[2/?] Lovesick Fool

Cím: Lovesick Fool

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Yoongi, Namjoon, Jimin, Taehyung

Páros: YoonKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, romantikus, dráma

Leírás: Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.

Megjegyzés: Sziasztok! :D És itt volna a második rész is. Remélem, tetszeni fog nektek! Jó olvasást hozzá! ^^

Jeon Jungkook

2007. szeptember 5-től

Apa kitesz az iskolánál, én pedig már ismervén a járást, elindulok az előudvaron keresztül a bejárati kapuhoz. Az első napomon még a kezemet kellett fogni, annyira nagyon féltem, mi vár ezen falak között. Remegve léptem át a küszöböt, reggel még sírtam is a kocsiban, hogy egyedül leszek, nem lesznek barátaim, ez viszont hamar megváltozott. Padtársam, Taehyung, ugyanúgy félt, mint én, a fiú pedig, aki előttünk ült, Jimin, felszabadultan és egyben boldogan fordult hátra hozzánk, hogy mennyire jó, hogy nincsen szülői felügyelet. Pár napja tart csupán a tanítás, még ismerkedünk a rendszerrel, viszont azt mondták, most már lassan minden tárgyból nekikezdünk a tanulásnak.

            Beülök a helyemre a tanteremben, majd elővéve a szükséges cuccaim, kiteszem azokat a padra, csak aztán nézek fel újdonsült barátaimra. A mellettem lévő a szívószálas gyümölcslevét szürcsölgeti, összenyomva kezei között a doboz italt, míg a szemben lévő egy kisebb darab csokit majszolgat.

            -           Délután kimegyünk az udvarra labdázni? – teszi fel lelkesen kérdését Jimin, akinek alap pufókás arca most még inkább kikerekedik, ahogyan rágcsál. – Légy szíííí’, légy szííí’! – könyörög, az én szemeim pedig izgatottan csillannak fel.

            -           Jóó! De tegnap is elvették az összest – biggyesztem le ajkaim.

            -           Nekem anyáék azt mondták, hogy jönnek értem – fordul felénk a másik is. – Délután elvisznek valami külön órára, azt mondták, kötelező járnom.

            -           De akkor nem fogunk tudni együtt játszani, és ismerek tök jó játékokat, amik három emberre vannak kitalálva. Azok olyan menőőőők – billeg székével a telt ajkú előttem.

            A beszélgetés nem halad sehova, lassan el is terelődik a szó, így fel se tűnik, hogy a tanár megérkezik az első órára. Mindenki előrefordul, a helyére megy és illedelmesen figyel a legidősebb szavaira a teremben. Kíváncsian fülelünk, mit is mesél ezúttal, mikor is füzetünket elővéve gyakoroljuk az írást. Érdekesnek találom, olyan, mintha rajzolnék, amit írásnak neveznek. Szeretek rajzolni, de most már akkor írni is. Alig várom, hogy apának megmutathassam!

            Az órák teltével az ebédszünetben, amire az egész osztály együtt ment le, egyedül indulok neki a folyosóknak, hogy mosóba menjek. A tanár kiengedett, de itt még nem jártam egyszer sem, ez nem a mi szintünk, és nem is tudom, merre kellene keresnem. Mintha apa azt mondta volna, hogy Namjoonnak itt van a terme, itt szokott lenni. Talán őt kellene megkérdeznem.

            Nem is kell sokáig keresgélnem, meglátom alakját kilépni az egyik ajtó mögül, mire boldogan vigyorogva szaladok oda hozzá. Amint meglátja, hogy felé tartok, elkomorodik tekintete, de már hozzászoktam. Mindig így néz rám, ilyen a személye, ellentétes velem.

            -           Nam! Namjoon! – állok meg előtte csillogó szemekkel, feldobódva. – Hol van a… - Kérdésemet végig sem tudom mondani, ugyanis ekkor elnézve felettem lép el mögém, vállával meglökve engem, amitől picit elvesztem egyensúlyom, de talpon maradok. – Bocsánat, nem tudtam, hogy nem férsz el – motyogom orrom alatt, de választ nem kapok, hiába simogatom ellenkező kezemmel az ért felületet. – Szóval megmutatod, hol van a mos… dó…? – halkulok el, ugyanis a vigyort újra arcomra varázsolva fordulok vele szembe, viszont ekkor megpillantok egy számomra idegen fiút, aki éppen ekkor áll meg testvéremmel szemben.

            A fiúnak pici szeme, kerek arca, keskeny ajkai vannak. Haja fekete színű, mint a legtöbbeknek errefelé, viszont mégis másabb. Nagyrészt rövidre van nyírva, a feje tetején pedig mintha fel lenne zselézve, az ég felé merednek picivel hosszabb tincsei. Alkatra olyan vékony, akárcsak én vagy Nam, mégis más. Nem tudom, ki lehet ő, de van benne valami, ami felhívja magára a figyelmem, ami miatt folyamatosan csak őt bámulom, pedig a mosdóba kell mennem, a tanár is vár rám, jönnek a délutáni órák.

            A sötét, aprócska szemek az enyéimbe fúródnak, mire szívem torkomba ugrik, s azonnal bátyám mögé bújok, hogy kitakarjon alakjával. Úgy érzem magam, mintha lebuktam volna, valami rossz dolgon kaptak volna, ami igaz is. Illetlenül bámultam meg egy tőlem idősebbet. Neveletlen vagyok, igaza van Namjoonnak.

            -           Mit csinálsz? – áll el oldalra az idősebb, mire ártatlan szemekkel nézek fel rá, majd a számomra idegen fiúra. – Nem látod, hogy éppen dolgom van? Tudod, nekem vannak barátaim, kopj le! – vágja fejemhez nyersen, én mégis képtelen vagyok egyetlen lépést is megtenni. – Süket vagy, Jungkook?! – taszít mellkason, mire a nagy bámulásban el is vesztem végleg az egyensúlyt, úgy esek fenekemre a kemény, csempézett földön egy kisebb nyögés kíséretében, s szemeim is megtelnek könnyel. – Remek, még ess is el! Álljál fel, de nagyon gyorsan, mert ide fognak jönni a tanárok! – Teszem, amire kér, mégsem indulok el semerre, az idegen pedig kíváncsi szemekkel méreget.

            -           Honnan ismeritek egymást? – szólal fel először, az én szemeim pedig felcsillannak hangjára.

            -           Ő az én… az én… öcsém – húzza el száját bátyám, majd újból rám néz. – Ezért nem akartam, hogy ugyanabba az iskolába járjunk, de apa azt mondta, nem tehet máshova! Alig vagy itt néhány napja, de már most bosszantó vagy!

            -           Az öcsikéknek ez a dolguk – nevet fel a fiú. – Örülj, hogy neked van, egykeként otthon nincs kivel ellenni.

            -           Majd megkérdezzük a szüleidet, hogy átmehetek-e hozzátok, akkor nem leszel egyedül. Én is megkérem apát, na? Mit szólsz, Yoongi? – vált át izgatottba, amint nem vesz rólam tudomást, én pedig a nevet mélyet elraktározom magamba. Szóval Yoonginak hívják.

            Yoongi…

            Yoongi…

Yoongi…

            Magamtól is eltalálok a mosdóba, majd visszatérve az ebédlőbe folytatom az étkezést. Gondolataim folyamatosan a néhány perce történt események körül forognak. Az a fiú, Yoongi, nagyon aranyosnak tűnik. Én is szeretnék játszani velük. Játszhatok vajon?

            A következő napokban egyre sűrűbben látom őket együtt az iskolában, míg nem az egyik ebéd alkalmával egyszerre tartózkodunk az étkező részen. Folyamatosan a bátyám barátján tartom szemeim, aki néhány asztallal arrébb ül és beszélget a többiekkel. Nem értem, miről lehet szó, pedig foglalkoztat, de akárhogyan nyújtózkodom, nem csípek el semmi hangfoszlányt. A sokadik alkalommal, mikor már feltűnően húzom ki magam és dőlök oldalra a székemen ülve, hogy mások mögé tekintve láthassam a továbbra is ismeretlen fiút, Jimin megszól érte, hogy mit művelek, mire rá vezetem pillantásom.

            -           Semmit – felelem, majd visszafordítom fejem a megfelelő irányba, pulzusom pedig az egekbe szökik, amint tekintetünk összefonódik gondolataim személyével, így szerencsétlenül ernyednek el izmaim és borulok le a székről.

            Körülöttem mindenki nevetésben tör ki, az én arcom viszont ég, mint a tűz, érzem, hogy lángokban áll. A tanár is odajön hozzám, hogy a jól létem felől érdeklődjön, én viszont csak vöröslő fejjel ülök vissza helyemre és lehajtva azt folytatom az evést fel sem nézve tányéromból.

            Ez így megy tovább napokig, mikor az udvaron játszunk, viszont éppen elcsípem, hogy mellettünk a focipályán játszanak bátyámék másokkal, a Yoongi nevű fiú, pedig, amint gólt lő, felugrok örömömben, s tapsikolni kezdek, viszont elterelődik így figyelmem az én játszótársaimról. A mi labdánkra nem jut elegendő figyelem, és nagy vigyorgásom és ugrándozásom közepette egyenesen arcon talál a gumiból készült játékszer, az én fejem így hátrabillentve. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, miközben könnyek homályosítják el látásom, viszont ekkor meglátom, hogy a pályán álló diákok mind engem lesnek, én pedig ismételten égő arccal szaladok el olyan helyre, ahol nem láthatnak, mindössze a barátaim követnek mindenhova.

            Rajz órán ülve az ő arcát vetem lapra, ami közel sem hasonlít rá, de én nem vagyok képes másra koncentrálni, mikor ő van mindig lelki szemeim előtt. Jimin folyamatosan beszól érte, amiért ennyire csúnya embert rajzolok, viszont TaeTae megdicsér, neki nagyon tetszik, és arra kér, alkossam meg őt is.

            Az egyik napon a mosdóba egyedül megyek el, hiszen már tudom, mi hol található, már jó ideje járok iskolába. A mosdókagylókhoz fordulva viszont belelépek valami csúszósba, ami valószínűleg szappan, és hangosan koppanva zuhanok a földre, miközben próbálok megkapaszkodni a mosdóban. Ijedtségemben legszívesebben elsírnám magam, viszont ebben meggátol valami. Yoongi éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen ugyanebbe a mellékhelyiségbe, mire szemeim a kétszeresükre nőnek, és ő is éppolyan értetlennek tűnik, mint én. Zavaromban felugrok, de a csempe csúszik, én mégis kiszaladok őt is félrelökve onnan, egyenest a tantermembe véve az irányt, amit futva teszek meg. Nem érdekel, hogy hozzám szólt, hogy az épségem felől érdeklődött, mivel újból csak beégtem előtte.

            A napok pedig így teltek tovább…

Min Yoongi

Napjainkban

A tömegből kivergődve magam veszem elő a zsebembe rejtett papírdarabkát, melyen egy lakcím áll. Gondterhelten masszírozom meg tarkóm, majd lépek ki végre a reptérről, hogy az ott álló taxik egyikébe beszálljak. A címet elmondom a sofőrnek, aki azonnal útnak is indul, amint a számára lényeges információ elhangzik. Elsősorban a vasútállomásra kérem magam, hogy onnan vonattal eljussak Busanba, majd csak aztán jutok a végső állomásomra, ami a kis papírkán szerepel. Folyamatosan azt a pár szót nézem rajta, azt az ismerős címet, ahol utoljára nagyjából hét évvel ezelőtt jártam, mielőtt elköltöztem volna az országból. Az utolsó napjaim egyikét is abban a házban töltöttem az akkori barátaimmal együtt, akik közül leginkább csak eggyel tartom a kapcsolatot, de néhanapján a többivel is ejtek néhány szót. A lényeg, hogy nem esek túlzásba.

            Az utazás hosszú órákat vesz igénybe, a nagy részét át is alszom, viszont mikor már a célállomásként kijelölt városba megérkezem, kíváncsian lesek ki a taxi ablakán. Régen jártam már itt, s nem mondom, hogy valaha is át tudtam látni az egész helyet, de így is meg tudom állapítani a tényt, rengeteget változott. Az épületek tetejét hó fedi, minden a szűzies fehérségben takarózik, sokan pedig ahelyett, hogy élveznék a tél szépségét, hozzám hasonlóan rohannak valahová, ahol biztonságosabb és melegebb. Én is így tennék, de jelenleg egy autóban ülve nincsen különösebb problémám.

            Ismerős utca, ismerős házakkal, majd az a bizonyos ház, ahová nem óhajtottam eddig visszatérni, betenni a lábamat. Soha nem éltem itt, de töltöttem elég időt benne, hogy tudjam a járást. Most is szükséghelyzetből kell ideköltöznöm – na, meg apámnak is ígéretet tettem.

            Kifizetem a taxi árát, majd kivéve a bőröndöm és a kisebb csomagjaim, fellépek azon a pár lépcsőfokon, mely a bejárati ajtótól választ el, s úgy nyomok rá a csengőre, hogy észrevegyék érkezésem. Nem fűlik hozzá a fogam, hogy bármihez is jópofát vágjak, ráadásul nem mondanám magam túl türelmes embernek sem, ezért néhány másodperc után hangosan kopogtatok megállás nélkül, mire már meg is hallok a túloldalról felkiáltani egy férfihangot. Hirtelenjében nem tudom beazonosítani, kihez tartozhat, így csak akkor jövök rá, ki is szólt, mikor az ajtó nyílik előttem, s egy tőlem sokkal magasabb férfi mosolyog rám kedvesen.

            Beinvitál a házba, megmutatja, hova tehetem a cipőmet, a kabátot és egyéb mást az előszobában, majd csak utána fog az utazótáskámra – hogy legalább ennyiben segítsen -, hogy megmutassa a földszintet. Én a bőröndöt magam után húzom és egy kisebb táskát is a vállamon cipelek, ami az út során végig velem volt.

            Jobbra azonnal található egy hálószoba, ami az övé és azé a nőszemélyé, akinek reméltem, hogy soha többé nem kell a szemébe néznem. Mellette található egy fürdőszoba, végül a ház másik végében a nappali, mely szinte egyben van a konyhával, ami étkezőként is funkcionál méretéből adódóan. Balra így csak a lépcső alatti gardrób található az előszobát követően, melybe az éppen nem használatos holmikat teszik – például kabátokat nyáron. Az emelet irányába fordulunk, ahová felérve szintén egy folyosóval találkozom. Rögtön szemben az utca felé nézve van a vendégszobájuk, mely az enyém lesz mostantól, oldalt pedig egy fürdőszoba, ahová nem vezet innen ajtó, mivel a mellette lévő, a folyosó közepén elhelyezkedő szobával van egybekötve, és természetesen az enyémmel, így közös a mellékhelyiség. A középső szoba mellett szintén egy fürdőszoba lelhető, ahová már kintről nyílik az ajtó, mégis úgy veszik, hogy a leghátsó és egyben legnagyobb szobában lakó tulajdona. Az a háló a barátomé, Namjooné, akit kiskorom óta ismerek. Elég nagy teret kapott, ugyanis akkora, mint lent a nappali és a konyha egyben, attól talán egy kicsivel kisebb, ugyanis itt több szobának van hely.

            -           Ez a középső szoba Jungkooké. Eddig egyedül használta a fürdőt is, de azért remélem, meg tudtok majd egyezni, mi hogyan legyen odabent. Emlékszel még rá, igaz? – A név hallatán azonnal beugrik a tizenegy éves kisfiú arca, aki mindig csillogó szemekkel, pirospozsgás arccal bámult rám.

            -           Igen, emlékszem – bólintok, s ezernyi emlék pörög végig bennem róla is és a bátyjáról is. Emellett kérdések is zúdulnak fejembe velük kapcsolatosan, hiszen hiába beszélgettem Nammal, nem láttam őt sem már évek óta. Nem tudtunk mindig beszélni sem, na meg aztán az interneten minden más, mint személyesen.

            Beáll a csend, a tipikus kínos csend, amit nem tervezek megtörni, az nem az én formám, így szó nélkül fordulok az újdonsült szobám felé, hogy berendezkedjek. Az ajtót kinyitva már jön is utánam, hogy letegye ágyamra a táskámat, majd kinyitja az ablakot, hogy jöjjön be rajta friss levegő. Megmutatja, hogy melyik szekrénybe tettek számomra ágyneműket, hogy majd tudjam cserélni, s már most is van egy felhúzva, amiért hálásnak kellene éreznem magam, mégsem vagyok az, így egy bólintással letudom magyarázatát, miközben pakolászom a ruháimat és egyéb más holmimat ki a bőröndből a szobába, hogy belakjam, kisajátítsam.

            -           Szeretném, ha tudnád, tudom, hogy elég idős vagy, a fiammal, Namjoonnal egyidős, éppen ezért nem fogok apáskodni feletted. Nem szeretném, ha emiatt rossz kapcsolat lenne közöttünk, mert ebbe a helyzetbe kényszerültél.

            -           Amint lesz lehetőségem, elmegyek – felelem rá se nézve.

            -           Ahhoz elég sok pénz kell. Nyugodj meg, nem kell sietned, szívesen látunk itt. Én is és az anyád is…

            -           Ha róla szeretnél beszélni, akkor nem leszünk jóban – tegezem le kérdés nélkül, viszont már elég idősnek érzem magam ahhoz, hogy kerüljem a formalitást vele szemben, tekintve, hogy valamilyen szinten rá is haragszom – még ha annyira nem is tehet arról, ami történt, mint lehetne. – Nem miatta jöttem vissza, éppen miatta nem akartam, úgyhogy a helyében örülnék, hogy itt vagyok. Azért nem szeretnék túl sok időt együtt tölteni vele, ha nem probléma. Ezt az üzenetet átadhatod neki – nézek először szemeibe, mire ő keresztbe fonja mellkasa előtt karjait, úgy néz rám kissé haragosan. – Bár várjunk csak! Hiszen soha nem is töltöttünk együtt időt! – csettintek egyet játszva a meglepettet. – Megleszek innentől, ismerem a járást, azért… azt hiszem, köszönöm ezt a kis… segítséget vagy mit – nézek ki az ablakon, melyhez odalépve bezárom most már, ugyanis a téli hideg bejön rajta, teljesen áthűtve a szobát.

            -           Együtt fogunk élni, úgyhogy jobb lenne, ha senki nem csinálná a feszültséget, rendben? Megértem, hogy nem tetszik neked a helyzet, de próbálj meg alkalmazkodni, ha már itt vagy. Azon leszünk, hogy neked is kényelmes életed lehessen itt, éppen ezért te se csapj balhét feleslegesen, megbeszéltük? – Mély sóhajjal bólintok, ezzel elérem, hogy végre kimenjen a szobából, s magamra maradjak.

            Beletelik jó időbe, míg mindent elrendezek és otthonosabbá, a magam formájára varázsolom a szobát. Nincs kedvem másokhoz, ezért laptopomat az asztalomra kitéve kapcsolom be, hogy legalább nekilássak az álláskeresésnek, elvégre nem fognak eltartani örökké. Iskolába se járok már, munkám sincsen, éppen ezért kénytelen voltam itt kikötni. Nincsen pénzem, hogy egyedül éljek valahol, viszont az utcán sem maradhatok. Apa tudott rávenni egyedül, hogy idejöjjek, hogy tegyek félre minden rosszindulatot és fogadjam el a kínálkozó segítséget, amíg szükséges. Ő tudja nagyon jól, hogy mennyire nehéz ez nekem, mégis erre kért, az ő szava pedig számomra szent. Ha ő ezt jónak látja, akkor legyen, megteszem a kedvéért, cserébe elvárom, hogy minél gyakrabban írjon nekem, ami nehézkes, tekintve, hogy most már egy hajón fog dolgozni. A napokban fog tulajdonképpen átköltözni egy vízi járműre, mivel hosszú ideig odalesz. Nem lesz térerő, fogalmam sincsen, hogyan fogok róla bármi infót kapni, amiért kicsit aggódom is, de meg kell bíznom benne.

            Az apám kutatóként dolgozik, az állatvilágot fedezi fel, amiben mindig is örömét lelte, most pedig úgy néz ki, kiteljesedik az álma, hiszen az óceán rejtelmeibe is belátást nyerhet majd személyesen. Fel volt dobódva, mikor megkapta ezt a lehetőséget, ami természetesen rengeteg gondot is zúdított a nyakunkba. Az iskolát már elvégeztem, de munkám nem volt Amerikában sem, egyedül pedig képtelen lettem volna fenntartani a lakást. Ekkor jött az ötletelés, mihez kezdhetnék, mikor is beugrott neki, hogy hazajöhetnék. Nem akartam, soha nem akartam visszatérni az anyámhoz, aki elhagyott minket. A mai napig rettentően haragszom rá, hogy megcsalta az apámat, s ezt sosem fogom megbocsátani neki, de szükséghelyzet lépett fel. Felvettük a kapcsolatot vele, megbeszéltünk minden részletet, s végül belement, hogy vele éljek újból. Örült nekem, én viszont ezt nem tudtam elmondani magamról. Minden egyes porcikám taszítódik tőle. Úgy írt apámnak, mintha annyira nagyon örülne nekem, én viszont legszívesebben elhánytam volna magam ettől a színészkedéstől.

            Namjoon egészen hamar hazaérkezik, így első dolga benézni hozzám, a szobába. Rég nem látott barátommal mindkettőnket elkap a hév, s szoros öleléssel üdvözöljük a másikat, ami egyáltalán nem hat furának, mivel rettentően hiányzott már, hogy lássam, hogy tölthessünk együtt időt. Első dolgunk, hogy egymást tanulmányozzuk, mennyit változtunk, s mindketten megjegyezzük egymásról, hogy mennyire megférfiasodtunk, felnőttekké cseperedtünk.

            Átinvitál a saját szobájába, így ott is körbe tudok nézni, amiről lerí, hogy az ő territóriuma. A falak zöldre vannak festve, mégsem tűnik mocskosnak vagy túl sötétnek a kis helyiség. Ő a gépe előtt, én pedig az ágyán foglalok helyet, úgy beszélgetjük el az időt, mindketten mesélve az elmúlt napok eseményeiről, ugyanis a kapcsolatot tartottuk, nem kell bepótolni túlzottan az elmúlt hét évet, mindössze találkozni nem volt lehetőségünk. Annak ellenére, hogy beszélgettünk elég sűrűn, így is ömlik belőlünk a szó, ez pedig jót tesz a lelkemnek. Megnyugszom, végre nem az anyámra gondolok, sem arra, hogy miért kerültem ide, hanem a legjobb barátom, Namjoon van csak előttem, hogy milyen jó, hogy vele lehetek. Nem ejtünk családtagokról szót, csak és kizárólag magunkról vagy azokról az eseményekről társalgunk, amiknek semmi közük az otthoni dolgokhoz.

            Idő közben visszatérünk hozzám, ahol a bekapcsolva maradt laptopomon segít nekem állást nézni, elmondva véleményét mindegyikről, néhányat pedig ismer is, ezért őszinte véleménnyel megtagadja tőlem, hogy ne legyen rossz sorom.

            -           Annyira nem bánnám, ha nem találnál hamar munkát. Mármint azonnal költözni úgysem tudnál, de örülök neki, hogy itt vagy. Veled azt hiszem, elviselhetőbbek lesznek a napjaim – mosolyog le rám az asztalon ülve.

            -           Szerintem nekem is te fogod jobbá tenni az itt töltött időmet. Nehéz lesz visszaszokni ide.

            -           Egyébként most jut eszembe, hogy akár fordítónak is elmehetnél. Az angolt nagyon jól beszéled, mivel Amerikában éltél és tanultál.

            -           Mondasz valami – töprengek el a lehetőségen. – Mindegy, egyelőre még nem adom le a jelentkezésem sehova. Szeretnék egy kis időt tölteni azzal, hogy megszokjam a környezetet, és nem fejest ugrani az életbe – dőlök hátra székemen, miközben a kinti hóesést figyelem. – Valaki megjött? Mondd, hogy nem az anyám – morgom elkedvtelenedve, mikor is a földszintről egyértelműen olyan hangok szűrődnek fel, hogy valaki belépett a házba.

            -           Nem, ő nem szokott ilyen hamar megjönni. Mármint hozzá képest ez hamar van – néz gépemen az időre. – Ez Jungkook lesz.

            -           Ő miért jön ilyen későn? – húzom fel szemöldököm, mert hozzá képest viszont ez későnek számít. – Tudtommal már elég idős lehet, hogy ne legyen délutáni tanítás neki.

            -           Nincs is – rázza fejét, majd fáradtan sóhajt fel. – Edzeni szokott járni. – Meglepetten húzom fel szemöldököm, ugyanis az én emlékeim között egy esetlen kisfiú szerepel, aki olyan kis vékonyka, hogy úgy tűnik, akár a szél is el tudja fújni. – Elég sokat változott az évek alatt. Fáj bevallani, de egészen férfivá vált. Persze még mindig egy idegesítő görcs, de kár tagadni, hogy szépen felcseperedett.

            -           Még mindig nem beszélsz vele?

            -           Nem, és nem is akarok – komorodik el egy pillanat alatt. – Mindegy, lemegyek valami harapnivalóért. Te kérsz valamit? – Fejem rázom válaszképpen, mire leugrik asztalomról és bezárva maga után az ajtót megy le számításaim szerint a földszintre.

            Egy ismeretlen hang szűrődik be, mikor Nam kilép, mégis fiatal fiúéhoz hasonlít. Kíváncsiságom felülkerekedik rajtam, így a falaphoz lépve dőlök annak háttal neki, hogy kulturáltan hallgatózzak. Nem igazán veszem ki, mit mond az ismeretlen hang, viszont barátom válasza már tisztán kivehető, tekintve, hogy az ajtóhoz érek addigra. Hangneme bunkó s goromba, ahogyan a családi életről szólal fel. Úgy tűnik, kisebb vitatkozásba torkollik a beszélgetés, mivel valamit el akarnak mondani elég egyértelműen Jungkooknak, mivel Nam öccseként említi Junseo, az apjuk, ezt követően pedig egy kisebb veszekedés után a név is elhangzik, mely ezt alátámasztja.

            Egyszerre önt el egy furcsa, idegen érzés s a harag. Régebben sajnáltam szegény fiút, amiért soha nem ismerhette az édesanyját, és még a bátyja is őt hibáztatja, viszont eljött a nap, a költözésem napja, amikor fordult a kocka. Átgondoltam a helyzetemet és átérzem Nam helyzetét. Bár az én részemről nem halt meg senki, de az anyám megcsalta az apámat az ő apjukkal. Természetesen nem a barátomra vetítettem ki dühöm, hanem a kisebbre. Szegény szerencsétlen még csak tizenegy éves volt akkor – habár már közeledett a tizenkettőhöz. Tudtam jól, hogy nem lehetek közömbös számára, még ha egy kisfiúról is beszélünk, én pedig kíváncsi voltam. Nem úgy bántottam, ahogyan a bátyja. Neeem, eszem ágában sem volt szemétkedni vele, helyette a saját gyengeségét használtam fel önmaga ellen, elérve, hogy azok a percek kísértsék majd az életében. Fiatal volt, talán rosszul cselekedtem, de részeg voltam. Nem láttam tisztán, mégis megtettem, amit nem lett volna szabad. Persze arról ötletem sincs, hogy ezt az évek során hogyan dolgozta fel, milyen hatással volt rá, mivel eljöttem, de mindenképpen nyomot akartam hagyni benne magam után.

            Összességébe véve haragudtam rá, úgy éreztem ő tehet róla, hogy a szüleim elválnak. Értelmet nyert Namjoon haragja az anyjuk halálával az én életemben is. Ha ő életben marad, akkor az apjuk nem keres más nőt, nem ismerkedik meg túl közelről az anyámmal, aki nem lép félre. Az anyjuk pedig élne, ha Jungkook nem született volna meg. Ezekkel a gondolatokkal távoztam az országból tizenhat évesen.

            Hangos trappolás a lépcsőn, majd egy erős ajtócsapódás hangja töri meg a csendet, mely a fiatalabb fiú kiabálását követi, mellyel lezárta a vitát, melyet folytattak. Óvatosan lesem ki a résnyire nyitott ajtón át, viszont nem látok semmit, így bátrabban nyitom tágabbra, hogy lesiessek a földszintre enni valamit. Az imént nemet mondtam a harapnivalóra, de vacsoráznom kellene valamit, amit egyedül óhajtok megtenni a szobámban, így összepakolok magamnak néhány falatot a hűtőből, amiben Nam a segítségemre van, majd egy tálcán viszem fel magamnak az ételt.

            Kíváncsi vagyok, így az eddig nem látott szoba ajtaján tartom szemem, ahogy felérek az emeletre, de nem megyek a közelébe. Tudni szeretném, hogyan néz ki, Namjoon felkeltette az érdeklődésem iránta. Látni akarom.

            A szobámban fogyasztom el a vacsorám, majd tengődöm az interneten, mikor is egy idő múlva meghallom, amint valaki a fürdőszobában tevékenykedik. Mivel egyetlen személy lehet odabent, azonnal arra fordítom tekintetem, mégsem teszek semmit. Izgatottan verdes szívem mellkasomban, amit nem tudok mire vélni, de betudom annyinak, hogy túl kíváncsi természet vagyok.

            Zuhany hangja üti meg fülem, ajkaim pedig gonosz mosolyra húzódnak, amint kigondolom, mik lesznek a következő lépéseim. Felállok székemből, hogy benyissak a fürdőszobába, nem palástolva érkezésem, így az ajtót is hangosabban zárom vissza be. Szétnézek, mi merre található, viszont, ami elsőként feltűnik az egy fürdőkád a szemközti oldalon az ajtó mellett, ami elég nagy valószínűséggel az ő szobájába vezet. A kád egy függönnyel van eltakarva, a gőz viszont kiszáll felülről. Hihetetlen, hogy függönyt használ, mikor egyedül használja ezt a helyiséget!

            Balra van a mosdókagyló tükörrel, polcokkal a falon, a vécével együtt. A fürdőkáddal szemben is vannak polcok, amiken törölköző található és néhány akasztó is látható, melyek egyikére köntös van felakasztva. Szépen ki van használva a hely ahhoz képest, hogy egy valaki lakja. Mintha egy nő használná, bár az illatok és az itt található eszközök mind férfira utalnak.

            -           Ki van idebent? Valaki bejött? – szólal fel a nemrég is hallott édes, mégis férfihang, én pedig közelebb lépek a kádhoz, az ő oldalához, hogy úgy tegyek, mintha valamit nagyon keresnék, így az egyik polcon nézelődöm. – Nam? Hallod, Nam, ez nem vicces! Te vagy az? Nam? – Utolsó kérdésekor nagy lendülettel húzza félre a függönyt, az én tekintetem automatikusan vonzva arra, így elém tárul meztelen alakja.

            Szemérmetlenül mérem végig magamnak lentről felfelé vezetve szemeim. Valóban nagyon izmos lett. Szemgyönyörködtető izmai vannak, amik bőre alatt formálódnak, tökéletes alakot varázsolva neki. Csípője keskeny, a férfiasságáról nem is beszélve, hogy határozottan megnőtt, felnőtt lett. Hasa kockás, vállai szélesek, arca pedig… egyszerre férfias és gyermekies, aminek még nagyobb hatást adnak vizes tincsei, melyek homlokába tapadnak. Elképesztő kettőség, látványától pedig akaratlanul remeg meg alhasam, pedig nem vagyok meleg. Nem, nem vagyok az, bármi is történt régebben! Volt már több nővel is dolgom az elmúlt évek alatt Amerikában és mindet élveztem.

            Jungkook szemei a kétszeresükre nőnek, ahogy realizálja, nem a bátyja áll vele szemben, s fülig pirulva húzza vissza be a függönyt, amit megkuncogok, de a víz csobogásától biztosan nem hallja.

            -           Te meg ki vagy? – kérdez rá hangosabban újból. – Jesszus! – nyüszög zavarában, amit rendkívül szórakoztatónak tartok, de éppen ez volt a célom.

            Szóval ilyen szépen megemberesedtél Jeon Jungkook. Nem emlékszel rám? Akkor teszek róla, hogy eszedbe jussak.