[13/?] A vámpírok legnagyobbja - Csak csendben, csak halkan

Írta: Ayu

Jungkook POV

            Olyan mélyen alszom, mint talán még sosem ezelőtt. Olyan érzés, mintha leütöttek volna. Egyik pillanatban még beszélek Jiminnel, a következőben már teljes sötétség a világ. Fel se akarok kelni, inkább pihennék egész nap a takaró takarásában, ami melegen tart. De a szemembe süt egy napsugár, így összeszorítom szemeim és tenyeremmel árnyékolva nyitom ki lassan őket. Felsóhajtok, miközben elkezdek felülni, de abban a pillanatban vissza is esem az ágyra, ahogy félig sikerül megemelkednem.

            Ez komoly? Ennyire izomlázam lenne? Szabályosan éreztem minden porcikámban a visszaköszönő fájdalmat. Most, hogy belegondolok, még a hátsóm is sajog, de még mennyire! A hátamról ne is beszéljünk. A combom, a vádlim, a karom is. Mit tett velem, hogy ennyire fáj? Miért ennyire? Nem bírok mozogni!

            Az emlékek sokasága ellepi az elmém, mire fájdalmas hangon nyögök fel, de még a saját hangom is az éjszakára emlékeztet, így inkább magamba tartom a következőkben kitörni készülő szenvedésem gyümölcseit. Ha legközelebb találkozom Jiminnel, esküszöm, kitekerem a nyakát! Úgyse lesz tőle semmi baja. Sőt! Ha hozzám akar majd érni, elintézem, hogy dugja fel magának a farkát, úgyis éppen elég hosszú hozzá!

            Lassan és óvatosan ülök fel, próbálva minél hangtalanabbul mozogni, de nem igazán járok sikerrel. Mintha agyonvertek volna, vagy nem is! Inkább egy kiképzőtábor, ahol minden levegővételemért 300 fekvőtámaszt és felülést kell megcsinálnom megállás nélkül. Plusz tegyük hozzá, hogy mindezt egy rohadt nagy vibrátorral a seggemben. Azt hiszem, ez lesz a tökéletes hasonlat. Ki gondolta, hogy egy vámpír ilyen kemény?

            A szemem sarkából kiszúrom, hogy ahol a kefegépnek lenne a helye, ott szépen összehajtogatott ruhák fekszenek neki hűlt helyét hagyva. Szóval meglógott. Hagyja, hogy egyedül szenvedjek ilyenek után. Csodálatos, komolyan mondom! Legalább addig maradhatott volna, míg fel nem ébredek és segíthetett volna felöltözni, ha már ilyen durván kiélte magát rajtam. Nem mintha amúgy én nem élveztem volna, mert, hogy is fejezhetném ki magam... Észveszejtően jól csinálja, amit csinál. Ilyen Istenfeletti éjszakában még sosem volt részem. Még mikor először fektetett meg és vette el a szüzességem, akkor se éreztem így magam. Talán azért, mert próbált nem azonnal belecsapni a lecsóba. Persze, már akkor éreztem, hogy több rejlik benne annál. De ha eddig bántam is, hogy akkor nem engedett elélvezni, hát most eléggé sokszorosan kaptam vissza, szóval egy szavam se lehet a továbbiakban. Nem mintha kibírnék a közeljövőben nagyobb mozgást a lassú tipegő lépteken kívül.

            Talán egy órába is beletelik, mire magamra kapom a ruhákat, amik olyan jó melegen tartanak. Nagy nehezen elslattyogok ahhoz az asztalhoz, ahová emlékeim szerint letette a mobilomat Jimin. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amint a kezemben érezhetem a kütyüt. Már elég paranoiás lettem az utóbbi időben, így gyorsan körbenézek, mielőtt bármit is művelnék.

            Nincs itt. Nincs itt. Nincs itt.

            Feloldom ezeket a szavakat mondogatva magamban, és pillanatokon belül tárcsázom is anyukám számát. Beharapott alsó ajakkal, a bordámból kitörni készülő szívvel várom, hogy felvegye. A telefonom is csak azért tudom még mindig használni, mert napokig kikapcsolva hagyom és éppen csak egy rövid időre szoktam vissza. A tegnapi is egy ilyen volt, csak Jimin pont rám nyitott, ezért is ijedtem meg annyira, hogy beverjem a lábujjam az asztal sarkába. Furcsa neki fel se tűnt, hogy hogyan működhet a készülék ilyen hosszú idő után is. Ezért nem tudtam a szüleimmel beszélni, pedig rengeteg nem fogadott hívásom van tőlük. Valószínűleg a rendőrség is keres. Egyedül TaeTae az, aki tudja hol, és hogy vagyok. Nagyon remélem, hogy nem szólja el magát a körülményekről senkinek, hanem csendben segít majd. De pechemre nem veszik fel. Sípoló hang hasít a fülembe, mire rögvest elrántom a fejemtől. Ismét kikapcsolom, nehogy tovább merüljön, hiszen az éjszaka végig üzemelt. Ilyenkor miért nem veszik fel? Mikor a legnagyobb szükségem lenne rájuk.

            Remegő kézzel csúsztatom zsebembe a mobilt. De miért is idegeskedem ennyire? Nem csináltam semmi rosszat ennyivel. Ráadásul tudomást sem fog szerezni róla. Meg se fogja kérdezni, hisz miért tenné?

            De már fel se fogom, mit teszek. Egyedül vagyok a szobában. Mikor idejöttünk, nem láttam a környéken őröket. Végig jól megfigyeltem az útvonalat, amin idehozott. Azon fogok visszamenni, hiszen ha rövidebb utat keresnék, az is lehet, hogy eltévednék, ráadásul, ami rosszabb, biztos, hogy nem a bonyolultabb úton fog visszatérni a lakrészébe, hiszen már nem velem van, így ott biztos nem találna rám, nem futnánk össze.

            Résnyire nyitom az ajtót. Ki se merek nézni rajta, várom, hogy érjen a mérhetetlen lecsapás, amiért szökni próbálok, de semmi nem történik. Kidugom a fejem egy nagyobbra nyitott résen és szétnézek. Sehol semmi és senki. A folyosót fáklyákkal világították meg, tökéletesen látni mindent. Tágabbra nyitom és beállok teljes testtel a küszöbre. Szívemre szorítom egyik kezem, hogy tompítsam a hangját, olyan hangosan ver. Attól félek, meghallja valaki és az izgatottságom miatt bukik meg a tervem. Behúzom magam után az ajtót, ügyelve rá, hogy a lehető legészrevétlenebbül záruljon be. Mintha mi sem történt volna, nekiiramodok arra, amerről emlékeim szerint jöttünk. Nesztelen, hosszú léptekkel haladok előre folyamatosan a hátam mögé is nézve. Hamar elérkezem az első lépcsősorhoz, ami elég hosszúnak tűnik. Lenyelem a gombócot a torkomban és az első lentebbi fokra lépek, de azonnal megbánom. Úgy hasít az izomláz fájdalma minden tagomba, hogy alig bírom megtartani az egyensúlyom. A falban kapaszkodom meg és teszem a másik lábam is le bal mellé.

-        Azt a rohadt! – Szisszenek fel. Nem bírok nem hangot adni a szenvedésemnek. Nagyon fáj minden mozdulat.

Végig a falba kapaszkodva teszem a következő fokra az egyik lábam, majd a másikra néha rásegítve azzal, hogy két kezembe fogom combom, és mint valami nehéz tárgyat átteszem a másikra csendesen nyöszörögve. Ilyen tempóval azt hiszem, a csiga is kielőzne. Az is lehet, hogy egy hét múlva érek le a földszintre. Azt se tudom, hányadikon lehetek.

Hosszú kínlódások során, de elérkezem a kacskaringós lépcsősor aljához, ahol azonnal megtorpanok, mert a kőfalra vetülő fáklyák fénye két emberi alaknak az árnyékát vetítik előre, így gyorsan megbújok a fal takarásában, teljesen hozzápréselődve. A vérnyomásom az egekbe szökik, légzésem szaporábbá válik. Ha észrevesznek, nekem végem. Isten bizony helyben kivégeznek.

Lépteik visszhangot vernek. Tudom, hogy pillanatok kérdése és elérkeznek ide. Csak reménykedni tudok, hogy nem akarnak feljönni. Szeretnék eggyé válni a fallal és örökre eltűnni szem elől. Inkább így haljak meg, mintsem ezek rám találjanak.

-        Ma kell az emeleten őrködnünk? – Kérdezi egy mély hangú a másiktól, ahogy egyre közelednek hozzám.

Nem! Nem kell fent őrködnötök! Én megmondom nektek, hogy menjetek csak tovább és engem hagyjatok békében!

-        Nem kaptam ilyen parancsot. – Feleli a másik rekedtes hangon. – Szerinted fel kéne néznünk?

Ekkor az ütő is megáll bennem, hiszen a hang már közvetlen közelről hallatszik és a léptek zaja is elhal. Érzem, ahogy elfehéredik az arcom, kifut belőle az utolsó csepp vér is. Meg fogok halni. Ezt már előre érzem. Itt a vég. Észrevesznek, és ha nem is ők, akkor Jimin fog lefejezni. Az, ha lehet, még rosszabb lenne, mintha itt nyírnának ki.

-        Nem tudom. – Sóhajtja az első. – Nem hiszem, hogy engedély nélkül oda szabadna mennünk. Ha ez eljut Park fülébe, akkor minden bizonnyal fuccsoltak az eddigi békés életünknek.

-        Békés, mi? – Flegmázik a másik. – Legyen egyetlen egy rossz lépésed, egy hónapig nem kapsz inni! És utána is kiszúrja a szemed egy pohárkával! Ebben mi a békés és a jó?

-        Akkor is eltart minket és segít! Ha ő nem lenne, akkor már nem élnénk!

Érdeklődve hallgatom minden szavukat. Komolyan ilyen kegyetlen velük is? Szomjaztatja őket? Bár végül is a mélyebb hangú fickónak igaza lehet. Eltartja őket és vigyáz rájuk, hogy ne bukjanak le. Ha Jimin nem lenne, akkor nem valószínű, hogy élnének. Az emberek biztosan kiírtatták volna már rég mindet.

-        Menjünk tovább inkább. – Sóhajtja megadóan a rekedtes hangú. – Egyébként, te már találkoztál azzal az újonccal? Tudod, akit nemrég fogott be Park. Az alagsorban tartja őrizetben.

-        Nem, még sosem osztott be oda őrnek, pedig kíváncsi vagyok rá, mi olyan különleges benne, ami ennyire megfogta.

-        A többiektől azt hallottam, hogy eléggé kis lázadó kölyök. Meglehet, ez tetszik neki. – Nevet fel.

A lépéseik és a hangjuk is egyre távolabbról szól, így óvatosan fordulok meg és nézek ki a fal mögül arra, amerre ők is mentek. A távolban látom az alakjukat haloványan körberajzolódni.

Most komolyan rólam beszéltek? Ilyen népszerű lennék? Ilyen sok őr állt már az alagsorban az ajtó előtt? Azt hittem, végig ugyanazok vannak. Mind ugyanolyan bamba. És honnan veszik, hogy lázadó vagyok? Azt pedig kikérem magamnak, hogy kölyök! Nem vagyok kölyök! Érett férfi vagyok! Mondom ezt úgy, hogy alig bírok járni, mert az este során a lelkem is kibaszták belőlem. Szó szerint.

Várok még egy kicsit, mielőtt útnak indulok. Nagy szenvedve folytatom a járást, de ezúttal nem adok ki semmilyen hangot. Túlságosan eluralkodik rajtam a félelem, hogy lebukok, hogy olyan közel kerülök a végzetemhez, mint az imént.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mióta útnak eredtem. Szerintem el is tévedtem, de néha beugranak emlékképek, amik megnyugtatják a lelkem, jó helyen járok. Egy úton, viszont kénytelen vagyok irányt változtatni, mert tudom, ha arra megyek tovább, amerről jöttünk, akkor az alagsorban kötök majd ki. Néha egy-egy ajtó mellett elhaladva, ijedten rezzenek össze, mert azt hiszem, észrevettek, de nem. Egészen azóta nem futottam össze senkivel, mióta az a két idióta kibeszélték Jimint és engem. Ez kicsit több erőt és magabiztosságot is ad a továbbiakban. Bátrabban merek közlekedni, akármennyire sajognak a tagjaim.

Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, amint jobbra pillantva meglátom az előcsarnokot és nem sokkal messzebb az oda vezető lépcsőt. Nem foglalkozva a fájdalommal, a további odafigyeléssel, nagy lendülettel indulok a lépcső irányába. Ahogy nagy nehezen elindulok rajta, észreveszem az ajtót, ahonnan nagyjából két hete hozhatott fel, hogy megmutasson Taehyungnak. Az emlékek sokasága önt el. Emlékszem a burkolt fogalmazásokra, a már akkor is nyakamon díszelgő szívás nyomra, amit Tae olyan ügyesen kiszúrt.

Az utolsó lépcsőfokról is leteszem a lábam. Szívem a torkomban dobog. Olyan rég voltam kint! Most újra láthatom a megkopaszodott fákat, érezhetem bőrömön a hűvös levegőt. Meg fogok fagyni ilyen öltözékben, de nem érdekel. Csak az van a szemem előtt célként, hogy megszabadulhatok ezeknek a falaknak a fogságától.

Elérkezem az ajtóhoz, a hideg kilincs köré fonom ujjaim és nyomom le lassan. A hátam mögé lesek, mielőtt kinyitnám az ajtót. Teljesen tiszta a terep. Hevesen dobogó szívvel rántom fel a falapot. Amint az arcomba csak a csípős téli levegő, arcom kipirosodik. Gondolkodás nélkül lépek ki és zárom be magam után.

Akármennyire kiértem, akármennyire megszabadultam a fogságtól, egyre csak növekszik bennem az adrenalin. Valami nincs rendben. Túl simán mentek a dolgok. A még furcsább, hogy a vámpíroknak meg kellett volna érezniük a szagom a lépcsőfordulónál. Talán csak betegek. Bár nem értek a vámpírokhoz, akármi oka lehetett ennek. De egy valami biztos, ami csak most jutott el a tudatomig. Jimin biztosan érezni fogja a véremet. Ha valaki, akkor ő biztos követni fogja a szagot, és ha nem talál a szobában, nekem végem.

Ostoba vagyok! Nem gondoltam át rendesen! Hogy lehetek ilyen felelőtlen?

Nem is bámészkodom tovább, futásnak eredek. Nem érdekel, mennyire fáj mindenek, csak futok, ahogy bírok. Hajamat hátracsapja a szél, a hideg átitatja a ruhákat is, amiket magamra öltöttem. Fogalmam sincs, egyáltalán merre megyek, merre van a haza, a város, akármi. Csak ész veszejtve menekülök a börtöntől, ahol eddig raboskodtam.

Nem akarom, hogy észrevegyen! Haza akarok menni! Látni szeretném a szüleimet! A biztonságos melegbe akarok bújni! Meg akarok nyugtatni mindenkit, hogy ép és egészséges vagyok! Iskolába szeretnék járni, tanulni és leckét írni! Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom kívánni.

De néhány perc múltán elfáradok és muszáj megállnom. Térdeimen támaszkodom, miközben lihegve próbálom a lehető leggyorsabban összeszedni magam. De nem bírom, szükségem van a pihenésre. Leülök az elsárgult levelek és fű közé egy fának a törzsének dőlve.

-        Jungkook – Hallom nevem azon a jellegzetes magas, mégis mély férfihangon.

Egy pillanatig azt hiszem, csak képzelődöm, de nem merek megmoccanni se.

-        Ezt mégis hogy gondoltad? – Túl nyugodtnak tűnik, túl rideg. És ez már biztosan nem képzelgés.

Két másodperccel később már két lábat látok lassú, kimért léptekkel érkezni elém. Nem tudom eldönteni, a hidegtől vagy a félelemtől remegek úgy, mint a nyárfalevél. Valószínű, az utóbbi.

-        Meg kell, mondjam, nagyot csalódtam benned. Bár figyelemre méltó a kitartásod annak ellenére, hogy azt hittem, lábra se bírsz majd állni.

Felvezetem tekintetem testén, majd szemein állapodok meg, amik vörös színükben izzanak. Utoljára akkor láttam ilyennek, mikor kiszívta a vérem. Összepréselem ajkaim, fogaim is egymásnak nyomom.

-        Ostobaság volt azt hinnem, benned megbízhatok egy igazán kicsikét is. – Mutatja hüvelyk- és mutatóujjával a mértéket.

-        Hagyj békén! – Sziszegem fogaim között a szavakat, mire meglepetten húzza fel szemöldökét.

-        Hogy mondtad? – Kérdez vissza.

Mély levegőt veszek felbátorodva.

-        Azt mondtam, hagyj békén! – Mondom jóval hangosabban, és sokkal nagyobb dühvel hangomban, mint az imént.

És ekkor látom szemeiben, ahogy elszakad a cérna. Nekem végem. Számolhatom az utolsó másodperceim.