[8/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Írta: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: alapból komédia, itt most inkább dráma
Megjegyzés: Ez elég kis semmilyen rész lett cselekmények szempontjából, de legalább sok minden kiderül a szereplőkről, sok fontos információ. Jó olvasást! ^^

Jimin POV

Szaporán véve a levegőt ülök le a kórházi ágy melletti székre, úgy tartom szemem folyamatosan az azon fekvő fiún, akinek a bokája is be lett fáslizva, ráadásul a feje is gondosan körbe van tekerve a sérülése miatt. Azt mondták az orvosok, hogy nem sokára fel kell ébrednie, utána elvégeznek rajta még pár vizsgálatot, hogy pontos információkkal tudjanak szolgálni számunkra.
Soha az életben nem láttam még ilyen brutális esést, mint akkor nála. Már egy ideje nem tartózkodtam a pályán, mikor végül úgy gondoltam, hogy ideje visszamenni, na, meg meghallottam bentről, hogy az a szám szól, mellyel Taehyung indul a versenyen, így kíváncsi is voltam rá, hogy milyen. Eddig próbáltam nem leskelődni, had találja ki a lépéseket, hiszen olyankor én se szeretem, ha zaklatnak. Egyedül tisztább fejjel tudok gondolkodni, így úgy voltam vele, hogy bizonyára neki is jobb lesz, viszont ennyi nap után már kíváncsi lettem, hol tart, ezért léptem be újból a pályára. Rajta kívül még két személy körözgetett lassan, végig szélen maradva, hogy ne legyenek útban, viszont valami nagyon nem volt rendben. A mozgása olyan volt, mintha nem is lenne önmaga. Nem ezt szoktam meg tőle, azt hittem, más fog várni, ha betérek, de mégis folytatta, nem hagyta abba, végrehajtotta a nehezebbnél nehezebb mutatványokat is, de nem olyan kecsesen, ahogyan azt kellene. Szemöldököm ráncoltam rá, hogy miért ilyen, miért nem tud úgy mozogni, mint ahogyan azt akkor tette, mikor megismertem. Az utóbbi napokban alapjáraton nagyon furcsán viselkedett, amit szintén nem tudok hova tenni, azt se, hogy egyszeriben kijelentette, hogy ne menjek át hozzá, onnantól pedig ő se óhajtott a hotelt meglátogatni, aminek valamilyen szinten örültem, de közben aggodalommal is eltöltött, hogy mi ez a hirtelen változás. Pont ő, aki folyamatosan rám volt akaszkodva, aki tett róla magasról, hogy hányszor cseszem le, mert a legfőbb célja az volt, hogy az idegeimre menjen, erre egyszeriben elhidegült tőlem. Napról napra egyre kevesebbet beszélt velem, és mintha a szemeiből az a gyermekies csillogás is kezdett volna halványodni. Ez mutatkozott meg a mozgásában is, ami aggasztott, de nem tudnám megmondani, hogy miért is foglalkoztat ennyire. Egyszerűen csak sugárzott belőle a fáradság, hogy nincs hozzászokva ehhez a fajta folyamatos hajtáshoz, így nagyon kimerült, ami néhai botlásaiban is megmutatkozott, de mégis kitartóan folytatta a korcsolyázást, mintha csak az élete múlna rajta. Tágra nyílt szemekkel néztem, amint egy elég nehéz mutatványt akart megcsinálni, hiszen sokkalta többször szeretett volna fordulni, mint amennyiszer szokás, ezzel pedig le is nyűgözné a zsűrit, még engem is elképesztett, hogy ezzel próbálkozik, de mikor lába a szilárd talajt érte, az pedig beleakadt a jégbe, majd nyomban másik lábával ki is rúgta maga alól talajt, tudtam, hogy baj lesz. Éreztem a zsigereimben, hogy ez nem kis esés lesz, főleg, miután próbálta volna valahogy mégis helyrehozni a dolgot, de elcsúszott egészen a korlátig, majd annak nekicsapódva, a tarkóját erősen nekivágva terült el, mintha csak valami rongybaba lenne. Abban a pillanatban megszorítottam a korlátot, hogy pattanjak a pályára, hogy odamehessek hozzá, de még nem tettem így, lesokkolódtam, mindesetre készenlétben álltam, ha szükség lenne rá. Csak egy pillanatig, egyetlen egy pillanat erejéig hittem azt, hogy talán mégis megúszta, mert volt akkora szerencséje, hogy a látszat csaljon, mikor megmozdult és tenyerein támaszkodva próbálta kinyomni magát, de egy nyögés kíséretében karjaiból kiszállt az erő, ő pedig újból úgy feküdt ott, mintha egy bábu lenne. Több se kellett, nyomban ugrottam is, és pillanatok alatt elértem hozzá, ahol befékezve térdre vágtam magam, hogy felsegíthessem valahogy, de fogalmam se volt, hol fájhat neki a legjobban, így nem mertem hozzáérni túlzottan, nehogy a segítségemmel csak nagyobb kárt tegyek benne, mint kellene. Minekután elutasított, szaladtam is Namhoz, hogy hívja a mentőket, akik perceken belül megérkeztek, mi pedig közös erővel vittük ki onnan a sebesültet.
Reszketegen fújva ki a levegőt bámulom az eszméletlenül fekvőt az ágyon, várva, hogy kinyissa végre a szemét, hogy megmondja, jól van, nem kell többet aggódnom. Szeretném az ő szájából hallani, hogy semmi baja, mert, ha mégis valami komolyabb lenne a dolog hátterében, akkor nem tudnám lemosni magamról a gyalázatot, hogy képtelen voltam segíteni neki, mikor kellett volna. Megállíthattam volna, hiszen láttam, hogy szinte remegnek a tagjai minden mozdulatnál. Akkor talán ez mind nem történt volna meg.
Idegesen túrok hajamba, hangosan sóhajtva fel, nem adva fel, hogy létezik még csoda, és másodperceken belül kinyitja azokat a nagy barna, élettel telien csillogó szemeit. Látni akarom benne azt a fényt, amit az első napjainkon véltem felfedezni, amely felkeltette bennem a versenytüzet, hogy méltó ellenfélre leltem.
A csendet az ajtó nyitódásának hangja szakítja félbe, mire azonnal odakapom a fejem irányába, hogy megnézzem, ki is tér be ide ilyen kései órán.
- Jézusom, hogy néz ki! – teszi egyik kezét szája elé, miközben a másikkal bezárja maga mögött az ajtót, majd rám pillantva odalép mellém, hogy aztán leülve az ágy szélére helyezze magát kényelembe. – Hallottam, mi történt.
- Jungkook – kezdenék valamiféle magyarázkodásba, de feltartja kezét, hogy ezzel elcsitítson.
- Nam felhívta a szüleit, akik pedig engem, de mivel én közelebb lakom a kórházhoz, hamarabb ideértem, mint ők – magyarázza ittlétének okát, amit egy szóval nem kérdeztem, de nem állok le kötözködni vele ilyesmiért.
- A saját szememmel láttam a balesetet – pillantok újból az áldozatra, majd Jungkook tekintetét magamon érzem, mire a kíntól felnevetve bicsaklik le fejem. – Borzalmas volt. Azt hittem, ilyen nemigen történhet, főleg nem egy olyannal, aki azért jártas a korcsolyázásban, még akkor is, ha nem versenyszerűen űzi.
- Erről nem ő tehet – jelenti ki határozottan, mire azonnal felkapom rá a fejem. – Vagyis részben igen, mert odafigyelhetett volna magára, de nem az ő hibája – fordítja vissza menet közben arcát a sebesült felé.
Gunyoros mosolyt csal arcomra ezzel a kijelentésével, aminek hangot is adok.
- Már ki más tehetne egy ilyen dologról, ha nem ő? Ő esett el ennyire szerencsétlenül, ő nem figyelt oda eléggé, ráadásul biztos vagyok benne, hogy tisztában volt vele, hogy nincs elég kapacitása jelenleg ahhoz, hogy ilyen mutatványokat végrehajtson! – teszem keresztbe lábaim, majd ölembe fektetve kezeim, ujjaimmal a másikakat szorongatom.
- Te – feleli teljes higgadtsággal, mire érzem, hogy a vér kifut az arcomból.
- Én? – mosolyodom el kényszeredetten, mire ő kabátzsebébe vágja kezeit, és lehajtja fejét. – Hozzá sem értem, sőt, nem is nagyon beszéltünk, mert került, pedig néha egy-két dolgot jó lett volna megvitatni, de folyamatosan olyan volt, mintha elmenekülne. Nem értem, mi van vele. Két hete még semmi baja nem volt.
- Így látod? – néz fel rám szemeivel, fejét továbbra se emelve meg, mintha csak attól tartana, valamit kiolvasok az arckifejezéséből.
- Hogyan másképp láthatnám? Ezek csak tények – fújom ki idegesen a levegőt, leeresztve vállaim. – Volt, hogy tényleg kerestem a társaságát, bármi hátsószándék nélkül, hogy esetleg megbeszélhessük a bemutatónak néhány fontosabb dolgát, de amint arra került volna a sor, hogy az ő oldalát megvitassuk, elfordult és faképnél hagyott. Bármennyire kis idegesítő görcsként viselkedett, ezt… ezt nem kívántam neki. Az hiányzik még, hogy esetleg valaki az én hibámból szerezzen sérüléseket! Nem tettem semmi olyat, amivel ezt az eseményt kiválthattam volna, szóval nem értem, mire akarsz kilyukadni ezzel – túrok hajamba, így kiseperve néhány rakoncátlan tincset szemeimből.
- Túl felületesen látod a dolgokat. Meg se próbálsz az ő fejével gondolkozni – vágja rá normális válasz helyett, amivel az őrületbe kerget.
- Miről beszélsz? – húzom össze szemöldökeim értetlenül.
Egy hosszú másodperc erejéig megemeli fejét, hogy szemeimbe nézhessen, majd lehunyva azokat kifújja a levegőt, hogy ekkor újból barátjára vethesse pillantását, mélyen elmerengve gondolataiban. Szinte hallani lehet, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, csak bár tudnám, miről! Az őrületbe tud kergetni, ha valaki nem bír egyenesen beszélni velem. Ha valamibe belekezdenek, akkor fejezzék is be!
- TaeTaevel minden nap beszélünk, ha más nem felhívjuk egymást – kezd bele egy mesélésbe, ami jelen pillanatban egyáltalán nem tud érdekelni.
- Ennek mi köze van a történtekhez? – teszem fel az első megfogalmazódott kérdést, mire csak egy lemondó pillantást kapok tőle.
- Az utóbbi napokban folyamatosan csak a versenyről, a kitartásról és rólad beszélt. – Kijelentésére azonnal kíváncsian csillannak meg szemeim, több információért könyörögve. Rólam beszélt? Miért? Jungkook, mintha csak a gondolataimban olvasna, úgy folytatja a mesélést kérdésemre válaszolva. – Minden egyes nap őrlődött, éreztem a hangjából, hogy mennyire elege van, de ezt egy szóval sem mondta soha. Ahogy teltek a napok, úgy éreztem hangján a fáradságot, azt a mérhetetlen kimerültséget, amit te okoztál számára. – Már nyitnám is szám, hogy erre visszavágjak, de ismét feltartja kezét, hogy ne szóljak közbe, így azt vissza is zárom. – Folyamatosan mondogatta a hibáit, hogy melyik nap hogyan teljesített, hogy hogyan érzi magát, az erőfeszítései célt érnek-e, de a rengeteg gyakorlástól, és a megfelelési vágytól csak egyre fáradtabb lett, míg nem annyira kimerült, hogy ez lett a vége – sóhajt fel szomorúan Taehyungra vezetve pillantását.
- Megfelelési vágy?
- Igen, neked akar megfelelni. Azt mondta, hogy nem szeretné, ha azt éreznéd, hogy ő csak egy teher a válladon, ami lehúzza a teljesítményed, ezért inkább úgy döntött, hogy megpróbál kevesebbet lenni veled, hogy véletlenül se tudjon zavarni téged, hogy ne tudj belé kötni semmiért, mert nem vét hibát ellened így. Nem szerette volna, hogy olyan kis idegesítőnek tartsd, amilyennek az elején. Változtatni is szeretett volna a kettőtök kapcsolatán, így úgy döntött, hogy mivel évekkel le van maradva a te tapasztalatod mellett, hogy ne érezd magad rosszul miatta, tripla annyit fog edzeni, mint eddig valaha, hogy ezalatt a rövidke idő alatt behozza a lemaradását. Még, ha ez nem is lehetséges, ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy te elismerd őt, hogy ne egy kis fiatal mitugrásznak tartsd, hanem megkapja az elismerésed, de… - ekkor kihúzva kezeit a kabátjából túr idegesen hajába, hogy szétborzolva azt vezesse le feszültségét. – Igazából ezt nem szabadott volna elmondanom, mert mindig olyan bizalmasan közölte velem, hogy a szívem fájt érte olyankor. Miattad történt ez a baleset, csakis miattad, Park Jimin, és ezt nem fogom egyhamar elfelejteni! – áll fel az ágyról, ezzel is mutatva nagyságát, pedig fiatalabb tőlem, mégis kissé megrémülök tőle, de ezt nem hagyom arcomra is tükröződni hagyni. – A hülye elvárásaidnak akart megfelelni, mert úgy érzi, hogy túl kevés hozzád, pontosan azért, mert állandóan csak cseszegtetted őt! – Zsebre vágja kezeit. – Miután találkoztunk, még én is a te pártodat fogtam a legjobb barátoméval szemben. El se hiszem már, hogy ezt tettem – nevet fel gunyorosan, hátravetett fejjel. – Én is azt sulykoltam belé, hogy a helyedben ugyanígy állnék hozzá, mikor én már évek óta ismerem szegényt, és soha, egyetlen pillanatra sem tudtam úgy tekinteni rá, ahogy azt te tetted vele. Elhiszem, hogy fájt, amikor véletlenül neked esett a pályán, vagy, amikor véletlenül neked ment és kiöntötted a kávét, mert igen, ezeket is elmesélte nekem, de ez akkor sem ok arra, hogy így bánj vele. Tehát, igen, Jimin. Te tehetsz róla, hogy most itt fekszik eszméletlenül!

Egy órával később, mikor már a szülei is látogatást tettek nála, majd kérdezgettek részleteket, hiszen mégis én voltam ott, én láttam, nem sokkal később távoztak is, hiszen mi mást tehetnének? Az orvosok mondták, hogy azonnal értesítik őket, ha változás van, a fiúk pedig továbbra is eszméletlenül feküdt az ágyban. Arcvonásai olyan nyugodtságot sugároztak, mintha egy tündér lenne, akivel nem is történt semmi gond, mintha nem nyomná a lelkét ezer meg ezer gond… miattam.
Jungkook befejezve monológját, rögtön távozott is a teremből, engem ott hagyva, had őrlődjek magamban, viszont perceken belül megérkeztek a szülők is, így tartanom kellett magam, de belülről majd szétmart a bűntudat, hogy mit tettem. Nem vagyok képes magára hagyni ezek után, bármennyire is megtettem volna eddig. Azok a szavak, amiket a fejemhez vágott, úgy csaptak arcon, hogy úgy érzem egyre jobban csak fáj. Akármit is tett, akármilyen is legyen, egy ilyen esést senkinek nem kívánnék, főleg nem azért, hogy az én elvárásaimnak megfeleljen. Ekkora badarságot! Hogy gondolhatta azt, hogy majd tönkreteszi magát csak azért, hogy becsüljem valamire? Ennyire… ilyen szinten lenéztem? Fel se tűnt, hogy ennyire goromba vagyok, mivel folyamatosan csak saját magam körül forogtak a gondolataim, hogy nekem milyen nehéz, hogy nekem mennyi mindent kell elviselnem, és most már őt is, de legalább már világossá vált számomra, hogy miért távolodott el tőlem. Úgy akart legközelebb a szemem elé állni, hogy teljesen megváltozott? Mit gondolt, majd attól hirtelen a karjaimba ölelem? Annyira ostoba! És én is az vagyok, amiért hagytam, hogy eddig fajuljanak a dolgok.
Magamra emlékeztet. Kim Taehyung pontosan úgy viselkedik, mint ahogyan azt én is tettem kisebb koromban, ezért is fáj a tudat, hogy ez történt, ezért is tudom átérezni a helyzetét, az pedig, hogy olyanná váltam, amilyenné az szüleim, megrémiszt. A szüleim úgy gondolkodnak, hogyha nem vagyok valamiben kiemelkedően tehetséges, akkor egy senki vagyok. Emberszámba se vettek volna, ha nem döntök úgy, hogy korcsolyázzak, amit eleinte nem nagyon akartak megengedni, végül mégis belementek. Ez annak köszönhető, hogy az első napom után az oktatóm meglátta bennem azt a valakit, akit érdemes tanítani, mert még sokra viheti, mert ott rejtőzik bennem egy bajnok, amiről igaza is lett. A szüleimnek imponált ez az információ, így a lehető legtöbb versenyre beneveztettek, melyeken mind jól is szerepeltem. Az a mérhetetlen büszkeség, ami azokban a percekben sugárzott róluk, mikor a jégpályán álltam, felbecsülhetetlen volt. Velem dicsekedtek másoknak, folyamatosan vittek közösségekbe, az ismerőseikhez, hogy elújságolhassák, milyen fantasztikus gyerekük van. Végül ez sem volt elég nekik, többet akartak, hogy másban is legyek ugyanilyen. Azt akarták, hogy nekik legyen a világon a legtökéletesebb gyermekük, de idővel belátták, hogy ez képtelenség, így a lehető legnagyobb hangsúlyt a korcsolyázásomra fektették, de azokon a versenynapjaimon kívül lenéztek, semmibe vettek, mintha nem érnék egy fabatkát sem. Én azt szerettem volna mindig, ha büszkék lennének rám, hogy ne hajítsanak el maguktól, viszont, ha nem a kívánt eredményt hoztam számukra, akkor volt, hogy alig kaptam kaját. Volt, hogy direkt éheztettek, kiszúrták a szemem napi egyetlen kis kiflivel, mondván, ha nem vagyok képes ebből se világszínvonalúra emelkedni, akkor szenvedjek, majd az biztosan meghozza az eszem. Egyre több pénzes versenyen vettem részt, így bankszámlát is nyitottunk számomra, aminek roppantul örültem, hiszen nagyon is jól kerestem vele, ezért magántanulóvá is váltam. Segítség nélkül, hátráltatások és rengeteg korcsolyázás közepette érettségiztem le, hogy ebbe se tudjanak belekötni, de mit is gondoltam? Amint meglátták az eredmény, nekik az nem volt elég, hogy jó, nekik a tökéletes kellett. Amelyik tárgyam a legjobb osztályzatot is érte el, azért se dicsértek meg, mivel százalékilag nem hoztam a kívánt eredményt, ezzel pedig – ahogyan ők mondták -, megszégyenítem őket. A versenyekért se dicsértek már meg, ha nem értem el érmes helyezést, mert nem úgy nem kaptam pénzt, amit ők előszeretettel vettek le a számlámról minden egyes alkalommal, nekem egy fillért se hagyva. Rajtam élősködtek, mígnem elértem addig a pontig, hogy nem bírom tovább és lázadok. Egy borzalmas veszekedés közepette mutattam fel nekik a kártyám, megkérdezve tőlük, ez kell-e nekik, amire csak nagy szemeket meresztettek, én pedig az orruk előtt törtem a megfelelő helyen kettő azt. Az aznap estét nem tölthettem otthon, az utcákat jártam, elfutottam, hiszen féltem, hogy mi vár rám otthon. Végül kénytelen voltam megtenni ezt a látogatást, de csak óvatosan surrantam be a szobámba, hogy a megfelelő papírjaim összeszedve elmenjek egy új bankszámlát nyitni.
Taehyungban pontosan ugyanezt láttam, hogy miattam, amiért ilyen durva voltam vele, amiért ennyire kegyetlenül lenéztem, folyamatosan beszóltam neki mindenért, annyira fájt neki - ráadásul tudta is, hogy kivel áll szemben -, addig hajszolta magát, hogy megfelelhessen nekem, mígnem ez a sérülés lett a vége, de közben mégis végig ellökött magától. Jobban belegondolva azért viselkedtem vele így, mert mérhetetlen irigységet éreztem a mellkasomban, mert belőle minden pillanatban sugárzott az élet, és a körülötte lévőkbe is életet varázsolt. Olyan tehetsége van, ami belőlem hiányzik, ezért véltem felfedezni benne az igazi vetélytársat, hiszen veszélyeztetve kezdtem érezni a helyem.

Taehyung POV

Fájdalom hasít a fejembe, mely a tarkómtól indul, így felszisszenve emelem kezem, hogy fejemhez érjek, de szemeim azonnal kinyílnak, amint egy érdes anyag érzését konstatálom, nem pedig a bőrömét. Oldalra pillantva még tágabbra nyílnak szemeim a meglepettségtől, hiszen egy olyan személlyel találom szembe magam, akiről nem gondoltam volna, hogy itt fog ülni mellettem és aludni egy széken ülve a… hol is vagyok?
Újból fájdalom cikázik át fejemben, mire halkan felnyögök, ez viszont már a másiknak is feltűnik, így felhagyva az alvással, kiugranak szemei, majd azonnal fel is áll, hogy közelebb léphessen hozzám, majd leüljön az ágy szélére aggodalmasan pislogva le rám. Annyira furcsa. Álmodom? Ez a mennyország? Az utolsó emlékem is róla van, ahogy ilyen tekintettel fürkészi arcom, és erre kell ébrednem is? Miért aggódna értem?
- Taehyung – szólít nevemen félve. – Hogy érzed magad?
Körbenézek a helyiségben, ahol tartózkodunk, de itt mindent fehér lep. A bútorok, az ágyneműhuzat, a falak… minden.
- Hol vagyok? – nyelek egyet, majd kidugva számból nyelvem, benedvesítem kicserepesedett ajkaim.
- Kórházban – feleli azonnal. – Elájultál gyakorlás közben, mert elestél… elég nagyot estél, bár inkább lehet azt valami repülési próbálkozásnak nevezni – gondolkozik el, mire azonnal eszembe is jut minden pillanata az esésemnek. Hogyan lehettem ennyire szerencsétlen?! – Ugye, jobban érzed magad? Nagyon fáj valamid? Ha igen, akkor szólj, én rögtön megyek egy orvosért – néz szemeimbe elszántan, amit nem tudok hova tenni.
- Fáj a fejem – nyöszörgöm, mire több se kell neki, máris ugrik, hogy teljesítse, amit mondott, néhány másodperccel később pedig máris megvizsgál egy orvos.
Kénytelen vagyok felülni, Jimint pedig kiküldik arra az időre, míg át nem néznek alaposan. Kérdezgetnek is, közben fáslit cserélnek a bokámon, majd a fejemen is, amit meglátok a kötésen, hogy véres. Ezek szerint annyira beütöttem a fejem, hogy felszakadt a bőr? Miért vagyok én ennyire szerencsétlen? Miért nem tudom végigcsinálni tökéletesen egyetlen egyszer sem?
Amint végeznek a szükséges vizsgálatokkal, visszafektetnek az ágyba, majd közlik, hogy holnap estig még mindenképp bent kell maradnom a kórházban megfigyelés alatt, ugyanis nem tudni, hogy milyen problémák fognak még fellépni, egyelőre úgy néz ki, nincs semmi komoly.
- Szia – dugja be fejét a résnyire nyitott ajtón keresztül Jimin, majd be is lép a szobába, hogy leüljön a mellettem lévő székre. – Mit mondtak? – kérdezi teljesen őszinte kíváncsisággal hangjában.
- Holnap estig bent kell maradnom – felelem tömören a lényeget, amit az orrára köthetek.
- Értem – süti le szemeit, miközben ölében ujjait tördeli. – Akkor itt maradok veled holnap estig, és majd hazakísérlek – jelenti ki úgy, mintha ez egy megváltoztathatatlan tény lenne, erre pedig azonnal felhorkantok.
- Nem kell, hogy itt maradj, menj csak haza nyugodtan – emelem égnek szemeim a mély, gondterhelt sóhajt hallatva.
- Itt fogok maradni, mert itt szeretnék – vágja rá, mire már értetlenül ráncolom szemöldökeim.
- Nem maradhatsz itt amúgy se ennyi ideig – próbálok valami kibúvót keresni, de úgy tűnik, vele szemben semmi sem hatásos.
- Dehogynem, az orvosokkal már lespannoltam, szóval nem lesz itt gond – erőltet arcára egy győzedelmes mosolyt, mire felhördülök, ő pedig ijedten hőköl hátra ültében.
- Nem akarom, hogy itt maradj! – emelem meg a hangom idegesen, mire érzem, hogy a tarkómba nyilall a fájdalom, így kénytelenül nyögök fel.
- Jól vagy? – ugrik fel azonnal, hogy közelebb lépjen hozzám, de csak idegesen nyitom tágra szemeim.
- Nem! Nem vagyok jól! – fújtatok idegesen, mire ő összepréseli ajkait, úgy néz szemeimbe csalódottan. – Nem kell a segítséged, nem akarok az adósod lenni, mert nem vagyok képes viszonozni semmit, szóval szépen kérlek, menj el! – próbálkozom tovább, de a következő pillanatban csak levágja magát mellém az ágyra.
- Nem foglak itt hagyni, mikor szenvedsz és fájdalmaid vannak! – erősködik tovább, mire mély levegőt veszek, hogy legyűrjem a feltörekvő idegességet. Úgy tesz, mintha egy cseppet is érdekelné a hogylétem. Nevetséges. – Ha bármit szeretnél, én itt leszek, és csak egy szavadba fog kerülni, mindent megteszek. Jobban kell lenned! – Váratlanul nevetek fel, amit ő értetlen kifejezéssel az arcán néz végig.
- Tehát, megint csak a saját bőrödet akarod menteni, nehogy miattad fuccsba menjen a megnyitó? – nevetek tovább a saját nyomorúságomon.
- Nem! Az mellékes! Az a fontos, hogy most felépülj, és… - kezdene mindenféle hülyeségbe, de megállítom.
- Neked mellékes? Azt hiszed, nem tudom, hogy ez mennyit jelent neked? Nagyon jól tudom, hogy ez mennyire fontos esemény számodra, ezért minden nap keményen edzek, hogy tartsam veled a tempót, és ne kelljen azon aggodalmaskodnod, hogy mikor fogom elrontani, mert igenis leszek olyan jó, mint te! Elfogom érni, hogy ne okozzak neked állandóan csalódást! – ömlik ki belőlem hirtelenjében minden, mire olyan arckifejezést ölt, amit nem tudok hova tenni. Olyan, mintha szomorú lenne, mintha elvesztette volna minden reményét, amit tényleg nem tudok hova tenni.
- Sajnálom – néz szemeimbe, mire a torkomra forr a szó. – Sajnálok mindent. – Az az őszinteség, mely ezekben a másodpercekben csillog szemeiben megtéveszthetetlen. Jimin bocsánatot kért. Álmodom.