[38/?] A vámpírok legnagyobbja - Vadászat egy vadra - vagy másra?

Cím: A vámpírok legnagyobbja – Vadászat egy vadra – vagy másra?

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Ééés ezúttal én teszem ki a részt, csodák csodájára. Muszáj ehhez folyamodnunk, mert jön az egyetem meg minden, így nem biztos, hogy lesz egymásra úgy időnk, így nekem is meg kell tanulnom a blogkezelés fortélyait. Jó olvasást! ^^ És végre itt egy kép is hozzá ;) Egy barátnőm készítette, köszönöm neki! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook POV

Jimin váratlanul ront ki a teremből, mi pedig értetlenül pislogunk egymásra TaeTaevel. Most kellett volna a gondolataiban olvasnom, hogy megtudjam, mi ösztönözte arra, hogy ilyen váratlanul magunkra hagyjon bennünket, ami persze nem gond, mert így legalább újból kettesben lehetünk, ráadásul azt mondta, azt csinálunk, amit csak akarunk, ezért jobb ezt a kivételes engedékenységét kihasználni. Engem már egyébként is elenged a kastélyban egyedül bóklászni, így szíves örömest rángatom magammal a másikat is, hogy együtt is felfedezzük a labirintus folyosókat. Nem is töprengünk tovább Jimin viselkedésén, mivel úgyse fogjuk tudni kihúzni belőle, habár megígérte Taenek, hogy nem fog titkolózni. Meglátjuk, mi lesz ebből, mert, hogy én nem nézem ki belőle, hogy tartja is magát szavához, az is biztos.

Az elkövetkezendő néhány nap hasonlóan telik. Végre sok időt tölthetek Taehyunggal, és ő is fent alszik éjszakánként a kényelmes, tágas hálóban, így mindig figyelemmel tudom követni, hogyan lép át az álmok valótlan mezejére. Egyszer én is elalszom mellette, mert a hosszú napok engem is kimerítenek, főleg, hogy egyre kevesebbszer kapok vért, amit Jimin azzal magyaráz, hogy hozzá kell szoknom, nincs rá ennyire szükségem, tehát elég bizonyos időközönként, ami nem ér fel egy emberi étkezéssel. Eleinte szinte teleitatott, de annak is megvolt az oka, hiszen azt szerette volna, ha minél erősebb leszek. Egyik nap még a repülés fortélyaiba is elkezd beavatni, de fogalmam sincs, hogy a szárnyaimat hogyan hívhatnám elő, ő pedig hiába magyarázza nekem, egyszerűen nem vagyok rá képes. Csak jól szórakozok azon, ahogy már szinte haját tépi bénaságomon, de ő persze nem díjazza, hogy én csak nevetgélek a helyzeten. Az egyik nap végül már beletörődve, hogy egyelőre nem fog menni számomra a repülés, elhív magával az erdő mélyébe, s úgy dönt, megtanít vadászni.

            Egymást kielőzve futunk a fák sűrűjében, én pedig élvezem, ahogy az arcomba süvít a szél, hátrafújva tincseim homlokomból, s kissé be is könnyezem, de csak széles vigyorral arcomon haladok tovább előre, néha oldalra pillantva társamra, aki szintén rám néz, és elmosolyodik látva saját boldogságom. Valóban, nagyon örülök neki, hogy kihozott vadászni, mert őszintén szólva régóta kíváncsi vagyok már erre és kíváncsi vagyok, milyen vadat lennék képes elejteni. Néhol érzem, hogy egy-két kisebb állat megfordul a környékemen, de semmi különösebbet nem érzek. Én valami nagyra vágyom, valami különlegesre, hogy aztán Jimin is csak nagyokat pislogjon, mennyire tehetséges vadász vagyok.

            Egyszer csak megérzem valami finomabb állatnak a vérét, és váratlanul változtatok az irányon, hogy kileshessem áldozatom. Egy vastagabb fa törzse mögött megállok, ott bújok meg, s óvatosan lesek ki mögüle, hogy a vadat kileshessem. Egy szarvas hajol a bokrokhoz, hogy egyen valamit, és szerencsémre engem sem szúrt még ki egyelőre, de nem is vagyok annyira közel hozzá, hogy túl nagy feltűnést okozzak, elvégre is távolról is tökéletesen látom.

            A következő pillanatban már csak egy erősebb szelet érzek meg magam mellett, de az nem megy tovább, nem zavarja el szerencsémre a vadat, én pedig kíváncsian emelem meg fejem, hogy felnézzek a fákra, amerről érzem, hogy tartózkodik a másik. Jimin egy fa vastagabb ágán foglal helyet guggolva és az áldozatomat lesi, mire mosolyra húzódnak ajkai, végül felém fordul és kíváncsian húzza fel szemöldökeit. Sugárzik belőle, hogy nem hiszi el, meg tudom fogni, bennem pedig felvillan a bizonyítási vágy, hogy igenis többre vagyok képes, mint gondolná. Kifürkészem az állat minden mozzanatát, s tudom, hogy gyors a reakcióideje, de én sokkal gyorsabb vagyok.

            Egy pillanat alatt futok oda a kiszemelt szarvashoz, s nagyot ugorva a levegőben hangosan kiáltok. Szerencsétlen pára felkapja rám fejét, és kiguvadt szemekkel néz rám, s látom, ahogy befeszülnek izmai futásra készen, de miután meg is teszi az első lépést menekülőre fogva, én abban a pillanatban vetem rá magam és fordulok vele párat a koszos, avaros földön. Hangosan bőg fel, erre pedig nekem se kell több, szemfogaim egy pillanat alatt vesznek nagyobb méretet, melyeket belé is mélyesztek. Tovább bőg hangosan, de én erősen fogom le és szívom vérét, mely egészen ízletes, de egy emberé sokkal finomabb – Taehyungról ne is beszéljünk.

            Hangos hahotázás zavar meg ivászatomban, mire nyomban kihúzom fogaim a már ájult vadból és Jimin felé fordulok mérgesen. Ahogy rám néz és végigmér, szemei felcsillannak, ajkát is beharapja, ahogy közelít felém.

            -           Nem gondoltam, hogy elsőre sikerül elkapnod egy szarvast – kuncogja leguggolva mellém, én pedig le sem veszem szemeim róla, s még a vadat is magamhoz húzom, ezzel tudtára adva, nem adok belőle. – Milyen kis önző vagy – biggyeszti le ajkait, de ez nem tart sokáig, rögtön átveszi a helyét a megszokott mosoly. – Ó, ha tudnád, milyen régóta várgyom rá, hogy így lássalak!

            -           Hogyan? – morgom orrom alatt.

            -           Kis mohó vagy, tiszta vér az egész arcod, a szemeid is vörösen izzanak, és a fogaid is nagyobbak, a bőröd is kellően sápadt. Nagyon jól áll a vámpírság – kuncorássza, mire csak fújok rá egyet, majd újból a szarvasba mélyesztem fogaim, hogy csillapítsam szomjúságom, s hiába szeretném az egészet kiszívni belőle, egy idő után már eléggé telinek érzem magam tőle, ezért félrelököm, majd ruhám ujjába törlöm szám. – Szegény pára – néz megjátszott szánakozással az állat felé, mely a lökés erőssége miatt nekiütközik egy fának. – Várj, még egy kicsit olyan vagy – fordul felém, és közelebb ül hozzám, majd kezét arcomra vezetve kezdi simogatni arcom. – Azt hiszem, ez nem fog egykönnyen lejönni.

Értetlenül pislogok, mikor is szavai után nyomban arcomhoz hajol és csókokkal lepi el bőröm, nyelvét is kidugva, úgy nedvesítve be a felületet. Haloványan mosolyodom el és lassan én is felé fordítom arcom, ahogy ő is halad egyre közelebb ajkaim felé. Már szám szélénél jár, mikor is egymás szemébe nézünk, viszont az övéi szinte egy vonalba húzódnak, ahogy elmosolyodik, nekem pedig több se kell, nyomban ajkai után kapok, ő viszont elhúzza fejét, s gyorsan fordul arcom másik feléhez, kihagyva ajkam, s úgy csókolgat tovább ugyanúgy, mint a másik oldalon. Amint úgy veszi, hogy befejezte dolgát, elhúzódik tőlem, s saját felsőjének ujjával törölgeti meg a benedvesített felületeket.

-           Most már tiszta vagy – mosolyogja, én pedig csalódottan szusszantok fel.

-           Szemét vagy – dünnyögöm, ezzel kiváltva belőle egy jóízű nevetést.

-           Na! Ez nem szép dolog! – Mutatóujjával megpöccinti orrom, mire mindkét kezem odaemelem, s mint egy kiskutya, úgy tartom ott, felnézve rá sértődött pillantással. – Mit tehetnék, hogy ne nézz így rám? – néz rám szomorúan, de látni rajta, hogy legszívesebben felnevetne.

            -           Csókolj meg! – veszem el kezeim arcomtól, s rögtön felé is hajolok, lehunyva szemeimet, csücsörítve, ezzel tudtára adva, hogy nem viccelek, de erre csak hallom, amint kuncogni kezd, és legközelebb mutatóujját érzem meg ajkaimon, mire felnyitom pilláim.

            -           A jó dolgokat ki kell érdemelni, Jungkookie – vigyorog, mint a tejbe tök, én pedig sértetten húzom fel ajkaim, és elfordítva fejem, karba tett kezekkel játszom a sértettet.

            -           Jól van, akkor megyek és smárolok egy nyúllal! – köpöm hozzá flegmán, majd nem várva választ állok fel és eredek futásnak. Még hallom, hogy jóízűen nevet fel, én pedig szemeim forgatom rá, de út közben azért elmosolyodom. Tudom, hogy szeret szórakozni ilyen téren, én pedig élvezem, ha kiérdemelhetem a jutalmam.

            Fogalmam sincs, merre megyek, csak elindultam valamerre, ezért remélem, hogy Jimin hamar a nyomomra bukkan, ugyanis egyedül nem tudom, mennyire találnék vissza a kastélyhoz sikeresen. Egyébként sem hiszem, hogy túl messzire hagyna egyedül menni, ugyanis biztos vagyok benne, hogy tart tőle, megszökök, de ettől nem kell félnie. Megígértem neki, hogy mellette leszek, még mikor elmondta, mi van a szüleimmel, ráadásul Taehyung is vele van, így semmiképp sem megyek el.

            Víz folyásának hangja csapja meg fülem, s ahogy a levegőbe szagolok, emberi vér illata csapja meg szaglósejtjeim, mire nyomban annak irányába folytatom utam. Igaz, most ittam tele magam, de az emberi vér így is ínycsiklandozónak tűnik, habár kevésbé, mint egyébként. Azért kíváncsi vagyok, kik lehetnek ilyenkor az erdő kellős közepén, így pillanatok alatt egy patak közelébe érek, ahol újból egy fa mögé rejtőzöm valahol biztos távolságban, nehogy észrevegyen bárki, aki lentebb, a folyómederben tartózkodik. Szemöldököm ráncolom, ahogy szemügyre veszem a két alakot, aki egy nő és egy férfi, de háttal állnak nekem, mégis ismerősnek tűnnek. Bizonyára csak összekeverem őket valakivel, bár még azt sem tudom, hogy egyáltalán kikkel keverhetném. Kíváncsian figyelem, mit csinálnak, s fejem is oldalra döntöm. A nő egy szelet zsemlét ad a férfinak, aki elvéve tőle készségesen kezdi elfalatozni, s a táskájából is kihúz egy papírköteget, majd néhány másodperces tanulmányozás után körbenéz, s megfordulva az én irányomba is esik pillantása, mire tágra nyílnak szemeim, de nyomban a fa mögé húzódom, nehogy észrevegyen, már csak rutinból is, mikor tudja valaki, hogy leskelődik és nem szabad lebuknia. Újból kinézek a fa mögül, s ekkor már a férfi felé néz, de a felismerés úgy ér, mintha pofont kapnék.

            Taehyung szülei!

            Nincs időm tovább töprengeni, ugyanis karok fonódnak körém, s fordítanak rajtam száznyolcvan fokot, s mozdulni sem tudok, ugyanis Jimin egészen közel áll hozzám, s a fának támaszkodva két oldalamon tartja meg magát, ahogy ő is kiles mögüle. Kérdő pillantásokkal illetem, míg végre nekem nem szenteli figyelmét, de nem tűnik túl jókedvűnek.

            -           Ők mit… - kezdenék bele kérdéseim tömkelegébe, de szavamba vág.

            -           Csak csendben! – suttogja, s mutatóujját ajkaihoz is emeli ezzel nyomatékosítva mondanivalóját. – Ne merj a közelükbe menni, megértetted?

            -           Miért? – suttogom vissza kétségbeesetten. – Mit keresnek itt? Egyáltalán velük mi történt? Mit csináltál velük? Száműzted a városból őket, vagy netán ugyanazt tetted, amit az én szüleimmel? Miért nem mehetek oda hozzájuk?

            -           Vámpír vagy, a francba is! – hajol arcomba, mire tágra nyílnak szemeim, s összepréselem ajkaim is félelmemben. Nagyon dühösnek tűnik, de miért?

            -           Nekik nem kellene itt lenniük – les ki újból a fa mögül, és szemöldökét összehúzva nézi őket. – Megmondtam nekik, hogy nem jöhetnek túl közel, de mégis itt vannak. – Ekkor halovány mosoly jelenik meg arcán. – Már értem, Taehyung honnan örökölte a makacsságát.

            -           Miért ne lehetnének itt? Már egészen távol lehetünk a kastélytól.

            -           Ez nem ilyen egyszerű. Ha tovább haladnak, akkor egyszer oda fognak kilyukadni, és nem úgy tűnnek a pakkjukból ítélve, hogy visszaterveznének fordulni.

            -           Mi a fene folyik itt, Jimin? Mit tettél velük? – húzom össze résnyire szemeim, mire újból visszafordul hozzám, és egy ideig csak csendben méreget, mintha csak azt latolgatná, mennyire érdemes velem bármit is megosztania. – Őket is elküldted messzire? Megharaptad valamelyiküket? Netán felgyújtottad a házukat azzal a jó kis képességeddel?

            -           Kénytelenek voltak elmenni, hiszen Taehyung már nincs velük – suttogja egyre közelebb hajolva hozzám, én pedig próbálok eggyé válni a fával. – Az alapokat ugyanúgy el kellett intézni, mint nálad, de nem, nem haraptam meg egyiküket sem és a házuk is teljesen épségben van.

            -           Ó, szóval csak az én családommal vagy ekkora farok? – fújom fel magam egy pillanat alatt, ő pedig csak égnek emeli szemeit.

            -           Nem! – sziszegi fogai között. – Ez… ez egészen más helyzet, mint a tied. Velük egészen másképp zajlottak a dolgok.

            -           Mit értesz másképp alatt? Azt, hogy őket nyugiban hagytad, mert nem akarsz haragot szítani a kis szerelmed szívében? – húzom fel szemöldökeim, ő pedig idegesen csap fejem mellett a fára, ami hangosan reccsen egyet és olyan közel hajol arcomhoz, hogy ajkaink már súrolják egymást, s úgy hördül fel.

            -           Senki sem a szerelmem!

            -           Jó, hát akkor csak szerelmes vagy az egyetlen fiúkba, amit…

            -           Nem vagyok szerelmes! – emeli meg picit hangját, de nem annyira, hogy azt esetleg a tőlünk nem messze tartózkodók meghallják.

            -           Persze-persze, azért válaszolsz ilyen ingerülten – forgatom szemeim oldalra, hogy ne kelljen szemeibe néznem, ő pedig felszusszant, és eltávolodik tőlem annyira, hogy kifújhassam a levegőt.

            -           Lehet, hogy a kastélyhoz jönnek? – kérdezi inkább magától, mintsem tőlem, mire én is megpróbálok óvatosan kilesni, de testének fogságától nehezemre esik.

            -           Én azt mondom, menjünk oda hozzájuk – hümmögök, mire úgy néz rám, mint egy ritka idiótára.

            -           Nem fogunk odamenni hozzájuk. Ha valóban a kastélyhoz jönnek, akkor jó okuk van rá, hogy ekkora utat tegyenek meg. Dolgozzanak csak meg érte, ha látni akarnak.

            -           Miért akarnának látni? – nevetek fel, és pillantására nyomban kezeim szám elé kapom, ezzel jelezve, hogy nem fogok több zajt csapni.

            -           Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszatérjünk mi is. Remélem, jól laktál, majd folytatjuk máskor. – Azzal nem is kell több, már ránt is magával, hogy egy másodperccel később már messze járjunk.

            Út közben egy ideig fogja a kezem, majd csak miután biztos benne, hogy nem fogok visszafordulni, akkor enged el, én pedig csak szótlanul követem. Fogalmam sincs, merre kellene visszamenni, ő pedig már közel kétszáz évesen jobban ismeri a járást, mint én. Nem is merek szólni semmit, mert ez az egész teljesen lesokkolt. Láttam Taehyung szüleit, akik valószínűleg a kastély felé tartanak, ráadásul megtudtam, hogy Jimin egészen másképp bánt velük, habár őket is elüldözte a városból. Ezek után már valóban nincs esélye egyikünknek sem menekülni. De mit tett, ami miatt ennyire feszült lett? Miért ne járkálhatnának ők is az erdőben, miért ne tehetnék azt, amit akarnak azok után, hogy a gyermeküket elrabolta? Vajon mennyire ismerik Jimint és Jimin mennyire őket? Mi ez az egész? Mit akarhatnak? Miért jönnek ide, ha tudják, ez mekkora veszéllyel jár? Ép eszű ember nem jön ide, ha megfenyegetik, akkor ők miért?

            Lassan megérkezünk a kastélyhoz, s belépve a főbejáraton Jimin nyomban felém fordul és idegesen fújja ki a levegőt. Nagyokat pislogva nézek rá és jól tudom, hogy sugárzik rólam az értetlenség a kétségbeeséssel egyvelegben.

            -           Erről egyetlen szót sem szólhatsz Taehyungnak! – figyelmeztet, mire nagyot nyelek. – Ha megtudja, biztosan ki akar majd menni, ezt pedig addig egyikőtök sem teheti meg, amíg biztosan nem tudom, hogy ők erre tartanak. Beletarthat nekik még egy-két napba, míg elérkeznek hozzánk, addig is tartsd a szád! Mintha nem is láttuk volna őket, értve vagyok?

            -           De…

            -           Mondom, értve vagyok?! – emeli meg hangját, mire összerezzenek, és nyakam is behúzom.

            -           Értve.

            Jelentőségteljesen bólint egyet, majd hátat fordítva nekem indul el a széles, piros szőnyeggel borított lépcsőn fel. Nekem gombóc nő a torkomban, és érzem, hogy egyre inkább lesokkolnak a történtek. Ezek szerint biztos benne, hogy ide jönnek. Továbbra se értem, hogy mi értelme volna idejönniük. Ez az egész annyira érthetetlen számomra, annyira zagyvaság! Mit tett az ő szüleivel? Miben másak a dolgok arra, mint felém? Esküszöm, csak arra tudok tippelni, hogy azért, mert szereti Taet, de közben tudom, hogy régebben még nem táplált egyikünk felé sem túl gyengéd érzelmeket. Ez menet közben alakulhatott ki, mikor már valószínűleg az ő szüleit is elintézte, ezért tényleg ötletem sincs, mi lehet a háttérben.

            Próbálva lenyugtatni magam megyek én is fel, hogy végül a nagy hálószobában az ágyra vessem magam hason fekvésbe. Jimin nem tartózkodik itt, de Taehyungot érzem a fürdőből. Lefürdik, de nem is gond, addig is még tudom gyorsan rendszerezni a gondolataim, hogy ne tűnjek túl frusztrálnak.

            Néhány perc elteltével a már pizsamába öltözött Taehyunggal találom szembe magam, ahogy kijön a fürdőből, én pedig széles mosollyal nézek fel rá az ágyból. Oldalamra fordulok, hogy jobban láthassam, mire ő is elmosolyodik és ledől mellém, ugyanúgy oldalán fekve el, hogy egymásra tudjunk nézni.

            -           Na, milyen volt? – céloz a vadászatra, mire rögtön a szülei ugranak be, de az ő képüket gyorsan elhessegetem. Nem szólhatok róla. – Mit fogtál?

            -           Egy igazi ínyenc darabot. Még Jimin is megdicsért – vigyorgom. – Egy jó nagy szarvast kaptam el.

            -           Biztos… nagyon… finom lehetett – húzódnak fintorba izmai, mire halkan felnevetek, ennek hatására pedig ellágyulnak vonásai és halovány mosollyal néz rám. – Még mindig olyan furcsa, olyan nehéz megszoknom ezt a sok változást – sóhajt fel. – Nemrég még az iskolapadot koptattuk legjobb barátokként, most pedig itt fekszünk a tiltott kastély falai között szerelmesen tekintve a másikra.

            Lesütöm szemeim és én is mélyet sóhajtok. Nem fog hozzám szokni, nem fog elfogadni. Az is fel fogja zaklatni, ha tudomást szerez a szüleiről és megtudja, hogy én tudtam mégse szóltam neki. Annyira nehéz ez az egész, mikor én tényleg csak nyugiban szeretném szeretni.

            -           Ez nem azt jelenti, hogy rosszul érezném magam emiatt, mert ilyen módon is… megszerettelek – mászik közelebb hozzám, mint egy hernyó, amivel mosolyt csal az arcomra. – Szeretném, ha nem kételkednél bennem.

            -           Én nem kételkedem – mosolygom, mire még közelebb kúszik, s olyan közel kerül arcomhoz övé, hogy már érezni lehet a leheletét.

            -           Akkor légy erős – suttogja ajkaimra, a következő pillanatban már csókban forrunk össze.

            Ajkaink lágyan mozognak a másikén, nem sietve, kiélvezve az ízeket, a másik párnáinak puhaságát. Egyik kezét arcomra vezeti, s úgy kezd simogatni, míg nem hátravezeti ujjait, hogy azokkal hajamba tudjon túrni, mire én is elkapom derekánál fogva, s úgy húzom testét is közelebb hozzám. Egyre szenvedélyesebbé válunk, egyre csak vadabbul tépkedjük a másik száját, mire felmorranok, s úgy fordít hátamra, felém kerekedve, testével nem távolodva el tőlem. Továbbra is hozzám simul, s alkarjain megtámaszkodik két oldalamon, úgy csókol tovább. Ajkai közé szusszantok, s szemöldököm ráncolom, ahogy próbálom visszafogni magam, nehogy váratlanul leteperjem, és véletlenül megharapjam. Annyira édes és hívogató a vérének illata, de muszáj hozzászoknom, hogy nem szabad. Annyira kellemes a bőrének melege az enyémhez képest, hogy szeretném, ha ezt ki tudnám élvezni, mielőtt átváltozna ő is, ehhez pedig erőt kell gyűjtenem. Egyébként is már egészen hosszú időket töltünk el egymás társaságában, ezért ki kellene bírnom, de az, hogy így rám mászik, hogy ennyire csábít a rosszra, hogy ő akarja, megnehezíti a dolgom. Ahogy érzem, hogy egyre jobban belelendülne, erőt veszek magamon és vállaira téve kezeim, óvatosan tolom el magamtól, mire meglepetten néz le rám, én pedig mély levegőt veszek, nagyot nyelek, majd úgy nézek vissza rá fej rázva.

            -           Sajnálom, de ez még mindig nem megy.

            -           Csak nem lehet annyira kibírhatatlan! – biggyeszti le ajkait csalódottan. – Csak egy kicsit nagyobb önerő kell hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem bántanál. Nem lennél rá képes, tudom, hogy nem tennéd.

            -           Ez… ez nem ilyen egyszerű. Én tényleg nem szeretnélek bántani, és már az is nagy szó, hogy egyáltalán sérülések nélkül megúsztad ezt a mostani csókot.

            -           Jungkook… - Szemei továbbra is könyörögnek a folytatásért, de én csak fejem rázom bármennyire is szívesen vetném bele magam. – Meddig kell még várni? Sose lehetek veled ilyen módon kettesben?

            -           Én tényleg nagyon sajnálom – sütöm le szemeim, és oldalára fogva visszafektetem magam mellé, így újból egymás felé fordulva fekszünk. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha együtt lehetnénk.

            -           Együtt lehetünk – csillannak fel szemei. – Kérlek!

            -           Nem lehet, Taehyung! Tényleg bajod eshet! Nem akarlak bántani. Az mindennél jobban fájna.

            Végül beletörődően sóhajt fel, de azért hozzám bújik, és mellkasomhoz bújva, átölelve hunyja le szemeit, hogy pihenjen, vagy esetleg aludjon, amire nekem jelen pillanatban semmi szükségem, így csak simogatom haját, én is magamhoz ölelve testét, figyelve, mikor is alszik el, s hagy magamra a zavart gondolataimmal együtt, a szüleiről és Jiminről.