Jimin POV
Mint
egy felbolydult méhkas, tucatnyi ember sürgött-forgott, versenyt futottak az
idővel, ami most kemény ellenfélnek bizonyult a legszorgosabb méhnek is.
Édesapám hőn szeretett áriái töltötték meg ismét a kastély tárgyalótermét, melyek halkan ütötték meg az arra járó hallgatóság fülét, kiknek nagy részének most épp volt fontosabb, minthogy dúdolja ezek szövegét. Mióta eszemet tudom, apám révén ilyen dallamok csengenek fel nap, mint nap a királyi zenekar közreműködésével, talán ez az oka, hogy a 22 év alatt már kicsit kezd unalmassá és idegesítővé válni, ám míg nincs a fejemen a korona, el kell viselnem, amit meg is teszek.
Ahogy egyre inkább közeledek a 25. életévemhez, egyre gyakrabban jut eszembe, egyszer ennek a kis birodalomnak a királya leszek. Újabb leszármazott veszi át a vezetést a Park dinasztiában és Goyohan történelmében újabb király fog uralkodni, ez pedig én leszek. Egyszerre riaszt és boldogít a gondolat. Megfordult már rengetegszer a fejemben az is, hogy mi van, ha nem leszek rá képes? Jelen pillanatban ezt érzem. Egy egész királyság élete csücsül majd a kezemben, és mint törékeny virágszálat gondoznom kell, hiszen emberéletek felett lesz hatalmam parancsolni. De képes leszek egyáltalán parancsolni? "Annyira jó szívű maga, Jimin herceg. Néhány angyalnak szárnya van, de magának koronája lesz!" – visszhangzik a várpalota jósasszonyának rekedtes hangja a fejemben, amint megannyiszor és rengeteg módon hangoztatja, milyen angyali vagyok. Az angyalok viszont nem irányításra születtek.
Édesapám hőn szeretett áriái töltötték meg ismét a kastély tárgyalótermét, melyek halkan ütötték meg az arra járó hallgatóság fülét, kiknek nagy részének most épp volt fontosabb, minthogy dúdolja ezek szövegét. Mióta eszemet tudom, apám révén ilyen dallamok csengenek fel nap, mint nap a királyi zenekar közreműködésével, talán ez az oka, hogy a 22 év alatt már kicsit kezd unalmassá és idegesítővé válni, ám míg nincs a fejemen a korona, el kell viselnem, amit meg is teszek.
Ahogy egyre inkább közeledek a 25. életévemhez, egyre gyakrabban jut eszembe, egyszer ennek a kis birodalomnak a királya leszek. Újabb leszármazott veszi át a vezetést a Park dinasztiában és Goyohan történelmében újabb király fog uralkodni, ez pedig én leszek. Egyszerre riaszt és boldogít a gondolat. Megfordult már rengetegszer a fejemben az is, hogy mi van, ha nem leszek rá képes? Jelen pillanatban ezt érzem. Egy egész királyság élete csücsül majd a kezemben, és mint törékeny virágszálat gondoznom kell, hiszen emberéletek felett lesz hatalmam parancsolni. De képes leszek egyáltalán parancsolni? "Annyira jó szívű maga, Jimin herceg. Néhány angyalnak szárnya van, de magának koronája lesz!" – visszhangzik a várpalota jósasszonyának rekedtes hangja a fejemben, amint megannyiszor és rengeteg módon hangoztatja, milyen angyali vagyok. Az angyalok viszont nem irányításra születtek.
Hátul összefonott karokkal járkáltam
a kastély köves folyosóin, szinte négyzetméterenként 5 szolga és munkás
ügyködött, hogy minden a tökéletesnél is jobb legyen az ünnepségre. 80.
évfordulóját fogja ünnepelni Goyohan, annak, hogy kikerült az Ígéretek Földjének
fennhatósága alól és önálló királyságként írhatja tovább történelmét. Nagy
ünnepnek számít ez a birodalomnak, mindenki kiveszi a részét az ünneplésben,
csakúgy, mint a készülődésben. Önkéntesek százai vállalkoznak arra, hogy mint
ahogy a birodalom központja, az összes település tündököljön azon a napon. A
családok is mind úgy készülnek, mintha egyszerre lenne mindenki születésnapja,
az asztalokra ünnepi menüsor kerül majd, mindenki szépen felöltözik és
összegyűl közeli-távolabbi rokonaival karöltve, hogy ezen a napon ünnepeljenek.
Sokszor eszembe jut, milyen lehet egy egyszerű, kis földműves családban felnőni
és megalapítani majd a saját családom, mindabból, amit fáradságos munkával, a
saját két kezemmel hoztam össze, hogy aztán büszkén mondhassam, igen, ez az én
munkám gyümölcse. Ám trónörökösként ilyenek miatt nem kell aggódnom, és bizony
hazudnék, ha azt mondom, nem bánom. Van, hogy hullócsillagot látva azt kívánom,
ha több ideig nem is, egy nap erejéig úgy élhessem az életem, mint a királyság
lakosai. Erre viszont talán sosem lesz alkalmam. Minden mozdulatomat áhítattal
és tisztelettel figyelik, ha átlépem a birtok kapuit és feltűnök az alattvalók
között. Mind szinte földig hajol, ezzel kimutatva tiszteletüket felém,
elhalmoznak minden földi jóval, melyet azzal a sok munkával szereztek meg,
amiről én csak álmodok. Áldják a Park dinasztiát, a legjobbakat kívánják, úgy
tekintenek apámra, mint a Teremtőre. Istenítik és emellett őszintén és
rendíthetetlenül bíznak abban, hogy a kis birodalom egyszer virágzó nagyhatalom
lesz. Ennek a feladatnak a véghezvitele vár majd rám is, amit szívesen
elcserélnék egy zöldségárussal a vármegyék piacainak egyikében vagy épp egy
lovásszal az egyik határszéli lovardában. Kiskorom óta imádom a lovakat, melyet
anyám mindig kuncogva kérdőjelez meg, apám ugyanis sosem ápolt jó kapcsolatot a
négy lábú csodákkal, édesanyám se volt oda értük, érthetetlen számára, kitől
örököltem ezt a rajongást.
- Felség! Mindig tudja, hol kell lennie! - mutatta fel mutatóujját a kastély fontos személyeinek egyike, Yejun, a királyi tanácsadó, aki a többiekkel ellentétben képes szót érteni velem és valami csodánál fogva ő nem tekint rám úgy, mint egy istenségre, amit nagyon értékelek, hiszen annak ellenére, hogy mióta eszemet tudom, ez vesz körül, ez a csodálat és tisztelet, valahogy mindig is távol állt tőlem és taszított. Sosem vágytam arra, hogy az emberek ennyire a magaslatokba emeljenek, ugyanis nem tartottam jogosnak, eddig még nem tettem semmit, ami a királyság helyzetére pozitív hatást gyakorolna. Titkon remélem, ez egy nap változni fog és joggal lesznek hálásak nekem, de addig és utána se várom el, hogy szinte rajongjanak értem. Ez valahogy nem én vagyok.
- Látja Yejun, ehhez értek. - Tártam szét karjaimat mosolyogva, és bár a legtöbb esetben nem hajolok meg mindenki előtt, tekintve kismillió emberrel találkozok napi szinten, mindegy lenne, ha meghajolva járkálnék össze-vissza. Emellett az etikett is úgy kívánja, az alattvalónak mély meghajlással kell üdvözölnie az uralkodó család minden tagját, különösen a király esetében, kinek jelenlétét mindenkinek, a dinasztia tagjait is beleértve, meghajlással kell megtisztelni, ezért van az, hogy a szüleimen kívül Yejun az, kinek viszonzom ezt a fajta üdvözlést. Olyan nekem ez a férfi, mint egy diáknak a tanár. Az a tanár, aki azon van, hogy tanítványa érvényesülni tudjon az életben, boldoguljon és képes legyen megállni a saját lában. Sem írásba foglalt, sem szóbeli szabály nem foglalja magában, hogy egy királyi tanácsadó szabadidejét az uralkodó fiának szentelje és szárnyai alá véve segítse, tanítsa, míg apja uralkodói tevékenységeit végzi. Hálával tartozom neki, ebben az esetben én vagyok az, aki felnéz a másikra.
- Mondja, ezúttal miért okozok ekkora örömet jelenlétemmel?
- Tudja, kérem, nem vagyok én egy kíváncsi ember... - sétálva indultunk tovább abba az irányba, amerről az öreg jött, kezeimet ezúttal fekete nadrágom zsebébe dugtam. Bár az öltönyös viselet ellen is voltam, ma kénytelen voltam magamra ölteni, hiszen apám fontos vendéget vár ismét, a kancellárt, akivel a szokásos találkozóját ejti meg, hogy megvitassák az éppen aktuális problémákat és eseteket. Ekkor, függetlenül attól, hogy akár egy másodperc erejéig is lássuk egymást, a kastélyban mindenkinek alkalomhoz kell öltözködnie, ez szerencsére nekem kimerül az öltönyviselésben.
- Persze, hogy nem... - mondtam szarkasztikusan, majd elnevettem magam. Az. De még mennyire, hogy az! Kiskorom kedves emlékei között élénken élnek azok a képek, mikor mindketten a tárgyalóterem nagy faajtajára tapasztottuk füleinket és visszafojtott nevetgélések között hallgatóztunk, amíg a birodalom vezetői tárgyaltak. Imádtam gyerekkorom minden egyes pillanatát, annak ellenére, hogy 18 éves koromig annyiszor hagytam el a birtok területét, hogy egy kezemen meg tudnám számolni. Nem aggasztott, hiszen nem tudtam, mi van a díszes falak mögött és akkoriban nem is érdekelt igazán. Anyám sokszor mesélt a jövőmről, ami rám vár, viszont rengetegszer teletűzdelte mesebeli elemekkel, amiket kiskoromban elhittem, kamasz koromban a szememet forgattam, mikor nem látta, most viszont már megértem. Nem kis dolog nehezedik majd a nyakamban, ám meg akart kímélni ettől, amíg lehet, viszont mégsem élhetek le majdnem két évtizedet úgy, hogy azt hiszem, a Park birtok a világ közepe, sőt, maga a világ. Mindig azon volt, hogy az egyetlen kicsi fiának, és egyben Goyohan trónörökösének tökéletes élete legyen. Mindent megtett ez ügyben és panaszra ezért okom nem lehet és nincs is. Ugyan eszem tudatában most már másra vágyom, mint arra, hogy a nehéz korona a fejemre kerüljön, sosem fogom tudni neki eléggé megköszönni, hogy Yejun mellett ő az, aki életre nevelt, megtanított mindarra, amit egy hercegnek tudnia kell, miközben az én boldogságom lebegett mindig szemei előtt. Ő az angyal, nem én.
- Megy ám a kémkedés a kastély falai között! - mondta olyan hanglejtéssel, mintha még mindig annak az 5 éves Jiminnek mesélne, aki imádja hallgatni történeteit. Tekintve, az anyaországból, Koreából származik, az akcentusa még inkább fokozza különleges beszédstílusát, ami sokszor késztet mosolygásra. Isten látja lelkem, sosem gúnyból vigyorgok, csak tetszik ahogyan beszél. Egészen fiatal korában költözött Goyohanba, ám még mindig érezhető az egész lényén az az idegenség, ami elárulja, nem e föld szülötte. De nincs is ezzel semmi baj. A birodalom sosem fogadta rossz szemmel az idegeneket, mindaddig, míg nem okoz bajt a királyságnak. Goyohan kapuja mindenki előtt nyitva áll, holott csak kevesen lépik át a küszöbét. Senkinek nem árt ez a kis ország, ebből kifolyólag senkinek nem áll érdekében lerombolni vagy elfoglalni. Ebből a szempontból tehát úgy tűnik, biztonságban vagyunk. Csak maradjon is így.
Csak úgy, mint ő és anyám, hatalmas kíváncsiság birtokosa vagyok én is, nyitott vagyok minden újdonságra, így terveim közt szerepel, hogy egyszer nem csak a rezidencia határát lépem át, de a királyságét is. És nem politikai okból, amire később majd megannyiszor alkalmam lesz, hanem mint egy férfi, aki tovább szeretne látni a gondozott királyi udvaron és a sövénylabirintuson, ami annyi év után is kifog rajta, és ha nem segít valaki, képes bent ragadni talán örökre. Világot akarok látni, hiszen annak ellenére, hogy sem a kastélyon, sem a birodalmon belül nem gyakori téma a Goyohanon kívüli világ, tudom, rengeteg hely van, ami arra vár, hogy felfedezzem. Azt is tudom, hogy a világ fejlődik, halad, ellenben Goyohannal, amin még mindig uralkodik a középkor, de már kopogtat az új korszak, aminek még sokat kell várni az ajtóban, a mostani eszme igencsak makacs, nem adja, ami az övé. Nem akar senki változtatni, hiszen mindenkinek megfelel, ami van. De biztos, hogy az idők végezetéig lovaskocsival akarunk majd mindenhova járkálni és a vályogházak hideg padlóján akarunk aludni? Talán kevés ember az, akinek a válasza erre nem. Én vagyok az egyik.
Yejun szavaira megtorpantam - Kémkedés? Milyen kémkedésről beszél?
- Jaj, elnézést felség, nem akartam megijeszteni, nem úgy gondoltam! - kezeit összetéve hajolt meg bocsánatkérésképp. Tény, a szívbajt hozta rám, de szemet hunytam felette - Úgy értettem, a cselédek között.
- Mármint szolgálók között. - javítottam ki. Számomra a cseléd olyan erős és megalázó szó. Foglalkozásukat tekintve azok, de nem szeretem használni ezt a kifejezést, akkor már inkább beszéljünk szolgálókról. Legszívesebben egyáltalán nem használnék ilyen megkülönböztető szavakat, de hát legyen, viszont akkor javítsunk a helyzeten, amennyire lehet.
- Még mindig elcsodálkozok, mennyire máshogy gondolkodik, mint a király - hirtelen áttértünk a szolgákról rám. Erős váltás. - Olyan nyugatiasan gondolkodik, Jimin herceg, mintha egy lenne az ottaniak közül.
- A felfogásomnak semmi köze nyugathoz, hiszen életemben nem voltam még külföldön, így alkalmam sem volt belekóstolni egy másik kultúrába. Csupán úgy gondolom, a származásnak nem kéne meghatároznia egy ember életét, ugyanis ez egyike azoknak, amiket nem tudunk megválasztani. Nincs meg az a képességünk, hogy döntést hozzunk afelett, hova szülessünk. Ennek ellenére ránk nyomódik az a bélyeg, ami az egész életünkre hatással van. Valahogy nem érzem igazságosnak. Ha már nem tudjuk megválasztani, hova szülessünk, legalább legyen lehetőségünk kihasználni mindazt, amivel a Sors megáldott. Mégsem lehet egy tehetséges gyerek íjász, ha egyszer egy földműves családba tartozik. Lovagnak kell állnia annak a kisfiúnak, akinek semmi érzéke a lovagláshoz, de nincs más választása, hiszen felmenői mind lovagok voltak. Nem, ez egyáltalán nem helyes. - hangos elmélkedésem közepette a folyosót taglaló nagy ablakok egyikéhez léptem és elmeredtem a tájban. A királyi udvar mintha egy élénkzöld lepellel lenne betakarva, a pázsit egyenletes volt, rendezett, szinte szemet gyönyörködtető volt, amint az ember szétnézett. A nagy zöld takarót kisebb épületek, kővel kirakott, színes virágokkal és fákkal keretezett széles utak keresztezték, az ablakból látható volt a királyi istálló, annak lakóival, a nagy pályájával. Minden egyes alkalommal beleszerettem a birtokba, minden gondozva volt, minden szép volt, tényleg, mint egy kis külön világ, mert a rezidencia sokkal fejlettebbnek tűnt, sokkal korszerűbbnek a rengeteg színével a vármegyék szürkeségével ellentétben. Mint oly' sok mindenen, ezen is változtatni szeretnék.
Taehyung
POV
Ez a nap is épp olyannak tűnt, mint
az összes eddigi. A cselédek, akik itt dolgoznak a kastélyban, ugyanazzal a
napi rutinnal végezték a dolgukat, mint mindig. Mostak, takarítottak, és ha én
úgy akartam, egy csettintésemre máris a lábaim előtt hevertek, mélyen
meghajolva, hogy teljesítsék minden kívánságom. A konyhán, ami a földszinten
helyezkedik, sütnek-főznek, ínycsiklandozó illatokat árasztva magukból, arra
hívogatva szerény személyemet, hogy odamenjek és csenjek egy keveset ebből és
abból, minden falatot végigkóstolva. Kisgyermek koromban a dadától, aki rám
vigyázott, gyakran kaptam szidást, hogy mégis hogy van merszem ilyeneket tenni.
Többször is csak úgy köptem hozzá a szavakat, hogy nem az anyám és apám se, így
nincs beleszólása abba, mit csinálok. Jogos, nem? Annak tűnik és mai napig is
tartom magam a véleményemhez, de egyre több családtagomtól kapom meg, hogy
ideje lenne felnőnöm, rendesen tanulnom, tisztességesen viselkednem, nem
füllenteni a tetteim nagy részéről, hiszen egy egész birodalom élete lesz
később a kezemben. Márpedig a nép nem egy ilyen kis mitugrászt akar a nyakába,
a Hwayae birodalom sorsát kockáztatva, ami oly fényesen ragyog hosszú évtizedek
óta. Hála apámnak, aki igazságos és bátor, tökéletes uralkodóként Ázsia egyik
leghatalmasabb személye. Az ő helyét kell átvennem, ha eljön az ideje, éppen
ezért reménykedem benne, hogy nem fognak háborúk dúlni az elkövetkező években,
mert nem érzem magam megérettnek erre a szerepre. Nem vagyok királynak való.
Nagyon jól megvagyok a herceg címet viselve, élvezve az élet adta kényeztetést.
Mindent megkapok, amit csak akarok. Nem kell másokkal foglalkoznom csak
magammal. Sokat szökdöstem is már, de mindig megtaláltak. Huszonkét évesen úgy
érzem, épp itt az ideje, hogy a saját utam járjam, és ne szólhassanak rám,
amiért világot szeretnék látni. Nem lenne rossz valakit megismerni, akivel
békésen ellennék, együtt kibeszélhetnénk az igazságtalan cselédeket, akik néha
túl sokat képzelnek magukról. Azt hiszik, egy herceggel így bánhatnak, mikor
nem! Volt már rá példa, hogy e miatt cseréltettem le valakit. Őszintén, egy
szemernyi megbánást sem éreztem a mai napig.
Felugrottam baldachinos
franciaágyamból, ahol már az asszonyomnak kéne feküdnie, ahogy a szüleim, a
király és királyné mondaná. Nem is értem, miért siettetik a házasságot. Nem
szeretem, ha rám erőltetnek valamit. Szerintem mindenkinek szíve joga megválasztani
élete párját, de ők sikeresen beterveztek a későbbi napok egyikére egy
leánykérési rendezvényt. Már előre látom szemeim előtt, ahogy a muzsikusok
nekivetik magukat a hegedűk húrjainak kínzására, fogcsikorgató hangokat
kicsalva belőlük. Nekem is kellett tanulnom hegedülni, hiszen hercegi
kötelességem belekóstolni minden szakterületbe, de kedvencem a lovaglás volt
mindig is. Azon felül pedig az íjászat. A kettő ötvözete maga a mennyország!
Eleinte senki nem akarta engedni, így ismételten a settenkedéshez kellett
folyamodnom. Kiszöktem éjszakánként, a lovam felnyergeltem, a vállamra kaptam
az íjam és az íjtartót, majd gyakoroltam órák hosszakat. Majd ezt így
folytattam feltűnésmentesen, míg úgy nem éreztem, hogy eljött a napja annak,
hogy felfedjem tehetségem a királyi család előtt. Sokan eljöttek aznap
megnézni, egy verseny volt. Amint észrevett a közönség a felszerelésemmel,
amivel lóra pattantam, elakadó lélegzettel várták, mi fog történni. Végigmentem
minden akadálypályán, mellette pedig az utolsó pillanatban az egyik szolgáló
kezében lévő teli tál gyümölcsnek a tetején ékeskedő almát céloztam meg, amit
el is találtam és a szemben lévő fába fúródva az íj, a zamatos piros színében
pompázó átlyukasztott finomságot darabokra törve, kifröccsentve magából az
utolsó kis csepp levet is, megadta magát. Az emberekben az ütő is megállt, én
pedig büszkén húztam ki magam. Előtte sose céloztam még ilyen jól. Ráadásul nem
épp ilyen célpontra. Természetesen megkaptam a szidást a szemtelen
viselkedésemért, a szobámba zártak, két őrt is állítva az ajtóm elé, ki ne
tudja szökni, így két hétig ott kellett sínylődnöm. Akik alattvalók betértek
hozzám ételt és frissen mosott ruhákat hozni, azoknak is azonnal leszedtem a
fejét, így nem tértek vissza többet.
A tükröm elé lépve túrok kissé
borzos, felfelé álló sötétbarna tincseimbe. Sosem gondoltam magam
ízléstelennek. Éppen az ellenkezője volt rám igaz. A külsőm csak jobban kiemelt
a tömegből, így ha valaki is egy pillantást vetett rám, azonnal levehette a
dolgot, én vagyok a király fia. A pompázó, színekben gazdag városban a
legtöbbek figyelmét mindig magamra vontam, ha lenéztem arra. Nem sűrűn tettem
így, mert nem szerettem volna bemocskolni magam az aljanép levegőjével, így azt
hiszem már csak a kisugárzásommal is ellenszenvet váltottam ki egyesekből.
Hwayae egy igazán szép és tündöklő királyság. A fejlődés egyre gyorsabban halad
nálunk, az embereknek egyre több lehetőségük van dolgozni, szórakozni és még
sorolhatnám. Határozottan kijelenthetem, hogy a Kim dinasztia sokkal
hatalmasabb, mint a többi, amikről tanulnom kellett már életem során eddig
sokszor. A kastélyunk hatalmasabb, mint bármi, amiről eddig hallottam és
külsőleg is sokkal szebb, színesebb. Értem ezt úgy, hogy nem olyan királyságban
élünk, mint a középkoriak, hanem már kezdünk a moderné válás útján haladni
egyre gyorsabban. Csak remélni tudom, hogy emiatt senki nem fog minket
megtámadni, leigázással fenyegetve minket, ezzel háborút robbantva ki. Akkor nekem
is a sereg élére kellene állnom, márpedig háborúba nem szeretnék belefolyni. Az
csak vért és igazságtalanságot szül. Fogadja el mindenki, hogy mi vagyunk a
jobbak. Vagy ha már területi foglalásról van szó, akkor intézzük ezt szebb
módszerekkel, mondjuk tárgyalással és egyéb mással. Lehetne konkordátumot is
kötni, de abba kétlem, hogy túl sokan belemennének. Én minden bizonnyal nem
ilyen kínzó módon intézném el a dolgokat. Jobb a békesség.
Kilépve a lakosztályomból, a vörös
szőnyeggel borított folyosóra léptem. Szerencsémre senki nem járt erre, így a
különféle faggatózó kérdéseket megúszva indultam a földszintre, ahol egyenesen
a konyhába szerettem volna térni. Már távolról érezni lehetett a finomságok
illatát a levegőben áradni. Nem is értettem soha, hogy bírnak ennek ellenállni
az emberek. És a szakácsok? Bizonyára sunyi módon beleesznek mindenbe. Nem
mintha nem ugyanezt csinálnám én is, de nem mernek rám szólni, hiszen ismernek
már annyira kisgyermekkorom óta, hogy tudják, velem nem érdemes packázni egy
tőlem lentebb elhelyezkedő személynek a ranglétrán.
-
Mi finomat készítenek e mai napon? –
Léptem be mélyen a levegőbe szippantva, a szakácsoknak címezve a kérdést, akik
hozzászoktak már a gyakori társaságomhoz.
-
Ezek ebédre lesznek, felség. – Hajolt meg
az idősebb mélyen, őt pedig követte a másik. – Volna némi óhaja? Kérése
számunkra parancs! – Folytatta továbbra is meghajolva, várva a válaszom.
-
Édesre éhezem. – Adom ki a parancsot.
Ők hozzászokva a viselkedésemhez, azonnal
nekiláttak valami finomság elkészítéséhez, amit csak és kizárólag nekem
szánnak. Remélem, bőséges adaggal készítenek, hogy éjszakára is legyen
becsempészve a lakosztályomba. Volt már rá példa, hogy így tettem és még sose
buktam le. Természetesen, nem szabadna a késői órákban ilyenekkel tömnöm magam,
de ha egyszer a szemem kívánja, nincs mit tenni. A szüleim is sűrűn dorgáltak
ezért, de mindig lepergett a vállamról. Ha valóban szíven ütött, amit mondtak,
csak kiszöktem a lovamhoz az istállóba és hosszú órákig vele voltam. Sokkal
jobban megért, mint bárki más.
És ekkor ugrott be az ötlet a fejembe. Ha
kijjebb léphetek, mint ahol eddig szemlélődhettem a birodalomban, akkor meg
kéne lesnem a határokat. El kéne néznem arra, hátha belátást nyerhetnék egy
másik dinasztia hagyományaiba. És így is fogok tenni.
Jimin POV
Yejun kis idő múlva magamra hagyott,
mondván, még fel kell készülnie a tárgyalásra, ami néhány órán belül
megkezdődik, így hát ismét egymagamban folytattam utamat, mely egészen addig
céltalan volt, míg a szobám hatalmas ajtajai elé nem értem. Kicsiny, törékeny
alak rajzolódott ki, ahogy egyre közelebb értem. Egy kétségbeesett szempár
pillái rebegtek, amint a lány felé magasodtam. Nem voltam egy toronypöcöktető
ember, de ez a lány elêg alacsony volt ahhoz, hogy magasságom hozzá képest
métereknek tűnjön. Rémült volt, mintha okot adtam volna félelmének. Azt
szeretném, ha mindenki tudatában lenne annak, hogy bár a király fia vagyok, én
is ember vagyok, nem elérhetetlen, én is élem az életem, mint ők. Érzéseim
vannak, szükségleteim. Olyan vagyok, mint bárki más, semmivel sem különb, vagy
több.
- Segíthetek, kisasszony? - immár közel
álltam hozzá, de mégis megtartva a tisztes távolságot. Lemosolyogtam rá, mire ő
félve nézett rám, és egy vörös borítékot nyújtott felém hófehér, vézna kezeivel
szorosan, gondosan fogva azt, mintha egy pillangót tartana, ami bármelyik
pillanatban elröppenhet. Szemöldökeim felszökkentek a vörös borítékot látva.
Kínai szokás szerint a vörös boríték szerencsét szimbolizál és pénzt tartalmaz.
Mégis ki akar nekem pénzt adni? Ha meg mégsem az van benne, akkor mi?
- Ki küldi? - kérdeztem érdes hangon, és
bár nem állt szándékomban, sikerült ezzel a frászt hozni a már így is rémült
lányra.
- Seojoon unnie nyomta a kezembe, azt
mondta, tegyem a felség ágyára - lehajtott fejjel állt, maga előtt ujjait
tördelte, és egér hangon beszélt hozzám. Boríték az ágyamra? Egyre kíváncsibb
lettem.
- Értem. Köszönöm, elmehet. - elvettem
tőle a kis vörös "meglepetést". Rákérdeztem volna, mi van benne, de
szemlátomást ő sem tudta. Amint kinyitottam a súlyos ajtót, szemem sarkából még
láttam, ahogyan az amúgy számomra ismeretlen szolgáló meghajol, majd siető
léptekkel távozik.
Belépve a szobába, a borítékot hanyagul
odaejtettem, ahova szánták és szekrényemhez léptem, hogy a fekete öltönyömet
olyan ruhára cseréljem, amiben kevésbé okozok majd feltűnést odakint. Úgy
döntöttem ellovagolok a folyóhoz, ahova gyakran járok, és ott ejtem meg a boríték
kinyitását, ha már így az ölembe hullott.
Kisebb kutakodás után találtam meg azt a
bézs színű nadrágot és fehér inget, amit ha magamra öltök a fekete
lovaglócsizmámmal, nagy valószínűséggel fogják hinni, hogy valami lovász
vagyok, mintsem Goyohan hercege. Általában csak elsurranok az emberek mellett,
akik a rizsültetvényeken dolgoznak vagy épp csak arra járnak, eddig nemigen
szúrt szemet nekik valódi kilétem, ha meg mégis gyanakodni kezdtek, akkor sem
akartak hinni a saját szemüknek, hogy a trónörökös paraszt ruhában rója a
birodalom útjait egy egykor csatákban résztvevő lovon, minek hajdan fényes
szőre múltjának rabjaként fakult ki.
A tükörhöz léptem, miután átöltöztem,
megigazgattam barna hajamat, és egy bólintással nyugtáztam; indulásra készen
vagyok. A nadrágnak egy zsebe volt, az is belül lyukas, tekintve a királyi
lovászfiú már szükségtelenné vált ruháját kértem el, a borítékot a hasam és a
nadrág korca közé dugtam, ügyelve arra, hogy biztosan ott maradjon. Mivel nem
tudom, mit tartalmaz, ki tudja, mekkora galibát okozna, ha valaki más nyitná ki
helyettem. Tekintettel arra, hogy azon ritka pillanatok egyike volt most, hogy
megszegtem az egyik szabályt, azon az útvonalon távoztam, amit hasonló
esetekben veszek igénybe. Kiléptem az egyik kisablak széles párkányára,
leszökkentem az első emelet tetejére, végigfutottam annak szélére, majd a
gondozott falon futó növénytartó oszlopán lemásztam. Innen már szabad volt az
út az istálló felé, amelyben azon lovak tartózkodtak, melyek már nyugodt,
nyugdíjas éveiket töltik. Egytől sem válunk meg, ha egyszer a birodalom kegyeit
élvezheti, míg szükség van rá, élete végéig maradása van. Ott volt az a szürke
is, ami három évvel idősebb nálam, azaz 25 éves, ami a lovaknál már igen
becsületes kor. Apám egyik hű lovagja fogta egykor kantárja szárait, mindaddig,
míg egy lovagi tornán életét nem vesztette egy aprócska figyelmetlenség miatt.
Az idő nem kegyelmez senkivel, a nagy szürke kanca is áldozatául esett az
éveknek. Gyors mozdulatai lomhákká váltak, fekete szeme mára már a munka
gyötredelmeiről árulkodtak, mégis, van benne valami, ami olyannyira köt hozzá,
hogy fontossá vált nekem az évek során. Tekintettel teljesítőképességére, vele
megyek sok helyre, amiről tudom, nem terheli meg az öreglányt. Mintha ő is
akarná, hogy igen, arra menjünk, amerre látunk, és ilyenkor mintha
megfiatalodna. Hiába állat, egyéniség.
- Szervusz szépségem - üdvözöltem, amint
bokszához értem, ő pedig szokás szerint kíváncsian dugta ki kos fejét annak
ajtaja felett. A vállamra akasztott kantárral és karomon tartott nyereggel
mentem be hozzá, hogy ott felnyergelhessem. - Látom járt itt a lovász -
jegyeztem meg, amint végigsimítottam hátán és megkönnyebbültem láttam, hogy
szőre le van kefélve, így nem hárul rám ez a feladat. Ahogy elkezdtem felszerelni,
egyre csak az oldalamat kezdte bökdösni, valószínűleg tudomást szerzett az
ingem alól néha kikandikáló vörös borítékról és abban reménykedett, hogy valami
finomságot rejt számára.
- Sajnálom Jeontugi, ez nem a tied -
toltam el a kanca fejét kuncogva - Képzeld, egy szolgáló adta a kezembe, nem
tudom, mit rejthet. Majd a folyóparton megnézzük... Rendben? - a heveder
meghúzásával bajlódtam közben, most vagy direkt nagy levegőt vett vagy a lóból
hirtelen malac lett és már nem elég neki a jelenlegi heveder, hogy átérjen
rajta. Hát majd kiderül, ha netán nyergestől lefordulok róla.
Szép napunk volt, a nap sütött, melegét a
lágy szellő enyhítette, amint az mintha simogatta volna a rizsültetvényeket, a
ló fakó sörényét és arcomat. Vasárnap lévén nem dolgoztak az emberek, rajtunk
kívül nem is volt kint más, csak pár madár szállt ide-oda. Jobb kezemmel a
kantárszárakat fogtam, míg balom a csípőmön pihent, ujjaim pedig szabálytalan
ütemet doboltak az oldalamon. Csak Jeontugi patáinak dübögése hallatszott közel
s távol. Mikor az embereknek nem kell dolgozni, mind a vármegyék központjában
keres magának szórakozásra alkalmas programot vagy épp otthonában tölti
szabadidejét. Ilyenkor a termőföldek és környéke élettelenné válnak, azt
várják, hogy ismét munkások százai lepjék el. Vagy épp élvezik a nyugalmat? Én
biztosan. Jó néha kiszakadni abból a mókuskerékből, ami olyan egyformán pörgeti
a napokat, hogy néha úgy tűnik, mintha minden nap ugyanaz a nap lenne, csak más
dátummal. Kiszakadni az etikett, szabályok, elvárások karmai közül, amik bár
itt is ugyanúgy érvényesek, mégsem von felelősségre senki, hisz a lovon kívül
senki más nincs jelen. Nem mintha olyan nagy bandita lennék, hogy sorban
szegnék meg minden szabályt. Az ember néha vágyik az egyedüllétre. Az egyedüllétre,
nem pedig a magányra, ami sokszor tűnik jónak, de végül ránk nehezedik és
nehezen szabadulunk tőle. A kettő között hatalmas különbség van. Engem viszont
most egyértelműn a kívánt egyedüllét fogadott maga mellé, ami megengedi, hogy
gondolataimat rendezzem, vagy csak egy fa árnyékában üldögélve nézzek ki a
fejemből, gondatlanul.
Eddigi lépésben haladó tempónkat
gyorsítani szerettem volna, amint a folyó partjára értünk, így csizmám sarkával
megböktem a ló oldalát, mire az először ügetni kezdett, majd vágtába ugrott.
Ráérős, kényelmes vágtája volt a kancának, és mivel alapból nagyokat lépett,
ilyenkor a nyeregben ülve olyan érzése támadt az embernek, mintha egy kényelmes
hintában ülne, amint az ringatja. Imádok lovagolni. Imádom az érzést, ami
ilyenkor körülölel: szabadság. Mindig ezt érzem és ha tehetném, a lovaknak
szentelném minden időmet, velük foglalkoznék életem végéig.
A folyó ezen részén, ahol gyakran járok,
sekély a víz, olyannyira, hogy a közepén is maximum a hasamig ér, nemes
egyszerűséggel átsétálhatnék a túlpartra, még csak úsznom sem kéne. De eddig
még nem tettem. Sem én, sem senki más. Nem tudom, másokat mi tart vissza, és
hogy őszinte legyek, engem sem. Valami mégis megakadályoz abban, hogy Hwayae
partjaira lépjek. Az a birodalom szöges ellentéte Goyohannak, talán ez az, ami
taszít.
A víz fel-felcsapott, amint az Jeontugi
lábaihoz értek. Szerencsére a legtöbb lóval ellentétben ez a szürke nem
tekintett úgy a vízre, mint a világ legijesztőbb dolgára, így nem okozott
gondot, hogy a vágta közben néha az épp arra érkező elhaló hullámok érintették
lábait.
Balom is már kezdett vizes lenni, de nem
zavart, csak élveztem a kellemes vágtát, és gondtalanul néztem a tájat, ami
csak elmosódva suhant el mellettünk. Észre sem vettem, mennyivel messzebb
mentünk a megszokottnál, ám ez sem foglalkoztatott. Úgy éreztem, mennem kell
még, míg valami azt nem súgja, álljak meg.
Viszont nem sokára megállás következett. A
folyópart ezen szakasza már nem volt olyan egyenletes, mint eddig, hiszen a víz
már nem mosta annyira, néhol kisebb gödrök vagy épp buckák tarkították a sötét
homokot, melyek egyikében a kanca megbotlott. Hirtelen bukott előre, amire
egyértelműen nem voltam felkészülve, így vele együtt én is előre estem, le a
nyakára, majd a hirtelen megállás következtében lebukfenceztem a nyirkos
homokba, míg a ló hajszálnyira mellettem dőlt el, kis híján rám zuhanva a 600
kilójával.
Taehyung POV
Később,
ahogy terveztem lelovagoltam a folyópartra, ahol a szokásos helyemet elfoglalva
egy öreg fa törzsének döntve hátam, tépkedve a fűszálakat ültem és szívtam
magamba a friss levegőt, megnyugtatva lelkem, hogy itt senki nem találhat rám.
Lovam szabadon hagytam, had legelésszen egy kicsit, hiszen naphosszakat bezárva
tölt az istállóban. Ilyenkor legalább megadatik számára egy kis szabadság.
A csendet viszont a túlparton, amely már a
másik királyság területének számított, a Goyoham dinasztia felől érkező paták
dobogása törte meg. A levegőbe hasított egy ló szenvedő nyerítése, amelyre az
enyém is felkapta a fejét. Nyomban felsőtesttel hátrafordultam, jobb tenyeremen
megtámaszkodva, úgy lesve át a fa mögül, hogy mi folyik ott. Ezen a területen
soha senkit nem láttam még magamon és pár állaton kívül tartózkodni. Tágra
nyílt szemekkel követtem végig figyelemmel, amint a ló megbotlik, első lábai
összecsuklanak és előre borulva lovasa a nyakába borul, amiben erősen
megkapaszkodik, de végül egy szép bukfencet vágva elvágódik a kemény talajon.
Megugrom ültemben és teljesen feléjük fordulva térdelve, kezeimmel a törzset
támasztva nézek át rémülten. Sose kívánnám senkinek, hogy ilyen életveszélybe
kerüljön. A fiú, aki leesett fájdalmasan nyöszörgött, mozdulni alig bírt. Talán
levegőt se kapott. A legbelső elrejtett kedves énem márpedig nem hagyta, hogy
ezt tétlenül nézzem végig, így nyomban felugrok és a sekély vízzel nem törődve,
átgázoltam rajta, hogy segíthessek a szerencsétlen fiún.
-
Jól vagy? – Vágtam térdelésbe magam
mellette felé hajolva.
Nyöszörögve, kapkodva a levegő után nézett
fel szemeimbe erőtlenül. Szívem egy pillanat alatt a torkomba ugrott, amint
összekapcsolódott tekintetünk. Sötétbarna csillogó szemei voltak, éjfekete
haja, dús ajkai és fehér bőre. Megmozdított bennem valamit, amit abban a
percben nem tudtam még hova tenni.
-
Segítenél? – Nyögte ki a kérdést könyörgő
tekintettel.
Persze! – Kaptam észbe
és már meg is fogtam vállánál, segítve, hogy felüljön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése