Taehyung POV
Este
fáradtan dőlök be az ágyamba. Szinte azonnal elnyom az álom. Álmomban újrajátszódik
Jungkook telefonhívása, az utolsó reggel a suliban, mikor még láttam, aztán az,
milyen szorongva állt mellettem a tanárival szemben. De ezt a képet megtöri egy
vörösen izzó szempár. Lassan kirajzolódnak a főbb vonásai. Vörös haj, telt
ajkak, ami mosolyra húzódva a szemét egy vékony csíkba húzza. El szeretnék
menekülni, futni a világba, hogy ne találjon rám, de bármennyire is így érzek, egy
tapodtat sem bírok mozdulni. Csak gondolom, de a testem egy felé húz. Szívem
hevesebben ver, minél közelebb kerülök hozzá, pedig lábaim meg se rezzennek.
Vajon ő is ugyanígy érez? Érzi ezt a vonzást? Hiszen folyton engem bámul. Az
ajkait harapdálja, nyaldossa, miközben perverzen néz. Most is ugyanígy tesz.
Megőrjít ezzel. Furcsa, szokatlan érzést vált ki belőlem. Talán megőrültem.
Valószínűleg. Egy pasi iránt nem érezhetek ilyesféle vonzalmat. Lehetetlen. Pedig
már csak centik választanak el tőle. Megragadja csuklóm és magához ránt. Nagy
szemekkel nézek övéibe, amik sötéten csillognak a vágytól. A vágytól? Látom
tükröződni a saját arcom. Hasonlóképpen festek. Ajkamba harapok, megérzem
leheletét bőrömön, mire felsóhajtok. Istenem! Elment az eszem! Azt akarom, hogy
csókoljon meg. Ahogy megmondta, ő irányítson felettem. Érezni akarom a nyelvét
a számban, az ujjait a pólóm alatt, amint simogat.
Arra
ébredek, hogy kisebb nyögés hagyja el szám és a levegőt szaporábban veszem. Még
sötét van, de felülök és pislogva párat, hogy megszokjam a sötétséget az
asztalomon ülő vekkerre pillantok. Hajnali négy óra. Mi a fene van velem?
Tenyerembe temetem arcom és hanyatt vágom magam az ágyon. Általánosságba véve,
elszoktam felejteni az álmaim nagy részét, de ennek a képe tökéletesen megmarad
bennem. És ahogy visszagondolom az egészet, a végére érve, ismételten feltör
belőlem egy sóhaj. Mi történt velem? Ez határozottan nem normális. Azonnal
félresöpröm magamról a takarót és pirulva a szégyenkezéstől csapom vissza hátra
fejem, ahogy konstatálom, felizgultam egy másik férfi gondolatára. Remek!
Felülök és kiszaladok a fürdőszobába. Remélem, hogy egy frissítő arcmosás majd
segít egy kicsit, de hiába éri a hideg víz a bőröm, csak nem akar múlni a
feszítő érzés lent. Inkább másra terelem gondolataim, miközben visszabaktatok a
szobámba.
A
munkában már sokkal jobban érzem magam. Szinte el is felejtettem a hajnalban
történteket, minden figyelmem annak a feladatnak szentelem, amit a főnököm épp
kiad nekem. Amint végzek eggyel, rögtön ugrom is hozzá a következőért, nehogy
csak tétlenül kelljen ülnöm, mert attól tartok, akkor megint megjelennek lelki
szemeim előtt az álmaimban történtek és az, amit utána éreztem. A nap vége fele
pedig tovább ismerkedhetek a pulttal, mint előző nap is, de ezúttal végre nincs
társaságom. Két órát kell ott töltenem, míg a főnök máshol teszi a dolgát.
Mindent rendesen feljegyzek, kiszolgálom a vendégeket. Minden tökéletes
rutinnal, hétköznapiassággal megy. A főnök is visszaér és az irodájába hív,
hogy megbeszéljük az e havi fizetésem. Holnap kapom majd kézhez, így boldogan
kapom magamra a kabátom és sapkám, majd lépek ki az üzletből.
-
Rég láttalak. – Szólal meg mögülem, mire
összerezzenek és zsebre vágom kezeim, úgy fordulok szembe vele.
A
fenébe! Teljesen kiment a fejemből, hogy tegnap beleegyeztem, hogy elém jöjjön.
-
Fáradt vagyok. Nem halaszthatnánk el? –
Nézem a földet zavaromban. Tegnap még nem éreztem ennyire kínosnak a dolgot.
Hogy egy éjszaka mennyire megtudja változtatni az embert!
-
Mi van? Attól félsz, hogy nem öltöztél ki
elég jól egy randihoz? – Kuncog.
Grimasszal
fordulok a házam irányába és sóvárogva nézem, hátha veszi az adást és elenged.
Pechemre mellém lép és fülemhez hajol. Bizsergés járja át a testem, csakúgy,
mint az álmomban. Ajkamba harapok, ahogy megérzem leheletét.
-
Így is nagyon vonzóan festesz, de ha
ennyire zavar, legyen, megvárlak a bejárati ajtótokban.
Szorosan
összezárom szemeim és elfordítom arcom. Válasszal nem fáradva lendületesen
indulok haza.
-
Nekem így is megfelel. – Szól utánam. - De
ha negyed óra múlva se jössz ki, bemegyek. – Fenyegetőzik, de nem foglalkozom
vele, becsapom magam után az ajtót és végre kifújhatom a levegőt.
Meglepődök
saját magamon is, de valóban átöltözöm sokkal szexibb darabokba. Első sorban
egy szürke rövid ujjú pólót kapok magamra, rá egy világoskék hosszú ujjú
farmerdzsekit, fekete nadrágot, amelyiknek a jobb térdénél van egy nagy vágás.
A fontosabb dolgokat a kabátzsebembe tömöm és felkapva egy fehér edzőcipőt,
kabátot és sapkát, kimegyek.
-
Mehetünk – sóhajtom éppen csak az irányába
pillantva.
Anélkül,
hogy megvárnám, mit reagál, elindulok, de ahogy jobbra lefordulok, utánam szól.
-
Rossz irány. – Kuncogja. – Szeretnék neked
megmutatni egy helyet.
-
Milyen helyet? – Nézek végre szemeibe
kíváncsian.
Résnyire
szűkített szemekkel, sötéten pillant rám ördögi vigyorral.
-
Egy kicsit sokat fogunk sétálni. De amint
elhagytuk a várost, lenne hozzád egy pár kérdésem.
-
Miféle kérdések? – Húzom össze
szemöldökeim értetlenül.
-
Ha megindulsz végre, megtudod.
Lehunyom
szemem és erőt veszek magamon, hogy mellé sétáljak. Amint odaérek, ő is elindul
és egy ideig csendben folytatjuk utunkat. Kimért lépteit figyelemmel kísérem.
Hosszú fekete kabátja sokat takar. Olyan, mintha rejtegetne valamit. De mégis
mit rejtegethetne? Sok titkot talán. És miféle titkai lehetnek? Akarom
egyáltalán tudni? Lassan felvezetem tekintetem rajta, elérve arcáig. Annyira
szép. Egész nap eltudnám csodálni, de ekkor szeme sarkából rám pillant. Azonnal
előre fordítom fejem és úgy teszek, mintha nem csináltam volna semmit.
-
Tudod, milyen kis édes vagy, mikor ezt
csinálod? – Hangjában hallatszik a jó kedv.
Érzem,
ahogy elönt a pír szavai hatására.
-
Ó, szóval elég ennyikét bókolnom és
zavarba jössz? – Kuncog. – Azt hiszem, gyakrabban foglak dicsérni.
Ellenkező
irányba fordítom arcom, hogy ne lássa, milyen hatással van rám és felsóhajtok.
Továbbra is tart a jókedve, ami nekem nem imponál a kellemetlen éjszakám után.
-
Miért nem mondasz semmit? –
Kíváncsiskodik. – Történt valami?
-
Érdekelne? – Morgom orrom alatt.
-
De még mennyire. Nagyon is jó lenne
hallgatni a hangod egész úton. Olyan kellemes, mély, bódító. A lányok
valószínűleg bomlanak utánad. Volt már barátnőd?
-
Nincs időm olyanokkal foglalkozni, mint a
lányok. – Fáradtan sóhajtok.
Úgy
tűnik valóban felkeltettem az érdeklődését, ezért hogy ne a további kínos
megjegyzéseit hallgassam, úgy döntök, mesélek neki.
-
Szerintem már magadtól is rájöttél, hogy
nem a saját szórakoztatásom érdekében járok le a szomszédba dolgozni. – Kezdek
bele, miközben oldalra pillantok rá a reakcióját várva, ami egy bólintás. – A
szüleim késő estig dolgoznak, mert két állásban vannak. Van olyan nap, ami úgy
telik el, hogy nem is látom őket. Minden pénteken, szombaton és vasárnap
lejárok dolgozni. Hétköznapra sikerült megbeszélnem a főnökömmel, hogy ne
kelljen, hiszen az iskolában is teljesítenem kell valahogy, aztán az úgy már
nem lenne egészen megoldható, ha azokon a napokon is késő estig dolgoznék. Ha
utána neki is állnék otthon tanulni, már biztosan nem fogna úgy az agyam,
ráadásul aludni is alig maradna időm. Szeretnék a lehető legjobban teljesíteni.
Sőt, igazából a legjobb szeretnék lenni tanulmányi átlagban.
-
Megértem. Igazán nagyszerű érzés
legjobbnak lenni. – Vigyorog szemtelenül.
-
Téged se tudlak hova tenni. – Mondom ki az
őszintét, ahogy féltékenyen nézek szemeibe. – Hogyan csinálod, hogy ennyi
mindent tudsz? Ez annyira szürreális! – Sóhajtok. – Nekem mindenért meg kell
dolgoznom, a megkeresett pénzemből fizetek ki nagyon sok mindent magamnak.
Rajtad viszont látszik, hogy mindent az öledbe pottyantanak.
-
Mindent az ölembe pottyantanak? –
Mosolyodik el, de ez most nem olyan, mint szokott lenni. Nem az az öntelt,
hanem mintha valamit rejtegetne. Mintha az állításom rossz lenne.
-
Talán nem? – Mérem végig. – Túl okos vagy,
ahhoz hogy eltudjam képzelni rólad, külön jársz dolgozni is. Gazdagok vagytok?
– Biccentem oldalra fejem érdeklődve.
Erre
felnevet.
-
Nekem nem kell ilyenekkel foglalkoznom.
Sajátos életmódom van.
Vajon
mire akar ezzel kilyukadni? Hol lakhat? Kik a rokonai? Egy ilyen kisvárosban,
ha mond pár nevet, bizonyára beugrik valakinek az arca és máris tudom társítani
valakihez. De nagyon titkolózó, értelmetlen megjegyzéseket tesz. Így semmire
nem fogok rájönni vele kapcsolatban. Főleg, ha csak én kérdezem. Itt az ideje,
hogy őt is szóra bírjam. És fel is teszem neki az első kérdésem, amint
elhagyjuk a város nevét ábrázoló táblát.
-
Hol laksz?
Erre
széles vigyor terül szét arcán.
-
Épp azt szeretném megmutatni.
Kiveszem
zsebemből kezeim és a sapkám alá nyúlva beletúrok hajamba, majd körbenézek.
-
De most hagytuk el a várost. Visszafele
mutatod meg?
Felnevet,
mire sértetten pisszegek.
-
Most meg min nevetsz? Nem mondtam semmi
nevetségeset.
Mindent
tudó mosollyal fordítja felém arcát.
-
Hidd el, hogy most épp oda tartunk.
-
De erre akkor sincsenek már házak. Az
erdőben élsz?
-
Gondolkozz egy kicsit. – Hagyja rám a
dolgot.
-
De erre az egyetlen épület, amiről tudok
az a kastély. Tudod, milyen kísértet sztorik járják azt a helyet? Én aztán oda
nem teszem a lábam, ha azzal próbálnál megviccelni és ijesztgetni. – Nézek rá
rémülten, majd gyorsan megint zsebre vágom kezeim és meredten bámulok előre. –
Mellékesen, nem vagyok félős típus. Menjünk csak nyugodtan oda, de aztán a
lakhelyedre is kíváncsi vagyok. – Pillantok sunyiba rá a szemem sarkából.
Köhögéssel álcázza feltörni készülő nevetését.
-
Hiszek neked, de csak azért, mert te mondod.
– Vigyorog. – Egyébként elhagytuk a várost. Nem félsz?
-
Miért kéne félnem? Még ha egyedül lennék.
De mint említettem az imént, nem vagyok félős típus.
Ahogy
végigtekintek az elénk táruló úttól, valójában a hideg futkos a hátamon. Sötét
van, hideg és egy ősrégi rém sztorikkal teli kastélyhoz tartunk. Be se fognak
engedni minket. Már ha van ott őrség a városi kis rendőrségünkről. Bár
bizonyára már hallanunk kellett volna erről. A fák is egyre sűrűbben állnak
egymáshoz, a szél fújása hallatszik a lépteinken kívül.
-
Menjünk át a túloldalra. Az erdőben kell
sétálnunk, ha a kastélyhoz akarunk érni. Oda nem vezet úttest. – Magyarázza,
mintha olyan jártas lenne erre.
Teszem,
amit mond, gyorsan átiszkolok a nyomában, attól tartva, hogy váratlanul érkezik
egy autó, de szerencsésen megússzuk.
-
Szóval mik lennének a kérdéseid? –
Kérdezem, ahogy berontunk a fák sűrűjébe.
-
Először is, a szüleid nem fognak aggódni,
hogy nem találnak otthon?
-
Kétlem. Azt fogják hinni, hogy alszom.
Miért?
-
Sokáig kimaradunk.
A
következő pillanatban rálépek egy gallyra, ami hangosan reccsen. Ijedten ugrok
meg és gyorsítok lépéseimen, de nem figyelek, merre lépek és egy vastagabb
leszakadt faágba beleakad a lábam és előre borulva arcom közelebbről
megismerkedik az aljnövényzettel. Jimin nevetése visszhangzik, ahogy nem győzi
kapkodni a levegőt. Alkaromra támaszkodva emelem meg magam köpködve, fújva le a
szám szélére ragadt rakoncátlan, barna faleveleket. Felnézek útitársamra, aki
már a hasát fogja, nekidőlve egy fának, előregörnyedve nevet rajtam.
-
Egy kis szánalmat igazán érdemelnék. –
Tápászkodom fel, majd nekikezdek a leporolásomnak.
-
Ó, hagyd csak! Majd én segítek. – Továbbra
is nevetve lép hozzám, de próbálja magában tartani a nagyját, miközben valóban
elkezd porolgatni.
A
közelsége elveszi az eszem, és ahogy velem törődik, ahogy többszörösen
végigszalad rajtam keze. Rá szeretnék szólni, de azt viszont nem szeretném,
hogy eltávolodjon. Mint az álmomban. Miket gondolok már megint?!
-
Hé-hé, elég lesz! Jól vagyok! – Teszem
védekezően karjaim magam elé.
-
Pedig sebes a térded. – Vigyorogva néz le
lábamra, mire én is így teszek.
Igaza
van. Nem tudom, hogy csináltam, de a vér az csak úgy szivárgott a nagyobb
sebből, amit szereztem. Szitkozódva guggolok le, hogy normálisan szemügyre
vehessem. Zsebemből előkapok egy zsebkendőt és próbálom felitatni vele a vért.
-
Milyen csodálatos az emberi sérülékeny
test. – Jelenti ki váratlanul, mikor leguggol hozzám, és mint aki sose látott
előtte vérző sebet, úgy bámulja meg az enyémet.
-
Jobb dolgod nincs? – Nézek szemeibe, mire
ő is felnéz rám. A pillantása felperzseli a bőröm.
-
Van. – Feleli. – Menni tovább, de te épp
most csonkítottad meg magad. – Nevet fel ismét.
-
Nagyon vicces – motyogom.
Nagyjából
bő fél órás séta után, amit a lehető leggyorsabb tempóban tettünk meg,
elérkeztünk a kastély falaihoz. Egész ide úton olyan kérdésekkel zaklatott,
mint hogy hiszek-e a természetfeletti lényekben, elhiszem-e, amiket erről a
helyről mondanak, és tegyük fel példának őt magát, nézném-e nem emberi lénynek.
Őszintén szólva nem hiszek az ilyenekben, amit őszintén meg is mondtam neki.
Kíváncsivá tettem, egyszerűen nem akarja elhinni, amiket mondtam neki, ezért ő
is mesélt nekem olyanokat, mint, hogy jól tudja, mi van a kastély falain belül
és félnem kellene, mert a történeteknek van valóságalapjuk és még sorolhatnám.
De nem tudott meggyőzni. Szeretem az ilyen történeteket, de nem hiszek bennük.
Csak kipattantak valaki fejéből, akárcsak az ufók létezése is. Jimin pedig azok
létezését is alátámasztotta.
-
Még mindig nem félsz? – Kérdezi.
A
fejem rázom válasz gyanánt. Valójában izgatottá tett. Látni akarom, mi van a
falakon belül.
-
Tényleg jártál már bent? – Kérdezem az
ajkam harapdálva türelmetlenül.
-
Úgy látszik, tényleg nem figyelsz rám.
Mint említettem oda jövünk, ahol élek.
Elgondolkodom.
Valóban mondott dolgokat, de ki az az ostoba, aki el is hiszi ezt a sok
zagyvaságot? Viszont meglepő magabiztossággal indul meg a bejárat felé,
Könnyedén rántja fel az ajtót és pillant hátra rám. Kérdőn húzza fel
szemöldökeit, hogy mire várok, és azonnal rohanok is utána. Amint belépünk és
bezáródik mögöttünk az ajtó először kicsit ijedten nézek körbe, majd egyre
nagyobbra nyíló szemekkel, tátva maradt szájjal csodálom meg a helyet.
Gyertyákkal van megvilágítva a hatalmas előcsarnok, aminek másik végében egy
nagyon széles lépcső helyezkedik, ami az emeletre vezet vörös szőnyeggel
díszítve. Félénken teszem meg a következő lépéseket. Megvan a hangulata a
helynek. Pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem. Egyszerűen lenyűgöző ez az
ősrégi stílus. A kőfalak, néhány szobor, amelyek denevérszárnyú számomra
ismeretlen lényeket ábrázolnak. Egy kicsit kezd melegem is lenni a kabátban és
sapkában.
-
Fűtenek itt? – Nézek Jiminre továbbra is
ámuldozva a helytől. – Meddig leszünk itt? Mert akkor leöltöznék. – Harapok
ajkaimba, miközben megcsodálom a bejárati ajtót is, ami nem is olyan kicsi,
mint kintről tűnt. Vagy csak nem figyeltem eléggé.
-
Mondhatjuk így is. Nincs hideg. – Feleli.
– Ott van mögötted egy akasztósor. Oda rakhatod.
Száznyolcvan
fokos fordulatot veszek és megtalálom, miről beszél. De az tele van kabátokkal.
Oda lépek és a sapkámat is levéve felakasztom oda a felesleges ruhadarabokat.
-
Kik vannak még itt, hogy ennyi minden van
itt? – Célzok az akasztósoron lévő ruhadarabokra.
-
Nagyon sokan vannak. Nagyon. – Feleli,
miközben nem palástolva néz végig rajtam. Gombóc nő a torkomban zavaromban. Legalább
egy igazán kicsikét kulturálhatná magát. Érzem, hogy elvörösödik arcom, ugyanis
szinte fel tudna falni tekintetével, így inkább elfordulok és próbálva otthon
érezni magam kényelmesen szétnézek. Tekintetét pedig egész végig érzem hátamon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése