[OS] Szenteste ~NamKook

Írta: Ayu

Jungkook POV

            A legtöbb ember a szentestét a szeretteivel tölti és meleg, meghitt hangulatban iszogatnak, eszik a sok finomságot, beszélgetnek, elecsetelik a nagy nyüzsgésben forgó napok tartalmát, nevetgélnek, majd később sor kerül a már jól megszokott ajándékozásra. A gyerekek kitörő lelkesedéssel fogadják az újdonsült játékokat, az idősebbek általában a parfümöket vagy egyéb illatosító szereket kapják, hiszen már nem is tudni, mivel lehetne őket meglepni, hiszen mindenük megvan. Mindenkinek mindene megvan kivéve egy valakit…

            Engem.

            Az egyetlen nagy problémám az, hogy nem tudok hazautazni a családomhoz még ilyenkor sem, pedig már nagyon hiányoznak. Alig látom őket, de még ezekben a napokban is teljesen elfoglalt vagyok, hála a drága idol létnek. De hát én választottam ezt az életet, vállaltam a felelősséget, hogy kibírok mindennemű fájdalmat, megpróbáltatást, amit csak az élet szembe sodor velem. És ezzel nem is lenne baj, mert bírom a strapát, nekem nem jelentenek gondot a napi több órás táncórák, énekórák, mellette a sok tanulás. Egész jól fog az agyam, amire büszke vagyok, és sose cserélném el senkiével. Sokan felnéznek rám, nagyon sokan szeretnek, de mellette féltékenyek is, amit persze le tudok nyelni, hiszen elég arra gondolnom, hogy mit értem el már az életben, hogy mennyi mindent túléltem, mennyi fájdalom, mennyi könny, mennyi nehézség és parancsolgatás! Mégis itt állok és tűrök, élek és virulok, mert erős vagyok és szemet hunyok az ártó szavak felett.

Tisztában vagyok azzal is, hogy nem vagyok tökéletes. Ó, de még mennyire, nem vagyok az! Csak éppen senkinek nem merem elmondani. Hagyom, hogy abban a hitben éljenek, amit engedem, hogy lássanak belőlem. Egy aranyos kisfiút, aki mindig boldog és lehet vele hülyéskedni, piszkálni stb. Olyasvalaki, aki mindenkit szeret, nincsenek fájdalmai, törhetetlen. Mégse bírom ezt örökké magamba tartani. A Namjoon-nal közös szobánkba szoktam elvonulni, úgy téve, mintha nagyon belemerülnék a tanulásba, vagy valami könyv olvasásába, nehogy, mikor a leaderünk belép, meglássa a valódi énem. Elég lenne a könyveim fellapozni, a jegyzeteimbe nézni vagy akármelyik lapra, ami ilyenkor éjszakánként a kezembe kerül. A könnyeimtől hullámosak és szürkék az oldalak. A fájdalom az, ami visszatükröződik róluk és arról próbálja értesíteni a megtalálóját, aki nem én vagyok, hogy kérdezd meg a maknae-t! Lesd meg, mi baja! Nem látod, hogy szenved? Vigasztald meg! Tégy valamit! Ezekben a foltokban több minden rejlik, mint azt bárki is gondolná. Az életem egy-egy fájdalmas részeit fedik, amit jobb, ha más nem talál.

Most is az íróasztal fölött görnyedve ülök, tenyeremmel takarva arcom, mintha csak koncentrálnék, és nem akarnám, hogy zavarjanak. Pedig teljesen egyedül vagyok a helyiségben. Azt is hallani lehetne, ahogy a tű leesik a padlóra. Minden kis neszre felkapom a fejem, de semmi. A többiek kint ülnek a nappaliban és valami karácsonyi filmet néznek, esetleg már rég felöntöttek a garatra, ami nekem személy szerint nincs ínyemre. Helyette inkább papírra vetem a gondolataim. Nem, nem úgy kell ezt elképzelni, mintha verset írnék, vagy naplót vezetnék, vagy, ahogy Yoongi szokta, dalszövegekben élem ki magam. Egyáltalán nem. Olyan vagyok, akár egy tini lány. A füzeteim, amikből tanulnom kellene, előveszek egy tollat, és firkálgatni kezdek. Ostoba kis rajzolgatásnak tűnnek először, míg végül el nem jön az a pont, hogy nem arra figyelek, amit csinálok, hanem teljesen elmerülök a gondolataimban, míg végül arra nem leszek figyelmes, hogy egy nevet szabályosan megrajzoltam. Szépen rajzolok ez nem vitás, de huzamosabb idő után már egy kissé számomra is félelmetes, amit művelek.

Olyan kis naiv vagyok, mikor arra gondolok, milyen is lenne, ha együtt lehetnénk, ha nem lenne ekkora korkülönbség, de ami a legfontosabb… ne tartoznánk ugyanazon nemhez. Ráadásul, hogy hivatalos legyek, a kollégám, hiszen vele dolgozok. Egy csapatban vagyunk, ő adja ki a legfelsőbb utasításokat, rendben tart minket, mindenről első kézben értesül és szól nekünk, segít fenntartani a napirendet, jól beszéli az angolt, így az interjúkon, avagy a műsorokban is nagyon jól megállja a helyét és kisegít minket. És hogy ki ez? Egyértelmű. Kim NamJoon, akire mindig felnéztem és csodáltam, míg nem eljött a nap, hogy rá kellett eszmélnem, teljesen belehabarodtam. Már lassan fél év telt el így, amit a többiek is észrevettek. Észrevették a változást, hogy feltűnően sokszor vonulok félre, főképp ezen a mai éjszakán is, ami ilyen különleges. Kint apró pelyhekben szállingózik a hó, körülbelül nulla fok körül állhat az idő. A város csendesebb, mint szokott lenni, hiszen a legtöbben otthon vannak és ünneplik a szeretet ünnepét. Csak én nem érzem ennek az egésznek a lángját.

A kis magamnak kialakított csendes szférámat kopogás zavarja meg. Azonnal felkapom a fejem, megtörlöm szemeim sarkát a kötött pulóveremmel, majd szipogva egyet nézek magam elé párat pislogva, mire ismét felhangzik ez a hang. Nagyot nyelvek, szívem hevesebben ver a kelleténél és óvatosan a falap irányába fordulok, ami a szoba másik végében van. Mély levegőt veszek, ahogy az nyílik és egy apró fénysugár szökik be a résen, majd az egyre tágul, míg nem egy emberi alak teszi félig takarásba. Elég magas, magasabb nálam, így tudom, hogy ki az. A szobatársam.

Megköszörüli a torkát, majd jellegzetes mély hangjával szólal fel.

-        Mit csinálsz? – Kérdezi.

A torkomban nőtt gombóctól, egy hang nem jön ki a torkomon, mindössze annyit sikerül elérnem, hogy szólásra nyissam szám, amivel a másik félből egy elégedetlen morgás tör fel.

-        Zavarok? – Kérdez tovább.

-        Hát… - lehelem ki az egyetlen szót, amire futja tőlem.

Nem olyannak tűnik, mint akit sikerült kielégíteni ennyi kis válasszal, így beljebb lép, hiszen nem is kell az engedélyem hozzá, joga van ide betérni, ő is itt él, majd gondosan bezárja az ajtót maga után, aminek nekidől kezeit a háta mögött tartva. Szúrós szemekkel néz enyéimbe, mire hangosat nyelek. Néha olyan, mintha a lelkemig hatolna pillantásával és nem tudom eldönteni, hogy ember-e egyáltalán az ilyen.

-        Miért nem jössz ki hozzánk? – Teszi fel a következő kérdést is, mire lesütöm szemem. Nem bírok ránézni, csak fájdalmat és szorító érzést érzek a mellkasomban. – Furcsa vagy mostanság. Történt valami otthon, amiről nem szívesen beszélnél? – Kezd bele a tippelgetésbe, mire csak a fejem rázom. – Esetleg közülünk haragudtál meg valakire?

-        Hát… mondhatjuk így is. – Motyogom.

-        Szóval ez a probléma! – Csettint egyet, mire felkapom rá a fejem.

Csillogó szemekkel, mint aki megnyerte az ötös lottót, leül velem szemben az ágyamra, így a kényelem kedvéért én is felé fordulok a székkel, hogy ne legyek bunkó.

-        Melyik volt az, aki ennyire megbántott, hogy ilyen lelki terrorban élj? – Húzza össze szemeit, ahogy jobban megvizsgál, de asztalom felé fordítom arcom, ahol a szoba egyetlen fényforrása ég, a kislámpám. – Jungkook, te sírtál? – Folytatja aggódva.

Felkel az ágyról és elém térdel, hogy közelebb lehessen hozzám, jobb kezét arcomra simítja, én pedig lehunyt szemekkel bújok a meleg érintésbe, amivel jutalmaz, akár egy kiscica. Szeretném, ha ez az idilli pillanat örökké tartana, de hüvelyujját szemem sarkához irányítja, hol még érződnek az egy-két perccel ezelőtti elérzékenyülésem nyomai. Rögvest ellenkező irányba fordulok és a füzetemnek szentelem a figyelmem, mintha olyan érdekes lenne, pedig valójában csak ott fekszik előttem, de gondolatban teljesen máshol járok.

-        Mond el, mi történt! Hónapok óta ezt csinálod, mikor bezárkózol? Sírsz? Miért? Mi nyomja a lelked? Nekem bármit elmondhatsz, te is jól tudod! – Hangja egyszerre tűnik idegesnek, mert nem tudja, mi a kiváltó ok, csak annyit, hogy valaki a bandából, amivel persze saját magát nem vádolná. Miért is tenné? Én se tenném fordított helyzetben. A másik, ami érződik benne, az az aggodalom. Mintha csak az apám lenne és szükségét érezné, hogy tegyen ellene valamit, hogy így érezzem magam. – Ne zárkózz el tőlünk! Mond ki, ha valami bánt! Ha… ha valami ennyire nyomja a lelked, főként ilyen hosszú ideig, akkor afelett nem hunyhatok szemet és te sem! Nem kérhetsz arra, hogy hagyjalak a témával, mert csak mérges leszek! Kiderítem, melyik volt az, aki ezt tette veled és helyre teremtem! Hidd el, nem lesz több gondod vele!

Már fel is áll és nagy lendülettel lódul neki a kijáratnak, de kétségbeesetten kapok karja után felkiáltva. Nehogy kimenjen, és a többieknek kezdjen el dühöngeni egy olyan problémáról, amihez nekik semmi közük! Nem is szeretném, hogy tudják, jobb a tudatlanság számukra ebből a szempontból, azt hiszem.

-        Ne!

Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy menni szeretne, de a könyörgő és egyre könnyesedő tekintetemmel végül sikerül magamhoz láncolnom, hogy ne hagyja el a szobát. Tudom, hogy össze van zavarodva, én is ugyanígy éreznék a helyében. Tehetetlennek gondolnám magam, aki hiába tesz bármit, nem tud változtatni a másik hangulatán. Pedig roppant egyszerű. Csak ahhoz éppen nem szabadna, hogy férfi legyen és ráadásul a munkatársam, egyben egy úgymond felettesem. Persze, egyáltalán nem úgy viselkedik velem, mert mindig kedves, elnéző, megértő velem, de mégis tartotok tőle, mi lesz, ha bevallom az érzéseim? Ugyanígy fog hozzám viszonyulni, mint azelőtt? Vagy megváltoznak a dolgok? Elvonul és magamra hagy? Szobacserét követel majd? Miért is gondolok a legrosszabbra? Mi van, ha összejövünk? Ó, meg is van, miért! Mert ez lehetetlen! Idióta, naiv gondolatok, ami csakis egy olyan friss tizennyolc éves fejéből pattanhatnak ki, mint amilyen én vagyok.

            Gondterhelten sóhajt fel és helyezi magát kényelembe ismét az ágyon.

-        Neked bármit elmondhatok, ugye? Nem adod tovább senkinek? Nem ítélsz el semmiért? Legyen az bármi? – Kérdezem tőle gyorsan, mert úgy érzem, muszáj kiadnom magamból az érzéseket.

Kíváncsi szemekkel hajol előre, alkarjával combján támaszkodva.

-        Persze! Minek ennyi kérdés? Bennem határozottan megbízhatsz! Nem ítéllek el semmiért! Isten ments! Éppen téged? Így is rossz rád nézni! Nem hiányzik még a megvetés is! De természetesen, egyébként sem ítélnélek el semmiért. – Adja meg a választ.

Mély levegőt veszek, és szemeim lehunynom egy pillanatra, hogy elég erőt merítsek magamba a folytatáshoz. Szólásra nyitom a szám, de egy hang sem jön ki rajta. Összepréselem ajkaim, izgatottan kezdem rágcsálni az alsót, ahogy szemeibe nézek, majd legyűröm minden félelmem és elhadarom neki röviden a dolgot.

-        Azt hiszen, szerelmes vagyok. – Nyelek egy nagyot, majd tágra nyílt szemekkel kezdek szabadkozni a saját szavaim elől. Nem így akartam kifejezni magam! – Úgy értem, inkább csak tetszik egy személy, nem is vagyok szerelmes, csak tetszik… ennyi az egész! Igen, tetszik, mert helyes arca van, kedves, segítőkész meg minden, szóval…

-        Hé-hé! – Mosolyodik el halványan, ahogy kezeit az enyémekre teszi és azokat az ölembe vezeti, hol nyugalomra lelnek. – Ez volna a több hónapos mondhatni depressziód kiváltó oka? – Húzza fel szemöldökeit.

Az idegességtől forrva, teljesen ledermedek a kérdés hallatán. Mert mégis mire számított? Valaki beszólt és nem bírom túltenni magam rajta? Ha meg megvertek volna, bizonyára látszana és híre is ment volna. Ezek a dolgok csak magamban folytak, szép lassan leamortizálva engem. Igen, a szerelmi bánat tud ennyire fájdalmas lenni, főleg egy ilyes valaki iránt, mint ő.

Aprót bólintok válasz gyanánt.

-        Igazán nincs miért aggódnod. Nagyon szép arcod van, aranyos vagy és szeretnivaló. Ha attól tartasz, hogy nem tetszel a lánynak, akkor felesleges ettől tartanod. Ha én lány lennék, minden bizonnyal epekednék utánad, de mivel férfi vagyok, ugye érdekes lenne, de ennek ellenére is ezt gondolom rólad. – Mosolyog egyre szélesebben.

Meghúzva kezem, jelzi, hogy álljak fel a székből, majd üljek mellé, amit meg is teszek és azonnal vállamnál fogva magához is ölel. Érzem az illatát, azt a kellemes férfias illatát, a megszokott parfümjét, amit állandóan használ, képtelen elszakadni tőle, de nem bánom. Szeretem ezt az illatot. Megszoktam, hogyha ezt érzem, akkor valószínűleg a közelben van. Rá emlékeztet. Bódító.

-        Nem kell félned. Nem kell ezzel strapálnod magad, mert mi mind itt vagyunk neked és szeretünk téged. Én is szeretlek téged, Jungkook úgy, ahogy vagy. Tehát, ne próbálkozz meg azzal, hogy többször ilyen módon elvonulsz tőlünk! – Dorgál meg kicsit, de közben szabad kezével fejem simogatja, mely megnyugtat.

-        Szeretsz? – Kérdezem csendesen, ahogy karjaimmal átölelem és szorosan húzom magamhoz, arcom pedig nyakába fúrom. – Komolyan gondoltad?

-        A lehető legkomolyabban. – Ölel még szorosabban, ahogy csak bújok hozzá és szinte eggyé akarnék olvadni vele. – És ki is az a szerencsés? – Hangján érzem, ahogy mosolyog, így az én ajkaim is két ellenkező irányba húzódnak, majd lekonyulnak, és inkább szívesebben tűnnék el a Föld színéről, mintsem a kérdésére választ kelljen adnom.

-        Undorodni fogsz tőlem, ha elmondom. – Sóhajtom bőrére, mire kissé libabőrös lesz.

Érzem, ahogy a fejét rázza és talán egy kis köhögésnek álcázott kuncogás is feltör belőle. Mi olyan vicces abban, ahogy szenvedek? Ezzel csak megnehezíti a dolgom, fájdítja a lelkem, mintha lealacsonyítana, nem hinne nekem, pedig bizonyára gyűlölni fog érte.

-        Miért is undorodnék éppen tőled? – Kérdezi szórakozottan.

Jobban bújok vállába zavaromban. Egyszerűen képtelen vagyok elmondani neki az igazat. Rettegek a választól, a reakciótól. Annyi minden van a fejemben, hogy bele fogok őrülni!

-        Azért, mert nem egy… ő nem… szóval… - próbálom megadni a választ számára, mire kíváncsian elhallgat és minden figyelmét a szavaimnak szenteli, mivel csak a kelleténél is jobban zavarba hoz. – Ő… egy… fiú. – Hangom egyre csak halkul, de a csendben tisztán kivehető minden.

Hosszú másodpercekig egyikünk sem mozdul, a légzése is lelassul, szinte hallani, ahogy forognak a kerekek a fejében, azon kattogva, jól hallotta-e, amit mondtam, és ha igen, akkor ki lehet a célszemély?

-        És a bandában van. – Jelenti ki csendesen, mire végigfut a hideg a hátamon.

-        É-én ezt egy szóval nem mondtam! – Húzódom el tőle paprika vörös fejjel egyenesen a két szép szemébe nézve, amik érdeklődve fürkészik enyéim.

-        Az elején elárultad már magad ezzel. – Mondja halovány mosoly kíséretében.

Érzem, ahogy könnyek mardossák a szemem, de nem akarom őket útjukra engedni. Namjoon előtt nem! Nem tehetem! Nem tűnhetek ennél is gyengébbnek! A helyzet ettől megalázóbb már nem is lehetne! De nem bírom magamba tartani az érzéseim. Amint az első sós, forró csepp legördül az arcomon, összeszorítom a szemeim és lehajtott fejjel kézfejemmel törölgetve nedves arcom fakadok ki.

-        Gyűlölöm magam! Gyűlölöm, amiért ilyen vagyok! Ilyen félresikerült barom! Tudnom kellett volna, hogyan kell ezt kordában tartani, hogy ne az érzéseim hatalmasodjanak el felettem, elvéve alólam az irányítást! Csak én lehetek ilyen borzalmas és undorító ember, aki egy férfiba szerelmes, és hiába mondja éppen annak, aki iránt így érez, egyszerűen nem tudja elmondani neki, hogy ő az! Nem megy! Utálom magam! Gyűlölöm! Elegem van! Út… - Szinte bömbölöm a szavakat.

Az gátol meg a folytatásban, hogy megragadja csuklóim, elrántva azokat könnyáztatta arcomtól és magabiztos mozdulattal ránt magához, egyik kezével tarkómra fog, másikkal derekamra és a következő pillanatban már csak azt érzem, ahogy puha ajkai az enyémeknek nyomódnak. Én pedig nem vagyok képes semmiféle cselekvésre. Teljesen lesokkolódom, tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy ő teljesen nyugodt arccal, sima arcbőrrel, lehunyt pillákkal csókol és nem hajlandó elengedni, amíg bármiféle reakciót nem mutatok felé.

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez valaha meg fog történni. Ez több mint egy valóra vált álom. Ez maga a mennyország. A felhők fölött járok, a boldogságban úszva, amit ő ad nekem. Szívem majd kiugrik a helyéről, úgy zakatol örömében.

Végül lehunyom szemeim és csücsörítve jelzem neki, hogy felfogtam a választ, és benne vagyok a továbbiakban. Azonnal veszi az adást, ajkaink mozgásba lendülnek, majd nyelvével is beszökik hozzám, táncba elegyedve velem. Ez határozottan egy ominózus pillanat.

Elválásunkat halk cuppanó hang jelzi, mire számhoz kapok, és irulva-pirulva nézek szemeibe, amik szintén olyan boldogsággal telik, mint az enyém.

-        E-ez most azt jelenti, hogy… - motyogom zavartan.

-        Én is szeretlek, Jungkook. Őszintén gondoltam, mikor mondtam. – Feleli.

Széles mosollyal nézünk egymásra hosszú ideig, mire kuncogni kezdek, ami lassacskán egy hangos és örömittas nevetésbe tér át. Rázkódó vállal dőlök el az ágyon és takarom el arcom, ahogy nem bírom befejezni a nevetést, pedig tudom, hogy illetlen és értelmetlen dolog is ezekben a percekben. Már könnyeim is újdonsült folyni kezdenek, de ezek már az öröm könnyei.

-        Most meg mit nevetsz ennyire? – Kérdezi, de nem bírom abbahagyni, hogy felelhessek. Valójában meg se tudnám magyarázni az okát. – Elkapott a görcs vagy mi?

Erre még jobban rám tör a nevetés és már a hasam is fájni kezd tőle. Még a végén emiatt leszek egy kigyúrt állat. Akkor fejezem csak be, mikor fölém magasodik, kezeivel két oldalamon támaszkodva és úgy nézve le rám.

-        Min nevetsz? – Kérdezi, de már abbahagyom és csak álmodozva, szerelmesen nézek fel rá.

-        Nem tudom. – Sóhajtom, majd ajkaira pillantok, amikre akaratlanul tévednek ujjaim és simítok végig rajtuk. – Még egyszer! – Kérlelem.

Elmosolyodik és lehajolva hozzám megkapom életem második és egyben legcsodálatosabb csókját, ami a világ legszebb karácsonyi ajándéka szentestére.