[14/25] Stalker with love

Cím: Stalker with love

Író: Ayu

Besorolás: +16

Szereplők: Taehyung, Jungkook                          

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung egy középréteghez tartozó 27 éves férfi, aki egy kávézóban dolgozik, ahová az egyik nap belép egy igazán elegáns férfi. Azonnal magával ragadja a kisugárzása, a külseje, de sugárzik belőle valami olyasmi, amitől rettegnie kellene. De vajon miért érez így? Mit rejteget ez a férfi?

Megjegyzés: Tudom-tudom, régen volt rész, főleg a vámpírosból, de ehhez van kedvem, mégis ezzel is vártam. Ígérgettem itt a héten mindig, de nem jött össze, de a lényeg, hogy itt is van az új rész. Jó olvasást! <3

U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook csuklómnál fogva húz maga után egyenesen a vörös színben pompázó bőrkanapéhoz vezetve. A közepére le is ül, majd engem egy határozott mozdulattal ránt le magához, így én elvesztem egyensúlyom, s egyenest az ölébe borulok, de mivel úgy húz, így elhasalok lábain. Hevesen dobogó szívvel kapom fel a fejem és próbálok valahogy hátranézni, viszont nem tudok eléggé megfordulni ahhoz, hogy jól lássak mindent. Karjaimmal végre szabadon tudok mozogni, ugyanis elengedi csuklóm, de felállni nem enged. Egyik kezével előrenyúl a nadrágom gombjához, így megszabadítva tőle, s nem sokkal később már húzza is le rólam a farmert, mire szemeim tágra nyílnak a meglepettségtől.

            -          Még csak most vettem vissza! – szólok rá, de nem is húzza le rólam teljesen, csupán annyira, hogy fenekemre szabad rálátása nyíljon. Zavarba jövök, érzem, hogy ég az arcom. Amíg rajtam volt a szemfedő, nem volt ennyire kínos, hiszen nem láttam.

            -          Nyughass, különben többet kapsz, mint három – figyelmeztet, de én nem tudom befogni a szám.

            -          Mert nem vagy elég erős ahhoz, hogy nadrágon keresztül is megérezzem, hogy megütsz? – kuncogom, s szinte érzem, hogy aláírtam a halálos ítéletem. Hátamon fekvő kezét érzem, hogy megrándul, a másikkal viszont nyugodtan cirógatja fenekem jobb partját.

            -          Jól van, akkor hatról indítunk, és haladunk szépen egyre erősebb fokozatra. Szeretnél még valamit mondani? – hajol közelebb fülemhez, miközben a cirógatásommal nem áll meg.

            Fejem rázom válaszként és áldom az eget, hogy most nem látja az arcom, így azt se veheti észre, ahogy ajkamba harapok az izgalomtól. Kíváncsi vagyok, mennyire fog erőset ütni, főleg, ha hatszor teszi meg. A hátsó felem még kissé sajog az iménti aktustól, de csak nem lehet olyan vészes, ha megüt. Érzem, hogy eltávolodik tőlem, én pedig mélyen beszívom a levegőt, felkészülve a legrosszabbra, de annyira nem félek tőle, hiszen nemrég kaptam már pár csattanósat és nem is volt olyan vészes, mint amilyenre számítottam.

            Kezét váratlanul emeli, s nincs is időm felkészülni rá, már le is csap, de nem túl erősen, nekem viszont belesajdul érzékeny részem. Ajkam harapok erősen, levezetve a kisebb fájdalmat, így a nyögést is visszafojtva, mindössze egy aprócska sóhaj szökik ki számon. Ezután újból cirógatni kezdi az imént megütött felületet, ami jól esik, s ismételten nem bírom magamban tartani véleményem.

            -          Csak ennyi? – mosolygom, amit ő nem lát, de a hangomból sugárzik a jókedv… egyelőre.

            -          Milyen bátor vagy! – lepődik meg. – Olyan kis tapasztalatlan vagy még. Nem tudod, mit fogsz kapni, ha így beszélsz velem.

            -          Ugyan már, attól még fiatalabb vagy nálam – forgatom szemeim, s ezért is köszönetet mondok, amiért nem láthatja. Már vagy 12 ütést biztosan felszámolna.

            A cirógatásnak vége, s újabbat csap, ami nem tűnik erősebbnek, viszont az első után kellemetlenebb, amire rátesz az is, hogy nemrég még bennem is mozgott, s így jobban sajog az egész. Nem szól semmit, nem cirógat, nem vár, rögtön utána jön a harmadik is, ami már kicsit erősebb, így ajkaim elnyílnak egymástól és egy kisebb nyögés szökik ki rajtuk.

            -          Fáj? – Hallani a hangjából, hogy jól szórakozik, én pedig ledobom fejem, miközben érzem, hogy újból cirógat. – Mondd csak el szépen, miért kapod ezt. Miért vagy büntetésben, hm?

            -          Mert ez a fétised? – célzok az igazi okra, holott jól tudom, hogy nem erre a válaszra vár, de nem akarom, hogy nyeregben érezze magát.

            -          Kilenc.

            -          Mi? – kapom fel a fejem rögtön. – Annyiszor akarsz…

            -          Aha – jelenti ki egyszerűen, ami szinte nevetséges, én mégsem tudok nevetni rajta. Elég volt már ez a három, még sok is, engedjen el.

            Nem tudok többet szólni, újból lecsap, már ismételten erősebben, mint az imént, s egy elhaló nyögés csusszan ki belőlem, de nem fogok itt szenvedni az ölében. Nem akarom, hogy azt lássa, elérte a célját, habár akkor egész nap itt ülhetnénk, annyi fenekelést kapnék. Kisebb cirógatás után kapom a következőt, ami nem erősebb, mindössze ugyanolyan, mint az előző, de az is éppen elég ugyanarra a helyre, ahová már négyszer is ütött. Ezután újból kényeztetés, újabb ütés, újabb cirógatás, s itt megáll, hogy szóra nyissa száját.

            -          Nem ér visszafogni a hangod – szól rám. – Engedd csak ki, hadd halljam, mennyire fáj. Tudom, hogy fáj, ne is próbáld meg beetetni velem, hogy nem. Egyébként a kérdésemre továbbra is választ várok. Miért kapod a büntetést?

            -          Mert… mert harapdáltam a szám – nyögöm ki nagy nehezen, ugyanis nem szeretném, ha ismét hozzá toldana vagy hármat.

            -          És szabad ilyet? Szabad ezzel ingerelni az uralkodó félt?

            -          N… nem? – kuncogom el a végét, mire feltűnően hangosan sóhajt fel, de azért érzem belőle, hogy jókedvű.

            -          Nem bizony, és feleselni sem épp a legcélszerűbb. Majd idővel megtanulod, hogy mit nem szabad csinálni. Tudod, elég könnyen fel lehet húzni engem bármilyen értelemben. – Tudom, hogy szándékosan hangsúlyozza úgy, hogy rosszra gondoljak, mire újból ajkamba harapok.

            Keze újból emelkedik, majd lecsap ugyanarra a helyre, viszont ez már sokkal erősebb, mint az előzőek, nem csak kicsit másabb, így a nyögést sem tudom már visszafojtani. Hangosan engedem ki magamból fájdalmam hangját, miközben megfeszülnek az izmaim. Miért élvezi ezt ennyire? Még az első hat ütős hangyán volt, de ez? Ez kegyetlen.

            Nem is kell sokat várnom, mikor újból egy még erősebbet csap, s a csattanó hanggal szinte egyszerre kiáltok fel feljajdulva, s szemeim is szorosan zárom össze. Legszívesebben kifordulnék az öléből és lekiabálnám a haját a fejéről, majd fejvesztve rohannék ki ebből a pokolból, a fájdalom vörös szobájából. Vajon ilyen helyzetekre értette, hogy használhatom a biztonsági szavakat? A vöröset semmiképpen nem mondanám, hiszen nem lankadt az érdeklődésem iránta, sőt, ha lehet, csak sokkal jobban feltüzelt, viszont ez a fenekelés… nem is lenne vele baj, igazán izgató egy bizonyos szintig. Most már ezt az egyet kibírom, nem használok biztonsági szót. Még a végén puhánynak tűnnék, azt pedig nem szeretném. Különleges szeretnék lenni a számára, hogy kitűnjek az előző nyolc alávetettje közül, hogy őket elfelejtse, és csak rám gondoljon. Akarjon engem annyira, hogy a legfájdalmasabb dolgokról képes legyen lemondani. Azt akarom, hogy velem képes legyen gyengéden bánni, sőt! Akarjon velem úgy bánni.

            -          Ezt már szeretem – sóhajtja kéjesen, s tudom, hogy a hangomra érti. – Tudod, nekem nem lesz rosszabb attól, hogy te lázadsz ellenem. – Szinte hallom a hangjából, hogy jól szórakozik rajtam, de nem felelek, nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy ismét bosszankodva hozzávágjak valamit, ami miatt még hozzácsaphat pár ütést. – Számolsz? Hánynál tartunk?

            -          Ha nem tudom, akkor többet kapok? – kérdezem meg kissé félve, de persze jól tudom, mennyinél is tartunk. Nehéz egy ilyet nem figyelni, mikor fáj.

            -          Talán – kuncogja, miközben cirógatja fenekem, én pedig mélyet sóhajtok.

            -          Nyolc. – Mint az előző alávetettjeinek száma. És pont kilenc, ahányadikként én is beállok a sorba, pedig ezt nem szeretném. Nem egy akarok lenni a sok közül, hanem az a kivételes egyetlen, akire boldogan emlékszik vissza. Miért is vagyok ennyire nyálas vele kapcsolatban?

            -          Úgy bizony. – Azzal meg is adja az utolsót, viszont nem kegyelmez vele, erőset csap, amit szintén nem vagyok képes hang nélkül hagyni.

            Nadrágom visszahúzza, majd könnyedén húz fel, hogy így mellé érkezzek a bőrkanapéra, viszont ekkor kellemetlenül nyilall kisebb fájdalom hátsó felembe, ami a pár perce történt szexnek köszönhető. Nem is tudom palástolni érzéseim, arcom grimaszba torzul, ő pedig elégedetten vigyorog le rám. Legszívesebben letörölném azt a mosolyt a képéről, de úgyis alulmaradnék, ha erősködni próbálnék. Egyértelműen sokkal izmosabb és erősebb, mint én, különben valamennyire ellen tudnék állni. Maximum szóban tudnék harcba szállni vele, de annak meg az lesz a vége, hogy megbüntet, ami vagy fenekelés, vagy valami más eszközzel való korbácsolás.

            Jobban belegondolva, még nem is ismerem az igazi szadista oldalát, hiszen annyi mindent rejt ez a szoba, hogy csak egy-két eszközt, mert kipróbálni rajtam. Vajon félt, hogy elmegy a kedvem tőle, ezért inkább finomkodott? Nem vagyok hülye, tudom, hogy van ettől sokkal rosszabb is, ez pedig inkább volt izgató, mintsem fájdalmas. Felkeltette az érdeklődésem, hogy jobban megismerjem ebből a szempontból is, habár a randikról sem mondok le, hiszen magát a személyét is ismerni szeretném, az életét, a családját, a múltját, mindenét.

            -          Egész szép – közli mosolyogva. – Ahhoz képes, hogy ez volt az első büntetésed, amit nem élvezhettél, nagyon jól bírtad. A kilencet pedig megérdemelted egyébként is, hiszen már igazán érett neked egy kiadós fenekelés, hiszen sosem bírsz magaddal. Meg kell tanulnod mellettem, hol a határ.

            -          Örülök – fészkelődöm kényelmetlenül, ugyanis sehogy sem jó ülni, ő pedig ezt öntelt vigyorral nézi végig. – Nem kellene dolgoznod inkább, ahelyett, hogy engem osztasz ki? Már megkaptam a büntetésem, nem? Elég volt bőven, úgyhogy akár mindketten mehetnénk a saját dolgunkra.

            -          Bátor – suttogja maga elé, de tökéletesen hallom a csendben. – Ez tetszik, de igen, igazad van, dolgoznom kell, úgyhogy – áll fel, majd kezét nyújtva felém segít fel.

            A szobából kilépve még egy rövidebb, de annál szenvedélyesebb csókot váltunk, s úgy érzem, legszívesebben egész áldott nap el lennék a karjai között őt csókolva, de sajnos, mint minden jónak, ennek is vége szakad. Ő elindul a lépcsők irányába, míg én először a fürdőszobát célzom meg egy kis felfrissülés reményében. A fenekem kissé sajog, de nem fogok belehalni, egy ideig viszont biztosan nem ülök le. Nem elég, hogy megdugott, még el is fenekelt KILENCSZER, ami hadd ne mondjam, mennyire kínkeserves percekig tartott.

            Lemegyek az eggyel alattam levő szintre, hogy körbenézzek, de nem tudom, mely szobákba lehet benéznem. Az egyikbe random megpróbálok benyitni, viszont az pont kulcsra van zárva. Ha ezt ennyire lelakatolja, akkor biztosan fontos helyiség, ahová senkit nem enged be szívesen magán kívül, na meg persze ki tudja, kiket és milyen helyzetben. A vörös szoba után nem lepődnék már meg semmin, főleg, hogy ez egy kész palota. Gazdag, bizonyára sok minden található itt, de féltve őrzi is őket, mintha rossz kezekbe kerülhetnének. Alapjáraton ez egy hatalmas birtok elkerítve, ami tulajdonképpen a családjáé, meg persze gondolom a fontosabb dolgozóké, akik nem érnek rá naponta órákat utazni azért, hogy munkába érjenek. Ezért lehet a környéken ennyi ház, a fontosabb emberek számára.

            Hasam hangosan kordul egyet, jelezve számomra, hogy szüksége van valamire, amit megemészthet, így a lépcső felé veszem az irányt, ugyanis annyiban biztos vagyok, hogy a földszinten található a konyha. Valamit összeütök magamnak, Jungkook egyébként is azt mondta, hogy itt főzhetek kénye-kedvemre, azt, amit csak szeretnék, úgyhogy ezt a lehetőséget azt hiszem, ki is használom. Szükségem is lesz valami tápláló finomságra a reggel történtek után. Igazából nem hittem volna, hogy ilyen hamar sort kerítünk arra, hogy a vörös szobában dugjon meg, de nem bánom, hogy így indítottunk, hiszen egyébként is alig van időnk egymásra. Holnap este már haza is fuvaroz.

            A földszinti folyosón sétálok egy darabig, mikor végre megtalálom a modern konyhát, amit egy pult választ el az étkező helyiségtől. Az egész nagyon szép berendezésű, minden a legújabbnak tűnik, a tisztaságról ne is beszéljünk. Kíváncsi lennék, hány embert foglalkoztat, akiknek tartaniuk kell a szájukat vele kapcsolatban, és, ha a kis titkos szobájára gondolok, akkor felvetődik bennem a kérdés, azt vajon kivel takaríttatja? Nehezen tudom elképzelni, hogy ő állna neki, de azt is erősen kétlem, hogy beengedne oda csak úgy bárkit. Még ha a szobát ki is takarítják, az eszközöket is meg kell tisztítani, csak nem használhatja sokakon ugyanazt, ami már mocskos a sok szextől.

            Összerezzenek, ahogy egy másik ajtó mögül előlép egy már körülbelül negyvenes éveiben járható, kontyba fogott, sötétbarna hajú nő néhány zöldséggel egy nagyobb tálban. Ő is meglepetten pislog párat rám, majd széles mosollyal üdvözöl, meg is hajolva kicsit, majd a falnál lévő pulthoz lép, oda teszi le a tálat, hogy aztán megmoshassa egyesével mindet. Így belegondolva, ez az amerikai konyha elrendezés sokkal komfortosabb, mindennek megvan a maga helye, nem kell szűkölködni.

            -          Elnézést, segíthetek? – lépek a nő mellé, aki újból meglepődik, végül barátságos mosolyra vált. – Szívesen megcsinálok bármit, tudok főzni.

            -          Kedves tőled, de nincs szükségem rá. Egyedül is el tudom készíteni a kosztot, de azért köszönöm, hogy felajánlottad. – Azzal vissza is fordul a már megtisztított zöldségekhez, hogy aztán elővéve egy vágódeszkát és kést, feldarabolja őket.

            -          Egyébként is főzni szerettem volna valamit, más dolgom meg nemigen akad, ezért… - Elakadok, ahogy nagy szemeket meresztve néz rám és kíváncsian méri végig alakom. Az az érzésem támad, hogy tudja, mit keresek itt, hogy a többi alávetettel is beszélgetett már, így bizonyára képbe van azzal, hogy Jungkook sűrűn váltogatja a partnereit, még ha azzal nincs is tisztában, hogy miféle fétise van. Ezek után vajon hogyan tekinthet rám? Egyre a sok közül? Mennyire tűnhetek a szemében emiatt mocskosnak?

            -          Bocsáss meg, csak – rázza meg fejét sűrűn pislogva – nem vagyok ehhez hozzászokva. Eddig bárkivel találkoztam itt, senki nem ajánlotta fel a segítségét, vagyis ha volt is valaki, az egy visszautasítás után megértette, hogy nincs rá szükségem, mivel úgysem tud főzni. Te akartál valamit készíteni? Ezek szerint tudsz főzni?

            -          Persze – vágom rá habozás nélkül és büszkének is érzem magam, hogy végre valami, amiben kitűnhetek a többiek közül. – Tudok és szeretek is, mivel egyedül élek, így kénytelen voltam megtanulni. Sajnos nincs túl sok pénzem, ezért nem tudok mindig olyan nagy finomságokat csinálni, de szeretnék, mondjuk marhahúsból készíteni valami finomságot. Ó, az mennyire finom lenne! – veszek mély levegőt, s egy pillanatra szemeim is lehunyom, mintha csak érezném már azokat a mennyei illatokat.

            A nő ellágyulva mosolyog rám, majd elő is vesz egy másik vágódeszkát késsel együtt és megkér, hogy segítsek neki pucolni és darabolni, amit szíves örömest megteszek. Majd később viszont a nappaliba is el kell látogatnom, csak el ne felejtsem, hiszen múlt éjjel ott hagytam a táskámat. Remélem, senki nem viszi el és ott van, ahol hagytam, mert nem lenne túl jó még azután is aggódva koslatni, hogy aztán a főnököm főnökén keressem.

            Az elején egész nyugodt hangulatban telik az előkészület, mindketten csendben vagyunk, végezzük a magunk dolgát, majd megkér, hogy maradjak a helyemen, majd ő hoz húst is, amire csak izgatottabb leszek, hogy vajon miféle finomságot fogunk készíteni. Természetesen ebben is készségesen segítek, viszont ezt nagyobb karikákra vágjuk, majd a sütőbe dobjuk, a zöldségeket pedig vízbe téve feltesszük főni, így egy kis időre nincs is semmi dolgunk, csak a piszkos eszközöket elmosni, amit már nem enged meg nekem, hogy megcsináljak. Helyette körbenézek minden szekrényben és fiókban, hogy hol mi található, ne kelljen mindig rákérdeznem, legyek valamennyire képben.

            -          Ezt mindenképpen elmondom majd Mr Jeonnak – mosolyogja, mire szívem izgatottan dobban nagyot, ahogy felé kapom fejem. – Köszönöm a segítséged, aranyos vagy. Mi a neved? – fordul felém, miután elmosogat.

            -          Taehyung vagyok, Kim Taehyung. Önnek?

            -          Hong SeoYun – feleli. – Téged most látlak először.

            Zavarba jövök kijelentésétől, ugyanis ez újból olyan, mintha visszaesnék az alávetettek sorába, ahonnan ki szeretnék törni. Ha a többi itt dolgozó szemében már azt a látszatot tudnám kelteni, hogy én más vagyok, mint a többi, akkor a célszemélyt is egyszerűbben meg lehetne puhítani. Várjunk csak! Hiszen bizonyára Seoyun asszony is évek óta itt dolgozhat, akkor valószínűleg többet tud Jungkookról, így akár ki is kérdezhetném finoman, viszont nem tudom, hogyan is terelhetném efelé a témát, hogy ne legyek tolakodó és sunyi módon információkat gyűjtsek.

            -          Igen, most vagyok itt először – köszörülöm meg a torkom. – Ön gondolom, már régóta itt dolgozik. – Bólint. – Szeret itt lenni? Gondolom, meg van elégedve, de azért kíváncsi vagyok – már, ha nem tolakodó a kérdés.

            -          Meg vagyok elégedve, de szerintem te is látod, hogy itt minden milyen fényűző. Minden megfelelő számomra, még lakhatási engedélyem is van, hiszen kaptam egy kisebb házat a környéken, hogy mindig szolgálatra kész legyek.

            -          Családjával? – Újból bólint, de nem megyek mélyebben ebbe a helyzetébe, mivel nem rám tartozik a magánélete, engem pedig más érdekel.

            -          És veled mi a helyzet? Ha még új vagy itt, akkor elmondhatod, hogy tetszik a hely – vált át rám szerencsére ő, így valahogy bele tudom fűzni Kookot. – Biztosan elveszve érzed magad idebent, akkora ez a hely, de hamar hozzá lehet szokni, ha sűrűn látogatsz ide.

            -          Ez vitathatatlan – nevetek fel, s az ő arcára is örömteli mosolyt csalok. – Én soha nem éltem ilyen körülmények között, ezért ez az egész elég új nekem, de tetszik. Kicsit soknak találom, de idővel biztosan hozzá lehet szokni. Egyelőre tetszik, de nem tudom otthon érezni magam.

            -          Ha sokat leszel itt, akkor otthonos lesz, meglátod. Itt fogsz lakni? – Kérdéséből azonnal levágom, hogy tudja, hogy vannak, akik itt laknak, de néhányan nem. Kíváncsi vagyok, mennyire van képben az itteni sötétebb dolgok menetével.

            -          Nem – nyelek nagyot. – Én nem tudnék, legalábbis… mindegy, ez kissé bonyolult – vakargatom meg tarkóm, Seoyun pedig megértően mosolyog.

            -          Mióta ismeritek egymást Mr Jeonnal?

            -          Annyira nem túl régóta, csak egy pár hete. Abba a kávézóba jött, amelyikben én is dolgozom… aztán még egyszer… és még egyszer… - rázom fejem, miközben visszagondolok, a végére pedig lehunyom szemeim mosolyogva.

            Milyen édes! Ha belegondolok, hogy miattam képes volt minden nap szakítani egy órácskát az idejéből, megdobogtatja a szívem. Megpróbált felvásárolni, így kocsit vett nekem, borravalókkal látott el, ami több mint egy kis plusz pénz, ő mégsem volt fukar. Ez persze természetes, ha az ember egy konkrét palotában él, de egy olyan nincstelennek, mint én, ez túl szokatlan, váratlan, elfogadhatatlan. Engem nem lehet megvásárolni. Ahhoz, hogy érzéseim legyenek valaki felé, jobban meg kell ismernem, randiznunk kell menni, amit persze Kook nem szeret, de egy ilyen hobbi mellett érdekes is lenne. Azért ezt is ki szeretném deríteni, hogy miért nem szereti az ilyen kis édes együttléteket, gondoljunk itt bármire a randiktól kezdve a szeretkezésig. Belegondolva, miattam még abba is belement. Miattam várt hosszú ideig, az én válaszomra várt, hogy vajon érdeklődöm-e iránta, miattam enged próbaidőt, miattam még a büntetést is eltolta. Nem ismerem, de sokat változtathatott, hiszen ő maga mondta, hogy mennyi új dologba csábítom bele. Ez érdekes. Soha nem volt része a cukormázas részekben?

            -          Ez nagyon romantikusan hangzik – töri meg a csendet mosolygós hangjával. – Tudod, én már hosszú évek óta dolgozom a családnak, így tulajdonképpen láttam, ahogyan felnő egy aranyos kisfiú és egy ilyen érett, magabiztos karakter lesz, akinek van kellő tekintélye.

            -          Akkor miért szólítja Mr Jeonnak? – Ez a megnevezés böki a csőrömet, hiszen, ha látta felnőni, akkor miért kell magázódniuk?

            -          Amikor még kicsi volt, természetesen nem hívtam így, de ahogy felnőtt, megkért rá, hogy legyünk tiszteletteljesebbek egymással, hiszen ő is nagy már és szeretné a házában érezni a tiszteletet irányába. Okos és édes fiú, de sokat változott. Régen mindig csak úgy csillogott a szeme, mindenre nyitott volt, sokat tanult, szinte… tökéletes gyermekkora volt – sóhajt mélyet, s érzem azt az űrt, amit maga után hagy ez a történet. Ha Jungkook ilyen volt, akkor végképp nem értem, most miért ennyire domináns alkat.

            -          Mi változott azóta? – ráncolom szemöldököm értetlenül, mire felveszi a szemkontaktust, de nem ad választ. Hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra, mikor végül újból halovány mosoly jelenik meg arcán és visszafordul a tűzhelyhez, ahol a zöldségek főnek, hogy megnézze, hányadán is állunk.

            -          A zöldségek azt hiszem, kezdenek eléggé megpuhulni, a marhahúsnak még kell több idő, de aztán folytathatjuk.

            -          Sajnálom – térek vissza az előző témára, mire megenyhülve néz újból rám. – Nem rám tartozik, csak szeretném jobban megismerni.

            -          Én örülnék az egyik legjobban, ha ezzel bármit is változtatni tudnál. Nagyon aranyos és segítőkész vagy. Még nem találkoztam hozzád hasonlóval, aki ennyire érdeklődő lett volna. Volt, aki kérdezett, de nem feltétlen láttam rajta, hogy különösebben érdekelné a téma. Felületes dolgokkal megelégedtek, de te más vagy. Látni a tekinteteden, hogy több információra vagy szomjas, hogy őszintén érdekel, mi van a másikkal, de ez tudod, nem elég. Egyetlen dolgot mondhatok neked biztosra – néz mélyen szemeimbe. – Mindenkinek van gyengepontja.

            Szívem izgatottan verdes mellkasomban, s az érzés, hogy én még többet akarok tudni róla, el akar uralkodni rajtam, de türtőztetem magam. Biztos vagyok benne, hogy Seoyunnal nem lett aláíratva semmilyen titoktartási szerződés, szimplán tapintatos, tudja, hogy mennyit adhat ki nekem, de valamiért úgy érzem, már így is többet járt a szája, mint szokott. Egyelőre megelégszem ennyivel, s a másikat sem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, így nem fitogtatom tovább a témát.

            Folytatjuk a főzést ott, ahol félbehagytuk, ugyanis a zöldségek megpuhultak, majd idő közben a húst is kivesszük, a továbbiakban meg inkább csak figyelek, hogy mit csinál Seoyun, hogy legközelebb már én is tudjak legalább valami hasonlóval előrukkolni. Két tányérra szépen meg is tálalunk, majd az étkezőasztalra helyezzük őket az evőeszközökkel együtt. Megkérdezem a szakácsnőtől, hogy ő miért nem eszik, de azt is megtudom, hogy ő sosem eszik együtt Jungkookkal, így elpakol magának egy keveset, majd végszóra a nagyfőnök is belép a konyhába, mikor mi éppen a külső pultnál állunk, csak éppenséggel a másik indulni készül.

            -          Az ebéd az asztalon, viszont nekem most mennem kell tovább – lép oda a fiatalabbhoz. – Úgy egyed, hogy nem egyedül készítettem – kuncogja, majd hátranéz rám és mosolyogva távozik.

            Jungkook tekintete meglepettséget tükröz, mire kénytelen vagyok megereszteni egy mosolyt. Lassan hozzászokok ahhoz is, hogy állandó jelleggel feltűnően néz meg magának, ahogyan most is teszi, miközben közelebb lép hozzám, majd derekamra fogva húz magához, mire rutinszerűen nyúlok alkarjáért.

            -          Együtt főztetek? – húzza fel szemöldökét, mire bólintok igenlően hümmögve. – Lenyűgözöl – mosolyodik el. – Még senkit nem hallottam, hogy segédkezett volna a munkában. Miért akarsz mindenben ennyire kivételt képezni? Szándékosan csinálod? – dönti oldalra fejét, de tudom, hogy ez nem szidás.

            -          Lassan el kellene fogadnod, hogy én más vagyok, mint a többiek, és nem, nem szándékosan csinálom – mosolygok. – Remélem éhes vagy, mert megdolgoztunk vele.

            -          Ó, igen, éhes vagyok – pillant le ajkaimra, s már hajol is értük, én viszont az ellenkező irányba húzom fejem, s rögtön látom rajta, hogy nem tetszik neki az ellenkezésem.

            -          Az étel az asztalon van.

            -          Ki mondta, hogy arra vagyok éhes? – húzza fel fél szemöldökét.

            -          Arra legyél – forgatom szemeim, viszont ez véletlen, így meg is rökönyödöm, amint találkozik tekintetünk és rájövök, mit tettem. – Nem figyeltem oda! Sajnálom, kérlek! – könyörgök rögtön, ugyanis a reggel történtek után nem hiányzik még egy fenekelés, így is sajog még egy kicsit a hátsó felem.

            -          Pont az ilyen véletlenek miatt jár a büntetés – hajol még közelebb hozzám, én pedig mozdulni sem merek. Félek, hogy kezet emel rám ilyen hamar a múltkori után.

            -          De főztem – nyelek nagyot. – Főztem, amit más eddig nem tett meg, tehát ezzel a plusz ponttal kiválthatom az ebéd előtti büntetést.

            -          Milyen furfangos valaki! – Azzal nyakamhoz hajol, hogy megcsókolja már így is foltos bőröm, én pedig a kellemes érzés miatt automatikusan az ellenkező irányba döntöm fejem, hogy kényelmesebben hozzám férjen. – Nem is értem, miért vagyok veled ilyen elnéző – sóhajtja felforrósodott bőrömre, majd lassan halad fel ajkaimig, hogy végre megcsókolhasson.

            Nem húzódom el, nem teszek semmiféle rossz lépést, így is eléggé félek már, hogy mi lesz, viszont tetszik, hogy azt mondja, elnéző velem. Lehet kamatoztatnom kellene az ilyen nem mindennapi, szokatlan dolgokat. Mi lehet még az, amivel le tudom venni a lábáról annyira, hogy ne büntessen meg? Mindent úgysem fogok tudni megúszni, azért próbálkozni szabad.

            Végül leülünk az asztalhoz és elfogyasztjuk az ebédünket, közben pedig nem esik szó semmi érdekfeszítőről. Megdicséri a főztünket, hogy valóban nagyon ízletesre sikeredett, ezért örülne, ha gyakrabban lennék nála, de természetesen erre nem mondhatok igent. Megbeszéltük, hogy három nap és két éjszaka, nem több. Szeretnék otthon is lenni, dolgoznom is kell, valamiből el kell tartanom azt a lakást, rá pedig nem támaszkodhatom. Szokásához híven felajánlja a pénzét, lakhatást is kínál, de én ebből nem kérek. Egyébként is csak próbaidőn vagyok, vagy ő van az én szememben azon, elvégre is, én figyelem meg, milyen is ez az egész, de közben mégis ő uralkodik felettem. Érdekes felállás, nehéz átlátni, hogy is van ez pontosan, viszont tudom, hogy nem engedhet meg magának mindent. Ő uralkodik felettem, mégis az én kezemben van az irányítás valamelyest.

Ha használnám a biztonsági szavakat, milyen reakciója lenne? Mi van akkor, ha szenvedek alatta, könyörgök neki, hogy fejezze be, de nem teszi, mert csak a sárga szó hallatán vesz vissza? Milyen beteges! Tartok tőle, hogy nem fog eszembe jutni abban a helyzetben a szó, pedig olyan egyszerű, mégis, ha az élvezet és a fájdalom hatására annyira kikapcsol az agyam, akkor még a saját nevemet is elfelejtem.

Szeretném jobban megismerni Jungkook szadista oldalát, de immáron azt is, hogy miért lett ilyen, mi miatt változott meg, addig pedig nem fogok tágítani, amíg ezt ki nem derítem. Alá kellene írnom a szerződést?

S ekkor már nyitom is a szám, hogy erre választ adjak neki:

-          Jungkook…