[24/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Most kivételesen hamarabb hoztam részt, tádááám! :D Remélem, tetszeni fog nektek, viszont közben arra is rájöttem, hogy nem biztos, hogy bele fog minden férni egy részbe – ezt meglátom -, úgyhogy ne szomorkodjon senki, hogy esetleg nemsokára utolsó rész, habár ki tudja. :P Jó olvasást! ^^

Nyakkendőmet helyre igazítva nézek farkasszemet tükörképemmel a fürdőszobában. Idegesen s egyben izgatottan harapom be alsó ajkam, majd fújom ki hangosan a levegőt. A hajam borzos, tincseim szanaszét állnak, amivel kezdenem kellene valamit, így a kezembe is kapok egy fésűt, amit találok éppen. Elég gyorsan nő a hajam, Minjaehez is el kellett volna néznem a napokban, hogy kezdjen velem valamit, mert a lenövés nem túl szép, habár annyira nem feltűnő, nem üt el túlságosan az eredetitől. Lehet, nem is lenne pénzem elmenni hozzá festésre, elvégre az drága, azt meg nem várhatom el, hogy mindig ingyen dolgozzon nekem. Tekintve, hogy mostanság nem sokat dolgoztam, kétlem, hogy a fizetésem túl sok lenne, hacsak nem Jungkook megoldotta a szabadságaim, viszont ezt sem húzhatja örökké. Végesek a napok, amiket kivehetek, ha pedig kimaxolom, hogyan fogok eljönni? Tudom, erre a válasza az lenne, hogy nem szükséges dolgoznom mellette, de akkor is feleslegesnek érezném magam. Milyen dolog az, hogy rajta élősködjek? Ez számomra akkor sem megengedhető, ha tényleg a pénzben úszik. Kényelmetlenül érezném magam.

            -           Ez borzasztó – nyöszörgöm magam elé, miközben a zakómat is megigazítom, hogy ne legyen gyűrötten rajtam, párom pedig éppen ezt a pillanatot választja arra, hogy bárminemű jelzés nélkül betörjön hozzám, amitől össze is rezzenek s szívemre teszem egyik kezem. – A szívbajt hozod rám.

            -           Mit mondtál az előbb? – pislog nagyokat, miközben bentebb lép, de szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam, folyamatosan alakomat méregeti tetőtől talpig, amivel kissé zavarba hoz, de nem eléggé ahhoz, hogy ezt kimutassam. Egészen hozzászoktam már.

            -           Átfogalmaznám azt a kijelentésem arra, hogy melletted nem mutatkozhatok – mérem végig én is kiöltözött alakját, ami olyan makulátlan, mint mindig, s haja is tökéletesen hátra van zselézve, mint amikor megismertem. – Miért nézel ki mindig így? – háborodom fel felfújva arcom is.

            -           Mi az, hogy így? Hogyan nézek ki? – lép elém, majd államra fogva emeli meg fejem, hogy ne tudjam kerülni tekintetét, amiből sugárzik az önelégültség, hogy tisztában van vele, mit gondolok róla. Ő maga is jól tudja, mennyire vonzó, de állandó jelleggel húzza az agyam.

            -           Még kérdezed?

            -           Sajnálattal közlöm, de nem vagyok gondolatolvasó.

            A tükör felé fordulok, onnan mérem végig magunkat, mire újabb mély sóhaj kíséretében nyüszögöm el neki, mennyire szörnyen festek, majd kifakadok arról is, hogy az, hogy ő mellettem áll, még inkább tönkreteszi az összhatást, mert túl szívdöglesztően néz ki. Erre persze jót nevet rajtam, majd egy mély csókkal hallgattat el, ami jelen pillanatban persze nem segít, ezt pedig ő is tudja, ugyanis rögtön ezt követően elhalmoz bókjaival, hogy neki mennyire tetszem, szerinte nagyon elegáns és vonzó vagyok így kiöltözve. Ez mind szép és jó lenne, még a szívem is megdobogtatja, viszont itt nem hagyja abba, tovább viszi a fonalat és tér ki arra, hogyan is szabadítana meg gombokat nem kímélve ettől a ruházattól, mivel szerinte bármennyire is jól áll, anélkül sokkal szexibb. Természetesen mellkason csapom, majd durcás arcot vágva kerülöm ki, hogy a hálóba lépjek, viszont út közben hallom, ahogyan szabadkozik, hogy ő csak elmondta a véleményét, én kérdeztem, ezzel pedig mosolyt csal az arcomra. Éppen emiatt nem is fordulok vele szembe, nem szeretném, ha látná, jól szórakozom rajta, de azt is tudom, hogy ő is tudja, hogy nem komoly a dolog, ezért követ nyugodtan, majd fonja össze ujjainkat, hogy úgy induljunk le a birtokra, ahol gyalog térünk majd át egy másik épületbe.

            Nagyjából egy tíz perces séta után érkezünk meg egy szintén elég nagy ház elé, amiről sugárzik az előkelőség, csakúgy, mint a többiből. Kezünket egész úton nem választotta szét, ami, még ha nem is a városban vagyunk, akkor is zavarba ejtő. Nem csak mi élünk itt. Mindenesetre mosolyt csalt vele arcomra, boldognak érzem magam.

            Boldogságom pillanatok alatt szertefoszlik, amint a becsengetés a házba megtörténik, az ajtót pedig egy bejárónő nyitja ki, majd mélyen meghajolva köszönt bennünket. Ekkor már persze nem fogjuk egymás kezét, amit nem bánok, mert tenyerem furcsán izzadni kezd. Szívem a torkomban dobog, miközben a fiatalabb előttem lép be a házba, én pedig követve őt kicsit mögötte, mégis mellette megyek. Kíváncsian nézek körbe a folyosón, melyen végigmegyünk, majd jobbra kanyarodva lépcsőhöz érünk, ami az emeletre visz fel minket. Amint felérünk, máris látom, hogy ez a hely nem egy egyszerű lakóház, ez valószínűleg többre lett kitalálva, ugyanis nem szobák helyezkednek el, hanem olyan az egész, mint egy üzleti hely. A vöröses színekben pompázik, s szinte azonnal ott is vagyunk egy hosszú étkezőasztalnál, mely mögött nem sokkal látom az amerikai stílusú konyhát elhelyezkedni. Oldalt vezet még el folyosó, melynél nyílnak ajtók, ezek pedig, ha nem csal a látásom, akkor a mosdókat jelölhetik. Valószínűleg itt több céges vacsora is történik, ha így van berendezve.

            Jungkook meghajol, én pedig felé kapom tekintetem, s egy pillanatra megrökönyödöm, csak aztán kapcsolok, hogy kikkel is állok szemben. Gyorsan követem példáját, sokkal mélyebben hajolok, mint ő, elvégre a ranglétrán jócskán lentebb helyezkedem el, mint ők.

            El sem hiszem, hogy eljött ez a nap, hogy találkozzam a családjával! Két héttel ezelőtt, mikor bejelentette, hogy találkozom velük, még olyan messzinek tűnt az időpont, pedig pillanatok alatt elrepült. Jimint egy hétig tartottuk Jungkooknál, utána ő is és én is hazamentem. Én dolgozni, viszont így négy napot egymás után, mert nem tűröm el saját magamtól azt a sok lógást, ami az utóbbi időben történt.

            Az asztalnál ülők is felállnak, s meghajolva üdvözölnek, viszont nagyon sokan vagyunk, ami persze, hogy szemet szúr, mert nem említette egy szóval sem, hányan és kik leszünk.

            Jungkook megköszörüli a torkát, s a megmaradt két üres székhez lépve áll az asztalhoz, én pedig mellé lépek. Leülni nincsen pofám tekintve, hogy ő sem teszi meg. Körbenézve mindenki elegánsan öltözött, adott magára, mintha valami hivatalos megbeszélés lenne vagy akármi, amit szoktak csinálni az ő kis világukban. Lehet, nem is rólam szól ez az egész. Nem is értem, mit keresek itt egyáltalán.

            Nem, nem szabad, hogy elhatalmasodjon felettem a pánik!

            -           Anya, apa – biccentett feléjük, majd körbenézett a társaságon -, üdvözöllek titeket és mindenki mást is, különösképpen a Kim családot.

            A név hallatára nagy szemeket meresztek. Ez az én vezetéknevem is, így természetesen furcsán jön ki, de tudom, hogy nem rám gondol. Az asztal másik oldalában ülők ültükben hajolnak meg kicsit, ezzel a szószóló üdvözletét fogadva. Az asztal végében, konkrétan Jungkook mellett az asztalfő helyét egy férfi foglalja el, balján ott ül egy nő, akit ismerek már, hiszen az édesanyja az. Most is elragadó mosollyal néz fiára, sugározza magából a felsőbbrendűséget. Nem érzem magam idevalónak. Az sem nyugtat meg, hogy az a férfi mellettünk kiköpött mása az én páromnak, s szigorú tekintettel néz a mellettem állóra, majd rám, így tekintetünk egy másodperc erejéig találkozik is, viszont én vagyok az, aki nem bírom állni övét, így lesütöm enyéim.

            Jesszusom, ő az apja! Határozottan ő az egy kicsit idősebb kiadásban. Még az a tekintet is ugyanolyan, a további vonásaikról nem is beszélve!

            Idegességemben beharapom alsó ajkam, majd oldalra tekintek a fiatalabbra, aki folytatni kívánja beszédét, én viszont örülnék, ha inkább csendben leülnénk.

            -           Szeretném nektek bemutatni új vendégünket, Kim Taehyungot – mutat rám, mire mindenki felém biccent, én pedig egy zavart mosollyal biccentek vissza. – Kérlek, fogadjátok szeretettel.

            Közvetlen azután, hogy bemutatott a nagyfős társaságnak, helyet foglalunk végre, ekkor pedig már pincérek hozzák be az ételeket és italokat, melyeket az asztal közepére helyeznek. Valami, ami nem idegen tőlem! Megnyugtató, hogy koreai módra eszünk, így mindenki megkapja a rizsadagját, majd szervíroz magának abból, amiből akar. Tulajdonképpen hozzá vagyok szokva ehhez a tálaláshoz, viszont a felsőbbrendűségüket tekintve arra számítottam, valami egyedi lesz, amihez nem értek, de nem. Nem mintha nem ismerném az étkezési szokásokat máshonnan, elvégre ez a szakmám, de évek óta nem foglalkoztam már azzal, és egyébként is kényelmesebb így étkezni.

            A helyiség megtelik az evőeszközök csörömpölésének hangjával, halk duruzsolással, amint mások beszédbe elegyednek, én viszont egy rövid ideig azt figyelem, mások hogyan látnak neki az evésnek, nehogy mégis valamit rosszul csináljak, de szerencsémre nincsen semmi kivetnivaló a dolgok menetében. Sikeresen megnyugtatom magam, így szedek magamnak is a finom illatokat árasztó húsokból, s jóízűen harapok is beléjük, majd kísérem őket a körettel. Poharamba öntök a legközelebb elhelyezett kancsó vízből, viszont még nem iszom bele, mivel a körülöttem lévők egyike sem tett ilyen megmozdulást egyelőre, ezért kellemetlenül érezném magam, ha csak én mozognék ilyen szabadon.

            -           Ízlik? – pillant rám Jungkook bal oldalamról, én pedig halovány mosollyal arcomon bólintok, melyet rá is átragasztok.

            -           Szóval ő volna az? Te vagy az a Taehyung, akiről annyit hallottam? – szólal fel egy mély hang, s annak irányába tekintve veszem észre, amint apja meredten néz rám, én viszont csak nagyokat pislogok, ugyanis fogalmam sincs, mit hallott rólam. – Tényleg egy kávézóban dolgozol pincérként? – Arca rezzenéstelen, nekem pedig összeszorul a torkom, ugyanis sugárzik róla, mennyire lenézi az alja munkát, a mocskos részét a dolgoknak, amit nem neki kell elintézni.

            -           Apa, ezt már megbeszéltük – mordul fel Jungkook, én pedig egy pár másodperc erejéig lefagyok, nem tudom, mit kellene jelen pillanatban mondanom, s ezen az sem segít, hogy az anyja is kíváncsian pislog rám, és a mellette ülő, nekem pontosan szemben lévő férfi is.

            -           Nem is veled beszélem meg most – vet egy hűvös pillantást fiára, én pedig megpróbálom összeszedni magam, elvégre biztosan tudja, hogy a gyermeke velem jár, éppen ezért nem kellene szégyenletes helyzetbe hoznom.

            -           Igen, pincér vagyok Szöulban már öt éve. Ezt tanultam, mert ez érdekelt, és szeretem is csinálni.

            -           Nem gondoltál még arra, hogy feljebb kerülj a ranglétrán? Pincérnek lenni a fiam mellett? – szűkíti résnyire szemeit, mire a mellettem ülő, félrenyelve a szájába vett falatot, köhögi vissza az ételt, én pedig rutinszerűen emelem karom, hogy megveregessem hátát.

            -           Miért, mit kellene csinálnom? – csúszik ki számon a kérdés, s a hangsúly sem épp a legtiszteletteljesebb, de sértő, ahogyan hozzám áll.

            -           Nem ilyen silány, jelentéktelen munkát.

            -           Mi számít jelentősnek?

            -           Bármi, ami nem a legalja, tehát felettese egy bizonyos rétegnek.

            -           Szerintem az „alja” végzi el a munka nehezét, a fizikai részét. Értékelendő, hogy mások annak szentelik az életüket, hogy elvégezzék a piszkos munkát.

            -           Ez érdekes – teszi könyökeit az asztalra, s ujjait összefonva maga előtt mered rám, holott étkezés közben ez nem éppen a legillendőbb, ő mégis így hajol közelebb. – Úgy beszélsz, mintha tudnád, hogyan mennek a dolgok azoknál, akik kidolgozzák a részleteket. Szerinted egy közmunkás tudni fogja, mit hova tegyen, hogyan készítse el, milyen pontossággal a feladatát, ha valaki a tervet nem készíti el hozzá precízen? Az emberek nagy részét nem foglalkoztatják az ilyenek, ha nem figyelnének rájuk, még azt is elmismásolnák, amit meg kell csinálniuk.

            -           Mi a garancia rá, hogy ezt a kidolgozók nem teszik meg? Mi van, ha elszámolnak valamit, utána pedig a munkás járja meg, hogy rosszul végezte a dolgát, pedig az alapjaiban vérzett el a dolog?

            Nem felel, mindössze hosszas másodpercekig néz szemeimbe, én pedig kitartóan állom pillantását, végül mintha szája sarka megrándulna felfelé, amitől szívem heves verdesésbe kezd, s nagyot kell nyelnem, mert úgy érzem, pillanatok alatt kiszáradtam. Azt hiszem, kezdem megérteni, miről beszél néhanapján Jungkook, hogy az apja milyen, hogy ez a hierarchikus rendszer mennyire jelen van a családjukon belül is. Tudom, hogy tesztel az apja, de a hátamon csak úgy futkos a hideg tőle, olyan magabiztosságot és dominanciát sugároz magából. Jungkook határozottan örökölte ezt a vonását.

            -           Erről nem fogok vitát nyitni, mivel értelmesnek tűnsz, ezért tudom, hogy tisztában vagy vele, milyenek az emberek. Mindazonáltal, szépen beszélsz, meggyőző lehetne az érvelésed, de nem velem szemben. – Szemöldököm felhúzom egoizmusát hallva, s csak nagy erőfeszítéssel tudom elérni, hogy ne forgassam meg látványosan szemeim, majd forduljak vissza az ételem irányába. – Nem kellene azt a munkát végezned.

            -           Nekem nincsen problémám vele.

            -           Tudod ugye, hogy nem csak erről beszélünk? – húzza fel ekkor ő szemöldökét, majd a mellettünk ülőre pillant, végül újból rám.

            Lesütöm szemeim, s kicsit el is szégyellem magam, hiszen már megint nem láttam a fától az erdőt. Már az elején a kérdése mindent elárult, mégpedig nem hajlandó a családba fogadni a ranglétrán ilyen alacsonyan álló személyt, mint én. Ajkamba harapva vezetem le a feszültséget, majd halkan sóhajtva engedem le vállaim is, hogy aztán folytassam az étkezést.

            Annyira vak vagyok, hogy az valami hihetetlen! Amikor Jungkook először beszélt arról, hogy az apja megtudta, képben vagyok, már akkor éreztem, hogy nem fog tetszeni neki, hogy egy olyan senkivel jár, mint én. Érzem magamon a nyomást, így még inkább nem érzem magam idevalónak, de nem tehetek semmit. Nincsen megfelelő végzettségem, pénzem is kevés, tehát nem tudok változtatni a helyzetemen egy esetleges vállalkozás indításával. Ha munkanélkülinek állnék Kook kérésére, azt még inkább nem preferálnák az ősei, ennyire pedig nem süllyedhetek az „aljára”.

            Nem bírok nyelni, így végre kezembe veszem a poharam, hogy gyorsan lehúzzam annak tartalmát, viszont az első nagy korty után a másodikat automatikusan visszaköpöm célirányosan előre, majd köhögve görnyedek előre az égető s maró érzésre torkomban. Néhány csepp vissza is jön, így gyorsan nyúlok a szalvétámért, melyet szám elé emelve köhögök tovább, s be is könnyezek. A körülöttem ülők mind engem bámulnak értetlenül, a beszélgetések abbamaradnak, viszont Jungkook az, aki először kap észbe, így megfogva az asztalra vissza lecsapott poharam, orrához emelve szagol bele, majd fintorogva teszi vissza le.

            -           Alkohol kancsóban? – néz szüleimre, s apján először látok őszinte érzelmet megjelenni, ami a meglepettség. – Hé, kérem! – áll fel, majd int az egyik pincérnek, akinek gyorsan felvázolva a helyzetet, már el is küldi a pohárral együtt, hogy cserélje ki vízre, majd takarítson fel, ugyanis amint visszaköptem az italt, a velem szemben ülőnek tányérjára is ment. Szerencsére gyorsan elintézik többen a takarítást és a cserét, így nem zavarkodnak az asztalnál sokáig, viszont az új kancsóból párom önt először, majd belekortyolva helyezi elém. – Ezt most már megihatod. Szükséged is van rá, úgyhogy hajrá!

            Nem kell kétszer mondani. Úgy nyúlok a pohár vízért, mintha az életem múlna rajta, így csillapítva az égető érzést. Alkoholból ekkorát még soha nem kortyoltam! Csoda, hogy nem fordultam le a székről, arcom mégis így is ég a szégyentől.

            -           Mit keresett alkohol egy kancsóban? – szólal fel először a velem szemben ülő, mikor a szüleimre veti pillantását. – Még szerencse, hogy más nem ivott belőle ilyen óvatlanul.

            -           Elnézést kérünk! Legutóbb volt itt egy kis rendezvény és véletlenül abban maradt – magyarázza az örökös anyja. – Mindenesetre, a pincéreknek oda kellett volna figyelniük, mit szolgálnak fel – rázza fejét, majd elmosolyodva néz szemeimbe. – Rendben vagy?

            -           Jobban, köszönöm – mosolyodom el zavartan, viszont pillantását nem veszi le rólam, olyan, mintha a lelkemig hatolna szemeivel, amivel zavarba hoz. – Tessék? – csúszik ki számon a kérdés, hátha mondani akar valamit, viszont ekkor észbe kapva rázza meg fejét és fordul vissza saját adag ételéhez.

            Szerencsémre az elkövetkezendő néhány perc számomra csendben telik, mindössze a számomra idegen emberek és a szüleinek a beszélgetését hallgatom. Néhol felszólal a velem szemben ülő, és úgy elegyedik beszélgetésbe Jungkookkal, mintha nagyon jóban lennének. Nem feszengnek, nem is üzleti dolgokról beszélnek, hanem teljesen hétköznapiakról, mint például, mit csináltak az előző napokban. Figyelmesen hallgatom őket, iszom magamba minden szavukat, amiből idővel leszűröm, hogy valószínűleg az egyik barátja lehet, erre a gondolatra viszont eszembe jut, amit mesélt a tengerparton.

            A barátai miatt fél a víztől.

            Megköszörülve torkom szólok oda Jungkooknak, hogy a mosdóba megyek, mire bólint egyet, így nem csinálva felhajtást állok fel a lehető legészrevehetetlenebbül, nehogy bárki is felém kapja fejét. Mivel láttam, hogy hol vannak a mosdók, ezért egyenesen arra indulok. Nem nehéz megtalálni, egyenesen kiszúrja az ember szemét a tábla.

            Elvégezve a dolgom megmosom a kezem, majd arcom is felfrissítem, úgy nézek a pulton támaszkodva szembe tükörképemmel. Frusztrál, ami az elmúlt percekben történt. Az a szóváltás az apjával Mr Jeon-nal, elgondolkodtatott. Igaza van, hiszen mit is keresek itt? Egy ilyen körben mozogni nem a hétköznapi élethez tartozik, én mégis szeretnék Jungkook mellett maradni. Összeszorul a szívem, ha csak arra a tekintetre gondolok, mellyel megkaptam a célzást, ne is álmodjak róla, hogy van helyem egy ilyen ember mellett. Az anyja olyan elfogadó, kedves, minden jót el lehetne mondani róla! Bezzeg a férje! Megvan mind a kettőnek a kiállása, ettől függetlenül nem ugyanaz a két személyiség. Hogyan jöhettek vajon össze?

            A mosdó ajtaja nyílik, én pedig abban a szempillantásban vágom magam egyenesbe és nézek szembe az érkezővel. Meglepetten pislogok rá, mikor felismerem az arcot. Ő az a férfi, aki velem szemben ül az asztalnál, aki olyan jól elbeszélgetett Jungkookkal.

            Rám mosolyog, majd megy tovább az egyik piszoárhoz, én pedig megköszörülve torkom, tincseim kicsit megigazítva teszek két lépést az ajtó irányába, majd nyúlok a kilincsért, s mennék ki, ha nem szólna utánam.

            -           Maradj egy kicsit, kérlek! – Megtorpanok, s szembe fordulok vele, mikor már ő is elindul a mosdókagylók irányába, hogy kezet mosson. – Nem ismerjük még egymást. Kim SeokJin vagyok – törli meg kezét, majd felém nyújtja azt egy kézfogára, amit elfogadok, viszont ami azonnal megragadja a figyelmem, az a neve. Mintha már hallottam volna valamikor.

            -           Kim Taehyung.

            -           Örvendek – mosolyog szélesen, amit viszonzok. – Nem szerettem volna illetlen lenni az asztalnál, habár beleköptél a tányéromba, ettől függetlenül nem szerettem volna úgy szóbahozni semmit, hogy azt hallják mellettünk. – Fülig pirulok szégyenemben és zavart mosolyra húzódnak ajkaim.

            -           Az… nos, véletlen volt, sajnálom – vakargatom meg tarkóm, ő pedig csak fejét rázza.

-           Csak kíváncsiságból, mert nem tudom, hogyan kerülhetsz ide - hallva, hogy mi a munkád – honnan ismered Jungkookot?

Szám szólásra nyitom, viszont csak hebegni tudok, hirtelenjében azt sem tudom, mit mondhatnék. Mr Jeon sem mondta ki nyíltan a kapcsolatunkat, akkor vajon erről tilos beszélnem? Mennyire állhat közel hozzájuk ez a család, hogy ekkor kellett engem is bemutatni? Mit tudnak ők? Vajon Yoongiról tud bárki?

-           A kávézó… a kávézóban ismertem meg – nyögöm ki végül, ő pedig kíváncsian pislog rám, ezzel kimutatva, hogy várja a folytatást. – Kávézóban dolgozom, ugye, ő pedig egy nap bejött és… így elkezdtünk beszélgetni – köhintek kihagyva a részleteket. – Egy idő után átjártam hozzá, mert keveset tudnánk találkozni, de így… összebarátkoztunk. – Még én is szemöldököm ráncolom mesémet hallva, s nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne nevessek fel és vágjam hozzá, hogy valójában dugópartnert keresett Kook, bennem meg meglátta a tökéletes alávetettet.

-           Érdekes – emeli karjait, így egyiket megtámasztva a másikon, emeli ujjait szájához, hogy hatásosabb legyen felhümmögése. – Jungkook mindig érdekes helyekről szerez ismerősöket. Anno egy tanár állt egészen közel hozzá, de azóta vele nem tudom, mi lett.

Szemeim tágra nyílnak, szívem nagyot dobban. Nem tudom eldönteni, hogy vajon átérzi a helyzet súlyosságát és lejön neki, hogy én több vagyok, mint barát, vagy nem tudja Yoongiról sem a részleteket. Összezavarodom, nem tudom, mit felelhetnék, mert tényleg ötletem sincs, mit tudhat, ez alapján mit kotyoghatok ki.

-           Ti… - hangomra felkapja fejét – mennyire álltok közel egymáshoz? Mármint a család. Őszintén szólva nem tudtam, hogy ennyien leszünk.

-           Minket az üzlet köt össze leginkább, bár amióta csak az eszemet tudom, ismerem őket. Gyerekként sokat jártunk össze, többen is voltunk néha, de mi ketten többször is találkoztunk hála az üzletnek. Szeretem Jungkookot – mosolyog szélesen, nekem pedig egy ütemet kihagy szívem. – Együtt nőttünk fel, még a munkán kívül is összejártunk, de az utóbbi időben, soha nem ér rá – teszi csípőre kezeit, ezzel kicsit hátradobva zakóját.

-           Te ismerted azt a tanárt?

-           Mindenki ismerte – vágja rá gondolkodás nélkül. – Jungkooknak akkoriban jobban meg kellett volna fontolnia, kivel áll össze.

-           Összeállni?

-           Már, hogy jártak. – Szám tátva marad, de nem a hír hallatán, hanem, hogy tud róla. – Ó, bocsánat! Nem tudtad, hogy… hát… hogyan fogalmazzak szépen…

-           De, de tudtam, csak… nem hittem, hogy mindenki tudja.

-           Mint már említettem, közel állunk egymáshoz. Apropó, ha te jelenleg ennyire jóban vagy Jungkookkal – Szívem szaporán ver, félek, hogy rákérdez a kapcsolatunkra -, szokott rólam mesélni? Tudod, nagyon közeli barátok vagyunk.

-           Nem rémlik – ráncolom szemöldököm értetlenül, elvégre nem erre számítottam, mégis kifújom az eddig bent tartott levegőt. – Miért érdekel?

Elmosolyodva rázza meg fejét, majd ellépve mellettem megy ki előttem a mosdóból, én pedig néhány másodperces késéssel követem. Az asztalnál az étel egyre inkább fogy, ahogyan elnézem, páran már tele vannak, én viszont ezt nem tudom elmondani magamról. Visszaülök helyemre, majd folytatom az étkezést csendben, viszont amire felkapom fejem az Mrs Jeon, aki ismét engem méreget, én pedig felhúzott szemöldökkel várok magyarázatot, ő pedig nyitja is száját, majd inkább visszazárja azt, s nem mond semmit. Furcsa. Olyan, mintha mondani akarna valamit, de egyszer sem képes ezt megtenni.

Seokjin beszélgetésbe elegyedik párommal, amire felkapom fejem, nem tudom palástolni, hogy nem érdekel a téma. A számomra még mindig idegen férfi szája folyamatosan jár, olyan faviccekkel szórakoztatja a fiatalabbat, hogy még az én sejtjeim is leépülnek. Néha oldalra pillantok a mellettem ülőre, akiről ilyenkor szintén sugárzik, mennyire a háta közepére kívánja az ilyen elszólásokat, s valamiért ez megnyugtat.

-           Elmehetnénk valahova együtt. – Amint ezt kijelenti a szemben ülő, gyilkosan nézek fel rá, miközben a számba veszem az ételt. – Mondjuk Európába, ott úgyis sok a látnivaló!

-           Külföldre akarsz menni velem? – kuncog fel, én pedig szemeim résnyire szűkítve nézek rá.

-           Miért? Te nem szeretnél? Úgy, mint a régi szép időkben.

-           Miért akarsz hirtelen ennyire együtt lenni velem?

-           Mindig is együtt akartam, de állandóan lekoppintasz – sóhajt fel, én pedig legbelül örömtáncot lejtek. Nem tudom, miért, de valamiért furcsa érzésem van ezzel a férfival kapcsolatban. Nem tetszik, ahogyan Jungkookhoz viszonyul, viszont annak örülök, hogy ő nem omlik a karjai közé, bár ha barátok, akkor ebből bármi lehet. – Tudod, hogy számodra mindig nyitva állnak a kapuk, ha hozzám akarsz jönni.

-           Ha nem mondanád el minden alkalommal, akkor is tisztában lennék vele.

-           Mégis, régen is már más felé hajlottál. Az a múlt, elmúlt, ideje lenne lépned. – Lábam emelkedik, az asztal alatt pedig jól irányzottan találom el a velem szemben ülő lábát, mire felkiáltva ugrik meg, én viszont békésen falatozom tovább, s ártatlanul pislogok fel, mikor is jó páran a környékünkről ránéznek, viszont Jungkook és ő hamar kapcsolva fordul felém. – Te voltál? – kérdez rá kerek-perec, én pedig még nagyobbra nyitom szemeim.

-           Micsoda?

-           Megrúgtál.

-           Valaki megrúgott? Miért tenne ilyet bárki?

Szemeit résnyire szűkítve mered rám, viszont a lehető legártatlanabb kisugárzásom veszem fel, így végül páromra néz, aki szintén felhúzza vállait, miszerint fogalma sincs, ki lehetett az. Ekkor az étkezés tovább folytatódik, nagy örömömre csendesen. Mikor már nem rám figyelnek, önelégült mosolyra húzódnak ajkaim, s oldalra pillantva szemem sarkából néznék Kookra, ha nem szúrnám ki, amint az apja éppen engem bámul olyan komoran, mint talán még a vacsora folyamán egyszer sem. A torkom összeszorul, így leteszem a pálcikákat a kezemből és inkább iszom pár kortyot.

Az anyját sokkal egyszerűbb volt meglágyítanom, még erőfeszítésbe se került, arról nem is beszélve, milyen kínos volt, mikor betört hozzánk éppen szex közben.

Ekkor beugrik az emlék arról, amikor Jungkook közölte velem, hogy mekkora idióta vagyok, hiszen az anyja volt vonalban, mikor szokás szerint meg lettünk zavarva. Azóta nem beszéltünk arról az esetről, nem hallottam, hogy szóba jött volna a hátam mögött, mert arról is tudnom kellene. Ennek tudatában kissé félve nézek fel újfent a gondolataim személyére, aki ismételten engem vizslat, viszont nem fordítja el tekintetét, ezúttal állja, s még a levegőt is mélyen szívja magába, majd fújja ki. Határozottan mondani szeretne valamit, így pedig, hogy beugrott az a kis incidensünk, nem tudván palástolni zavarom pirulok el. Nem tartom kizártnak, hogy az az eset zavarja a lelkét, és mivel egyértelműen miattam adott ki olyan szép hangokat a fia, ki mást vádolna vele? Hát nem magától nyögdécselt.

-           Új üzletet fogok veled kötni, hogy töltsél velem egy kis időt – vágja oda egy kisebb idő után Seokjin, én pedig ekkor már nem bírom, szemeim égnek emelem, de folytatom az étkezést, miközben a mellőlem jövő kuncogó hangot hallgatom válaszként. – Még kitalálom, mibe érdemes befektetni, de biztos vagyok benne, hogy veled fogom csinálni.

-           Értékelem az igyekezeted, de nem hinném, hogy a részemről működne az, ami neked is. – Újból diadalittas mosolyra húzódnak ajkaim, s azt hiszem, határozottan lejön, hogy ennek a fickónak tetszik az én párom. Ismétlem, az ÉN párom!

-           Meg se próbálsz nyitni.

-           Én igenis nyitok feléd.

-           Nem eléggé! Most is elutasítasz, pedig nem kérek nagy dolgot, csak, hogy betöltsek egy nagyobb szerepet az életedben. Te is tudod, hogy ez mindenkinek jobb lenne.

A pálcikáim közé fogok egy borsószemet, majd szándékosan mozdítom úgy őket a levegőben, hogy az felé pattanjon róla, amilyen kis csúszós darab, s számításaim be is jönnek, egyenest mellkason találom, ahonnan tovább gurul az ölébe.

-           Ó, olyan ügyetlen vagyok ma! Sajnálom, véletlen volt! – hajolok közelebb az asztalon hozzá. – Segítsek esetleg? – Azzal át is nyúlok felé, hogy „véletlenül” meglökjem kezemmel a rizses tálját, mely így egyenest az ölébe hullik a borsó után. – Ó, jaj, ne haragudj!

-           Francba! – löki ki maga alól a széket, hogy felállhasson és így leseperje magáról az ételmaradékot. Az egyik pincér erre már szalad is, hogy helyre tegye a mocskot. – Elnézek a mosdóba.

-           Tényleg sajnálom! – pislogok rá nagyokat, mire mélyet sóhajt és egy mosolyt erőltet arcára, de látszik rajta, hogy nem vagyok szimpatikus neki. Nem csodálom, én se lennék magamnak, ha a helyében lennék.

-           Semmi baj. – Azzal távozik köreinkből.

Az asztalnál csak 1-2 arc néz felénk, de nem tulajdonítanak ennek nagyobb figyelmet szerencsémre. Többen már fel is álltak és mászkálnak a házban, ami jelenleg szintén előnyömre vált. Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet ennyire a ló túloldalára lépni, de ez a minimum azok után, hogy nem bír leállni.

-           Ezt nem kellett volna – néz rám dorgálóan Jungkook, viszont látom rajta azt is, hogy szívesen nevetne fel, ugyanis ajka széle felfelé rándul többször is.

-           Tudod, ez kicsit bosszantó az én szemszögemből nézve – jelentem ki kicsit sem palástolva nemtetszésem, ő pedig értetlenül ráncolja szemöldökét. – Mindenki rád van állva, nem tűnt fel?

-           Féltékeny vagy? – kuncogja el magát, én pedig játékosan ütök felkarjára. – Egyébként sincsen mindenki rám állva. Jin már kiskorunk óta több figyelmet igényel tőlem, habár való igaz, elég konkrétak a szándékai.

-           Miért nem mondod meg neki, hogy foglalt vagy?

-           Hát te miért nem mondtad el? – támaszkodik meg könyökével az asztalon, s ujjait ajkaihoz emelve néz rám letörölhetetlen mosollyal.

Szemem sarkából kiszúrom, amint a szülők minket figyelnek, s mikor az apja előrébb hajol, hogy közbeszóljon, az anyja megemeli a karját, hogy leállítsa, s mindez szó nélkül zajlik le, amiért hálás vagyok. Jungkook semmit sem vesz észre ebből, hiszen hátat fordított nekik, hogy rám tudjon figyelni.

-           Most nem ez a lényeg, hanem hogy ő is totál beléd van esve.

-           Ő is? – mosolya vigyorrá szélesedik.

-           Most komolyan soroljam? Nem elég, hogy az én exem, aztán még a te exed is rád pályázott, most már őt is el kell viselnem, ahogy nyáladzik utánad! Miért van mindenki rád állva?

-           Ó, ugyan már, Tae! Ez így felsorolva tényleg érdekesen hangzik, de ez természetes, meg kell tanulni kezelni. Tudod, engem sokan ismernek.

-           Hogyne tudnám! Csak lenne egyetlen alkalom, amikor ez fordítva történik, de mindig mindenki téged akar! Idegesítő, ez egyáltalán nem olyan, mint a filmekben! – Hasonlatomra hangosan nevet fel, én viszont kifújom a levegőt mérgemben. – Azokban mind a két félnek van oka féltékenykedni, de a mi esetünkben csak engem bosszantanak az égiek ilyenekkel – forgatom szemeim.

-           Édes vagy – rázza fejét, mire megenyhülök. – Majd kompenzállak valamivel – simít félre egy rakoncátlan tincset homlokomból.

Egy rövid ideig úgy érzem, mintha csak mi ketten lennénk jelen az egész helységben. Jungkook lágy mosollyal, szerelmes tekintettel néz rám, el sem fordul, én pedig viszonzom gesztusát, viszont mozdulni nem bírok. Szinte magába szippantanak azok a szép barna szemei, melyeket egész áldott nap el tudnék nézni.

-           Fiúk! – szólal fel Mr Jeon.

-           Fiúk! – követi példáját azonnal Mrs Jeon. – Szeretnék beszélni veletek, ha nem bánjátok. Lehetőleg hatszemközt – már elnézést – néz férjére, aki értetlenül néz rá. – Van valami, amit meg szeretnék beszélni velük, te pedig addig gondold át, hogyan döntesz. Örülnék, ha a fiad boldogságát tartanád szem előtt. – Azzal feláll az asztaltól és széles mosollyal néz ránk. – Gyertek utánam.