[5/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Írta: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Hoseok – ebben a részben
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: komédia
Megjegyzés: Hát, ehhez is elérkeztem. Igazából nem is értem, miért nem írtam tovább. Sosem volt hozzá kedvem, de ma úgy döntöttem, nekivetem magam és pillanatok alatt meglett. Élveztem az írását, rájöttem, hogy igazából nagyon szeretem ezt a történetet, szóval valószínű, innentől több figyelmet fogok fordítani rá. Jó olvasást!

Jimin POV

- Te idióta! – kiáltok fel idegesen, amint érzem, hogy az agyvizem forrni kezd. – Nem hiszem el, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen! – osztom ki továbbra is, de a sötétben semmit nem látok, csak annyit érzékelek, hogy ujjak fogják szorosan a felsőm két oldalát. Mintha csak attól félne, hogy köddé válok, ha elenged. Ó, bár, megtehetném! – Engedj el! – rivallok rá, de vajmi kevés sikerrel, mivel csak szorosabban fog, sőt, egyik pillanatról a másikra, karjait már körbefonja hátamon. – Te mit…? – Érzem, ahogy reszket alattam és szaporán veszi a levegőt. Ez mindent jelent, csak jót nem. Olyan, mintha épp pánikrohamot kapna vagy nem is tudom. Nem értek az emberekhez, legfőképp Taehyunghoz nem, de nem szeretném, ha miattam tényleg valami problémája lenne, mert akkor simán rám kenik a szabotázst. Ez egy újabb ürügy lehetne annak érdekében, hogy kizárjanak a versenyből. Csak nem ez a célod, Taehyung? – Rendben vagy? – próbálkozom további kérdésekkel, de csak egy nagyot nyel, majd lassan engedni kezd szorításán. – Nem látok semmit – sóhajtom. – Bizonyára áramszünet van.
- Jimin-ah – ejti ki lassan nevem, mire próbálok arcára pillantani, mely érzésre elég közelinek tűnik, talán túl közelinek is, de a sötétben semmit nem látok, nem tudom bemérni. – Miért nem szállsz le rólam?
Mint, akibe áramot vezetnek, úgy taszítok egyet mellkasán, közben lábaimmal is kellően megrugdosva, miközben a lehető leggyorsabban ugrom fel álló helyzetbe. Mindeközben hallom, ahogy ő is felül, majd kuncogásának hangja tölti be a helyiséget.
- A fenébe is! Minek kellett magaddal húznod?! És én még azt hittem, valami történt veled… - akadok ki, de szavamba vág.
- Aggódtál értem?
A csend egy pillanat alatt áll be közöttünk, miközben összepréselem idegesen ajkaim. Most rávágnám szívem szerint, hogy nem, de ez elég egyértelmű hazugság lenne, mivel egy másodperc erejéig tényleg megijedtem, hogy valami rosszat tettem, amiből sehogy sem tudok majd a későbbiekben jól kijönni. A jövőmre nézve nem lenne túl fényes.
- É-én? – nevetek fel. – Hogy én aggódnék érted? Éppenséggel a saját bőrömet próbálom menteni, ugyanis, ha nem tűnt volna fel, amióta találkoztunk, egyfolytában balszerencsés események sorozata vesz körbe, ami eddig még soha nem történt meg életem során. Ne képzelj többet a dolgokba. Nem érdekel, mi van veled – fújtatok egyet a végén, mire hallom a lemondó sóhaját, amihez egy másik is társul nem olyan messze tőlünk.
- Szörnyűek vagytok – szól közbe Hoseok. – Először gondoltam rá, hogy valahogy kéne rajtatok segítenem, de ahogy elhallgatom, nagyon is jól elvagytok egymással.
- Akkor elég rosszul hallod – mormogom. – Miért ment el az áram? Nem tudnátok világítani valamivel? – Körbenézek a nappaliban, de a korom sötétben továbbra se látok semmit, amivel valószínűleg a többiek is így vannak. – Hah, hol a kanapé? – kezdek tapogatózni a semmiben. – Hoseok, beszélj hozzám, hadd menjek a hangod után! – parancsolok rá.
- Mit beszéljek? Inkább segítsétek ki egymást idáig, ha már ilyen szerencsétlen helyzetbe kerültünk. Szerintem, ha már arra a sorsra jutottatok, hogy együtt kell lennetek, akkor igazán megtehetnétek ennyit egymásért. – Azt hiszem, Hoseok fog az őrületbe kergetni hamarabb. Általában jó ötletei vannak, de ezt egyenesen elvetem! Mit gondol, majd pátyolgatni fogom?! Még meg is fürdetem, hátha nem megy neki rendesen!
Megadóan sóhajt fel a még földön ülő, majd hallom, amint feltornázza magát két lábra. Ideje volt végül is, egész nap nem fetrenghet ott.
- Jimin-ah – szólal meg még mélyebb hangon, mint szokott, amitől egy pillanatig borsódzni kezd a hátam. Annak ellenére, hogy milyen szép vonásai vannak, a hangja teljesen elüt tőle. Nagyon férfias, már-már szexi, de sajnos nem tudja jól használni ezt az adottságát, ugyanis amilyen szavak elhagyják a száját, rögtön elveszik ezt a varázst.
- Mi van már? Nem tudsz magadtól megállni a lábadon? Esetleg járni ne tanítsalak meg? Így is miattad vagyunk ilyen helyzetben! Ez mind nem történt volna meg, ha te nem lennél most itt! Sőt, inkább, ha nem jöttél volna nekem, így kiborítva a kávét, vagy, ha nem jöttél volna mindig nekem korizás közben, esetleg… ha nem tolnád mindig akkor a pályára a képed, amikor én! Talán kifigyelsz engem, minden lépésem? Direkt mindent úgy csinálsz, hogy nekem rossz legyen, te pedig majd kiélvezheted így a hasznot, hogy Namjoon úgyis a te kezedre játszik majd?

Taehyung POV

- Te meg miről beszélsz? – hüledezek, amint lassan minden szava elér a tudatomig. – Semmi ilyesmiről nincs szó, nem értem, miért képzelsz többet a dolgokba.
- Utálom, hogy állandóan útban vagy!
Hallom, ahogy megindul a kanapé irányába, így egy pillanat alatt lépek valamerre felé, hogy így ne hagyhasson magamra, hiszen egyedül biztosan levernék valamit valahonnan, viszont ő jobban ismeri itt a járást, nekem fogalmam sincs még, hogy mikor, merre, mi van. Emiatt döntök úgy, hogy egy hosszú lépést teszek előre, így egyenesen egymásba ütközünk, amit mindketten kisebb meglepett nyögéssel reagálunk.
- Mit csinálsz? – lép egyet hátra, de én követem, szorosan az oldalához simulva, hogy nehogy elveszítsem a terepet. – Ne viselkedj piócaként, hagyj! Le szeretnék ülni a…
- Én is – vágok közbe folyamatosan próbálva észlelni valami biztos pontot a nappaliban, amire hivatkozva megnyugodhatnék, de a vaksötétben elég lehetetlen feladatnak bizonyul.
- A kanapéig már csak eltalálsz! – fújtat, majd enyhén arrébb lökve indul el egy irányba, de én gondolkozás nélkül iramodom a hang irányába, mire érzem, ahogy nekiütközik valaminek általam, mivel nekivetem magam hátának, ráhelyezve sólyom egy részét, amitől fájdalmasan felnyög.
- Halljátok, ti mit csináltok? – hasít a levegőbe a barátjának éles felszólalásának hangja. – Itt ülök, nyugodjatok már le!
- Nem tudnál világítani esetleg? – Érzem, hogy mozogni szeretni támaszom, de egyre nagyobb súllyal nehezedek rá, attól tartva, a sötétben véletlenül valami nekem ugrik, amire elég kevés esély van, elvégre is csak mi hárman vagyunk itt.
- Bocs, haver, nincs zseblámpám – feleli, mire érzem, hogy megfeszülnek az izmai.
- Szállj már le ró…
Nőket meghazudtoló módon szinte felvisítok, amint érzem, hogy valami a lábamnak ütközik, sőt egyenesen dörgölőzik hozzá, így a pillanat hevébe ugrom fel, egyenesen Jimin nyakába kapaszkodva, lábaimmal derekára fonva, ő viszont így elveszti egyensúlyát és egy kiáltás kíséretében fordulunk át a háttámlán, egyenesen a puha ülésre zuhanva. A kiáltásunk hangját egy macska nyávogása és egy halk puffanó hang kíséri, majd ebben a pillanatban a lámpák váratlanul visszakapcsolódnak, bevilágítják az egész nappalit, az egész lakosztályt úgy, ahogy volt előtte is.
Jiminnel váratlanul találom szembe magam, ahogy tányérméretűre nőtt szemekkel néz enyéimbe, majd az egyre inkább vált gyilkosba, én pedig alsó ajkamba harapva nyelek egy nagyot.
- Nem gondoltam, hogy fordítani fogunk a felálláson – köszörülöm meg torkom arra utalva, hogy most én fekszem rajta, nem pedig ő én rajtam.
Szállásolóm nem is tétovázik tovább, egy pillanat alatt lök egy erőteljeset rajtam, hogy én így keményen a padlóra vágódjak, csak épp elég szerencsétlen érkezésemnek köszönhetően több helyen is belém nyilall a fájdalom, aminek hangot is adok.
- Ó, pedig igazán édesek voltatok. Még szívesen elnéztem volna egy darabig a fényben is a kis manővereiteket, de a hangok is elég sokról árulkodtak – nevet fel Hoseok, miközben nagy nehezen feltápászkodom ülő helyzetbe. – Jaj, szegény pára – pillanat át a kanapé mögött a nappali többi részét szemügyre véve, ahol csak egyetlen mozgó élőlény tartózkodik hármunkon kívül, mégpedig a macska. – A hangjából ítélve eléggé megutálhatta ezt a helyet máris, pedig alig került ide. Kicsit jobban is vigyázhatnátok! A végén kénytelen leszek magammal vinni, mert itt elég veszélyes élete lesz – rázogatja a fejét ciccegve.
- Úgy beszélsz, mintha mindig többen tartózkodnánk itt – morogja Jimin a halántékát dörzsölgetve, amint ő is átnéz az ülőgarnitúra felett.
- Nekem nagyon úgy néz ki, hogy sűrű látogató lesz.
- Isten ments!
- Pedig, hidd el, ha nem javul a kapcsolat kettőtök között, akkor ez nem fog változni, Namjoon csak többet akarja majd, hogy együtt legyetek, hogy ne marjátok egymást, mivel az egyikkőtökre nézve se jó, márpedig gondolom, nem hátránnyal akartok indulni a versenyen. – Hangjából és tekintetéből sugárzik a komolyság. Ennyire a szívén viselné Jimin sorsát? Végül is a barátja, akkor gondolom, segíteni akar neki, de Jimin pillantásai egyáltalán nem arról árulkodnak, hogy tetszenének neki a szavai. – Mindkettőtöknek meg kell barátkozni ezzel az új kialakult helyzettel, különben csak azt fogjátok elérni, hogy szétmarjátok egymást. Elhiszem, hogy mindkettőtöknek lenne jobb dolga is, mint egymás pátyolgatásával foglalkozni, de értsétek meg, hogy ez értetek lett kitalálva. Én teljes mértékben egyetértek az oktatótok kijelentésével.
- Nem azért mondtam el ezeket neked, hogy aztán ellenem fordítsd a szavaimat! – szűkíti résnyire szemeit.
- Az meglehet, de nem fogom alád adni a lovat, ha te is hülyeségeket beszélsz! Taehyung ez rád is éppen annyira vonatkozik, mint rá – biccent fejével az említett irányába, mire bólintok egy ártatlan pislogás kíséretében.
A szobatulajdonos hajába túrva hördül fel, mintha tényleg elment volna az esze az idegtől, pedig ennyire nem vagyok kibírhatatlan. Ő az, aki állandóan kötözködik mindenért, így tőlem se várjon empátiát!

Jimin POV

Nem hiszem el, hogy az egyetlen barátom, az egyetlen, akiben teljes mértékben megbízom, akit testvéremnek tekintek, akiért tűzbe merném tenni a kezem, így hátba szúr! Azt hittem, talán segít valamit kieszelni, hogy meggyőzzük Namot az ellenkezőjéről, hogy erre az együtt töltött időre semmi szükség, de az a baj, hogy nekem sincs merszem ellenszegülni az akaratának. Nem véletlenül adta ki ezt nekünk, kinézem belőle, hogy képes utánunk leselkedni, hogy megtudja, tényleg megtesszük-e, amit kért tőlünk, amit elvár, és, ha nem, akkor jön és egy jó nagy lecseszéssel köszönt minket. Csak szerettem volna valahogy meggyőzni, ezért Hoseoknak mindent elmondtam a történtekről, hátha tud segíteni, de erre kiderül, hogy esze ágában sincs? A végén még ő fog utánunk leselkedni, nem is Nam! Miért ver engem a sors egy ilyen személlyel, mint Taehyung?
Hajam folyamatosan összeborzolva hörgök folyamatosan, kiadva magamból dühöm egy egész kellemes módon, elvégre is a célszemélyben kárt nem teszek. Kifújva a levegőt pillantok le a padlóra, ahol az áldozatom még mindig ül, de már csak annyit látni belőle, hogy vigyorogva invitálja magához az új macskámat, aki félve közelíti meg. Meg is értem a történtek után. Én voltam az, aki miatt meg kellett ismerkednie a repülés alapismereteivel. Tényleg csak véletlenül akadt bele a lábam, az is csak Taehyung miatt, mert ő szerencsétlen módon úgy megijedt szegény állattól, hogy leborított a kanapéra!
Csak figyelem, ahogy sikerül magához szelídítenie az apró párát, majd hagyja, hogy az megszagolgassa ujjait, majd tenyerébe nyomja fejét. Ennek hatására felbátorodva kezdi el simogatni, cirógatni, vakargatni, végül felkapva ölébe ott gyomrozza tovább.
Egy gondterhelt sóhaj hagyja el ajkaim.
- Egyszer még miatta fogok agyvérzést kapni – temetem tenyereimbe arcom. – Milyen éjszakának nézünk mi elébe?

Egy óra elteltével Hoseoktól elbúcsúzva, Taehyungot sikeresen lezuhanyoztatva indulok a hálószobába, ahol végre kipihenve ennek a napnak a fáradalmait alhatok, hogy aztán reggel újult erőre kapva nekivessem magam a gyakorlásnak, hogy megcsináljam a koreográfiát tökéletesre.
Már majdnem álomba sikerül merülnöm, mikor érzem, hogy a hátam mögött besüpped az ágy, így szemeim azonnal felpattannak. Ennyit a nyugodt alvásról, hogy kipihenten kelhessek! Erre jó az a vacak együttlét?
Lassan fordulok meg, hogy megnézzem, ki rontotta el az egyetlen jó dolgot is, ami lehetne a napomban, de ki más is lehetne?
- Te meg mégis mi a fenét csinálsz itt? – dörzsölöm meg szemeim.
- Alszom? – pislog ártatlanul. Gyanús nekem, amikor ilyen ártatlanul néz.
- Alszol? – horkantok fel. – Nekem nem úgy tűnik. Most pedig nyomás kifelé a kanapéra! – ülök fel, hogy lelökdöshessem az ágyról, de ő hajthatatlanul kapaszkodik vissza.
- Nem hagyhatod, hogy kint aludjak, minekután olyan szörnyű emlékeket szereztem onnan miattad!
- Miattam?! – kiáltok fel hitetlenül. – Kizárólag magadnak köszönheted! Mindent magadnak köszönhetsz! Ki mondta, hogy ugorj nekem? Hm?!
- Akkor is itt maradok! Akkor menj ki te, én a vendéged vagyok! Sokkal jobban kellene velem bánnod! Hoseokkal is ilyen vagy? – biggyeszti le alsó ajkát, amit be kell ismernem, nagyon édesre sikerült, de ezt a világért se vallanám be senkinek.
- Hoseok? Hogy hasonlíthatok össze magad Hoseokkal? Ő a barátom, te pedig egy idegesítő kis mitugrász vagy, aki állandóan az utamba van! – Érzem, ahogy ismételten kezd felmenni az agyvizem, de természetesen ő imád húzni. Biztos vagyok benne, hogy erre született tehetsége van.
- Attól még én is ember vagyok érzésekkel! – vág vissza, majd már nyitnám is válaszra a szám, de mutatóujját ajkaimra helyezve elhallgattat, mire tágra nyílnak szemeim. – Máskülönben bepanaszollak Namnál, hogy rosszul tartasz – pislog ismét ártatlanul, majd szemei ajkaimra tévednek, ahonnan ujját továbbra se vette még el.
- Te mit… - próbálnék beszélni mindennek ellenére, de következő szavai teljesen belém fojtanak minden szót.
- Milyen puhák az ajkaid! – Alig lehet érteni, szinte suttogja a szavakat, miközben meredten nézi az említett részem, engem teljesen letaglózva ezzel.