[14/?] A vámpírok legnagyobbja - Düh

Írta: Ayu

Jimin POV

            Mindössze pár órára tűntem el. Mikor kiértem az egyik folyosóra, megcsapott a vérének illata. Tudtam, hogy erre járt nem is olyan rég, így a lakrészhez legközelebb álló őröket felkerestem. Elmondták, hogy a lépcsőfordulónál érezték a jelenlétét, de úgy gondolták, jobb lesz ezt nekem elintézni, így tovább álltak. Ha azt hitték, ennyivel megússzák, hát rosszul gondolták. Pillanatok alatt elkaptam egyik után a másikat, fogaimmal végigmartam bőrüket, majd nekivágva hanyagul a kőfalnak őket álltam tovább. Idióták! Vissza kellett volna tartaniuk! Nem azt kértem, hogy leckéztessék meg, hanem mindössze annyi dolguk lett volna, hogy az útját állják és elém hozzám, vagy vissza hurcolják a szobámba. De egyiket sem tették meg, így büntetést érdemelnek. Még szerencséjük, hogy egész kegyes kedvemben találtak, így nem végeztem velük azonnal. Csak ejtsenek még egy ehhez hasonló végzetes hibát, csak egyetlen egyet. A vér szagát követve kerestem, ami az előcsarnokba vezetett, onnan pedig egyenesen a kijárathoz. Meglógott. El sem hiszem, hogy képes volt rá! Volt hozzá mersze, volt elég bátorsága ilyet tenni, mikor jól tudom, hogy nem nagyon bírhat mozogni. Sietős léptekkel indultam neki a nagyvilágnak, felrántottam az ajtót, és visszhangot verve csaptam be magam mögött. Éreztem a levegőben, merre ment. Valószínűleg nem jutott messzire, így hamar meg fogom találni, hiába a szél, ami elfújja a szagot. És ez másodpercekkel később be is következett.

            Visszaszólt. Kétszer is egymás után. Nekem senki nem parancsolhat, senki nem mondhatja meg, mit csináljak! Ő mégis megtette és látom a szemében, hogy ha kell, megteszi még harmadjára és negyedjére is. Hosszú ideje nem hergeltek fel ennyire. Mégis tartom magam, hisz nem egy idegbajos, éretlen, átváltoztatott embervámpír vagyok, hanem születésem óta így élek a legmagasabb rangú családból származva. Természetes, ha nem tűröm az ellenkezést. Van egy bizonyos szint, amit átlépve már nem szórakoztató ez az egész. Ezt a szintet pedig Jungkook átlépte.

            Megropogtatva a nyakcsontom teszek egy kört a fejemmel. A következő pillanatban már a fiatalabb fiút a pulóvere nyakrészénél markolva rántom fel fejmagasságba, hogy farkasszemet tudjak vele nézni közvetlen közelről. Hatalmasra nyílt szemekkel néz enyéimbe, és karom markolja, hogy engedjem el, de ezzel csak azt éri el, hogy erőteljesen nekivágom a fának, aminek eddig dőlve ült. Fájdalmas hangon nyög fel és szorítja össze szemeit. Karom továbbra sem engedi el, én meg elengedem az anyagot és nyakára fogok. Nem annyira, hogy túlzottan fájjon neki, csak éppen olyan erővel, hogy megijedjen, és ne merjen visszaszólni.

-        Úgy gondolod, a szökéssel megoldasz mindent? Ha nem tűnt volna fel, ugyanabba az osztályba jársz, amelyikbe én. Ha sikerül is a kis terved, azt hiszed nem került volna erre sor? – Sziszegem a szavakat szinte a testének simulva.

-        Átiratkozom! – Lihegi ki nehezen a szavakat.

Érzem, ahogy szemfogaim megnőnek. Vicsorogva nézek szemeibe, jobban rászorítva nyakára, mire ő is ugyanígy tesz karommal. Igaz, ami igaz, nem akarom bántani, de ha még így is ekkora szája van, muszáj tennem valamit.

-        Nem fogsz innen menni sehova! – Préselem neki teljes testtel is most már a törzsnek.

Már csak tátogni bír, szavak nem hagyják el száját, amit hol nagyra nyit, majd zár össze vicsorítva, összeszorított szemhéjakkal, ráncba húzódó arcbőrrel. Látom rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem bírja a szorítástól, amit nem is bánok, hiszen legalább megérzi a haragom. Tanulnia kell az esetből. Többször nem teheti ezt, nem szökhet el, különben tényleg nem ússza meg kisebb sérülésekkel. Kegyetlennek tűnök, de muszáj megleckéztetnem.

-        Csak nem mondani szeretnél valamit? – Kérdezem tőle játszva a meglepettet, a kis szelíd bárányt, oldalra döntött fejjel.

Egyik lábát felhúzza és próbál ellökni magától, de nem sikerül. Csak magát fárasztja ezzel. Nem tudom, mit képzel, talán lenne elég ereje ellenem? Éppen ellenem? Erre akaratlanul is egy kisebb nevetés tör fel belőlem, majd hirtelen komorodom el és húzom el egy kicsit a fától, majd lököm neki ismét. Ezután azonnal teszek egy lépést hátrébb, elengedve őt, figyelve, ahogy elveszti egyensúlyát és a földre rogy, ahol eddig pihent meg. Felhördülve szippantja magába az újonnan érkező friss levegőt. Nem bírja még ülve se megtartani magát, az oldalára dől, fejét a kinyújtott karján támasztva, másikkal a torkához kapva. Pár másodpercig várok, hogy jobban legyen, majd egyik lábam át teszem a másik oldalára, így felette állva meg, majd leguggolok, hogy közelebb lehessek arcához. Máris rémülten néz vissza rám. Azt hiszem, sikerült elérnem, amit szerettem volna. Talán már nem mer feleselni.

-        Miért csinálod ezt? – Nyöszörgi. – Mit akarsz tőlem? – Könnyesednek be szemei.

Felé nyúlok jobb kezemmel, mire összerezzen, de ezúttal nem szeretném bántani. Végigsimítok hüvelykujjammal alsó ajkán, amik megremegnek az érintéstől, majd így haladok tovább az állára, le a nyakára, ahol ott vannak a szívásnyomok és kissé vörös az előbbi fenyítésem miatt az egész felület.

-        Azért csinálod ezt, mert észrevettelek aznap? – Kérdez tovább, mire kíváncsian húzom fel szemöldököm, várva a magyarázatot, hogy mire is gondol pontosan. – Láttam, amikor azokat a furcsa denevérszárnyaidat kinövesztetted magadból! – Fintorodik el.

-        Ó, hogy erről beszélsz! – Kuncogok, ahogy a szárnyaim utat törnek maguknak mögöttem és terülnek szét repülésre készen.

Elszörnyedve pillant végig rajtuk, minek örömére megmozgatom kicsit őket. Mintha csak nyújtóznék, csak éppen az emberi testtel nem teszem ezt. Szenvedve nyög fel és takarja el tenyerével szemeit. Ennyire nem bírná a látványát?

-        A kérdésedre a válasz, nem. Legalábbis nem egészen. Már jóval hamarabb kiszemeltelek magamnak. Aztán az, hogy észrevettél akkor, csak rátett egy lapáttal, hogy nem hagyhatlak figyelmen kívül. Az is lehet, hogy most nem lennél ilyen helyzetben, ha Taehyungnak nem beszélsz kétértelmű dolgokat. Minden szavadat tisztán hallottam. Tudom, hogy nem ostoba az a fiú, csak kissé túl realista, de érti a lényeget.

-        Már tudja, hogy vámpír vagy? – Kérdezi meglepetten, elhúzva kezét arcától.

Vállat rántok.

-        Elmondtam neki. Az már más kérdés, hogy el is hiszi-e. – Felelem.

Nagyot nyel, de össze is szorítja a szemeit ennek hatására, mert még mindig fáj a torka miattam.

-        Még mindig nem tudom, mit akarsz tőlem! Miért szemeltél ki pont engem? Miért nem mondjuk valaki mást az osztályból? Miben vagyok más? – Faggat tovább a sírás határán.

-        Te sokkal értelmesebb vagy, mint a többi. Benned megvan az, ami bennük nincs. Ezt nem tudnám, hogy megfogalmazni neked. Benned látom a jövőm. És felnyitottad a szemem egy másikra is. – Vigyorgom, mire teljesen elsápad. – A kis barátodra gondolok. Nagyon kis szemrevaló. – Kuncogok, mire pillanatok alatt felül, így arcát centik választják el enyémtől.

-        Hagyd őt békén! – Morogja dühösen, mire sötéten pillantok vissza. – Velem csinálj, amit akarsz, de őt hagyd békén!

-        Ezzel már igazán elkéstél. – Sóhajtom.

Arca először ismét elfehéredik, majd amint rájön a szavak hátsó tartalmára, bőre átveszi a vörös rózsa színét.

-        Ez undorító! – Nyög fel és tenyerébe temeti arcát.

Nem is sejti, hogy ezzel többet mond számomra, mint kéne. Ha ennyire kis önfeláldozó, ennyire védi a barátját, hogy bármit képes lenne megtenni érte, határozottan jó pont. El kell érnem, hogy ne érezze zavarban magát a gondolattól, hogy én és ő együtt vagyunk, hiszen, ha a hármast szeretném elérni, akkor szükségem lesz mindkettő teljes odaadására.

-        Mindketten a szolgálataimban lesztek. Csak idő kérdése. – Simítom tenyerem tarkójára és túrok tincsei közé. – Nemsokára eljön a nap, hogy megtegyem. Lehet, nem fog tetszeni, de így magam mellett tudlak egy egész életre.

Értetlenül ráncolja szemöldökét, majd egy erősebb hideg fuvallat csap meg minket, mire összerezzen. Felállok, magammal rántva őt is. Ijedten néz szemeimbe, mintha csak arra számítana, most tényleg meg fogom ölni, de nem. Karjaim szorító ölelésébe zárom és szárnyaimmal ugyanígy teszek. Meglepetten borzong bele az érzésbe és az idáig mellkasomon pihenő karjait a nyakam köré fonja és bújik jobban hozzám, mint eddig soha. Mint minden vámpírnak, nekem is van valami különlegességem. Meleget tudok kibocsájtani magamból. Ami azt illeti, a tűzzel is tudok játszani, de nem szoktam fitogtatni senki előtt. Azt az erőmet használva is épp elég erős vagyok, hogy bárki ellenem merjen fordulni. Jungkook ennek hatására elégedetten sóhajt és úgy tűnik, mintha nem is akarna elmozdulni mellőlem.

-        Hogy tudsz egyik pillanatról a másikra így megváltozni? – Motyogja. – Az előbb még szét akartál tépni, most meg… nem értelek.

Elmosolyodom.

-        Nem akartalak széttépni. – Felelem. – Mindössze megleckéztetni. De abban biztos lehetsz, még egy ilyen próbálkozás, nem úszod meg ennyivel. – Folytatom komoran, mire ijedten rezzen össze. – Tudod, elég nagy a kísértés, hogy megharapjalak. – Fordítom arcom nyakához és orrommal végigcirógatva bőrét szippantok nagyot illatából.

Minden porcikájában remegni kezd, és bármilyen betegnek tűnik, ezt élvezem. Hogy kicsit jobban ráijesszek ajkaimmal is érintem a puha bőrét, majd kinyitva szám, a még nagyra nőtt szemfogammal érintem, mintha most akarnám megtenni. A levegő belé szorul, nem mer megmozdulni. Élvezem a pillanatot, a reakciót, de nem teszek semmit. Tudom, ha egy kicsit is megnyomnám, kapálózásba kezdene és segítségért kiabálna. Ezt jobb szeretném elkerülni. Így visszahúzom őket normál méretűre és egy gyöngéd csókot lehelek arra a pontra.

-        De ennek nem jött el az ideje. – Suttogom. – Most pedig menjünk vissza a kastélyba.

Választ nem várva, széttárom szárnyaim és elrugaszkodva a magasba lököm magunkat, őt mindkét kezemmel tartva. Bár erre nem sok szükség van, mert, ahogy karjaival, úgy kapaszkodik belém lábaival is. Kettőt sem pislogok, bár oda is érünk a bejárathoz, de nem ott megyek be vele. Megkerülöm az épületet és a túloldalán, amerre az én lakrészemnek az ablakai is néznek, majd az ottani erkélyre szállok. Ezt még nem mutattam meg neki, pedig ez is az én szobámból nyílik. Ha jó kisfiú lesz, talán megmutatom neki, milyen innen nézve a naplemente. Milyen nyálas, de őt elnézve, neki biztos tetszene. Én pedig azt szeretném, ha viszonylag jól érezné magát mellettem. Ez persze évekbe is beletelhet, hiszen fiatal és elszakítottam a szüleitől, a normális élettől. Attól az élettől, amit nem sokáig élvezhet, ugyanis vámpír lesz. Nem adok neki két hónapot, átváltoztatom. Onnantól már nem lesz visszaút.

Bevezetem a hálóba, nem engedek neki egy perc nyugtot se, hogy szétnézhessen esetleg. Az előbbiek után, lehet, még meggondolná magát és öngyilkossági merényletet hajtana végre. Még mindig érzem a felgyülemlett haragot magamban, de nem rajta fogom levezetni, akármennyire is a szökése váltotta ki.

-        Remélem, többé nem csinálsz ehhez hasonló őrültséget, vagy az egész kastély őrségét rád állítom. – Fenyegetem, ahogy ledobom magam az ágyra, ő pedig felkarjait fogva az ellentétes kezével, mintha még mindig fázna, áll meg egy ponton.

Lesüti szemeit és elfordítja arcát tőlem.

-        Ez most azt akarja jelenteni, hogy nem bízhatok benned? – Hajolok előre könyökömmel térdemen támaszkodva, tenyereim összetartva, benne állammal.

Kétségbeesetten néz szemeimbe újra és nagyot nyel. Mély levegőt vesz. Szinte látni, ahogy a kerekek forognak a fejében, az esélyeit latolgatva. Szívesen elnézném így egész nap, de még rengeteg dolgom van.

-        Most az egyszer kapsz még egy esélyt. Ha elszúrod, nem fogom kétszer meggondolni, mit teszek. – Állok fel.

Az ajtóhoz sétálok, de még mindig reménykedem benne, hogy adni fog némi választ, de meg se nyikkan. A kilincsre fogva visszanézek rá. Még mindig úgy és ott áll, ahol hagytam. Vajon mire gondolhat?

-        Késő este még jövök. Te addig pihenj. Ennyi plusz mozgás után, igazán rád fér a pihenés. – Vigyorgok rá szemtelenül, mire ismét fülig pirul. Imádom, mikor sikerül zavarba hoznom. Nagyon édes.

A következő pillanatban már kattan is a zár. Pillanatok alatt egy emelettel lentebb jutok, ahol felszedek egy-két vámpírt, akiket beállítok a felső emeleten őrszolgálatba. Nem mondom nekik, hogy az én részem figyeljék. Ez csak némi elrettentés céljául szolgálna Jungkooknak. Ezek után már minden bizonnyal, nem meri majd elhagyni azt a küszöböt.

Az alagsor azon részéhez megyek, ahol a friss vámpírok vannak. Amint felrántom az ajtót és az becsapódik mögöttem, abbamarad a zsibongás. Mind nekem szegezik tekintetüket, mire halovány mosollyal nézek vissza rájuk. Éppen csak annyit engedek meg magamnak, hogy ne vegyék észre, ha pedig mégis, előbb lássák ördöginek, mint barátságosnak. Az első lépéseim visszhangot vernek, ahogy bentebb invitálom magam, majd amint elérkezem valaki elé, az a személy azonnal eláll az utamból. A helyiség közepén megállva körbenézek mindenkin és büszkén húzom ki magam. Határozottan sokat változtak, mióta idekerültek.

*

      Az éjszaka közepén szabadulok tőlük. Elég sokat kérdeztek, én pedig készségesen elmondtam nekik mindent a történelemről, arról, hogy mi lesz a dolguk, ha arra kerül a sor, mi lesz a sorsuk. Először voltak páran, akiknek nem feküdt az ötlet, de hamar megbékéltek vele, hiszen innen már úgysincs visszaút. Ha megfutamodnának, mindkét esetben a halál várna rájuk. Vagy az emberektől, vagy tőlem, mert engedetlenek voltak és így nem viselkedhetnek. Ami igaz, Jungkooknak elnéztem, de ő más téma. Fogjuk rá, ő még nem vámpír. Van esélye visszakerülni az élet hétköznapi körforgásába. Csak nem hagyom.

Amint felérek arra a szintre, ahol a szobám van, a két őrt leküldöm, így ismét csak kettesben leszünk. Bár most nem szeretnék tőle semmit. Pihenésre is szüksége van. Még elég gyönge. De amint benyitok a helyiségbe, a takaróba burkolózott alakját veszem észre elsőként. Odasétálok hozzá és leülök az ágy szélére. Olyan békésen alszik, mintha mi sem történt volna. Az orráig felhúzta a takarót, alig látszik ki alóla. Kár, hogy vasárnap este van. Magára kell hagynom őt holnap egész végig. Lehet, arra az időre vissza kéne zárnom az alagsori szobájába. Ezt még rendesen át kell gondolnom. Nem tudok az ő fejével gondolkodni. Kiszámíthatatlan. Ráadásul lassan Taehyunggal is kéne szerveznem egy találkozót, de ő hétvégén nem ér rá. Hétköznap tanul. Hogyan boronálhatnám össze őket? Miért ilyen nyakatekert az egész helyzet? De nem számít. Szeretem a kihívásokat. Megoldom.