[45/?] A vámpírok legnagyobbja - A hűségednek is van határa

Cím: A vámpírok legnagyobbja – A hűségednek is van határa

Író: Ayu

Besorolás: +15

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VKookMin

Figyelmeztetés: yaoi, vér

Műfaj: fantasy

Megjegyzés: Most két hétre hoztam a részt, de mivel őszi szünet van, több időm van, szóval nem kizárt, hogy fogok hozni részeket sűrűbben is akár, bár ez nagyban függ attól, mennyire van kapacitásom az íráshoz egy adott napon. Mindenesetre remélem, tetszeni fog a rész! Jó olvasást! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Jungkook POV

Nagyot nyújtózkodva ébredek, ahogy a nap sugarai bevilágítják az egész szobát. Kipihentnek, s erővel telinek érzem magam, így fel is ülök az ágyban, de ahogy körbenézek, teljesen egyedül vagyok. A levegőből mélyet szippantok, de nem érzem, hogy Taehyung a közelben lenne. Vajon merre mehettek, és egyáltalán mennyi lehet az idő?

            Nekem sem árt a tisztálkodás, így kihasználva, hogy egyedül vagyok, elfoglalom a fürdőt, hogy megmosakodhassak.  Jiminnek igaza volt, nagyon mélyen tudunk aludni, ha túlságosan kimerülünk, viszont ennek köszönhetően teljesen jól érzem magam. Bizonyára több hasznomat tudja majd venni, többet tudok segíteni, ha nem érzem magam a halálomon a fáradtságtól. Nem halnánk bele, ez alapjáraton is hülyeség, de tudom, hogy gyengék vagyunk, könnyen legyőzhetőek, s egy idő után talán magunktól is elalszunk, anélkül, hogy észrevennénk, akárcsak a legfáradtabb halandók is.

            Már egészen kezdek hozzászokni ahhoz, hogy vámpír vagyok – habár még mindig nehezemre esnek dolgok, azért igyekszem. Annyira nem rossz ilyennek lenni, s nincs éhségérzetem, de mégis kapar a torkom, ha feltétlenül szükségem van egy kis vérre. Amit ezalatt az idő alatt megtapasztaltam az az, hogy az állati vér tökéletesen kielégíti a szükségleteimet, viszont mégse ruház fel olyan erővel, mintha emberit innék. A legrosszabb, hogy ilyenkor mindig TaeTae képe ugrik be, hogy neki milyen ínycsiklandozó íze van. Tudat alatt nedvesítem be ajkaim, ahogy rá gondolok a zuhany alatt, s ekkor döbbenek rá, hogy szomjas vagyok. A kastély falain kívülre nem mehetek felügyelet nélkül, szóval mindenképpen meg kell keresnem Jimint, hogy vadászhassak. Friss húsra vágyom, ebben pedig nem gátolhat meg, főleg, ha azt szeretné, hogy mellette legyünk, segítsük, s legyünk erősek. Akkor mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy kisegítsük.

            Mostanában egyre furcsábban érzem magam éppen amellett a személy mellett, aki elrabolt minket és fenekestül felforgatta az életünket. Bántott, megharapott, a szüleimről már ne is beszéljünk, éppen ezért nagyon haragszom is rá, de mindeközben az utóbbi időben olyan közvetlen, sokkal többet törődik velem, ez pedig jóleső érzéssel tölt el. Tudom, nagyon jól tudom, hogy néha azért csókol meg, hogy TaeTae agyát húzza, de azokat leszámítva is szokott gyengéden hozzám érni, s, ha Tae nem nyit ránk, akkor csak velem, ismét lefeküdt volna. Annyiban másabb az egész, ahogy közeledett hozzám, ahogyan felhívta a figyelmemet arra, hogy akar, kíván engem. Nyugodtan beszélgettünk, ráadásul a szemében is számomra szokatlan fény csillogott. Lágyan csókolt meg, amolyan nem az a tipikus Jimines csók. Szeretném azt hinni, hogy talán egy kicsikét kedvel, de bizonytalan vagyok az irányába. Jól esik, hogy törődik velem, hogy az utóbbi időben valóban sok időt szánt rám, hiába tudom, hogy sokszor Tae miatt történtek dolgok. Mikor csak kettesben voltunk, nem miatta volt, na meg azért tudok olvasni annyira másokban, hogy lásam, mikor mit miért tesz. Jiminnél is elég egyértelmű, hiszen kiismertem már ennyi idő alatt. Régóta vagyunk mellette.

            Váratlanul csapja meg orromat az ismerős vérnek illata, így pillanatok alatt befejezem a zuhanyzást, s fel is öltözve lépek vissza a szobába, ahol mindketten ott tartózkodnak immár. Kíváncsian nézek felváltva rájuk, hol az ágyon törökülésben elhelyezkedő Taehyungra, hol az erkélyajtónak támaszkodó, karba tett kézzel álló Jiminre.

            -           Merre jártatok? – szakítom félbe a csendet, mire Taehyung fülig pirul és lesüti szemeit, Jimin pedig halovány mosollyal néz az ágyon ülőre.

            -           Taehyungnak nagy a szája, helyre kell tenni – feleli szórakozottan Jimint, mire értetlenül ráncolom szemöldököm. Többféle eshetőség is megfordul a fejemben, a perverzebb verziótól a fájdalmas bántalmazásig, de jobb, ha nem gondolok bele, mi folyik itt. – Te hogy aludtál? – szenteli nekem figyelmét, s ellöki magát az ajtótól, hogy lassú léptekkel elinduljon hozzám. – Nagyon mélyen aludhattál, ha ilyen sokáig fel se keltél. Ugye, hogy semmilyen neszre nem tudsz felriadni? – áll meg előttem, miközben bólintok egyet, igazat adva neki.

            -           Ha nem gond, igazából szívességet szerettem volna kérni tőled – köszörülöm meg torkom, mire kíváncsian húzza fel szépen ívelt szemöldökeit. – Szomjas vagyok, szóval szeretnék kimenni, de neked biztosan van ezernyi dol…

            -           Ó, szó sem lehet róla, hogy egyedül menj ki! – sötétül el tekintete. – Még mindig nem vagy teljesen hozzászokva a vámpírlétedhez, így mindenképp kell melléd felügyelet.

            -           Nem vagyok már gyerek, Jimin! – csattanok fel én is. – Minek nézel? Öt évesnek? Felfogtam már, hogy mit szabad és mit nem, ráadásul már voltunk kint vadászni, nem csináltam semmi rosszat, nem támadtam emberekre, igazán jól tudtam türtőztetni magam. Most az egyszer engedj ki!

            -           Kiengedlek, de megyek veled. Nem foglak magadra hagyni, nem érdekel, mit gondolsz. Aztán, ha történik valami, ki lesz ott melletted, hogy segítsen? Mi van, ha véletlenül mégsem tudsz uralkodni magadon vagy esetleg olyan emberekbe botlasz, akik vámpírokra vadásznak? Hogyan fogod kezelni? Hogyan fogsz ellenállni úgy, hogy ne árts senkinek és ne áruld el a kastély rejtekhelyét?

            Mélyet sóhajtok, ahogy szemeim égnek emelem, beletörődve sorsomba, hogy úgysem fog egyedül elengedni – hiába tudom, hogy érthető az aggodalma. Ennek következtében nem sokkal később már együtt szeljük át az erdőt, a fák sűrűjében keresgélve vad után. Néha megpróbálok más irányba menni, mint amerre Jimin számítana, de pillanatok alatt beér, s diadalittas mosollyal néz vissza rám. Még ha tudnám, mi a jó neki ebben, hogy folyton utánam koslat. Nem minden értelemben zavaró ez, de azért hagyhatna egy kis személyes teret a vadászat közben, de meg kell tudnom becsülni azt, amim van. Tehát, örülnöm kell annak, hogy legalább a kastélyban mászkálhatok tök egyedül, ahol nem is olyan rég még őrökkel kellett. Már ez is egy hatalmas engedmény.

            Hamar elkapok egy vadat, aminek vérét úgy szívom magamba, mintha hosszú ideje nem kaphattam volna kis vért. Jimin is leguggol hozzám, s kezei közé véve áldozatomat húzza kicsit közelebb magához is, hogy ő is ihasson véréből, viszont én felmordulva húzom vissza magamhoz, mire meglepetten nyílnak tágra szemei.

            -           Ne szórakozz, én is kérek! – húzza újból közelebb magához, de a válaszom újból egy morgás. – Mi vagy te, kutya? – nevet fel, viszont nem engedek neki, ugyanúgy szívom tovább az állat vérét, mint előtte, hogy az utolsó cseppig kiigyam, viszont a másik sem enged ilyen könnyen. Nem beszél tovább, csupán egy határozott mozdulattal húzza közelebb magához, s nem cicomázva harap bele majdnem ugyanoda, ahová én is, közvetlen mellettem az érbe, így érzem, amint elszívja előlem azt a maradék vért, amit magamban akartam tudni, így én is erősebben nekiállok. Csillogó szemekkel néz rám, s én is visszanézek rá, de kihívással szemeimben.

            Az állat vére hamar elfogy, s az első, aki kihúzza fogait, az nem én vagyok. Tenyerébe törli száját, míg én is elengedem a jószágot. Ahogy végigméri arcom minden egyes kis négyzetcentiméterét, mosolya egyre csak szélesedik.

            -           Töröld meg a szád – mutat sajátjára, így nyomban arra a pontra tévednek ujjaim, majd gyorsan dörzsölni kezdem, mire csak vigyorogva rázza fejét és áthajolva az állat élettelen teste felett tolja félre kezem, hogy aztán ő tegye meg ezt a feladatot helyettem. – Hihetetlen, hogy még ehhez is segítség kell neked. Mi lett volna veled nélkülem? – néz a végén szemeimbe, mire nagyot nyelek. – Szomjas vagy még? – Mintha az időjárás csak erre a kérdésre várt volna, a szél úgy kezd erősebben fújni, mire mindkettőnk tekintete egy pillanat alatt változik meg. Ugyanannak az illata csapja meg orrunkat.

            -           Egy ember – jelentjük ki egyszerre, s már fel is állunk.

            Egyikőnk sem vár sokáig, nekiindulunk abba az irányba, ahonnan érezzük az illatot, ami nincs túl közel, ezért sem érezhettük meg azonnal, csak ahogy a szél felénk fújta. Ami a legjobban bántja a szaglósejtjeim, az a fokhagymának az illata. Miért érzek egy embernél ilyesmit? Miért jön ilyenkor, az erdő kellős közepébe egyáltalán bárki is?

            Hamar elérkezünk abba a tisztes távolságba, ahonnan a célszemély nem szúrhat még ki minket, viszont mi tökéletesen láthatjuk őt, tekintve, hogy vámpírként tű éles a látásunk. Egy középkorú férfinek tűnik, a vére nem a legfinomabbak közé tartozik, mint mondjuk Taehyungé, de ennek ellenére szívesen innék belőle, hiszen az állatinál több erőhöz juthatunk. A fokhagyma szaga is egyértelműsíti magát, hiszen a nyakában, akár egy díszítőelem, nyakláncként hordja a felfűzött gerezdeket. Ha ez nem volna elég, az másik, ami ekkor kiszúrja a szemem, az egy a nyakában lévő valóban nyakláncként funkcionáló kereszt. Nem érzem, hogy az erőm eltávozna a testemből, semmi hasonlót nem tapasztalok, így nem bírom magamba tartani, ahogy tudatosul bennem, ez a férfi miért is öltözött fel így.

            -           Azt mondod, félnünk kellene az emberektől? – nevetek fel, mire a másik szúrós pillantásokkal illet.

            -           Nem tudnak mindent. Mint már említettem, az embereknek nem adunk ki feleslegesen információkat, ezért is féltem Taehyung miatt, hogy esetlegesen olyanokat mond el a szüleinek, amit nem kellene. Ő többet tud, amivel nincsen semmi probléma, csupán saját maga ellen lépne egy ilyen cselekedettel fel. A szülei bizonyára a vezetők egyikei közé tartoznak, akik komolyan nyomoznak a kilétünk után. Már az is rémes, hogy tudják, hol tanyázunk, mi lesz, ha valóban támadnak, mert kiderítik, mi a gyenge pontunk? Egy karó a szívbe nem lehet kellemes, gondolom, te sem akarod megtapasztalni. – Nagyot nyelek szavai hatására, ahogy akaratlanul is megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy esetlegesen valaki karót döf a szívembe. Az végzetes.

            -           Tudom – sóhajtom és tekintetem visszavezetem az emberünkre, aki óvatos léptekkel halad előre, egyre csak közeledve felénk. – Szerintem, egyszerűen csak kapjuk el, szívjuk ki a vérét, aztán mehetünk is vissz…

            -           Te beteg vagy! – vágja rá, mielőtt befejezhetném. – Nem kapjuk el, nem szívjuk ki a vérét! Így is sokan haltak meg a városban ilyenek miatt!

            -           Tessék? – nyílnak tágra szemeim, ugyanis számomra ez egy teljesen új információ. – A városban haltak meg vámpírok miatt? – Jimin válasz helyett szorosan összezárja szemeit, s ajkába harap, ahogy elfordítja fejét tőlem, mintha csak most döbbent volna rá, hogy olyan dolgot kotyogott ki, amit nem szabadna. – Nekem aztán igazán elmondhatnád, mi történik. Mindig melletted állok, akkor miért titkolózol?

            -           Mert ez nem olyan dolog, amit csak úgy szét lehetne kürtölni!

            -           Nem is kell szétkürtölnöd, elég, ha nekem mondod el. Abban mi a nagy szám? Megőrzöm a titkokat, ráadásul lehet, hogy még segíteni is tudok, de nem, te állandóan mész a saját fejed után, nem avatsz be semmibe, mikor én tényleg…

            -           Nem most van itt a hisztinek az ideje! – szakít újból félbe.

            -           Én nem hisztizek! – csattanok fel. – Ez egy teljesen jogos kiakadás. Miért nem bírod felfogni, hogy előttem nem kell titkolóznod? Én csak tudni szeretném, hogy mi van, hogy tényleg tudjak segíteni valamit.

            -           Már azzal is éppen eleget segítesz, hogy Taehyunggal próbálsz beszélni. Ezekbe az ügyekbe egyelőre nem kell beleavatkoznod.

            -           Hanem, majd mikor?

Választ már nem kapok, ugyanis a vér illata túl közelről csapja meg orromat, mire mindkettőnknek tágra nyílik a szeme, s ijedten fordulunk egyszerre a férfi irányába, aki alig áll tőlünk néhány méterre. Ledermedve állunk, s hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra az idegen fickóval, aki felváltva néz kettőnket. Kissé ijedtnek tűnik, s a nyakában lógó keresztért nyúl, azt kezdi szorongatni, mire én vagyok az, aki megszakítja a kialakult csendet.

-           Hello, vadászni van erre? – kérdezem, próbálva teljes higgadtságot sugározni magamból. – Mi is ezért vagyunk itt, de ha szabad megkérdeznem, miért hord magánál ilyen dolgokat, mint a fokhagyma, a kereszt?

Újból beáll a csend, mire megköszörülöm torkom, s segélykérően pillantok Jiminre, aki rám se hederít, csupán tetőtől talpig végigméri a velünk szemben állót.

-           Tudja, ilyenekkel nem igazán fog vadat fogni, de…

-           Kik maguk? – szól közbe érdes hangon, mire széles mosolyra húzódnak ajkaim.

-           Vadászok. Minek nézünk ki? Maga is annak tűnik, csak elég felesleges holmikkal. Tudja, mi innen a városból valóak vagyunk, ami nincs is olyan messze. Bár való igaz, jó időbe beletelik, mire visszamegyünk, de odavalósiak vagyunk. – A férfi tesz egy óvatos lépést hátra, miközben kabátja belső zsebébe vezeti egyik kezét, mintha csak tartana tőlünk.

Ahogy Jiminre pillantok szemem sarkából, látom, ahogy értetlenül ráncolja szemöldökét, de egy szót se szól, viszont nekem ennyi is elég, hogy értsem, nem tetszik neki, amit művelek.

-           Maguk azok, nem igaz? – folytatja a férfi elmélyülő hanggal, de kezét nem veszi ki kabátjából. – Nincs magukon pulóver sem, pedig erdőben vagyunk, óvakodniuk kellene a kullancsoktól, a szúnyogoktól, meg úgy összességében mindentől – mér végig mindkettőnket, mire elgondolkozom.

-           Ez igaz, de mi már hozzá vagyunk szokva. Majd, ha bármi bajunk lesz, felkeresünk egy orvost. – Jimintől újabb sötét pillantást kapok, mire megemelem vállaim, kérdőn pislogva rá.

-           A bőrük hófehér, ami már természetellenes.

-           Nem sokat járunk napra – vágom rá, de szinte azonnal folytatja.

-           És a szájukon vérfoltok vannak. Az ön szemszíne pedig folyamatosan változik! – mutat az idősebbre, aki csak magabiztos, de dühödt tekintettel néz farkasszemet a halandóval.

-           Ezt hívják kontaktlencsén…

-           Ó, Jungkook, fogd már be! – szól rám Jimin, mire összerezzenek és csípőre teszem kezeim, úgy fordulok szembe vele.

-           Próbálom menteni a menthetőt, te meg annyit mondasz, hogy fogjam már be? Meg akarsz halni?

-           Éppen arról beszélek, hogy ne jártasd feleslegesen a szád, mert olyanokat mondasz, amivel tökéletesen elárulsz minket!

-           Éppen most árulsz el minket te magad, ha nem vetted volna észre! Miért nem védesz helyette? Annyira kis fospisztoly vagy, hogy még csak meg sem tudsz védeni. Látod, jobb lett volna, ha egyedül jövök, vagy…

-           Nem lett volna jobb, ha egyedül jössz, erről akár le is mondhatnál! Ki állítana meg, ha hülyeséget tervezel csinálni?

-           Nem fogok hülyeséget csinálni!

-           Persze, még mindjárt el is hiszem, hogy nem támadnál neki egy embernek!

-           Nem is! Taehyung mellett eléggé kiképződtem, hidd el! Ő pont tökéletes példány arra, hogy hozzá… JIMIN! – kiáltom el magam, ahogy feltűnik, hogy az ember váratlanul mozdul, kihasználva az alkalmat, hogy nem rá figyelünk, mivel közben végig oldalra lépegetett úgy, hogy Jimin látószögéből minél inkább kiessen, majd kihúzva kezét a kabátjából rohan neki, immáron egy tőrt szorongatva.

Nem gondolkozom, nekiugrok a támadónak, könnyedén lökve félre, aki így nekiütközik a legközelebbi fának, de gyorsan új erőre kap, s támadásba lendül. Már fel is készülök arra, hogy támadjak, megvédjem magunkat, viszont, mikor az ember közelebb ér, Jimin visszaránt engem, hogy ne okozzak sérülést benne.

-           Nem bánthatod! – figyelmeztet.

-           De hát, tudja, mik vagyunk!

-           Nem bánt-ha-tod! – szótagolja ismét, majd gyorsan húz félre, ahogy észreveszi, hogy mögöttem nekem akar esni a fegyverrel a férfi.

-           Akkor mégis mit csináljak? – emelem meg hangon hisztérikusan.

-           Csak kerüld ki! Nem hagyhatjuk azt sem, hogy elmeneküljön, mert elárulna minket! – Ekkor szemeim tágra nyílnak, ahogy látom, hogy Jimin mögött a férfi újból támadásba lendül, amit ő nem vehet észre, hiszen csak annyit érezhet, hogy valahol mögötte valóban ott tartózkodik a férfi. Nem gondolkozom, ösztönszerűen cselekszem. Meg kell védenem, nem hagytatom, hogy baja essen, mert tőle függ az életem, a sorsom a jövőben. A halandó férfit sem bánthatom, de elfutni sem hagyhatom, így egyetlen megoldást látok magam előtt.

Fordítok helyzetünkön, így Jimint magam mögé tudva állok elé, s többet nem is teszek, csupán hagyom, hogy az idegen egyenesen a gyomorszájamba döfje tőrét. Szemeim tágra nyílnak, s előre görnyedek. A fájdalom úgy cikázik végig testemben, mint a villám, a férfi pedig nem áll meg, rendesen megforgatja bennem fegyverét. Szemöldököm ráncolom, ahogy elgondolkozom azon, a karón kívül más nem okozhat túl nagy fájdalmat. Való igaz, ha mély sérüléseket szerzünk, akkor legyengülünk, de hamar felgyógyulunk, és utána minden megy tovább a normális kerékvágásban. Még közben is tudunk küzdeni, de most mégis úgy érzem, hogy testemet elhagyja az erő, pedig most pihentem ki az éjszaka magam.

Fel sem fogom, mi történik, már csak annyit érzek, hogy a földön fekszek, s a tőrt valaki kihúzza belőlem. Miért gyengültem el ennyire egy tőrtől? Jimin azt mondta nekem, hogy egyedül a karó az, amit, ha testünkbe döfnek, akár gyógyíthatatlan károkat is okozhat, ha pedig azt szívbe döfik, azonnal elsorvadunk, s lelkünk távozik a testünkből. Akkor végképp nem értem, miért érzem magam legyengülve. Nem bírok megmozdulni, még az ujjaimat sem bírom egy picikét sem mozdítani.

-           A francba! – hallom meg tompán Jimin hangját, s arcát is hamar megpillantom, ahogy fölém tornyosul. – Hé, Jungkook! Mozdulj meg! Mondj valamit, kérlek! – simít végig arcomon, de csak szemeim bírom mozdítani. – Ne szórakozz velem, ez egyáltalán nem vicces! Hallod? – Az idegen férfi hangja is fülembe szökik, de csak tompán hallom, ahogy nevetni kezd, s szemeimmel nyomban keresni kezdem, hol lehet. – Te nyomorult, féreg! Mit tettél vele? Mi van a tőrön? Mit tettetek rá? – A férfi válasz helyett csak tovább kacarászik, én viszont érzem testemen, hogy Jimin izmai megfeszülnek, majd újból visszafordul hozzám, s egészen közel hajol arcomhoz. – Ettől nem lehet bajod, az képtelenség – méri végig arcom. – Pislogj egyet, kérlek! Pislogj, ha értesz és magadnál vagy! – Nagy nehezen lehunyom szemeim, majd újból felnézek rá, amit pislogásnak szánnék, de valamiért túlságosan be vagyok lassulva, az erőm mindenhonnan elszállt.

Jimin szaggatottan fújja ki a levegőt, s megemelkedik rólam, majd felhúzza pólómat, hogy megnézhesse a sebet, melyet ejtettek rajtam. Hamar vissza is húzza felsőmet, majd egy pillanat alatt kap fel, egy karjában tartva erősen, majd a másik fickót is elkapja, s szorosan fogja magához, következőleg pedig már hatalmas denevérszárnyait nagyra nyitja, úgy indul útnak a kastély falai közé. Nehezen halad így, hogy két személyt kell cipelnie, s ahogy elnézem a férfi is kellően lesérült, s mindennek ellenére az idegen saját nadrágövével kötözte össze ügyesen a csuklóit, hogy véletlenül se tudjon támadni.

Nagy nehezen elérkezünk ahhoz a bizonyos erkélyhez, ahol letesz mindkettőnket, majd benyit a szobába, s először engem kap fel karjaiba, hogy lefektessen az ágyra.

-           Mi történt? – hallom meg Tae hangját, mire szívem fájdalmasan dobban nagyot. Nem szeretném, hogy így lásson.

A felsőm lekerül rólam, a cipőmet is hamar leveszi zoknimmal együtt, így félmeztelenül fekszem előttük. Taehyung mellém mászik az ágyon, s kezeit nyomban szája elé kapja, ahogy meglátja közelebbről is sérülésem. Jimin alig tűnik el egy pillanatra, a következőben már az engem bántalmazó férfi is látókörömbe kerül. Úgy tűnik, eloldozza, majd elkapva egyik csuklóját, nem várva semmire, rögtön beleharap csuklójába, mire a férfi fájdalmasan ordít fel s kap Jimin karjai után, melyekkel az ő karját fogja. Nem szívja ki a vérét, csupán az én számhoz emeli a megharapott felületet, s szabad kezével államra fog, majd óvatosan nyitja szét számat. Érzem, ahogy az emberi vér cseppjei torkomat érik, így automatikusan nyelek, hogy magamban tudhassam azt, de ez rögtön utána erős fájdalommal jár, elvégre is mégis csak a gyomromba kaptam a tőrt.

-           Ki ez? – kérdezi TaeTae rémülten nézve végig a jelenetet. Választ nem kap, Jimin túl idegesnek tűnik, s csak tartja a fickó karját, hogy ne tudjon semmi rossz lépést tenni, én pedig kényelmesen ihassak. – Jimin, mi történt? – válik egyre kétségbeesettebbé.

-           Fogalmam sincs! – emeli meg hangját idegesen. – Ez a férfi egy tőrt döfött Jungkookba! Ennyitől nem szabadna, hogy ennyire legyengüljön.

-           Akkor miért nem ütöttétek ki? Minek hoztad ide?

-           Azért, mert nem bánthatunk embereket csak úgy! Utána meg már nem hagyhattam ezek után ott, hogy világgá kürtölje a sikerét, de ki kell szedni belőle, hogy mi volt a tőrön, amitől így elvesztette az erejét Jungkook.

Ez a végszó, elhúzza számtól az idegen csuklóját, de nem igazán érzem jobban magam. Újból megkötözi, majd máris keres egy kis kendőt a szobában, hogy azzal beköthesse a szemeit is, majd már rángatja is magával ki a szobából. Bizonyára bezáratja, megkínozza, addig-addig fogja szenvedtetni, amíg ki nem szed belőle mindent. Csak úgy, ahogyan azt velem is tette.

Taehyung aggódva simít végig arcomon, s legszívesebben megmondanám neki, hogy ne aggódjon, de nincs annyi erőm, hogy egy hangot is kiadjak a torkomon. A kétségbeesett tekintete jobban fájdítja a szívem, mint a gyomromba kapott tőr. Szeretném boldognak látni, de nem elég, hogy az utóbbi időben folyton rossz a kedve, most még miattam is aggódnia kell. Fáj, hogy így kell látnom azt, akit szeretek.

Nem sokáig maradunk egyedül, Jimin viszonylag hamar visszatér, s leülve a másik oldalamra, az ágy szélénél, úgy simít végig ő is arcomon, s őszinte félelmet látok tükröződni nagy, barna íriszeiben.

-           Nem halhatsz meg ettől, értetted? – jelenti ki csendesen, de hangja szokatlan, rekedtes. – Ez nem lehet elég arra, hogy tönkretegyen. Ki fogom deríteni, mit fejlesztettek ki, mivel kenhették be a tőrt. Rá fogok jönni és megfizetnek érte! Ebben ti is a segítségemre lesztek, úgyhogy nem lehet bajod, megértetted? – Lassan pislogok egyet, ezzel jelezve, hogy felfogtam, amit mond, mire kicsit megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. – Légy erős, Jungkook! Légy erős! – hajol le hozzám, s arcát nyakamba temeti. – Taehyung, kérlek, hozz egy kis vizet valamiben. – A szólított teszi, amire kéri, így néhány másodperccel később már el is tűnik a fürdőszoba irányába, viszont Jimin nem emeli meg magát, továbbra is nyakamra szuszog. – Nem eshet bántódásod többé. Soha többé ne állj elém, ha engem támadnak, megértetted? A fene vigyen el, hogy ennyire hűséges és önfeláldozó vagy értem! Megnehezíted a helyzetem, így nem tudok rád soha haragudni, mert túl jó vagy hozzám. Rohadt bosszantó, hogy te kaptad a tőrt és nem én! Többé ne merészelj ilyet csinálni! – suttogja végig fülembe szavait, amit hiába szán dorgálásnak, tökéletesen kiérződik belőle, mennyire aggódik értem, hogy mennyire sokat jelentek számára, ami megmelengeti a szívem.