[19/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook, Jimin, Seoyun

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Éééés végre betartottam az egy hetet! Remélem, tetszeni fog! ^^

 

Jungkook hamarabb felkel, mint én, s bár nem szeretne felkelteni, mégis sikerül neki, mivel apró, de annál érzékibb csókot nyom homlokomra. Fáradtan pislogok rá, ő pedig elmosolyodva simít végig hajamon, majd indul is dolgozni, engem pedig újból elnyom az álom. Már fényesen süt a nap, mikor ismét felébredek, s nagyokat nyújtózok a takaró alatt. Furcsa mód legyek akármennyire felzaklatva, Jungkook mellett mindig jól tudok aludni, ami a jelenlegi körülményeket nézve nagy szó.

            Felkapok magamra egy kényelmesebb ruházatot, majd lemegyek a konyhába, hogy megreggelizzek, viszont nincs sok dolgom, Seoyun rendelkezésre áll és pillanatok alatt összedob nekem valami finomságot. Természetesen beállok mellé segíteni, amit először elutasít, majd végül elfogadja, hogy nem tud lebeszélni róla. Hálásan mosolyog, s így egy kisebb beszélgetésbe is elegyedünk, kérdezget elsősorban a főzési tudományomról, hogy kitől tanultam, végül valahogyan áttérünk a kapcsolatomra, így most már ő is tisztában van vele, hogy igen, a ház ura megállapodott végre egy ember mellett. Sikerül is megmagyaráznom neki, hogy mi is a helyzet, hogy ez most tényleg komoly, nem úgy, mint az előzőek, s nagyjából meg is érti. Úgy tűnik, neki úgy jött le az egész, hogy Jungkook állandóan váltogatja a partnereit, de közben mégis kicsit hosszabb ideig szeret együtt lenni eggyel. Meg tudom érteni a feltételezést, elvégre annyit látott, hogy mindig más mászkál a ház falai között. Azt is megtudom, hogy elsőre azt hitte, én is ugyanolyan futókaland leszek, de ő is látja, hogy az én esetemben többről van szó, ettől pedig sikerül feldobnia a napom.

            Mivel nem futok össze Jiminnel sehol és azt is megtudom, hogy még nem járt a konyhában, egy tálcára összekészítek neki is egy adag ennivalót, majd így indulok az emeletre, hátha csak a szobájába van zárkózva, magába roskadva. Feltételezésem nem csal, halkan bekopogok, végül benyitva látom, amint az ágyon kuporog magzatpózban, engem meglátva pedig nagy szemeket mereszt rám. Megkönnyebbülten engedem le vállaim, ahogy tudatosul bennem, bizony nem szökött meg az éjszaka folyamán, így boldogabban ülök le vele szemben, majd csúsztatom hozzá a tálcát.

            -           Hogy érzed magad? – indítom meg a beszélgetést, míg ő nekilát a falatozásnak. – Tudtál aludni?

            -           Nem – dörmögi. – Bár jobb itt, mint otthon, ahol… bármikor megtalálhat.

            Nem szólok többet, megvárom, míg befejezi az evést, majd elhúzva tőle a tálcát, beülök mellé, amitől összehúzza magát, kissé rémülten néz rám, de nem érdekel. A háttámlának dőlve kényelmesen helyezkedem el egészen közel hozzá. Azt akarom, hogy megszokja a közelségem, hogy tudja, bennem megbízhat.

            -           Tőlem nem kell félned – mosolygok rá bátorítóan. – Tudod, azon gondolkodtam, hogy talán kellene neked keríteni egy pszichológust. Ne érts félre, tudom, hogy milyen vagy, azt is, hogy nem vagy őrült, de ha benned évek óta ilyen szinten dúl ez a hogyan is nevezzem… zaklatottság, hogy nem lehettek együtt Jungkookkal, akkor szükséged lenne rá. Emiatt csináltál ennyi ostobaságot az utóbbi időben. Ha átgondolnád…

            -           Nem akarom – vág közbe, én pedig mélyet sóhajtok. – Tudod, kicsit olyan érzésem van, mintha te loptad volna el tőlem, mivel én ismertem hamarabb, én voltam vele együtt már öt éve is, de tudom, hogy ez nem ér semmit. Nem szabadna így éreznem, de mégse tudok ezen változtatni. Majd idővel megszokom, ettől függetlenül nem kell pszichológus, majd… nem tudom…

            -           Jól van, akkor majd enyelgünk a szemed előtt, hátha hozzászoksz – kuncogom, mire fintorba húzódnak arcizmai. – Csak vicceltem! – mentegetőzöm, de azért továbbra is vigyorgok.

            -           Lehet, mégis szükség lesz orvosra ezek után, ha megteszitek.

            -           Pedig nem garantálhatom, hogy nem fogsz látni semmit – vonok vállat, neki pedig továbbra is nemtetszése kiül arcára. – Azért vagyok most itt igazából, mert a történtek után mi is azt beszéltük, hogy jobb lenne, ha mellette lennék, amíg nem csillapodnak a kedélyek, most meg te is ugyanezért vagy itt. Mondhatjuk, hogy ez egy biztonsági ház. Nem, nem is ez a megfelelő szó rá, nem is tudom, egy őrzött, vagy inkább egy zárda, mert nem mehetünk a városba, nehogy Yoongival összefussunk. Szerinted ki tudnám ütni? Nem, ez nem az én feladatom, csak szépen, csendben, nyugis körülmények között kell ezt lerendezni.

            -           Te még mindig ugyanolyan hülye vagy, mint régen – morogja, majd egy mélyet sóhajtva, ellazulva fordul felém testével és dől neki kényelmesen a háttámlának, én pedig elmosolyodom szavai hatására. – Nem is csodálom, hogy Jungkookot is sikerült megtörnöd, amilyen személyiséged van.

            -           Ezt bóknak veszem.

            Először sikerül mosolyt kicsalnom belőle, ez pedig boldogsággal tölt el. Sikerül ellazítanom, biztonságot nyújtanom számára, s még jobb kedvre is tudom deríteni, ettől többre pedig nincs is szükségem. Ha már velem elvan, akkor Jungkook nem fog gondot okozni. Jelenleg nem fogom zavarni, mivel dolgozik, miattam pedig nem szeretném, hogy megint félbe maradjon, egyébként is biztosan vannak még beütemezve tárgyalásai mára, ezért nem szeretném zaklatni. Majd estefelé ráérünk beszélni, hogy mi a helyzet, hogyan tovább, addig is gondoskodom az exemről.

            -           Nem szerettem volna kutakodni, de az este láttam, hogy Yoongi hívogat. Miért nem veszed fel?

            -           Nem akarok beszélni vele. Nem olyan, mint Jungkook, hogy ki tudná nyomozni, hol vagyok, de még a hangjára se vagyok kíváncsi. Rosszul leszek tőle.

            -           Tetszett? – kérdezem váratlanul, mire meglepetten húzza fel szemöldökeit, majd lesütve szemeit adja meg a választ.

            -           Csak annyira, hogy összejárjunk, többet nem akartam, ahogyan ő sem.

            -           Elképesztő! – pislogok nagyokat, amivel értetlenségét váltom ki. – Te hogy vagy képes csak így belevetni magad egy ilyen személlyel kalandba? Bezzeg, amikor én akartam, nem jött össze, mert ott volt Jungkook, de ez lényegtelen, egyébként se lettem volna rá képes. Szóval sok egy éjszakás kalandod volt?

            -           Jungkook is összefeküdt pár fickóval előtted és előttem is már, akikkel nem gondolta komolyan. Miért lettél ilyen izgatott ettől?

            -           Szóval voltak – adom meg magamnak a választ, ő pedig csak fejét rázza. – Milyen férfi lett belőled! Nem is tudom, miért gondoltalak kisangyalnak. Jobban megnézve, sugárzik rólad, hogy vevő vagy az ilyenre.

            Kisebb vitába elegyedünk arról, miszerint milyen is ő valójában, de nem tud átvágni, már lebuktatta magát, hogy a szakításunkat követően voltak neki mások is. Ki gondolta volna, hogy ilyen lesz? Azt hittem, ha már ennyire odavan Jungkookért, akkor van annyira kitartó legalább, hogy Yoongin kívül mással nem fekszik össze, de ezek szerint mégis. Nem mintha lenne beleszólásom, sőt, meg tudom érteni, elvégre elég szemrevaló, bárkinek megtetszene, de akkor sem hittem, hogy a jövőben ilyen lesz, aki könnyen enged idegeneknek is. Biztosan ki volt éhezve, amíg nem lehetett a szerelmével, ráadásul engem is elhagyott, így hozzám sem fordulhatott már, pedig míg nyugodt szívvel csalt, ezt csinálta. Igaz, egyre inkább elhidegült tőlem, láttam rajta, hogy annyira nem fűlik a foga hozzám, de akkoriban még csak nem is sejtettem, hogy azért, mert más tetszik neki. Ha arra gondolok, hogy nem is rám gondolt közben, mikor én támaszkodtam felette, fájdítja a szívem, de ez már a múlt, nem éri meg foglalkozni vele.

            Együtt visszük le a tálcát a konyhába, ahol Seoyun már az ebéden dolgozik, viszont így is elveszi tőlünk a koszos tányérokat, hogy ő takarítsa el. Kihasználom, hogy csak a mosogatóba rakja a tányérokat, és míg odafordul az ételhez, beállok a csap elé és nekiállok a takarításnak. Hasznosítani szeretném magam, ha már itt vagyok, s ebben az sem gátolhat meg, hogy jelen pillanatban is helytelenítően rázza fejét a bejárónő. Jimin helyet foglal az étkezőasztalnál, látom rajta, hogy gondterhelt, nem tud magával mit kezdeni, de majd nemsokára a kezébe nyomom az egyik porolót, amit kikérdezek szépen, hol található a többi takarítóeszközzel együtt, és nekilátunk a ház feltakarításának. Elég nagy, úgyhogy időigényes és nem épp egy emberes munka, úgyhogy adok én neki feladatot, amivel el tudja terelni gondolatait.

            Minden úgy történik, ahogyan tervezem, így a legfelső szintről indulva már takarítjuk is a szobákat, felseperjük, felmossuk az ezt igényelő helyeket, a többit porszívózzuk, a szekrényeket leporoljuk. Úgy tűnik, Seoyunnak nem sok ideje lehet a ház karbantartására még a főzés mellett, elvégre az is elég sok időt igénybe vesz, bár a földszint határozottan ragyogóan néz ki. Bizonyára ez a munkaterületnek köszönhető, elvégre a tárgyalásokra érkező üzletemberek nem egy mocskos helyet szeretnének látni. Úgy vélem, arra a részre kellően odafigyel, de fel nem feltétlen jut.

            Ahogyan telik az idő, Jimin egyre inkább ellazul mellettem, s kezdi azt az érzést előidézni bennem, amit öt évvel ezelőtt is, tehát jól érzem magam a társaságában, nem érzek haragot, s sajnálatot sem. Az egyetlen, amire összepontosítok az a takarítás, amibe belefeledkezve egyszer csak hirtelen fordulva egyet, eltalálom az idősebbet a porolóval, egyenesen arcon találom vele. Kezeim szám elé teszem, ahogy ő is az érintett területre teszi övét, s először csak morog magában, végül egymás szemébe nézve egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

            Az ebédidő is elérkezik menet közben, így miután a legfelső szinttel pont végzünk is, az eggyel lentebbin hagyjuk a takarítószereket és eszközöket, hogy aztán magunkat is rendbe szedve térjünk vissza a konyhába.  Seoyun megköszöni a segítségünket, majd közli, hogy már evett, úgyhogy ő menne, ma még van egy kis dolga, feltéve, ha szükségünk van rá valami fontos ügyben, de ha a ház tulaja nem marasztalja itt, akkor én sem fogom. Mosollyal az arcán távozik, én pedig megterítek három főre, gondolván, majd szólok neki perceken belül, hogy jöhet, de amint a külső pultra éppen átpakolom az ételeket, hogy onnan könnyebben elérhető legyen, gondolataim személye már be is lép. Ezek szerint a bejárónő még utoljára bement hozzá.

            -           Már tálalok, ülj csak… - szólnék, hogy foglaljon helyet, majd én megcsinálom a többi apróságot, amit még kell, hogy végre ehessünk, viszont mielőtt be tudnám fejezni, mellém ér, kezeit derekamra helyezi, és fülem mögé csókol, amitől automatikusan átjár a borzongás, s egy pillanatra le is hunyom szemeim, majd csak aztán realizálom, hogy mit művel. – Jungkook, te mit… - fordulok vele szembe, ő pedig ártatlan szemekkel mered rám, továbbra is rajtam tartva kezeit. – Csak ülj le! – köszörülöm meg torkom, mivel elég zavarban érzem magam, hiszen tudom, hogy mögöttem az étkezőasztalnál ott van Jimin.

            Párom bólint, majd elengedve egyik kezével egészen hozzám simul, én pedig megfeszülök. Oldalra pillantok, mit művel, így elcsípem, amint Jiminre néz túl sokatmondó szemekkel, s közben lecsíp a sült húsból egy apró darabkát, melyet szájába véve folyamatosan a másikat nézve rágcsálja el olyan szexisen, mint ahogyan még talán sosem láttam. Menet közben visszaegyenesedik, az én tekintetem is fogva tartja egy rövid ideig, majd ezúttal nyakamra nyom egy elég hangosan cuppanó csókot, csak ezután tesz egy lépést hátra, miközben ujjairól szopogatja le a hús zsírját.

            -           Finom! Seoyun ismét kitett magáért – mosolyogja, majd megkerülve a pultot már megy is a megszokott helyére.

            Hitetlenül pislogva fordulok utána, de egy szó sem jön ki a torkomon. Tudom, hogy azt mondtam Jiminnek, elkerülhetetlen, hogy lásson a kettőnk kapcsolatából bármit, viszont ez nem véletlen megmozdulás volt. Még szerencse, hogy úgy terítettem meg, ahogyan szoktunk ülni, egymással szemben, viszont az exem magam mellé ültettem. Így esetleg korlátozni tudom a fiatalabbat, ha elszaladna vele a ló.

            Kiteszem az asztalra kisebb adagokban az ételt, hogy szervírozhasson mindenki magának. Egy-egy tál rizset is leteszek mindenki elé, majd végre helyet foglalok én is, így nekiláthatunk a falatozásnak. Kinézek magamnak egy szimpatikus darab húst, majd már nyúlok is érte a pálcikákkal, viszont amint elérem, a velem szemben ülő is arra teszi övéit. Próbálok szépen pislogni rá, hogy adja nekem, viszont ez idő alatt gyorsabban cselekszik, elveszi a finomságot előlem, viszont meglepő módon az én rizsemre teszi, nem a sajátjára, amire már hálásan mosolygok.

            -           Úgy hallottam, takarítottatok – szólal fel egy falat rágcsálása közben.

            -           Ha már mindketten rajtad élősködünk, akkor valahogyan meg kell hálálni – vonok vállat.

            -           Már mondtam neked, hogyan hálálhatsz meg bármit nekem – vet rám egy pajzán mosolyú pillantást, én pedig félrenyelem az éppen megrágott darab ételt, így köhögve ütögetem meg mellkasom.

            Szemem sarkából látom, amint Jimin megnyalja ajkait, majd azokat összepréselve nyúl poharáért, melybe öntöttem már vizet, mielőtt a harmadik fél is megérkezett volna. Rendbe szedem magam, úgy nézek fel a velem szemben ülőre, aki önelégülten mosolyog rám, viszont pont elcsípem, ahogy tekintetét elveszi a mellettem ülőről. Gyanúsan méregetem, azt akarom, hogy szavak nélkül is lássa, nem tetszik, amit csinál. Alapvetően nem lenne bajom vele, tudom, hogy tud ilyen is lenni, de ezt szándékosan teszi, tetszik neki, hogy ez nincsen az idősebb ínyére.

            -           Szóval meddig jutottatok?

            -           Csak a legfelső szinttel végeztünk, de majd folytatjuk ebéd után, és meg ne szólalj! – tartom fel mutatóujjam, mire mind a ketten meglepetten néznek rám, erre viszont szükség volt, ugyanis már megint egy lopott pillantást vetett a másikra, majd már nyitotta is száját, hogy mondjon valamit, én pedig biztos vagyok benne, hogy már megint valami kétértelmű elszólást szeretett volna elejteni vagy bármi hasonlót, amivel felbosszanthatja a nem kívánatos személyt. – Csak egyél!

            Hosszasan néz szemeimbe, majd ismételten Jiminre, akire ekkor én is vetek egy pillantást, s látom, hogy felveszi a kontaktust a fiatalabbal. Szinte érzem, ahogyan szikrázik a levegő kettejük között, Jimin részéről azért, mert kezd elege lenni a helyzetből, Jungkook részéről pedig az egész lénye, hogy egyáltalán meg kell tűrnie maga mellett. Szándékosan hangosan sóhajtva fordulok vissza az ételem felé, majd végre ők is újból nekilátnak, aminek rendkívül örülök jelen pillanatban. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy nem képesek egy picit egy levegőt szívni, legalább az ebéd idejére. Egész nap nem kell egymást látniuk, akkor tűrjék meg egymást. Biztos vagyok benne, hogy Jiminnek is lenne egy két szava a másikhoz, de tisztában van vele, hogy mennyi rosszat tett, ezért inkább lenyeli a sok piszkálódást, mindent, ami tulajdonképpen ellene irányul. Úgy érzem, két gyerek mellett vagyok, mivel Jimin is meghülyült az évek alatt és Jungkook sem sokkal különb jelenleg. Nem én vagyok a legidősebb, mégis úgy érzem, mintha több évet mondhatnék magaménak, mint ők együttvéve.

            Teli hasamra téve kezeim dőlök hátra a székben, majd elégedetten mordulok fel, miközben ők is lassan befejezik az étkezést, s örülök, hogy sikerült csendben végigülni.

            -           Ez nagyon finom volt – jelentem ki lehunyt szemekkel, s fejem is hátravetem.

            -           El kell ismerni, Seoyun profi ebben, de téged nem lehet überelni. Te finomabb vagy – támaszkodik meg könyökein, az asztalon, én pedig azon nyomban felkapom fejem és fülig pirulva nézek farkasszemet a velem szemben ülővel, aki először ártatlanul pislog rám, majd Jiminhez fordul. – Nem igaz, Jimin? Ó, milyen kár, hogy te talán már nem is emlékszel rá! – A szólított is felveszi a paradicsom színét, s ha azt hinnénk, ennyi volt, tévedünk. – Mai napig nem bírom megérteni, hogyan tudtad elhagyni, de ezért nem foglak leszidni, hálás vagyok érte, így legalább az én életembe került. Taehyung hűségesebb annál, hogy szakítson veled ilyen hülyeségek miatt, mint ami miatt te tetted. Várjunk, ez már a múlt? Nem kellene hánytorgatni? Milyen kár, pedig meg akartam köszönni! – Azzal feláll az asztaltól, mellém lép, én pedig nagy szemekkel, kimelegedve követem őt tekintetemmel.

            Váratlanul ér tette, ahogy egyik kezét a szék háttámlájára teszi, majd lehajolva hozzám másik kezébe veszi állam, úgy fordítja maga felé arcom, hogy megcsókolhasson. Szemeim először tágra nyílnak, majd szorosan hunyom le őket, füleim szinte már égnek zavaromban, s hirtelenjében annyira lesokkolok, hogy mozdulatlanná dermedek, így se nem viszonzom, se nem tolom el magamtól. Mindennek ellenére úgy mar ajkaimra, mintha képes lenne akár itt helyben leteperni, én viszont nem tudom elengedni a tudatot, hogy ki van mellettünk.

            Hallom a szék kitolódásának hangját, s ekkor végre Jungkook is elszakad tőlem, én pedig a pillanat hevében azonnal ránézek, viszont ő nem engem figyel. Jiminre kapom tekintetem, aki ajkait összepréselve, szemöldökét kissé összehúzva néz felváltva ránk.

            -           Ha enyelegni szeretnétek, szóljatok, és már itt sem vagyok – szólal fel most először, hangja pedig megremeg, biztosan majd’ megpukkad a féltékenységtől, amit valójában meg tudok érteni. – Legalább ne bámulnál állandóan közben… - dünnyögi el a végét, amire már felcsillannak szemeim, és mérgesen nézek vissza a fiatalabbra. Mi az, hogy Jimint bámulja, miközben engem csókolgat?!

            Jungkook oldalra lép és a külső pultnak csapja kezét, ahogy az idősebb megindulna el mellettünk, így viszont megreked, s kissé rémülten is néz vissza a másikra.

            -           Nincsen jogod arról véleményt nyilvánítani, hogy mit csinálhatok a saját házamban, főleg, hogy te csak egy megtűrt személy vagy itt, az is kizárólag Taehyung miatt, úgyhogy, ha rajtam múlna, már rég kidobtalak volna az utcára, onnantól azt csinálsz, amit akarsz. Nem érdekel, mi van veled, ezt jól vésd az eszedbe! Inkább légy hálás neki – biccent felém -, hogy most itt lehetsz, biztonságban, mert felőlem akár maradhatnál is szenvedni Yoonginál, ha már volt annyi eszed, hogy azok után, hogy tudod, mit tett velem, képes voltál összeállni vele és továbbra is aláfeküdni. Ez… szánalmas – sziszegi, Jimin arca pedig egyre fehérebbé válik. – Ha úgy tartja kedvem, akkor előtted fogom megdugni Taet… – jelenti ki, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, nekem pedig állam leesik, s fel is állok a székből, viszont nem jutok szóhoz, mivel folytatja -, mivel gyűlöllek! Gyűlölöm a napot, amikor megismertelek, gyűlölöm, hogy újra és újra rászedtél, hogy visszajöhess hozzám, és gyűlölöm, hogy vak voltam észrevenni, hogy miért csinálod ezt! Nem érdekel, mennyire fáj neked, mennyire szenvedsz, mert az a közelébe sem ér az én fájdalmaimnak! – Ekkor jobban kihúzza magát, még magasabbnak tűnik a másikkal szemben, amivel sugározza magából a dominanciát. Jimin sem meri megszakítani a szemkontaktust, gondolom, így is eléggé fél, hogy mi jön még, hát még, ha nem is tisztelné meg annyival, hogy ránéz! – Nem tudom, mivel váltottad ki a rokonszenvét és a sajnálatát, de az enyémet nem fogod. Felőlem tehetsz bármit, soha nem fogom megbocsátani neked, amit tettél.

            -           S-sajnálom…

            -           Ki mondta, hogy megszólalhatsz? – kérdez vissza ridegen, s még az én ereimben is meghűl a vér ettől a hangnemtől, ha még eddig nem lett volna elég félelmetes, amiket mondott. – Azt szeretném, ha Tae mellett lennél, amikor csak lehetséges, hogy lásd, mit nem fogsz megkapni soha és mit veszítettél régen, és már csak azért is végig kell nézned mindent, mert nem fogok miattad eltávolodni tőle, folyamatosan azon kattogva, hogy mi van, ha te is éppen kiszúrod. Azt akarom, hogy ránk nézz, hogy fájjon neked, amikor nem hozzád érek, mert nem fogok. Szívesen húznék be neked, de nem érsz annyit. – Azzal pedig fogja magát, elengedi a pultot, rám vezeti pillantását, majd lesüti szemeit, végül még utoljára a világ legnagyobb utálatával szemeiben néz rá az alacsonyabbra, s fordít neki hátat, hogy elhagyhassa a konyhát. Még az ajtóból sem néz vissza, célirányosan megy előre, gondolom, dolgozni.

            Jimin egész lényében remegni kezd, szemei könnyel telnek meg s vörössé válnak. Kezeit ökölbe szorítja, majd ajkait továbbra is összepréselve indul ki ő is a konyhából. Későn kapok utána, de sietős léptekkel a nyomába is eredek. A lépcsőfokokat kettesével szedi, felrohan a szobájába, én pedig alig bírom követni, olyan gyors, de sikerül beérnem, így nem tudja becsapni ingerülten az ajtót. Bemegyek hozzá, csendesen visszazárom a falapot, ő pedig magzatpózban helyezkedik el a földön az ágy végében. Fejét lehajtja majd már csak annyit látok belőle, hogy vállai rázkódnak, s ahogy leguggolok hozzá, meg is hallom hüppögését. Bármennyire is mondja, hogy nincsen szüksége pszichológusra, szerintem el kellene neki egy, elvégre ezt a zűrzavart egyedül nem fogja tudni magában rendbe tenni.

            Leülök mellé, nekidőlök az ágynak hátammal, lábaim felhúzom, így térdeimen támasztom meg kezeim. Nem teszek semmit, s egy szót se szólok, jelenleg úgyse tudnám megnyugtatni. Az a probléma, hogy még csak nem is tudnám mivel, hiszen Jungkook szimplán elmondta, hogyan érez, hangot adott a véleményének, s valójában nem csodálom, hogy rám nézve nem bírta állni a tekintetem. Ezzel még engem is megijesztett, ráadásul, amiket mondott engem is beleérte, ledöbbentettek. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, ezért nézett rám úgy, ahogy, talán lelkiekben készül rá, hogy mérgesen nekiállok, de nem fogok így tenni. Teljesen jogosan tette, amit, nincs miért megszidnom. Jiminnek ettől nagyobb fájdalmat és leckét adni pedig nem lehet. Őt szereti, neki kell megmondania a magáét, elintéznie, hogy ne szeresse. Az én szavaim hatására ez nem fog változni, viszont ő nagyon jól tudja, mivel lehet a leginkább a másik lelkébe taposni, ezt meg is mutatta, de igaza van. Minden szava igaz volt. Jimin csak nekem köszönheti, hogy most itt van, ahogyan azt is, hogy meg van tűrve. Arról sincsen fogalma, hogy Jungkooknak mennyi fájdalmon kellett keresztülmennie, hiába ismeri a sztorit felületesen Yoongi által, így nem várhat együttérzést. Kissé olyan érzés, mintha ez nekem is egy lecke lett volna, hogy ne várjak el tőle semmit az idősebb irányába, mert oka van rá, miért ne tegyen így. Tulajdonképpen így nekem is magyarázatot adott mindenre.

            -           Megérdemeltem, tudom – szól tompán, mivel fejét nem emeli meg. – Nem kell itt lenned mellettem, hogy sajnálj vagy bármi más miatt, amiért most itt ülsz. Nem azért sírok, mert meg lennék sértve és igazságtalannak tartanám, hanem… csak fáj…

            -           Fáj az igazság? – próbálom kisegíteni, mire még jobban összehúzza magát. – Ne gondolkozz olyanokon, hogy miért vagyok melletted! Egyszerűen csak ilyen vagyok és kész. Fogadd el, ahogyan azt is, hogy Jungkook az ellentétem ilyen téren.

            -           Most miattam fogtok veszekedni?

            -           Ha veszekszünk az azért lesz, mert nem tudunk dűlőre jutni, megegyezni, mert más a véleményünk. Ettől függetlenül ez nem a te hibád. Egyébként is sokat vitatkozunk, de ez már természetesnek hat.

            -           Tényleg… szeretitek egymást? – emeli meg végre fejét és felém fordítva tekintetét, egyenest szemeimbe néz. – Kimondta? Hogyan… hogyan történhetett ez?

            -           Ó, Jimin, ez egy elég hosszú történet – nézek vissza rá zavart mosollyal. – Nehéz volt ez nekünk is, mivel én már akkor elmondtam neki, mit érzek, amikor veled először találkoztam itt. Elmondtam neki azt is, hogy te is szereted, úgyhogy már mindegy, ha azt is tudja, én hogyan érzek, és hát… utána nem vártam választ, fel voltam zaklatva, elmentem, így történt az autóbaleset. Ideiglenes amnéziám volt, minden kiesett arról a napról, viszont Jungkook még akkor is mellettem állt. Folyamatosan támogatott a maga módján, célzásokat tett rá, hogy több vagyok neki, de nem merte elmondani. Tudod, igazából én sose voltam vele együtt szerződéssel. Próbaidőt kértem tőle, mert te is ismersz, én nem vagyok ilyen. – Helyeslően bólint, s kíváncsian, könnyes szemekkel néz rám. – Két hetet kértem, hogy megismerjem, mit akar, de egész végig másképp bánt velem, mint ahogyan azt vártam, mert igenis utánanéztem mindennek és sokkal kegyesebb volt. Tulajdonképpen nem is bántott, hanem az volt a célja, hogy rávegyen, írjam majd alá, ezért nem vezetett bele mindenbe. Félt, hogy elutasítanám, viszont a napok teltével egyre inkább kiismertük egymást, már akkor sokat veszekedtünk, részben a szerelemről, bennem meg egyszer csak… megtört valami. Minél tovább erőltettem, hogy nem szerethetem, annál rosszabb lett az egész. Kedves volt, még az édesanyjával is találkoztam és ezért sem kaptam ki, sőt! Sok minden történt azalatt az idő alatt, én pedig kezdtem rájönni, milyen is ő valójában, mit próbál rejtegetni a világ elől, és megszerettem. Nem tudom, hogyan, csak úgy megtörtént, viszont ő is nagyon furcsán viselkedett a két hét lejártához közeledve. Még utána is próbálkozott, túlságosan akarta, hogy aláírjam, hogy mellette legyek, pedig megmondta, hogy volt olyan pont, hogy lemond rólam, mégse tett így. Folyamatosan mondogatta, hogy mennyi mindenben képezek kivételt az előzőektől, aminek örültem is meg nem is. Nem tudtam, hogy ettől tartanom kellene-e, de most már persze tudom, hogy nem. Mindegy is, lényeg a lényegben, hogy a balesetem után én hazamentem a szüleimhez, ő pedig utánam jött. Ott mondott el mindent, köztük azt is, hogy szeret, ami persze véletlenül csúszott ki a száján, de legalább kimondta. Erre akkor nagy szükségem volt. Azóta persze nem nyugodhatunk, állandóan van valami, ugyebár képbe jött Yoongi, most te is ismét, úgyhogy megértheted, hogy ki van készülve. Életében másodjára szerelmes, az első meg egy kudarc volt neki, egy rossz rémálom, amiből nem tudott felkelni.

            -           Annyira sajnálom… - motyogja újból, s szemeit is lesüti. – Soha nem fog megbocsátani nekem.

            -           Ezen most ne rágódj! Ő is feszült és te is. Ha segítesz Yoongival, biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten meg fog enyhülni feléd, viszont ehhez tényleg arra van szükség, hogy olyan dologban legyél a segítségére, ami számára fontos, a legfontosabb jelenleg. Nincsen kőből a szíve, tudom, hogy nem fog örökké haragudni, most csak a düh beszélt belőle, de hidd el, csak segítened kell. Ha helyrehozod a hibádat, akkor… való igaz, nem lehet, majd meg nem történté tenni a dolgokat, de meg fog enyhülni. Bízz bennem! – fogok vállára és bátorítóan szorítom meg.

            Hosszas másodpercekig csak néz maga elé, mélyen a gondolataiba merülve, én pedig nem fogom ebben megzavarni. Megvárom, míg feldolgozza ezt a sok új információt, elvégre most neki is nehéz lelkileg, s testileg is egyaránt. Meg kell birkóznia azzal, hogy a tükörben mit lát viszont, s közben a lelke is sérült. Remélem, hogy fel fog tudni épülni.

            Teljes testtel felém fordul, nagy szemekkel néz rám, én pedig kíváncsian pislogok vissza. Úgy néz ki, mint akiben felgyúlt a lámpa, s ennek hangot is kíván adni.

            -           Mi lenne, ha szerveznék egy találkozót Yoongival, de Jungkook menne el helyettem? Meg tudná lepni, nem lenne felkészülve erre, ezért talán egy picit be is lassulna, hogy feldolgozza a helyzetet. Úgyis Jungkook akarja elintézni, nem? Egy olyan helyre szerveznénk, ahol nem láthatják őket sokan, mivel nem lenne szép, ha a lapokban benne lenne, hogy egymásnak estek. Persze mi ott lehetnénk a háttérben vagy nem is tudom…

            -           Mernél beszélni vele?

            -           Naná!

            -           Akkor erről még megkérdezem Jungkookot.