az végig követ minket szemeivel, ebből pedig nem kell nagy ész, hogy kikövetkeztessem, Jimin valószínűleg szólt mindegyiknek, hogy tartsák rajtunk a szemeiket. Továbbra sem bízik meg bennünk ezek szerint, de legalább haladunk. Már nem tart az alagsorban bezárva, és még a hálójában sem! Szabadon mászkálhatunk anélkül, hogy bárki követne, mint Jungkookot, mikor engem elvitt magával kibékíteni.

            A széles, vörös szőnyeggel borított lépcső majdnem legtetején ülök, fejem nekidöntve a korlátnak, úgy nézve a hatalmas bejárati kapura. Egy fehér ing van rajtam egy egyszerű farmerral és cipővel. Jiminnek egészen sokféle ruhája van a mi méretünkben is, habár annyira nem nagy a különbség közöttünk. Mondjuk, nem csodálom, hiszen ennyi idősen bizonyára volt ideje beszerezni mindenfélét. Belegondolva az emberek mindig keresik az antik tárgyakat, az értékeket, amik milyen régiek lehetnek már, hogy minél drágábban el lehessen adni, de, ha belegondolok, akkor maga Jimin is egy értékes személy. Hány évet megélt már, milyen sok emléket őriz és mivel „régi”, ezért ő maga is lehetne egy antik darab.

            Elmosolyodom az ostoba gondolataimon, hogy úgy kezelem, mintha egy tárgy lenne. Saját magamon is meglepődök néha, hogy voltam képes beleszeretni egy ilyen alakba, aki elrabolta a legjobb barátomat, majd velem is ugyanígy tett. Elég elfuserált lettem.

            -           Min elmélkedsz? – suttogja egy ismerős hang a fülembe, lehelete pedig végigcirógatja bőröm, mitől megborzongok és nyomban meg is fordulok, hogy szemügyre vegyem, ki ijeszt rám ilyenkor. Tágra nyílt szemekkel, kissé rémülten nézek Jiminre, aki mosolyogva néz rám, majd leül mellém ugyanarra a lépcsőfokra, amelyiken én is ülök.

            -           Azon, hogy mennyire öreg vagy – vágom hozzá bunkón, mire megemelt szemöldökkel néz rám. – Tudod, ez pedofíliának számít.

            -           Addig semmi sem bűn, amíg mindkét fél élvezi a dolgot – húzódnak mosolyra ajkai, én pedig érzem, hogy elönti a pír az arcomat.

            -           Ezt csak most találtad ki. Hogy ne lenne bűn valami attól még, hogy mindkét fél élvezi? Ha kirabolnánk egy boltot és történetesen mindketten élvezettel tennénk, az mindenképp bűnnek minősülne.

            -           Tudod te nagyon jól, hogy nem ilyesmire gondoltam, ahogyan te sem.

            Pironkodva fordulok el és függesztem tekintetem újból a bejáratra. El sem hiszem, hogy képes mindent ellenem fordítani. Legközelebb kétszer megválogatom a szavaim, habár magam ismerve ez úgysem fog működni, mert ami a szívemen az a számon is. Nem véletlenül csúszott ki az is a számon, hogy szeretem, bár igaz, nem épp úgy mondtam, mintha egy szerelmi vallomás… ah, minek is áltatom magam! Dehogynem, az határozottan olyan volt, mint egy szerelmi vallomás és jól tudom, hogy ezzel Jimin is tisztában van, ezért bizonyára, amikor csak alkalma lesz rá, ellenem fogja fordítani.

            -           Van valami fontos elfoglaltságot vagy velem tudnál jönni egy kicsit? – húzza gunyoros mosolyra ajkait, mire égnek emelem szemeim. Mégis mi dolgom lehetne?

            -           Hova megyünk?

            Nem felel, csupán egy sejtelmes, de egyben aggodalmas mosollyal néz rám, mire értetlenül pislogok rá, de hiába is kérdezném, ő már fel is áll és útnak indul felfelé, mire én is gyorsan követni kezdem. Nem szeretnék lemaradni, ráadásul nem bírom ki, hogy ne faggassam egész úton, hova megyünk, mit szeretne. Letud annyival, hogy majd meglátom, de én türelmetlen vagyok és túlságosan kíváncsivá tett, mit szeretne. Lehet, hogy valami spéci helyen szeretne megdugni? Mondjuk ez hülyeség, biztos, hogy nem így hívna félre, ha azt akarná, bár ki tudja? Lehet, hogy el akar szakadni a hagyományoktól, ezért ha bemegyünk egy szobába, akkor gyertyafény, rózsaszirmok… mi az isten?! Mikor kezdtem el ilyen nyálas gondolataim lenni vele? És szinte látom is magamat vele, amint a vörös, selyemtakarón el fekve, szemeim is bekötve egy ugyanolyan anyaggal, az ágy végéhez kötözve karjaimmal, illatos gyertyákkal körbevéve támaszkodik felettem, miközben…

            Megborzongok a gondolatra, és egy halk nyögés is kiszalad ajkaim közül, mire Jimin nyomban rám néz, és ekkor meg is áll egy ajtó előtt, de mielőtt belépnénk, csípőre teszi kezeit és kíváncsian néz rám.

            -           Vannak pillanatok, mikor nagyon szívesen elcserélném a képességemet Jungkookéval, de sajnos ilyet nem lehet csinálni. – Érzem, hogy arcom vöröslik, majd szavai hatására még inkább, mire megeresztek egy kényszeredett mosolyt. – Megosztanád velem, mégis merre jársz? – húzza fel szemöldökeit kíváncsian, mire gondolkodás nélkül kezdem rázni fejem.

            -           Nem gondolok én semmi érdekesre.

            -           Természetesen – húzódnak pajzán mosolyra ajkai. – Azért pirulsz itt mögöttem nyögdécselve.

            Ha lehet, még jobban égni kezd az arcom, bár már nem csak a képzeletem miatt, hanem a szégyenkezés miatt is. Legszívesebben strucc módra a földbe dugnám a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Szerencsémre viszont nem folytatja tovább faggatásom, de valószínűleg sejti, merre kószálhattam gondolatban, így csak az ajtóhoz fordul, majd benyitva rajta kitárja azt előttem, majd karjaival mutatja, hogy lépjek be előbb én, mire teszem is, amire kér. Szinte meg is feledkezve arról, miért is jövünk ide, továbbra is a zavarommal vagyok elfoglalva, mikor átlépem a küszöböt. Szinte rögtön egy női hang az, ami hallószervembe férkőzik, mely nevemet ejti ki és a felismerésre nyomban fel is kapom a fejem. Hitetlenül nyílnak tágra szemeim, ahogy meglátom a szüleimet egymás mellett állni és több se kell, szemeim könnyel telnek meg, következőleg pedig úgy futok oda hozzájuk és omlok anyám karjai köré, mintha még mindig egy kisfiú lennék. Könnyeim megállíthatatlanul folynak le arcomon, majd érzem, amint apám is odalép hozzánk, hogy megöleljen minket.

            Istenem, annyira hiányoztak! Annyi mindent szeretnék nekik mondani, majd még ugyanennyit kérdezni is, de mégis képtelen vagyok egyetlen szót is szólni, ugyanis egész lényemben remegek a zokogástól, mely úrrá lett rajtam. Csak ölelem őket hosszú percekig, mikor végre csillapodnak a kedélyek, és végül el nem válunk egymástól. Megtörlöm ingujjammal szemeim, majd anyám karomon fogva vezet egy kanapéhoz, melyre leültet. Ahogy körbenézek a szobában, ez nem tűnik hálónak, inkább olyan, mint egy nappali. Még egyszer sem jártam benne, bár ez nem meglepő, mivel sok helyet nem láttam még a kastélyban, mivel elég nagy, és hiába vagyunk elengedve Jungkookkal, hogy nyugodtan járkáljunk, azért mindenhová mi se merünk elmenni. Ki tudja, kikre nyitnánk rá.

            -           Jimin – szólal fel apám, mire kissé rémülten nézek rá, mivel hangja parancsolónak tűnik, én pedig tartok tőle, ha így beszél vele, akkor bántani fogja. – Megtennéd, hogy magunkra hagysz és lehetőleg nem is hallgatózol? Szeretnénk beszélni a fiúnkkal, így ha lennél oly szíves…

            -           Nem sokára visszajövök – bólint a szólított, mire még inkább meglepődök, s felé fordulva látom, hogy teszi, amire kérték, így bezárva maga után az ajtót el is hagyja a helyiséget.

            Szemöldököm ráncolom, majd tágra nyílnak szemeim a rémülettől. Olyan eshetőségek jutnak eszembe, melyekről eddig álmodni sem mertem volna, s az, hogy a szüleimmel is így bánik, csak még jobban felhúz, így idegesen fordulok vissza feléjük, de ők cseppet sem tűnnek olyannak, mintha félnének tőle. Magabiztosan néznek vissza rám, én pedig egyre inkább összezavarodom.

            -           Titeket is be akar zárni? – nyílnak szemeim tágra a meglepettségtől, mire mindketten megnyugtatnak, hogy erről szó sincs, de ezzel csak még inkább összezavarodom. – De… ti miért… mit kerestek itt? Hogyan jutottatok be? Vagy egyáltalán… mi ez az egész? – Érzem, amint lassan hisztérikus pánikrohamot fogok kapni, mire anyám vállaimra teszi kezeit, és megkér, hogy nyugodjak meg, majd megkér, hogy vegyem úgy a levegőt, ahogyan ő, így hangosan szívjuk be mindketten, majd fújjuk is ki azt tüdőnkből, így egy kis idő után valamennyire csillapodni érzem a hirtelen felgyülemlett érzéseim.

            -           Tudjuk, hogy ez most kissé furán fog hangzani számodra, de meg kell, hogy értsd, mindent az emberek épségének érdekében teszünk – kezd bele apám, az én kíváncsiságomat jobban felkeltve.

            -           Az emberek? Miért? É-én nem értem, miért…

            -           Azt hiszem, jobb, ha az elején kezdjük – sóhajtja anyám. – Taehyung, drágám, figyelj, ez sokkal összetettebb annál, mint amilyennek te azt gondolnád.

            -           Aha, persze – ráncolom szemöldököm, értetlenül pislogva rájuk.

            -           Először őszintén szólva nem hittük, hogy elrabolt. Arra gondoltunk, hogy biztos egy barátodnál húzódsz meg, esetleg Jungkooknál, habár az egész város tudja, hogy ők már nincsenek itt.

            -           Mi történt velük?

            -           Fogalmunk sincs, hol lehetnek, hogy élnek-e vagy halnak. Nem tudtuk felvenni velük a kapcsolatot, mióta tűz ütött ki a házukban, ami szinte porig égette azt. Valószínűleg egy messzi városba költöztek, erről semmit sem tudunk, de jobban is teszik, ha bujkálnak.

            Zavartan kapkodom a fejem kettejük között. Tekintetük merev, határozottságot, s merészséget sugároz magából, s egy cseppnyi kétséget vagy megrendülést sem látom sugározni belőlük. Tehát tudnak Jungkookról is és arról, ami a szüleivel történt, de semmi többet, mint mi. Valószínűleg a részletekről nem lettek beavatva, de nem is most fogok kitárulkozni erről nekik, ugyanis most nem ez a lényeg. Bizonyára tudják, hogy Jimin milyen veszélyes tud lenni.

            -           Miután eltűntél, nem sokkal később valaki becsengetett hozzánk. Jimin volt az, mi pedig természetesen beengedtük. Arra is gondoltunk, hogy esetleg nála vagy, de mivel nélküled érkezett, kicsit aggódni kezdtünk. A nappaliban leültünk és megkínáltuk egy kis süteménnyel, de nem kért belőle. Már nem is emlékszem, pontosan hogyan is történt, de akkor közölte velünk, hogy elvitt téged, ami elég érdekesen hangzott a szájából.

            -           Azt mondta, hogy nem várja el tőlünk, hogy nyugton maradjunk egy ilyen bejelentés után és azt sem, hogy azonnal elhiggyük – szállt be apám is a mesélésbe. – Akkor mondta el, hogy vámpír és bizonyította is, így onnantól kezdve nem volt egyetlen szavunk se rá.

            -           Kissé megijedtem, hogy mit tett veled, de az, hogy vámpír, nem rémített meg egyikünket sem. Kikérdeztük az épségedről, és, hogy mit csinál veled, mit akar tőlünk, amiért elvitt. Először persze nem mondta el, de mi tudtuk, hogy bizonyára jó okkal vitt magával. – Mélyet sóhajt. – Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a kölyökkel, mikor olyan váratlanul betoppant nálunk, mint vendég. Észrevettük volna, ha valaki az éjszaka közepén érkezik, és nem volt veled senki. Mindent jól tudunk, de már a választ is.

            -           Még mindig nem értem, hogy miért vagytok itt – vágok közbe, mire egymásra néznek, s néhány másodperces néma kommunikáció után újból felém fordulnak, hogy végül apám avasson be ennek okába.

            -           Ezt titokban kell tartanod – fogja suttogóra hangját. – Nem tudjuk, mennyire bízhatunk meg benne, de azt mondtuk neki, hogy segíteni fogjuk, hogy bármit megteszünk, csak ne bántson téged.

            -           Valójában ezzel engedélyt adtunk rá, hogy felhasználjon téged a terveire vagy bármire, amire szüksége van, csak ne bántson. Az egyetlen kérésünk az volt, hogy épségben maradj.

            -           Hazudtatok neki? – rázom fejem. – De, ha nem is segítitek, akkor…

            -           Segítünk neki, hogy ne keressék a kastély környékén. Ezt a szavunkat be is tartjuk, de mást nem teszünk. Megmondtuk neki, ha esetleg valami komolyabb probléma ütné fel a fejét, akkor nyugodtan fordulhat hozzánk, mi az ő oldalán állunk, ha te egészséges maradsz.

            -           Ennek semmi értelme – nevetek fel kényszeresen.

            -           Taehyung – szól apám. – Tudod, hogy mindig későn értünk haza azzal az indokkal, hogy két műszak, így a második az későig tart? – Bólintok válasz gyanánt, de ezzel csak jobban összezavar, hiszen mi köze van ennek a mostani helyzethez, hogy hogyan dolgoztak? – Sajnálom, hogy kevés időt tudtunk együtt tölteni, de tudnod kell, hogy az nem hivatalos munka volt. Nem is igazán nevezhető munkának, mert nyomoztunk. Titokban utánajártunk mindennek, amit a vámpírokról tudni kell, amit csak világszemlére adnak. Ez nem mese, sokan tudják már, hogy léteznek, hogy nem hazugság, mert nem egy ember találkozott már velük, és akik életben maradtak egy-egy találkozás után, azokból kihúztunk mindent, amit látott, tapasztalt.

            -           Mi?! – emelem meg hangom hitetlenül nevetve fel. – Ugye nem azt próbáljátok beadni nekem, hogy már hosszú évek óta vámpírvadászok vagytok? – nevetek jóízűen, de komor tekintetük miatt lankad a jókedvem, s nagyot nyelve tágra nyílnak szemeim. – Most komolyan?

            -           Ezért is egyeztünk bele, hogy vele maradhass. Tudjuk, hogy nem egy szép megoldás, de…

            -           De még mennyire, nem az! – szorítom ökölbe kezeim. – Hagytátok, hogy… ti engedélyt adtatok rá, hogy… ezt nem hiszem el! Ez az egész úgy hazugság, ahogy van!

            -           Taehyung, kérlek! – simít végig felkaromon anyám, én pedig érzem, hogy újból könnyel telnek meg szemeim. Komolyan hagyták, hogy itt poshadjak ennek a kastélynak a falai között! – Emiatt nekünk is lépni kellett, ezzel tisztában voltunk, ezért költöztünk el messzire, kiírattunk az iskolából, majd egy kisfaluba költöztünk. Ott voltunk hosszú ideig, s néha gyűlést tartottunk máshol a többiekkel, akik szintén kutatnak, de mindemellett tartanunk kellett az épséged érdekében a szánkat a kastélyról.

            -           Ezért jöttünk ide. Nem tagadhatja meg tőlünk, hogy lássunk, ha már ennyire nagylelkűek vagyunk vele, éppen ezért átszeltük az erdőt, hogy idejöhessünk hozzád.

            -           Én ezt még mindig nem… nem… - remeg meg hangon, majd tenyereimbe temetem arcom, próbálva visszafojtani könnyeim.

            -           Szükségünk van rád, a segítségedre – sóhajtja anyám, miközben már hátam simogatja. – Ha csak úgy lerohanjuk a kastélyt vagy bármilyen kis összegyűlt vámpírcsapatot, bizonyára alul maradnánk. Ők túl erősek hozzánk képest, ráadásul képességeik is vannak Jiminből kiindulva. Muszáj volt beleegyeznünk, hogy te itt legyél, hogy így később téged is bevonjunk a terveinkbe. Belülről kell megbontani a rendszert, márpedig ennek az egésznek az irányítóját kell leverni, akinek ebben a kastélyban kell tartózkodnia.

            -           Jimin az irányító – ráncolom szemöldököm, felnézve rá, mire meglepetten pislognak párat. – Nem tudtátok?

            -           Azt gondoltuk, hogy nagy szerepe van a dolgok menetében, de, hogy ő legyen az irányító!

            -           Milyen nyomozók vagytok ti? És hogy értitek azt, hogy le kell vernem a vezetőt? Mit vártok, majd Jimint kicsinálom, vagy mi? Mégis hogyan tehetnék meg ilyesmit?

            -           Az embereknek kell segítenünk. Nem is gondoltam volna, hogy ő a vezető, de ennek csak örülünk. Remélem, nagyon jóban vagytok egymással és nem hergeled magadra feleslegesen! Csak tedd, amit mond, hogy azt higgye, vele vagy, de közben, amikor nem számít rá, szúrd hátba! Tudjuk, hogy egy vámpírt megölni nem lehet közönséges módszerekkel, erre pedig még nem sikerült rájönnünk, mi az a módszer, ami kiirtaná őket, de ha bármi érdemlegeset tudnál nekünk mondani, annak nagyon örülnénk.

            -           Azt akarjátok, hogy titokban szolgáltassam nektek a vámpírokról az információkat, miközben meggyengítem belülről a rendszert, hogy aztán Jiminnek hátat fordítva az emberek oldalán álljak háborúba? – Szüleim bólintanak, én pedig érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa. – Ennek semmi értelme, inkább csak hódoljunk be nekik, én nem szeretnék háborút, de főleg nem szeretnék a középpontjába kerülni, hogy a kezemben legyen az emberiség sorsa!

            -           Pedig már a kezedben van. Rajtad áll, hogyan döntesz, mit teszel, úgy fogsz segíteni nekünk, vagy éppen az ellenséges oldalnak. Nem szeretném, ha csalódnunk kellene benned.

            Fejem rázom és fel is állok, majd úgy teszek egy lépést az ellenkező irányba.

            -           Én békét szeretnék, de ti ugyanúgy háborút próbáltok szítani, mint Jimin. Ide küldtetek annak reményében, hogy én majd tudok segíteni, de ez nem fog menni. Azt hiszitek, hogy ő nem gondolt ki mindent előre?

            -           Dehogynem, ezért örülnénk, ha beavatnál mindenbe, amit tudsz!

            -           Hogyan segíthetnék… - csuklik el hangom, és rögtön az ugrik be, hogy vámpírként már nem fogok tudni az emberek, a szüleim oldalára állni, az pedig, hogy Jimint hátba szúrjam, valahogy nem az én műfajom. Nem érzem magam képesnek rá, egyszerűen nem tudom megtenni. A szüleim rég elkéstek ezzel a kéréssel. – Anya, apa! Én nem akarok háborút, és ebben nem is leszek társ, mert akkor saját magam ellen is fordulnék, de ezt ti nem érthetitek egyelőre meg. Ez az egyik indokom, amiért nem segíthetek, a másik pedig, hogy… nem tudok azok ellen fordulni, akikbe beleszerettem – remeg meg hangom, de állom pillantásukat, mire meglepetten pislognak fel rám.

            -           Miért beszélsz többes számban? Vámpír a nő, akit szeretsz? – húzza fel meglepetten szemöldökeit anyám, én pedig érzem, hogy gombóc nő a torkomban.

            -           Nem, anya, én nem egy vámpírnőt szeretek. – Erre láthatólag megkönnyebbülnek, de folytatom. Innentől már úgysincs visszaút. Tudniuk kell, mi az oka annak, hogy nem segítek. Legalábbis ez az egyik indok. – Vámpírfiúk.