[OS] Hwaiting! ~JiKook

Cím: Hwaiting!
Írta: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jungkook, Jimin
Figyelmeztetés: shounen ai
Műfaj: dráma
Megjegyzés: Ennek a kis szösszenetnek a megírását Brina ihlette számomra, így neki köszönhetitek a történet megszületését. Kissé komor a hangulata, de azért remélem, lesz, aki elolvassa és tetszeni fog neki. Véleményt szívesen fogadunk! Jó olvasást!



Könnyektől duzzadt szemekkel néz tükörképére a fiú. Egészen fiatal még, mégis olyanba vágta bele magát, mely egyáltalán nem egyszerű. Talán túl nehéz is, hogy teljesíteni tudja, kérdéses, hogy meddig bírja. Nem egyszerű, ha sokan hátráltatják, és még a családja sem támogatja. Egyedül az él benne, hogy a csapatért és a saját jövőjéért dolgozzon. Ha másért nem is, a legjobb barátait nem fogja cserben hagyni. Sőt, megszeretné mutatni annak a sok rosszakarónak, hogy ő igenis többre képes és elfog jutni a csúcsra önerőből, hogy aztán azok csak lessenek és keressék a kegyeit később, visszaszívva minden egyes rossz szót, mely egykor elhagyta szájukat. Igen ám, de ettől függetlenül a fiú lelkét ugyanúgy nyomják a durva szavak, melyekkel a pokolra kívánják lelkét.
Miket mondanak róla?
Csúnya, ocsmány vagy! Vézna, gyerekes, buta!
De miért mondják ezeket, ha nem is ismerik?
Ő a leggyengébb láncszem a sok közül. A tömegből kirí, hogy ártatlan, védtelen, így a nagyobbak, az erősebbek természetesen őt találják meg, hogy azzal idézőjelesen „menőbbek” legyenek, és felnézzenek rájuk mások, amiért ők képesek egy tőlük gyengébbet a föld alá ásni. Ami a legszörnyűbb lehet az egészben, hogy nem csak szavakkal bántják, hanem fizikailag is. Lökdösik, egymásnak passzolgatják körbeállva a folyosón, miközben szórják rá a szitokszavakat.
Nem viszed te semmire!
Nem csináltad meg a házimat, ezért enyém az ebéded!
Hogy nézel ki? Padlófodrászhoz jársz?
Hasznavehetetlen, szerencsétlenség vagy!
Ha hazament, ugyanez várta, a szülei veszekedtek telefonon keresztül egymással, hiszen még egészen kicsi korában váltak el. Így kellett felnőnie, egy gondoskodó apa figyelme nélkül. Az anyja is semmibe veszi, de, ha vendég érkezik, játssza magát. Összejött másokkal, felvitte magával az újdonsült barátait, ami a fiúnak nem tetszett. Olyankor legszívesebben elrohant volna otthonról, csak úgy a semmibe, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek annak, ha rossz helyre téved.
Szipogva, szemeit törölgetve vesz magán erőt, amint a próbateremajtaja nyílik mögötte. Nem szeretné, ha bárki is látná őt így, kisírt szemekkel.
- Jungkook? – hallja meg egyik barátjának hangját, akinek sokat köszönhet, hiszen mindig ott volt mellette, segítette őt a nehéz időkben is, pedig messze nem tudott mindent a fiatalabbról. – Valami baj van? Mi történt? – lép mellé, óvatosan téve kezét a fiú vállára, hogy szembefordítsa magával, aki csak lesütött szemekkel, lehajtott fejjel bámulja a padlót, mely hirtelen egész érdekessé vált számára. – Jungkook, kérlek, mondd el, mi a baj! – kérleli tovább vajmi kevés sikerrel.
Az idősebb ujjai közé véve a szomorú fiú állát emeli meg fejét, így kényszerítve rá, hogy a szemeibe nézzen a másik, kinek viszont ekkor elhomályosul látása a könnyektől, és szavak helyett barátja karjaiba veti magát, arcát nyakába bújtatva, úgy szipogva, zokogva halkan rázkódó vállal.
- Jimin. – Szinte már csuklik, ahogy kimondja vigasztalója nevét. Hiába szeretné elmondani, mi nyomja lelkét, nem képes rá. Akárhányszor szólásra nyitja száját, csak keserves zokogás tör fel belőle, így inkább egy idő után nem is próbálkozik tovább, csak szorosan öleli magához a másikat.
Éppen ezt szerette mindig is barátjában, hogy nem tett fel felesleges kérdéseket, ha látta, mekkora a baj. Megvárta, míg kisírja magát, míg elég erőt nem gyűjt a beszédhez, addig viszont csak ölelte magához jó szorosan, simogatva hátát, ezzel nyugtatva aprócska lelkét. Hihetetlenül jól esett ez neki, szerette volna mindig meghálálni valahogy, de ahogy eddig se volt, most sincs semmi ötlete, hogy mit tehetne a másikért, amiért ilyen jó hozzá.
Tudja Jiminről, egyedül ő tudja, hogy a másik nemhez vonzódik. Valójában ezt nagyon nehezen sikerült elérnie, hogy megtudja. Hosszú, kínkeserves hetekbe telt, pedig látta barátján, hogy valamit titkol, hogy valami nincs rendben, bár ez az érzése mai napig megvan. Mintha titkolózna előtte, mintha valami ettől is hatalmasabb, és fontosabb titkot rejtegetne bőre alatt. Régebben úgy sikerült megbeszélniük, hogy Jungkook is elregélte életét, így a másikból is akarva-akaratlanul, kicsúszott ez a fontos információ. Attól a naptól tudták jól, megbízhatnak egymásban, nem kell rettegniük az ismeretlentől, a külvilág véleményétől, hiszen ők mindig ott lesznek egymásnak. Ennek pedig már öt éve. Öt éve tart ez a szoros barátság közöttük. Előbb is ismerték már egymást, de csak később kerültek közelebb egymáshoz, mikor egyre többet gyakoroltak együtt táncolni, énekelni, így egyre többet beszéltek, találkoztak, egyre több közös vonást véltek felfedezni egymásban, így szívük összefonódott olyannyira, hogy már el se tudnák engedni egymást. Elképzelhetetlen.
- Semmi baj – simogatja az idősebb. – Ne sírj, Jungkook!
A szólított lassan valóban alábbhagy az egerek itatásával, hiszen kezd rájönni, valóban semmi értelme így tennie, ettől nem fog változni semmi. Erősnek kellene maradnia, hogy igazán megmutassa a rosszakaróinak, hogy ő mennyire sokra képes.
- Megint rájuk gondolsz, igaz? – teszi fel a kérdést, mire a fiatalabb csak bólint egyet. – Már számtalanszor megmondtam, hogy ne is foglalkozz velük, hiszen tényleg teljesen felesleges! Egyáltalán nem jobbak nálad, ezt pedig biztosan te is tudod. Rendkívül tehetséges fiú vagy. Eddig akármibe láttam, hogy belekezdtél, mindent sikerrel zártál. Szerintem egyáltalán nincs miért aggódnod. Kisujjból lepipálod őket – kuncogja, ezzel elérve, hogy a másik arcán is megjelenjen egy aprócska mosoly.
- Szeretlek, Jimin – sóhajtja, miközben újból barátja ölelésébe bújik, arcát vállába fúrva. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked, és állandóan rám kell vigyáznod. Megvan a magad baja is, nem kellene így viszonyulnom a dolgokhoz. Magamtól is meg kell tanulnom kezelni az ilyen eseteket, különben sosem fogok felnőni. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is meg kell erősödnöm, ehhez pedig hatalmas segítségemre vagy.
- Ne köszönd! – vág szavába. – Ez a legkevesebb azok után, hogy eltűrsz magad mellett egy olyan beállítottságú embert, mint én. – Kínosan felnevet, mire Jungkook elhajol tőle éppen annyira, hogy a szemeibe tudjon nézni, így sugározva a másikba a komolyságot.
- Nincsen azzal semmi baj, ha ilyen vagy. Nincs joga senkinek sem elítélni ezért! – Jimin tenyereit a fiatalabb arcára vezeti, hüvelyujjával pedig arccsontjánál kezdi simogatni.
- Akkor te sem fogsz elítélni semmiért, bármit teszek? – húzza mosolyra ajkait.
- Nem. – Ez éppen elegendő válasz számára. A fiú arcához közelebb hajol, szemeit félig lehunyja, miközben végig lesi a reakciókat, hogy biztos legyen a dolgában, viszont amint konstatálja, hogy nem hátrál meg, sokkal magabiztosabban közelít tovább, ajkaival lassan simogatva a másikét, melyek megremegnek az érzésre.
Mivel ismeri Jungkook érzéseit, a lelki világának minden kis zugát, nem szeretné elijeszteni magától, éppen ezért csak egy apró csókot lehel édes, puha párnáira, hogy aztán elhajolva tőle így szóljon: „Hwaiting!”
Ettől a naptól kezdve mindketten sokkal merészebbek lettek, s a jövőben nem ismertek lehetetlent.