[8/?] House of Cards

Cím: House of Cards
Író: Ayu&Hyo
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung + kitalált szereplők
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: történelmi
Megjegyzés: Itt is volnánk ennek a folytatásával is! Kezdenek majd lassan beindulni az események a sok-sok szerelmes szenvedés után. Reméljük, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is! Jó olvasást! ^^
U.i.: Megleshetitek a részeket Hyo oldalán is!

Jimin POV

Nagyot nyújtózva nyitottam ki eddig álomtól nehéz szemeimet, hogy egy nagy szusszantás után farkasszemezzek a sötét plafonnal. Elérkezett a nap, amire már hónapok óta készül Goyohan, hogy a tökéletesnél is jobb legyen, mindenki szinte már számolta a hátralévő napokat, amik ma fogytak el. Sok lakos, ha nem az összes, izgatott volt, örömmel teli és tán ugrándozva kelt fel, hogy elkészüljön a délután kezdődő ünnepségre és csak harmadnap hajtsa fejét megérdemelt pihenőre. Ám engem ez talán csak fele annyira hozott lázba, habár a királyi család tagjainak kéne legjobban felvillanyozódnia. Hiszen a család felmenő ágának köszönheti a királyság önállóságát és függetlenségét, büszke vagyok erre, de nem az a fajta, aki hangoztatja is. Sokkal inkább foglalkoztat az alig pár napja nyakamba zúdított jövő, ami eddig messzinek tűnt, mára már hamarabb érkezni látszik. Eddig se volt szívem csücske, így már annyira sem vágyom rá, hogy király legyek. Ennek már csak hetek kérdése évek helyett, míg én még mindig erősen ragaszkodok a tényhez, hogy képtelen lennék már most uralkodni. Sokat és még annál is többet kell tanulnom, változtatnom kell sok mindenen, mérlegelni, erősödni lelkileg, hiszen királyként emberéletek felett kell döntenem. Nem ruházhatom át másra. Nem dönthet helyettem más, egy egész királyságot kell majd a tenyeremen hordozni úgy, hogy egyben maradjon. Miért nem lehetek inkább én az udvari bolond, annak is könnyebb az élete...
        Fintorogva szálltam ki meleg ágyamból, hogy emberi formába varázsolva magam jelenjek meg a reggelin, ami perceken belül kezdetét veszi, de én egyértelműen erről is késni fogok, mint az utóbbi időben oly sok mindenről. De őszintén, nem foglalkoztatott igazán. Apám a fontosabb személyek jelenlétében ismerteti a mai nap tervezett jövőjét, majd mindenki fülig érő szájjal fogyasztja el reggelijét, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, olyan harmóniában folynak az uralkodó család mindennapjai, ahogyan azt mi mutatjuk. Pedig korántsem igaz. Az emberektől minket a titulusunk különböztet meg, és az, ahogyan éljük az életünket. Folyhat pokoli láva a kastély szilárd falai között, mindaközben, hogy a kívülállók mind olyan pompát, olyan tökéletes, gondtalan életet kívánják, mint a miénk. Miért ilyen elfogultak az emberek? Elborzaszt.
- Jó reggelt kívánok - hajoltam meg mélyen, amint a helyemre sétáltam, hogy az ínycsiklandó illatok csábításának engedjek és enni kezdjek. Rendben, be kell ismernem, a szakácsok munkája tökéletes, amiből csak nekünk van részünk megtapasztalni.
            - Csak hogy lejöttél, fiam! - kötötte orromra a király késői megjelenésem - Gyorsan edd meg a reggelid, és siess, nem sokára kezdődik az ünnepség! Milyen fényt vetne rám, ha a saját fiam késne Hwayae uralkodójának jelenéséről?

Taehyung POV

Mély levegőt véve hunytam le szemeim, amint karjaim széttártam magam mellett, mintha csak madár lennék, mely épp szállni készül a magasba, a felhők fölé, hogy onnan leshesse az élet forgását, miközben érzi a szabadság izét. Szeretnék én is olyan szabad lenni, akár azok a madarak, hogy szabályok, és parancsok nélkül éljek, de én nem erre kárhozottam. Én vagyok a trónörökös, Hwayae királyának a fia, aki egy napon azt a koronát fogja hordani, amit apja visel. Legbelül érzem, hogy nem egészen érettem meg még a vezetőségre, éppen ezért kissé aggódom apámért, az uralkodóért, hogy ne essen baja. Az azt jelentené, hogy át kell vennem a hatalmat, hogy én leszek a leghatalmasabb, én leszek az, akinek a kezében lesz mindenki életének a sorsa.
Egy újabb sóhajjal nyugtáztam, amint felhúzták a karomon az utolsó ruhát is, melyet az ünnepségre kell majd viselnem, amely Goyohanban lesz. Folyamatosan bennem van a gondolat, hogy Chim onnan származik, és valahol nagyon mélyen reménykedem is, hogy teljesen véletlenül valahol út közben összefuthatok vele. Természetesen nem mehetnék oda hozzá. A mostani szerelésemben és a körülöttem lévő emberek sokasága azonnal leleplezne, hogy ki is vagyok valójában, bár örökké nem fogom tudni titkolni. Ha valóban eljön az én napom, akkor nem fogok tudni titkolózni előtte. Magam mellé is elég nehezen állíthatom, hiszen nem szeretném, hogy baja essen, csak úgy meg egy másik királyság lakosát nem hívhatom el, annak a levét ő inná meg, akár kivégzésre is ítélhetik.
A fejem ráztam a kósza gondolatokra, majd már csak azon kaptam magam, hogy tányér méretűre nőtt szemekkel bámulok magam elé a hálókörletem falain belül, majd szembetaláltam magam édesanyámmal, a királynővel. Karjaim azonnal leeresztettem magam mellé a két oldalamra, hiszen már úgyis éppen elkészültem, a szolgálók pedig mélyen meghajolva tettek pár lépést hátra, hogy ne legyenek útban. Fejemmel én is biccentettem, így üdvözölve anyámat, ki egy méter távolságot alig hagyva közöttünk állt elém.
- A mai egy nagyon fontos nap a királyságra tekintve – szólalt meg a pár másodperces néma csend után. Kijelentésére képtelen lettem volna bármit is mondani, csak pislogtam rá, kíváncsian hallgatva, mit is szeretne ebből kihozni. – Ha sikerül valamilyen módon a társkirályságunkká választani, akkor az hatalmas előrelépés lesz a mi birodalmunk érdekében, a jövő érdekében.
- Apám társnak akarja őket? – tettem fel az először eszembe jutó kérdést, ami nagyon szúrta az oldalam, hogy megtudjam. Ilyenről nem tudtam. Arról hallottam, hogy jóban akarunk lenni velük, hogy nehogy az legyen, hogy esetlegesen támadást indítsanak felénk, így esetlegesen segítenünk is kell őket, hogy azt higgyék, tényleg szeretnénk számukra jobb jövőt, hogy felemelkedhessenek, de ez csak öngól lenne számukra. Mi hasznunk lenne abból, hogy őket támogatjuk a fejlődéshez? Később akkor olyan erősek lehetnének, mint mi, ami semmi jót nem jelentene, mert akkor sokkal veszélyeztetettebb lenne a királyság, hiszen a saját hibánkból következően, a segítségünk miatt buknánk el. Viszont így, ezzel a társkirálysággal már minden más. A szerződés tiltaná a támadást egymás ellen, de akkor apám… apám akkor nem is akarna háborút? Csak csendben oldaná meg a dolgokat, így szép lassan elnyerve az egész félsziget felett a hatalmat.
- Természetesen, hiszen az egy igen békés módszer. Ők se köthetnek bele, az számukra is egy nagyon kedvező ajánlat – magyarázta meg, miközben végig a szemeimbe nézett, magabiztosságot, erőt sugározva magából. – Egy napon te leszel a király, neked is lesznek utódaid, a fiaid, akik örökölni fogják a trónt. Azt szeretném, hogy olyan uralkodó váljék belőled, mint apád, hogy olyan erős, kitartó légy.
Egy pillanatra beharaptam számat, majd legyűrve a felgyülemlő idegességet, kifújtam orromon át a levegőt, leeresztve vállaim is, apró mosolyt kúsztatva arcomra.
- Erre remélhetőleg nem kerül még sor – mosolyogtam. – Olyan király leszek, amilyet elvárnál, anyám. Nem kell aggódnod e felől. Most pedig, ha megbocsátasz, még el kéne intéznem pár dolgot indulás előtt. – Hosszú másodpercekig csak néztünk egymás szemébe, majd én kezdeményezve, meghajolva léptem el mellette, hogy távozhassak a szobámból.
Miért kellett pont most azzal bombáznia, hogy én leszek egy nap a király? Nem szeretnék még az lenni. Túl sok felelősséggel jár, ráadásul nem tudnék már Chimmel se találkozni többé, azt pedig még nem szeretném. Remélem, anyám ezzel nem valami bensőségesebb üzenetet próbált átadni. Abban is reménykedem, hogy esetlegesen nem tud valami merényletről, ami ellenünk készül, és így próbál értesíteni róla, hogy bajok lesznek a későbbiekben. Az nem lehet, akkor már intézkednie kellett volna ez ügyben. Még csak herceg vagyok, de már érzem, mekkora teher fogja nyomni vállaimat. Várom is meg nem is az uralkodásom napját, bár mostanság inkább a nem felé hajlok amiatt az egyetlen egy személy miatt, aki a másik királyság lakosa. Miért pont neki kellett elcsavarnia a fejem? Egyáltalán hogy történt ez? Miért pont ő? És, ha ő, akkor miért nem közülünk való? Az égiek se akarják, hogy nekem egy nyugodt éjszakám legyen. Ez a mai nap is… ki tudja, mi vár majd még rám, hiszen nem igazán jártam még Goyohanban. Kíváncsi vagyok, mennyivel másabb az a palota, mint a miénk, hogy miben elmaradottabban tőlünk.
Azt hiszem, a társkirályság jó ötlet apámtól. Így megvédhetem a titkom, nem lesz furcsa, ha messzire kerülök, hiszen mondhatom majd azt is, hogy csak szétnéztem azon a helyen, ami részben a miénk is. Elég ostoba kifogás egy hercegtől, de nincs mit tenni, másképp nem tudok védekezni.
Nem sokkal később már mindenki indulásra kész volt.

Jimin POV

Goyohan neve a mai napon egybefonódott a "gyönyörű" jelzővel. A királyság, mely hétköznapjain is rendezett és szép, ma még inkább imponált mindenkinek, aki határát átlépi, hiszen az első rizsföldtől az utolsó házig minden gondosan díszített volt - minden a tulajdonosától telhető módon.
Az óra mutatója most mintha lassabban haladna, de magam mögé nézve rohanna, egyszerre telt hihetetlenül lassan és kutyafuttában. Különös dolog az idő. Relatív, mégis állandó. Tempójából visszavett akárhányszor régen látott barátomra, V-re gondoltam, kiről hírt csak a hwayae-i szél tudna hozni, de sajnálatos módon nem beszélem annak nyelvét, így csak remélem, minden, mit mondana, jó lenne. Ha az utolsó találkozásunk óta eltelt időt nézem, akkor pedig hatalmasnak tűnik. Mintha évek nehezednének vállamra azóta, hogy láttam, mégis a pillanatok, miket vele oszthattam meg, közelinek tűnnek, nyúlnék értük, de hiába. Se V, se az emlékek, hogy mindkettejüket erősen megragadva szorítsam magamhoz. Hiszen minden agyamban megjelenő kép, mi kettőnk titkos nyúlfarknyi kalandjáról mesél, sokszor hagy el. Vagy újabb, fontosabb gondolatok foglalnak helyet gyakran fájó fejemben vagy én magam űzöm el őket félve, hogy rám öregszenek, velük együtt én is. Lesz-e még alkalmam újralátni vagy emlékem fehér vásznán kifakulnak a képek, már csak foszlányok lesznek? Félek a jövőt tudni, máskülönben már rég tenyerem nyújtottam volna a jósnőnek, tudassa velem a tudatlan közelítő messzeséget. Gyáva vagyok vagy csak a sors megrögzött alattvalója, nem tudom. Tán mindkettő vagy egyik sem. Ezt se tudom, sok mindent nem tudok.
- Mindenki igazán szép munkát végzett - hümmögött elismerően a király, hangjával betöltve a kastély folyosóját, ahonnan a legszebb és legjobb rálátás nyílt a királyi udvarra, annak pompás díszítésére.
- Egyet kell értenem - bólintottam halványan és cselekedetét ösztönösen utánozva fogtam össze kezeimet hátam mögött. Lehajtott fejjel sétáltam mellette, mint aki léptei szabályosságát ellenőrzi, hanbokom alól elő-előbukkanó lábaimat pásztázva. Apám ismer már, nyitott könyvből olvas evidens sorokat, és bár tudta a választ, kérdezett hangulatom felől.
- Bánt valami, Jimin?
Aprót szusszantva villantottam felé mosolyom, melyet alattomos módon árult el fakó szemem, mi mindig csillog, ám most a bútól volt sötét.
- Nem tudom, apám, bánt-e bármi is - feleltem majdnem őszintén. Rossz volt a kedvem, letört és érdektelen, szívemre fonódtak a vastag vasláncok, szorították, kíméletlenül, de nem láttam, ki húzza azokat. A bűntudat? A lelkiismeretem ragadta meg a láncokat, még mindig büntet azért, ami felett már a Nap is többször átbukott? Gyáva és álszent voltam egyszer, életem végéig emlékeztet rá? Vagy a jövő integet felém vaskezével, ami a szívemet nyomja, nem lánc, hanem az aranykorona? De hisz még apám hordja! Hosszú a sors keze és erős, mi nyújtja felém az elkerülhetetlent, ami elől igazából megfutamodni nem szeretnék, csak kicsit később elérni, belenyugodva elvenni.
A király, mint aki átérzi, sőt, mintha jobban értené helyzetem, tette vállamra kezét. Nem elképzelhetetlen, ismeri a cipőt, amiben én járok, hiszen annak idején ő is volt herceg, neki is fel kellett készülnie az elkövetkezendőkre, mégis azt hiszem, ebben az egészben egyedül vagyok. Egy valaki értene meg, vagy csak hallgatna meg, ami nekem már kincset érne, de sok akadály közül a legnagyobb pont az, amiről panaszkodnék neki.
- Jimin, ha nem lennél rá képes, nem lennél rá esélyes. Bizton állítom, remek király lesz belőled. Ez bánt olyannyira, igaz? Tudom, hiszen azóta vagy ilyen, mióta tudod, hogy a messze sosem volt még ennyire közel. Azt hiszed fiatal vagy még ehhez. De látod? Máris másképp nézel Goyohanra. Ha te nem is, én látom. Nem tűnt el a gyermeki csillogás szemedből, amit anyád úgy szeret - nevetett fel szelíden. - Csak sötétebb lett, hogy jobban lásd a jövő fényét. Mert van fénye Goyohannak, mégpedig hatalmas. Talán most még messzebbnek, halványabbnak tűnik, mint az Esthajnal csillag, és bonyolultabb lesz elérni, mint ahogy talán tervezed, akkor is sikerülni fog, hiszen erre vagy hivatott. És ha majd úgy érzed, a magas sövény, ami előtted épp megálljt parancsol, áthatolhatatlannak tűnik, neked majd eszedbe jut, a szerencse éve volt, mikor születtél, és ezt kihasználva fogsz kilépni a bozótból a tisztásra - szorongatta vállamat. Váratlanul elhangzott szavai megleptek, mintsem bátorítóan hatottak volna, emésztenem kellett még szavait, ennek ellenére már most hálás voltam értük, hiszen apám sosem beszélt a levegőbe.
Frusztrált sóhajt kiengedve harapdáltam alsó ajkaimat elkapva tekintetem a királyétól, úgy éreztem, acéllal próbálja szemem szúrni, mert bár szavai megfontoltak, lágyak és bíztatóak voltam, mindketten tudtuk, az, hogy mindazt, ami rám vár, véghez vigyem, nem csak az ő prédikációja kell, hanem az én elszántságom, magabiztosságom és erőm is kell.
- Igyekezni fogok - mondtam halkan, már itt elbukva, hiszen ezt a kijelentést aligha meg lehetett különböztetni egy halovány kérdéstől. Ennyit a magabiztosságról.
A szolgálók már az utolsó simításokat végezték ahol csak tudták, ruhámon is már csak igazgattak, hogy úgy tűnjön, mintha rám öltötték volna, ami hála az égnek nem így volt, hiszen utáltam ezt felvenni, mily szerencse, hogy csak ritkán kényszerültem rá. Egyre jobban kezdett rám is hatással lenni a nép izgalma, a pillanat súlya és a kíváncsiság, hiszen pár perc és elfoglalom a helyem a királyi pár mellett, hogy a rengeteg nemes és főtiszt mellett köszöntsük Hwayae uralkodó családját is. Egészen biztos voltam benne, hogy sorsfordító találkozás lesz, olyan, amit nehezen fogok elfelejteni.

Taehyung POV

Lóra ülve indultunk viszonylag gyors tempóban a szomszédkirályságba, végig lovas kocsi előtt haladva, amiben édesanyám, a királynő foglalt helyet. Az út egész hamar elment, mivel nincs túl messze tőlünk a kastély, ahová hívottak vagyunk, na, meg közben végig az járt a fejemben, hogy Chim vajon járt-e már ezeken a környékeken, hiszen mégis ehhez a földhöz tartozik, valószínűleg a parasztmunkák miatt gyakran járja a kietlen utcákat. Szeretnék neki jobb helyzetet teremteni, hogy ne kelljen azon aggodalmaskodnia, hogyan keresheti meg a kenyérre a napi keresetet, hanem kényelmesen lazuljon el, boldogságban, reményeim szerint mellettem. Ez persze úgyse történhet meg, mivel herceg vagyok, a legidősebb testvér, a trónörökös, amely pozícióra testvéreim is áhítoznak, emiatt tartanom kell magam, erősnek kell lennem, hogy nehogy egy gyengébb pillanatomban elkapjanak, s átvegyék ezt a nemes címet. Erre születtem, erre kárhozottam, ezen változtatni nem fogok és nem is akarok.
Először a falu fő utcáján átlovagolva közelítettük meg a kastélyt, s az emberek kíváncsiskodó szemekkel néztek felénk, néhányan fejet is hajtva előttünk. Itt már nem mehettünk olyan gyorsan, nehogy esetlegesen kárt tegyünk valakiben. Vajon Chim melyik kis házban lakhat? Annyira kíváncsi vagyok rá! Bár, ő is kint állna, és várná a királyi családot! Jaj, nem, miket beszélek? Ha meglátna, akkor tudatosulna benne, hogy hazudtam neki, de meg kellene értenie, hogy miért tettem. Nem hagyhatom, hogy valaki csak így megtudja kilétem, ráadásul rögvest másképp pillantana rám, azt pedig nem akarom.
Elhagyva a főutcát, egy kisebb időnyi lovaglás után meg is érkeztünk a célhoz, ahol Goyohan uralkodói élnek, ahol az a bál lesz tartva, s, ahol sorsdöntő beszélgetések fognak lezajlani. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, hogy mivel várnak, s hogyan, mit szeretnének tőlünk. Ezekkel a gondolatokkal léptünk be az előudvarba, ahol kénytelenek voltunk megállni, ugyanis jó pár felszerelt vitéz őr állt utunkba, s meghajolva előttünk üdvözöltek bennünket. Apám, a király is fejével biccentett, elfogadva üdvözletüket, majd leszállva a lovainkról, azokat biztos helyre vezették néhányan, minket pedig beljebb vezettek, egyenesen a falak közé, ahol a másik uralkodói család él. Az egész épületnek a külseje egész szép, ellennék itt, de Hwayaehoz képest semmi. Azt hiszem, valóban ráférne erre a királyságra a fejlesztés, hiszen messze lehagyjuk őket külsőben, de valószínűleg másban is. Féltem Chimet, hogy ilyen helyen van, amit akármikor letámadhatnak, én pedig nem tudnám megvédeni. Mit kellene tennem?
Belépve az előcsarnokba, lépcsőkön át, majd hosszú folyosókat szelve keresztül érkeztünk egy hatalmas tölgyfaajtó elé mindnyájan, majd rang szerinti sorba állva helyezkedtünk el, hogy úgy belépve, egymás után mutatkozhassunk be a királyi család tagjainak.
- Azonnal szólok, hogy megérkeztek – hajolt meg az őr, aki idáig elvezetett bennünket, majd résnyire nyitva a nagy ajtót lépett át rajta, majd bezárva azt eltűnt szemünk elől.
Mellettem a második legidősebb testvérem sóhaja törte meg a beállt csendet, mire nyomba felé kaptam pillantásom. Látszott rajta, hogy nyugtalan, hogy fél, izgatott, tulajdonképpen mindenféle érzelem kavarog benne, de ez ellen tenni nem tudtam. Én is kissé izgatott lettem, kíváncsi voltam már a másik családra, s arra, hogyan fogadnak majd.
Az ajtó újból nyílt, majd kilépett rajta az őr:
- A királyi család fogadja önöket – hajolt meg, majd a szolgálókkal együtt nyitották meg előttünk a kétszárnyú ajtót, s előttünk szüleink lépteit követve érkeztünk meg végre célunkhoz.
Szemem sarkából körbenézve láttam, hogy asztalok helyezkedtek el összetolva, szépen megterítve, ezzel máris tudtunkra adva, hogy nagy lakomában fognak részesíteni. A terem többi részében üres tér volt, gondolom a táncnak elhelyezett résznek, hiszen mégiscsak egy bálba jöttünk. Több szolgáló, s nemes állt fej lehajtva szélen, velünk szemben, amit a szüleim alakjai egészen kitakartak, a király, a királyné, s az egész család. Előttük pár méterre megállva, nagyjából egyszerre hajoltunk meg, ők is, s mi is, így üdvözölve egymást, majd az első, aki felszólalt, édesapám volt.
- Köszönjük ezt a szívélyes meghívást. Reméljük, sikerül jó kedvvel eltölteni ezt az éjszakát, s mindketten boldog emlékekkel zárhatjuk majd le ezt a találkozást.
- Köszönjük, hogy eljöttek. Reméljük, minden kívánságuknak eleget tudunk majd tenni, s sikerül egyezséget kötnünk – viszonozta gesztusát a másik király. – Ő itt a feleségem, a királyné – mutatott valamerre maga mellé, de semmit nem láttam belőle, ugyanis őt éppenséggel anyám alakja takarta ki. – Mellette pedig a trónörökösünk, Jimin herceg – mutatott tovább, de belőle pedig végképp nem láttam semmit, hülyének pedig nem szerettem volna tűnni azzal, hogy lábujjhegyre állva, nyak nyújtogatva próbálok kilesni szüleim válla felett.
- Igazán helyes kis fiúk van – szólalt fel anyám is, engem pedig még kíváncsibbá tett ezen felszólalásával.
- Engedjék, hogy bemutassam én is a családom legfontosabb tagjait. – Apám anyám felé mutatott karjaival. – Ő az én feleségem, a királynő. A legidősebb fiúnk pedig Taehyung, a trónörökös, a herceg. – Félreállt, s hátrapillantva rám mutatta tekintetével, hogy álljak kettejük közé, amit azonnal meg is tettem. Előre léptem, se meghajolva köszöntöttem a családot.
- Üdvözletem Goyohan uralkodóinak! – Kihúztam magam, majd végre kihasználva, hogy látok, végigfutattam szemem rajtuk, viszont a királynő mellett álló fiún nyomban megakadt a szemem, melyek tányér méretűre nőttek, akárcsak az övéi, ahogy konstatálta, ki vagyok én. Chim… Chim lenne Jimin? Jimin herceg, Goyohan trónjának örököse?