Cím: Stalker with love –
2.évad
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Taehyung,
Jungkook, Seoyun
Páros: VKook
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: AU, bdsm
Leírás: Taehyung huszonhét
éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége
van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami
pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?
Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Mivel
elkezdődött a suli, ezért lassabban jövök a részekkel, de igyekszem!:) Remélem,
tetszeni fog! Jó olvasást! ^^
Fogalmam
sincs, mennyi ideig lehetek bent az ablakok nélküli szobában, teljesen egyedül,
a gondolataim mély bugyraiba merülve. Magamra kapom ruháim, melyeket ledobáltam
magamról a nagy sietségben, amikor még nem sejtettem, hogy mi lesz ennek a
kimenetele. Ha belegondolok, annyira nem is volt vészes a helyzet, nem esett át
túlzottan a ló túloldalára, lehetett volna sokkal kegyetlenebb is, de ettől
függetlenül szárazon, ráadásul nem kímélve, az időre nem figyelve nyomta belém
ujjait egymás után, mikor még el sem lazultam igazán. Fáj, még mindig sajog
fenekem, ülni nem kényelmes, ettől pedig rosszul érzem magam.
Elhiszem, hogy dühös volt rám,
elvégre a háta mögött találkozgattam egy meleg férfival, akiről semmit nem tud,
mert tulajdonképpen nem mondtam el semmit. Azt, hogy találkoztunk, tudattam
vele, azt is, hogy kikhez vonzódik, de mást nem tud. Biztosan ideges, mert
utána sem tud nézni, kivel találkozgatok, mikor már az elején tudatta velem,
hogy nem tetszik neki ez az egész. De ha egyszer nem akar tőlem semmit az a
fickó! Ő maga jelentette ki, hogy felfogta, hogy van párom, és egyébként sem
csak ebből áll az élet, barátkozni is lehet. Naiv volnék?
Én vagyok a hülye, amiért nem
szóltam hamarabb és bíztam abban, hogy más lesz ez az este. Még a telefonom
sincs nálam, hogy megnézzem, mennyi az idő, azt a szobájában hagytam, mondván,
úgyis együtt alszunk. Nem, nem szeretnék mellé feküdni, nem merek. Félek, hogy
újra nekem esik, hogy nem fogja vissza magát, kegyetlenül maga alá teper,
megmutatva, ki is a domináns kettőnk közül.
Fejem rázom a gondolatra. Idióta
vagyok, ha azt hiszem, merne bántani. Elvesztette az eszét, a düh elvakította,
nem tehet róla, hogy a múltja miatt ilyen. Nekem kellene vigyáznom rá,
gondoskodni róla, ápolgatni a sérült lelkét, hogy begyógyuljanak a mély sebek,
mégis úgy érzem, képtelen vagyok engedni neki jelen pillanatban. Ha arra
gondolok, hogy hozzám ér, automatikusan összehúznám magam, attól tartva, fájni
fog, pedig tud gyengéd is lenni.
Lehet, az én hibám. Én
találkozgattam azzal a férfival, én nem mondok el róla mindent, én szegülök
ellen, én szítom a tüzet! Megérdemeltem, észhez is kell térnem, hiszen engem is
ugyanúgy el tud vakítani a düh, mint őt, hiszen elhívtam bulizni egy idegen
férfit! Mekkora egy istenverte ostoba vagyok!
Szétnézek a szobában, ha már
megadatott az alkalom, hogy egyedül tengődjek benne. Az összes fiókot, minden
szekrényt és zugot átkutatok, hogy alapos belátásom legyen a helyre, miket
rejteget még, amit nem láttam. Belegondolva, ahogy látom, mik vannak itt,
valóban nagyon kegyes hozzám, elvégre csúnyán meg tudna büntetni, ha valóban
fenyíteni akarna, de nem teszi, nem vesz elő olyasmit, amiről tudja, hogy
komolyabb károkat is okozhat mind lelkileg, mind testileg, mint a többi tárgy.
Hiszen szeret engem, tudom, hogy így van, érzem! Miért is bántana?
Még, hogy én vagyok a hibás! Ő
rontotta el! Elrontott mindent! Nem kellett volna nekem esnie ilyen módon,
egyszerűbb lett volna, ha megbeszéljük!
Várjunk csak! Hiszen meg tudjuk
beszélni!
A felismeréstől, és hogy mekkora
hülye vagyok, homlokon csapva magam indulok ki a szobából, melynek kulcsa nálam
maradt, így be is zárom, s zsebre vágom a kis fémet. Meg kell keresnem
Jungkookot és tisztázni vele a történteket. Tartozik egy kibaszott nagy bocsánatkéréssel,
de én is jövök neki eggyel. Remélem, nem roskadt nagyon magába, nem szeretném
összetörve látni, mint aki azt hiszi, elveszített engem, mert ez nem igaz.
Mérges vagyok, de ettől függetlenül szeretem.
Magabiztos léptekkel indulok le a
lépcsőkön, hogy aztán a földszintre érve nézzek majd szét, merre lehet, s menet
közben konstatálom, hogy már besötétedett. Olyan sok időt tengődtem abban a
szobában, hogy már az éjszaka is ránk telepedett, viszont így biztos vagyok
benne, hogy neki is volt ideje átgondolni a történteket – remélhetőleg jól.
Elhaladok a konyha bejárata előtt,
csak egy gyors pillantást vetek abba az irányba, viszont rögtön utána meg is
torpanok és visszafele lépegetve lesek be oda, ahol a fiatalabb ül az
étkezőasztalnál, maga előtt tartva egy papírt, néhány másik társaságában, amik
szanaszét hevernek körülötte. Két oldalt támaszkodom az ajtófélfába
kapaszkodva, úgy nézek rá sötéten, sugározva magamból a negatív energiát,
melyet mintha csak megérezne, félve vezeti fel rám pillantását, végigmérve
tetőtől talpig. Nem szól semmit, viszont az iratot leteszi a kezéből, figyelmét
nekem szenteli, mintha csak arra várna, mondjak valamit, viszont én is ezt
szeretném fordítva.
Mély levegőt veszek, s ellépek az
ajtóból, hogy a hűtőhöz vegyem az irányt, mivel éhes vagyok, még nem vacsoráztam.
Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy sajnáltassam magam a játszószobában.
Előveszek szendvicsnek való
alapanyagokat, majd egy szelet kenyeret elővéve vajazom meg, majd pakolom rá,
amit kivettem, végül azokat vissza is teszem helyükre, hogy a külső pultnál
állva, végig az örökösön tartva szemem, fogyasszam el az ennivalóm. Továbbra is
sötéten nézek rá, ő pedig nem is fordul másfele, végig rajtam tartja szemét.
Nem tudom eldönteni, hogy ez vagy az lenne-e a zavaróbb, ha nem figyelne rám.
Az utóbbi biztosan jobban kiakasztana, elvégre azzal azt mutatná ki, hogy egyáltalán
nem érdekli, ami történt, így viszont határozottan őrlődik belülről.
- Nem
fogsz mondani semmit? – töri meg a csendet, én viszont semmiféle módon nem
reagálok kérdésére, ugyanúgy nézek rá, mint előtte.
Gyerünk,
Jungkook! Itt az alkalom, hogy bocsánatot kérj! Volt időd gondolkodni, nyögj ki
valamit! Mondj bármit, nem fogok úgysem megszólalni neked, legyen ez a
büntetésed.
- Jobban…
vagy? – ráncolja homlokát, mintha magában sem lenne biztos. – Nem akarsz
hazamenni?
A szendvics utolsó falatjait is
lenyelem, majd kezemmel megtörölve számat fordítok neki hátat, hogy kezet
mossak. Amennyire elhatároztam magam, hogy beszélnünk kell, olyannyira
változott meg a hozzáállásom, amint megláttam. Nem mintha nem akarnám tisztázni
vele a történteket, de egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Neki kellene
bocsánatot kérnie!
Megtörölve kezem indulok az ajtó
irányába, hogy elhagyjam a helyiséget, mivel képtelen vagyok egyelőre
megbeszélni ezt. Egyetlen szó sem jön ki számon, így jobbnak látom távozni,
viszont amint elérem a küszöböt, hallom, amint a szék tolódik a csempén, de már
a folyosót járom, mikor utolér. Elkapja csuklóm, amit azonnal kirántok kezéből,
viszont eléri, hogy szembeforduljak vele és újból csak álljak és nézzek rá üres
tekintettel.
- Nem
volt ennyire vészes a helyzet, hogy ezt csináld – komorodik el, de közben
szomorúnak is tűnik, én pedig nem bírom palástolni érzéseim. Szemöldökeim
homlokom közepére futnak, majd észbe kapva újból visszaveszem sötét
pillantásom. – Figyelj – fújja ki idegesen a levegőt. – Ez nem megoldás, amit
csinálsz.
Felhorkantva fordítok neki ismét
hátat, hogy faképnél hagyjam, így a nappaliba veszem az irányt, ott pedig
levetem magam a kanapéra, természetesen hanyatt fekve, ugyanis fenekemmel nem
kockáztatom meg az ülést. A fiatalabb utánam jön, amin meg sem lepődök, s a
földre ül mellettem, végig fogva tartva tekintetem övével, viszont bármilyen
szépen is néz, nem tud meghatni. Látva rajtam érdektelenségem, nem is
próbálkozik tovább beszéddel, mindössze állja pillantásom hosszú-hosszú
másodpercekig, percekig, ki tudja meddig. Nem figyelem az időt, nem érdekel
más, csak ő, én és mi. Látom benne, hogy haragszik még, de közben fél is, ami
meglep. Nem szeretném ilyennek látni, de akkor sem engedek, amíg nem kér
bocsánatot. Azt nem játszhatjuk el minden alkalommal, hogy én békítek, mert
annak semmi értelme. Ha hibázott, akkor ismerje be, utána áttérhetünk az én
ügyemre is Yoongival.
- Nagyon
fáj? – mér végig újból, mire még sötétebb pillantással illetem, mint eddig,
ezzel megadva számára a választ. – Jó, értettem, felfogtam! – sóhajt mélyet,
majd ezúttal bűnbánóan néz vissza szemeimbe. – Sajnálom. Nem akartam ilyen
szintű fájdalmat okozni, csak… igazából még mindig dühös vagyok. Tudni
szeretném, ki az a férfi. – Nem felelek, így idegesen szusszant egyet, majd
felém nyújtva kezét először nyitom szólásra szám.
- Ne
merj hozzám érni! – dörmögöm orrom alatt, de tökéletesen érti, mit mondok, így
le is dermed egy pillanatra, s csak aztán ejti vissza ölébe karját.
- Legalább
mondtál valamit – néz el oldalra. – Mit vársz, mit mondjak? Mit tegyek, hogy
elfelejtsük a történteket? Már mondtam, hogy sajnálom, de szerintem akkor sem
volt olyan vészes, mint amilyennek beállítod a viselkedéseddel.
- Téged
hogyan bántott? – kapok az alkalmon, hogy többet kiszedjek belőle, de
kérdésemre rémülten nyílnak tágra szemei.
- Nem
így, mármint… ez összetettebb ennél, nem tudom egy rövid mondatban
összefoglalni és nem is akarom. Nem akarok emlékezni rá.
Egy pillanat alatt változnak meg
érzéseim. A harag elszáll belőlem, helyét átveszi a sajnálat, az, hogy
gondoskodni szeretnék róla, meggyógyítani a sebeit, hogy ne kelljen többé arra
a rosszra gondolnia, viszont ahhoz tudnom kell, hogyan bánt vele az a férfi.
Nagy segítség lehet, hogy megmutassam számára, amit ő tett, lehet jó is, nem
csak rossz. Így kellene tennem, megmutatni neki ugyanazt, vagyis hasonlót, hogy
a jó emlék átvegye a rossz helyét. Ez lenne a tökéletes megoldás, de amíg nem
mond róla semmit, addig nem fogok tudni lépni, addig abban sem vagyok biztos,
hogy megengedné, én domináljak. Az egy dolog, hogy kijelentette, nekem átadná
magát, de amíg ő sincs erre lelkiekben felkészülve, nem tehetem meg, hogy
bepróbálkozom, hiszen nem is hagyná. Ha az első percekben sikerülne is nekem
irányítani, utána fordulna a kocka, mert megijedne. Szinte látom magam előtt az
egész szituációt.
Alkarjaimon megtámaszkodom, úgy
nézek tovább le rá, ahogyan a földön ül, s ezúttal nem tudok semmilyen érzelmet
kiolvasni szemeiből. Látom rajta, hogy próbálja eltakarni a valódi érzéseit, de
már egészen jól kezdem kiismerni, így tudom, hogy legbelül csak úgy kavarognak
benne a különböző gondolatok a rossz ómenekkel együtt.
- Nem
haragszom – jelentem ki váratlanul, mire alig észrevehetően, de meglepett arcot
vág. Igen, biztosan őrültnek néz, elvégre kizavartam a szobából, nem engedem,
hogy hozzám érjen, de így, hogy itt ül előttem, egészen másképp látom a
helyzetet, főleg, hogy volt időm gondolkodni. – Mármint de, haragszom, de nem
annyira, mint lehetne. Tudom, hogy miért vagy dühös, és azt hiszem, túlzottan
féltékeny vagy, de felesleges. Nem haragszom, mert tudom, hogy milyen vagy, mi
történt veled, erről pedig neked még beszélned kell, másképp nem tudok segíteni
és szeretnék. Másrészről pedig haragszom, mert bármi is történt a múltban, nem
jogosít fel arra, hogy így bánj velem! Velem! Ismétlem, nem vagyok az
alávetetted, nem vagyok semmiféle próbaidős vagy egy gyors kaland, akivel így
bánhatsz! Nem mondom, hogy visszaadom, mert van szívem, de megfordult a
fejemben, hogy agyoncsaplak emiatt.
- Mit?
– vág közbe hitetlenül.
- Jól
hallottad! Nem megyek haza, mert nem akarok, itt szeretnék lenni, mivel már
megígértem, és egyébként sem… hagynálak magadra – nézek el ezúttal én másfele,
csak ne rá. – Mindenesetre, ha őszintén megbántad…
- Igen,
igen, igen és igen! Megbántam, oké? – vált egyre kétségbeesettebbe. – Ne
taszíts el emiatt, kérlek! Te ne!
Szívem nagyot dobban, ahogy könyörög
nekem, s ekkor meglátok benne valamit, amit még eddig egyszer sem. Egy
elveszett kisfiút, aki össze van törve, segítségért kiált, de senki nem hallja
meg, senki nem veszi észre néma kérlelését. Szívem megesik rajta,
legszívesebben magamhoz ölelném, de még mindig haragszom valamilyen szinten.
Megértem, hogy miért ilyen, hogy miért tette azt, amit, de még túl friss az
élmény, ezért képtelen vagyok közelebb húzódni hozzá, hogy bármilyen testi kontaktusban
részünk legyen.
- Nem
foglak eltaszítani magamtól, de… erre aludnom kell – fújom ki feszülten a
levegőt. – Ha nem beszélsz, akkor… nincs értelme folytatnunk a társalgást.
Felmegyek a harmadikra – ülök fel, s így indulok neki a nappaliban, hogy valóban
fogjam a cuccaim és átköltözzem az éjszakára.
- Mi?
– pattan fel ő is azonnal utánam, így hamar utamat is állja, de teszek egy
lépést az ellenkező irányba, hogy meglegyen a tisztes távolság, így éreztetve
vele, hogy rosszat tett, és továbbra sem szeretném, ha hozzám érne. Még mindig
fáj a fenekem. – Ne csináld ezt! Miért akarnál máshol aludni? Ha kell, akkor
alszom a földön, de ne menj oda fel! Te magad mondtad az előbb, hogy nem vagy
az alávetettem, nem? Még a játszószobát is fel akarod újítani, akkor miért
mennél fel oda, ahol tudod jól, hogy mások is voltak előtted?
- Beszélsz?
- Ne
zsarolj ilyennel! – vált át komorba, amivel megijeszt, de tudom, hogy milyen. –
Te se mondasz semmit arról a férfiról, akivel találkozgatsz! Akkor nekem miért
kellene mondanom bármit? Ha én megnyíltam, elvárom, hogy te se titkolózz, hanem
mondj el mindent, márpedig mostanában én beszélek többet, te pedig síri
csendben vagy a saját dolgaidról.
- Nekem
nincs mit mondanom! – csattanok fel. – Sajnálom, hogy nincsen olyan életem,
amiről annyira sokat tudnék ecsetelni, mert ez a férfi sem jelent semmit,
egyáltalán nem lényeges, hogy ki ő, mert nem számít! Nem tettem semmi rosszat,
amiért így kellene velem bánnod, és ne érj hozzám, már mondtam! – csapom félre
karját enyémmel, mikor idő közben felém nyújtja, ő pedig egyszerre tűnik
meglepettnek tettemtől és haragosnak. – Nem arról van szó, hogy nem kellene
figyelned rám, de a túlzott féltékenykedés se jó! Nem tudod, hol a határ?
- Annyira
hisztis vagy! – emeli égnek ezúttal ő szemeit, nekem pedig tátva marad szám
kijelentésétől.
- Igen?
Azt mondod? Hisztis vagyok, amiért kiállok az igazamért? Hisztis, mert azt
hiszed, csak az a jó, amit te látsz, és nem vagy képes túllépni a múlton,
amiben én segíteni akarnék? – Ekkor egy pillanat alatt hallgatok el, ahogy
látom tekintetét megváltozni, s üvegessé válnak szemei, ami ijesztően hat, de
jól tudom, hogy megbántottam, és azt is tudom, hogy mivel. Elhamarkodott
kijelentés volt tőlem a fejéhez vágni ilyen mérgesen, hogy nem tud túllépni a
múlton, mikor azt sem tudom, pontosan mi történt vele. Nem várhatom el, hogy
egyik pillanatról a másikra megváltozzon, éppen erről papolok magamnak nap,
mint nap, erre észre se veszem, de némán mégis ezt követelem tőle. – Sajnálom,
nem úgy gondoltam, én…
- Menj
csak fel abba a szobába – szól közbe monoton hangon, amitől keserűen facsarodik
össze szívem. – Pakolj át, vigyél át mindent, van rá tíz perced, úgyhogy siess!
- Jungkook…
- Nem
indulsz? Telik az idő. Tudtommal át akartál menni nemrég, vagy már mást
mondasz? Úgyis olyan barbár módon bánok veled, nem is értem, minek vagy itt –
mosolyodik el, viszont ebből előbb sugárzik a megbántottság, így nem is veszem
magamra egyetlen szavát sem, elvégre a sértéseket nem gondolja komolyan
ilyenkor az ember. – Elmegyek, simán elrandizgatsz mással, aztán még én vagyok
a kegyetlen és szívtelen, ha ezért dühösen neked állok! Még mindig tartom magam
ahhoz, hogy nem voltam durva, ha pedig mégis annyira nagyon fáj a feneked,
akkor az el fog múlni egészen hamar. Most pedig menj!
- Nem!
– vágom rá magasabb hangon. – Igen, fáj, de…
- Fáj,
de? De? Nem érdekel, még csak hozzád sem érhetek, pedig… menj fel! Menj már
fel! – hunyja le szemeit, kezeit pedig ökölbe szorítja.
- De
nem akarok!
- Menj
fel, mielőtt olyat mondok vagy teszek, amit mindketten egy életre megbánunk –
vált suttogásra, s szemeit vészjóslóan nyitja résnyire, nekem pedig összeszorul
a torkom.
Sikeresen eléri szavaival a kellő
hatást, ugyanis néhány másodperces habozás után magamtól kerülöm ki és sietek
fel a lépcsőn, hogy mihamarabb fogjam a cuccaim és felköltözzem régebbi
szobámba.
Megbántottam. A lelki fájdalom
kegyetlen, belülről emészt fel, én pedig a fejéhez vágtam azt, amit nem szabadott
volna. Kimondta, őszintén kimondta, hogy sajnálja, én mégis tovább
makacskodtam, és mindez miért? Yoongi, a tanár miatt, akit leöntöttem a
kávézóban. Ha ő nem jön a képbe, akkor most nem lesz ez a féltékenykedés, nem
gurul be egyikünk sem annyira, hogy összekapjunk, főleg nem, hogy a legrosszabb
dolgot vágjuk a másik fejéhez.
Megijesztett azzal, ahogyan
megfogalmazta utolsó mondatát. Attól tartott, hogy olyat mondana vagy tenne,
amit mindketten megbánnánk. Ezek szerint képes lenne fájdalmat okozni, ha
elveszíti a fejét, mert még nem változott, nem gyógyult meg, én meg tudat alatt
mégis ezt várom el tőle, holott segíteni szerettem volna. Annyira érzéketlen,
hülye vagyok!
Hanyatt vágom magam az ágyban, majd
a párnába nyomva fejem ordítok bele, mely tompítja hangom, de legalább ki tudom
adni magamból a feszültség egy részét. Egy boksz zsákra lenne szükségem, az
segítene abban, hogy jobban érezzem magam. Felszabadultabb lennék, másképp
állnék a fiatalabb elé, akit megsértettem, de ha úgy vesszük, egálban vagyunk,
elvégre én is rosszul érzem magam amiatt, amit tett, de igaza van. Az közel sem
volt annyira vészes, mint lehetett volna. Megmondta, hogy abban a szobában
élnek a szabályok, ő mindenről előre tájékoztatott, én vagyok az idióta, amiért
ezt nem fogtam fel. Mivel már járunk, simán mondhattam volna, hogy nem megyek
fel a szobába. Higgadtan is megbeszélhettük volna, de nem, nekem mindenképp
ugranom kellett minden szavára. Végül is, amint kimondtam a biztonsági
szavakat, elengedett, szó nélkül, az pedig, hogy dühös volt, az én hibám,
ahogyan az is, hogyha tudtam, mennyire fáj, nem szóltam hamarabb.
Mellette akarok lenni. Most már nem
érdekel, mit tett, csak vele szeretnék lenni, hozzá bújni. Nem gondoltam, hogy
ennyire fogom érezni a hiányát, ha külön szobába kerülök. Most, hogy végre
együtt vagyunk, fáj a szívemnek, hogy még a házon belül is külön kell aludnunk,
mindössze azért, mert nem bírom befogni a számat. Mindenről én tehetek. Én
vagyok az egyedüli hibás.
Reggel
nyúzottan kelek olyan pozícióban, ahogyan voltam, mikor bevágtam magam az
ágyba. Be se takartam magam, még arra sem vettem a fáradságot, hogy levegyem a
ruháim. Amint bejöttem ide a cuccaimmal együtt, azokat is saját magam
társaságában vágtam le, csak azokat a földre, én pedig az ágyon kötöttem ki.
Lassan felülök, s csak ekkor fordulok az ablak irányába, ahonnan a reggeli fény
beszűrődik a szobába. Fejem oldalra döntöm, úgy nézek ki, s figyelek arra,
mennyire érzékelhető még a fájdalmam, ami tegnap szörnyűnek tűnt, viszont
boldogan veszem észre, hogy annyira nem is vészes. Tudok ülni!
Úgy, ahogy vagyok, nem mosakodva,
elindulok a folyosón, hogy a konyhába menjek és reggelizzek. Az örököst nem
tudom, hol kereshetném, nem is szeretném zaklatni egyelőre, lehet, még alszik,
hiszen az időt se tudom pontosan, mivel nem néztem meg.
- De
rég láttalak! – kiált fel boldogan Seoyun, én pedig összerezzenve nézek fel rá,
ahogy konstatálom, ő áll a konyhában s van nagy munkában valami étellel.
Viszonzom mosolyát, úgy lépek mellé, hogy a hűtőben keressek valami reggelinek
valót. – Ó, majd én készítek reggelit, te szerintem menj és tedd rendbe magad,
mert… hogy is mondjam… - húzza el száját végigmérve, de nem folytatja, én pedig
automatikusan emelem karom, hogy megszagoljam magam.
- Igaza
van! Megyek és… lefürdöm. Előre is köszönöm a reggelit – mosolygom hálásan,
majd már el is hagyom a konyhát.
Kínosan érzem magam, nem számítottam
rá, hogy más is fog a házban tartózkodni kettőnkön kívül, de mire is
számítottam? Most nem dobta el a munkáját miattam, hiszen most értek vissza egy
utazásból, ami a munka miatt volt, a vállalat érdekében. Nem szólhatok bele,
nem is tehetem, nem is értek hozzá. Lehetséges, már az irodájában van és
dolgozik, de szerintem neki is készül az étel, hogy megreggelizzen, mivel még
viszonylag korán lehet.
Gyors zuhanyt veszek és öltözöm át
az itt lévő ruhák egyikébe, melyek még az ideiglenes szobámból nem is lettek
elpakolva, amiről szintén beszélnünk kell később Jungkookkal, mivel mellette
szeretnék lenni. Úgy gondolom, mindketten komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat,
úgyhogy ha úgyis mindig mellette leszek, ez a minimum, hogy átpakolunk hozzá.
Rosszul érzem magam a tegnap
történtek miatt. Meg szeretném beszélni vele, hogy rám mindig számíthat,
felejtse el, mennyire akadtam ki rá, mert csak le kell ülnünk, nyugodtan
megbeszélni a problémánkat és utána minden szép és jó lesz. – Álmodozom én.
Miután felfrissülök, bekopogok a
szobájába, bár válasz nem érkezik onnan. Csendesen nyitok be, s először csak
fejemet dugom be, hogy megnézzem, bent tartózkodik-e, így meg is hallom a
zuhany hangját, ebből pedig egyből lejön, hogy itt tartózkodik. Veszem a
bátorságot, hogy bezárva magam mögött az ajtót, belépjek teljes testtel a
helyiségbe, viszont amint ez megtörténik, máris elönt a félelem. Nem szeretnék
még egyszer veszekedni, de tartok tőle, hogy nem fog meghallgatni. Hogyan
érhetném el, hogy meghallgasson? Egy belső hang már mondja is a választ,
miszerint engedjem közel magamhoz, ne taszítsam el úgy, mint múlt éjjel.
Váratlan ötlettől vezérelve indulok
a fürdő irányába, miközben ledobálom magamról az újonnan felvett ruhákat.
Őrült, de remélem, hatásos ötlet. Egy szál bokszerben nyitok be bármiféle
előjel nélkül a fürdőszobába, majd azt elég hangosan zárom vissza ahhoz, hogy
hallja érkezésem. Látom alakját a zuhanyzóban, így azt is észreveszem, hogy
felém fordul, viszont nem sokáig tesz így, hamar visszafordul eredeti helyére,
én pedig ledobom magamról az utolsó ruhadarabot is, hogy aztán benyitva hozzá a
fülkébe, csatlakozhassak hozzá. Nem érdekel, hogy most voltam zuhanyozni, csak
egyetlen cél lebeg lelki szemeim előtt; békülni.
Nem szólok egy szót se, ahogyan ő
sem, így lépek mögé, hogy hátulról öleljem magamhoz, mire először megfeszülnek
izmai, végül mégis elengedi magát, mikor állam vállán támasztom meg. Kezeit enyéimre teszi, hüvelykujjával lágyan
simogat, mire nyakára, majd vállára hintek egy csókot.
- Bocsánatot
szeretnék kérni – szólok csendesen, ő pedig ekkor fordul velem szembe, végig
tartva magát ölelő karjaim között, s nyakamra fogva, ujjával végigsimítva
arcomon tapad ajkaimra, amitől először megijedek, de hamar realizálom a
helyzetet, így viszonzom is.
- Ma
már… ma már haza akarsz menni? – támasztja össze homlokunk. – Nem így terveztem
az ittléted.
- Hát
ideköltözni nem fogok egy jó darabig – vágom hozzá, mire látom rajta a
keserűséget, így halovány mosolyra húzom ajkaim. – Ettől függetlenül nem fogok
hazamenni. Nem addig, amíg nem beszéltünk meg mindent, amit kell, lehetőleg
veszekedés nélkül.
- Akkor
ne hisztizz – húzódik el, így én is elengedem. – Csak úgy bejöttél vagy
mosakodni is szeretnél? Esetleg tegyek róla, hogy kelljen? – jelenik meg
jellegzetes pajzán vigyora arcán, mire szemeim forgatom. – Ha ezt csinálod, nem
lesz kérdés a válasz.
- Már
elmentem egyszer, mert Seoyun beszólt. Tudod, múlt éjjel nem aludtam valami
jól, nem mentem el… úgy igazából semmit se csinálni. Miután elküldtél,
felmentem, bevágtam magam az ágyba, dühöngtem, aztán úgy, ahogy voltam, aludtam
– rántok vállat, ő pedig meglepetten pislog nagyokat.
- Ennyire…
rosszul érezted magad?
- Te
is sok ostobaságot csinálsz, mikor dühös vagy, nekem meg csak egyszer csúszik
ki a számon valami rossz, aminek nem kéne, ráadásul rögtön kapcsolok is, hogy
ezt nem kellett volna, de te persze, hogy elzavarsz! Szerinted hogyan aludtam ezek
után?
- Fáj
még? – mér végig, én pedig határozottan bólintok.
Nem beszélünk tovább, ez úgysem az
erősségünk, ha bocsánatról vagy békülésről van szó. Nálunk a tettek beszélnek,
így újból magához húz, hogy megcsókoljon, viszont ezúttal nem húzódik el azonnal.
Szenvedélyesen csókol, nyelvét is átvezeti hozzám, hogy táncra hívja enyémet,
így jobban oldalra biccentem fejem, hogy kényelmesebben egymáshoz férjünk.
Hosszas percekig csak állunk a folyó víz alatt, öleljük és csókoljuk egymást,
mintha nem lenne holnap, vagy bárki közénk állhatna, de ezt erősen kétlem. Ha ő
szeret engem, ráadásul a tegnap este után is így áll hozzám, akkor nem lehet
baj. Én is szeretem, ezért történjék bármi, ki fogok állni mellette. Többé nem
szólok be a múltja miatt, mert jól tudom, hogy mennyire fájdalmas emlék ez
számára, így most már az új célom az lesz, hogy a lehető legtöbbet, finoman
kiszedjem belőle, majd megmutassam, igenis létezik még az a szerelem, amit ő is
tapasztalt fiatalabb korában. Nem kell mindig dominálnia ahhoz, hogy jó
kapcsolatban legyen, mert mellettem ugyanaz maradhat, aki.
- Egyébként
– szólalok meg, mikor elhúzódunk egymástól. – Nem kell nekem tanítani semmit a
vacsorával kapcsolatban… a családoddal. Tudod, vendéglátást tanultam, képben
vagyok mindennel.
- Igazán?
Gyakorlatban is? Tudtommal egy kávézóban dolgozol, ott meg nincsenek olyan
dolgokra szükségeid, mint ami nálunk kelleni fog majd. Viszont – húzza el
száját, amivel megijeszt – vigyázz, mit mondasz majd, mert ők nem… nem tudnak
mindent, tehát ne szólj semmi félreérthetőt, ha célozgatni próbálnának bármire.
- Hogy
érted azt, hogy nem tudnak mindent? – ráncolom szemöldököm.
- Nem
mondtam el nekik mindent, csak… nagyvonalakban vázoltam a helyzetet, de
szerintem átláttak rajtam. Gyerek voltam még, nem hazudtam olyan jól, mint
most. Azóta beletanultam a szakmámba, ahol hazudni tudni kell, úgyhogy nem
tudnak belőlem semmit kiszedni, ha nem akarom.
- Nekem
is hazudsz?
- Már
nem – simít végig arcomon. – Amíg alávetettként voltál jelen az életemben,
addig eszemben sem volt, hogy elmondjak neked bármit az életemmel kapcsolatban.
Elég volt, hogy annyit tudsz, ki vagyok, hogy mennyire vagyok befolyásos, mivel
akkor nem lehet kérdéses számodra, hogyan állj hozzám. Persze, te ezt is
megdöntötted. Már a próbaidő alatt olyanokba vittél bele, amit soha senkinek
nem engedtem előtte. Még azt is tudod, hogy félek a víztől!
- Mernél
nem beszélni! – húzom magamhoz egy újabb csókra, ezzel lezártnak tekintve a
témát, ő pedig veszi az adást, máris szorosan ölel magához, nem foglalkozva
azzal, hogy a víz még mindig folyik.
Ez a nem hétköznapi veszekedés nagyon döbbenetes volt. Szerintem ijesztő hogy Kook a felgyűlt dühöt és feszültséget csak szexuális "bántalmazással" tudja kezelni. Nyilván az előző alávetettek és az a múltbéli kapcsolat jócskán ráteszi a bélyegét, de ez akkor sem normális. Egy párkapcsolatban ez valóban sose, semmilyen körülmények között nem lenne szabad megtörténnie, így teljesen jogosnak érzem TaeTae félelmét és csalódott dühét. Én is ugyanígy elküldtem volna a fenébe, mert végül is most volt az első olyan alkalom, amikor úgymond Kook kimutatta a foga fehérjét. A legdurvább hogy kook szerint ez semmiség volt! o.o Nem tudtam eldönteni elsőnek, hogy ilyen érzéketlen vagy ennyire durva bántalmazáson mehetett át anno.
VálaszTörlésNyilván Taehyung joggal kérte ki magának a bocsánatot és örülök hogy meg akarta beszélni vele, de ekkora aknára lépni, hogy a múltjáról ilyet köpjön be "Hisztis, mert azt hiszed, csak az a jó, amit te látsz, és nem vagy képes túllépni a múlton, amiben én segíteni akarnék?"
Kook reakcióra erre annyira ijesztő volt, hogy biz' isten meghűlt az ereimben a vér és levegőt is elfelejtettem venni. Most kezdek rájönni, hogy akármilyen sármos, ragaszkodó, gyerekesen birtokló fiatalember, ő valahol legbelül még mindig az a domináns kis "szörnyeteg" mint volt. "Menj fel, mielőtt olyat mondok vagy teszek, amit mindketten egy életre megbánunk" Ez a mondat... Bianka te ekkora szadista nem lehetsz szegény olvasóiddal szembe. Esküszöm totál meghaltam belülről itt!!! Fúúú én totál azt hittem, hogy kész itt a vége a kapcsolatuknak! TaeTae egyem meg hogy megbánta, akkora szája van basszus, egyszer ez lesz a veszte. Az általános bölcselet, miszerint akkor érezzük valaminek/valakinek a hiányát mikor már nincs mellettünk/velünk annyira igaz itt is. Azonnal magányosnak, kétségbeesettnek érezte magát. Már az se érdekelte, hogy mit tett vele pár órával ezelőtt, csak ne veszítse el.
Taehyungra visszatérve, az az érzelmi hullámvasút nagyon jól lett érzékeltetve a fejezet legelején. A tény megállapítás, az önmagunk hibáztatása és önsanyargatás, majd az egész átcsap dühbe és a másik fél hibáztatásába és a konklúzió és megoldás véghez vitele. Úgy vélem ezt a folyamatot sokan megélik életük során, velem is annyiszor megtörtént ez, úgyhogy újabb pirospont. Volt pro és kontra vádak, Taehyung pedig emiatt olyan emberi karakter.
Örülök, hogy végül együtt maradtak és meg tudták oldani a problémát,mindkét fél bocsánatot tudott kérni. Nagyon várom a folytatást!
Na szóval, végre eljutottam addig, hogy letegyem a hátsóm a gép elé és írjak választ neked. :D
TörlésKezdeném azzal, amivel tegnap is, hogy WOW! Te aztán nem fogysz ki a szóból! Ez volt az első reakcióm, ahogy megláttam a hsz. terjedelmét.
First of all, írtad, hogy durva ugye, hogy Kook csak így tudja levezetni a feszültségét, hogy szexuálisan bántalmazza a másik félt, de ha belegondolsz az alávetetteket is pontosan azért tartotta, mert végig benne volt a régi sérelem. Well, igen, vannak ilyen érdekes pszichés esetű emberek, de én amondó vagyok, mindenre van gyógymód! Nem tudom, melyikre esett a voksod, hogy érzéketlen vagy ennyire durva bántalmazáson ment át, mindenesetre érdekes meglátás mindkettő. Úgyis kiderül minden idővel. ^^
Nyeheheheheh, ez volt a cél. Mikor írtam, olyan happy voltam, na mondom ezen tuti ki fognak akadni az olvasók. XD Beleképzeltem magam a helyzetbe, és... fúh, hát igen, tipikusan én is tudok így veszekedni. Mármint én inkább, mint Tae, hogy dühömben olyan dolgokat vágok a másik fejéhez, amit nem kellene, utána meg persze meg is bánom, de azért nem olyan egyszerű ez. >< Kook reakciója is... hát szerintem azért sokan vagyunk így, hogy valahogy hasonlóan reagálnánk egy ilyen elszólásra, de tőle azért jól mondtad, ijesztő. :D
Imádom, hogy Tae nagy száját szidja mindenki! XD Imádom írni. xD Amúgy mondasz valamit, lehet szadista vagyok. Muhahahahaa!
Köszönöm szépen, már gyűlnek a piros pontjaim tőled! *-* Fel kellene írnom őket XD
Örülök, hogy ez is tetszett! *-*