[18/25] Stalker with love [+18]

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Taehyung, Jungkook                        

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Itt is az új rész, ami végre a randi napja! Remélem, tetszeni fog, jó olvasást hozzá! ^^

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Csillogó szemekkel nézek szét a standoknál, melyek mellett elsétálunk. Több helyen is meg kell állnunk, ahol kiharcolok magamnak valami édességet, gumicukrot és ilyesmiket, amiket természetesen meg is vesz nekem, de nem kerüli el a figyelmem, hogy sokszor ferde szemmel néz rám, néhol pedig megbújik egy őszinte mosoly szája sarkában. Örülök neki, hogy nem szól meg a lelkesedésemért, s őt is sikerül rávennem, hogy egyen a vett nassolnivalókból. Reménykedem benne, hogy belőle is előjön valahol az őszinte gyermek, még ha felnőttek is vagyunk, mégis csak férfi, aki sose nő fel.

            Egy padhoz sétálva vetem le rá magam, mire felszisszenek, s meg is ugrok picit, majd úgy helyezkedem, hogy kényelmesebb legyen. Egyik kezemben egy hosszú gumicukrot fogok, melynek másik fele a számban van, így nézek fel a fiatalabbra, aki vigyorogva veti le magát mellém. Gondolom, tetszik neki, hogy még mindig sajog a hátsóm a tegnapi incidensek után.

            -           Ennyire szeretsz ilyeneket enni? Gyakran jársz vásárokba? – néz a félig számban lévő édességre.

            -           Nem igazán, de ha megfordulok egy-egy ilyen helyen, akkor szívesen nézek végig minden árust. Ilyenkor sokkal fiatalabbnak érzem magam, mintha még mindig gyerek lennék, ez meg jól eső érzés amellett, hogy egyedül élek a városban. Mondanám, hogy te ezt nem értheted, de igazából te is egyedül élsz, úgyhogy… - húzom fel vállam. – Habár nálad sűrűn fordulnak meg az emberek velem ellentétben.

            -           Ó, ez elég féltékenyen hangzott – kuncogja, mire résnyire szűkítem szemeim és egy erősebb harapással és húzással tépem ketté a gumicukrot. – Mindenesetre, megleptél, hogy itt meg akartál állni. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire fog kerülni a választásod. Ha már sétáról álmodoztál, arra gondoltam, elmegyünk egy parkba, esetleg folyóhoz, egy kisebb tóhoz, még az is megeshet, hogy a tengerpartra.

            -           Az elég messze van – rázom fejem. – Képes lennél oda elvinni, ha ezt kérném?

            -           Ez a te napod, nem? Nekem nem gond – pislog ártatlanul, mire nagyot dobban szívem. Egyszerűen nem szeretném elhinni, hogy valóban olyan kegyetlen, érzéketlen, mint amilyennek beállítja magát. Szeretném azt hinni, hogy az ilyen pillanataiban őszinte, nem rejteget hátsó szándékokat, de közben mégis előttem állnak a tények, a szerződés, a vörös szoba, az egész fétise, a szerelemről a véleménye és még sorolhatnám. Bárcsak… elengedné ezt.

            -           Imádom, hogy ezt csak úgy kijelented, pedig nem is vagy a randik híve – rázom fejem, ő pedig csendben figyel felém fordulva a padon. – Olyan lehetőség nincs, hogy néha fordítsunk a felálláson? Mondjuk, hogy ne csak az én fenekem menjen szét – sandítok rá óvatosan szemem sarkából, viszont csak önelégült mosolyával találom szembe magam.

            -           A szerződés értelmében azt kell tenned, amit én szeretek, amit én élvezek, amire kérlek, márpedig én nem fogom élvezni, ha te teszed be nekem.

            -           Férfiaknál ez változatos – nyelem le az utolsó falatot is a cukorból, így keresztbe fonom karjaim lábaimmal együtt. – Akár ki is próbálhatnánk! Honnan veszed, hogy nem tetszene? Miből gondolod, hogy én majd mindig tűrni fogom, hogy én legyek alul, mikor…

            -           Nem kell alul lenned, felettem is lehetsz – csillannak fel szemei, mire homlokon csapom magam.

            -           Tudod jól, hogy nem így értettem – sóhajtom. – Ilyen tekintetben olyan vagyok, mint te. Én is szívesebben irányítok, minthogy alávessem magam valakinek.

            -           Nem – vágja rá, én meg feladom a harcot ilyen téren, nem mintha lett volna rá esély, hogy belemenjen.

            -           Szóval – köszörülöm meg torkom – te még soha nem randiztál? – Kook válasz gyanánt sötét pillantással illet, mire összerezzenek, s azt se tudom, hova nézzek hirtelen szégyenemben, mivel tekintetével egyenesen azt az érzést kelti bennem, mintha valami rosszat mondtam volna. – Most mi van? Nem tettem fel semmi indiszkrét kérdést, vagy talán erre sem vagy hajlandó válaszolni? Ezt sem tudhatom, ahogyan azt sem, hogy milyen a családod, kik a barátaid, meg úgy alapvetően rólad bármit?

            -           De… randiztam már. – Válaszával meglep, s szemeim tágra is nyílnak, miközben közelebb hajolok hozzá, hátha bármit ki tudok olvasni szemeiből.

            -           Nem úgy volt, hogy másnak ezt még nem engedted meg, hogy én vagyok az első? – ráncolom szemöldököm, de a kíváncsiságom nagyobb annál, minthogy megsértődjek. – Vagy a mostani randit számolod?

            -           Nem hazudtam neked, ha erre akarsz kilyukadni – támaszkodik meg a pad támláján, s tenyerében támasztja meg állát.

            -           Én ezt nem…

            -           Válaszoltam, tehát? Mire akartál kilyukadni?

            -           Én nem hittem, hogy ilyen választ fogsz adni – rökönyödöm meg, majd megköszörülve torkom folytatom. – Tehát volt már volt randid… akkor az olyan rosszul sikerült, hogy inkább számításba se veszed, és nem is próbálkozol újra?

            -           Nem sikerült rosszul, jó volt – feleli szemrebbenés nélkül, én meg egyre értetlenebbül állok előtte.

            -           Akkor nem értem.

            -           Nem fogok a magánéletemről beszélni, Taehyung.

            -           Jellemző – forgatom szemeim, s jelenleg cseppet sem érdekel, hogy ezzel milyen hatást váltok ki nála. – Te bezzeg mindent tudsz rólam – mutatok rá, ő pedig csak mosolyog, amivel felbosszant. – Legalább tagadhatnád! – emelem meg hangom.

            -           Minek tagadjam? Az elérhető információknak mindnek a birtokában vagyok. Amit csak lehet, azt tudom rólad, hogy hova jártál iskolába, milyenek a végzettségeid, az eredményeid, hol dolgoztál, hol éltél, mindent. Ezek kész tények, mondhatni adatok, amik több helyen fel vannak jegyezve, úgyhogy, ha ügyes az ember, akkor meg tudja szerezni őket, nekem meg megvannak az embereim hozzá, hogy ha akarom, akkor tálcán kínálják nekem az információkat egy adott személyről.

            -           Tök jó – veszem fel azt a pozíciót, amit ő is. – És nekem mikor fogod tálcán kínálni a rólad tudni valókat?

            -           Minek akarsz rólam bármit tudni?

            -           Mert te miért tudhatsz rólam ennyi mindent, ha ez nem lehet kölcsönös ismeretség? Ennek semmi értelme – fújom fel arcom. – Nem hiszem, hogy olyan nagy dolgot kérnék.

            -           Én se tudok rólad mindent. Mint már mondtam, ezek kész tények, adatok, amiket bárki megtalálhat magának, viszont ez közel sem a lényeg, nem minden. Amire igazán kíváncsi vagyok, az a másik személyisége, amit nem tudok holmi papírokból kitalálni, ahhoz az kell, hogy beszélgessek, együtt legyek azzal, akit meg szeretnék ismerni, nekem meg egészen könnyen meg szoktak nyílni az alávetettjeim. Te is megtehetnéd azt a szívességet, hogy a makacskodás helyett megnyílsz, habár már kezdelek egészen kiismerni. Kis makacs és önfejű vagy. Hogy őszinte legyek, nem találkoztam még hozzád hasonlóval.

            Zavarban érzem magam, nem is akármennyire. Megint úgy beszél hozzám, hogy azt se tudom, hova nézzek, mit mondjak, mit is kellene egy ilyen kijelentésre reagálnom. Más vagyok, mint a többiek, ebben eddig is biztos voltam, de ezt mind úgy jelenti ki, mintha tetszene neki, pedig ez a másság nem feltétlenül olyan jó számára. Szerelemre vágyom, a két hét leteltével pedig egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem fogom aláírni a szerződést, mert nekem nem ez kell, hanem kapcsolat, amit ő elítél. Nem szeretném elveszíteni, úgy érzem, szívesen maradnék mellette, habár nem tudnám megmondani, miért is érzek így, de egy valami egészen biztos. Nem tudok megfelelni az elvárásainak, nem vagyok képes rá, hogy hónapokig alávessem magam az akaratának, akkor sem, ha ott vannak a biztonsági szavak. Nem így akarok élni, de mégis mellette szeretnék maradni. Valószínűleg csak azért érzek így, mert évek múltán végre találtam valakit, aki legalább tetszik, akivel van egy kölcsönös vonzalmunk, viszont neki nem kellek többre, amit nem is győz ismételgetni. Mégis… ha így folytatja, ha ilyeneket mond nekem, akkor fájni fog a vég, hogy nem maradok mellette, hiszen… erre a döntésre jutottam. Így nem maradhatok, az mindkettőnk számára csak mérgező lenne. Belegondolva, már az anyja is ismer, vajon hogyan fogja neki elmagyarázni, hogy már nem vagyok többé képben?

            Az utcában sétálunk tovább, majd az ebéd miatt be is ülünk egy egészen szép étterembe, amit alapvetően nem engedhetnék meg magamnak, s először meg is hátrálok, hogy ilyen helyre nem mehetünk be, aztán tudatosul bennem, hogy egy igazán gazdag férfi társaságában vagyok, s ezután már csak egy erőltetett mosollyal lépek be mellette.

            A hely tágas, jobbat elképzelni sem tudnék, ahol valaha megebédelhetek, most viszont áldom az eget, hogy összesodort a sors egy ilyen fickóval. Biztos vagyok benne, hogy sokba kerül itt egyetlen tányér étel is, viszont most mégsem kell azon filóznom, vajon mennyit engedhetek meg magamnak. Annyit ehetek, amennyit csak akarok, így mikor leülünk egy asztalhoz, a nagy választékból aligha tudom letenni egyre a voksom, így végül ugyanazt rendeltetem, amit Jungkook is kér, ő pedig fejét rázva mosolyog rajtam. Még meg is szól érte, hogy sugárzik rólam, hogy nem szoktam ilyen helyekre járni, ez pedig mennyire édes szerinte, engem viszont zavarba hoz – nem mintha nem érezném így is kényelmetlenül magam egy ilyen szokatlan helyen.

            -           Ma még nem szóltál rám semmi miatt, pedig már dél van – nézem meg telefonomon az időt, s meglepetten húzom fel szemöldököm, elvégre is tegnap ilyenkor már megjártuk a játszószobáját, majd el is fenekelt pontosan kilencszer.

            -           Még messze a nap vége, márpedig ma még az enyém vagy – sötétül el pillantása, mire nagyot kell nyelnem. Azonnal megjelenik előttem a kép, hogy ezután ki tudja, hova megyünk, ráadásul a kocsija ablaka sötétített, úgysem látna be senki, ha ott történne bármi. Jézusom, miért izgat fel már csak a gondolata is annak, hogy fényes nappal, itt a forgalmas utcák egyikében a magáévá tesz? – Sőt – hajol előre az asztalon és kézfejein támasztja meg állát -, holnap is és utána is, na meg még utána is bármikor megzavarhatlak.

            -           Neked véletlenül nem sok a munkád? – hajolok előre én is, ő pedig szokásos pajzán mosolyával illet.

            -           Rád mindig van időm. – Azzal hátra is kell dőlnünk, ugyanis a pincér megérkezik az italrendelésünkkel, majd nem sokkal utána az ételt is kihozza, így korgó gyomromat elcsitíthatom. – Holnap vissza fogsz tudni rázódni a munkába?

            -           Ha ma békén hagysz, akkor minden bizonnyal igen – pislogok ártatlanul.

            -           Ha így nézel rám, nem garantálhatom, hogy békén foglak hagyni. – Továbbra sem értem, miért tetszik ez nekem annyira. Csak ki akar sajátítani magának, térj észhez, Taehyung! – Ízlik?

            -           Tessék? – meresztek nagy szemeket. – Hogy kérdezhetsz ilyet?

            -           Én az ételről beszélek, de ha ez neked zavarba ejtő… - fordítja figyelmét saját adagjának, mire fülig pirulok, ugyanis azután, hogy kijelenti, nem garantálja, hogy békén hagy, automatikusan arra gondoltam, hogy tetszik-e, hogy ilyen velem.

            Túl sok időt töltöttünk egyhuzamban együtt, ami megártott az elmémnek. Kell neki a pihenő, és hiába tudom, hogy hét közben nem kell nála lennem, bármikor átjöhet hozzám, ha úgy tartja kedve, sőt, akár még a munkahelyre is bepofátlankodhat, elvégre is megvette a helyet. Azzal nem számolt, mi lesz akkor, ha vége a kapcsolatunknak? Feleslegesen megvesz egy kávézót, csak azért, hogy felszedjen, utána mi lesz? Az emlékemet csak nem fogja őrizgetni, hogy mindig látja majd a híreket rólam, főleg, ha le is kell néznie az üzletbe és én ott vagyok.

            -           Bárcsak gyakrabban tudnék ilyen finomságokat enni – hunyom le szemeim egy mosoly kíséretében, hogy az ízekre koncentráljak. – Gondolom, neked mindennaposak az ilyen ebédek.

            -           Nem járok minden nap étterembe, de Seoyun nagyon finomakat főz nekem.

            -           Olyan finomakat, mint én? – húzom fel szemöldököm, szándékosan húzva az agyát, mikor jól tudom, hogy az én főzési tudományom nem ér fel a bejárónőjével.

            -           A te főztödet is nagyon szeretem – mosolyodik el, amitől az én ajkaim is felfele görbülnek, s viszonylag csendben folytatjuk tovább az evést.

            Miután végzünk az ebéddel, visszamegyünk a kocsihoz, majd tovább hajtunk, de fogalmam sincs hova. Nézelődöm, de nem tudok dönteni, merre is mehetnénk, éppen ezért is lep meg, mikor egy park mellett állunk meg, s szó nélkül száll ki, majd megkerülve a járművet, kinyitja nekem az ajtót, s mutatja az utat, hogy kövessem példáját, így meglepve szállok ki. Azt hittem, én választhatok, hova megyünk, de ezek szerint még neki is több ötlete van, hova mehetnénk randizni, mint nekem. Belegondolva, neki is volt már ilyenben része, ami elmondása alapján még jól is sikerült. Egyszerűen nem akar összeállni nekem a kép, hogyan lehetséges ez.

            A parkban néhány futó ember alakját pillantom meg, emellett szerelmes párok sétálgatnak kézen fogva, a fiatalabbak pedig bujdosva ölelkeznek, hogy minél észrevehetetlenebbek maradjanak – mintha ez annyira kivitelezhető lenne egy ilyen helyen. Jó az idő, az emberek kijárnak ilyenkor, s én is mélyet szippantok a friss levegőből. Legszívesebben követném mások példáját és ujjainkat összefogva sétálgatnék tovább, de tudom, hogy ezt mi nem tehetjük meg. Már csak azért sem, mert ő híresebb, nem kizárt, hogy valaki felismeri, amekkora hatalma van, na meg egyébként is férfiak vagyunk.

            -           Itt jobb a levegő, kellemes a hangulat, nyugtató – emeli arcát az ég felé, s szemeit lehunyva szippant mélyet a levegőből, csak aztán néz le rám. – Visszatérve fontosabb dolgokra, mint a döntésed, kíváncsi lennék, hogyan érzed, mit fogsz végül tenni. Aláírod?

            -           Annyira türelmetlen vagy – forgatom szemeim, amit ő sötét pillantással néz végig. – Már megmondtam, hogy a két hét leteltével fogom megadni a választ, úgyhogy nyugi.

            -           Ugye aláírod?

            -           Már mondtam, hogy két hét múlva megtudod.

            -           Most csak kihasználsz, hogy utána nekem vágd a papírokat?

            -           Te nem kihasználni akarsz? – húzom fel szemöldököm, s úgy tűnik, sikerül megfognom a kérdéssel, így elhallgat. – Az ugyanolyan kihasználás, ha a te kis szerződésed értelmében alá kell vetnem magam neked, mikor nagyon jól tudod, hogy én nem ilyen vagyok. Már többször is beszéltünk róla, úgyhogy választ csak két hét múlva kapsz, addig még úgyis sokszor fogom változtatni a döntésem, ebben biztos lehetsz.

            -           Szándékosan húzod az agyam?

            -           Csak nem zavar? – mosolygom. – Te is ugyanezt csinálod.

            -           Szemtelen vagy – sötétül el újból pillantása, mire nagyot kell nyelnem, s tekintetem el is fordítom róla, nem bírok ránézni, ugyanis tudom, hogy már bármelyik pillanatban kihozhatom a sodrából. Eddig túl jól tartotta magát.

            -           Ez nem igaz, igenis jól viselkedem, nem csináltam eddig semmi rosszat.

            -           Szemtelenkedsz, és egyáltalán nem érdekel, hogy mennyivel vagy tőlem idősebb, mert rangban akkor is feletted állok, ha tetszik, ha nem, éppen ezért a helyedben nagyon vigyáznék a számra, mert a főnököd vagyok.

            -           Nagyszerű, a főnökömmel dugok – emelem égnek szemeim és mélyet sóhajtok, de csak játszott nem tetszéssel, ami tudom, hogy neki is feltűnik. – Ez olyan, mint az iskolában lefeküdni a tanárral azért, hogy átmenj az adott tárgyból.

            -           Szeretnél átmenni ezen a napon? – mélyül el hangja, mibe rendesen beleborzongok, így megtorpanok és tágra nyílt szemekkel nézek övéibe.

            -           Nekem nincs szükségem ilyenekre, hogy átmenjek. Elég a létem – teszem kezeim arcom két oldalához, ezzel is mutatva magamra, hogy ennyi bizony bőven elég.

            -           Milyen kár! Szerettem volna még egy kicsit sétálni, de ilyenek után veszélyes lenne.

            -           Miért? Meglátszana a nadrágodon? – kuncogom el a végét.

            Többet nem is tudok szólni, ugyanis csuklómnál fogva ragad meg és húz maga után visszafele az úton, én meg próbálom felvenni a ritmust vele, de csak botladozva sikerül. Túl gyorsan megy, én meg értetlenül kapkodom a fejem, hogy mire ez a hirtelen hevesség, de közben élvezem is, ami elég betegnek hangzik, de legbelül örömtáncot lejtek, hogy ilyen egyszerűen kihoztam a sodrából. Nem is értem, miért vagyok erre büszke.

            A kocsihoz érve egy egyszerű gombnyomással kinyitja azt, majd a hátsó ajtóhoz lépve, felrántja, majd szinte belök rajta, végül egy egyszerű felszólítással már el is éri, hogy lábaim is behúzzam, így rám csapja az ajtót, s látom, amint határozott léptekkel közelíti meg a másik oldalt, majd másodperceken belül ő is bekerül mellém, az én szívem pedig a torkomban dobog. Újabb gombnyomással lezárja az autót, ezt követően pedig meglepő módon dobja előre a kulcsot, amit már meg is szólnék, viszont mielőtt egyetlen szó is elhagyhatná ajkaim, már az övéi vannak rajtuk. Automatikusan viszonzom heves csókját, s szinte észre se veszem, mikor terít le, már csak annyi tudatosul bennem, hogy újból alákerültem, ő van felül, véletlenül sem adva meg a lehetőséget arra, hogy átvehessem az irányítást, amiben akkor is reménykedem, ha tudom, hogy nem lehetséges.

            Nyakamra tér át, erősen szívja meg bőröm így kiváltva belőlem egy kisebb nyögést, s már rendesen elgondolkozom rajta, hogy elmegyek az egyik nő ismerősömmel, hogy segítsen alapozót választani, amivel eltakarhatom a munkában ezt a sok szívásnyomot, melyek elég erősen meglátszanak, némelyik még dudorodik is.

            -           Csak, hogy tudd – suttogja, miközben megemeli magát a kis helyen, ahol alig férünk el ilyen helyzetben, s foszt meg felsőruházatomtól -, nem leszek kegyes. A tegnap esti egy igen ritka pillanat volt.

            -           Nem is reménykedtem másban – kuncogom, mire megkapom, hogy hihetetlenül szemtelen vagyok még ilyen helyzetben is, engem ez mégsem érdekel.

            Hevesen csókolja ajkaim, mellbimbóm ujjai közé véve csipkedi, amit halk nyögdécseléssel bírok, s meg is vonaglok az intenzív érzésre, miközben jobban húzom magamra. Ahogyan ígérte, nem kezel finoman, még a közelében sincs annak, s így magáról is hamar ledobálja felső ruházatát, úgy kényeztet tovább, míg nem végül nagy nehézségek közepette, de megszabadít cipőmtől és a többi rajtam lévő ruhámtól is. Kezébe véve férfiasságom kényeztet, mire hátravetem fejem, amit ő kihasználva torkom vonalát lepi el csókjaival, s szabad kezét ajkaimhoz is nyomja, szó nélkül bírva rá, hogy tegyem, amit kell, én pedig megértem néma követelését. Három ujját egyszerre veszem számba, hogy benedvesítsem őket, s úgy szopogatom, mintha csak középtájékon dolgoznék. Szemei sötéten csillognak, a vágy teljesen elködösíti, viszont azt is tudom, hogy én is hasonlóan nézhetek ki.

Amennyire nem tetszik az alávetettség ötlete, annyira készségesen fekszem alá és teszem, amire kér, mivel legbelül valamilyen szinten mégis csak jó érzéssel tölt el. Már nem félek, mint az elején, mikor még nem tudtam, hogy mit is jelent ez az egész, így természetes, hogy nem akartam belemenni, de végül is, ezt a kis próbaidőt nem bánom. Még a fájdalmat is élvezem, hiszen utána olyan érzéki, olyan feszültséget okoz testemben a vágytól, hogy el is felejtem azokra a pillanatokra, mi is volt az, ami nem tetszett.

Mikor már kellően benedvesítem ujjait, nekikezd tágításomnak, s ujjait hamar csatlakoztatja az elsőhöz, amit én csak fájdalomtól eltorzult arccal, nyögve bírok, s karjára is ráfogok, tudat alatt próbálva hatni rá, hogy bánjon velem finomabban. Vágytól rekedtes hangon emlékeztet, hogy ki kell bírnom, mert nem érdekli, hogy mennyire nem bírom, mivel egész nap csak húzom az agyát, így magamnak köszönhetem, hogy most ezt kapom. Próbálom megszokni, nem a fájdalomra koncentrálni, így míg ő már mellettem támaszkodik, s ajkaim csókolja, addig egyik kezem magamhoz vezetem, hogy feledtessem a kellemetlen érzéseket. Néhány perc múlva vártalanul húzza ki ujjait belőlem, majd helyezkedve ül fel, s fog kezeimre, melyeket fejem felé vezet, s az ajtónak azon részéhez vezeti, ahová lehet kapaszkodni.

-           Ezt fogjad, nem érhetsz magadhoz! – parancsolja. -  Ha elveszed onnan a kezed, megbüntetlek.

Szívem szaporán ver, a levegőt is gyorsan veszem, izgatottan követve, mit tesz. Nadrágját lehúzza éppen annyira, hogy magára fogva később be tudja pozícionálni magát, hogy ne legyen útban az utolsó felesleges anyag se. Lábaim között kényelmesen elhelyezkedik, így nagyobb terpeszbe húzza azokat, az egyiket pedig, amelyik a támlánál van, vállára veszi, és úgy hajol hozzám még egy utolsó csókra, amiért kapva marok, viszont tudom, hogy nem engedhetem el az ajtót, hogy magamhoz húzhassam hosszabb időre, különben kikapok. Nem várakoztat, makkját hamar megérzem bejáratomnál, mire mély levegőt veszek, s már következik is a jól ismert érzés, mikor belém vezeti lassan teljes hosszát, én pedig fájdalom ittasan dobom hátra fejem. Feszít, hiába készített fel ujjaival, de nem elég ideig, ráadásul még kicsit érzékeny is vagyok a tegnapi után, mikor szintén kegyetlenül döfte belém magát. Szerencsémre, mikor már tövig bennem van, nem kezd el azonnal mozogni, hanem megáll, hogy ő maga is erőt gyűjtsön, s lehunyt pillákkal, szemöldökét összehúzva koncentrál, miközben az ülésekbe kapaszkodik.

-           Istenem, Taehyung – sóhajtja. – Olyan szűk vagy.

-           Milyen meglepő! – nyögöm felnézve rá, ő pedig elmosolyodik válaszomon.

-           Sose tudod, hol a határ. – Azzal meg is adja az első löketet, én pedig hangosabban nyögök fel a kelleténél, így gyorsan összepréselem ajkaim, hogy megpróbáljam visszafogni a hangom, nehogy esetleg, aki elhalad az autó mellett, furcsán nézzen. – Ügyes, úgy látom, magadtól is tudod, mit szabad és mit nem. Ha hangos leszel most, akkor is büntetést kapsz, ugyanis az utcán vagyunk.

Lassan mozgásba lendül, amit nehezen bírok hang nélkül hagyni, így ajkam harapdálom, hogy levezessem valahol a kezdeti fájdalmat, amit még azzal sem tudok kompenzálni, hogy férfiasságom kényeztetem. Mindenért büntetés jár, s ettől sokkal izgatottabbá válok, hogy vannak a szabályok, amiket, ha megszegek, kikapok. Tetszik a felállás, és belső, még normális énem fejbe is kólint, hogy mekkora idióta vagyok, jelen pillanatban mégis így érzem a legjobbnak.

Sóhajaim már nem tudom elfojtani, de nem is szól értük, csillogó szemekkel figyeli vonagló testem, s mikor eltalálja prosztatám, önelégülten hajol le hozzám, ugyanis nem bírom ki, hogy ne nyögjek fel. Tudom, hogy szándékosan csinálja, s újra és újra eltalálja legérzékenyebb pontom, amit nem vagyok képes hang nélkül hagyni, ő pedig ajkaimra mar, megszívogatja párnáim, majd meg is harapdálja egy-egy erősebb lökés kíséretében. Testem minden porcikájában forr, s el szeretném engedni az ajtót, hogy hajába túrjak, oldalát, vállát markolásszam, jobban húzzam magamhoz, de már így is elkönyveltem magamnak egy kiadós fenekelést. Fejem hátravetem, míg ő felettem támaszkodva néz végig szemeimbe, ami zavarba ejtő, s automatikusan hunynám le szemeim, ha nem szólna meg érte. Rendesen megparancsolja, hogy nézzek szemeibe a végéig, így félreteszem minden szégyenlősségem és megteszem, amire kér. Nehéz tartani magam, ugyanis a bizsergető érzésekre automatikusan hunynám le szemeim, hogy csak arra koncentráljak, arra az érzésre, amikor is az orgazmus előhullámai megborzongatnak. Már attól képes lennék elélvezni, hogy őt nézem, miközben ő csak támaszkodik felettem. Nem is kell semmi különösebbet tennie, olyan szinten ráizgultam a testem minden porcikájában, hogy nem is kell sokat tennie a csúcsért.

Megfeszül, szemeit lehunyja, s karjain az izmok jobban megfeszülnek, mint eddig, majd már érzem is, amint élvezete minden cseppjét belém engedi egy kisebb nyögés kíséretében. Ez a látvány olyan szinten gyönyörű, hogy az én farkam is rándul egyet, érintésért áhítozik, amit nem kaphat meg. Érzem, hogy már nekem is közel a vég, de nem merem lehunyni szemeim még akkor sem, mikor ő nem figyel rám, hiszen lihegve lök újabbakat csípőjével, mintha csak levezetésnek szánná.

-           Gyönyörű vagy, Taehyung – csókol ajkaimra, az arcom pedig csak pirosabb lesz, mint alapból. – Imádom, hogy ilyen szemtelen vagy – kuncogja, majd lábam levéve válláról ki is húzódik belőlem, amit meglepetten pislogva veszek tudomásul, s elégedetlenül nyüszítek fel, miközben ő vissza is húzza nadrágját, majd felkapja a félredobott felsőjét, s mindezt úgy teszi, hogy csillogó szemekkel, kielégült tekintettel mered rám.

-           Most már elengedheted – céloz az ajtóra, mire nyomban teszem is, amire kér, s fel is ülök, ami nem túl kellemes érzés. – Öltözz fel, de ha magadhoz mersz érni, akkor biztos lehetsz benne, hogy ma még kapsz fenekelést. Ez a büntetésed – hajol hozzám egy utolsó csókra, majd meglepő módon nem száll ki, hanem átmászik az ülések között, hogy végül a vezetőülésbe vágva magát beindíthassa a kocsit, minekután megkeresi az eldobott kulcsot. Leesett állal nézem végig az egész jelenetet, ő pedig, mikor már a motor beindul, kérdő pillantással néz hátra rám, s miután végigmér, pimasz kis mosoly jelenik meg arcán. – Mi az? Így szeretnél maradni? Öltözz fel, és ne találj ki semmi kibúvót, hogy magadhoz érhess, különben…

-           Tudom-tudom – forgatom szemeim, s már keresem is alsóneműm.

-           Ne forgasd a szemed!

-           Értettem, uram! – tisztelgek gyorsan, s rá se nézek, de mégis látom szemem sarkából önelégült tekintetét.

Nehezen magamra kapkodom ruháim, miközben útnak indulunk hozzám, ugyanis továbbra is az én napom a mai, így én dönthetek arról, merre megyünk, nekem pedig álló farokkal nincs szükségem közönségre. A két elülső ülésen támaszkodva hajolok előre, hogy az utat figyeljem, miközben orrom alatt motyogom, mekkora egy szemét, amiért képes ezt megcsinálni velem, s kényelmetlenebbül már nem is ülhetnék. Fenekem sajog, farkam nehezen akar lankadni, ráadásul még az ő élvezetét is érzem, amint kifolyik, amitől mély levegőt kell vennem. Hosszú percek múltán megelégeli szidalmazó dünnyögésem, ezért bekapcsolja a rádiót, hogy elnyomja hangom, mire unottan nézek rá.

-           Nem bírod hallgatni a hangom?

-           De, azt éppenséggel szeretem hallgatni, de gondoltam, ha már te nem tudsz odafigyelni magadra, akkor odafigyelek rád én magam. Ha tudnád, hogy ezekért a szavakért mennyi büntetés járna…

-           Néha arra gondolok, csak a szád a nagy, nem is tudsz te úgy büntetni, mint ahogy azt mondod.

-           Szeretnéd megtapasztalni? Nem volt elég tegnap a kilenc ütés a csinos kis fenekedre? – néz rám a visszapillantóból, én pedig kitartóan állom tekintetét. – Esetleg még mindig lüktetsz értem?

-           Most csak azért nem csinálok semmit ezért a beszólásért, mert vezetsz, egyébként már te kaptál volna büntetést, nem pedig én.

-           Ó, Taehyung! – nevet fel. – Olyan kis vállalkozó típus vagy! Ez tetszik, örömömre teszel.

-           Tetszik, hogy bevállalom a szadista részét a dolognak? Lehet, nekem is jobban bejönne így, mondjuk, cserélhetünk szerepet, és elfenekellek én, csak, hogy tudd, milyen érzés.

-           Nekem nem kell mutatnod semmit, elég tapasztaltnak mondhatom magam – komorodik el, én pedig inkább befogom a szám, de a kíváncsiságom újból felkelti. Elgondolkodtat, mire értheti azt, hogy tapasztalt.

A rádióban olyan szám következik, amit éppenséggel ismerek, így halkan énekelgetem, hogy ne mondjak semmi rosszat, mivel a levegőben kitapintható a feszültség, s azt hiszem, ennek hatására már én sem ágaskodom annyira, eléggé elterelődtek a gondolataim. Helyette inkább élvezem a számot, ahogy már ismerős utcákba érünk, s mikor végre megállunk a lakóépület előtt, a számnak is pont vége. Szó nélkül pattanok ki a kocsiból, táskámat is magamhoz véve, melyet még reggel magammal hoztam, csak nem vittem magammal a vásárba, se a parkba. Felmegyek a lépcsőkön, viszont kényelmetlen ez a bokszer rajtam, ami át van ázva tőlem is és Jungkooktól is, így első dolgom az lesz, hogy veszek egy forró zuhanyt és kitisztítom magamból ezt a mocskot.

A lakásba belépve le is dobom táskám, cipőmből kilépek, majd már sietek is szekrényemhez, hogy kihalásszak belőle pár tiszta ruhát, ami kényelmes itthonra, majd bezárkózom a fürdőbe, ahol nem töltök hosszú perceket, hamar végzek, hogy ne hagyjam egyedül a másikat. Még ki tudja, miket csinálna, amíg nem figyelek!

Felöltözve, felfrissülve lépek a fiatalabb mellé, aki az ablakon néz kifelé elmerengve valamerre. Követem tekintetét, s nyomban eszembe is jut az, amikor még egyszer itt álltam és olyan érzésem volt, mintha valaki fotózna. Nem merek rákérdezni, de valamiért úgy érzem, neki sok köze van ahhoz az incidenshez, ami nem biztos, hogy megtörtént, de szerintem ő a kezes benne.

-           Minden alávetettedhez átmentél? – töröm meg a csendet.

-           Nem, nem mindenki szerette. Volt, aki a szüleivel élt, oda meg csak nem mehetek, ahhoz semmi közöm, nem kell, hogy lássanak a családtagok, mivel ez nem egy hétköznapi párkapcsolat. Mégis mit mondanának a szülőknek? Te sem örülnél neki, ha találkoznának velem, tudom, mert nem említettél anyukádnak, mikor telefonon beszéltetek.

-           És még azt mondod, nem hallgatóztál olyan sokáig – rándul meg szemöldököm.

-           Ez így is van, csak pont a lényeget csíptem el! – néz rám gyermeki mosollyal, amitől nagyot dobban szívem. Annyira aranyos ilyenkor!

-           Mi a helyzet a tieddel? Én már találkoztam anyukáddal. Mit fogsz mondani neki, ha nem maradok?

-           Mi az, hogy nem maradsz?! – fordul felém, teljesen elszakadva a kinti tájtól, én pedig ajkam beharapva teszek egy lépést hátra, próbálva visszafojtani a feltörni készülő nevetést. – Azt ígérted, hogy a két hét után választ adsz!

-           Aha, de nem mondtam, hogy számodra pozitívat vagy negatívat. Mondtam, hogy nem döntöttem még el, ez mindig attól függ, hogy hogyan állsz hozzám. Ha úgy érzem, hogy durva vagy és nem vagyok képes ezt eltűrni, akkor arra gondolok, hogy ezt a két hetet eltűröm, de nem maradok tovább, de amikor kedvesebb vagy, olyankor afelé húz a szívem, hogy aláírjam, pedig nem a randikat írom alá azzal, hanem azt, hogy konkrétan beleegyezem, hogy bánts engem. Már mondtam, hogy én nem vagyok mazochista, nem tudom, mit tegyek, ezért kértem próbaidőt. Attól függetlenül, hogy te minden órában ezzel zaklatsz, hogy mi a döntésem, nem fogom tudni megmondani. Még nem is ismerlek igazán, nem tudom, hogy mit takar ez az egész, mert nem mutattál meg még mindent.

-           Akkor maradj többet nálam, hogy legyen időm beavatni, de ha két éjszakára maradsz mindig, akkor nem tudlak bevezetni a játszószobámba. – Szemei izgatottan csillannak fel, én mégsem tudok erre igent mondani. – Ez a két hét… annyira rövid idő, szinte együtt sem leszünk, ahogyan te is mondtad, nem fogok tudni mindent megmutatni, annyira kegyetlen nem vagyok, hogy egész nap ostromoljalak, van szívem, még ha nem is látszik. Már mondtam, hogy nem megutáltatni akarom veled a szexet, hanem megmutatni egy olyan oldalát, ami ugyancsak élvezetes, csak sokkal izgalmasabb. – Szemei sötéten csillognak, látni bennük, hogy milyen képek jelenhetnek meg előtte, ami az én fantáziámat is izgatja, mégsem tudom, mit tegyek.

-           Majd eldöntöm… két hét múlva – húzódnak mosolyra ajkaim, ő pedig akár egy duzzogó kisgyerek, lebiggyeszti ajkait.

Nem bírom tovább, annyira tetszik, mikor megmutatkozik ez a gyermeki oldala, hogy elönt a melegség, s nem is tudok tovább parancsolni testemnek. Elé lépek, karjaim széttárom, s derekánál fogva ölelem magamhoz, állam vállán támasztva. Érzem, amint megfeszül, s először nem is ölel vissza, csak néhány másodperces őrlődés után. Nem szól egyetlen szót sem, ahogyan én sem, csak élvezem, hogy végre úgy tudom ölelni, ahogyan szeretném. Ha mindig ilyenek lehetnénk együtt, akkor örömmel vetném alá magam neki, de tudom, hogy ő nem ezt szeretné. Nem szeretne romantikázni, de ez az én napom, a randi napja, ha pedig volt már része ilyenben, akkor biztosan tudja, hogy egy ölelés elkerülhetetlen. Egy hosszas ölelésben több az érzelem, mint egy kimerítő szexben, amit ő nyújt számomra. Lehet, fél ezektől a gyengédebb érintkezésektől, az érzésektől. Bár engedné, hogy megmutassam neki, mennyire is jó az, ha valakit szeret, s általa szeretve is van, de miket is beszélek! Én akarnám megmutatni? Nem, én nem szerethetem, nem tehetem meg… miért olyan ez, mint a tiltott gyümölcs, melybe nem haraphatok bele?

Jeon Jungkook, miért nem engeded, hogy szeresselek?