[18/?] A vámpírok legnagyobbja - A vonzás szabályai

Írta: Ayu

Jungkook POV

            Amint belépek a szobába, hallom magam mögött, ahogy kattan a zár. Ugyanoda hozott vissza, ahol előtte tartózkodtam. Semmit nem változott a helyiség. Ruháim, amiket adott, még mindig ugyanazon a helyen fekszenek, hol hagytam őket. Legbelül reménykedtem benne, hogy Taehyung itt lesz, de a szoba teljesen üresnek hat. Ezek szerint Jiminnek csak az volt a célja, hogy visszahozzon ide, mert túl sok fejfájást okozok neki odafent. Pedig sokkal kényelmesebb és otthonosabb ott, mint itt.

            Valaminek a koppanásának hangja töri meg a csendet. Azonnal a hang forrásának irányába fordítom fejem és nagy reménykedő szemekkel nézek a szekrényajtóra, ami tárva nyitva áll. Óvatos nesztelen léptekkel indulok bentebb a szobában, nehogy ráijesszek arra a személyre, aki itt ólálkodik. Amint kellő szögbe érkezem, megpillantom TaeTaet hátulról, amint a szekrénybe hajolva áll és a felakasztott ruhákat pakolássza.

-        Narniát keresed? – Csúszik ki a számon az első kérdés, ami megfogalmazódik bennem.

-        Jungkook? – Fordul reflexből hátra, de ezzel csak még egy vállfára akasztott ruhadarabot ver le.

Egyikünket sem érdekli, mi történt. Mindkettőnk szemében megcsillan a fény, a boldogságé, hogy végre újra láthatjuk egymást. Meg se várom, hogy esetleg rendbe tegye, amit romba döntött, már rohanok is hozzá, hogy a nyakába vessem magam, kibillentve az egyensúlyából, így beesve a szekrénybe, ahová hangos koppanással érkezünk.

-        Bocsánat! – Engedem el, hogy kimásszunk a ruharengetegből.

-        Nem gond. – Feleli, miközben kicsúszik leülve a padlóra és maga mögött bezárja az egyik ajtaját a szekrénynek, aminek aztán nekidől.

Mindketten kifújjuk magunkat és hosszas másodpercekig csak ülünk és nézünk magunk elé elmerengve gondolatainkban. Szeretnék a fejébe látni, vajon mire gondolhat most. Mit érez? Vele is beszélt Jimin? Vajon ugyanarról, mint amiről velem? Vagy más lenne a dolgok hátterében? Annyi biztosan kiolvasható a testbeszédéből, hogy valami nyomja a lelkét. Talán csak az a baja, hogy be lett zárva. Tényleg! Mióta lehet itt?

-        TaeTae…

-        Jungkook… - szólalunk meg egyszerre, majd egymásra nézve elvigyorodunk.

-        Kezd te.

-        Nem-nem, mond csak te! – Adja át a lehetőséget számomra.

-        De látom, hogy téged jobban nyom valami.

-        Te vagy itt régebb óta bezárva magányosan.

-        Te vagy az újonc.

-        Mint friss hús, ez az engedmény vagy nevezzem ajándéknak? – Mosolyog, mire felnevetek.

Ha tudná, hogy ajándékként mást szánok neki. Miért is kellett Jiminnek ilyeneket kérdezgetnie tőlem? Valójában kicsi korunkban történt, hogy rádöbbentem ő valamiben más számomra, mint egy egyszerű barát. De elsiklottam ezek felett az érzelmek felett. A lányokra is ugyanúgy tudok nézni, ezért idővel hozzászoktam a társaságához és talán el is felejtettem a régebbi megingásaim. Megtanultam élni vele, hiszen legbelül tudom és mindig is elfogadtam, hogy ő bizonyára nem vonzódna hozzám. Viszont Jiminnek sikerült újra felbolygatnia a régmúltat, azt, amin már réges-rég túltettem magam és eltemettem a gondolatát is bármily vele való kapcsolatról. De abban is igaza van, hogy a legjobb barátom, szóval be kellene vallanom neki. Mit veszíthetnék vele? Csak nem mondaná azt, hogy örökre megszakítja velem a kapcsolatot. Az azért elég abszurd és brutális lenne. Ennyi emberség benne is van. Ismerem már eléggé ahhoz, hogy ezt tudjam.

-        Akkor csak azt mond, mivel kapcsolatban akarsz mondani valamit. Az is lehet, hogy ugyanaz a témánk. – Próbálom meggyőzni, hogy ne nekem kelljen belevágnom a vallomásba.

Megadóan sóhajt fel és néz szemeimbe. Bár tehetnék érte valamit. De megszöktetni nem fogom tudni innen. Tekintete mégse arról árulkodik, hogy azzal lenne problémája, hogy itt van. Mintha valami más nyomná a lelkét, valami sokkal fontosabb, amit nem tud szavakba önteni, vagy nem mer elmondani.

-        Én nem is tudom, hogyan kezdhetnék bele. – Jelenti ki inkább a padlót tanulmányozva.

-        Neked is telebeszélte a fejed, mi? – Kérdezem megránduló arcizmokkal, mire ismét felsóhajt, de ez inkább tűnik gondterheltnek és megadónak, mintha igazat adna nekem.

-        Ezek után semmi sem lesz olyan, mint régen. – Piszkálgatja körmeit.

Elgondolkodva helyezkedem kicsit ülő pozíciómon, mert kezdenek kicsit elzsibbadni lábaim, amikre helyeztem a testsúlyom. Fogalmam sincs, mit reagálhatnék erre, hiszen igaza van. Már ő is itt van, így annak a halovány esélye, hogy kijutok valahogy, még kevesebbre csökkent. Ráadásul most már számára is. A szüleink miért nem tesznek semmit? Vajon összefognak majd, ha megtudják, mindketten eltűntünk? Talán igen, talán nem. Jiminnel úgyse tudnak mit kezdeni. Mégis mit tehetnének? Beszólnak a rendőrségnek, hogy kereső akciót indítsanak, amivel úgyse érnek semmit, mert mi itt leszünk a négy fal között.

-        Szerintem alkalmazkodnunk kéne a kialakult helyzethez. – Köszörülöm meg torkom. – Lehet, hogy ez a sorsunk.

Nem reagál, csak hosszas másodpercekig bámul rám, amik egy örökkévalóságnak tűnnek. Zavarba ejtő a nézése, mintha mindent tudna, a lelkemig látna. Az lehet, jobb is lenne, mert nem kéne bevallanom neki szemtől szemben a rég kialudt érzéseim, amik most újból lángra lobbantak. Megvakarom halántékomnál a bőrt és zavartan nézek félre. Valami rosszat mondtam volna?

-        Alkalmazkodnunk kell? – Teszi fel a kérdést hosszas csend után. – Tudod, hogy mit szeretne? Mi a célja? Tudod, miket tett?

Kérdései egyenesen követelőzőek, faggatózó, mintha oly sok információ birtokában lenne, amikről nekem fogalmam sincs. Márpedig nem vagyok hülye, konkrétan nem sok dolgot tudok, de vannak sejtéseim.

-        Azt hiszen, talán túl sokat is tudok. – Felelem. – Nem mondott nekem soha semmit egyenesen, mindig találgatnom kellett, de azt biztosra tudom, hogy sikeresen meginogtatott. – Nyelek egy nagyot, ahogy nagyobb figyelmet szentel rám. Kíváncsi szemekkel néz, amivel zavarba hoz. Elveszi a bátorságom. – Az érzéseim, a szívem… - teszem mellkasomra egyik kezem. – Talán így kell történnie. Erre kárhoztattunk.

-        Nem így szeretném leélni az életem hátralévő részét. – Szomorodik el. Mellettem mindig is nyíltabb természetű volt. Erre bizonyára rátesz, hogy kiskorunk óta ismerjük egymást. Ez a nyíltság pedig jól esik, hiszen tudom, hogy mindennek ellenére, hogy mik történtek, ugyanúgy megbízik bennem.

-        Meg kéne próbálnunk – helyezkedem közelebb hozzá. – Az új jövőnk felé alkalmazkodni.

Fogalmam sincs, mi üt belém. Csak teszem, amit az ösztöneim súgnak. Közelebb már nem tudok hozzá somfordálni, de amennyire lehet, megkörnyékezem. Szívem heves dobogásba kezd, ahogy óvatosan, alig észrevehetően egyre csak közelebb hajolok arcához, mire egy pillanatra ajkaimra pillant, de azonnal elveszi onnan tekintetét, és mintha valami bűnt követett volna el, úgy néz szemeimbe.

-        Nekem nem lenne… ellenemre… az alkalmazkodás… - motyogom vészesen közel hajolva ajkaihoz, ugyanazt a mozdulatsort követve szemeimmel, amit ő is tett pillanatokkal ezelőtt. Ledermedve ül előttem és sugárzik belőle, hogy mennyire tanácstalan. Valószínűleg nem akar ellökni magától, mert a barátja vagyok, de meg is rémisztem ezzel a váratlan tettemmel. Fordított esetben én is ugyanígy éreznék a helyében. – Kérlek! Csak egy… próba… - nyitom résnyire ajkaim, leheletem pedig bőrét cirógatja. Pár másodpercig még habozik, majd ő is közelebb hajol, de nem lép annyit, hogy bármi történjen, viszont ezzel megadja a bátorságot a folytatáshoz. Végül is ezért jöttem. Valahol el kell kezdenem, hogy elcsavarjam a fejét. – Félsz? – Teszem fel a döntő kérdést.

-        Egy kicsit – nyel egy nagyot.

Ekkor kihasználom az alkalmat. Tarkójára vezetem egyik kezem és óvatosan, lágyan érintem össze ajkaink. Minden mozzanattal vigyázok, félek, hogy elijesztem. Először nem is teszek semmit, csak hagyom, hogy puha párnái enyéimen pihenjenek, majd kicsit csücsörítve lehelek apró puszikat minden kis milliméterére. Érzem, amint megremeg, mely mosolygásra késztet. Eddigi életem során sokszor erősebbnek gondoltam őt minden tekintetben magamnál, most viszont olyan kiszolgáltatott helyzetben van, hogy szokatlan tőlem, de én dominálok. Pedig, ha elképzelem magunkat együtt, valamiért mindig ő ugrik be, hogy ő lesz a védelmezőm, az aktív fél és még sorolhatnám. Szemeim lassan teljesen lehunyom, miközben résnyire nyitom ajkaim és közéjük veszem övét. Ez idáig nem tett semmit, de most kissé felbátorodva követi mozdulataim, enged a kísértésnek. Kezeit két oldalamra helyezi, megragadja pulóverem és pólóm, hogy közelebb húzhasson magához, amivel kibillent az egyensúlyomból. A szekrényre tenyerelek, megtartva magam, közben egy-két centire elválunk egymástól, hogy levegőhöz jussunk, majd meglepő módon ő tapad ismét rám, de most sokkal vadabbul csókol, csak úgy marja ajkaim. Szívem a torkomban dobog. Nem szeretném, ha ennek vége szakadna. Ízlelőszervemmel benedvesítem puha bőrét, engedélyért esdekelve a továbbiakhoz. Meglepve vele, azon nyomban éppen annyira szétnyitja száját, hogy beférhessek hozzá és nyelveink egymást simogassák, érzékien mozogva, lassú táncba keveredve. Térdem lába közé teszem és elérve gyenge pontjához hozzá dörzsölöm. Csókunkba sóhajt, így kénytelenek vagyunk résnyire elválni egymástól. Mindez csak bíztató számomra, hogy egyáltalán nem ellenkezik, sőt, még élvezi is a dolgot.

-        De… - sóhajtja, miközben óvatosan mellkasomra teszi tenyerét és eltol magától. Rémülten nézek vissza rá, mintha valami szörnyű dolgot követtem volna el, amit ő is észrevesz rajtam. – Nyugi, nem tettél semmi rosszat! – Próbál megnyugtatni, de ennyivel nem tud meggyőzni. – Csak azt akartam mondani, hogy… Őszintén teszed-e, amit. – Harap alsó ajkába.

-        Már hogy ne tenném őszintén? Nem smárolok le csak úgy senkit! – Húzom fel magam kijelentésén.

-        Nem is úgy értettem! Csak attól tartok, Jimin esetleg teletömte a fejed valamivel és…

-        És akkor a tiedet is? – Vágok szavába sértetten.

-        Tessék? – Húzza össze szemöldökét rosszalló pillantással.

-        Visszacsókoltál! Akkor a te fejed is telebeszélte? Nem volt őszinte a viszonzás? Hamarabb is szólhattál volna! Akkor nem teszem meg és mindketten békében maradtunk volna! – Köpöm a szavakat hozzá egyre jobban megbántódva.

-        É-én azt őszintén tettem! A te szavaiddal élve, nem smárolok le senkit csak úgy!

-        Bagoly mondja verébnek. – Szisszenek fel. – Megyek is, szólok az őröknek, hogy hívják vissza Jimint. Ő legalább elég határozottan megtudja mondani, ha akar valamit!

Kicsit talán élvezem, hogy sikerül felhúznom Taehyung agyát. Ha már ő is ilyen modortalanul hozzám meri vágni, hogy parancsra cselekszem, akkor én is visszamerek szólni neki! Még akkor is, ha éppenséggel nem vagyok túl őszinte. De megérdemli, hiszen engem semmi rossz szándék nem vezényelt.

-        Micsoda? Azt mondod, én nem vagyok elég határozott? – Kérdez vissza felháborodva.

-        Azt mondom, hogy oktalanul vádolsz olyannal, amiről nem is tudsz semmit! – Könnyesednek be szemeim, így nyomban felállok és hátat fordítva neki próbálom takarni, hogy elérzékenyültem.

-        Miről beszélsz? – Hallom, amint ő is feláll. – Én azt akartam mondani, hogy mielőtt idejöttem, Jimin nekem sok mindent mondott. Olyanokat, amivel annyira felhúzott, hogy… nos, nem is tudom, hogy is fejezhetném ki magam szépen szólva. – Köszörüli meg torkát. – A lényeg, hogy olyat tettem, ami miatt ide kerültem.

-        Mit csináltál? – Fordulok reflexből szembe vele, mire tágra nyílnak szemei, ahogy az enyéim fürkészi.

-        Sírsz? – Lép közelebb és tenyerét arcomhoz simítja, hüvelyujjával letörölve egy apró cseppet a szemem sarkából. – Miattam? – Biggyeszti le ajkait. – Nem akartalak megbántani.

Fej rázva tolom el kezét és teszek egy lépést hátrébb. Fogalmam sincs, miért teszem ezt. Nem értem saját magam. Egyik pillanatban még képes lettem volna ott a padlón leteperni és a magamévá tenni, de most olyan megbántottságot érzek legbelül a szívemben, amit nem tudok ilyen könnyen elhessegetni.

-        Most miért csinálod ezt? – Kérdezi továbbra is szomorú tekintettel. – Esküszöm, nem azért mondtam, mert azt hinném, hogy nem vagy őszinte! Csak Jimin azt mondta, az a célja, hogy összeboronáljon kettőnket, hogy aztán hogy is mondjam… tök mindegy! Csoportos szexet akar! – Jelenti ki mit sem foglalkozva a kerteléssel, mire fülig pirulok.

-        E-ezt ő mondta? Így? Ilyen konkrétan? – Nyelek egy nagyot.

Megforgatja szemeit egy sóhaj kíséretében, mielőtt válaszolna.

-        Nem konkrétan így, szimplán megkérdezte tőlem, hogy mennyire vonzódom hozzád. A többit már magamtól is kitaláltam, meg is kérdeztem tőle és mit ad isten, semmit sem tagadott! Azt mondta, nagyon gyorsan fog az agyam, hogy ilyen hamar rájöttem, mit szeretne valójában.

-        Dugtatok. – Jelentem ki még számomra is váratlanul, mire a számra szorítom tenyerem. Most rajta a sor, hogy zavarba jöjjön.

-        Hogyan? – Kérdezi zavarban.

Nagyot nyelek és próbálom minden bátorságom összeszedni. Gyerünk, Jungkook! Elvégre is a barátod, nem? A legjobb barátod, akiben a világon a legjobban megbízol, akivel mindig mindent meg tudsz beszélni. Kettesben vagy vele, mindketten fogságban. Itt az alkalom, hogy lányokat meghazudtoló módon kibeszéljem magamból az eddig felgyülemlett dolgokat.

-        Mi is, de gondolom, ezt tudod. – Folytatom őszintén, majd leülök az ágyra és kihúzott háttal, ölembe fektetett kezekkel nézek fel rá. – Hányszor csináltátok? – Faggatom, mire teljesen elsápad.

-        Ezt most komolyan kérdezed? – Remeg meg hangja.

Megpaskolom magam mellett a helyet, ahová óvatosan, végig szemmel tartva ül le.

-        Tudni szeretném! Mindent! – Csúszom közelebb hozzá, behatolva az intimszférájába.

-        M-Mi mindent? – Hajol el tőlem. – Ezek magánügyek.

-        Ha Jimin azt akarja, hogy hármasba csináljuk, amit biztosan el fog érni, ha kell, akkor hidd el nekem, erőszakkal, de rávesz mindkettőnket, igazán beszámolhatsz mindenről! Szóval, milyen volt? Hányszor? Hogyan? Hol? – Teszem egyik kezem combjára, megszorítva azt, de továbbra se óhajt válaszolni a megilletődöttségtől. – Csak őszintén, szabadabban! A barátod vagyok, vagy nem? – Játszom a sértettet, hátha ezzel megtudom hatni.

-        Mert ti hányszor? – Kérdez vissza frappánsan, felbátorodva, arcomba hajolva, mire kihasználom az alkalmat és egy gyors cuppanós csókot nyomok arcára, mire rögtön oda kapja kezét és megilletődve néz szemeimbe.

-        Nem tudom, hogyan lehetne ezt számolni. Ha alkalmankéntira gondolunk, akkor kétszer. – Töprengek el, mit se törődve azzal, mennyire zavarba ejtettem előbbi cselekedetemmel.

-        Miért adtad meg magad? Nem ellenkeztél? Hogy történt ez az egész folyamat? – Lendül bele végre a témába, így az én feszengésem is oldva.

-        Mikor először idekerültem, szó szerint kikötözött oda a falhoz. – Mutatok a helyszínre, mire tágra nyílt szemekkel kapja oda fejét. – Nem tudtam, mit tenni, ráadásul meg is harapott előtte, alig volt erőm.

-        Megharapott? – Hüledezik.

Hümmögve bólintok és felhúzom pulóverem ujját, hogy a csuklómon ékeskedő heget szemügyre vehesse. Rögvest végigsimít rajta és nagyot nyel.

-        Ez beteg – motyogja elképedve. – Kettőnk közül én voltam az, aki megharapta az ő csuklóját, nem pedig ő az enyémet. – Értetlenül és egyben kíváncsisággal telien állok a kijelentése előtt, mire felnevet. – Ezért kerültem ide. – Vigyorog. – Rá akart venni, hogy benne legyek a hármas kapcsolatban, én pedig kiakadtam rá, hogy hogyan képzeli, hogy kihasznál mindkettőnket. És nekiugrottam. Őszintén szólva, meg akartam verni, de erősebb nálam. Folyton volt egy olyan elszólása, amivel felhúzott, én pedig ezt nem hagyhattam annyiban! Így történt, hogy az utca kellős közepén nekiestem, de lefogott, így beleharaptam a csuklójába, hogy engedjen el. Csak a következményekkel már nem számoltam. Ki gondolta volna, hogy ide kerülök? Akkor tudatosult bennem, hogy tényleg vámpír. – Sóhajtja. – Én meg odaadtam magam egy vámpírnak. Szörnyen érzem magam miatta. – Veti hátra magát az ágyon.

Nem tudok mit reagálni rá. Elfog a röhögő görcs és hasam fogva kezdek neki. Még ő is elmosolyodik ezt látva.

-        Igazi kis vadállat vagy, Tae. – Vigyorgok, majd hasra vágom magam mellette, alkarommal megtámaszkodva.

-        Ez csak természetes. – Vigyorog. – Azt se hagytam, hogy ő domináljon. Persze, azt hiszem még így is ő fölényeskedett, de akkor is elmondhatom, hogy még szűz a seggem.

-        Micsoda?! – Háborodok fel. – Megengedte? T-te… te dugtad őt? Mi, mi, mi, mi?!

-        Miért olyan meglepő ez? – Kúszik fentebb az ágyon, én pedig követem. – Csak egyszer voltunk úgy együtt, de akkor is sikerült ezt kivívnom magamnak. – Vigyorog önelégülten.

-        Ez igazságtalan! – Akadok ki teljesen és felülök. – Bezzeg legutóbb egész éjszaka fentartott, de még akkor se tudtam egyetlen egy menetre se átvenni a vezető szerepet! Ez nem ér! Én is ki akarom próbálni! Velem miért ilyen kegyetlen? – Biggyesztem le ajkaim.

-        Mert te túl kisfiús vagy. – Nevet fel, mire férfiasságára fogok, belészorítva a levegőt.

-        Nem érdekel, mit hiszel, mennyire beszélte tele a fejem! Kiskorom óta többet érzek irántad, puszta barátságnál, Tae. – Vallom be vágytól izzó szemekkel. – Mindössze próbáltam elfelejteni őket, Jiminnek pedig sikerült felelevenítenie mindent. Megmutatom neked, milyen is ez a kisfiú! Úgy megfoglak dugni, hogy egy hétig nem fogsz járni utána! Nem sokáig marad szűz az a formás kis hátsód!

Érzem, amint megfeszülnek izmai. Szemei tágra nyílnak, nehezen veszi a levegőt. Gyerünk csak Kim Taehyung! Húzd még tovább az agyam és nem fog érdekelni az se, ha nem akarod! Most megmutatom, milyen is tudok lenni, ha igazán férfi vagyok! Engem csak ne nézzen senki kisfiúnak.