[18/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: yaoi
Műfaj: humor, romantika, dráma
Megjegyzés: Na, ahogy ígértem is, sietek, hogy befejezzem ezt a ficit, aztán másnak szenteljem a teljes figyelmem. Ez kicsit terjedelmesebbre sikeredett, mint az előző. :D Jó olvasást! ^^

Jimin POV

Nem érzem helyesnek, hogy állandóan a nyomában legyek, éppen ezért próbálom tartóztatni magam, és a próbák kivételével nem törődöm vele. Legalábbis ezt a látszatot szeretném kelteni, s bár legbelül többször is megközelíteném, odamennék hozzá, hogy segítsek neki, nem visz rá a lélek. A lábaim nem mozdulnak, s kezdeti megmozdulások ellenére maradok a helyemen. Tekintetem volt többször is, hogy összefonódott barátjáéval, Jungkookéval, aki csak kíváncsian pislogott felém minden egyes megmozdulásomnál, ez pedig arra ösztökélt, hogy ne tegyek semmit. Elvégre is én zavartam el a szállodából, én mondtam neki, hogy jobban tenné, ha elmenne. Jobban belegondolva nem is kellett volna elmennie, hiszen nem adtam ki számára parancsba, ő mégis rám se nézett, még csak vissza se tekintett, tette, amire kértem. Én csak úgy éreztem, hibát követtem el, s nem bírtam ezzel a teherrel békésen feküdni az ágyban, így kénytelen voltam ennek forrását eltávolítani magam mellől. Lehet, nem ez volt életem egyik legokosabb döntése, de akkor úgy éreztem, hogy valami keserű érzés nagyon mardossa mellkasomat, és tudtam, hogy megbántam, amit tettem. Valamilyen szinten igen, megbántam, hiszen hogyan is viselkedhettem ennyire felelőtlenül éppen vele? Másrészt annyira nem bánom, mert élveztem, minden perce elvarázsolt, és még soha senki nem váltott ki belőlem ennyire intenzív érzéseket, mint ő, ami még egy ok arra, hogy ennyire felzaklatott az egész, hiszen miért élveztem ennyire? Miért egy fiúval?
A pihenőnap vége felé éppen a szobaszerviz által szállított vacsorámat enném, mikor is hangos rezgésbe kezd telefonom az asztalon. Jobb kezembe felkapom a készüléket, és néhány másodpercig meredten bámulom a képernyőn kiíródott nevet, mire sikerül rávennem magam, hogy felvegyem.
- Halló? – szólok bele.
- Szia, én vagyok az, Taehyung – feleli kissé félénken, én pedig csak rávágom, hogy tudom, mire egy kisebb időre néma csend áll be a vonal túloldalán, míg újból beszélni nem kezd. – Én csak… zavarhatlak egy kis időre?
- Holnap találkozunk, ráérne akkor beszélni személyesen. Mi olyan fontos, hogy most akarsz róla beszélni? – veszek a számba egy kis répa darabot a köretemből.
- Le tudnál jönni egy kicsit?
Köhögni kezdek, ahogy a meglepettségtől félrenyelem az ételt. Mellkasom ütögetve köhögöm vissza, hogy aztán a nyelőcsövembe juttassam, majd nagyokat pislogva tolom el magam elől a tányért.
- Mit keresel itt?
- Itt várlak. – Azzal leteszi a telefont, én pedig értetlenül nézek magam elé a telefon képernyőjét bámulva nagy szemekkel, lassan dolgozva fel, hogy itt van a hotel előtt, ráadásul képes volt úgy megszakítani a hívást, hogy meg se várta a reakciómat, mintha csak biztos lenne benne, hogy úgyis lemegyek. Mi van akkor, ha nem teszek így? Ha teszek rá magasról, mit akar mondani? Ott fog rám várni egész éjjel?

Nem sikerül a tervem, végül teljesen felöltözve állok Taehyunggal szemben, aki mikor észrevette, hogy jövök, egy pillanatra összefonódott pillantásunk, de gyorsan el is kapta azt, mintha csak zavarban lenne. A kapucnit fejemre húzom, mert eléggé hideg van, főleg, hogy éjszakai órákat írunk, ezért se bírom felfogni, mégis mi vette rá, hogy éppen ezekben az órákban látogasson el ide. Mi lehet annyira fontos, ami halaszthatatlan? Kíváncsiságomat nehezen leplezem, nagyokat pislogok rá, és türelmetlenül topogok. Mondhatnám, hogy menjünk fel a szobába, de képtelen vagyok erre, különben eszembe jutnának a legutóbb történtek, és talán már ő se mondana olyan hevesen igent.
- Kezdek megfagyni, szóval örülnék, ha a tárgyra térnél, miért jöttél ide ilyen kései órában. Mi az a halaszthatatlan dolog, ami nem tudott várni holnapig? – indítványozom a beszélgetést, s szavaim után fehér köd látszik. Taehyung mélyet sóhajt, de továbbra se néz szemeimbe, ami kezd egyre frusztrálóbb lenni.
- Nem is tudom, hogyan kezdjek bele – húzza össze magát, ezzel azt a hatást keltve, mennyire kis védtelen, hogy arra szorul, valaki legyen mellette, s ölelje át, hogy legyen egy kar, mely mindig felsegíti őt. Idegesít, ha így látom őt, mert azt az érzést kelti bennem, hogy ezt a szerepet nekem kell betöltenem az életében, ráadásul jobban belegondolva nem is örülnék neki, ha más közeledne hozzá.
- Először is talán nem ártana, ha a szemembe néznél – adom meg számára a kezdőlöketet, mire meglepetten rezdül össze. – Újév óta ezt csinálod. Miért nem nézel rám?
- Én csak…
- Te csak mi? Egész héten kerülted a tekintetem, még az előadásunk próbája alatt is, pedig ott igazán nekem kellene szentelned a figyelmed. Így sehova se fogunk haladni, ha nem mersz…
- Állandóan csak arról az ostoba előadásról beszélsz! – fújtat idegesen, mire meglepetten húzom fel szemöldökeim.
- Mindössze példának hoztam fel, ennyin nem kellene így felhúznod magad – fújom ki a levegőt feszülten.

Taehyung POV

Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz róla beszélnem, azzal nem számoltam, hogy mikor előttem fog állni, váratlanul minden bátorságom inába fog szállni. Semmiképp se szerettem volna azt, hogy fent beszélgessünk a hotelszobában, mert oda egyelőre túl sok olyan emlék fűz, amit nem tudok még teljesen feldolgozni, ráadásul úgy nem is tudnék beszélgetni vele. Zavarban érezném magam, jobban, mint most, ez pedig cseppet sem könnyít a helyzeten. Az pedig, hogy szóbahozta, hogy nem merek a szemébe nézni, csak még jobban rontott a helyzeten, hiszen tényleg nem merek belenézni, úgy érezném, hogy minden dühöm szertefoszlik. Mikor kilépett a hotel ajtaján, és találkozott a tekintetünk, már akkor éreztem, hogy nem fogom tudni huzamosabb ideig tartani a kontaktust, mert zavarba hoz a pillantása, s túl sokat sejtető, elfeledtetné velem azt, amiért valójában jöttem.
- Azért jöttem, mert nem bírok tovább tűkön ülni – hadarom el gyorsan, mire egyik lábáról a másikra áll, s kíváncsian néz rám, érzem a tekintetét magamon, de mielőtt bármit szólhatna, gyorsan folytatom. – Egész héten furcsán éreztem magam, főleg melletted, és tudom, hogy te se vagy ezzel másképp, mivel nem csak nekem tűnt fel a dolog. Másnak is feltűnt, hogy valami nincs rendben kettőnk között, éppen ezért úgy döntöttem, hogy eljövök hozzád, hogy megbeszéljünk mindent, ami velünk… ami kettőnkkel kapcsolatos, ami rólunk szól. Úgy hiszem, bőven van mit tisztázni.
A beálló csend az első másodperctől kezdve kínos, s ahogy haladunk tovább az idővel, úgy érzem egyre feszültebbnek a légkört, de ő egyetlen szót se szól, mintha csak letaglóztam volna magyarázatommal, hogy miért is jöttem. Végül is, nem meglepő, én is ki lennék akadva fordított helyzetben. Bár, vicces, hogy nem tudom magam elképzelni az ő helyében, hiszen alig ismerem, és én mégis… jézusom.
- Nézz rám! – kéri halkan, én viszont képtelen vagyok ezt megtenni, csak jobban lehajtom fejem. – Nézz a szemembe! – tesz egy lépést felém ezzel az intimszférámba lépve, mire akaratlanul is visszatartom a levegőt.
- Valójában meg szerettem volna kérdezni tőled, hogy mi volt ez az egész – hadarom el gyorsan eredeti célom, hátha ezzel elérem, hogy leszálljon arról, hogy felnézzek rá.
- Hogy érted azt, hogy mi volt? Mire gondolsz? Nem értelek.
- Szilveszter előtt – hunyom le szorosan szemeim zavaromban. – Harmincadikán, mikor elmentem a pályára, hogy gyakorolhassak, de te eljöttél, és meggátoltál benne, mint mindig, de… - Ekkor mutató- és hüvelykujja közé fogja állam, és megemeli fejem, így automatikusan nézek farkasszemet vele. Ahogy pillantásunk összefonódik, már képtelen vagyok elfordítani róla, szinte magával ragad, beszippantja a lénye, a lelkem ejti rabul, én pedig tehetetlen vagyok. Hagyom magam sodródni. Hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra, elmélyedünk a másik tekintetében, mely oly sokat sugall, s mintha ő is csak válaszokat keresne bennem. Végül lassan elengedi állam, s karját maga mellé ejti.
- Ah, hogy arról… - motyogja.
- Igen, arról! – nyomatékosítom sokkal nagyobb határozottsággal hangomban, mint eddig. – Miért… - megköszörülöm a torkom. – Miért csókoltál meg?
Ismét csend áll be kettőnk közé, de ezúttal bírom állni pillantását. Száját szólásra nyitja, de hang nem jön ki rajta, szemeiben pedig olyan fény csillog, ami túl sok érzelmet vegyít magába, képtelen vagyok kiolvasni belőle bármi értelmeset. Bizonyára ő se készült fel előre egy ilyen beszélgetésre, így fel kell dolgoznia a hallottakat. Végül beszívja alsó ajkát, majd fogai közül lassan eresztve ki vezeti le tekintetét az enyéimre, mellyel újból zavarba hoz, s érzem, hogy a pír elönti arcom. Mintha csak olvasna a gondolataimban, újból összefonja tekintetünk, s csak aztán szól:
- Miért nem löktél el határozottabban? Miért viszonoztad?
- Te erőszakoskodtál!
- Meglett volna a módja, hogy megállíts, és ezt te is nagyon jól tudod! – Szám hitetlenül nyitom nagyra.
- Miért hívtál fel a szobádba?
- Ugyanazért, amiért te utánam jöttél és beleegyeztél, hogy feljössz! – A beszélgetés kezd átmenni olyanba, amilyenre nem számítottam, így idegesen préselem össze ajkaim egy vonallá. Nehezen tudok belekötni szavaiba, mert nagyon ügyesen kitér a válaszok elől.

Jimin POV

Kérdése teljesen letaglóz, fogalmam sincs, mit válaszolhatnék rá, főleg, hogy még én magam se tudom, miért tettem azt, amit. Előbb magamban kell tisztáznom a dolgokat, csak aztán tudom vele megbeszélni, másképpen nem fogok tudni neki soha választ adni. Bár lehetséges, éppen vele kell töltenem az időmet, és vele kell tisztáznom a történteket, hogy számomra is világossá váljanak tetteim. Próbálok úgy válaszolni, hogy azzal valamilyen szinten mentsem a helyzetemet, de láthatóan neki ez nem elég. Átlát rajtam, tudom, hogy tudja, szándékosan nem adok konkrét választ.
- Talán nemet kellett volna mondanom? – Hangján egyre inkább érződik a feszültség, amit szerettem volna elkerülni.
- Ha ennyire zavar, akkor miért nem tetted azt? Még csak a szemembe se tudtál nézni azóta, folyamatosan kerültél, még csak nem is kerestél.
- Mert te annyira nagyon fáradoztál azzal, hogy rákérdezz, hogyan is érzem magam azután, hogy elzavartál?
- Nem zavartalak el!
- De igen, elzavartál, ne is próbáld tagadni! Ha tudtam volna, hogy ekkora tapló vagy, el se jövök inkább! – Karjait keresztbefonja mellkasa előtt, s durcásan húzza fel ajkait, ismét elvéve tekintetét rólam, mire én csak felhúzom szemöldököm meglepetten.
- Én vagyok a tapló? Akkor te mi vagy, minekután ott hagytál? Csak az én hibám az egész, nekem kell bűnhődnöm? Szerintem igenis kétoldalú a dolog.
- Hiba? – néz kiskutyaszemekkel rám, mire egy pillanat alatt megbánom, amit mondtam.
- Nem úgy…
- Szóval úgy gondolod, hogy ez egy hiba volt? Hiba volt hagynom, hogy elcsavard a fejem, igaz? Végül is, ezek szerint tényleg egy oldalú a dolog, mert, hogy én az égvilágon semmit nem bántam meg, és nem gondoltam úgy, hogy hiba lenne bármi is, az is biztos. – Szívem nagyot dobban, s érzem, amint a keserűség átjárja minden porcikám, amint tudatosul bennem szavainak súlya. Ezek szerint ő semmit nem bánt meg, csak én vagyok ennyire félrecsinálva. Mielőtt bármit mondhatnék, tovább folytatja ostromlásom. – Mindössze annyit szerettem volna tudni, hogy te miért indítványoztad ezt az egészet? Magamtól sose tettem volna meg ilyesfajta lépést, mert túl gyáva vagyok hozzá, viszont rólad tudom, hogy sokkal határozottabb vagy, ezért is én… én boldog voltam – süti le szemeit, s szép lassan érzem, amint képes lennék a föld alá is elsüllyedni. Boldog volt? Boldog azért, mert én… el se hiszem, tényleg én tetszem neki. – Jungkook elmondta, hogy mit látott, és tudom, hogy figyeltél rám, ezért is gondoltam azt, hogy meg kell beszélnünk a történteket, s, hogy így talán sokkal egyszerűbb lesz, tudván, nem bánsz semmit, csak össze vagy zavarodva, akárcsak én. De őrültség volt azt gondolnom, hogy így van, hiszen most mondtad, hogy hiba volt.
- Én nem… nem úgy értettem – próbálom kihúzni magam a bajból, de már érzem, hogy elvesztettem ezt a játszmát.
- Ezt lehet másképp is értelmezni? Miért kellene olyasvalami miatt bűnhődni, ami nem volt hiba? Miért lenne kétoldalú, ha legalább az egyik fél… - Elfordítja arcát.
- Taehyung… - teszek még egy aprócska lépést hozzá, így már egészen közel kerülünk egymáshoz, viszont ő amint szemeimbe néz, egy rövidke másodperc után, tesz egy hosszabb lépést az ellenkező irányba. – Taehyung!
- Mindkettőnknek egyszerűbb lesz, ha elfelejtjük az egészet. Majd… majd találkozunk holnap. – Azzal fogja magát, hátat fordít, és vissza se néz többet. Utána szeretnék menni, hogy megállítsam, hogy elmondjam neki, rosszul értelmezi a dolgokat, de képtelen vagyok bármilyen lépést is tenni, s számat is hiába nyitom szólásra, egyetlen hang sem jön ki rajta. Mindennek ellenére arra is képtelen vagyok, hogy elhagyjam a helyszínt, így ott állok az utcán, a hotel bejárata előtt néhány méterre, s csak bámulom a távolodó alakját, melyet lassan elnyel a sötétség, s a házak rengetege.

Taehyung POV

Meggyötörten fekszek el az ágyamban azon az éjszakán. Mellkasom összeszorul a keserűségtől, a csalódottságtól, s hiába masszírozgatom, nem múlik a kegyetlen fájdalom érzete. Ez így megy másnap is, mikor akárhányszor összefutunk, kitapintható a feszültség közöttünk. Szinte csak úgy szórjuk a szikrákat egymás felé, bár azt nem értem, ő miért. Ennyire megbántottam volna a tegnapival, hogy nem bírtja elviselni, hogy én talán kicsit jobban élveztem az egészet, mint ő? Sajnálom, én csak az igazat mondtam, nem bántam meg, mert túlságosan megszerettem ahhoz, hogy ilyesfajta érzések töltsenek el. Még a veszekedésünk után sem érzem úgy, hogy bánnám a történteket, hiszen így is sokkal többet haladt a kapcsolatunk, mint vártam volna. Én tényleg megelégedtem volna annyival, ha magam mellett tudhatom, ha sokat szórakozhatok vele, így az, hogy megcsókolt, csak szikrát gyújtott bennem, áhítozva a folytatásért, melyet nem feltétlen kapnék meg máskor, s láss csodát, igazam is lett. Ennek nem lesz jövője, úgy biztosan nem, ha ő bánja, s hibának véli az egészet.
Ha a szikra nem volna elég, mely közöttünk érzékelhető, ráadásként nap végére Jimin eljut arra a szintre, hogy odajöjjön hozzám, és megszólítson, s ezt így folytatja az elkövetkező napokban is. Nem szívesen beszélek vele a tegnapiak után, az pedig főként felhúz, hogy nem bocsánatért esedezni érkezik, hanem azért, hogy megszabjon dolgokat.
- „Taehyung, ne igyál kávét, nem tesz jót, ha túl sokat iszol belőle. Anélkül is energikusnak kell lenned!”
- „Miért nem próbálsz keményebben? Ennyire lusta vagy?”
- „Jobban tennéd, ha nem mennél Soo közelébe, nem néztek ki túl jól együtt.”
- „Ha éhes vagy, gyere hozzám, ne egyél mással, egyébként is össze kell hangolódnunk.”
Ilyen, és ehhez hasonló mondatok hagyják el száját, melyekkel egyre inkább felhúz, hiszen mi jogon mondja meg, kivel beszélhetek, mit ihatok, hogyan próbáljak, s hogyan egyek? Úgy viselkedik, mintha az apám lenne, ez pedig rettentően felbosszant. Néhányszor már legszívesebben behúztam volna neki egyet, tök mindegy, mennyire szeretem, ha egyszer ő ennyire egy idegesítő farok módjára viselkedik! Idővel feltűnik, hogy nem csak engem zaklat így, hanem Jungkookot is bevonja ebbe, hogy mit tehetek és mit nem. Szerencsére barátom rögtön elmondja nekem, hogy Jimin mit akar, én pedig egyre csak idegesebb leszek a tudattól, hogy ennyire irányítani akarja az életemet. Nem lenne vele ekkora problémám, ha nem azt mondta volna, hogy hiba volt, és talán meg tudjuk beszélni a dolgokat. Már akkor gondolhattam volna, hogy egyoldalú a dolog. Miért hallgattam Jungkookra? Miatta kerestem fel Jimint aznap este, és milyen szörnyű vége lett!
Négy napon át viselem el Jimin bunkóskodását, ami egyre inkább zaklatásba megy át. Mikor kényelmesen beszélgetek valakivel a pályán – mivel nem a gyakorlásból áll ki az egész napom, mikor ott tartózkodom -, ő fogja magát és becsúszik közénk, ezzel pedig saját magamra emlékeztet, mikor közé és Soo közé ültem. Az én esetem mégis másabb, hiszen én azért ültem közéjük, mert attól féltem, összejönnek, nála ez az opció nem lehetséges, mivel még csak nem is kedvel. Mindennek ellenére ő mindig mindenhol ott van, ahol én, ez epdig szörnyen kezd frusztrálni, főleg, hogy a történteket egyszer se hozza szóba, és kezd visszaállni abba a stílusba, mint amilyen akkor volt, mikor megismertük egymást, annyi különbséggel, hogy akkor valahogyan mindig én kerültem az ő útjába, most pedig ez fordítva történik. Lehet, hogy ő is tudat alatt műveli, mint én, mégse tudom elnézni neki. Egyszerűen zavar, felzaklat, csak egy kis nyugtot szeretnék tőle, amit ő nem képes megadni nekem. Nem is tudom, melyik volt a jobb. Mikor kerültük egymást, vagy most mikor állandóan a nyakamba liheg? Egyáltalán fel se bírom fogni, hogy miért tesz így!
A kávémat veszem el az automatából, hiszen egészen fáradtnak érzem magam estefele, de még maradni szeretnék egy kicsit, viszont energia nélkül képtelenségnek tartom, hogy én ezt tovább folytassam.
Ellépek a géptől, s ahogy fordulok meg és lépek egyet előre, úgy ütközöm össze valakivel, így a pohár tartalmának felét magamra és a velem szemben álló személyre borítva. Mindketten felszisszenünk a forró ital miatt, s automatikusan kezdjük rázogatni kezünket, hogy lecsepegjen róla, mikor is tudatosul bennem, hogy ki áll velem szemben. Lassan vezetem végig rajta tekintetem, lábától kezdve, egészen szeméig, melyek az enyéimet fürkészik idegesen.
- Milyen dejavum van! – sóhajt fel, s kezeit csípőjére helyezi.
- S-sajnálom, nem láttalak – motyogom, majd ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy már megint itt van mellettem. – Várjunk csak… te meg mit keresel már megint itt? Minek jöttél ilyen közel hozzám, ha láttad, hogy a kezemben van egy teli pohár kávé?
- Látod? Pontosan azért, mert a kezedben volt egy teli pohár kávé.
- Szörnyen idegesítő vagy, mondták már? – húzom össze szemöldököm idegesen.
- Te pedig szörnyen felelőtlen – biccenti oldalra fejét.
- Hihetetlen vagy! Egyszerűen csak hagyj békén! Tényleg, nem kérek mást, mivel azt hiszem, mindent megbeszéltünk már, így jobb lenne, ha éppen csak annyi időt töltenénk együtt, amennyi szükséges. Se többet, se kevesebbet. Lehet, vissza kellene állnunk a régi rendszerre, hogy akkor jövünk ide a pályára, mikor a másik nincs, de valamiért mindig itt vagy, ha én is. Követsz? Vagy egész nap itt tartózkodsz és vársz rám? Tudod, mit? Inkább akkor átmegyek egy másik csarnokba, ahol talán békén hagynak! – köpöm hozzá a szavakat, mire először meglepetten pislog párat, majd idegesen fújja fel magát szavaimon.
- Igazán leállhatnál, nem kell kerülnünk egymást, de ha ennyire szeretnéd, hogy ne kelljen bámulnunk egymás képét, akkor majd elmegyek én. Úgyis én vagyok az, aki nem tartozik ide, te maradj csak. Majd innentől kezdve tényleg figyelni fogok rá, hogy ne futhassunk össze a pályán. Nem kell aggódnod, végül is, mikor is tetted meg te ezt értem? Én legalább figyelek rád – biccent a kávé felé.
- Egy kis kávétól nem lesz bajom, az pedig, amit te csinálsz már nem odafigyelés, hanem egyenesen zaklatás!
- Rendben! Így állunk, akkor nagyon remélem, hogy sokat fogsz gyakorolni a versenyre, ugyanis nem kell többet a képemet bámulnod! És én még azt hittem, hogy… - Félbehagyja a mondatot, mintha majdnem valami olyan csúszott volna ki a száját, melynek nem szabad. Kicsit kíváncsivá tesz, hogy mi az, amit így eltitkol, de a pillanatnyi felgyülemlett haragom nagyobb, így az elnyomja kíváncsiságom, s egyszerre fordítunk hátat a másiknak.

A nap végén Jungkookkal megyek haza, s út közben ismét kifakadok neki arról, hogy Jimin hogyan is viselkedik velem, hogy mennyire zavar, amiért ennyire nem hagy kibontakozni – legalábbis azóta, mióta beszéltünk a kettőnk közt történt dolgokról, amit még egyszer sem részleteztem Jungkooknak, de ő sem kérdezett rá különösebben, s ennek is úgy tűnik, hogy most érkezett el az ideje.
- Tudod, nem szeretek mások életében turkálni, de… - köszörüli meg a torkát. – Mi a jó fészkes fenét csináltatok ti ketten, ami miatt így megváltozott a légkör?!
Elnémulok egy pillanatra, s már a házunkhoz közeli utcák egyikében megállok. Szétnézek, és odasétálok a legközelebbi padhoz, hogy leüljek rá, ugyanis tudom, hogy ez a beszélgetés nem fog egyhamar, s könnyen se véget érni, ha hazamegyek. Ha beismerek Jungkooknak mindent, akkor azt nem tehetem meg a szüleim előtt. Egyelőre nem.
Jungkook is leül mellém.
- Szóval? – hagyja nyitva a mondatot, hogy folytassam.
- Én… tudod, volt az a nap, mikor el akartam menni gyakorolni, még szilveszter előtt, mikor zárva volt a csarnok, de Nam kinyitotta nekem. Akkor már te is tudod, hogy rendben voltam, így egy könnyedebb próba nem ártott volna meg nekem. – Bólint tudomásul véve, hogy emlékszik arra, mikor ezt mondtam. – Na, én aznap tudtam is gyakorolni, de nem túl sokáig, ezt pedig neked nem meséltem már.
- Jimin elment érted, hogy lehúzzon a pályáról? – kuncogja, mire villámokat szóró szemekkel nézek rá, ő pedig rögtön feje mellé emeli kezeit, megadást mutatva.
- Igen, eljött értem, de akkor ott nagyon csúnyán összekaptunk. – Megköszörülöm torkom a mondat végére.
- Csak szokás szerint – neveti. – Ez már engem egyáltalán nem lep meg.
- Az más volt… Akkor… én nem értettem, miért nem hagyja, hogy próbáljak, hiszen már tényleg nem az a két nap döntötte volna el a lábam épségének sorsát. Mindössze tudni szerettem volna, miért nem hagy, hogy miért…
- Miért aggódik ennyire érted? – Bólintok. – És mit mondott?
- Nem mondott semmit – sóhajtom, mire ő értetlenül pislog rám homlokát ráncolva.
- Nem mondott semmit? Bocs, Tae, de ezt most tényleg nem vágom, mi köze ennek ahhoz, hogy ti most…
- Megcsókolt – hadarom el halkan, reménykedve benne, hátha nem hallotta, és tovább sétálhatunk úgy, hogy én elmondtam neki és vessen magára, ha nem hallotta, de pechemre nem így történik.
- Mi? – hüledezik. – Woa, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Azt hittem, még mindig az ismerkedős státuszban vagytok.
- Tessék? – fordulok felé idegesen. – Hogy érted azt, hogy nem gondoltad volna? Úgy beszélsz, mintha már régóta tudnád, hogy ez lesz.
- Ugyan már, TaeTae! Hiszen te is nagyon jól tudod, hogy kitapintható volt az a romantikus feszültség köztetek – neveti, mire mellkason vágom, de ezzel csak azt érem el, hogy jobban nevetni kezdjen.
- Szép barát vagy, mondhatom! És Hoseok…
- Igen, ő is nagyon jól látta, mi zajlik köztetek, csak éppen nektek nem tűnt fel. Megbeszéltünk Hoseokkal, hogy megpróbálunk segíteni rajtatok valahogy, az a közös programos nap pedig kapóra jött, hogy ne érezzétek magatokat egyedül, de mégis kettesben lehessetek. – Ez mindjárt mindent megmagyaráz! – És komolyan egy nyamvadt kis csók miatt drámáztok ennyire? Elképesztő!
- Ha még csak egy nyamvadt csók lett volna! – dőlök hátra feszülten.
- Mi? – pislog nagyokat, én pedig elveszetten nézek szemeibe, melyek egyre tágabbra nyílnak a felismeréstől. – Nem. Ezt nem mondod komolyan. Ez nem történhetett meg. Nem hiszem el, hogy te hagytad magad, vagy… te kezdeményeztél?
- Olyannak nézel?! – ülök fel ismét fújtatva.
- Hű, hát ez… azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Nem voltatok egy kicsit túl gyorsak? Vagy ennyire egymásra áll a farkatok, hogy nem bírtatok ésszel gon… - Nem hagyom, hogy végigmondja, tarkón csapom, s rögtön utána fel is állok, hogy tovább induljak meg se várva őt. – Áú, ez fájt! Tae! TaeTae! Hé, várj már meg! Na, ne sértődj már be ezen, én csak tényeket… - siet utánam, én pedig ismét félbeszakítom.
- Kuss!
- De…
- Csak fogd már be! Ah, és még nem is tudsz mindent, de már ebből is ekkora ügyet csinálsz!
- Hát, ha egyszer ez nem mindennapi dolog! Ki gondolta volna, hogy a mi kis Taehyungunk… mit is mondtál az előbb? Ez nem minden? Mit lehet még ebből kihozni? Óh, finom volt? – vet át karját vállamon, én pedig tányér méretű szemekkel nézek rá. Több se kell, érzem, amint pír önti el az arcom, karját pedig egy határozott mozdulattal dobom le vállamról, s úgy kezdek futásnak hazáig, ő pedig kiabálva követi lépteim.