[16/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +16

Szereplők: Taehyung, Jungkook                        

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Úgy döntöttem, visszatérek. Ez alatt a három hónap alatt nem tudtam még le azt, ami miatt szüneteltetésbe tettem a blogot, de rájöttem valami fontosra. Mégpedig arra, hogy nem tudok anélkül meglenni, hogy ne írnék, és írtam is, főleg mostanában, aztán arra döbbentem rá mindeközben, hogy én publikálni szeretném. Szeretném látni, olvasni a reakciókat, hogy tudjam, mit hogyan írtam meg, mennyire tetszik, esetleg éppen nem tetszik egy-egy adott rész. Ennek következtében arra a döntésre jutottam, hogy legalább az egyik történetet fogom felrakosgatni bizonyos időközönként, úgyhogy… végül erre esett a választásom. :D Remélem, örültök neki, s azt is remélem, hogy vagytok még, akiket érdekel a sztori. J Lehet, már kissé feledésbe merült, azért én bízom benne, hogy sikerül feleleveníteni! Jó olvasást az új részhez! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook lebeg lelki szemeim előtt, miközben pilláim lehunyva tartom, ajkaim pedig résnyire nyitom, melyeken apró sóhajok szöknek ki, ezzel megadva az egyetlen zajforrást a szobának. Látom, amint a másik felettem támaszkodik, s szinte az ő ujjait érzem vágyam köré fonódni sajátom helyett, mikor olyan élvezettel kényeztetett, hogy képes lettem volna elfeledni minden fájdalmat, amit okozott. Mozgása egyre gyorsabba vált, a légzésem felgyorsul, szaporán veszem a levegőt, fejem pedig hátravetem, mikor makkomnál körözgetek hüvelykujjammal. Jobb lábam teljesen felhúzom, míg a ballal félúton lemaradok, amint megremegek az orgazmus előhullámától. Lábujjaim összehúzom, a takarót gyűröm magam alatt szabad kezemmel is azt markolva, majd egy kisebb nyögés kíséretében engedem el magam, hogy teljes mértékben belefeledkezhessek a mindent elsöprő érzésbe.

            Pihegve, félig lehunyt szemekkel nézem a plafont, hosszomon pár levezető mozdulatot végezve. Erre már szükségem volt, amennyire Kook felhúzott, viszont ez a beteljesülés mégsem hasonlítható össze azzal, amit ő ad számomra. Mindig másmilyen, ha nem önmagának csinálja az ember, nekem pedig éppenséggel az ő keze munkájára lett volna szükségem.

            Pólómat levéve magamról cserélem le, ugyanis élvezetem maradványa rajta maradt, így jobb lesz, ha kimosom később. Magamra kapok pár tiszta ruhát, majd úgy indulok végül neki a ház felkutatásának. Azt mondta, hogy a földszintre ne menjek, mert tárgyalnak, szóval valamivel csak le kellene kötnöm magam. Az első emeleten van konditerme és játszószobája is, ami hála az égnek nincs tele kínzóeszközökkel. Edzeni nem bírnék az eddigiek után, aztán még ülnöm sem túl kényelmes, a nap vége meg még hol van! Még 24 órája sem vagyok itt, de már úgy sajog a hátsó felem, hogy járni alig bírok tőle. Azt mondta, még be fogjuk fejezni az aktust, csak éppenséggel nekem ez nem lesz ínyemre. Akkor még benne lettem volna, ha visszamászik hozzám, de ő felöltözött, majd néhány szép szó kíséretében faképnél hagyott a saját házában.

            Nincs kedvem azokhoz a szobákhoz, melyeket felajánlott nekem, viszont a földszintre sem mehetek, különben észrevennének az ügyfelei, így még enni sem tudok. Szét kellene néznem a többi szobában, hogy hol mi található, hátha találok valami érdekfeszítőt, amivel talán le is tudnám kötni magam. Nem is tudom eldönteni, mire vágyom igazán, mindössze kezdeni szeretnék valamit magammal, ami nem fájdítja jobban a fenekemet, így random nyitok be szobákba, de egyikben sem találom a helyem, így marad az, hogy visszatérek a szobámba, és ott foglalom el magam valamivel. Talán valamilyen filmet kellene néznem, azzal biztosan elmenne az idő, fel se tűnne!

            Az ötlet hatására örömtelien fordulok a lépcsők irányába az egyik szobából kilépve, ahová benéztem, viszont amint a fordulóhoz érek, a földszintről éppen ekkor jön fel egy női alak, mire rémülten rezzenek össze. Kapkodom fejem jobbra-balra, de nem tudom, merre futhatnék, s már késő is, ugyanis a számomra idegen személy nagy szemeket meresztve néz rám, mire érzem, hogy gombóc nő a torkomban. A nő elegánsan öltözött, haja kiengedve, viszont egy kisebb tincse hátul össze van fogva, ránézésre ápoltnak tűnik. Esetleg ő volna az egyik ügyfele Jungkooknak? Máris itt lennének? De hiszen ez az első emelet még! Az volt mondva, hogy én itt teljesen nyugodtan közlekedhetek, akkor ez most mégis mi?

            Hebegek, amint az utolsó lépcsőfokon is fellép, arcom pedig vörösbe vált, ugyanis míg a velem szemben álló elegáns, s a házban legalább egy szép kis papucsot húzott a lábára, addig én itt téblábolok mezítláb, egy lenge pólóban, kényelmesebb farmerban. Megköszörülöm torkom, majd észbe kapva hajolok meg mélyen, habár fogalmam sincs, ki az, aki előttem áll. Minden bizonnyal az egyik tárgyalófél indult felfedező útra, de akkor legalább Jungkook szólhatott volna, hogy ne… lehet, szólt is, csak a telefonom a szobámban hagytam. Mekkora idióta vagyok!

            -           Elnézést, de maga kicsoda? – ráncolja szemöldökét, mire megköszörülöm a torkom. Vajon egy ügyfélnek milyen választ kellene adnom? – Ahogy elnézem nem egy gyors látogatásra érkezett – méri végig alakom, én pedig egyre inkább érzem magam összezavarodva.

            -           S-sajnálom, de nem tudom, mit kellene erre mondanom – akad meg a nyelvem az elején, amitől csak jobban zavarban érzem magam, mint eddig. – Nem… nem tévesztette el a szobaszámot? A földszinten van a tárgyalóterem, Mr Jeon most ott…

            -           Tudom, hogy mi hol található – pislog nagyokat szavamba vágva, mire még értetlenebbnek érzem magam. – Itt az az egyetlen kérdés, hogy te ki vagy – mutat rám máris átváltva tegezésbe.

            -           Én? Én… én… én Jungkook egy barátja vagyok – nevezem keresztnevén, ugyanis valószínűleg ő nem egy ügyfél, de akkor…

            -           Egy barátja? Jól ismerem a fiam barátait, de veled még soha nem találkoztam.

            Arcomból kifut a vér, hirtelen meg is szédülök, így homlokomhoz kapok, majd mély levegőt véve veszek magamon erőt, hogy újból szembe nézzek azzal a nővel, aki történetesen az én drága szadista uramnak az édesanyja. Mosolyt erőltetek arcomra, miközben ujjaimat tördelem magam előtt. Neki aztán nem tudok akármit beadni!

            -           Csak nem olyan régen ismerkedtünk meg, találkozni meg nem tudunk olyan sűrűn a munkája miatt, ezért… ezért vagyok most itt.

            -           Miért nem szólt nekem erről? – teszi csípőre kezeit, s el is fordítja rólam tekintetét, amitől megkönnyebbülök, s végre van időm alaposabban is szemügyre venni a velem szemben állót.

            Haja pontosan ugyanolyan színű, akárcsak a fiáé, a szemeit is megvan, honnan örökölte a fiatalabb, s maga az egész kisugárzása, a külseje, a szépséget sugározza magából, s rá kell jönnöm, hogy Jungkook nem véletlenül ennyire szép és helyes férfi, amilyen. Az apja is eléggé hasonlíthat rá, ha már az anyjától is ennyi mindent elörökölt. Például a magasságát biztosan nem erről a részről szedte.

            -           Elnézést kérek, ha összezavartam – hajolok meg bocsánatom jeléül. – Én is meglepődtem, mert Jungkook nem mondta, hogy várna bárkit, én meg nem úgy készültem… - nézek végig magamon.

            -           Ó, ugyan! Nincsen ezzel probléma, ne magadat hibáztasd! Te erről nem tudhattál. Majd beszélek én azzal a csöpp fejével, még úgysem tudja, hogy itt vagyok. Már a tárgyalóban van, én pedig meglepetésnek szántam az érkezésem. El nem tudod képzelni, mennyire nehéz vele találkozni, pedig a saját fiam! – indul meg a folyosón, miközben karját derekamhoz vezeti, s úgy invitál magával. – Most is éppen tárgyal, még Mr Kim sem óhajtott bentebb engedni, de rajtam aztán nem fog ki! Mégis csak én volnék az anyja, ha akarok, akkor be fogok jönni, márpedig engem erővel nem hurcolhatnak innen ki. Nem érhet hozzám még a legbizalmasabb őre sem, csak szóban figyelmeztethet, ami nekem kapóra jön, ha mindenáron látni szeretném a fiamat.

            Egy szobába benyit, ami egy társalgó szerűségnek tűnik, ugyanis van tévé, kanapé, szekrények könyvekkel és egyéb csecsebecsékkel tele és további apróságok, amelyek számomra jelentéktelenek. Néhány perce ide is benéztem, de egy kört téve már távoztam is, most viszont úgy érzem, hosszabb ideig itt fogok tartózkodni, ha Mrs Jeon nem enged utamra. Ha ez Kook fülébe jut, nekem annyi. Azt mondta, a családi életébe ne kontárkodjak bele, nem is akart eddig róluk beszélni, erre én egyenest belecsöppentem a közepébe.

            -           Ez annyira érdekes! Még soha nem találkoztam csak úgy itt egy idegennel! A fiam a barátaival ritkán találkozik, azok is kiskora óta megvannak, de úgy, hogy valaki itt is aludjon! Ilyenről még csak nem is hallottam!

            Érzem, hogy ki fog nyírni. A halálos ítéletemet írom alá jelenleg, s az sem tud nyugtatni, hogy ebben kivételt képezek minden bizonnyal az előző alávetettekkel szemben. Ritka pillanatok egyike, mikor nem kívánkozom a sorból kilógni, de természetesen csak én lehetek ennyire peches, hogy szó szerint belesétálok a baj közepébe. A családja szent, abba nem szabad beleütnöm az orrom. Én csak egy alávetett vagyok számára, aki ráadásul hisztis módon egyelőre csak próbaidőn van. Még annyira sem vagyok számba vehető, mint az eddigiek!

            -           Elnézést, Mrs Jeon, de én éppen vissza szerettem volna menni a szobámba a cuccaimért – próbálom kihúzni magam.

            -           Máris mész? Pont indulófélben vagy? Jaj, annyira kár! Nagyon szívesen megismerném Jungkookie új barátját, aki annyira közel áll hozzá, hogy áthívja magához – mosolyog kedvesen, az én szívem pedig keserűen aszalódik össze. Ha tudná, hogy a fia számára nem vagyok még barátnak sem mondható!

            -           Ami azt illeti, nem megyek sehova, csak a cuccaim ott vannak és szeretném rendbe szedni magam.

            -           Ó, előttem igazán nem kell szégyenlősködnöd! – terelget bentebb a helyiségben, s érzem, hogy ezt nem kellett volna most mondanom, mert csak magam alatt vágom a fát. – A tárgyalás egyébként is csak most kezdődött, szóval sokáig nem fognak a tárgyalóból kijönni. Nem vagy esetleg éhes? Én gondoltam rá, hogy kellene valamit enni, amíg nem tudok a fiammal beszélni.

            -           Nem, de ön menjen csak nyugodtan, én megyek és rendezem a dolgaim odafent – mutatok ujjammal is az irányba egy kényszermosoly kíséretében, mire szúrós pillantással illet. – A hűtőbe van eltéve egy kis steak, ha gondolja, nyugodtan kóstolja meg. Azt Seoyun és én készítettük együtt. Jungkooknak ízlett, ráadásul még friss, mert most délben készült.

            -           Még főzni is tudsz? Ó, egy igazi főnyeremény vagy, drágám! – fogja ujjai közé arcom egyik partját és akárcsak egy vénasszony a gyereknek, meghúzza párszor, ami szerinte édes, szerintem fájdalmas. – Lekísérsz?

            -           Én nem hiszem, hogy…

            -           Gyere csak, mutasd meg nekem, mit alkottatok! – karol át, majd már húz is maga után. – Gondoltam, itt elbeszélgethetünk, de ha már ilyen nagylelkűen felajánlottad a főztödet, azt nem illik visszautasítani.

            -           Nem, nekem ezt tényleg nem kellene…

            -           Ne féljél ennyire! Attól tartasz, hogy Jungkookie talán megesz, amiért le mertél merészkedni velem a konyhába? – rázza fejét, gondolatban pedig hevesen bólogatok kérdésére. Mennyire fájni fog ez még nekem! – Ne vágj ilyen rémült arcot! A végén azt fogom hinni, hogy a fiam terrorban tart téged, azt pedig nem fogom neki megbocsátani! – komolyodik el, majd elneveti magát, ahogy a lépcsőhöz érünk. – Csak vicceltem, én sem gondolom komolyan! Na, virulj fel egy kicsit!

            Lassan leérünk a konyhába, az út pedig szerencsére szótlanul telik, s nem is futunk össze illetéktelenekkel, én viszont máris kényelmetlenül érzem magam. Megszegtem az ígértem, miszerint nem jövök le a földszintre, de remélhetőleg nem számít szándékosnak, ha nem önszántamból tettem.

            Mrs Jeon a hűtőből előveszi az ételt, melyet meg is melegít magának, majd leülve az étkezőasztalhoz egymással szemben helyezkedünk el. Jó étvágyat kívánok neki, s meg is kínál, hogy egyek vele, de ebből szerencsésen kihúzom magam azzal, hogy teleettem már magam nemrég, így csak csendben telnek a percek. Kínosan érzem magam, s csak imádkozni tudok érte, hogy ne legyen nekem ebből károm, de abban is reménykedem, hogy az anyja majd kiment engem a pácból, ha odakerülne a sor. Nem így terveztem ezt a délutánt.

            -           Egyébként nem szerettem volna tolakodónak tűnni, de mióta van barátnőd? – mosolyodik el kedvesen, s hevességéből is visszavesz, amellyel néhány perce lerohamozott.

            -           Tessék? – nézek értetlenül, ami számára nem újdonság. Talán ezen kívül nem is látott még más arckifejezést rajtam.

            -           Illetlenség ilyet mondani, de egyértelművé teszi a nyakad – pillant az említett felületre, mire nyomban odakapom kezeim, s érzem, amint elönt a pír. – Ha nem szeretnéd elmondani, akkor nem fogom firtatni, csak kíváncsi lettem volna.

            Hazudni nem fogok, Jungkookról nem beszélhetek, előtte végképp, így csak egy mosolyt engedek meg magamnak, úgyis azt mondta, hogy nem kell elmondanom, ha nem szeretném. Nem is szeretném, mivel azzal nem csak magamat, de a fiatalabbat is kényes helyzetbe hoznám. Lehet, a szülei nem is tudják, hogy meleg, ha pedig tőlem hallanák első kézből, akkor ott kő kövön nem maradna. Végül is, a szerződés szerint csak a kettőnk kapcsolatáról nem beszélhetek, legalábbis a bdsm részéről, az nincs kikötve, hogy mást nem kotyoghatok ki. Nem mintha ki akarnám, ez egy elég idióta felvetés, de nem számít.

            Hosszú percekig csak csendben ülünk, míg az étel el nem fogy az utolsó falatig a tányérból, majd jó vendéglátós révén el is veszem a mosatlant, hogy aztán el is takarítsak magunk után, amitől szintén felcsillannak a szemei a másiknak. Mosolyogva figyeli minden mozdulatom, a lépéseim, még a hajszálam rezdülését is, ami elég zavarba ejtő, de nem szólhatom meg érte. Rangban sokkal áll felettem, mégis úgy beszél hozzám, mintha közelebb állnék hozzá, mint egy átlagember. Az nem kizárt, hogy azért, mert azt mondtam, Jungkook egy barátja vagyok, aztán gondolom azok a baráti, akik vannak, mind nagyfejesek. Meg sem tudnék ezen a tényen lepődni, viszont azt sem szeretném, ha tévhitben élne rólam bárki, és csak azért kezeljen úgy, ahogy, mert arra gondolt elsőre a barát szó hallatán, hogy én is gazdag vagyok. Még a közelében se!

            -           Tisztelettudó vagy, főzöl és takarítasz is, kész házias! Honnan származol? – dől neki keresztbefont karokkal a külső pultnak, s én is szembefordulok vele, hátat fordítva a mosogatónak.

            -           Daegui vagyok. Nagyjából öt éve költöztem a városba.

            -           Egyedül élsz?

            -           Igen, egyedül, de megvagyok – mosolyodom el.

            -           Akárcsak Jungkook – viszonozza mosolyom. – Egy ekkora házban teljesen egyedül él, mikor a nővére is megtalálta a módját, hogy ne kelljen magányosan töltenie a napjait. Tudom, úgyis sok a munka, ezért nincs szüksége olyankor társaságra, de kicsit aggódom érte. Ha a barátja vagy, akkor gondolom te is észrevetted már, mennyire más, mint az átlag. – Ó, de még mennyire! – Szeretném, ha sikerülne egyszer újra olyannak lennie, mint régen. – És újra ez a régmúlt. Mi történhetett akkor? – Mióta is ismeritek egymást? Hogyan találkoztatok? Ez a téma most jobban foglalkoztat, hiszen a fiam nem szokott csak úgy barátságokat kötni, legalábbis nem tudok róla.

            Barátságokat nem, de alkalmi partnerekben elég gazdag. Az anyjának igaza lehet, talán Jungkooknak szüksége lenne valakire, aki mellett újra kiteljesedhet. Bármi is történt a múltban, szeretném, ha az a dolog nem kísértené tovább az életben, hogy boldog legyen, mert mondjon bármit, látom rajta azt a gyermeki örömöt, amiről elvétve hallok. Azt kívánom, bárcsak tudnék rajta segíteni valahogy.

            -           Pár hete találkoztunk először abban a kávézóban, amelyikben én dolgozom. Beugrott meginni egy italt, aztán az elkövetkezendő napokban is odajött, én meg mindig dolgoztam, így elkezdtünk beszélgetni, aztán… aztán most itt vagyok – próbálom kerülni a kényes témát.

            -           Milyen édes! – csillannak fel a szemei. – Ez olyan, mintha miattad ment volna oda mindig – kuncogja el a végét, én pedig elpirulok, hiszen ez nem csak olyan, mintha. – Szóval te egy kávézóban dolgozol? A tied a hely? – Fejem rázom válaszként. – Alkalmazott vagy? – nyílnak tágra szemei meglepetten.

            -           Igen, én… én hogyan is mondjam… elég… átlagos vagyok – vakargatom tarkóm, s próbálok úgy fogalmazni, hogy ne sértsem meg vele.

            -           Először azt hittem, hogy valamilyen konferencián ismerkedtetek meg, aztán, hogy mondod, kávézóban dolgozol, arra gondoltam, a tied a hely, de így egészen más az egész. Nem gondoltam, hogy Kookie így ismerkedik. Ó, úgy érzem, alig tudok róla valamit, pedig a saját fiam. Lehet, rosszul neveltem fel? Egy anya felelőssége, mit tesz a gyermeke, én meg túl sokat vártam el tőle, ezért eltaszított magától. Még a saját házába is engedély kell, hogy jöhessek. Nem értem, miért van ez, pedig régen olyan kis jól neveltnek tűnt. Hol ronthattam el?

            -           Mrs Jeon, kérem, ne hibáztassa magát! Maga mindent a lehető legjobban csinált, én ebben teljesen biztos vagyok. Jungkook nagyon okos, karizmatikus személyiség. Az, hogy most ilyen elzárkózott, nem a maga hibája. Annyi történt csak, hogy felnőtt, és minden bizonnyal szeretne egy kis saját teret… már, ha ezt lehet kis térnek nevezni – nézek körbe szemöldök ráncolva a konyhában, mire egy kisebb mosolyt váltok ki a velem szemben álló nőből. – Nem ismerem még magát, de amit eddig biztosan elmondhatok, hogy kedves, közvetlen, tudja, hogyan kell az emberekkel beszélni, ebből kiindulva biztos vagyok benne, hogy jó anya.

            -           Mennyire kedves vagy – simítja füle mögé haját, s meghatódva mosolyog rám. – Nem is ismersz és ilyeneket mondasz! Nem kell vigasztalnod, tudom, hogy az ember változik, csak… mindegy. Nem is számít igazán. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.

            A folyosóról valahonnan messzebbről hangok szűrődnek be a konyhába, mire mindketten arra kapjuk fejünket. A hangok nem erősödnek, viszont kivehető, merre tartanak, az pedig nem más, mint a bejárati ajtó, melynek csapódását hamar meg is halljuk. Nem érkezik onnan több hang, így összenézünk Mrs Jeonnal, s megállapítjuk, hogy a tárgyalásnak valószínűleg vége van. Nem is telik bele hosszú időbe, újból ajtócsapódást hallunk, az én szívem pedig a torkomba ugrik. Fel kellene mennem az emeletre, megkérni Mrs Jeont, hogy tartsa a száját arról, hogy mi egyáltalán láttuk egymást, majd bebújni a takaró alá, jól elbújva a kíváncsi szemek elől, mielőtt még nagyobb bajt okozok a hátsó felemnek, mint kellene.

            -           Nos, Mrs Jeon… örültem a találkozásnak, viszont én most már felmennék a szobámba, hogy ott folytassam a dolgom, ahol félbehagytam, mert…

            -           Hékás! – teszi csípőre kezeit, mikor én már meg is indulok. – Éppen most végeztek a tárgyalással, még szép, hogy nem mész fel! Végre lesz egy kis ideje Kooknak, hogy beszélni tudjunk, te pedig el akarsz menni? Gondolom, a sok munka miatt ti sem nagyon tudtok beszélgetni, ezért is vagy itt. Miért akarsz felmenni?

            -           Hát, én csak… tudja… ez az önök ideje, beszéljenek csak kettesben, mint anya és fia. Nekem semmi közöm az ilyen beszélgetésekhez.

            -           Ugyan már, kedvesem! – lép közelebb hozzám, majd vállamra teszi kezét, az én szívem pedig egyre inkább kitörni készül mellkasomból. – Figyelemre méltó, hogy ennyire odafigyelsz ránk, de nyugodtan maradj csak. Egyébként is el kell beszélgetnem a drága fiammal, hogy miért nem szólt nekem az új barátjáról, hogy látogatóba is jön hozzá. Ha itt vagy, az azt jelenti, hogy fontos vagy számára. – Vagy csak szimplán egy alávetett. Voálá!

            -           Nem, én tényleg…

            -           Anya? – csendül fel annak a személynek a hangja, akiét szerettem volna a lehető leginkább elkerülni.

Szemeim lehunyom, ajkaim összepréselem, fejem el is fordítom az ellenkező irányba. Nem merek ránézni. Miért ver engem az ég? Mit vétettem a világ ellen, hogy ezt érdemlem? Csak fel szerettem volna szaladni a szobámba, hogy aztán elfelejthessek mindent, ami most történt, hogy ott folytathassunk mindent, ahol félbehagytuk.

-           Jungkookie! – veszi le rólam végre kezét, majd a már megszokott megnevezéssel lép a másikhoz, hogy ölelésbe vonja.

Szemem sarkából végignézem a jelenetet, viszont a fiatalabbra nem merek ránézni. Látom az alakját, s látom, hogy visszaöleli anyját, de az arcát kerülöm. Megígértem neki, hogy fent maradok, és be is tartottam volna az ígéretet, ha az anyja nem lép közbe! Erről én egyáltalán nem tehetek, hogy így alakult. Én próbálkoztam szabadulni, innentől kezdve nem róható fel nekem, hogy nem sikerült. Nem állt szándékomban megbántani egy idősebb nőt, aki ráadásul az ideiglenes párom anyja. Párom… milyen furcsa gondolat!

-           Szólj, kérlek, Namjoonnak, hogy engem ne tartson fel! Szép próbálkozás, de zavaró huzamosabb idő után, hogy mindig elém áll, hogy nem mehetek ide meg oda a házban, mikor nekem megvan hozzá a jogom.

-           Anya, van egy személyes terem, amibe nem engedhetek be bárkit.

-           De én az anyád vagyok.

-           Tudom, de… - túr hajába. – Nem arról van szó, hogy ne jöhetnél be, de nem szeretem, ha bárki is a dolgaim között turkál. Te sem örülsz neki, ha a tieid között matatunk!

-           Nem turkálnék a dolgaid között, de nem küldhetsz el, ha eljöttem látogatóba! Eljöttem, a ház pedig hatalmas, így, ha nagyon szeretnél, úgyis távol tudsz maradni tőlem, de mi szükség rá, hogy elküldj? Ha most hallgatok Namjoonra, akkor nem tudnám, hogy van egy új barátod – közli vidáman, én pedig tenyereimbe temetem arcom. Ennél jobban nem is éghetne a képemről a bőr.

-           Az új… barátommal? – mélyül el hangja, s szinte érzem, amint lyukat éget kezembe, hogy átlásson rajta, s láthassa, mennyire ég az arcom a szégyentől. – Mondtam, hogy tárgyalásom van. Miért jöttél le az emeletről? – célozza nekem a kérdést, mire érzem, hogy itt az ideje, hogy szemeibe nézzek, így lassan engedem le kezeim arcom elől, majd egy kényszeredett mosollyal próbálok ránézni, de nem járok sikerrel.

-           Hát, én…

-           Mi ez a hangnem? – szól közbe anyja, mire meglepetten nyílnak tágra szemeim, s a másik is meglepetten néz az egyetlen nőre a helyiségben. – Neki is ugyanúgy megtiltottad? Ne rajta verd le, ő nem akart lejönni – sóhajtja, s egyre értetlenebbnek érzem magam. Most komolyan értem áll ki?

-           Akkor mit keres itt? Te mentél fel?

-           Igen – néz ártatlanul. – Nem szabhatod meg, mit csináljak ebben a házban! Az anyád vagyok! Csak szét akartam nézni, amíg te tárgyalsz, de a folyosón összefutottunk… hogy is hívnak? Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Meg sem kérdeztem! – kapja szája elé kezeit tipikus nőiesen, amit megmosolygok.

-           Kim Taehyung vagyok – biccentek egyet, mire elmosolyodva biccent ő is.

-           Szép neved van – dicsér meg, majd visszafordul a másikhoz. – A lényeg, hogy én kértem meg, hogy jöjjön le velem, így volt alkalmam megkóstolni, amit ebédre ettetek. Nem gondoltam, hogy ilyen ügyes kis barátot szerzel magadnak egyszer. A többiek elkényeztetettek, nem értenek túl sok mindenhez, viszont ő! El akartad előlem titkolni? Elhiszem, hogy még csak nem olyan régóta ismeritek egymást, de nekem már most szimpatikusabb, mint a többiek. Seokjin egyenesen borzasztóan tud viselkedni, de nem szólom meg érte, elvégre is kapcsolatban állunk a családjával, az üzlet pedig fontos. Taehyung meg annyira az ellentétje azoknak, akiket eddig ismertem. Először ránézésre azt hittem, hogy ő is valami gazdag ficsúr, amilyen helyes férfi. – Arcom újból elönti a pír, s szemöldököm ráncolom az értelmetlen gondolatmeneten. – Azt kell, mondjam, kellemeset csalódtam. Finomat főzött, még el is takarított utánam! Ó, nagyon kis tisztelettudóan beszél, jól nevelt – mosolyog rám.

-           Nem kell túlzásokba esni, Mrs Jeon – szólok közbe zavartan mosolyogva.

-           És még szerény is! Jungkookie, azt hiszem, szeretnék veled kettesben beszélgetni. Taehyung, megtennéd, hogy magunkra hagysz bennünket? Tudom, azt mondtam, nyugodtan maradj, de van valami, amit szeretnék a fiammal megbeszélni – kér, én pedig megértően bólintok, s meghajolva el is slisszolnék mellettük, ha a fiatalabb mellé érve nem állná utam a karja.

-           Nézz rám! – Hangja ismét parancsoló, s nem tudom, ez mennyire tűnik fel az anyjának, de nem szól semmit, így én félve, de végre megteszem azt a lépést, amitől eddig tartottam. Egyenest szemeibe meredek, melyektől végigfut a hátamon a borzongás. Az a pillantás… - Várj meg a szobádban, majd utánad megyek.

Nem is telik bele sokba, kettesével szedem a fokokat, hogy mihamarabb felérjek a harmadikra, s a folyosón végigrohanva, becsapva az ajtót magam mögött fújom ki a levegőt térdeimen támaszkodva. Még mindig sajog a fenekem, nem hiányzik neki újabb büntetés, azok után meg, hogy a saját anyja kiállt mellettem vele szemben, biztos vagyok benne, hogy nem hordoz sok jót magában. Nem mertem ránézni, nem merek a szemébe nézni ezek után, pedig annyira szentül bíztam benne, hogy majd én tudok rajta segíteni, hogy valahogyan megtörhetem, de nem vagyok más egy alávetetten kívül. Ugyanaz vagyok számára, mint a többi nyolc férfi, akik már birtokolták ezt a szobát. Biztos vagyok benne, hogy van még vendégszoba, de engem ebbe hozott, ahol a többiek is megszálltak arra az időre, amíg neki dolgoztak. Már, ha lehet ezt munkának nevezni.

Lehet, mégsem vagyok alkalmas arra, hogy itt legyek mellette egy rövid ideig. Talán, még ez a két hét sem fog menni nekem. Nem vagyok alkalmas rá, hogy mellette lehessek. Már így is túl sokat tudok róla, már így is több büntetést úsztam meg, a szemtelenségemről ne is beszéljünk. Az előzőek biztosan nem ilyenek voltak, változni pedig nem fogok és nem is tudok, ezért az lenne az ésszerű megoldás, ha magára hagynám. Meg kellene mondanom neki, hogy nem vállalom, ez nem nekem való. Használnom kellene a vörös szót, de… akkor miért nem vagyok rá mégse képes?

Beijedtem volna az anyjával történő találkozás miatt? Igen, így van, megijedtem, félek, hogy mi lesz a következménye. Szeretnék más lenni a szemében, mint a többiek, hogy engem ne állítson be a sorba, mert nekem szerelemre van szükségem. Huszonhét éves vagyok, közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, lassan meg kellene állapodnom egy helyen. Jiminnek biztosan sikerült velem ellentétben. Ő most biztosan boldog, aminek természetesen örülök, nem is hiányzik már, mindössze az érzés az, ami kiváltja gondolatát. Ő volt az első és úgy tűnik, utolsó szerelmem. Lehetséges, előző életemben valami rossz fát tettem a tűzre, hogy most ezt a sorsot érdemlem, hogy nehezen éljek meg, akit pedig szerettem, elhagyjon. Számomra nincsen happy end?

Az ablak előtt ülök magzatpózban, szorosan vonva mellkasomhoz lábaim. A nap lemenőben van, innen gyönyörű a kilátás rá. A kertben a szépen ápolt növényeket megvilágítja a narancssárgás fény, s az egésznek olyan euforikus hatása van, amitől jobban érzem magam.

Haza szeretnék menni.

Mintha csak végszó lenne, kopogás hangja üti meg fülem, az ajtó pedig már nyílik is. Hallom, amint visszazárul, majd léptek zaja töri meg az eddig olyan szépen kialakult csendet. Szemem sarkából azt is látom, amint a fiatalabb leül mellém egyik lábát felhúzva, azon támaszkodva egyik karjával, s így pont felém tud fordulni, de én nem nézek rá. Kényszerítem magam arra, hogy kifelé meredjek. Istenem, ennyire megijedni! Ez is amiatt a hülye szerződés miatt van!

-           Délután azt mondtam neked, hogy szeretnék beszélni veled – töri meg a csendet, de nem szólok semmit. – Ignorálsz? – Nem felelek, meg se rezzenek. – Ha hozzád beszélek, annyi a minimum, hogy legalább rám nézel – komolyodik meg hangja.

-           Akkor talán nem emelsz rám kezet? – kérdezem dünnyögve, de továbbra sem fordulok felé.

-           Most meg miről beszélsz?

-           Nem is tudom – húzom ki magam, majd lábaim törökülésbe helyezem. – Próbálom magam lélekben felkészíteni arra, ami következni fog.

-           Mi következne?

-           Büntetés? – fordulok felé, s ezúttal veszem a bátorságot, hogy szemeibe nézzek. – Az első azért, amiért nem figyeltem eléggé és összefutottam pont az édesanyáddal, a második az, hogy még le is mentem a földszintre vele, arról ne is beszéljünk, hogy megvédett, mikor számon kértél. Ez talán nem lő túl a célon? – húzom fel fél szemöldököm, ő pedig megrökönyödve néz vissza rám.

-           Nem, mert nem önszántadból mentél le. A tárgyalás miatt mondtam, hogy ne gyere le, mert nem szerettem volna, ha véletlenül rossz helyre tévedsz és észrevesznek. Nem azért, mert szégyellnélek, de ez üzlet, mondhatni félig egy hivatalnak számít az otthonom, egy ilyen helyen pedig nem mászkálnak mezítláb, kényelmes öltözetben az emberek.

Érzem, hogy kicsit megenyhülök, s gondolataim máris ellenkező irányt vesznek. Mégis tud még meglepetést okozni ez a férfi számomra, s egyre csak kíváncsibbá tesz, miért ilyen, amilyen, hogy mit rejteget még előttem. Meg szeretném ismerni.

-           Hát… mit mondhatnék erre… ennek csak örülök – húzom fel vállam, mire elmosolyodik. – Tudod, nem igazán vagy beszámítható, nem tudom, mikor mivel fogsz köszönteni, mivel mikor legutóbb bejöttél ebbe a szobába, akkor is büntettél, pedig nem csináltam semmi rosszat – fordulok vissza a táj felé.

-           Az a büntetés már egyébként is kijárt neked, de megnyugtatlak, nem kapsz majd sűrűn, ennyire én sem vagyok kegyetlen. Akármilyen hihetetlen, de nekem is van szívem. Nem megyek el olyan messzire, amit ne bírnál ki, vagy ne akarnád.

-           Van bárki, aki kemény büntetésre áhítozik? – tárom szét karjaim értetlenül, mire felnevet.

-           Van, aki kíváncsi rá és kibírja, de az ő döntése, hogy végigcsinálja-e vagy sem. Mint tudod, a biztonsági szavak mindig minden helyzetre ott vannak.

-           Aha, oké – rántok vállat, majd hajamba túrok idegesen. – Azt szerintem előre kiköthetnénk, hogy én nem fogom tűrni a durva büntetéseket. Fogalmam sincs, hogy az mit takarhat, de ilyen tekintetben én nem a te embered vagyok.

Csendben marad, egyetlen szót sem szól, s elmélyülten néz szemeimbe szavaim után. Nem értem, miért néz így, s zavarba is hoz ezzel az átható, kissé talán gyengéd tekintetével, viszont szólni nem merek érte. Ezektől a szemektől érzem, hogy meglágyulok belülről, s mély levegőt is kell vennem, hogy tartsam magam, ugyanis legszívesebben máris magamhoz húznám és szorosan ölelném, míg érzékien csókolom ajkait. Bárcsak tudnánk romantikázni!

-           Neked egyébként is kevesebb félnivalód van. A három napból egy tulajdonképpen a tied – fordítja el tekintetét ezúttal ő. – Ezt eddig egyetlen alávetettnek sem engedtem meg, nem is terveztem, csak… nem tudom igazán megmondani, miért engedtem neked ilyen téren. Ez nem az én műfajom, de te… - megrázza fejét. – Lényegtelen.

Kíváncsiságtól csillogó szemekkel nézem továbbra is, mire megköszörüli a torkát, s mintha most ő lenne zavarban, ettől pedig elönt a büszkeség.

-           Erről szerettél volna beszélni velem? – mosolyodom el.

-           Valójában nem – keményedik meg hangja újból, én pedig felhúzott szemöldökkel várom, mi a téma tárgya, mire újból rám vezeti pillantását. – Rólad és Jiminről szerettem volna.