[1/?] Lovesick Fool

Cím: Lovesick Fool

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jungkook, Yoongi, Namjoon, Jimin, Taehyung

Páros: YoonKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, romantikus, dráma

Leírás: Fiatalság bolondság, szokták mondani. De mi van akkor, ha az életed fenekestül felfordul egy váratlan fordulat miatt? Jeon Jungkook bátyjával és édesapjával él együtt, mióta az édesanyja belehalt a szülésbe. Soha nem láthatta, így nem is érezheti hiányát, mégis megkeserítik az életét élete első percei. A családi helyzete bonyolultabbá válik, mint gondolná, arra pedig nem számít, hogy éppen az a személy fog betoppanni majd, akiről azt képzelte, soha többé nem fogja látni. A fiú, aki valaha is képes volt megdobogtatni kicsiny szívét.

Megjegyzés: Sziasztok! :D Na íme itt is az első fejezet. Remélem, tetszeni fog nektek, még ha nem is lett túl hosszú, de valahogyan be kell indítani a sztorit. Majd igyekszem minél többet kihozni magamból, de addig is... jó olvasást ehhez! ^^

Min Yoongi

2000. március 9.

Léptek zaja üti meg fülem, így óvatosan lesek ki szobám ajtaja mögül. Anya nem sokkal messzebb halad el tőlem, egyenes irányban a konyhába tartva, az én arcomra mosolyt csalva. Legbelül örömtáncot lejtek, hogy végre itthon van, ráadásul azon részébe tart a háznak, ahol egy tortát tálalni lehet. Ezernyi kérdés cikázik át fejemen.

            Vajon a hűtőben lehet?

            Mikor fog szólni nekem?

            Meg fogja várni, míg lefekszem aludni, aztán meglepit kapok?

            Milyen ajándékot hozott nekem?

            Áthívott másokat is?

            Be kellene feküdnöm az ágyamba, hogy azt higgye, alszom? Akkor biztosan jobban örülne, mikor bejönnek hozzám a tortával.

            Zárom is a szobám ajtaját olyan csendesen, amennyire csak lehet, s úgy szaladok vissza ágyamba, hogy a takaró alá burkolózva várjam a pillanatot, amikor látogatást tesznek hozzám. Végre mind a ketten itthon vannak, ez biztosan csak miattam van! Olyan ritkán látom anyát, de most időt szakított rám ezen a napon és hazajött! Ez egy különleges nap az életünkben, ezért mindhárman itthon vagyunk, mert mindenki tudja, hogy öt éves lettem. Alig várom, hogy elfújjam a gyertyákat és kívánjak! A kívánságom már előre tudom is, ami nem más, minthogy anyáékat többször láthassam együtt itthon boldogan. Örülnék egy pár ajándéknak is, mondjuk annak a piros versenyautónak, amit a múltkor láttam a játékbolt kirakatában, de apa akkor nem vette meg. Kíváncsi vagyok, vajon azért nem vette-e meg, mert a mai napra szánta?

            Hosszas percekig fekszem a szobám sötét falai között, az izgatottságomtól pedig képtelen vagyok elaludni. Forgolódom, kicsiny szívem hevesen verdes, az idő mégsem akar gyorsabban telni. Óvatos léptekkel lopódzom az ajtómhoz, majd nyomom fülem a falapnak, hátha meghallok valamit, s fel is csillannak szemeim, amint meghallom apa hangját is kintről.

            -           Megint sokáig voltál. Pihenned kellene.

            -           A munkám ezzel jár, megszokhattad volna már.

            -           Legalább a gyerekért megtehetnéd, hogy egyszer hamarabb elszabadulsz. Megértem, hogy fontos a munkád, orvos vagy, de kérlek, ne hajszold túl magad, az egyikünknek sem lesz jó!

            -           Állandóan csak a gyerekkel jössz! Tegyem meg ezt, tegyem meg azt, de mindent a gyerekért! Mindig csak rá gondolsz, azt nem veszed figyelembe, hogy én mennyit hajtok azért, hogy kényelmes életünk legyen.

            -           Ma van a születésnapja, erre próbáltam kilyukadni. Csak erre a napra kellett volna félretenned a munkád, erre az egyetlen egyre! Orvosként mindenki másra odafigyelsz, de magadra és a családodra nem! Most is mit csinálsz? Itt folytatod, amit ott bent elkezdtél? Miért nem pihensz egy kicsit, Subin? Kérlek, ne tedd tönkre magad! – Apám esdeklő hangja összeszorítja mellkasom, s le is csúszok az ajtó mellett, fülem továbbra is hozzá nyomva, mivel képtelen vagyok rá, hogy visszamásszak az ágyamba, hiába is tudatosul bennem, hogy nem lesz meglepetés.

            -           Túlaggódsz mindent, Yejun! Rendben van nekem ez így, te menj csak aludni.

            -           De a gyerek…

            -           Yejun! – A név, mely elhagyja anyám száját túl parancsoló, nem tetszik, olyan érzést kelt bennem, mintha rám lenne dühös.

            Lépteket hallok, majd ajtócsapódást. Remegő végtagokkal állok talpra, majd nyitom résnyire a falapot, mely eddig takarásba helyezett a külvilággal szemben. Nem látok senkit a nappaliban, ezért kilépek, a konyha felé veszem az irányt alig észrevehetően, nesztelenül. Befordulok a nyitott ajtón át, s meglátom, amint anyám valóban az étkezőasztalnál ül és olvas valamit. Papírok vannak előtte, biztosan a munkája. Felkapja rám fejét, majd haloványan elmosolyodik, felém nyúl, összeborzolja hajam, majd visszafordul a papírjaihoz.

            -           Mikor ünneplünk? – kérdezem izgatottan, feldobódva mosolyától és apró gesztusától, melyet felém intézett. – Mamáék jönnek? Áthívhatom a barátaim?

            -           Yoongi, drágám, kérlek, nem érek rá ilyenekkel foglalkozni. Mit kezdjek én annyi vendéggel? – túr hajába, de nem néz rám, tovább lapozgatja maga előtt a lapokat.

            -           Akkor… csak egy barátom?

            -           Yoongi, nem fog átjönni senki! – fordul felém idegesen, nekem pedig torkomra forr a szó. – Nőj már fel, kérlek! Menj szépen a szobádba és aludj! Dolgoznom kell, nem érek rá ilyenekkel foglalkozni.

            Mellkasom összeszorul, érzem, hogy könnyek mardossák íriszeim, de tartom magam, még nem sírhatok. Anyának csak rossz napja van, valójában van számomra meglepetése.

            -           S-süti?

            -           Az ég szerelmére, nem érek rá! – áll fel a székéből, majd vállaimnál fogva fordít rajtam száznyolcvan fokban, s így tol el egészen a szobám ajtajáig. – Aludj, mert holnap ovi! – Azzal rám zárja az ajtót.

            Több se kell, könnyeim utat törnek maguknak. Testem egyre jobban remeg, míg nem a padlóra zuhanok hangosan sírva fel. Nem bírom visszafogni magam, ordítva adok hangot bánatomnak, hogy a saját anyámnak ismételten nincsen ideje rám. Soha nem foglalkozik velem, mindig fontosabb a munkája. Miért olyan lényeges az, hogy orvos? Mit jelent orvosnak lenni? Azt akarom, hogy rám mosolyogjon, hogy legyen büszke rám, de állandóan ellök magától. Mindenért csak megszid, az apám az egyetlen, akit nem zavar a jelenlétem, de még vele is állandóan veszekszik anyám.

            Az ajtó kivágódik, anya pedig mérgesen szid le, amiért hangoskodom, ezért az ágyba tessékel, a takarót hanyagul rám dobja, majd elhagyja a szobát azzal az utolsó figyelmeztetéssel, hogy meg ne merjek mukkanni. Még jobban fáj a szívem tőle, de ezek után nem merek tenni semmit. Némán sírok, magamba fojtom bánatom, viszont könnyeim ugyanúgy utat törnek maguknak. A sós cseppek eláztatják párnám huzatát, de nem érdekel. A takaróhoz sem érek, úgy hagyom, ahogyan ő dobta rám, hiszen azt mégis csak ő helyezte így.

            Kiabálás szűrődik be a szobába, megtörve a csendet a házban. A szüleim elég durván egymásnak esnek, s én vagyok a vita tárgya. Anyának igaza van. Fel kell nőnöm. Csak teher vagyok számukra, erősnek kell lennem, hogy ne veszekedjenek többé miattam.

Jeon Jungkook

Napjainkban (2019. január)

Manga figura arcát rajzolom füzetem jobb felső sarkába, miközben a tanár hangját hallgatom, de egyáltalán nem köt le a téma, amiről fecseg. Koreai történelem órán melegítem a széket éppen, amitől ezernyi más jobb dolgom akadna, de jelenleg kénytelen vagyok végigülni az órákat. Sebaj, utána mehetünk Jiminnel edzésre, akkor legalább kiadhatok magamból minden felgyülemlett felesleges energiát. Taehyung szerint már így is egy izombomba vagyok – ezt a megnevezést ő találta ki -, de sosem érzem elégnek. Szeretek edzeni, úgy érzem, legalább teszek valami hasznosat, ha már a tanulás untat. Természetesen igyekszem hozni a viszonylagos jó átlagot, hogy utána bekerülhessek egy egyetemre, mivel sehol nem kapnék állást, ha legalább egy diplomám nem lenne, de nem viszem túlzásba. Mindennek van egy határa, kivéve persze a tornának. Lehet, hogy valami személyi edzőnek kellene majd mennem. Imádnám, ha én tudnék parancsolgatni és nem nekem mondanák meg, mit és hogyan csináljak.

            A csengő hangosan szakítja félbe a tanár hangját, aki letéve krétáját fogja karjai közé cuccait és távozik a teremből bármi búcsúszó nélkül. Mindig ezt csinálja, aztán a legközelebbi órán beállít egy random röpdogával.

            -           Elképesztő, mennyire dögunalmas órákat tud tartani ez a férfi – forgatja szemeit padtársam egy mély sóhajjal, miközben tenyerében támasztja fejét.

            -           TaeTae, engem az képeszt el, hogy te mindig oda tudsz rá figyelni – rajzolgatok tovább, ugyanis a következő óránk is ebben a teremben lesz.

            -           Engem meg az, hogy már megint rajzolsz – fordul hátra hozzánk Jimin is, mire elkuncogom magam. – Mi ez már megint? Állandóan kitalálsz karaktereket, már egy saját mangát is készíthetnél. Lehet, ezt kellene csinálnod, ha kikerülsz az életbe.

            -           Már mindegy, nem oda adtam le a jelentkezésem – vonok vállat.

            Jelenleg végzősök vagyunk a középiskolában, az érettségi pedig a nyakunkon, alig van hátra néhány hét a vizsgákig. Nem mondom, hogy nem tanulok, de nem is hajszolom túl magam, helyette a felvételire gyúrok, hogy bekerüljek a sporttal foglalkozó karra az egyetemen. Nagyon jól kell teljesítenem ahhoz, hogy engem bevegyenek kérdés nélkül, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy mennyi más diák próbál oda bekerülni rajtam kívül, akik szintén járnak gyúrni naphosszakat. Fel kell kötnöm a gatyám, az egyszer biztos.

            A maradék idő iszonyú lassan telik el az iskolában töltött órákból, viszont mikor végre az utolsó óráról is kicsengetnek, Jiminnel együtt indulunk neki az edzőteremnek Taehyungtól elköszönve. Ő soha nem jár velünk, inkább otthon lustálkodik és játszik a videójátékaival. Vele ellentétben én örülök, hogy nem kell hazavánszorognom ilyen korán, mivel a bátyám, Namjoon, köztudottan semmibe vesz, s hiába szoktam már hozzá az évek alatt, mégis rosszul érint, akárhányszor levegőnek nézve megy el mellettem. Néha „véletlenül” nekem is szokott jönni, ilyenkor csak egy megvető pillantással illet, majd megy tovább. Olykor annyira felbosszantom a létezésemmel, hogy elvonul elszívni egy szál cigit, amit természetesen nem preferálok, de semmi beleszólásom az ő magánéletébe. Igen, én tulajdonképpen nem számítok annak, ennek okára pedig csak hosszú évek múltán jöttem rá.

            Elérkezünk a konditerembe, ahol átöltözve első körben a futópadokat célozzuk meg, hogy egymás mellett kocogva tudjunk beszélgetni. Mindig ezzel kezdjük, majd csak aztán térünk át más és más eszközök használatára, elvégre egy jó kis bemelegítő futásnál nincs is jobb!

            -           Szóval végül mégis kollégista akarsz lenni? Nem azt mondtad, hogy az drága lenne? Múltkor még úgy volt, hogy a bátyád ellenzi – kérdez rá az egyetemre, én pedig hangosan fújom ki a levegőt. – Mármint ne érts félre! Nem bosszantani akarlak a témával, csak tudom, hogy mik mennek nálatok.

            -           Te ott leszel mellettem, nem igaz? Majd együtt mindent megoldunk, Namjoon meg nem érdekel. – Jimin elhúzza száját válaszomra. – Nem vagyok hajlandó a képét bámulni továbbra is! Ha benne nem volt annyi, hogy elmenjen ennyi idős létére, akkor majd én megteszem!

            -           Nyugi van, JK! – lihegi. – Még csak huszonhárom éves. Ő is a helyi egyetemen tanul, nem várhatod el, hogy eltakarodjon tőletek. Biztosan kényelmesebb így. Te is ott maradsz, csak a hét legtöbb napját egy kollégiumban fogod tölteni – már, ha felvesznek.

            -           Ha te elmész, én nem fogok bejárni. Oké, közel van, ezért nem biztos, hogy bármelyikünk is bejuthat, mert más városokból is megrohamozzák a helyeket, a távoliak meg értelemszerűen előnyben lesznek részesítve, de akkor sem vagyok hajlandó otthon maradni.

            -           Tán dolgozni akarsz? – nevet fel.

            -           Ah, nem! – nyüszítek fel, majd le is állítom a gépet, ugyanis futás közben beszúr oldalamba a levegő a beszéd miatt. – Én inkább átmegyek súlyt emelni. – Bólint jelezvén, hogy tudomásul vette, majd később csatlakozik hozzám, én pedig másodperceken belül foglalom el szokásos helyemet a következő gépen is, hogy karizmaimat erősítsem.

            Busani vagyok, a helyi egyetemen a legjobb a sportképzés, éppen ezért rengetegen jelölik be a felvételi időszakában. Nehéz bekerülni, de meg akarom mutatni apámnak és a nevelőanyámnak, hogy képes vagyok rá, ne nézzenek le. Nem mintha apám bármikor is lenézne, sőt, még a nőjének sincsen általában rossz szava rám, de talán csak azért, mert sajnál. Ki nem állhatom, ha az emberek szemében sajnálatot látok, szánakozást.

            Amint nevelőanyám arcára gondolok, beugrik egy régen nem látott arc az életemből. Egy fiú arca, egy tizenhat éves fiúé, akit évek óta nem láttam és hírét se hallottam. Egy fiú, akivel a bátyám a mai napig beszélget, de előlem titkolja, nem mond róla semmit, én mégis elcsípem néha a chat-fejet, mely jelzi, éppen folyamatban lehet egy beszélgetés. Barátok voltak régebben, egy osztályba jártak, érthető, hogy tartják a kapcsolatot annyi év után is – habár találkozni nem tudnak. Néha elgondolkozom rajta, hogy én is felkeressem-e, de nem lenne értelme beszélgetésbe elegyednem vele. Egyébként sem fogjuk egymást látni soha többé, hiszen elköltözött, Amerikában él az apjával… igen, az apjával, mivel az ő anyja az én nevelőanyám, kinek arcformája annyira emlékeztet rá minden alkalommal.

            Jimin mellém kerül, én pedig nagyobb súlyokat emelve nyögök hangosan az erőfeszítéstől, de úgy érzem, most szükségem van erre. Utálom, mikor eszembe jut, hogy el akarom felejteni, mégsem tudom, mert minden nap viszontlátom a vérét. Utálom annak a tudatát is, hogy ő miként emlékezhet rám. Azt akarom, hogy lásson, hogy megmutathassam neki, igenis erős, érett férfi lett belőlem, de erre sem fog sor kerülni soha. Nem utolsósorban pedig utálom, hogy még a mai napig nagyot dobban a szívem, ha rá gondolok vagy meglátok bármit, ami vele kapcsolatos. Hihetetlen, hogy nem vagyok képes kiverni a fejemből ennyi év után sem. Szinte pontosan hét éve volt, hogy utoljára láthattam, az érzéseim mégsem változtak az irányába, amiért ki nem állhatom magam. Annyi lehetőségem lett volna már mind nők és férfiak között is, hogy kapcsolatom legyen, elfeledjem a régmúlt történéseit, mégis képtelen voltam belemenni egyetlen kalandba is. Kivéve persze az egyik iskolai bált, amikor egy magáról túl sokat képzelő nőcske a suliból lesmárolt. Mivel elég sokat ittam, nem érdekelt, ki az, lejáratni sem akartam magam, ezért viszonoztam, de nem lett belőle több. Ő át akart jönni hozzám, de én képtelen lettem volna lefeküdni vele, mivel… határozottan meleg vagyok, de erről csak a legjobb barátaim tudnak.

            -           Wow, te aztán jól bírod! – nézi meg, mennyi súlyt is emelek, én pedig fogaimat összeszorítva, szemeimet is szorosan lehunyva emelem a súlyokat újra és újra. – Ha engem felvesznek és téged nem, akkor valami kibaszás lesz az egész. Tudj róla, vinni fogod a pálmát. Micsoda ereid vannak! – neveti el magát, miközben végig is simít karomon, én pedig ekkor leengedem a súlyt és lihegve fordulok felé.

            -           Megtennéd, hogy nem érsz hozzám, miközben edzek?

            Nagyjából egy órát töltünk a konditeremben, majd egy gyors zuhanyt véve távozunk, hogy végre hazajutva valóban tanuljunk is valamit, mert bármennyire is próbálom elhúzni az időt, hogy ne kelljen otthon lennem, egyszer muszáj beállítanom. Fáradt vagyok, nincsen kedvem semmihez, fázom is, mert a hó ismét sokat esett, így ezek után kellemesen ér, mikor hazaérek. Nem bosszankodom sokat emiatt, levéve magamról a felesleges ruhadarabokat, majd cipőmből is kibújva, már indulnék is a folyosón, hogy a lépcsőhöz fordulva siessek fel az emeletre, viszont meglepő módon apám a konyhából kilépve szól utánam, maradásra bírva. Megtorpanok a lépcső felénél, s a korlátba kapaszkodva szabad kezemmel – mivel a másikban a táskám van -, felhúzom szemöldököm, jelezve neki, figyelek rá.

            -           Lenne valami, amiről beszélnünk kellene. Nagyon fontos lenne, ezért örülnék, ha lejönnél hozzánk, miután lepakoltál.

            -           Apa, fáradt vagyok – engedem le nyűgösen vállaim. – Holnapig ráér, majd reggel megbeszéljük.

            -           Vacsora előtt kell megtárgyalnunk. Halaszthatatlan!

            -           Muszáj ezt? Még rengeteget kell tanulnom, és egyébként is, a vacsorámat a szobámban fogom enni.

            -           Már megint? Jungkook, fiam, ne vond ki magad a családi életből.

            -           Miféle családi életből? – jelenik meg bátyám a lépcső tetején, majd elhaladva mellettem szokásához híven löki meg vállával az enyémet, amiről már tudomást sem veszek.

            Namjoon, a bátyám, aki magasabb nálam valamivel, s ezt szereti is fitogtatni, mikor éppen egymás mellett vagyunk. Nem egyszer húzta már ki magát látványosan, majd jött nekem úgy. Régebben elég kegyetlen volt velem, sokkal rosszabb volt, mint mostanában, habár jelenleg sem bírom mindig elviselni a viselkedését. A probléma az, hogy nincs merszem hozzá, hogy megszóljam érte, mióta egyszer egy napon elég durva veszekedésbe fulladt a beszélgetésünk. Azóta még inkább nem áll velem szóba, viszont előszeretettel mutatja ki utálatát irántam, amitől szívem összefacsarodik.

            -           Nam, akkor beszélj vele te! – teszi csípőre kezeit apánk, bátyám pedig megáll előtte, majd zsebre vágott kezekkel néz farkasszemet vele. – Az öcséd, akkor mondd el neki te.

            -           Nem beszélek gyilkosokkal – jelenti ki olyan ridegséggel és gyűlölettel hangjában, hogy szívem érzem, ismét apró darabokra tör, s mielőtt apám felszólalhatna, én vagyok az, aki megemelem hangom.

            -           Neked legalább volt időd ismerni őt! Tölthettél vele időt, amit én nem!

            -           Te megkaptad azt a kilenc hónapot, amivel tönkre is tetted, de azt hiszem, ezt már megtárgyaltuk párszor – pillant fel rám megvetően, nekem pedig ökölbe szorulnak kezeim, a táska pántját és a korlátot is olyannyira szorítom, hogy ujjaim elfehérednek.

            -           Befejeznétek? – szól közbe a legidősebb, mire kissé összerezzenek, de a mellkasom így is összeszorul.

            -           Ne aggódj, már nem kell sokáig bámulnod a képem! – remeg meg hangom.

            -           Jungkook, megmondtam, hogy nem fizetek kollégiumot, mikor a szomszédba mész!

            -           Akkor megyek az utcára, nem érdekel, de nem maradok itt! – Azzal hátat is fordítok nekik, hogy hangos léptekkel trappolva fel a lépcsőn – amit biztosan mindenki hallhat – csapjam be magam mögött izomból az ajtót, mely így visszhangot ver a házban.

A táskámat ledobom a földre, majd oldalra fordulva ököllel a falba verek levezetve a feszültséget, ami nem bizonyul a legjobb ötletnek, ugyanis belenyilall a fájdalom, ez mégsem tántorít el. Mindig ez van, de még egyetlen egyszer sem volt belőle bajom. Ez segít, hogy jobban érezzem magam, elvégre nem bánthatom a saját testvéremet. Ő legszívesebben megfojtana egy kanál vízben, amit megértek, mégis fáj, hogy nem fogad el. Egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy szeretne engem, soha nem mutatott felém törődést, gyengédséget.

Emlékszem még a napra, amikor összekaptunk valamin, és akkor kicsúszott a száján, miért is olyan rideg velem. Nem tudtam erről a tényről addig a napig, s sokáig valóban gyilkosnak is éreztem magam. Ha apám nem lett volna mellettem, bizonyára nem sikerül túltennem magam a tényen, hogy az édesanyám belehalt a szülésbe. Az életét adta az enyémért, s mióta ez tudatosult bennem, úgy érzem, valamilyen láthatatlan fonál fűz hozzá. Nem ismerhettem soha, de mégis szeretem őt, s hiányzik. Furcsa, hiszen azt mondják, olyasvalami nem tud hiányozni, amit sosem tapasztaltunk meg, milyen. Amink sose lehetett.

Hanyatt vágom magam a szoba közepére néző franciaágyamon, s a plafonra meredek, miközben anya képei lebegnek előttem. Láttam róla sokat, tudom, hogyan nézett ki, s kisebb melegséget okoz mellkasomban, amint újra rádöbbenek, a hasonlóság közöttünk tagadhatatlan. Azt kívánom, bárcsak láthatnám, legalább egyetlen egyszer megölelhetném, elmondhatnám neki, mennyire szeretem, hogy hálás vagyok azért, amit tett, mivel az életét adta értem. Inkább ő távozott az élők sorából, minthogy engem elveszítsen. Apa elmondta, azt mesélte, hogy komplikáció lépett fel a szülés folyamata közben, így fennállt a veszélye annak, hogy az egyikünk meg fog halni. Dönteni kellett. Én vagy ő… és ő engem választott.

Namjoon mindig is utált engem emiatt. Nem bírta elviselni, hogy elvettem anyánk életét, én pedig lehettem bármilyen, ő nem változtatott a véleményén. Még a barátai elől is rejtegetett egy ideig, mígnem egy napon ő maga hívott le magukhoz a nappaliba, hogy legyek velük, mikor kirúgnak a hámból. Kisfiú voltam még akkor, kicsit ijesztőnek találtam a viselkedésüket, de nem volt itthon felügyelet, magunkra maradtunk, így olyan módon csapongtak, mint még talán soha előtte. Az az éjszaka számomra is emlékezetes.

Leülök az asztalomhoz, hogy elővéve a füzeteim és tankönyveim valóban tanuljak. A szám elég nagy, mégsem teszek annyit, mint kellene, pedig ha be akarok kerülni az egyetemre, teljesítenem kell, nem is akárhogyan. A holnapra szükséges anyagokat átolvasom, próbálom rögzíteni is a dolgokat, majd a házi feladatokat is elkészítem, hogy ne érkezhessen rám panasz. Sosem voltam az a nagy bajkeverő, de nem is egy kisangyalnak születtem, éppen ezért az iskolában, miután a bátyám leballagott, elengedtem magam. Addig sem voltam épp népszerűtlen, de utána olyan sok új arcot ismertem meg annak hála, hogy jobban nyitottam az emberek felé, hogy még én is meglepődtem a sok ismerősnek jelölésen a világhálón.

Kinyújtóztatom végtagjaim, majd előkapom a zuhanyzáshoz szükséges holmijaim, hogy aztán beléphessek a fürdőszobámba, ami csak az enyém. Valójában az emeleten három hálószoba található, és ebből egyhez van külön fürdő, kettőhöz pedig egy, át is tudnék menni a másik hálóba, de az csak vendégszobaként funkcionál tekintve, hogy nem vagyunk annyian, hogy ki legyen használva. A földszinten szintén van a bejárati ajtótól jobbra hálószoba és fürdő is, balra pedig a lépcsővel szemben a konyha és az étkező is, melyet egy nappali is követ. Az az apám és a nevelőanyám territóriuma, viszont az emelet a bátyámé és az enyém, oda ritkán teszik a lábukat, elvégre már mindketten elég idősek vagyunk, nem kell ránk vigyázni – bár régen is magunkra hagytak.

Ismét eszembe jut az a nap, az az éjjel. Mi történt volna akkor, ha apa hamarabb hazajön? Mi van, ha már az elejétől fogva nem merészkedem le a többiekhez a nappaliba? Megtörtént volna mindaz, ami? Most másképp érezném magam? Változtatott volna bármin is, ha akkor tudomást sem vesznek rólam?

Kérdéseim megválaszolatlanok maradnak. Nincsen, aki elmondaná a megfejtést és nincs is értelme, hogy megtudjam. Nem sokára egyetemre kerülök, s végre le fogom tudni zárni az életemnek ezt a szakaszát. Végre találhatok majd valakit, aki kiábrándít abból a régi szerelemből, mely a mai napig ostromol.