[6/?] A vámpírok legnagyobbja - Találkozás az eltűnttel

Írta: Ayu

Jimin POV

            Egész nap el tudnám legeltetni Taehyungon szemeim. Nem gondoltam volna, hogy valóban kiöltözik. Na, nem, mintha annyira nagyon kicsípte volna magát, de határozottan olyan ruhákat öltött magára, amikkel vonzza a tekinteteket. Jól állnak neki ezek a darabok. Kiemeli az alakját, amin látszik, hogy nincs elhanyagolva. Akaratlanul nedvesítem be ajkaim. Legszívesebben már most leteperném, de valami azt súgja, hogy érdemes várnom vele. Az is megeshet, hogy magától belemegy a dologba, vagy ami még jobb, ő akarja majd. A reakcióiból ítélve egészen elképzelhetőek a feltételezéseim.

            Mint egy kisgyerek, úgy szaladgál egyik pontból a másikba, minden szobrot, festményt tüzetesen megvizsgálva. Mintha egy múzeumban lenne. Még a kőfalon is végighúzza a kezét, de mi okból, arra nem fogok rájönni. Az alagsor ajtajához érve megpróbálja kinyitni azt, de nem jön össze neki.

-        Kulcs kell hozzá. – Dőlök neki a falnak zsebre dugott kezekkel.

Rám néz unott fejjel.

-        Magamtól is rájöttem. – Feleli.

Ekkor csillogó szemekkel néz a lépcsőre és vezeti fel rajta egy képzeletben megtervezett útvonalon tekintetét. Kíváncsian figyelem, mire készül ezúttal, viszont meglep, hogy bármi szó nélkül elindul felfelé.

-        Ki mondta, hogy oda felmehetsz? – Lököm el magam a faltól és utána indulok.

-        Szét akarok nézni. – Feleli hátra se pillantva rám. – Nem minden nap fordul meg az ember itt. Érdekel, mi van fent.

-        Olyan dolgok vannak ott, amikhez semmi közöd. – Figyelmeztetem, de mit sem sejtve megy tovább engem feldühítve ezzel. – Nem hallgatsz a szép szóra? – Teszem fel a kérdést kísérteties hangon.

Egy pillanatra megtorpan, hátrapillant rám, ahogy egyre közelebb érek hozzá, majd gyorsan folytatja útját tovább. Mielőtt megállíthatnám már fel is ér és a korláthoz rohan, ami az egyik folyosó egy kisebb részét teszi láthatóvá.

-        Kontaktlencsét hordasz? – Méreget résnyire szűkített szemekkel.

-        Miért kérdezed? – Állok meg az utolsó lépcsőfokok egyikén.

-        Vörösek a szemeid. Máskor nem ilyen.

-        Ó, hogy az! – Kuncogok. – Véleményem szerint erre magadtól is tudnod kéne a választ.

-        Szerinted mire nem kéne? – Forgatja szemeit.

Hátat fordít a korlátnak és nekidől. Szétnéz a folyosón, én pedig abban a pontban megállva várok bármiféle reakciót, felismerést a részéről, de ez nem úgy tűnik, hogy be akarna következni. Miért nem fogja fel, hogy valami nem oké körülötte? Ott van egy csomó bizonyíték! A sok furcsa eset! Képes volt eljönni velem ide, annak ellenére, hogy tudja, kezem van Jungkook eltűnésében. Nem áll össze a fejemben a kép. Ekkor felugrik ülő helyzetbe és úgy kapaszkodva tekint le a földszinti előcsarnokra, ami azért nincs olyan közel.

-        Szállj le onnan! – Hunyom le idegesen szemeim, mert már előre látom, hogy valami rossz fog történni.

-        Miért? – Kérdez vissza oldalra biccentve fejét érdeklődést mutatva. – Szerintem tök muris. – Vigyorodik el és abban a pillanatban hátravágja magát. Az ütő is megáll bennem. Szinte rögtön előtte termek es térdeire szorítom kezeim.

-        Te normális vagy?! – Akadok ki teljesen. – Legalább a kezeddel kapaszkodj meg a korlátban, te idióta! – Parancsolok rá, de kérésem ellenére feje felé emeli karjait. – Melyik szót nem érted abból, hogy kapaszkodj meg a korlátban?

-        De ez a halállengés! Mindig is ki akartam próbálni ilyen veszélyes környezetben. – Nevet.

-        A fejedbe fog szállni a vér! – Aggodalmaskodom tovább, amivel saját magamat is sikerül meglepnem. Nem szoktam így aggódni emberekért. Még ennyire nem féltettem senkit ezelőtt. Nem szeretném, hogy baja essen. Valami legbelül olyan szinten vonz hozzá, annyira szükségem van rá, hogy teljesen bepánikolok már a gondolatától is annak, hogy életveszélybe kerüljön.

-        Te úgyis itt vagy és most is tartasz. – Adja meg az ésszerű választ. – Nem fogok leesni. Úgyse hagynád, nem? – Kezd el himbálózni, amivel a szívem majd kiugrik a helyéről rémületemben.

-        Ne mozogj már! Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek!

-        Úgy is érzem magam. – Nevet.

Már épp hozzá akarnék valami mást is vágni a fejéhez, ami épp kicsúszik a számon, mikor olyan hirtelen mozdulattal löki vissza magát ülő helyzetbe, hogy azt se tudom, hova kapjak. Ahogy a helyzet is adja, a derekát kapom el, nehogy visszaboruljon és baja essen, de arca túl közel kerül enyémhez. Látom rajta a meglepettséget, a zavartságot. Lassan egyre vörösebb színt ölt bőre színe, ami nagyon édessé teszi.

-        Mondtam, hogy nem hagyod, hogy bajom essen. – Mondja, miközben leheletét érzem bőrömön, majd elmosolyodik zavarában és hátrébb húzza fejét tőlem. – Megint barna színe van a szemednek. – Megkönnyebbülten sóhajt fel. – Ez így sokkal barátságosabb. – Vigyorog és meri a bátorságot venni ahhoz, hogy hajamba túrjon és összeborzolja azt. A lehető leggyilkosabb pillantásokkal illetem.

-        Az életeddel játszol. – Morgom neki, mire azonnal megáll keze a mozgásban. – Még lelökhetlek. – Mosolygok rá gonoszan.

-        Vagy nem!

Lecsúszik óvatosan álló helyzetbe, de így csak jobban testemhez simul, amivel csak azt éri el, hogy felizgat. Valószínűleg meg is érzi ezt, mivel nyomban mellkasomnál fogva eltol magától és kihúzva magát, mélyet szippant a levegőből. Közel áll ahhoz, hogy valóban magamévá tegyem még ma éjjel.

-        Ha így folytatod, holnap nem fogsz tudni dolgozni menni. – Jelentem ki szárazon, mire mozdulatlanná dermed.

-        Ezt meg hogy érted? – Értetlenkedik. – Miért ne tudnék menni?

-        Lábra állni bizonyára nem fogsz, szóval fogd vissza magad.

Ha nem is teljesen, de fogja az adást és zavarában a farmerdzsekijének ujja végét húzogatja.

-        Ha nem engeded meg, hogy itt is szétnézzek, akkor mi a fenének jöttünk ide? – Húzza fel magát kicsit.

-        Azért, hogy felfogd, kivel állsz szemben. – Felelem ridegen és magabiztos hosszú lépésekkel elindulok lefelé a lépcsőn. – Gyere le onnan és el nem mozdulhatsz az előcsarnokból! – Adom ki a parancsokat. – Hozok egy kis meglepetést. – Vigyorgok hátra rá, ahogy pillanatok alatt az alagsor ajtajához érek és visszanézek rá. – Megvárom, míg lejössz onnan. – Teszem csípőre kezeim. – Vagy azt szeretnéd, hogy őrséget állítsak melléd is?

-        Miféle őrséget? – Kérdezi, de azért eleget tesz kérésemnek és elindul lefelé.

Egy sokat mondó pillantással elintézem a választ. Tudom, hogy éppen eléggé kíváncsivá teszem, de egyben elárasztja a félelem. Amint az utolsó lépcsőfokról is lelép, a kulcsot az ajtó zárjába dugom és elfordítom. Figyelmeztetem előtte még, hogy ne merjen utánam jönni, aminek oka az is, hogy nincs kedvem állandóan a kulcsokkal bajlódni, csak gyorsan felhozni a meglepetést. Hamar le is baktatok Jungkook szobájához. A két őr, amint észrevesz, ahogy közeledem, félreállnak az ajtóból, így utat nyitva nekem, hogy belépjek.

-        Nyissátok ki! – Szólok előre.

Az egyik rögtön ugrik is a szavamra. Én nyitok végül be, bezárva gondosan magam után az ajtót. Az ágyra tekintek, ahol a fiú fekszik gondosan betakarózva és mély álomba szenderülve. Nesztelenül lépek ágyához és a legóvatosabban ülök le mellé, nehogy felkeltsem. Szeretném még csodálni a nyugodt, sima, ránctalan bőrét, miközben halkan szuszog. Teljesen a nyakába húzta a takarót, ezért észrevétlenül odateszem kezem és lassan elhúzom onnan éppen annyira, hogy láthassam a puha kis bőrét, amit semmilyen ruhadarab nem takar, viszont zöldes-lilás foltok tarkítják. Halványan elmosolyodom visszagondolva az előző estére. Egy kicsit talán kegyetlen voltam, de ezt még jutalomnak is veheti, hiszen ha igazán dühös vagyok valakire, akkor nem hagyom, hogy élvezze a dolgot. De persze ezt ő még nem tudhatja. És jobban is tenné, ha nem húzná ki a gyufát ennyire.

Mutatóujjammal gyöngéden simítom végig arcát, mire megrándul a szemhéja, mocorogni kezd, lejjebb csúsztatva magán a takarót, egyik karját kidugva rajta. Nem volt rajta póló, ami annak tudható be, hogy előző éjszaka széttéptem az egyetlent, ami volt neki. Nem bánom, hogy akkor nem adtam neki azonnal másikat, hiszen most megcsodálhatom enyhén izmos karját és a mellkasát, amiből egy kevéske kilátszik. Ajkamba harapok a látványra. Szívesen felkelteném és rávetném magam, de tudom, hogy fent egy másik áldozatom vár. Össze kéne boronálnom őket. Ó, igen! Mind a kettejükkel egyszerre nem is lenne rossz. Két ilyen szexi fiúval. Azt hiszem, már most nekikezdek.

Vigyázva nehogy felkeltsem, kirontok a szobából és az egyik őrt elzavarom, hogy hozzon tiszta ruhákat. Hamar vissza is ér, én pedig visszamegyek a most már éberen ülő fiúhoz. Leteszem mellé a szerzett anyagokat.

-        Ezeket hordhatod, amíg itt vagy. Majd valamikor hazaengedlek, mielőtt véghezvinném a tervem veled. Utána örökké az enyém leszel.

Pár másodpercig mérlegeli a helyzetet és feldolgozza a hallottakat. Tenyerébe temeti arcát és erőteljesen megdörzsöli, hogy végül ujjai közül kilesve nézzen szemembe. Örülök, hogy nem azzal van elfoglalva, mint már sok más áldozatom is tette, hogy takargassa magát.

-        Hogy mondtad? – Nyögi.

Széles vigyor terül szét arcomon.

-        Jól hallottad. Otthon nem tudnák gondodat viselni. Én, csak megóvlak a következményektől. Nem hiszem, hogy örülnél neki, ha a saját szüleidet ölnéd meg.

-        Azt hittem, azt már megbeszéltük! – Dobja karjait ölébe.

Még szélesebb vigyorral jutalmazom.

-        De még mennyire, hogy megbeszéltük. – Kuncogok. – Csak nem gondoltad, hogy majd meggondolom magam? Én? Na, ne szórakozz! – Komolyodom el, mire összerezzen. – Lassan kétszáz éve élek ezen a világon! Egyáltalán nincs kedvem állandóan mások kedvére tenni, mikor úgyis véget ér a kis nyamvadt életetek! – Vágom a fejéhez a tényeket.

-        Akkor annál jobban tudhatnád, mennyit ér egy emberi élet! – Vág vissza merészen.

Lehunyom szemeim, hogy csillapítsam dühöm, ezt követően megragadok egy pólót és hozzá vágom.

-        Inkább öltözz fel beszéd helyett! – Parancsolok rá. – Vendégünk van.

Pillanatok alatt magára kapja a felsőt, ami kissé nagy rá, de jobb, mint a semmi.

-        Na, mozgás! – Lépek az ajtóhoz és kitárom neki jelezvén, hogy menjen kifelé.

-        Utálom, hogy állandóan csak parancsolgatsz! – Ugrik ki az ágyból és elindul felém. – Legalább élvezetessé tennéd az itt létem! Akkor talán még szívesebben bele is mennék, hogy itt legyek, de így… - dühöng.

Ahogy elhalad előttem, egy hatalmasat csapok hátsójára, mire megugrik és sikkantva egyet szó szerint kiugrik a szobából. Nevetve megyek utána. Amíg felmegyünk az előcsarnokba vezető lépcsőn, folyamatosan hátul tartja kezeit, nehogy véletlenül is hozzá érjek, de jobb ötletem támad, amihez nem kell akkora felület. Mikor épp nem figyel a hüvelyk- és mutatóujjammal a jobb oldalába csípek, mire ismét megugrik, és csápolni kezd az ért felület körül nyöszörögve.

-        Hagyj békén! – Áll meg az ajtó előtt.

-        Miért tenném? – Kérdezem vissza teljesen komoly ábrázattal.

-        Mert… mert…- látom rajta, hogy elgondolkozik a válaszon. – Mert különben tényleg nem hagyom többet, hogy megdugj! – Már a gondolatába is belevörösödik, az én arcomra pedig sikerül mosolyt csalnia ezzel.

-        No lám! – Hajolok arcába és mit ad Isten, nem ellenkezik. – Szóval, ha nem csapkodlak, vagy netán csipkedlek, akkor hagyni fogod magad? Nem lesz semmi ellenkezés?

Ajkaim övéit simogatják. Hallom, ahogy nagyot nyel.

-        Hagyom. – Adja meg végül a választ, engem végletesen boldoggá téve ezzel.

Mielőtt kilépnénk, kihasználom az alkalmat, hogy kettesben vagyunk és megcsókolom. Ez sem válik ellenére, azonnal viszonozza. Hagyja, hogy nyelvem átdugjam szájába, táncba hívva az övét. Olyan, mint egy álom. Milyen hamar megadta magát!  Lihegve válunk szét, és öröm ittasan rántom fel az ajtót, elsőként én lépve ki rajta, Jungkookot még látható szögön kívülre hagyva. Taehyung a lépcső alján ül és kíváncsian néz fel rám.

-        Sokáig elvoltál. – Feleli nekidöntve fejét a kőkorlátnak.

Vigyorogva lépek kintebb, így a mögöttem rejtőzködőnek helyet adva. Amint kilép, a lépcsőn ülő felpattan, és hatalmas szemekkel néz a másikra, akinek szintén ugyanez a reakciója.

-        Jungkook! – Nyögi ki a nevét.

-        Taehyung?  Kérdezi az áldozatom.

Megmerevedve állnak és néznek egymásra, én pedig élvezem a műsort, amit szolgáltatnak. A fiatalabb azonnal az idősebbikhez siet és karjai fogságába zárja. Olyanok, mintha több lenne köztük, mint barátság. Ez persze számomra csak előny, annál kevesebb dolgom lesz az összeboronálásukban.

-        Azt hittem, örökre eltűnsz! – Temeti arcát a kisebb vállába Taehyung. – Elképzelni nem tudtam, mi lehet veled! Mesélj! – Tolja el magától. – Mondj el mindent, mi történt! – Húzza a lépcsőhöz, amire aztán leülnek egymással szembe fordulva.

-        Nem elég egyértelmű? – Biccent fejével az irányomba, mire a másik rám néz.

Karba tett kezekkel, összehúzott szemöldökökkel figyelek Jungkook minden szavára. Ha hamarabb eljár a szája, mint kéne, akkor hiába hódol be nekem, ha úgyis büntetés lesz a vége.

-        Nem nagyon tudom elhinni. – Motyogja a választ Tae.

-        Pedig itt vannak a kész bizonyítékok. Néha elgondolkozom rajta, hogy lehetsz ennyire sík.

-        Nem vagyok sík, csak realista! Túl abszurd dolgokat mondotok mind a ketten! Nem tudok hinni semminek, csak annak, amit látok.

-        Most hozott fel az alagsorból. Ez nem elég a szemednek? – Vakarja meg fejét sóhajtva, amivel végre sikerül elgondolkodtatnia a másikat.

Mielőtt még bármi másról is elszólhatná magát a fiatalabb, odalépek hozzájuk, és nem érdekelve mennyire zavarja őket, kettejük közé teszem lábam és leülök. Mindketten rám emelik tekintetüket, amit én széles mosollyal nyugtázok. Ezt a figyelmet szeretném magamnak mindig!

-        Na, mi az? Olyan csendbe lettetek. – Támaszkodom meg tenyeremen.

-        Tényleg te tetted ezt Jungkookkal. – Motyogja.

-        Mint már korábban is említettem. Talán nem hitted el? Egyébként, mint láthatod, semmi baja sincsen! Csak ezt szerettem volna.

-        De most semmi sem gátol meg abban, hogy kitálaljak arról, hogyan bánsz velem! – Fenyegetőzik Jungkook, amivel az idősebbik figyelmét is felkelti.

-        Csak magadnak ártanál vele. – Biccentem oldalra fejem.

-        Ennél rosszabb sorsom már úgyse lehet!

-        Te ajánlottad fel magad pár perccel ezelőtt.

-        Cserébe jutalom járna.

-        Igen, jár. Legközelebb hagyom, hogy elmenj. – Erre az elszólásomra fülig pirul.

Taehyung hangos torokköszörüléssel szakít félbe minket.

-        Ti meg miről beszéltek? – Ráncolja homlokát.

Perverz mosollyal lesem Jungkookot, ahogy lehajtja fejét és tenyerét arcába temeti. Még combját is összehúzza. Valószínűleg belegondolt a tegnapba és hogy milyen lenne, ha nem hagynám ott ilyen körülmények között. Következőnek Taehyungra vezetem tekintetem, akinek megakadnak szemei egy pontban és arca is sápadtabbá válik a kelleténél.

-        Jungkook… - motyogja, mire a szólított felkapja rá fejét. – Mit csináltál a nyakaddal? – Közben kezével óvatosan hozzáér a sérült felülethez. – Ez nagyon durva! - Marad tátva a szája. - Istenem! Mi történt veled?

Kook elkapja Taehyung kezét és elhúzza onnan. Mivel láttam, hogy nem fog választ kapni, úgy döntöttem, kezembe veszem az ügyet.

-        Valószínűleg egy állat az oka. Errefelé elég veszélyes szabadon kószálni. – Jelentem ki teljesen komolyan. Úgy tűnik Taehyung el is hiszi ezt a sztorit. – Nem megmondtam, hogy ne csinálj semmit az engedélyem nélkül? Én jobban ismerem ezt a helyet, mint te. – Dorgálom meg a sebesültet, aki pár másodperc erejéig értetlenül áll a dolgok előtt, majd fény villan a szemében és halvány mosoly suhan át az arcán.

-        Ó, igen! Tényleg van konkrétan ebben a kastélyban egy elég veszélyes, beteg és veszett állat.

-        Te pedig mindig kihívod annak a veszett állatnak a figyelmét a rosszaságoddal. – Vágok vissza.

-        Nem sok esélyem van erre, ha a napjaim egy szobába zárva töltöm. – Sóhajtja.

-        Nem is tudom, ki aludt félmeztelenül legutóbb. – Vigyorgok perverzen.

Ekkor már Taehyungnak is feltűnik a dolog.

-        Miért aludtál félmeztelenül? És te miért tudsz róla? – Az utóbbi kérdést nekem célozza.

Jungkook a pólóját megragadja és legyezni kezdi magát.

-        Milyen szép időnk volt ma, nemde?

-        Holnap úgy tudom, esni fog. – Szállok be a játékába.

-        Sajnos, nem áll módomban az időjárás-jelentést nézni mostanság.

Tae idegesen áll fel és néz felváltva kettőnkre.

-        Ti meg mi a fészkes fenéről beszéltek? – Kérdezi idegesen.

-        A holnapi esőről, amibe kiviszem Kookot. – Vigyorgok szemtelenül.

-        Ne már! Nem szeretem az esőt! Annyira idegesítő, ha elázom, és folyik rólam a víz! – Nyafog az említett, mire felnevetek.

-        Nem csak a víz lesz az egyetlen, ami folyni fog rólad.

Jungkook palástolva, mennyire zavarban van, felugrik ültéből és barátja mögé rejtőzik.

-        Vagy akár perceken belül mindkettőtökről. – Nedvesítem be ajkaim nyelvemmel, ahogy végigmérem őket tetőtől talpig. Tetszik a látvány, ahogy egymásba kapaszkodva állnak és néznek rám.