[20/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +15
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook, Hoseok + Jimin szülei
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor, romantika, dráma
Megjegyzés: Most gyorsabb voltam, mint eddig, de utazni fogok el, így legközelebb jövő héten hozok részt. Addig is, egy jóóó hosszú részt hoztam, hogy kielégítsem vágyaitok, így ez két résznek is megfelelne, de nem szerettem volna kettévágni. :D Jó olvasást! ^^

Taehyung POV

Meglepetten pislogok Jungkookra, ahogy elhúzom a telefont fülemtől. Nagyot nyelek a felismerésre, Jimin nem bunkózott velem, sőt, tök normálisan beszélt, hangja mégis másról árulkodott. Való igaz, hallottam, hogy néha jól szórakozik rajtam, de ezt leszámítva olyan volt, mintha valami nem lenne rendbe vele. Foghatnám arra, hogy biztosan a vonal miatt, elvégre is nem személyesen beszéltünk, de máskor is hívtam már fel, és akkor teljesen más volt. Most mintha valami baj lenne vele, mintha beteg lenne, vagy nem is tudom. Összeszorul a szívem a gondolatra, hogy esetleg tényleg miattam van valami baja. Én nem szerettem volna összeveszni vele, de őt se hibáztathatom, hiszen bizonyára teljesen össze van zavarodva, csupán másképp mutatja ki. Nem vagyunk egyformák, én pedig elvártam, hogy egyik pillanatról a másikra változzon meg, viszonyuljon hozzám másképp, mikor ő tipikusan egy olyan személyiség, akiből ezt nem nézném ki. Ennyit az én jó szívemről. Bár tehetnék érte valamit!
- Jungkook, én egy szörnyű ember vagyok. Tönkretettem Jimin lelkivilágát – nézek meredten magam elé, mire a következő pillanatban már egy tenyér gyengéd csapódását érzem tarkómon. – Ezt most miért kaptam? – kezdem masszírozgatni az ért felületet.
- Már mivel tetted volna tönkre? Ahogy én elnézem, ő az, aki a te kis világodat döntötte romokba, szóval ezzel az önsanyargatással le is állhatsz. Nincs kedvem ápolgatni – fonja keresztbe karját.
- De valami nincs rendben. Olyan furcsa volt az előbb, mintha nem is ő lenne. Azt mondta, hogy otthon van, és próbált meggyőzni arról, hogy minden rendben van vele, de akárhányszor ezt mondta, olyan furcsa volt a hangja. Valami itt nagyon nincs rendben.
- Miért foglalkozol ennyire vele, ha tulajdonképpen haragszol rá? Nem úgy volt, hogy megszakítjátok a versenyen kívül a kapcsolatot? Vagy ennyire beleestél, hogy képtelen vagy erre? – támaszkodik meg könyökein, arcomba hajolva, mire érzem, hogy arcom elönti a pír, s rögtön eltolom magamtól homlokánál fogva.
- Nem mondtam, hogy megszakítom vele a kapcsolatot – köszörülöm meg torkom. – Mindössze annyiról van szó, hogy azóta… - Nagyot nyelek. – Azóta az eset óta kicsit megváltozott a légkör, de majd csak kiküszöböljük.
- Ó, nem mersz róla beszélni? – kuncogja, mire csak értetlenül pislogok rá. – A szexről.
- Fogd be! – hajolok ezúttal én hozzá, hogy tenyeremmel befogjam száját, nehogy valami olyat mondjon, amit a körülöttünk ülőknek nem szabadna tudnia, ő viszont könnyedén fog csuklómra, és tolja el, hogy szóhoz tudjon jutni.
- Milyen kis zavarban van valaki! – vigyorogja. – Igazán kíváncsivá tettél. Nem igazán tudom elképzelni, miért kaptatok össze ezen ennyire. Oké, lefeküdtetek… egyébként ki volt a domináns? Gondolom, nem te. Te túl kis szende vagy ahhoz, viszont Jimin…
- Azt hiszem, jól laktam – állok fel megszakítva gondolatmenetében, s tálcámat fogom, hogy elvigyem, majd távozzak az étteremből, ő pedig sietősen lépked utánam, de már csak az utcán sikerül beérnie.
- Taehyung-ah! Most miért jöttünk el ilyen hamar? Én még szerettem volna enni! Így oda a pénzem fele!
- Gondoltál volna erre azelőtt, mielőtt kinyitod a szádat.

Jimin POV

Könnyfátyol takarja előttem a kilátást, s a színek, az alakzatok mind-mind összemosódnak. Nem látok tisztán, a szívem hevesen, s hangosan verdes, az izmaim meg-megrándulnak, ahogy az ágyamban fekszek jobb oldalamra fordulva. Ha tudom, hogy ez lesz a vége az egésznek, még időben elbúcsúztam volna Taehyungtól. Még a fájdalmaim közepette is ő lebeg lelki szemeim előtt, s folyamatosan érzem, amint a szívem összefacsarodik.
Ujjaimmal görcsösen szorongatom párnámat, majd lassan felhúzom lábaim is, hogy szinte magzatpózban feküdjek. El kellene mennem lezuhanyozni, de még a szobámból is képtelen vagyok kitenni a lábam, nemhogy a fürdőig elsántikáljak. Éhes is vagyok, vacsorát nem kaptam, ami azok után, hogy egészen jól eléldegéltem másfél hónapig, kellemetlenül ér. A gyomrom hozzászokott, hogy rendesen kap ételt, viszont visszarázódni abba, hogy naponta egyszer egyek, az nem lesz valami könnyű.
Kopogás zavarja meg gondolatmenetem, mire összerezzenek. Választ nem vár az illető, de már az is nagy meglepetés, hogy egyáltalán kopognak. Nem merek arra nézni, hogy vajon ki lép be a szobába, viszont, amint látóterembe ér – igaz, elmosódva látom alakját -, tudom, hogy anyám az, aki kényelmesen ül le mellém, s hosszas másodpercekig egyetlen szót se szól, csak ül mellettem csendben és figyel. Tőle nem tartok annyira, mint apámtól, mivel ellene egyszerűbben tudok védekezni. Ő fizikailag nem igazán tudna bántani akkor sem, ha azt szeretné, mert mégis csak férfiból vagyok, és tudok védekezni. Apámnál már nem ez a helyzet, ő fiatalkorában tanult harcművészeteket, önvédelmet, és sok mást, amit előszeretettel fitogtat előttem, hogy megfélemlítsen.
- Jimin, drágám – teszi kezét vállamra, mire reflexből rándulnak össze izmaim, de ő ezzel mit se foglalkozik. Simogatni kezd, mintha ezzel bármit is jóvá tudna tenni, mintha a fájdalmaimat, a sebeimet be tudná gyógyítani. – Azért viselkedsz így, mert tudod, mi volt a születésed körül? Amiatt lázadsz ellenünk?
Egy vonallá préselem ajkaim, s próbálom könnyeim visszatartani, ugyanis nem szeretném, ha előtte hullanának le az első cseppek, amiket eddig is olyan erősen visszatartottam. Szavai viszont majdnem elérik a kellő hatást, eszembe juttatva, amit még régebben véletlenül hallottam meg, s kíváncsiságból hallgattam ki őket. A probléma az, hogy észrevették, hogy hallgatózom, én pedig még csak nyolc éves voltam. Fel se fogtam igazán, mit jelentenek azok a súlyos szavak, melyek elhangzottak szájukból, viszont aznap tettek róla, hogy igazán érezzem, mennyire igaz, hogy nem vártak. Akarom mondani a születésemet, azt nem várták egy cseppet sem.
Fiatalok voltak, felelőtlenek, de szerették egymást, tökéletesen egymásra voltak hangolódva. Nem is csodálom, hogy két ilyen furcsa, beteg elme szüleménye lettem én, akiről csak most derül ki, hogy valójában meleg. Mindenesetre, nem szerettek volna gyereket, ezért is vagyok egyke. Véletlenül csúsztak be kettejük közé, az ő szavukkal élve, tönkretéve az életüket. Már nem lehettek ugyanolyan felelőtlenek, hiszen egy kisbabát vártak, akit túl későn vettek észre, hogy érkezni fog, így már elvetni nem lehetett. Nagyon sokat veszekedtek emiatt, anyám is sokat idegeskedett, hiszen nem volt erre felkészülve, végül mégis megszülettem. Felelőtlen szülők voltak – még most is azok -, de mivel kicsi voltam, még úgy, ahogy, de vigyáztak rám. Az óvodában, az iskolában befizették az étkeztetésem, én pedig mindig készségesen ettem magam tele a menzával, mert idővel rájöttem, hogy ők otthon nem fognak ellátni. Ezt később a szememre is vetették, hogy fizetik az étkeztetésemet, tehát ne várjam el, hogy otthonra még külön kapjak valamit. Pontosan négy éves korom óta korcsolyázom, bár akkor még nem igazán ment, mégis csak eléggé picike voltam, de gimnasztikára, sportgimnasztikára is beírattak. Végül, mikor nyolc éves lettem, mindössze a mosdóba szerettem volna kiszaladni, de a konyha mellett elhaladva megcsapta a fülem szüleim veszekedésének hangja. Kíváncsi voltam, mi a vita tárgya, így az ajtóhoz osontam, és csendesen kezdtem fülelni. A téma tárgya természetesen én voltam. Rajtam veszekedtek, hogy mennyi pénz megy el rám, hogy miattam nincs semmi szabadidejük, nem tudnak úgy élni, mint tinédzserkorukban, nem lehetnek szabadok, s valójában gyereket sem akartak soha. Arról beszéltek, hogy örülnek neki valamilyen szinten, hogy beírattak korcsolyázni, és gimnasztikára, mert látványosan fejlődök, s a legjobbak között vagyok, így majd reményeik szerint úgyis visszatérül minden, s mivel a gyermekük vagyok, kötelességem lesz visszafizetni nekik mindent, amit értem tettek, hogy felneveljenek, ráadásul őket is nekem kell majd eltartanom. Nyolc éves fejjel még nem fogtam fel, hogy csak ki akarnak használni, s annyira vagyok jó, hogy végül pénzt hozzak a házhoz. Annyi ragadt meg bennem, hogy jobbnál jobbnak kell lennem, hogy mindenkit le kell pipálnom, a hírekben is szerepelnem kell, és lehetőleg sok olyan versenyen vegyek részt, ahol pénzt is lehet nyerni, nem keveset. Minekután ezt végighallgattam, ahogy rólam beszéltek, apám észrevett engem, s akkor kaptam életem első nagy pofonját. Aznap este hangosan sírva aludtam el, amivel zavartam őket, s éppen ezért még több ütést kaptam a kelleténél, én pedig annyira megijedtem, hogy végül csak némán zokogtam tovább. Azt hittem, valami nagy hibát követtem el, s nem büszkék rám, hogy nem vagyok elég jó a társadalomnak, így arra törekedtem, hogy a legjobb legyek. Tudtam, hogy akkor talán büszkék lesznek rám, s elfogadnak. Sokáig valóban nem is néztem rájuk rossz szemmel azért, amiért így bánnak velem. Normálisnak tartottam, főleg, hogy nyilvánosság előtt úgy szeretgettek engem, mintha én volnék az egyetlen pici fiúk, akit nagyon szeretnék, és roppant büszkék rá. Végül, amint elértem azt a kort, hogy lehessen bankszámlám, elmentünk csináltatni – ezzel is próbálták a látszatát fenntartani annak, hogy ők gondoskodnak rólam, de ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy sokkal több van a háttérben, s lassan minden világossá vált. A harag lassacskán gyülemlett bennem, de eltűrtem mindent, míg végül most, húsz éves koromban arra nem vetemedtem, hogy elszökjek otthonról. Még macskát is küldtek utánam, amivel nem lenne semmi gond, ha én nem utálnám őket ennyire, főleg a feketéket. Ezt ők jól tudták, éppen ezért küldték el Hoseokkal, aki szintén nem mondhatott nemet nekik, hiszen mi jogon is tenné? Ahogy hazahoztak most, a macskát is magunkkal hoztuk, de szerencsémre a kis állatnak nem kell a szobámban tartózkodnia.
- Hallottam, mit mondtál apádnak, elmondta nekem – sóhajt. – Nem gondolod, hogy bocsánatot kellene kérned? – Alig észrevehetően fejem rázom válaszként, mire idegesen szusszant egyet. – Inkább itt fogsz feküdni, és akárcsak kiskorodban, végigsírod az éjszakákat?
Nagyot kell nyelnem, hogy szavakat tudjak formálni számmal.
- Nem fogok sokáig itt feküdni – nyögöm ki alig hallhatóan.
- Nem gondoltam, hogy valaha eljön ez a nap, mikor ennyire lázadni fogsz. Olyan jól viselkedtél tini korodban is, miért épp most kell ezt csinálnod? Megnehezíted mindannyiunk számára.
- Többé nem akarok megfelelni nektek – suttogom.
- Tessék? Hogyan?
- Új célt találtam magamnak – veszek erőt magamon, s megtörlöm szemeim, hogy végre tisztán láthassak.
- Miféle új célt?
- Megismertem valakit, aki fontos számomra. Ő az új célom. Neki akarok megfelelni.
- Kiről beszélsz?
Nem adok választ neki, viszont magam előtt látom az ártatlan kiskutyaszemeim, melyekkel engem vizslat, s most érzem csak igazán, hogy mennyire szívesen bújnék hozzá az ágyban fekve. Miért kellett elküldenem? Miért veszekedtünk ennyit? Miért vagyok ilyen elfuserált?

Taehyung POV

Másnap valóban nem érkezik el Jimin a pályára, én pedig megelégelve ezt, nem is gyakorlok tovább. Túlontúl ideges vagyok hozzá, ráadásul nélküle nem megy. Hozzászoktam, hogy a közelemben van, hogy mindig meggátol valamiben, hogy egyáltalán látom. Ezt semmiképpen sem hagyhatom annyiban, hiszen tudom, hogy nem próbál, hiába van otthon, hiszen ő maga mondta, hogy én gyakoroljak, nehogy felsüljünk. Miattam biztosan nem fogunk, mivel én készen állok mindenre, de nélküle nem megy. Miért ment haza? Mi értelme egyáltalán ennek az egésznek?
Délutánra beszervezem Jungkookot, hogy hívja el magával Hoseokot is, akiről tudtommal nincs olyan hírünk, hogy ne érne rá. Szerencsémre valóban együtt érkeznek a megbeszélt helyre a városban, én pedig izgatottan állok eléjük, hogy közöljem, miért is hívtam össze a csapatot.
- Hoseok, te biztosan tudod, Jimin nincs itt. – Bólint. – Miért ment haza? Nekem nem mondta el, csupán azt hajtogatta folyamatosan, hogy jól van, és ne aggódjak érte, hanem inkább haragudjak. Beteg, vagy talán ennyire megbántottam? Kérlek, mondd, el, ha így van, mert nem tudok ezzel a tudattal tovább nyugodtan élni, hogy tudom, benne lehet a pakliban az is, hogy esetleg miattam ment el.
Hoseok jókedvűen nevet fel, mire én csak felhúzom szemöldökeim. Nem értem, mi olyan nevetséges abban, amit mondtam. Talán nem tudja, mi történt? Jimin nem mondta volna el?
- Rád biztosan nem haragszik, ettől ne félj. Sokkal inkább önmagával vannak problémái, ha vannak is. Elmondta volna nekem, ha szüksége lenne rá, hogy kiiktassalak az életéből.
Tágra nyílnak szemeim válaszától, mire ismét csak jókedvűen nevet fel, mintha ez annyira vicces lenne, hogy ilyen szavakkal dobálózzunk. Nekem a lelki világom össze fog törni, ha így folytatja.
- Kiiktatni… az életéből? Ő csak így megmondja neked, hogy ezt itt távolítsd el, és te teszed, amit mond? Ez tök úgy hangzik, mintha egy thrillerben lennénk. Egyébként is, mi az, hogy önmagával vannak problémái? Talán szenv…
- Mi is az a pontos dolog, ami miatt most ide kellett jönni? Azért, hogy kivallassál Jiminről? Ez nagyon aranyos próbálkozás, de miért nem beszélsz vele? Kérdezd meg egyenesen tőle, hiszen az sokkal egyszerűbb, nem? Az ő szájából hallani egészen más a dolgokat. – Szavamba vág, így esélyem sincs rákérdezni, mit értett a problémák alatt, viszont elraktározom magamban az információt. Még jól jöhet a későbbiekben, hiszen magyarázatot nem kaptam, de tudom, hogy valamiért baja van Jiminnek. A kérdés az, ha nem velem, akkor kivel?
- Már tegnap felhívtam, de miután jobban a tárgyra tudtam volna térni, letette. Szerintem nem szívesen beszélget velem, vagy nem is tudom. Lehet, hogy pont megzavartam valami közben, bár nem tűnt olyannak. Sokkal inkább, hogyan is fogalmazzak… mintha szomorú lenne, vagy nem is! Inkább félő! Mintha tartana valamitől, vagy talán…
- Jó-jó, értem! – emeli karjait maga elé, hogy leállítson. – Ismerem Jimint, akár a tenyeremet, az életét, azt, hogyan nőtt fel. Sokkal bonyolultabb egyéniség, mint te azt gondolnád.
- Ez igaz, én úgy hallottam pár ismerősömtől régen, hogy jobb vigyázni vele, mert eléggé elutasító. Ezt mondtam is neked, TaeTae, még mikor először mondtad, hogy a mi csarnokunkba jött – adja alá a lovat Jungkook.
- Elutasító, de megvan rá a maga oka. Sokan éppen ezért nem szeretik őt, pedig nem a rossz szándék vezérli. Nincsen elszállva magától, ezt elhihetitek.
Elgondolkozom szavai hatására. Tehát azért viselkedik ennyire gorombán, mert nem akar közel engedni magához senkit, így mindenki kerülni fogja, hogy barátkozzon vele, s éppen ezért, mivel jó eredményeket is ér el, úgy tartják, hogy egy elkényeztetett fiú, aki csak magával foglalkozik. De miért csinálja ezt? Mi a jó neki abban, ha nincsenek barátai, akikkel ellenne, akik segítenének neki a bajban, akik mindig mellette lennének. Így visszagondolva Sooval nem volt elutasító, de valószínűleg őt is régóta ismeri, na, még ő mégis csak egy ártatlan lány, így bizonyára nem szerette volna vérig sérteni.
Ekkor, mint akibe villám csapott, Hoseok elé ugrok, és megragadom karját, izgatottan nézve szemeibe.
- Te tudod, hol lakik, igaz? – Ha kutya lennék, valószínűleg a farkam is csóválnám, hiszen még csak most jutott el a tudatomig, ha Jimin nem fog visszajönni, a telefonba pedig nem hajlandó beszélni, akkor nekem kell ellátogatnom hozzá.
- Miért érdekel ennyire? – pislog nagyokat, kissé rémülten húzódzkodva el tőlem.
- Vigyél el!
- Mi? – húzza össze szemöldökét értetlenül. – Te a házhoz akarsz menni? Olyan messzire? Tudod te, hogy milyen hosszú az út oda? Szerinted eddig miért szállodában volt?
- Nos, ő is volt már nálam, elég sokszor, elég ramaty állapotban is, szóval szerintem egyébként is jön nekem annyival, hogy meghívjon magához, de mivel ezt ő nem teszi meg, ezért meginvitálom magamat – rántok vállat, mire látom a hitetlenkedést szemében, de közben vigyorra húzódnak ajkai.
- Mi az, amiért ennyire menni akarsz hozzá?
- Mert összejöttek, és látni kívánja a hőn áhított szerelmét – feleli Jungkook, mielőtt még én mondhatnék bármit, én pedig rémülten nyitom nagyra szemeim.
- Ez egyáltalán nem igaz!
- Dehogynem. Dugtatok – ránt egyszerűen vállat egy féloldalas mosoly kíséretében, én pedig érzem, amint a pír elönti az arcom, s a mínusz fokok ellenére melegem lesz. Hoseok karját nyomban elengedem, s barátomhoz lépve erősen vállba bokszolom.
- Ennyire szent neked a magánélet?!
- De hát, Hoseok miért ne tudhatná? Nekünk köszönheted, hogy egyáltalán eljutottatok eddig, mert igenis nagy szerepet játszottunk benne.
- Á-á-áááállj! – lép közénk a harmadik, s kezeivel tol szét minket, mielőtt még egymásnak esnénk. – Ez most komoly? És Jimin nem mondta el nekem? Hát, ez szép, mondhatom! Így segítsen rajta az ember! – sóhajt végül. – Na, mindegy is, mondanám, hogy ezért még elszámolok vele, de minden bizonnyal éppen eleget szenved ezekben a percekben is. – Még nagyobbra nyitom szemeim, s vörös arcom váratlanul vált fehérbe a kisebb sokk miatt, ahogy rájövök tényleg nem viccel azzal, amit mond Jiminről. – Jól van, legyen! Elviszlek titeket, de csak azért, mert te vagy az első, Taehyung, aki egy kis színt vitt az életébe. Nagyon hálásnak kellene lennie, hogy egy ilyen aranyos srácba botlott, mint te. Majd beszélek a fejével, hogy jobban becsüljön meg, és ne lökjön el magától.
- Ne! – nyelek nagyot. – Majd én beszélek vele. Ahogy te is mondtad, az ő szájából más hallani. Tudni szeretném, és egyenesen tőle, hogy miért viselkedik ilyen szeszélyesen. – Hoseok megértően pillant rám, majd megbeszéljük a további részleteket, s tudván, hogy még sok időnk van a mai napból, megbeszélünk egy időpontot, mikor indulunk, addig pedig hazamegyünk, és én is tudok szólni a szüleimnek, hogy odaleszek egy kicsit sokáig.

Jimin POV

Ebédnél megvárom, míg a szüleim befejezik az evést, s csak aztán merészkedek ki a konyhába, tudván, hogy még bizonyára maradt étel, s valamennyit szedve a tányéromra, leülök az asztalhoz, hogy elfogyasszam. Hasam hangosan kordul egyet, ahogy megérzem az étel illatát, s nagyot nyelek, hogy végre magamba tudhassam tartalmát, bár mielőtt ez megtörténne, természetesen apám jön vissza, s próbálok úgy tenni, mintha ott se lennék, s a lehető legkisebbre húzom össze magam, ő viszont leül az asztalhoz. Egy szót se szól, csak csendben ül, nekem viszont összeszorul a torkom. Jobban tettem volna, ha bemegyek a szobámba, és ott fogyasztom el az ebédem, akkor nem kellene a szánakozó pillantásuktól szenvednem.
- Egyél csak – teszi karjait az asztalra, hogy azokon támaszkodjon meg felém hajolva. – Az elmúlt két nap se voltál hajlandó velünk enni, pedig, ha már itt laksz, néha igazán kidughatnád a fejed a szobából. Korcsolyázni se mentél, amit ma már jó lenne, ha megtennél. Muszáj így tenned, mert az első helyezést el kell érned. A legutóbbi országos versenyen mindössze harmadik lettél, és nem mondom, valóban megérte a fáradozást, hiszen elég sok pénzt kerestél rajta, amit természetesen el is herdáltál arra, hogy egy hotelban szállhass meg. Egyél csak, ne zavarjon, hogy itt vagyok. Néha össze kell ülnie a családnak beszélgetni, csak tudod édesanyád most is éppen dolgozik, hogy etetni tudjuk az éhes kis szádat. Éppen az imént ment el, tehát nagyon remélem, hogy megbecsülöd, amit eléd teszünk.
Összeszorítom fogsorom, s érzem, hogy állkapcsomon kidudorodnak az izmok. Éhes vagyok, s ennek gyomrom is hangot ad, mire apám csak győzedelmes mosollyal néz rám. Azt várja, hogy egyem meg jóízűen az ételt, hogy aztán később a fejemhez vághassa, hogy még a szavai ellenére is képes voltam nyugodtan enni, mikor éppen azt ecsetelte, mennyire nehezen dolgoznak meg a pénzért, amiből etethetnek.
- Majd elmegyek dolgozni – nyelek nagyot.
- Ó, nem egyelőre még nem mész dolgozni. A mai világban már nem úgy mennek a dolgok, hogy csak azért, mert sportoló vagy, nem kell járnod iskolába. Anyáddal éppen azon tanakodtunk, hogy egyetemre kellene jelentkezned.
Értetlenül pislogok rá szemeibe nézve, melyekből semmit nem tudok kiolvasni. Mi a jó nekik abban, ha plusz költségeket vállalnak magukra miattam?
- Az egyetem nagyon drága. Az sem biztos, hogy felvennének, vagy ha igen, az nem a legerősebbek közé tartozik. A korcsolyázás miatt nem tanultam annyit, hogy bekerülhessek a legjobbak közé.
- Éppen ezért zároltuk a kártyádat, hogy ne verd el a pénzed felesleges dolgokra. Nem gondoltuk, hogy valaha is erre kell majd vetemednünk. Ki gondolta volna, hogy azok után, hogy felneveltünk, te képes leszel elszökni? – Úgy tesz, mintha annyi mindent fáradoztak volna azért, hogy én jól éljek. – Ezt most tényleg edd meg. Egyél sokat, szükséged lesz az erődre. Nem úgy kellene pályára állnod, hogy csont sovány vagy. Mikor elhoztunk, jobb színben voltál. Nem is értem, miért nem figyelsz oda magadra – sóhajtja, miközben feláll, s magamra hagy a konyhában.
Hallgatok rá, s nem is kell magamba erőltetni az ételt, hiszen olyan éhes vagyok, hogy már semmi sem gátolhat meg abban, mennyit egyek. Az én étvágyamat aztán nem veszi el, most már nem!

Két órával később ismételten megbánva szavaim kuporgok a szobám sarkában könnyeimmel küszködve, újabb foltokkal díszelegve, annyi különbséggel, hogy most már az arcomon is meglátszik. Egy gyönyörűséges vágásnyom, melyet apám ujján lévő gyűrű okozott. Hiába tudom, hogy meg kellene tanulnom befognom a szám, egyszerűen képtelen vagyok fékezni a nyelvem, főleg azóta, hogy sikerült megszöknöm – habár visszahoztak -, így bátrabbnak érzem magam. Rájöttem, hogy nem vagyok már az a kisgyerek, akit kénye-kedvükre kihasználhattak.

Taehyung POV

Izgatottan dőlök előre a hátsó ülésekről, hogy az elülső két szék vállára támaszkodva lessem a kilátást, mikor is közli velünk Hoseok, hogy a közelben vagyunk, nemsokára megérkezünk. Kíváncsian pásztázom körbe a várost, az utcákat, a kirakatokat, hiszen még soha nem jártam erre. Jungkook az anyósülésen ülve hasonlóképp nézelődik, bár sokkal kulturáltabban, mint én, így annyira nem is zavaró, viszont én felváltva lihegek a fülükbe. Többször is megkapom azt a megjegyzést, hogy olyan vagyok, mint egy kis pulya, akinek a szülei most vették meg a kedvenc játékát, de én csak izgatott vagyok, amiért végre megismerhetem a várost, ahonnan Jimin származik. Végre láthatom majd, hol él, ráadásul láthatom majd… őt magát is. Még, ha furcsa is bevallanom, de hiányzik. Szörnyen hiányzik, s a történtek után meg kellene elégednem annyival, amennyit kaptam, hiszen előtte még arra se sok esélyt láttam, hogy egyáltalán barátok legyünk, mégse vagyok rá képes. Többet akarok belőle, azt akarom, hogy sűrűn láthassam, hogy tervezzünk közös programokat, hogy érezzük jól magunkat egymás társaságában, aztán a négy fal között, mikor senki nem lát...
Belepirulok saját gondolataimba, s hátradobom magam az ülésen tenyerembe temetve arcom. Érzem, hogy újból égek, ami az utóbbi időben elég sűrűn fordul elő, akárhányszor csak Jimin felé vándorolnak gondolataim. Én csak meg szeretném érinteni, végigsimítani az arcán, az ölelésébe bújni, megcsókolni. Az az egy csók is annyira csodálatos volt, szinte a fellegekben éreztem magam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire áhítozni fogok utána, de ajkainak mozgása, a nyelvének simogatása, egyszerűen magával ragad, s arra kényszerít, hogy többet, és többet akarjak.
- Itt vagyunk – parkol le Hoseok, mire szívem a torkomba ugrik, s a következő pillanatban már lenyomom az ajtók zárására szolgáló gombot mind a két oldalon. Hirtelen nem érzem úgy, hogy én készen állnék rá, hogy benézzek a házukba. Mikor eljött hozzám részegen, furcsa dolgokat mondott, s úgy érzem, lehet, még sincs itt a helyem. – Te meg mit művelsz? – fordul hátra hozzám, én viszont csak a rémülettől tágra nyílt szemekkel nézek vissza mindkettejükre, mivel Jungkook is kíváncsian pislogva fordul hátra.
- Én csak… azt hiszem, lehet, mégse kellene bemennem. Menjünk inkább vissza haza. Nem is szóltunk neki, hogy jövünk, elfelejtettem felhívni – nevetek fel kényszeredetten, mire Jungkook hangosan nevet fel és fordul vissza előre, hogy aztán hátravághassa magát az ülésen.
- Beszari – neveti.
- Kezdek kételkedni benne, hogy te volnál a legjobb barátom – dünnyögöm, mire csak még jobban felnevet.
- Jungkook, ha megkérhetlek rá, te itt maradnál a kocsiban? Odaadom a kulcsokat, csak ne hajts el – vigyorog Hoseok a mellette ülőre. – Kellene egy külső támasz is, ha a dolgok esetleg eldurvulnának.
- Eldurvulnának? – mászok újból képükbe a két ülés között. – Mitől tudnának annyira eldurvulni a dolgok, hogy ahhoz arra van szükség, valaki maradjon kint?
Hoseok válaszként csak megveregeti vállam, nekem pedig nem is kell több, az aggodalom átveszi a helyét a félelemnek, s kinyitom az ajtókat, hogy pillanatok alatt mászhassak ki rajta. Ketten indulunk a bejárati ajtóhoz, ahová becsengetve nem is kell sokat várnunk, már nyílik is az ajtó, s következőleg már egy férfi áll velünk szemben. Meglepetten néz ránk, de rögtön tudja, miért jövünk, s a mellettem állót fel is ismeri, így beinvitál bennünket a házba, hogy ne kint ácsorogjunk a hidegben. Jó vendéghez méltóan kíváncsian lesek körbe, hogy mindent jól szemügyre vegyek, s az emlékezetembe véssem, ilyen helyen nőtt fel a híres élkorcsolyázó, akiről csak én nem hallottam előtte, mert nem nézem túlzottan a híreket.
A férfi egy ajtónál megáll, bekopog, s közli, hogy vendégei érkeztek, így bizonyára ott tartózkodik Jimin. Mindeközben mi levesszük cipőinket, de kabátunkat magunkon hagyjuk. Újból érzem, amint úrrá lesz rajtam a feszültség, hiszen legutóbbi találkozásunkkal még veszekedtünk, sőt, még kávéval is leöntöttük magunkat. Igaz, azóta már beszéltünk, de az ha lehet, még kínosabbá teszi számomra a helyzetet.
Hoseok könnyed léptekkel indul az ajtó felé, az én lábaim viszont gyökeret vetettek. Képtelen vagyok tovább menni, ami a másiknak is feltűnik, és értetlenkedve pislog hátra rám, s mutatja kezével, hogy menjek oda, én mégse mozdulok. Végül feladva a reményt, hogy én valaha is odamegyek, visszafordul hozzám, s erővel lökdös el a szobáig, amit én halkan nyüszögve próbálok megfékezni, viszont a következő pillanatban már ott is találom magunkat.
- Szia, Jimin – köszönti a várva várt személyt Hoseok.
Ahogy lentről felfelé végigvezetem rajta tekintetem, egyre nagyobbra nyitom szemeim. Egy lenge póló van rajta, így karjai szabadon vannak, viszont szívem nagyot dobban a látványra. A karjai tele vannak kék és zöld foltokkal, néhol pedig vágásnyomokat is vélek felfedezni. Arcára tekintve egyszerre túl sok minden tárul elém, amit fel kell dolgoznom. Ajkai alapból sokkal dúsabbak, mint bárkié, most mégis, mintha sokkal duzzadtabbak lennének, arcának bal oldalán pedig egy hosszas vágás éktelenkedik, mely frissnek tűnik, s mintha egy vércsepp éppen most folyna le rajta. Haja kócos, úgy néz ki, mint akit megtéptek, szemei pedig karikásak, mintha napok óta nem aludt volna, s mintha könnyek takarnák el barna íriszét.
Hallom amint mögöttem az ajtó bezáródik, s szemem sarkából annyit fogok fel, hogy Hoseok kényelembe helyezi magát az ágyon. Én pillantásom képtelen vagyok elszakítani Jiminétől, s ő se fordul el, meglepettnek tűnik.
- Meddig fogtok még egymásra bámulni? – sóhajtja a harmadik személy a szobában. – Tudom, hogy hívatlanul jöttünk, és őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ennyire ramaty állapotban fogunk találni, de Taehyung erősködött, hogy el akar jönni hozzád.
- Nem kellett volna elhoznod – szól elhaló hangon, mire megköszörüli torkát, s elfordul, hogy ne kelljen tovább állnia szánakozó pillantásaim. – Nagyon jól tudod, hogy nem szeretem, ha bárki így meglát. Visszamentem volna, a verseny előtti napon biztosan, és addigra emberi külsőt is aggattam volna magamra – túr hajába idegesen.
- Tudom, de annyira el szeretett volna jönni…
Nem bírom tovább tartani magam, lábaim maguktól indulnak útnak, s a vörös hajúhoz lépve karjaimat nyaka köré fonva húzom magamhoz, hogy egy szoros ölelésbe zárjam. Így már érzem, ahogy alig észrevehetően folyamatosan megremeg teste, s fogalmam sincs, hogy azért, mert fáj-e neki az, amennyire magamhoz húzom, hiszen elég sok sérülése van, vagy azért, mert sírni fog. Amennyire könnyesek, s vörösek a szemei simán kinézem, hogy mielőtt megérkeztünk is éppen sírhatott.
- Taehyung – szól rekedtesen, s hangsúlyából érzem, hogy azt szeretné közölni, engedjem el, hagyjam békén, és ne keressem többet, de mielőtt ez megtörténne, megered a nyelvem.
- Nem érdekel, mit gondolsz rólunk, kettőnkről. – Nagyot nyelek, ahogy jobban húzom magamhoz, ő pedig derekamra vezeti kezeit, s gyenge erőfeszítéssel, de próbál eltolni magától, ezzel viszont csak azt éri el, hogy szorosabban öleljem magamhoz. – Nem foglak elengedni, te buta. – Kijelentésemre érzem, hogy erőteljesebben remeg meg, mint eddig, s szinte érzem, hogy valamivel vissza akar vágni, hogy ne nevezzem így, de csak elmosolyodva előzöm meg, hogy megszólalhasson. – Nem foglak elengedni többé. Éppen elégszer veszekedtünk már, s mostanság eleget szenvedtünk, bőven sokat voltunk külön, én pedig ezt nem fogom többet eltűrni. Nem szeretnék veszekedni, csak azon, mit vegyek az automatában, kávét vagy forró csokit. – Érzem, hogy hangom megremeg végére, mire Jimin kezei sem próbálnak tovább eltolni. – Mi történt veled? Miért nézel ki így? Ha nem szeretnéd elmondani, ne tedd, én türelmes leszek, s kivárom a napot, hogy felkészülj rá, elmondj nekem mindent, minden fontos dolgot, ami veled kapcsolatos.
- Taehyung…
- Ne! Kérlek, ne mondj semmit! Csak ölelj meg! Annyira hiányoztál – bújok nyakába, s leheletemre libabőrös lesz nyakának érzékeny bőre.
Ujjai megremegnek derekamon, s érzem, nem tudja, mit tegyen, én viszont nem engedem el, csak ölelem magamhoz, s türelmesen várok, hogy megtegye ezt a fontos lépést, mert igen. Ez egy sokkal nagyobb lépés lenne a kapcsolatunkban, mint eddig bármi, hiába csókolt meg a korcsolyapályán, hiába hívott fel a hotelbe, hogy aztán maga alatt tudhasson. Ez sokkal több annál, sokkal többet jelentene, mert ebben nem csak a váratlanul elkapott vágy lenne benne, hanem érzések. Színtiszta érzések, mely nekem bőven elég, hogy tudtomra adja, nem vagyok közömbös számára.
Ujjai hátam mögé vándorolnak, a kabátom rejtekébe, ahol senki nem láthatja őket, s derekam köré fonja őket. Így már jobban érzem testének minden porcikáját, s úgy remeg, mint a nyárfalevél. Nyakam és kabátom közé fúrja arcát, így meztelen bőrömön érzem forró leheletét, végül pedig ezt a forróságot egy könnycsepp követi. Ha lehetséges, még szorosabban ölelem magamhoz, s ennek hatására elernyednek izmai, s könnyei is megszaporodnak bőrömön. Teljesen elengedi magát, én pedig nem bírom megtartani, így lassan a földre ülök vele, s bár így nem tudom ugyanúgy ölelni már, fejét nem húzza el, csak sír, és sír. Csendben szenved, én pedig egyik kezemmel fejét kezdem simogatni. Hoseok se szól egyetlen szót se, mintha csak érezné a történések súlyát.
Végül elenged, lassan, s gyengén húzódik el tőlem, így már látom is, hogy arca is kipirosodott a sírástól, s szipogni is kezd.
- Sajnálom – suttogja rekedtesen, mire kíváncsian pislogok rá. – Sajnálom, hogy ilyen voltam, hogy ellöktelek magamtól. Nem gondoltam, hogy mindezek után még itt fogsz egyszer ülni a szobámban – mosolyodik el, s ezt a pillanatot választja, hogy szemeimbe nézzen. – Nem hittem, hogy ennyire fontos részévé fogsz válni az életemnek, hogy ennyire megkedvellek. Nem voltam tisztában azzal, mit érzek, össze voltam zavarodva, ezért azt szerettem volna, ha távol maradsz tőlem, ha lehetőleg gyűlölni kezdesz, hiszen akkor könnyebb lesz elengednem téged. Megijedtem, hogy mi lesz veled, ha velem maradsz, és ettől még mindig tartok. Én nem vagyok olyan, mint amilyennek elgondolnál, az én életem sokkal… sokkal bonyolultabb annál, és te nem ezt érdemled. Te túl kedves vagy hozzám, túl édes vagy, hogy belekóstolj a keserűségbe.
Pedig én bele akarok kóstolni.
- Jobban tennéd, ha elmennél, ha békén hagynál, és a verseny után nem is találkoznánk többet. Nem érdemlem meg a társaságod, a szereteted.
Fejemben megszólal a vészjelző csengő. Hogy gondolhatja, hogy határoz afelett, mi a jó nekem és mi nem?
- Nem gondoltam volna, hogy ekkora hülye vagy – vágom hozzá, mire meglepetten nyílnak tágra szemei, én pedig mély levegőt veszek, hogy folytassam. – Szeretlek, Jimin, nem érdekel, mit gondolsz róla! – Azzal tarkójára vezetem kezeim, s odahajolva hozzá ajkaira tapadok. Gyengéden csókolom, lágyan mozgatom puha párnácskáin enyéimet, s mikor végre érzem, hogy ellazul, megnyugszom, s végül viszonozza csókom remegő ajkakkal. Ez most egyáltalán nem olyan, mint az első volt. Ebben valóban minden szenvedésünk, minden érzelmünk benne van, s szívem hevesen dobog az izgalomtól.