[OS] Ha biztonságban akarsz lenni, vigyázz magadra! ~ VMin

Cím: Ha biztonságban akarsz lenni, vigyázz magadra!

Író: Ayu

Besorolás: +18

Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook

Páros: VMin

Figyelmeztetés: vér, tragikus eset

Műfaj: dráma

Megjegyzés: Egy kis OS-sel érkeztem. Tudom, a vámpírossal is jöhetnék már, de egyszerűen annyira nem haladok vele, pedig ötlet az van, de valahogy mégse… így most inkább egy OS-sel készültem, ami egészen más hangulatú, mint az eddigiek, de azért remélem, lesz, akinek tetszeni fog! ^^
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

Volt már olyan érzésed, mintha az egész életed negatív irányba haladna? Mintha megoldhatatlanok volnának a problémák, melyek szembejönnek velünk az utcán, az iskolában, a munkahelyen, de még otthon is, a nyugodt, békés falak között, ahol legszívesebben csak pihennénk egy hosszú és fárasztó nap után, de arcon csap egy újabb probléma. Mikor úgy érzed, nem veszed magadra, túllépsz, alszol rá egyet, majd új nap, új kezdet néven vágsz bele a munkába, rá kell döbbenned, hogy semmi sem változott. A monotonitás nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra, s nem kérhetsz arra senkit, hogy ne is gondoljon olyan ostobaságokra, amikre szokott, hogy ne téged traktáljon a gondjaival, hiszen milyen barát lennél? Milyen családtag? Nem fordíthatsz hátat a problémáidnak, meg kell őket oldani, szembenézni velük, megbeszélni az illetékesekkel és a lehető legnyugodtabban állni a dologhoz.

            Sokakban megfordult már, hogy nem tudja, mit kezdjen az életével. Az érettségi után továbbtanul, de minek? A kérdések halmozódnak. Miért ezt a szakot választottam? Miért nem mentem inkább dolgozni? Miért nem tudom, mi legyen velem, hogy miben dolgozzam? Azt hiszem, azt választottam, ami a legkevésbé áll távol tőlem, de mégsem ez az, amit igazán szeretnék. Igen, sokakban ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódnak meg, de a kérdés az, hogy miért? Miért nem vagyunk képesek többre? Valóban nem tudjuk eldönteni, mit akarunk, vagy csak el vagyunk nyomva?

            Én személy szerint pszichológiát tanulnék az egyetemen, mégse tudok így tenni. Világéletemben érdekeltek az emberek, a velük való foglalkozás, a lélektan, a testbeszéd tanulmányozása és úgy érzem, megvan hozzá a tehetségem, az adottságom, hogy jó legyek ebben a munkakörben, de mégsem ülök az egyetemek padjaiban, hogy tanuljam ennek elméletét. Hogy miért nem? A válasz egyszerű. Nem kerülnék be. Hiába is próbálkoznék, nem vagyok gazdag, így kifizetni nem tudom a tanulmányaim, másképp pedig esélyem sincs. Úgy érzem, sok igazi tehetség el van nyomva emiatt.

            De miért is szeretnék ennyire pszichológiát tanulni? Az csak az egyik indokom, hogy szeretem a témát magát, de úgy érzem, sokaknak szüksége lenne rám. Segíteni szeretnék, mert a családomban, a barátaim között sokan vannak, akik rászorulnának a segítségre, de nem mennének el pszichológushoz, fel se fedezik magukban a lelki problémát, viszont én pillanatok alatt átlátok az embereken. Azt hiszem, magabiztosan kijelenthetem, hogy jó szemem van az emberekhez, könnyen kiismerem őket, még ha nem is mondom hangosan.

            Szeretnék segíteni, szeretnék mások kedvében járni, kedves lenni, felvillanyozni valaki napját, hogy ne a rossz dolgokra gondoljon, hanem gondoljon bele, az életnek milyen szép oldala is van. A rossz után mindig jön valami jó, ahogyan a mondás is tartja: „Nincs világosság sötétség nélkül.”.

A szobámban ülök, a rég írt naplómat lapozom vissza. Eleinte úgy vezettem, mint egy átlagos tini, de ez átment abba, hogy mindig akkor írjak bele, ha valami nyomja a lelkem. Nem írok mást, csupán az érzéseimet, s nem regélek sokáig, a lényeg ugyanúgy átjön. Valójában büszke vagyok magamra, hogy erős vagyok, hogy mennyi mindent megéltem, mennyi nehézséget, de mindemellett mennyi jót is. Ez talán furcsán hangozhat, de örülök a sok rossznak, ahogyan a jónak is. A rossz nélkül most nem az az ember lennék, aki vagyok. Talán másképp gondolkodnék, másképp élnék, máshol tengetném a napjaim. Az sem kizárt, hogy lázadó lennék, de lehet, hogy most vagyok az, ebben sem vagyok biztos. Nézőpont kérdése, ki hogyan tekint rám.

            A nevem Kim Taehyung, akinek az a célja, hogy segítsen az embereken, de nem tud tenni érte semmit. A fiú, aki nem tudja megvalósítani az álmát, aki hiába próbálkozik, úgy érzi, napról napra csak rosszabb. Az egyik hozzám közel álló barátom, Jimin az, akin szintén segíteni szerettem volna. Voltak problémái, de megszakította velem a kapcsolatot. Megpróbáltam megtenni a tőlem telhető legtöbbet, de azt hiszem, mindennek ellenére rosszul léptem. Segíteni akartam rajta, féltettem, mert gondjai voltak otthon, az iskolában, a baráti körében. Mindenkit kizárt az életéből, amitől én is hibásnak éreztem magam. Mások azt mondták, ne törődjek vele, nem én veszítek vele többet, ha hagyom elmenni, de nem tudtam annyiban hagyni. Egy ideig még próbálkoztam, el szerettem volna érni, de nem jártam sikerrel. Végül rábeszéltek, úgy döntöttem nem keresem tovább, nem fogok senki után sem ugrálni, hiszen egész életemben ezt tettem, azt hiszem, megtettem mindent, innentől nem lehet az én problémám az, hogy nem veszem őt figyelembe.

            Végül az iskola kapuin belül láttuk egymást, de elnéztünk a másik mellett. Jó néhány napig úgy tettünk, mintha nem is ismernénk egymást, ez a gondolat viszont nem hagyott nyugodni. Én nem akartam ennyiben hagyni, de tudtam, hogy haragszik rám, tudtam, hogy én is hibás vagyok, hiszen nem álltam ki mellette, mikor kellett volna, pedig ez az álmom. A célom, hogy segítsek másokon, egy rövidke másodperc alatt hullott porba. Én és a nagy szám, hogy hogyan szeretnék segíteni embereken, de akinek valóban el kéne a támogatás, azt hagyom elmenni. Barát az ilyen? Barátnak lehet-e tekinteni azt, aki a lehető legnagyobb bajban nem tart ki melletted? Lehet mentségemre mondani, hogy tényleg hosszú ideig próbáltam elérni, de meg kellett volna értenem jobban az ős szemszögét. Rá kellett volna döbbennem, hogy bár igaz, ő is tett rosszat, de mindenki megérdemli a segítséget. Ő rászorult volna, szüksége lett volna rám, de én hagytam elmenni, az árral úszni.

            Hogy őszinte legyek, belegondoltam a helyzetébe. A helyében én is vártam volna a támogatást, hogy kiálljanak mellettem, s ha el is utasítanak, jól esne a szívemnek, ha próbálkoznának, ha látnám, hogy számítok valamit. Viszont túl hamar feladtam. Végül mégis eljött a nap, mikor tudtam vele beszélni, mikor elmondott mindent, hogy csalódott volt, hogy nem álltunk ki mellette, hogy mennyire dühös volt, amiért ennyit ér a több éves barátságunk, én pedig bocsánatot kértem. Nem sűrűn kérek bocsánatot, az emberek megnyugtatására sem vagyok túlzottan képes szavakkal, de akkor őszintén gondoltam, így sikerült nagyjából rendeznünk a dolgokat, s azóta beszélünk.

Becsukom naplóm, hogy visszategyem a polcra, ahová való. Telefonomon megnézve az időt már pattanok is fel, hogy odaérjek a megbeszélt találkozómra Jiminnel, de már így is elkéstem. A fenébe, hogy elkalandoztak a gondolataim! Mindössze elővettem a naplómat, hogy visszaolvassak, mert még volt némi időm, de már nincs, sőt, mínuszban vagyok, úgyhogy szedhetem a lábam. Azt mondta, szeretne valami fontosról beszélni velem, én pedig még egyszer nem hagyhatom cserben. Nagyon remélem, hogy türelmesen vár, hiszen tudja, hogy elmegyek, meg fogom hallgatni, ennélfogva arra számítok, ha nagyon hiányol, legfeljebb felhív, hogy hol vagyok, de nem megy haza. Akkor aztán sokat érek azzal, hogy most szedem a lábam!

            Leintve a legközelebbi taxit indulok a megfelelő címhez, ahová egészen hamar eljutok, viszont végig ideges vagyok, hogyan is felejthettem el egy ilyen fontos találkozót. Jiminről van szó, ha ő komoly dolgokról akar beszélni, akkor ott tényleg oda kell figyelni, együtt kell éreznem vele, esetleg tanácsot adni, függően attól, mit fog mondani.

            A fejem legszívesebben a falba verném. Hogyan felejthettem el a naplóm olvasása miatt? Annyira elmerengtem a gondolataim között, annyira belemerültem, hogy mi volt, és hogy most mi van, hogy belefeledkeztem. Azért vettem elő, mert tudtam, hogy beszélgetni szeretne, így visszanéztem, régebben mik voltak, mert úgy érzem, komoly dologról van szó, így nosztalgiaképpen álltam neki áskálódni saját múltamban. Annyi mindent megéltünk együtt, hogy kár lenne veszni hagyni egy ilyen barátságot. Vigyázni kell rá, meg kell őrizni.

            Belépve a legalább 20 emeletes épületbe, azonnal a lifthez lépek, hogy az irodájába vegyem az irányt. Türelmetlenül dobolok ujjaimmal a gombok mellett, miközben a számokat figyelem a kijelzőn, ami azt mutatja, éppen hol is jár a kis doboz, melybe be szeretnék szállni. Idegesen fújtatok, mikor egy-egy számnál huzamosabb ideig elidőzik, ami arra enged következtetni, hogy többen ki és beszállnak, de végül hozzám is elérkezik. Megvárom, míg mindenki elhagyja, hogy aztán belépve, elfoglalva helyem, benyomjam a megfelelő emelet számának gombját. Az ajtók záródnak, végül lassan el is indulok felfelé. Ahogyan az kiszámítható, megállok emeleteken, a további személyek miatt, kiknek útja másfele vezet, mint az enyém. Legszívesebben rájuk szólnék, hogy hagyjanak már felmenni békében, de nem tehetem meg. Nekik is ugyanannyi joguk van ott állni, mint nekem, ráadásul bizonyára sokaknak szintén sürgető dolguk akadt.

            Mikor végre az én emeletem következik, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt és lépek a megfelelő irodának ajtaja elé. Megköszörülöm torkom, miközben odahajolok és megemelve jobb kezem, kopogok be, majd ezt követően be is nyitok.

            -          Megjöttem! Bocsáss meg a kés… - köszönteném, de a helyiség teljesen üres.

            Nagyokat pislogva nézek körbe, majd beljebb lépve várok a csodára, hátha felbukkan az egyik szekrény mögül, esetleg az asztal alól, hogy rám ijesszen, majd kinevessen, amiért bedőlök egy ilyen ócska trükknek.

De ez nem történik meg.

            -          Elnézést, Mr Parkot keresi? – csendül fel egy női hang a hátam mögül, mire nyomban 180 fokos fordulatot veszek.

            -          Uhm, igen, hozzá érkeztem. Szabad tudni, merre van? – kérdezem kíváncsian, mire elgondolkozik pár másodpercre.

            -          Legutóbb mintha felment volna.

            -          Fel? – húzom fel meglepetten szemöldökeim. – Hova fel?

            -          Néha kijár az épület tetejére egy kis friss levegőt szívni. Tudja, számára a fenti légkör gyorsabban elérhető, minthogy lemenjen a földszintre – mosolyodik el, amivel eléri, hogy az én ajkaim is mosolyra húzódjanak.

            -          Értem, köszönöm, akkor ott keresem – hajolok meg előtte, hogy aztán újból a lifthez léphessek, hogy felmenjek a legfelső szintre, ott pedig már csak egy kisebb befalazott részbe lépjek, majd onnan ki a szabad levegőre.

            A lift ajtaja újból kinyílik előttem, ekkor pedig már sokkal nyugodtabban lépek ki belőle, hogy aztán nagyra tárva az ajtót nézzek szembe a másikkal. Szemeim egy pillanat alatt nyílnak kétszeresükre, s már sietek is előre, de félúton megállok, ugyanis a másik fordít helyzetén, így szemben áll velem. A tető természetesen egy korláttal körbe van véve, az esetleges balesetek elkerülése végett, viszont Jimin annak másik oldalán áll, a szélét tapossa, s elég volna egy aprócska rossz mozdulat, máris lezuhanna húsz emelet magasról.

            -          Eljöttél? – húzódnak gunyoros mosolyra ajkai.

            -          Jimin! – szólítom kétségbeesetten, majd megpróbálom normális színbe hozni hangom. – Mássz vissza! Mit csinálsz? Áh, tudom már! Csak játszol, mi? Elhiszem, hogy biztosan nagyon szép a kilátás onnan, de én inkább azt mondom, mássz vissza, mert elég szédületes lehet ott – mosolyodom el, mintha valóban csak játék volna az egész, de szavaim mit se segítenek, továbbra is ott áll mozdulatlanul. – Jimin, kérlek!

            -          Ne csinálj úgy, mintha ennyire érdekelne – sóhajtja gondterhelten. – Ne próbálj meg aggódni értem vagy figyelni rám! Ha ennyire sokat jelentenék, akkor már réges-rég eljöttél volna. Tudod, hogy mennyit késtél? Egy egész órát.

            -          Tudom, tudom jól, hogy késtem, sajnálom is! Én el is készültem időben csak aztán… aztán elkalandoztam másfele és olyan gyorsan elrepült az a maradék idő, hogy észre se vettem, de már itt vagyok, ahogy ígértem, úgyhogy kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget, hanem mássz vissza! – indulok el felé határozott léptekkel, viszont ahogy egyre közelebb érek hozzá, hangja visszhangozva tölti be a teret, engem megtorpanásra késztetve.

            -          Ne gyere közelebb, különben leugrom! – Szinte ordítja a szavakat, én pedig egész lényemben összerezzenek. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki szórakozik. Látni, ahogy szemei könnybe lábadnak, miközben görcsösen szorongatja a korlátot, melyet nagyon remélem, hogy nem fog elengedni. Fejét lehajtja, kissé összegörnyed egész lényében, s csak annyit hallani, ahogy szipog.

            -          Jimin – szólítom meg lágyan, de nem mozdul. – Mi a baj? Mi történt? – tapogatózom a sötétben, ugyanis ennyire kiborulva még nem láttam.

Emlékszem a rég történtekre, még a képzésünk alatt, mikor kicikizték, ráadásul otthon is gondjai voltak. Akkor is tisztán emlékszem, mikor megbeszéltük a dolgokat, elmondta, hogy megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata, de végül javult a helyzet annyit, hogy lemondjon erről a tervéről. Soha többé nem esett ilyenről szó, most viszont meg megrémít. Köztudottan az az ember az, akiben megvan rá a hajlam, aki nem hirdeti, márpedig ő nem szólt egyetlen szóval sem arról, hogy annyira rossz lenne neki, hogy véget akarna vetni az életének. Sőt, azt hittem, már rég megváltozott, hogy akkor is csak ostobaságokon járt az esze, de nem tette volna meg, erre most itt áll a korlát túloldalán teljesen összetörve, nekem pedig ötletem sincs, mi lehet a probléma forrása. Már bánom, hogy nem siettem jobban. A fenébe is, hogy otthon dekkoltam, mikor tudtam, hogy találkozónk van!

-          Nincsen semmi baj, Jimin. Mindent meg lehet oldani. Kérlek, mássz vissza és megbesz…

-          Ezt nem tudod megoldani! – sziszegi, már úgy szorongatva a korlátot, hogy ujjai teljesen elfehérednek. – Ezt nem lehet csak úgy megbeszélni! Ezen nem lehet változtatni, megbeszélni, túllépni rajta! Azt hiszed, ha ilyen egyszerű lenne, itt állnék most? – emeli rám tekintetét, szemei pedig ijesztően vörösek a könnyei miatt.

-          Jimin…

-          Újra kezdődött minden ott, ahol félbe maradt – kezd el beszélni végre, amit én figyelmesen hallgatok. – Apám visszajött… visszajött… pedig… pedig évek óta nem láttuk, azt hittük, hogy minden rendbe jött, de nem, mert újra megjelent. Megfenyegetett. Azt mondta, hogy… bűnös leszek. Rám fogja kenni – remeg meg hangja, miközben suttogóra fogja, így előrébb kell hajolnom, hogy biztosan jól értsem, amit mond, de lépést nem merek tenni felé, mert nem kizárt, hogy a hirtelen elkapott hév miatt elengedi magát.

-          Mit fog rád kenni? Ha ártatlan vagy, nem lehetsz bűnös! Vagy tettél valamit?

-          Nem! – kapja fel fejét rám idegesen. – Már te is kételkedsz bennem? Akkor hogyan tudnám bizonyítani az ártatlanságom?

-          Én bízom benned. Tudom, hogy nem tennél semmi rosszat, de mondd el, mi történt. Mit tett apád?

A korlátot folyamatosan kisebb-nagyobb erővel szorongatja, fejét pedig újból lehajtja. Hangosan veszi a levegőt, könnyei megállíthatatlanul gördülnek le pirospozsgás arcán. Jobban szemügyre véve csak a nadrágjába dugott ingje van rajta, a zakó és a nyakkendő valahol lemaradt, ujja pedig fel van hajtva könyökéig.

-          Én csak annyit láttam már, hogy anyám a földön fekszik eszméletlenül, a saját vérében fürödve, mikor apám megjelent és a kezembe nyomott egy kést. – Hangja elcsuklik, sírása hisztérikus zokogásba megy át. – Azt mondta, hogy így már nem csak ő lesz a gyanúsított, hogy megvan a módszere rá, hogy engem helyezzenek vád alá!

-          Mi…? – rökönyödök meg a hallottak után, ugyanis lassan tudatosul bennem, hogy az édesanyja, az egyetlen, akit valamire tart, az apja, aki visszatért a régi bántalmazások után, megölte őt, aztán elintézte szépen, hogy Jiminre kenhessék az egészet. – Nem! Ezt nem teheti! Kérlek, Jimin, bízz a törvényben, el fogják kapni, te semmiképp sem lehetsz bűnös! Ártatlan vagy, nem tettél semmi rosszat!

-          És ezt mégis hogyan bizonyítsam be? A kezemben tartottam azt a kést, amivel leszúrta! Felfogtad ezt? – fújtat hangosan.

-          Miért jöttél be dolgozni egy ilyen után? Miért nem jöttél rögtön hozzám? Segíteni fogok, ahol csak tudok, nem hagyom, hogy bajod essen, és el fogják kapni apádat, erre megesküszöm! – próbálom tartani benne a lelket, de egyre idegesebbnek tűnik, mint akinek fejét teljesen ellepi a vörös köd.

Ajtó nyitódásának hangja szakít félbe minket, majd az a női hang hangzik fel, amelyet az irodájának ajtajában is hallottam. Hátrapillantok, hogy megbizonyosodjam róla, ő e az, de egyértelmű a válasz kérdéséből, hogy megtaláltuk-e egymást. A korlátnál állót hamar kiszúrja, és mellém siet, tekintete kétségbeesett, ahogy jobban végigméri a férfit, de ő újból elordítja magát, hogy ne jöjjünk közelebb. Hosszú percekig állunk némán, míg a másik megpróbálja összeszedni magát, végül túl megnyugodott tekintettel néz fel ránk kihúzva magát.

-          Már elkéstél, Taehyung – húzza halovány mosolyra ajkait. – Köszönöm, hogy itt vagy mellettem, hogy segíteni próbálsz, de tőlem már mindent elvettek.

-          Tényleg tudok segíteni! Tudom, hogy nem te tetted, és ezt te is nagyon jól tudod, úgyhogy együtt meg tudjuk oldani. Együtt bármire képesek vagyunk, érted? Csak annyi a dolgod, hogy mássz vissza – lépegetek óvatosan, minél lassabban felé, ő pedig csak őszinte mosollyal néz vissza szemeimbe.

-          Köszönöm, hogy hiszel nekem. – Azzal lehunyja szemeit, elengedi a korlátot és hagyja, hogy a gravitáció magához húzza.

-          Jimin! – Ekkor rajtam a sor, hogy felordítsak, s nem is kell több, már ott is termek a korlátnál. Egyik kezemmel megkapaszkodom benne, a másikkal a zuhanó test után nyúlok, melynek ujjait el is kapom, de az könnyedén csúszik ki szorításomból, ugyanis az idegességtől mindkettőnké izzadt lett. Úgy érzem, tennem kell valamit, és folyamatosan nyúlnék zuhanó teste után, de az egyre csak távolabb kerül tőlem, mindeközben pedig már hallom is a számomra idegen nőnek hangját, amint felhívja a mentőket, hogy siessenek a helyszínre.

Jimin után ordítok torkom szakadtából, melyet tudom, hogy még biztosan hall, s mintha fel is pillantana rám még egy utolsó másodpercre, végül ajkait mosolyra húzza, miközben vissza lehunyja íriszeit. Látom, amint egy kocsi tetejére érkezik, mely a csapódástól behorpad, a riasztója is bekapcsol. Több se kell, lábaim maguktól veszik az irányt a lift felé, mellyel elindulok le, de olyan lassan halad, ráadásul meg is áll a következő emeleten, hogy inkább kiszállok, és a lépcsőn indulok neki, már szinte hármasával szelve a fokokat. Viszonylag hamar le is érek, majd kirontva a mentők vészjelző hangjára leszek figyelmes, amint éppen ekkor érkeznek meg az utcába. Az emberek összegyűltek, mindenki a lezuhant testet szemléli, én viszont előrefurakszom. Szívem torkomba ugrik, levegőt alig bírok kapni. Észre sem veszem, de könnyeim már arcom áztatják, s kétségbeesett hangok ütik meg fülem, kérdezgetve, jól érzem-e magam, de választ nem bírok kipréselni magamból. Egyre lentebbről szemlélem a testet, melyet a mentősök óvatosan vesznek le a kocsi tetejéről, majd teszik rá a hordágyra. A járdán ülök, az emberek engem is körbevesznek, de alig látok. Minden homályos, torkom összeszorul, szívem erősen dübörög mellkasom fogságában. Légszomjam van. Nem kapok levegőt.

Egy férfi lép elém piros mentőruhában. Kérdezget, majd csak Jimin nevét sikerül kihallanom. Ennek hallatára rögtön bólintok, s rekedtes hangon közlöm vele, hogy ismerem, így felsegít, hogy én is a beszálljak melléjük a mentőautóba, ahol már lélegeztető géphez kötötték Jimint. Pulzusát nézik, s mindenki idegesnek tűnik. Mintha azt mondanák, nincs esély a megmentésére.

Meghalt.

-          NEM! – kiáltok fel, miközben felülök az ágyamban, kezem pedig magam előtt tartom kinyújtva, mintha csak barátom után akarnék nyúlni. Könnyeim potyognak szemeimből, de körbenézek a szobában. Délelőtt van, augusztus 23-a.

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Az álmomban Jiminnel szeptember 15-én találkoztam, azon a napon omlott össze, de mégis olyan valóságos volt az egész! Mindenesetre, minél több időt kell vele töltenem. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem fog történni semmi rossz, ugyanis ilyen valóságos álmom még soha nem volt. Félek, hogy teljesül, akkor pedig össze fogok omlani. Nem hagyhatom, hogy baja essen egy félreértés miatt. El kell kerülni minden rosszat. Szólnom kell nekik, figyelmeztetni őket, vagy csak egyszerűen úgy alakítani a dolgokat, hogy ez mind ne történjen meg, ők pedig észre se vegyék a változást. Mindenesetre még mindenki épségben van, és nem fogok többé elkésni. Ez az álom rádöbbentett arra, hogy jobban oda kell figyelnem másokra, mert minden apróság sokat jelenthet valaki életében.