[13/25] Stalker with love [2.évad]

Cím: Stalker with love – 2.évad

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Taehyung, Jungkook

Páros: VKook

Figyelmeztetés: yaoi

Műfaj: AU, bdsm

Leírás: Taehyung huszonhét éves korára végül újból megtalálta a szerelmet, melynek látszólag csúfos vége van. Mit fog kezdeni a történtek után? Hogyan fog túllépni az egészen, ami pedig a legfontosabb… túl fog egyáltalán?

Megjegyzés: Sziasztok! ^^ Na, most itt vagyok máris a következő résszel :) Igyekeztem, ahogy tudtam, de nem ígérek előre semmit. Nem érzem túl jó résznek, azért remélem, tetszeni fog. Csemegézzetek így estére! ^^

Lábaim kinyújtva, izmaim megfeszítve, karjaim is fejem fölé emelve, hátamra fordulva az ágyban nyöszörgök fel, miközben ébredezem. Furcsa mód kipihentnek és nyugodtnak érzem magam, ami olyasféle boldogsággal tölt el, amilyet ritkán tapasztal az ember. Azt kívánom, bárcsak minden reggel ilyen békésen kelhetnék fel, gondok nélkül, mindent a hátam mögött hagyva.

            Le se tagadhatnám, mennyire szerelmes vagyok, mikor is szinte látom kívülről magam, amint csillogó szemekkel fordítom fejem a mellettem fekvő irányába. Szeretek hamarabb kelni, mint ő, mivel ilyenkor sokkal ártatlanabbnak tűnik, mint éberen, és szeretem is nézni, ahogyan békésen szuszog, mintha nem nyomná a felelősség súlya a vállát.

            Váratlanul csap meg az érzés, mennyire szerencsésnek mondhatom magam, hogy a Jeon’s vállalat örökösével járok. Elnyertem a szívét, együtt vagyunk, én lehetek a második igazi kapcsolata, ami pedig a legfontosabb, hogy viszont szeret. Nem mondja ki, sokszor nem is mutatja, de tudom, hogy így van, érzem. Ha változnának az érzései, nem úgy állna hozzám, ahogyan, márpedig felém nyitott, s napról napra egyre többet ad magából, egy újabb falatot, egy kis apróságot, hogy megismerjem. Boldogsággal tölt el, hogy én lehetek az, aki jobbá teszi a mindennapjait, az életét.

            Végigmérem a takaróval fedett alakját, viszont az anyag csak hasáig ér, úgy fekszik elkényelmesedve. Újabb érzelmi hullám megy végig rajtam, fellángoltatva bennem a vágyat, hogy szerepet akarok cserélni, pedig tudom, hogy úgysem engedné meg. Az érzés mégis magával ragad, a csendben légvételem sokkal hangosabban hallani, mellkasom is hol nagyobbra, hol kisebbre tágul, ahogyan méregetem a fiatalabbat. Meg kellene próbálnom, hiszen alszik, álmából felkelve csak nincsen energiája arra, hogy átvegye az irányítást! Hozzám jelenleg úgysem érhet ilyen módon, hiszen, ha muszáj lenne megmondanom, az lenne a válaszom, hogy igen, még mindig fáj a fenekem, még ha nem is annyira, mint tegnap. Már alig érezni, azért jobb, ha pihentetem magam, de csak ilyen tekintetben. Ha Jungkook mellettem van, nehezen tudom visszafogni magam, ezzel pedig ő sincs másképp, biztos vagyok benne.

            Bízva a szerencsémben támaszkodom meg alkaromon, ahogy felé fordulok, viszont jól emlékszem, múltkor mi történt, mikor csókkal köszöntöttem. Óvatosabbnak, mégis határozottabbnak kell lennem, hogy érezze a dominanciát, így megmutatva neki végre, van jó oldala is annak, ha ő a passzív fél. Meg kell engednie.

            Lágy csókot hintek ajkaira, melyre először nem is reagál, majd így folytatom utam, az állát is megkóstolva, mindeközben úgy helyezkedve, hogy kényelmesebben elférjek felette. Mocorgásomra határozott ébredezésbe kezd, mire ezt az alkalmat választom arra, hogy lábam átvessem felette, a takarót pedig magamra terítve boruljak le rá. Szemeit nagyra nyitja, meglepetten pislog párat, majd realizálva a helyzetet, az ő tekintete is egy pillanat alatt változik meg. Imádom, hogy ilyen könnyen fel tudom csigázni, hogy sosincs ellenére, ha szexről van szó. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ő nem éppen úgy képzeli el a felállást, ahogyan én, de ezen hamar változtatni tudunk. Megmutatom én neki, hogy ki lesz most a dominánsabb! Nekem aztán nem tesz be semmit, még érzékeny a fenekem.

            Jungkook húz le magához egy szenvedélyesebb csókra, nyelvét is átvezetve számba, azzal simogatva ízlelőszervem, mire akaratlanul szusszantok fel, majd vonaglok is meg ölében ülve, egész testén fekve. A vágy egy újabb hulláma sodor végig testemen, ekkor pedig már nem bírok magammal, kényelmesebben megtámaszkodom, úgy simítok végig mellkasán a ruhán keresztül. Elválnak ajkaink, így áttérek nyakának kényeztetésére, megszívva fehér bőrét, mire elégedetten mordul fel, csípőjét is fellökve, amit nem bírok vigyor nélkül hagyni. Úgy érzem, nyeregben vagyok, viszont ez hamar megváltozik, mikor határozottan fog körbe karjaival, s fordít a felálláson, könnyedén teperve maga alá, így lábaim között foglalva el már mondhatni törzshelyét.

            -          Ó, ne már! Most mit kell erősködnöd? – taszítom el mellkasánál fogva, de erősebbnek bizonyul – mint mindig -, így elkapja ajkaim övéivel, hogy még egy édes, rövid, de mégis tökéletes csókot adjon. – Nem érdekelsz! Nem tudsz levenni ezzel a lábamról!

            -          Már közöttük vagyok – húzódnak pimasz mosolyra ajkai, mire duzzogva húzom fel ajkam. – Ráadásul nem is önszántamból! Többször is ébreszthetnél így! Igazán szenvedélyes, imádom, de azt még jobban szeretném, ha nem duzzognál. Szóval már nem fáj a feneked?

            -          De! Mármint nem, vagyis de, csak kicsit furcsa még, úgyhogy nem fogsz csinálni semmit! – emelem mutatóujjam.

            -          Akkor miért csináltad ezt? Határozottan vonaglottál rajtam – vált suttogásba szemtelenül, én pedig szemeim forgatom rá. – Látod! Tegnap azt mondtad, ha elkap a vágy, akkor csak megforgatod a szemed, és már a hálóban is vagyunk. Tessék, már itt vagyunk, tökéletes a felállás is, kell ennél több? Mit fájlalod a feneked, ha úgy keltesz fel, hogy már alapvetően felhúzol?

            -          Aha, te meg azt mondtad, hogy nekem adnád magad – dobom be az aduászt, ha már ő is az én szavaimmal dobálózik, mire egy pillanatra elkomorodik, de hamar visszanyeri jókedvét.

            -          Milyen kis naiv vagy! Azt hiszed, ilyen könnyű lesz magad alá teperni? – nevet fel hangosan, engem viszont éppen eléggé felhúz vele, hogy minden erőmet összeszedve lökjem félre, s azt hiszem, nem is nagyon ellenkezik, könnyedén esik a puha matracra, a vigyort pedig le se lehetne törölni arcáról.

            -          Akkor hagyjuk! – ülök fel és sértetten nézek le rá, majd már mászom is ki az ágyból. – Úgyis jobb, ha megkímélem a segged, ma is dolgoznod kell. – Kijelentésemre olyan hangos nevetésbe kezd, ami miatt először elszégyellem magam, majd végül jobb kedvre derülve nevetésétől, őszinte mosollyal állok fel, majd indulok a ruháimért, hogy felöltözzem. Hosszú nap lesz ez a mai, főleg, hogy nem lesz annyi időnk egymásra, elvégre tegnap a békítés volt a cél, most pedig már nincsen semmi, ami miatt hanyagolhatná a munkáját.

            A fürdőszobába lépve összeszedem magam, miután felöltözöm, s nem is nagyon zaklatjuk egymást a fiatalabbal, viszonylag csendben készülődünk össze. Eközben hívása érkezik, s mint kiderül, tárgyalása lesz a nap folyamán, én pedig nem bírom nevetés nélkül hagyni, hiszen a reggeli ébresztése után szép foltocskát hagytam nyakán. Meg is lepődnék, ha nem kapnék ki érte, ugyanis váratlanul kap el, majd ugyanazon a ponton rám cuppanva, ahol én őrá, szívja ki sokkal erősebben bőröm, mely után legszívesebben újra leteperném, de tudom, hogy nincs már idő rá.

Egyedül tengődöm a házban, miután egyedül maradok. A tárgyalás bent van a városban, egy másik céghez mentek, ahol meg kell tartani, tehát ez nem egy kisebb dolog, amit Jungkook el tud intézni a saját lakhelyén, pedig örültem volna neki. Akkor legalább a közelemben lenne. Lehet, ezért gondolta, haza kellene mennem, de nem baj, kibírom, majd megérkezik, aztán este már haza is dobhat, de csak és kizárólag ő, ha már a nap folyamán alig tudunk együtt lenni. Olyan érzés, mintha már itt laknék, hiszen egyedül mászkálok, nincsen megszabva semmi, azt teszek, amit csak akarok. Szerencsémre nem vagyok teljesen magányos, mivel Seoyun lent van a konyhában, de vele sem tudok miről beszélni, az imént voltam is nála, de pár szónál többet nem váltottunk.

            Utamat a dolgozószoba irányába veszem. Kíváncsi vagyok, vajon zárva tartja-e olyankor, amikor elmegy itthonról, vagy bízik ennyire a személyzetben, hogy senki nem nyúl semmihez. Mindenesetre, a kis játszószobáját biztosan titkolja.

            Az ajtó kinyílik, ahogyan a kilincsre fogok, így meglepetten húzom fel szemöldököm, de nem zavartatom magam, belépek a kis helyiségbe. Semmi sem változott az legutóbbi itt tartózkodásom óta, így csak előrehaladva, bevágódom a székébe, úgy tekintve körbe. Elképesztő, mennyi irat van csak ebben a szobában. Elhiszem, hogy ebbe született bele, hogy így nőtt fel, ezt meg kell tanulnia, ezt látja, de ez akkor is hatalmas felelősség, nem feltétlenül bírhatja az sem, akinek ilyen a családja. Jungkook mégis erőt vett magán, tanult, művelt, intelligens. Kicsit azt hiszem, irigy vagyok, amiért neki megadatott a lehetőség egy ilyen életre, de bizonyára nehéz is, elvégre nincsen annyi szabadideje, külön szabadnapja. Ha hívják, hogy menni kell, akkor menni kell. Míg próbaidőn voltam, akkor is volt, hogy elkapott egy rövid időre, bejött hozzám a kávézóba, de nagyjából csak levezette a feszültségét, aztán ment is tovább. Persze mégis minden alkalom sokkal intimebb volt ennél, ami utólag érthető, de akkor csak egy alávetettnek éreztem magam, amit mindennek ellenére hihetetlenül élveztem. Még saját magamon is meg kell, lepődjek, mikre nem vagyok képes.

            Kihúzom a fiókot, melyben tudom, hogy a szerződések vannak és az iratok az előző alávetettekről. Biztos vagyok benne, hogy mindegyik boríték tele van képekkel róluk, és kíváncsi is vagyok, kik lehettek előttem, de lehet, jobb lenne nem tudni. Még a végén elfog a féltékenység.

            Nem bírva magammal veszem elő mindet, kitéve az asztalra, majd meglátva az első ismeretlen eredetű nevet, bele is lesek. Tudom, nem szép dolog, benne van minden irat, ami kettejükről szólt, a titoktartásról nem is beszélve, de azt már én is írtam alá, nem is szeretném megváltoztatni, nem fogok kikotyogni ilyen dolgokat. Viszont, mivel a párja volnék, tudni szeretnék, kik is voltak előttem.

            Egy fekete hajú, ártatlannak tűnő fiú képe van az egyik fotón, amit kihúzok. Fiatalnak tűnik, de biztosan elmúlt tizennyolc, különben nem lehettek volna együtt, szülői engedélyt meg bizonyára nem kértek ahhoz, hogy szexuálisan bántalmazásnak legyen kitéve. Valamilyen tekintetben megnyugtat a tudat, hogy egy viszonylag teljesen átlagos srácról van szó, viszont a dátum érdekel még, hány éve lehetett ő a szeretője, így kihúzom a többi iratot belőle, hogy gyorsan átlapozzam a már ismerős sorokat, majd megleljem azt, ami nekem kell. Ez a srác négy évvel ezelőtt volt a partnere, majdnem öt, a dátumot nézve pedig valószínűleg Jimin után jöhetett a képbe. Miután szakítottunk, Jimin idejött, aláírta a szerződést egy időre, majd úgy tűnik, volt egy kis kimaradás, nem sokkal később jött képbe ez az idegen. Ezek szerint ő volt az ötödik, ha számításaim nem csalnak.

            A többi borítékon a nevet megnézem, gyorsan belelesek a benne lévő képekhez, de senki sem tűnik olyannak, akitől tartanom kellene, meg egyébként sem keresik Jungkook társaságát, tehát bizonyára csak gyors kalandra volt szükségük. Érdekes belegondolni, hogy ezek az arcok mind részt vettek ebben a beteg játékban, pedig ki se nézném belőlük. Ebből is leszűrhető az, hogy nem minden a külső. A legszebb belső mögött rejlenek a legnagyobb titkok.

            Mivel az itteni fiókokat egyáltalán nem tudtam átnézni eddig, a szerződéseket visszatéve húzom ki az eggyel alatta lévőt, majd veszek ki egy rakat papírt, ami persze szerencsétlenségemre kicsúszik kezeim közül, s szanaszét hullnak a földön. Elmotyogok néhány szitokszót, majd letérdelve, lábaimra ülve húzom magamhoz az iratokat. Azt kellene kitalálni, milyen sorrendben állhattak, de fogalmam sincs, arról meg meg vagyok győződve, hogy a fiatalabb tisztában van azzal, hogyan rakta el ezeket az iratokat.

            Meglepetten, s egyben kíváncsiságtól telien nyílnak tágra szemeim, ahogy feltűnik az egyik lap tartalma néhány szó láttán. Ezen az ügyvédjével megbeszéltek állnak, egy külön papírköteg minden látogatásról, a változtatásról, a pontosításról, a törvényekről, melyek érinthetik, miket kell betartani, odafigyelni az apróbb dolgokra, ami miatt fel lehetne jelenteni. Letéve kezemből ezt az összetűzött köteget, kezeim közé veszek egy másikat, melyet, ahogy megfogok, kihullik közülük egy színes kép, melyen hirtelenjében csak annyit realizálok, hogy két személy van. Gyorsan kapok a kis lapért, melyet jobban megnézve, állam a padlót verdesi, szemeim kétszeresükre nőnek, a másik kezemből pedig kicsúsznak az iratok.

            -          Yoongi? – csúszik ki számon neve, ahogyan a képet méregetem.

            A képen két személy látható. A baloldalon Jungkook kerekebb arccal, kócos hajjal, nyuszi fogakkal, melyeket megvillant vigyorgása közben, karja pedig sokkal vékonyabb, kis nyurga, ahogyan a neki balra álló személyt öleli át, fejét hozzádöntve. Mellette tökéletesen kivehető, hogy az a férfi Yoongi, de ő is fiatalabb, mint ahogyan én ismerem már, mégis sugárzik róla a komolyság, hogy már felnőtt férfi. Ingben van, valószínűleg éppen tanítani volt, viszont Jungkookon nem az egyenruhája van már, hanem egy egyszerű fehér póló, mely miatt tökéletesen látni, mennyire vékonyka volt. Ha az idősebbet veszem jobban szemügyre, sugárzik róla, hogy felsőbbrendűnek tartja magát, ez mintha mégsem zavarná az akkori diákot, aki totál belehabarodott. Tekintete komoly, mégis egy halovány mosoly húzódik meg arcán, ami előbb ördögi, mint barátságos, főleg, amilyen görcsösen szorítja magához derekánál fogva a másikat.

            Szívem hevesen verdes mellkasomban, mely váratlan gyorsasággal szorul össze, s elfog a szégyen, a megbánás, s a sokk érzése. Mi az ördögöt műveltem? Miért nem gondolkodtam? Hogy lehetek ekkora idióta?! Már az elejétől kezdve tudnom kellett volna, kivel állok szemben, hiszen belegondolva, elég egyértelmű volt, szavai pedig alátámasztják mindazt, amit Jungkooktól hallottam. Tanár, harminchat éves, a pályafutása kezdetén egy elit iskolában tanított, ahonnan végül el kellett jönnie, amiről szegény, ártatlan akkori párjának azt hazudta, hogy ő a hibás, miatta kell ezt a lépést megtennie, mivel bizonyára félt a lebukástól. Nem ismerem minden részletét a múltjuknak, de annyi biztos, ha ennyire ideges volt amiatt, hogy lebukhatnak, akkor a háttérben csak az állhat, hogy Jungkook valami olyasmit tett vagy mondott, amit nem szabadott volna. Ha nem adja egyikük se jelét annak, hogy együtt vannak, miért bántalmazta volna? Biztos vagyok benne, hogy volt valami botlás, amiből végül nem lett semmi, de féltette az életét, ezért elment, de azért még az utolsó pár hétben megadta a módját annak, hogy levezesse a feszültségét az egyetlen személyen, aki hagyta is magát, hiszen fülig szerelmes volt, s közben mégis rettegett.

            Min Yoongi az a férfi, akitől Jungkook a mai napig fél, aki miatt nem tud elszakadni a szadista hajlamától, a múlttól, én pedig egyenest belesétáltam ennek a személynek az életébe. De hiszen ott volt a kávézóban, amikor Jungkook bejött, neki biztosan látnia kellett, tudom, hogy látta! Olyan hévvel jött be a fiatalabb az ajtón, hogy képtelenség, ne vegye észre, ráadásul a nevét sem tőlem találta ki, magától ismerte fel, hogy az exének én vagyok az új párja. Ezért távozott el olyan nyugodtan a kávézóból, ezért köszönte meg az ingyenes kiszolgálást, majd ezért keresett olyan nagyon, hogy megismerjen!

            Mit tettem? Elhívtam mérgemben bulizni is, viszont nem állhatok csak úgy elé, hogy bocs, rájöttem, hogy egy szadista, beteg állat vagy legbelül, ezért mégse szeretném, ha jönnél! Tudja, hol dolgozom, abban is biztos vagyok, hogy Jungkookról is mindent tud, ami csak szükséges lehet számára, így bármikor fel tudna keresni azzal, hogy mi bajom van, mi ez a hirtelen váltás. Nem, nem állhatok elé így, ezzel csak rontanék a helyzeten, már baromira, de belecsöppentem egy oltári nagy baj közepébe, amiből meg kell próbálnom a lehető legbékésebb módszerrel kimászni.

            Utólag áldom az eget, hogy nem mondtam el Jungkooknak, mi a neve a fickónak, akivel találkozgatok mostanában. Ha meghallotta volna, ki tudja, mi lett volna a reakciója, s azt hiszem, ebbe jobb nem is belegondolni. Arra kértem, bízzon bennem, úgyhogy úgy kell alakítanom a dolgokat, hogy ne jöjjek ki belőle rosszul, mindenki békésen eltávolodjon, Yoongi az egész életünkből.

            Gyorsan rendezem össze a papírokat, ahogyan a legjobbnak látom őket, majd mindent úgy hagyva, ahogy volt, mint amikor bejöttem, ki is sietek a szobából. Menet közben felmerül bennem a kérdés, miért tartogatja azt a képet még magánál, de nem tartom kizártnak, hogy nem tud teljes mértékben elszakadni a múlttól, esetleg véletlenül maradhatott ott, még mikor a legelején volt ennek az egésznek. Azt is el tudom képzelni, hogy a szerződés életbelépésének elejénél még azt a képet nézegetve gyűjtötte magában az erőt ahhoz, hogy ő is képes legyen bántalmazni másokat, ha nem is annyira, mint amennyire ő lett. Igen, azt hiszem, ez lehet a megoldás, még értelme is van, mivel szerelemből nem tarthatta meg, hogy mennyire hiányzik neki. Annak semmi értelme.

            A nappaliba lépve meg is csörren telefonom zsebemben, mit előkapva, akár egy rossz ómen, éppen annak a neve díszeleg, akiét nem várnám. Habozok néhány másodpercig, majd erőt véve magamon fogadom hívását, elvégre fogalmam sincsen róla, mit akarhat tőlem ilyen váratlanul.

            -          Üdv, Yoongi vagyok – szól bele, hangjától pedig kiráz a hideg, automatikusan egy elmebeteg, szadista énje jelenik meg előttem, de azért nyugodt hangon köszönök vissza. – Már azt hittem, elfelejtettél, csak érdeklődni szeretnék, mivel tudod, meghívtál egy buliba a barátaiddal.

            -          Ó, hogy az! Öhm… nem tudom, mikor megyünk, de nem szeretnélek zavarni, egyébként is idegen lenne a társaság számodra, nem kell jönnöd, meg is értem, ha így teszel, nem fogok haragudni.

            -          Már azt hittem, elmentetek nélkülem, pedig kedves ajánlat volt. Szívesen megyek. – Nem, ne gyere! Nem akarlak látni, tűnj el az életemből! Miért jelentél egyáltalán meg? Mit akarsz tőlem? Tőlem akarsz egyáltalán bármit is? – Haló? Taehyung?

            -          Tessék? Igen, ööö, jó, majd akkor szólok, ha lesz… bármi, azt hiszem, ja. Most le kell tennem – zagyválok összevissza.

            -          Küldj egy smst, az is megteszi. Nekem is dolgom van, csak gondoltam rákérdezek. Remélem, nem vetettem rossz fényt rád nézve, elég furcsán beszélsz.

            -          Ó, nem, semmi ilyesmi, csak… most nem épp a legmegfelelőbb a pillanat, úgyhogy…

            -          Értem, akkor majd találkozunk, nem zavarlak. – Azzal a vonalat bontja is.

            Félek. Határozottan félek tőle, most, hogy tudom, kivel állok szemben. Ha anno képes volt a saját diákjával összejönni, majd bántalmazni ilyen erőszakosan, akkor biztosan mással is megtette. Vajon milyen ember ő? Adja a szépet, a jót, de közben legbelül nem érdekli senki és semmi, csak saját magára gondol, ami neki jó. Pszichopata lenne? Mi van, ha engem is bántani akar azért, mert Jungkookkal összejöttem? Tudja, hogy együtt vagyunk, azt is biztosan leszűrte, hogy nem túl régóta, azt pedig kinézem belőle, hogy képes lenne emiatt levezetni a haragját rajtam, amiért egy aprócska kis boldogságot is merek vinni a másik életébe. Azt sem tartom kizártnak, hogy nem is az örököst akarja, hanem engem, hogy elmondhassa, mennyi embernek okozott már fájdalmat. Ez beteges, nem tudom, mit gondoljak, mi a helyes válasz, ettől pedig rémesen érzem magam. Meg akarom védeni Jungkookot, de hogyan, ha még én magam is rettegek a ténytől, kivel állok szemben?

            Egyedül ebédelek meg, gondolataim pedig egyetlen személyre összpontosulnak, el sem tudok szakadni tőle. Nem szabad, hogy elgyengüljek, hogy bárkinek is azt a látszatot mutassam, legbelül megtörve érzem magam. Rettentően haragszom saját magamra, azt sem tudom, hogyan nézzek a fiatalabb szemébe ezek után, de nem vagyok képes azzal elé állni, hogy rájöttem, az exével találkozgatom, de egyébként minden rendben, maradjon nyugton, nincsen semmi baj.

            A délutáni órákban Jungkook megérkezik, én pedig megpróbálom elhessegetni azt a sok rossz gondolatot, mely a fejemben eluralkodott, így beelőzve, hosszú léptekkel szelem át a folyosót, hogy még a bejárati ajtóban ölelhessem magamhoz egy csók kíséretében. Mindezt egy gyors üdvözlésnek szánnám, de kezdek hozzászokni, hogy nálunk ilyen nem fog összejönni szinte soha. Érzem rajta, hogy kicsit meg is lepődik hevességemen, ahogy egyre szenvedélyesebben ízlelgetem párnáit, viszont nem enged el, szorosan húz magához, ami megnyugtat, biztonságban érzem magam.

            -          Van a szobádban síkosító? – húzódom el tőle annyira, hogy ezt a kérdést feltegyem, mire először meglepetten húzza fel szemöldökét, majd kitör belőle a nevetés.

            -          Mindig meg tudsz lepni. Szóval már nem fáj a feneked? – cirógat ruhán keresztül, én pedig szemeim forgatom kérdésére.

            -          Fájni nem fáj, már egyáltalán nem vészes, de ha nem, hát nem…

            -          Van – vágja rá gyorsan. – Van, mert mostanában velem alszol, úgyhogy gondoltam teszek oda is. Eddig nem volt rá szükség, senki nem jöhetett be a szobámba, de most, hogy te itt vagy nekem, azóta megváltoztak a szokásaim. Mindig felkészültnek kell lenni, sose tudhatom, mikor lesz rá szükség – húzza fel vállát, pajzán mosolya pedig sikeresen elfeledteti velem, mi volt eddig a bajom, minden érzékszervemmel csak rá figyelek.

            -          Oda is – ismétlem suttogva. – Úgy gondolod, szükség van ennyire, hogy mindenhol legyen? Szerinted bírnám tartani veled az iramot? Akkor talán, ha mondjuk, engednél cserélni közben…

            -          Próbálkozz csak, Taehyung!

            Tovább próbálkozom meggyőzésén, hogy hagyja magát nekem, miközben elindulunk az emeletre, ő pedig hozza minden cuccát magával, viszont ujjainkat összekulcsolva halad előre, egy pillanatra sem enged el, ami melengeti a szívem. Mire felérünk, már csak jól szórakozok saját magamon is, nem gondolván komolyan, hogy átvenném az irányítást, így már csak hagyom magam sodródni az árral, miután ledobja a táskáját és zakóját a földre, majd az ajtó és teste közé szorítva testem csókol meg. A légkör megváltozik, a szoba csendjét a mi sóhajaink hangja töri meg, miközben úgy faljuk egymást, mintha csak egymás vacsorái lennénk. Gyorsan gombolgatom ki ingjének minden gombját, majd húzom le válláról, hogy így az is a földön kössön ki. Az én felsőmtől is hamar megszabadulunk, csak ezután kap fel ölébe, én pedig azonnal dereka köré kulcsolom lábaim, hogy le ne essek, amíg az ágyba bele nem dob, majd felém mászva, már automatikusan hullámzom vele együtt, s emelem karjaim fejem felé, melyeken ő végigsimítva tartja is ott, újabb csókba hívva ilyen módon, hogy ne érhessek hozzá.

            Váratlanul villan be a fiatalkori énjéről a kép, majd alakul át az egész szenvedővé, amint Yoongi kiköti, majd bármi kertelés nélkül, durván dugja meg, melytől szerencsétlen csak sírni tud, ez mégsem változtat a helyzeten.

            Jungkook nyakam csókolgatja, én pedig csendesen sóhajtozva tűröm, próbálom az érzésre koncentrálni, rá, hogy velem foglalkozik, hogy most milyen. Igen, imádom, ahogy megérint, minden simogatását, az apróbb csókokat a bőrömön, azt is, ha éppen kiszívja, foltot hagy maga után. Szeretem, hogy ilyen tökéletesen néz ki, ilyen irigyelnivaló.

            Szenved, teljesen össze van zuhanva, azok a sötét szemek meg érzéketlenül néznek le rá, csak a maguk örömét keresik. A felette támaszkodó élvezi látni, ahogy fáj neki.

            Fejem rázom, szemöldököm ráncolom, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat. Most ne! Nem szabad! A jelen pillanatra kell koncentrálni, nem törődni azzal, mi volt.

            Magamat is meglepve húzom ki karjaim fogságából, majd lököm félre azzal a lendülettel ülve is fel. A levegőt szaporán kapkodom, csuklóim masszírozgatom, ahol fogott, pedig nem fáj, mellkasom mégis összeszorul. Nem tudom ezt megtenni, képtelen vagyok rá, mikor tudom, hogy hatalmas hibát vétettem. Nem fekhetek alá azzal a tudattal, hogy tisztában vagyok vele, azzal a férfival találkozgattam, aki tönkretette lelkileg.

            -          Tae? – ül fel, s közelít meg óvatosan, kezét vállamra téve. – Mi a baj? Ennyire rossz élmény volt a múltkori, hogy…

            -          Nem! – nézek először szemeibe, melyek kétségbeesetten csillognak. – Mármint de, rossz élmény, de már az rég nem számít.

            -          Akkor mi a baj? Te estél nekem, akkor most mi ez? – komorodik el.

            -          Én csak… - Szemei kíváncsiságtól telve csillognak rám, én viszont képtelen vagyok kimondani, mire jöttem rá. – Mégsem jó, még kényelmetlen lenne. Nem gondolkodtam tisztán, amikor megláttalak – adom be neki a féligazságot, ugyanis valóban nem bírtam kontrollálni magam.

            Magyarázatomra a már ismerős, perverz mosolyával reagál, ezzel pedig sikerül megnyugodnom, hogy elhiszi, amit mondok. Végül is, valóban kicsit kényelmetlen még, de nem lett volna vészes, ha odafigyel rám, kellően ellazít, ezért is kérdeztem rá a síkosítóra, hiszen azzal együtt már nem lett volna probléma, múltkor viszont szárazon indított.

            -          Még biztosan van dolgod, most jöttél meg egy elég hosszú tárgyalásról. Ettél már? – igazítom meg tincseim, miközben felállok az ágyból, ő pedig követi példám.

            -          Voltam étteremben, tudod, megadtuk a módját mindennek, ha már ilyen hosszúra nyúlt, de már tudhatnád. Sokat eszek étteremben, egyszer már biztosan mondtam. Éppen a munka miatt, ezért nincs is szükséges sokszor Seoyunra, bár mára behívtam, mert tudtam, hogy itt leszel.

            -          Persze, egyértelmű, hogy is gondoltam, hogy te megvárod a házi kosztot – forgatom szemeim, s már el is felejtem, mi volt néhány perccel ezelőtt a problémám, úgy veszem vissza félredobott ruhám, mellyel a másik is így tesz.

            -          Majd megvárom, ha megígéred, hogy te készíted – áll elém, majd államra fogva csókol meg. – Bár te is megtetted volna desszertnek, megértem, ha mégsem szeretnéd – süti le szemeit, majd táskáját felkapva nyitja ki az ajtót. – Viszont igazad van, van még dolgom, főleg egy ilyen tárgyalás után, úgyhogy…

            -          Hazavihetnél előbb. Azt szeretném, hogy te vigyél, ha már alig tudunk időt együtt tölteni. Holnap már gondolom, dolgozom, igaz? – húzom fel kérdőn szemöldököm, mire elmosolyodva bólint. – Remek! Legközelebb azért szólj magadtól, mikorra vagyok beírva, mert mint említettem már, szeretem a munkám, tehát nem érdekel, mennyit keresel mellettem, akkor is be fogok járni.

            -          Már most haza szeretnél menni?

            -          Még van mit csinálnom a lakásban is – felelem, mire csalódottan sóhajt fel, de egy újabb csókkal máris jobbkedvre derítem, így összeszedve magunkat, én a cuccaimat összepakolva, már megyünk is az autójához.

            Út közben faggatom arról, milyen volt a megbeszélés, kikkel volt, milyen céggel, ez mennyire befolyásolja az ő jövőjét, mi volt a tét, viszont hiába hümmögök igenlően, mintha megérteném, mit mond, a felét azonnal el is felejtem. Számomra ez bonyolult, természetesen neki könnyű, hiszen nagyjából születése óta ebben van benne, ezt látja. Egy olyan egyszerű személy, mint én, nehezen lehetne ilyen nagy ember, mint ő. Még mindig elképeszt, hogy mellette lehetek, hiszen ha belegondolok, valójában mennyire fel kellene rá néznem, meg mások fel is néznek, elérhetetlenné teszi, mégis itt ülök mellette az autójában. Fiatalabb tőlem, mégis sikeresebb, viszont minél inkább megismerem, annál emberibbnek látom, annál közelebb érzem magamhoz, nem tekintek rá úgy, mintha egy távoli, elérhetetlen férfi lenne. Mikor először megtudtam, ki is ő, emlékszem mennyire ledöbbentem, mivel hallottam már a vállalatukról a tévében is, meg alapjáraton a hírekben számtalanszor benne vannak. Egyszer azt hiszem olvastam magáról Jungkookról is, de homályos emlék, szerintem nem is nagyon érdekelt, hiszen úgy voltam vele, könnyű annak, aki beleszületik a sikerbe. Most már látom, hogy ettől sokkal többről van szó, ő igenis megdolgozik azért, amije van.

            Amikor kitesz otthon, s végre feljutok a saját lakásomba, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Nem bírtam volna tovább a szemébe nézni úgy, hogy tudom, Yoongi kicsoda. Nem tudom, hogyan talált rám, de úgy érzem, ez nem a véletlen műve. Van valami a háttérben, valami szándéka, amivel felkeresett, de érthető módon nem fogja az orromra kötni. Nem állhatok elé azzal, hogy tudom kicsoda, hiába vernék be egy szép nagyot neki, aminek a nyomát remélhetőleg évekig hordozná magán, csak azért, mert bosszút akarok állni Jungkookért, mivel tönkretette a lelkét. Ilyen tekintetben félek is tőle, ki tudja, mit tenne, ha nekiállnék. Ha anno képes volt egy mondhatni még kisfiút így bántani, akkor biztos vagyok benne, hogy nem ő volt az egyetlen.

Sokkal rosszabbat tett, amit elképzelni sem tudok? Igazán? Akkor meg fogod keserülni, ezt garantálom, Min Yoongi.