[1/25] A jégpálya ördöge és tündére

Írta: Ayu

Taehyung POV

            Ötéves korom óta korcsolyázom. Ez talán furcsán hangzik egy fiútól, de szeretem ezt a sportot űzni. Mindig is felnéztem azokra, akik mindent beleadva vettek részt sorozatos versenyeken és szép eredményt is értek el, de még azok is nagyszerűek, akik az utolsókat kapták. Megdolgoztak azért, hogy kijussanak a legnagyobbak közé, hogy megmérettessék magukat velük szemben. Az az akaraterő, a kitartás, a magabiztosság még akkor is, ha hibáznak, csodálatra késztet. Nem egyszerű sportág az tény, de mégis élvezem, hiába csak a saját szórakoztatásomra teszem. Valami azt súgta mindig, hogy nem állok készen szembeszállni másokkal, mert ha veszítenék, az is meglehet, elmenne a kedvem az egésztől. De ez nem fordulhat elő. Mára már a huszadik életévemben úgy érzem, nem tudnék élni e nélkül. Az életem részévé vált. Amikor csak a lábamra került a korcsolya, szinte csak úgy siklottam a pályán nőket meghazudtoló kecsességgel, ahogy az oktató tanárom Kim Namjoon mondja. Szerinte is első, hogy élvezzem a dolgot, különben nem válhatok igazi mesterré, amit ő szeretne belőlem faragni. De persze ezt nem is kell parancsba adnia, ha nem így lenne, akkor már rég otthagytam volna a csarnokot. Szeretem hallani, ahogy az élesebb kanyaroknál felvisít a fém alatt a jég, havassá téve azt, kisebb mély csíkot hagyva maga után. Ezért szeretem az igazi pályát jobban, mint a műt. Látni benne az életet, a természet rendjét, a téli hangulatot. Ezért a tél a kedvenc évszakom. Nyáron nem tudom ezt csinálni, csak egyszerűen gimnasztikára járok, hogy az izmaim megfelelően nyújtásban maradjanak.

            A napokban, ahogy elhaladtam a parafatábla mellett a portánál, szembetűnt, hogy ott van egy friss és elég nagy hirdető papír, amin egy január végére szóló versenyt hirdetnek. Épp ebben a városban fogják tartani, ahol én is vagyok, ráadásul országos lesz, így a legjobbak bizonyára idejönnek majd Szöülból is. Találkozhatok majd azokkal, akiket eddig csak a tévé képernyője vetített szemeim elé, akikre felnézek a bátorságuk miatt. Ami azt illeti nem szerettem volna részt venni, de NamJoon egyik nap megállított a pályán azzal, hogy befejezi a tanításom, hogy tovább fejlesszen a legjobbra, ha nem küldheti el a jelentkezési lapom. Először persze nemet mondtam és vitába szálltam vele, hiszen nem szeretném, ha ezért cserben hagyna, de nagyon úgy tűnt, hogy komolyan gondolja, így hosszas percek után beadtam a derekam. Ami pedig a legmeglepőbb volt utána, hogy vigyorogva közölte velem, valójában már elküldte a lapot csak kíváncsi volt bele mennék-e. Ekkor nagyon pipa lettem rá és napokig nem kerestem csak magamban szeltem a pályát minden délután, mikor időm akadt rá. Ő betudta a még változó korom egyik jeleként, így egyáltalán nem hatottam meg a viselkedésemmel.

Jimin POV

            Egészen kicsi koromban kezdtem a korcsolyázást. Azóta jártam mellette tánciskolába is és még sorolhatnám. Éppen emiatt lettem Busan lakosainak legjobbja jégpályán. Élvezem ezt csinálni, a versenyszellemem sosem csillapszik. Minden rendezvényen részt veszek, sorozatba viszem haza az érmeket, kupákat és egyebeket. A szüleim roppant büszkék rám és én is magamra. Mindent beleadok, amit csak lehet, teljes odaadással végzem a dolgom. És éppen egy közeli városban rendeznek versenyt a közeljövőben, amire természetesen jelentkeztem. Szeretnék világhírűvé válni, hogy mindenki ismerje a nevem és felnézzenek rám a koreaiak, hogy példaképnek tekintsenek. Mindent megteszek ennek érdekében és senki nem állhat az utamba. Nem barátkozom akárkivel sem, őket is meg kell válogatnom, mert nem egy senki vagyok, aki kényelmesen sétálgathat az utcán. A városomban legalábbis, hiszen az ottani összes versenyen részt szoktam venni, így már ott nagyobb hírem járja. A helyi lapokban is szerepeltem, mint sorozatos győztes.

            És eljött a nap is, hogy átutazzam a másik városba. Ott fogok gyakorolni a következő két hónapban. Szeretném megismerni a helyet, ráadásul más versenyzők is hamarabb érkeznek, így nem szeretnék kilógni a sorból. A gond csak az, hogy a tanáromat nem hozhatom magammal, aki mindig segített, hiszen neki ott a helye, abban a csarnokban. De szerencsére találtam egy másikat, aki helyben lesz és hallásból elég jó is, szóval megbízom benne. Ha sokan dicsérik, akkor nekem se lesz vele bajom.

            Sötétedés körül jövök a csarnokba. Lejelentkezem a következő két hónapra, fizetek, és már megyek is, hogy felvegyem a korcsolyám. Halk kattanások jelzik, hogy minden a helyén, majd a kölcsönző pulthoz lépek. A mögötte álló férfi kérdőn vonja rám tekintetét.

-        Elnézést, megszeretném kérdezni, hol találom Kim Namjoon oktatót? – teszem fel a kérdés. Remélem, jó nevet mondtam és nem emlékszem rosszul.

-        Menjen be a pályára nyugodtan, ott kell lennie. Nincsenek sokan, csak hárman pillanatnyilag ott, abból az egyik ő lesz. Biztosan megtalálja.

-        Köszönöm a segítségét. – hajolok meg illedelmesen, majd hátat fordítva neki indulok a bejárathoz.

Ahogy belépek, azonnal megcsap a hűvös levegő, mi miatt libabőrös leszek, de kabátot akkor se fogok felvenni. Akkor nem tudnék rendesen kibontakozni.

Körbenézek. A pálya hatalmas és vakítóan fehér. Halk zene szól valahonnan fentről, adva a ritmust a tánchoz, de ahogy arra a két férfira esik a pillantásom, akik a jégen állnak, látom, hogy ők mit se törődve vele beszélgetnek és járnak körbe-körbe. Talán egyikük lesz a tanárom, amit csak úgy deríthetek ki, ha odamegyek hozzájuk és megkérdezem. Nem is habozok tovább, a falapon kopogva a fémmel lábam alatt lépek ahhoz a részhez, ahol nincs korlát és arra a helyre kerülhetek, ahol igazán önmagam tudok lenni. A hideg levegőt mélyen a tüdőmbe szívva hunyom le szemeim egy pillanatra, majd már mennék is a két idegenhez, ha valaki nem ragadná meg a vállam. Reflexszerűen rándulok össze és fordulok az illetővel szembe. Egy tőlem magasabb termetű sötétbarna, szinte már fekete szemű, kerek arcú férfi néz rám széles mosollyal arcán. Én nagy szemeket meresztve meg se bírok szólalni a meglepettségtől, csak várom a csodát, hogy ő tegyen valamit.

-        Ha jól tudom, te vagy Park Jimin, igaz? – töri meg a feszült csendet mély hangjával.

Aprót bólintok, és pillanatok alatt összeszedem magam.

-        Az én nevem Kim Namjoon. Örülök a találkozásnak! – biccent. – Ha jól értesültem, én leszek a versenyig a felkészítő tanárod.

Mélyen meghajolva, kifejezve tiszteletem felé üdvözlöm én is. A kérdésére ismét egy bólintással reagálok, mire kuncogni kezd, de látva, hogy nem nagyon vagyok otthon a környezetemben, olyan vagyok, mint egy elveszett kiskutya, komolyabbra fogja a témát.

-        Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy már most eljössz. Hallottam róla, hogy ma érkezel a városba, de azt hittem pihenni fogsz és szokni a környezetet.

-        Egy kis utazás miatt nem fogok leállni. Meleg időkben nincs lehetőség jégpályára lépni, így minden lehetőséget megragadok, hogy ott lehessek a lehető legtöbbször. – felelem magabiztosan, versenytűzzel égve szemeimben. – Mindig felkészültnek kell lennem, ha nem akarom, mások eltiporjanak a helyemről.

-        Ennyire hiszel benne, hogy győzni fogsz? – kérdezi, mintha csak meg akarna rendíteni, de nem tud. – Ez nem egy mindennapi verseny lesz. Ide a legjobbak jönnek. Még te is felkötheted a gatyád mellettük.

-        Rengeteg versenyen vettem részt és az utóbbi években nem fordult elő olyan, hogy ne kaptam volna díjat. De legtöbbször az első helyezést értem el. Mi okom volna aggódni? Voltam már az országos versenyen is, ahol harmadik lettem. Azóta csak fejlődtem. Nem fogok attól visszább esni. Sőt, még jobb leszek. – közlöm vele a tényeket folyamatosan sugározva magamból a merészséget és a határozottságot.

Ismét elmosolyodik, mintha nem akarná elhinni, amiket mondtam, pedig ezek kész tények. Nekem ne mondja senki, hogy nem leszek képes ezen a versenyen az első helyet elérni. Mindennap keményen edzek, azért, hogy ott tartsak ahol és a céljaim bevégeztessenek. Megfogadtam, hogy győzni fogok, kerül, amibe kerül. Ismerek mindenkit, akik valóban olyan tehetségesek, hogy veszélyt jelenthessenek rám, de még tőlük se tartok. Győzni jöttem és így is fogok távozni. Engem senki nem tud megrendíteni. Amint lepakoltam a hotelban is, amibe megszálltam, azonnal ide vezetett az első utam. Még a szobámban rendesen szét se néztem, de az maradjon csak estére. Nem az a legfontosabb.

-        Vannak, akiket nem ismersz. – feleli, mintha el akarna rettenteni, de ezzel csak jobban szítja bennem a versenyszellem tüzét.

-        Ez csak természetes. Akik rosszabbak, mint én. – mosolyodom el önelégülten először a beszélgetésünk során.

Kissé talán egoistának tűnhetek, de én csak tisztában vagyok az erényeimmel. Tudom, hogy jobb vagyok, mint a legtöbben, ezt pedig kár vitatni. NamJoon kedvesen mosolyogva továbbra is rázza a fejét, mintha valami hülyeséget mondtam volna.

-        Elfogod hinni, ha azt mondom, van valaki, aki olyan jó, mint te? – teszi fel a döntő kérdést. – Csak nem mutatkozott meg még soha.

-        Nem. Aki olyan jó, mint én, az versenyző. – Adom meg az egyértelmű választ. – Ez valami beugratós kérdés?

-        Nem – feleli komolyan. – Bizonyára fogsz vele találkozni. Ő is idejár. A tanítványom.

-        Nem félek egy idegentől. Hány éves? Tíz? – kuncogok.

-        Húsz.

Egy pillanat erejéig az ütő is megáll bennem. Ha jóval fiatalabb lenne, mint én, akkor nem tartanék tőle, de egyidősek vagyunk, ráadásul azt mondja, olyan jó, mint én. De akkor miért nem járt versenyekre eddig? Miért nem bontakozik ki? A tehetséget mutogatni kell. De talán csak meg akar félemlíteni, hogy legyen egy célom, nem győzhet le.

            Váltottunk még pár szót, mire eljutottunk addig, hogy a pályára lépjünk. A másik két férfi készségesen jött oda hozzánk és bemutatkoztak nekem. Említették, hogy ők is részt fognak venni a versenyen, de azért sok sikert kívánnak nekem is. Az idősebbiket Kim SeokJinnek hívják, a másikat pedig Min YoonGinak. Kedvesnek tűnnek és pont olyannak, akiktől nem kell tartanom. Utolsók között már nem leszek az biztos. Na, nem mintha ettől féltem volna eddig.

Taehyung POV

            Úgy döntöttem, felhagyok a sértettséggel és bocsánatot kérek Namtól a viselkedésemért. Nem tett végül is semmi rosszat. Ő csak bízik bennem, és ha tényleg látja, hogy képes leszek végigvinni ezt a versenyt, akkor egye fene, megcsinálom! Mi rossz származhat belőle? Ugyanúgy gyakorolni fogok, mint eddig, annyi különbséggel, hogy zenére saját koreográfiát kell kitalálnom. Még a zene leadásának ideje nem járt le szerencsére, így volt időm válogatni, de a héten muszáj elküldeni az e-mailt, hiszen ha már esetleg foglalt a szám, másik után kell, nézzek sürgősen.

            A csarnokban leadom a kabátom és a táskám, majd zsebre vágom a kis műanyag kockát, amire a számom van írva. Felhúzom a korcsolyám és a megszokott rutinnal fordulok a pálya irányába. Ahogy belépek, mély levegőt veszek. Nincsenek sokan, alig vannak páran, ezért még inkább tartok a bocsánatkéréstől. Nem az erősségem, meg kell, mondjam. Az a pár ember is, akik itt vannak, hallhatják, amit beszélni fogunk és kinevethetnek a gyerekes viselkedésem miatt. Már az is elég gyerekes, hogy ilyen kínosnak érzem ezt az apróságot.

            Azonnal észreveszem, ahogy a pályán egy narancs árnyalatú vörös hajú fiú profi módon körözget Nam körül, aki folyamatosan adja neki az utasításokat, hogy épp mit csináljon meg. Csillogó szemekkel figyelem minden mozdulatát. Egyszerűen lenyűgöző a mozgása, ahogy beleadja mindenét. A tekintetéből csak úgy sugárzik a magabiztosság és a kitartás. Ahogy a levegőbe dobja magát és forogni kezd, majd a jobb lábára érkezve a másikat kinyújtva maga előtt csúszik tovább, egy kisebb sóhajt csal ki belőlem. Nagyon tehetséges. De ki ő? Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna erre. De a tévéből sem ismerős. Talán többször kéne néznem a leadott versenyeket. Csak néha szoktam meglesni őket, de akkor élvezettel teszem. Túl iriggyé válnék, ha sűrűbben nézném. És ebben a fiúban is van valami, ami miatt érzem a felgyülemlő irigységet. Egyébként is, mi az, hogy őt tanítja NamJoon? Felfújva magam, félretéve a bocsánatkérést, ismét sértetten felfújt arccal és összehúzott ajkakkal nézek rá résnyire szűkített szemekkel. Ahogy a korláton támaszkodom tenyeremmel várom, hogy végre észrevegyen és hagyja a kis újoncot. Ez rövid másodperceken belül be is következik és a kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel, de mégis mosolygós arccal néz rám. Ne! Ne nézzen így! Én most haragszom rá! Felemelve karját fejmagasságba integet nekem üdvözlésképpen. Ugyanazzal az arckifejezéssel, duzzogva hajolok le és támaszkodom meg inkább alkaromon, lelógatva a kezeim. Akárcsak a mesékben, szeretném sugározni magamból a negatív látható hullámokat, hogy észrevegye, sértő, hogy ilyen könnyen túllép rajtam. Erre felnevet és a vörös hajú fiú is megáll, majd rám néz. Tekintetéből nem tudok semmit kiolvasni, nincs épp közel, de elég semlegesnek tűnik. Vajon ki lehet ő?

-        Mi az? Bal lábbal keltél, TaeTae? – kiáltja nekem, amint elindul felém.

Látom az idegen fiún, hogy nem tudja, mit kéne most tennie, így lassan megindul ő is hozzám. Én ugyanabban a pózban várom őket, mit sem változtatva az érzéseimen.

-        Üdv – köszönt az oktatóm, amint nekiütközik a korlátnak, majd megkapaszkodik benne. – Már megint min pufogsz? – neveti, miközben hüvelyk- és mutatóujja közé fogja arcom és megnyomva kiereszti belőle a levegőt, ami miatt egy kis nyálam is követi azokat az érdekes hangokat, mik ilyenkor a számmal képződnek.

Mielőtt válaszolhatnék, vöröske is csatlakozik körünkhöz. Közelebbről megnézve még sokkal jobban néz ki, mint távolról. Sötétbarnák a szemei, mikbe belelógnak a tincsei, alacsonyabbnak is tűnik, mint én, de az alakja túlszárnyalja az enyém. Elég ehhez egyszer végigmérnem. Egyértelmű. Valószínűleg sokkal többet edz, mint én. Sőt, talán versenyző, ami csak alátámasztja az előbb állított tényeket. Arca egy kisfiúéra emlékeztet, de összességében izmosnak és férfiasnak tűnik. Egész helyesnek találom még akkor is, ha én is fiú vagyok. Ennyit bárki megállapíthat a másikról.

-        Hello – köszön, mire azonnal kihúzom magam. Milyen jellegzetes hangja van! Nem mély, hanem inkább magas, de nem is az a nőies vonású, hanem mégis férfias. Érdekes.

-        Hello – köszöntöm én is.

Az ekkora be törekvő kínos csendet Nam szakítja félbe.

-        Örülök, hogy eljöttél. – mosolyog rám. – Had mutassalak be titeket egymásnak. TaeTae, ő Park Jimin, elég népszerű műkorcsolyázó és élversenyző. Jimin, ő Kim Taehyung, az a fiú, akiről beszéltem, hogy sosem vett még részt versenyen, pedig roppant tehetséges.

Nem foglalkozva azzal, ahogy az új fiú végigmér engem meglepett nagy szemekkel, ismét felfújom magam és úgy érzem, muszáj kiadnom magamból a felgyülemlett gyerekes indulatot. Szerencsére ehhez már hozzászokott NamJoon. Szerinte nagyon aranyos vagyok, ahogy úgy viselkedem, mint egy öt éves, mert ezzel olyan életet viszek a táncba, mint amire nem sokan képesek.

-        Miért mesélsz rólam másoknak? – vágom hozzá az első kérdésem.

-        Mert tehetséges vagy. – hiába szánja bóknak, csak összepréselem rá ajkaim.

-        Versenyezni sem akartam! Most se! Nem tehetek róla, hogy te beírtál!

-        Még mindig ezen hisztizel? – nevet fel.

Erre tátott szájjal bámulok rá. A szemem sarkából látom a Jimin nevű fiún, hogy csodálkozva figyeli a tiszteletlen kiborulásom. Ő nem tudja, milyen szoros kapcsolatban vagyok az oktatómmal. Olyan számomra, mint egy családtag és én is számára.

-        Mi az, hogy hisztizek? Nem hisztizek? Ez egy jogos felháborodás! – fogalmazom át szavait. – És én még bocsánatot akartam kérni! Milyen hülye vagyok! – szorítom meg a korlátot.

-        Csak nem? – húzza fel szemöldökét. – Bocsánatkérés elfogadva. Gyere csak fel most már a jégre. Mutasd meg, mit tudsz.

-        Semmit. – vágom rá azonnal, de azért teszem, amit mond, amit nevetve néz végig.

-        Választottál már zenét?

Fejem rázom válaszképp és ártatlanul pislogok rá, amint megfordulok, szembe velük. Jimin még mindig megszeppenve néz hol rám, hol a tanáromra nézve.

Jimin POV

      Nem tudom leplezni meglepettségem. Még sosem találkoztam ilyen sráccal, mint ő. Az új oktatóm elmondása szerint egy sokkal érettebb személyre számítottam. Első pillantásra még nem gondoltam volna, hogy ilyen, de hamar átváltott a véleményem. Hogy képes valaki ilyen gyerekesen viselkedni és pufogni minden szóra? És ezt NamJoon, hogy képes így tűrni? Idősebb, mint mi, nem egy évvel és ilyen tiszteletlenül beszél vele. Ahogy engem is végigmért, fogalmam sincs mi járhatott a fejében, de rendesen futkosni kezdett a hideg a hátamon. Irritáló ez a viselkedés. Ha sűrűn fogok vele találkozni, akkor idegösszeroppanással fognak a kórházba küldeni. Ha valóban egyidős velem, miért ilyen? Miért nem hasonló hozzám? Lehetetlen, hogy olyan tehetséges legyen, mint én. Legfeljebb azt nézem ki belőle, hogy minden második piruettnél hanyatt vágódik a jégen. Agyilag maximum 10 éves, de nem több.

-        Nekem már megvan a zene. Holnap hozzam? – fordulok tanáromhoz.

-        Persze, jobb minél hamarabb elkezdeni gyakorolni rá. Már megvan, milyen lépések lesznek benne? – kérdezi őszinte kíváncsisággal.

-        Vannak elképzeléseim, de ezeket még átgondolom. Egyszerűbb itt kitalálni rá mindent. Tapasztalatból mondom. – húzom ki magam, fitogtatva a győzedelmeskedő oldalam.

Erre mosolyogva biccent egyet, majd követi Taehyungot a pálya közepére, miközben elhalad mellette Jin és YoonGi. Nem nagyon vettem észre, hogy ők a körözgetésen és beszélgetésen kívül mást csináltak volna-e eddig.

Taehyungnak mond valamit, Nam, amit nem értek ilyen távlatból, majd hátrébb áll és felém fordulva kacsint egyet, majd a fiú felé biccent. Valószínűleg azt szeretné, hogy nézzem meg, milyen. Unottan dőlök neki a korlátnak és támaszkodom meg kétoldalt tenyereimmel. Már előre felkészülök lélekben az unalmas műsorra. De meg kell, lepődjek, mert mintha csak kicserélték volna a fiút. Amint vált a halkan szóló zene egy másikra olyan kecses mozdulattal áll be egy bizonyos pózba. Látom rajta, ahogy fülel, figyelve a zene minden ütemére, majd azt átvéve kezd mozogni. Ha az nem lenne elég, hogy milyen szépen mozog, valami olyasmit sugároz magából, ami valamiért melengeti a szívem, de egyben félelemre is késztet. Mintha vetélytársra akadtam volna. Az apró mosoly, ami arcát díszíti, az a lazaság, de mégse a szétesek változat egyszerűen lenyűgöző. Egyetlen hibát sem vét, az ugrásai gyönyörűek, minden mozdulata kincset ér.

És ekkor támad fel bennem igazán a versenyszellem. Nem. Kim Taehyung, nem lehetsz jobb nálam! Nem győzhetsz le! Minden nap órákig fogok gyakorolni, hogy megnyerjem ezt a versenyt, de nem fogsz leverni. Engem, Park Jimint senki nem veszélyeztethet, hogy a két hónap múlva megrendezendő versenyt elsőnél rosszabb hellyel vigyek véghez. És ha ehhez az kell, hogy vele gyakoroljak, akkor vele fogok. Lássa csak, mennyivel jobb vagyok. Annál jobb, minél inkább elmegy a kedve az egésztől. És ha ismét megsértődik, akkor nekem már tényleg semmi sem állhat az utamba.