[22/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +16
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook, Hoseok + Jimin apja
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor, romantika, DRÁMA
Megjegyzés: Na, itt a következő rész. Ezek után tényleg kíváncsi leszek a véleményekre, szóval… jó olvasást, vagy valami olyasmi! :D ^^

Jimin POV

Az, hogy Taehyung ilyen bátran kiállt az apám elé, és sikeresen meggyőzte őt arról, hogy eljöjjek onnan, lenyűgözött. Arra nem számítottam, hogy Hoseokkal együtt összepakolják az összes létező cuccomat, és titokban kisurrannak a teli pakolt táskákkal. A szüleimnek bizonyára hamar fel fog tűnni, hogy üres a szobám, és most már, ha valami esetleg ott hagytam, már édes mindegy, nem fogok tudni mit csinálni vele, nem térhetek vissza. Nem is szeretnék, nem is tervezek, de biztos vagyok benne, hogy könnyen rám fognak találni, ha eljön az ideje. Talán most a versenyig valóban békén fognak hagyni, mivel ez lett lebeszélve, de arra el fognak jönni, adni fogják a büszke szülőket, és szándékosan mellettem fognak mutatkozni, hogy így rájuk is felfigyeljenek, ami eddig még nem történt meg. Ez annyira nem is nagy probléma, ugyanis nem lenne számukra túl előnyös, ha később kiderülne, hogy valami miatt az egy szem fiúk elszökött otthonról. Elegem van az egészből, abból, ahogyan bánnak velem, hogy kihasználnak, hogy miattuk mindenki azt hiszi, hogy egy beképzelt ficsúr vagyok, mikor miattuk viselkedem úgy ahogy. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. El kellene szöknöm, de végleg, egy olyan helyre, ahol biztosan nem találnak meg. Külföldre kellene utaznom, vagy elég egy másik városba? Külföldön nehezebben találnának rám, mivel biztosan nem költenének arra, hogy engem keresgéljenek égbe-világba.
Szemem sarkából óvatosan pillantok a mellettem ülőre, aki az ablakon néz kifelé, a tájat kémleli, teljesen belefeledkezve abba, amit lát. Gyönyörű, férfi létére olyan szépséggel rendelkezik, mint egy lány, ezt pedig bárki megirigyelné, ha meglátná. Még én is irigylem, bár nem csak ebben a tekintetben.
Nem, az ő élete nem lehet olyan, mint az enyém. Miattam egyszer már majd’ összetörte magát, amit a saját szememmel láttam, és soha többet nem szeretnék hasonlót látni. Már a szüleim is szemet vetettek rá, hiszen hallották, mikor telefonon beszéltünk, és tudom, hogy apámnak rögtön leesett a tantusz, ki is ő. Bizonyára tudatosult benne, hogy igen, ez a fiú itt sokat jelent számomra, és az, hogy a barátjának nevezett, csak hab a tortán. Az egyetlen barátom eddig Hoseok volt, így bizonyára felkeltette a szüleim érdeklődését, hogy vajon milyen szoros kapcsolatban is állunk. Nem, semmiképp sem hagyhatom, hogy ő ebbe az egészbe belekeveredjen.
El kellene utasítanom? Ridegen viselkedni vele? Ugyan, ez felesleges, úgysem adja fel, főleg ezek után. A versenyig kihúzom nála, de mi lesz utána? Magukkal fognak vinni a szüleim, akkor is, ha már bőven nagykorú vagyok. Lehet, valóban egy elutazás lenne a legmegfelelőbb számomra, de ahhoz pénzt is kellene gyűjtenem, kellene saját számla, egy új az én nevemre, amit senki más nem zárolhat. Nyugodt életet kellene élnem, nem kell nekem a hírnév, nincs rá semmi szükségem, de lehetséges egyáltalán, hogy most hagyjam félbe? Bizonyára nagy port kavarnék vele, és mindenki üldözne a kérdéseivel, miért döntöttem így, amit természetesen nem közölhetek.
Megérkezve a városba, elkezdjük bepakolni a táskáimat a házba, egyenesen Taehyung szobájába. Itt mindennek Taehyung illata van, ez pedig csak jobban összeszorítja a szívem. Szeretnék vele lenni, mellette maradni, de ha így döntök, akkor csak neki okozok fájdalmat, belekeverem az életembe, ráadásul idővel a szüleim is rádöbbennének, hogy valami nem okés kettőnk között, és ki tudja, mit tennének, ha ez bekövetkezne. Ez már nem csak rólam szól, rég nem. Nem hagyhatom, hogy miattam, az én nyomorúságos életem miatt, egy ilyen ártatlan életet tönkretegyek. Miattam nem eshet bántódása, és nem is fogom hagyni, hogy belefolyjon a családi ügyeimbe. Miattam nem mehet tönkre.
Széles mosollyal fordul hozzám, csak úgy sugárzik belőle a boldogság, és tudom, hogy miattam, mivel maga mellett tudhat egy kis ideig biztonságban. Mivel értem el, hogy így belém szeressen? Miért éppen ő? Mindig olyan elutasító voltam, nem bántam vele másképp, mint a többi idegennel, akik elterjesztették rólam, hogy milyen a személyiségem.

Taehyung POV

Szívem hevesen verdes mellkasomban, hiszen végre együtt tölthetjük a mindennapjainkat. A szüleimet út közben felhívtam, hogy nagyvonalakban tájékoztassak őket a dolgokról - habár én se tudok mindent -, megpróbáltam elmagyarázni nekik a helyzet súlyosságát, így ők megértve engedték, hogy nálunk maradjon legalább a versenyig. Talán tovább is maradhat, ha talál munkát, és beszáll a költségekbe, de ez mind már csak Jiminen múlik. Majd segítek neki, hogy találjon egy megfelelő állást, na, meg aztán én is elmegyek dolgozni a verseny után, újból oda, ahol egy időre megszakítottam.
Nagyot nyújtózva ülök le az asztalom előtti székbe, míg figyelem, ahogy Jimin rendszerezi a holmiját a kijelölt részére a szobának. A szekrényeimben csináltam helyet neki, így már biztosan kényelmesen elférünk mindketten.
- Jimin – szólítom meg a hosszas néma csend után, ugyanis a kelleténél többet nem volt hajlandó eddig még kinyögni. – Szeretnéd, hogy segítsek? Szívesen segítek – ugrok is fel ültemből, és mellé ülve a padlóra, elkezdem a ruháit a szekrénybe hajtogatni.
Nem felel, nem is gátol meg abban, hogy segítsek neki, pedig már lélekben felkészültem egy ilyesmi reakcióra, de akár egy robot, úgy pakol tovább. Nem tetszik nekem az, ahogyan viselkedik. A kocsiban még viszonylag normálisan viselkedett egy ideig, de aztán elhallgatott, s mint akit kicseréltek egész úton hallgatott.
- Az apád azt mondta, hogy a sebeidet magadnak okozod – köszörülöm meg a torkom, és óvatosan pislogok rá, viszont ő nem pillant rám, de végre kicsalok belőle egy kis reakciót. Felhorkant szavaim hatására. – Én nem tudom ezt elhinni neki. Nem olyannak ismerlek, aki bántaná magát. Tudod, még nem ismerjük egymást olyan régóta, ha jobban belegondolsz, mégis most ott tartunk, hogy itt fogsz nálam lakni egy darabig – mosolyodom el. – Egy hónappal ezelőtt még ki gondolta volna, hogy ez lesz? – Továbbra se váltok ki belőle reakciót, ez pedig kezd egyre frusztrálóbb lenni számomra. – Te talán nem emlékszel rá, de bennem tisztán él minden egyes szó, ami valaha elhagyta a szád. Amikor kórházban voltam, akkor állandóan mellettem voltál, nem hagytál egy pillanatra sem egyedül, figyeltél, óvtál, vigyáztál rám, pedig nem volt rá okod.
- De volt.
Meglepetten nyílnak tágra szemeim, s meg is állok a mozdulatban, ahogy éppen félúton tenném be az újabb felsőjét a szekrénybe. Válaszolt, de nem fejti ki jobban gondolatát, én mégis örülök, hogy sikerült ennyit is kiszednem belőle. Tehát már akkor volt valami benne, ami arra késztette, hogy így tegyen.
- Én akkor meg akartam felelni neked, az elvárásaidnak. Tudtam, hogy élversenyző vagy, én pedig csak egy kis mitugrász, egy újonc, aki soha nem állt még zsűri elé, mert túl gyáva hozzá. Féltem, hogy miattam fogunk beégni, habár ez az érzés a mai napig bennem van. Elegem volt belőle, hogy a te szemedben egy kis senki vagyok, és azt szerettem volna, ha elismered a kemény munkám. – Mélyet sóhajtok, mielőtt folytatnám. – Azt hiszem, akkor, a kórházban tetted meg felém az első olyan lépéseidet, amikkel elérted, hogy megszeresselek, hogy másképp tekintsek rád. Megmutattad egy olyan oldalad, amiről nem gondoltam, hogy meg fogom ismerni. Jungkook is azt mondta nekem, hogy másoktól úgy tudja, elég goromba vagy, és inkább ne barátkozzam veled, de én valamiért úgy éreztem, van benned valami, amit felszínre kell hoznom, hogy megismerjem.
- Az feltűnt. Mostanáig le se akadsz rólam – vágja hozzám bunkón, mire felfújom az arcom, de ahogy jobban szemügyre veszem arckifejezését, észreveszem, hogy egy aprócska mosoly húzódik meg arcán, így rögvest visszaszívom dühöm, és érzem, ahogy ellágyulok. Mondjon bármit, tudom, hogy élvezi a társaságomat, még ha nem is képes ezt bevallani, máskülönben nem mosolyogna ezen.
- Azt hiszem, azóta kezdtelek egyre jobban megkedvelni, aztán idővel az se tetszett, hogy azzal a Soo nevű lánnyal mindig olyan jól elvagy, de közben örültem, hogy mellette rám is figyelsz – rántok vállat, majd egy másodperc erejéig hallani, ahogy felnevet, de amint feltűnik neki, köhögni kezd, és elnézést kérve folytatja a pakolást. – Örültem, hogy figyelsz rám, de közben aggasztottál is, hogy miért viselkedsz így. A mai napig nem kaptam a kérdésemre választ tőled, ami annyira aggasztott.
- Miféle kérdés?
- Miért fontos számodra, hogy épségben legyek? Miért nem tudsz úgy kezelni, mint a legelején? Miért nem vagy képes rá?
Megáll a pakolásban, egy rövid ideig a bőröndjét fürkészi, majd lassan megemeli fejét, s tekintetünk összefonódik. Egyikünk sem mozdul, csak meredünk egymás szemébe, válaszok után kutatva. Ajkai résnyire elnyílnak egymástól, látom, ahogy megremeg, s szinte kétségbeesettnek tűnik tekintete.

Jimin POV

A kérdésére egyrészt egyszerű a válasz, másrészt mégse tudom igazán megmagyarázni. Az egyik indok az az, hogy nem akarom olyan állapotban látni, mint amilyenben én is vagyok pillanatnyilag. Hogy miért nem akarom? Nem tudom megmondani, nem tudom szavakba önteni, de legbelül beleremegek az érzésbe, mely csak úgy húz hozzá, s azt súgja, érintsem meg, simítsak végig arcán, öleljem meg, csókoljam. Ennek az érzésnek el kellett volna múlnia akkor, azon az éjszakán, mikor olyan intenzíven kiváltotta belőle, de mégse történt így. Annak ellenére, hogy utána úgy éreztem, hibát követtem, el, hiszen megrontottam egy ártatlan lelket, még most is vágyakozom utána, mintha ő lenne a tiltott gyümölcs a Paradicsomban.
- A fürdőszoba szabad most? – köszörülöm meg torkom, mire tekintetében látom, hogy kissé csalódott, de végül feláll, és bekísér a helyiségbe. Ad külön köntöst, a további járást meg már ismerem.
Megengedem a kádba a vizet, s dugóval el is zárom a lefolyót, hogy kényelmesen elfekhessek majd a forró vízben. Most végre nincs, aki zaklasson, így pihenhetek kicsit, de vajon meddig? Meddig élvezhetem azt, hogy nincsen fegyelem, nincsen verés, szidalmazás, átkozás, terror? Ha mindezektől megfosztanak, akkor a végén hiányolni fogom. Nem érdemlem meg ezt az elkényelmesedést, nem érdemlem meg, hogy Taehyung mellett legyek. Neki arra van szüksége, hogy nyugodt életet éljen, nekem pedig folytatnom kell a saját sanyarú sorsomat. Nem, ő egy angyal, akit nem sározhatok be. Nem lehetnek piszkosak a szárnyai csak azért, mert velem van, de tudom, hogy nem fog elengedni egykönnyen. Képes volt kilométereket utazni azért, hogy eljöjjön értem, hogy kimentsen a szüleim karmai közül. Túl sokat tesz értem, amit nem érdemlek meg, s ő se tudja, hogy mire vállalkozik, de honnan is tudhatná, ha nem mondom el neki? Nem is tervezem, nem szabad, hogy megtudja, különben összeomlana a lelki világa. Ő ezt nem lenne képes felfogni, tudom, hogy pozitívan állna a dologhoz, túl jól ismerem ahhoz. Most is kis édesen próbál segíteni nekem, és hiába vagyok hűvös vele, egyáltalán nem érdekli. Csak beszél, beszél, és beszél, mintha nem is volna semmi problémánk. Ő az én gyógyírom az életben elszenvedett szenvedéseimre, de egy olyan gyógyír, amit nem kaparinthatok meg, különben bűnbe esek, s bukott angyalt csinálok belőle.
A kád vízben ülök teljesen meztelenül, s arra gondolok, vajon feltűnne-e a világnak, hogy eltűntem? Szükség lenne rám még? A szüleim bizonyára örülnének, hogy az embernyi gondjuk elszáll, a többség meg úgy ismer, hogy jégherceg vagyok, kivéve Hoseokot és… Taehyungot. Azt mondta, hogy szeret. Magam előtt látom a kétségbeesett tekintetét, az elszántságot szemeiben, s ajkainak mozgását, ahogy kiejti ezt az egyetlen szócskát: Szeretlek.
Fejem rázom, hajamba túrok, majd megmarkolva tincsein, húzom őket erősen. Végignézek a testemet borító lilás foltokon, néhol nyílt sebeken, s automatikusan kapok arcomhoz, végigsimítva a ma szerzett vágásomon. Csak erre vagyok jó, nem igaz? Pénzt hozzak a házhoz, aztán ha egyszer az életben nem úgy mennek a dolgok, ahogy ők akarják, ha nem nyújtom az elvárt teljesítményt, akkor mindössze arra vagyok jó, hogy véresre verjenek, s úgy dobálózzanak velem, mintha csak egy játék baba lennék.
Elfekszem a kádban, hajam is vizes lesz egy részen, s szemeim is lehunyom. Érzem, ahogy szemeim könnyel telnek meg, majd kezeimmel megmarkolom a kád szélét, s teljesen belecsúszok a vízbe, ellepem magam vele, amennyire csak tudom. A levegőt visszatartom, de érzem, hogy nem sokáig vagyok rá képes. A tüdőm oxigénért könyörög, én viszont nem adom meg számára ezt az elégtételt. Nincs szüksége rá, miért is lenne? Az az élethez kell, nekem pedig semmi keresni valóm itt.
Karjaim megremegnek, ahogy erőszakosan nyomom le magam a forró vízbe. Arcom eltorzul a fájdalomtól, érzem, ahogy arcom vörösödni kezd, de tovább tartom magam. Nem akarok a felszínre jönni, semmi értelme visszatérnem oda. Szám nagyra nyitom, nem bírom tovább bent tartani a levegőt, s a víz váratlanul áramlik be rajta, nekem pedig ekkor ugrik be egy arc, aki miatt nem érhet így véget az életem. Azt mondta, szeret engem, nem tehetem meg, hogy fájdalmat okozzak neki!
Kiemelem magam a vízből, s hangosan szívom magamba a levegőt, hogy minél hamarabb oxigénhez jusson az agyam, viszont a belém kerülő víz miatt hörgő hangot adok ki, majd kihajolva a kád szélére kezdek hangosan köhögni, köpni magamból a folyadékot. Karjaim ott lógnak mellettem, s ekkor az ajtó nyitódásának hangjára is figyelmes leszek, mely hangosan csapódik vissza be.
- Jesszus, atyaúristen! – fut hozzám, én viszont továbbra is köhögök, s érzem, hogy szédülök, szörnyen érzem magam. – Jimin?! Jézusom! Mit műveltél magaddal?! – kiabál rám, én viszont túl erőtlen vagyok, s érzem, hogy legszívesebben ide rókáznék, de nem jön ki torkomon semmi több. Már csak köhögök az apró cseppektől, s testem is meg-megremeg.

Taehyung POV

Éppen a folyosón mászkáltam, mikor meghallottam egy furcsán fuldokló hangot a fürdőszoba irányából, nekem pedig több se kellett, nyomban odavezettek léptem, főleg az utána következő hangok hatására. Nem számítottam ilyen látványra, ahogy Jimin félig kihajolva a kádból köhécsel, csurom vizesen, hajából is csöpög a víz. Ijedten csapom be magam mögött az ajtót, s sietek hozzá, majd az első, ami eszembe jut az az, hogy kihúzom a dugót a kádból. Még a víz is szörnyen forró. Elhiszem én, hogy tél van, de ez azért már tényleg túlzás.
- Mégis mi a fészkes fenét művelsz? – suttogom elcsukló hanggal, majd az előre kikészített törölközőt fejére terítem, s elkezdem dörzsölgetni, masszírozni fejbőrét.
Legbelül tudom, hogy mit próbált tenni, ez pedig olyan szinten elkeserít, hogy érzem, könnyekkel telnek meg szemeim, én pedig már nem is próbálom megfékezni őket. Utat törnek maguknak, s remegő ajkakkal szárítom haját, majd segítek neki kiszállni a kádból, melyet csak nagy nehezen, botladozva tesz meg, viszont egészen gyorsan kezdi visszanyerni az erejét, aminek örülök. A köntöst is ráadom, ő pedig ekkor vesz annyi erőt magán, hogy felnézzen rám, mikor éppen megkötöm neki.
- Te sírsz? – suttogja, de rögtön utána köhögni is kezd.
- Mi van akkor, ha igen?! – vágom hozzá idegesen, megremegő hanggal, s érzem, ahogy újabb könnyek törnek utat maguknak. – Mit gondoltál, mit csinálsz?! – vágom gyengén mellkason, mire újból köhögni kezd. – Sajnálom, nem akartalak megütni! – azzal magamhoz húzom, s testem egészében remegek meg, ahogy a zokogás úrrá lesz rajtam. – Annyira hülye vagy! Idióta! Mit gondolsz, mi lesz velem nélküled? Hogy gondolhattad ezt? Annyira, de annyira ostoba vagy, hogy az már hihetetlen! Ezért… ezért még számolunk!
- Taeh… - sóhajtja nevem. – Ne sírj… kérlek – nyel egyet.
- Ha nem mondod el, mi van, akkor mindig figyelni fogok rád! Még csak meg se forduljon a fejedben az, hogy öngyilkos legyél! Jézusom, ez kimondva még rosszabb, mint gondoltam. – Összeszorul torkom a szavaim hatására. – Ha ezek után nem mondod el, mi folyik itt, akkor… akkor… nagyon mérges leszek! – tolom el magamtól, s hosszú ujjúm végébe törlöm könnyeim. – Menjünk be!
Lehet, nem most fog megnyílni, vagy ha mégis, akkor nem teljes mértékben, de valamennyit mindenképpen kiszedek belőle. Nem bírom ezt a tudatlanságot tovább, főleg, hogy ekkora súlyú dolog van a háttérben, hogy képes lett volna ehhez folyamodni, habár nem tette meg, hiszen magától jött a felszínre, én már csak a köhécselésére lettem figyelmes, ez pedig csak még kíváncsibbá tesz. Ha meg akarta ölni magát, akkor miért nem tette meg végül?