Taehyung
A
kastélyba érve minden kíváncsi szemtől elbújva osontam fel a hálókörletembe,
hogy nyugovóra térhessek. Sokáig kimaradtam, ezért reménykedtem benne, hogy
senki nem keresett ez idő alatt és holmi magyarázkodás nélkül megúszom a
visszatérésem. Szerencsére a szobámba lépve, senki nem állt velem szemben, hogy
kínvallató padhoz vezessen, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaim.
Gyorsan levetettem ruháim, hogy ne abba a koszos parasztruhába menjek el a
fürdőbe, hanem valami itthoniban, amit viselve nem foghatnak gyanút, hogy
ellógok.
Már
alig vártam, hogy újra láthassam a következő napon Chimet. Szokatlan név,
bizonyára a szülei jókedvükben voltak, mikor adták a nevet, ezért kapta azt.
Bár, magamból kiindulva, hogy én nem voltam épp őszinte vele, ő mit gondolhat
arról, hogy egy darab betűnek becéznek? Mindenesetre, megfogott benne valami,
amit nem tudok hova tenni, mert egy férfi egyed még sosem fogott meg ilyen
szinten elsőre. Ráadásul még nem is voltam jómagam velem egyneművel, így
kíváncsivá tett, hogy vajon milyen lehetne vele is eltölteni egy éjszakát, nem
csak a kastély falai között élő nőkkel, akik mondhatni, már a háremembe
tartoznak. Milyen kár, hogy nem tarthatok azt! Elég sokan lennének benne és
most egy újabb taggal bővülhetne. Igazán örülnék neki, ha sikerülne elnyernem a
szívét, ha annyira megtudnám puhítani, hogy legalább egy alkalomra
megszerezessem magamnak.
Gyorsan
fogtam egy törülközőt és selyem köntöst, melyekkel indultam a fürdőbe, hol
reménykedtem, hogy csak én fogok tartózkodni ezekben a kései órákban. Nem
szerettem, ha más is van ott rajtam kívül, mert tudták, ki vagyok, így néha már
frusztráló, hogy megbámulnak. Természetesen, ennek örülök, hiszen csak növelik
az önbecsülésem, de huzamosabb idő után akkor is zavaró tényezőként tudok rá
tekinteni. Nem egy szolgálót már ilyen alkalmakkor sikerült megszereznem
magamnak, ami valljuk be, nem volt épp a legnehezebb feladat, mert mindegyik
széttett lábakkal vár szinte.
-
Szép estét, hercegem! – hajolt meg előttem
egy nő, amint beléptem a fürdőbe. Törölköző takarta testét, így nem sokat
láthattam belőle. Bizonyára már készül menni vissza a hálókörletébe.
Gyorsan
körbenéztem a helyiségben, majd megkönnyebbülten konstatáltam, hogy teljesen
egyedül leszek, ha ő is kimegy végre. Ezzel a tudattal léptem beljebb, bezárva
magam mögött az ajtót. Lassan kezdtem levetni ruháim, míg hallgattam, ahogy a
szolgáló pakolászik maga után.
-
Elnézést a zavarásért, de ha bármire
szüksége lenne, kérem, szóljon csak nekem – lépett mögém tartva a két-háromlépéses
távolságot. Felé fordultam, immár félmeztelenül, majd alaposan végigmértem.
-
Értem – feleltem. – Akkor akár segíthetsz
megmosakodni is – mosolyodtam el szemtelenül, mire láttam, hogy arca enyhe
pírba borul. Szerettem, hogy ilyen reakciókat tudok kiváltani akárkiből, és
most jobban belegondolva szükségem is volt valakire az éjszakára, hiszen a
Chimmel való találkozás eléggé felhevített. Szükségem volt egy kis lehűlésre,
amit pillanatnyilag benne láttam. Tökéletes lesz mostanra. Ő bizonyára többet
fog várni az egésztől, de nekem csak egy futó kaland lesz, amit hamar kifogok
verni a fejemből, mindössze pillanatnyilag szükségem van valakire, akin
levezethetem a felgyülemlett feszültségem.
Így
következett be az, hogy életem legelső alkalmával úgy feküdtem össze valakivel,
hogy közben végig egy férfira gondoltam.
Jimin POV
Mintha
a főszakács nyakba öntött volna egy lábasnyi forrásban lévő vízzel, édesapám
szavai a lelkemet forrázták le. Legnagyobb hitemet fektettem abban, hogy az
imént elhangzott kijelentés csupán felkavarodott elmém bugyuta játéka volt, ám
a helyzet nem úgy mutatta. Sajnos azt hallottam, amit kellett, de nem akartam.
A mai napon sokadszor fordítottam hátat jól nevelt énemnek. Miután
megbizonyosodtam abban, hogy jól hallottam-e, azon voltam, hogy apámat
lebeszéljem erről, és habár úgy hiszem, lehetetlen nem létezik, ez annak
bizonyult.
-
De apám! Az erőszak sosem volt megoldás, most sem lesz az! - Elnyújtott lépteit
nehézkesen tudtam követni, míg ő elszántan szelte a kastély folyosóit én inkább
egy megrémült kiscsirkére hasonlíthattam, ami serényen szedte vézna lábait,
csakhogy meggyőzze a kakast, hogy hatalmas hibát készül elkövetni. - Mégis...
Mit ártott Hwayae a királyságnak? -
A
király hirtelen megállt, ennek következtében akaratom ellenére neki ütköztem
vörös bársony palástjával fedett hátának. Megszeppenve és kissé imbolyogva
léptem hátra.
-
Jimin! Mondd, mégis miért ennyire fontos ez neked, fiam? Követsz, mint a
pestis, és csipogsz, mint a kakukkos óra! Legyen most már elég! - Sosem volt a
legeszesebb ötlet az uralkodót kihozni a sodrából, én viszont, megeshet, hogy
közel jártam ehhez. Ez viszont nem tántorított vissza attól, hogy megállítsam.
Számomra is kissé érthetetlen ok vezérelt, hogy miért éreztem ekkora
késztetést, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről, de meg kellett tennem. Talán
azért, mert sosem szerettem az erőszakos megoldásokat, mindig is igyekeztem a
dolgaimat nyugodt módon, logikusan elintézni, olyan módon, hogy az mindegyik
félnek kedvező legyen. Amint elfoglalom a helyem a trónon, az lesz az első,
hogy minden emberéletet követelő intézkedést eltörlök kezdve a nyaktilótól a
háborúig. A tudat sem hagyott nyugodni, hogy V hwayae-i, akinek az otthonát
Goyohan nemsokára megtámadni készül. Rengeteg minden ellenem beszél. Habár ő
nem tudja, én a király fia vagyok, akit beavatnak az ország ügyeibe, aljas
lennék, embertelen, ha a szemébe tudnék nézni azzal a tudattal, hogy a hazáját
nem sokára támadás éri, én pedig ügyet sem vetve rá lógatom a lábam a
folyóparton.
-
Miért kell más országot leigázni csak azért, mert a miénk nem halad? Egyáltalán
miért kell változtatni azon, ami mindenkinek kedvező? Egy királynak nem az a
feladata, hogy megfelelő, békés országot biztosítson a népének? Ahol boldogan
élhetnek, nem pedig háborúban részt venni? Behívnak rengeteg ember katonának,
hogy segítsenek egy ártatlan ország ostromában? Apám, egy országra rossz
hatással van egy háború, még a kezdeményezőről is van szó! Minden tartalék,
minden bevétel elhagyja a határokat a katonákkal együtt! Éhínség lesz és
szegénység!
Édesapám
vaskeze hangos csattanással érte bal orcámat, mire újra hátrahőköltem. Eddig a
dühtől forró arcomat most keze csapása égette. Ennél a pontnál már tényleg
beláttam, jobban járok, ha leállok. 22 évet leéltem úgy, hogy szidást ugyan
kaptam, de sosem bántották. Ez a pofon mintha egybesűrítette volna a múlt évek
elszalasztott lehetőségeit, habár nyomós okot sosem adtam erre a cselekedetre.
Most sem gyújtottam fel a vármegyét. Torkomon akadt a szó, bal kezemet sajgó arcomra
tettem, szinte azt se tudtam, most mi történt.
-
Engem ne oktasson ki egy taknyos kölyök! - Hangja hirtelen betöltötte a kastély
összes helyiségét, fogadok, még a kis lyukakban bujkáló egerek is visongatva
futkostak el - Goyohan királya vagyok, és a jó édesapád, nem egy utcaszéli
paraszt, akivel így beszélhetsz! Kinek képzeled magad!? Nem vagyok kíváncsi az
ostoba érveidre! Nem tudsz meggyőzni fiam, döntöttem! Háború lesz, akár tetszik
neked, akár nem! Ameddig ez a korona nincs a fejeden, neked semmi beleszólásod
nincs! Mit is értesz te egy ország irányításához? Alig nyílt ki a csipás
szemed, de már lehoznád a csillagos eget is! - Még mindig ugyanabban a pózban
álltam és szájtátva hallgattam apám bántó és agresszív szavait - Az ég
szerelmére, Jimin, 22 éves vagy, de még mindig szentül hiszel a csodákban...
Nőj fel végre! Ebben a világban a szép szó már csak legenda! Ne legyél olyan
kishitű, mint anyád!
Igyekszem
mindenkivel szemben elfogadó lenni, de azt senki nem tűrőm, hogy édesanyámat
akár egy szóval is gyalázza. Apám viszont most megtette, és még rosszabb, hogy
ekkor pillantottam még anyám könnyektől fátyolos tekintetét rám nézni tőlünk jó
pár lépésnyire, a falhoz dőlve. Mindent látott és hallott. Hallotta, ahogy
kisfiát szidják, és látta, ahogyan a király keze csattant arcomon. Tudtam,
szíve ekkor már romokban hevert, hiszen kölcsönös az, hogy nem tűrjük, ha
valaki bántja a másikat. Ám egyikőnk nem sincs világmegváltó szavunk a
királlyal szemben.
Apám,
látva anyám felé intézett sajnálattal teli tekintetem, hátra fordult, hogy
megnézze, ki olyan bátor, hogy legyen mersze jelen lenni ilyen helyzetben, majd
visszafordult és reszelősen hangjával a szobámba utasított.
A
düh, amit éreztem jobban hatalmába kerített, mint a már múló fájdalom a bal
arcomon. Vannak helyzetek, amikor az ember cselekedne, de nem teheti hiszen ezerszer rosszabbul járna, mint ahogy
épp a dolgok állnak. Ideges voltam, talán jobban, mint máskor bármikor.
Kudarcot vallottam, a probléma pedig nem szűnt meg, megeshet, hogy
rosszabbodott.
Az
előbbi incidens biztosan megbélyegzi az elkövetkezendő napok hangulatát,
nyomasztó csend fog uralkodni a kastélyban, hiszen mindenki hű lesz
makacsságához.
Talán
rossz családba születtem, és királyfi helyett jósnak kéne lennem, csakugyan
siralomházzá változott a királyi kastély. Anyám, apám és én mindannyian komor
hangulatunkban alig-alig szólítottuk meg a másikat, azt is csak a legfontosabb
helyzetben. Mindig ez van, és én annyira utálom! Nem is szeretek ilyenkor a
kastélyban lenni, ezért úgy döntöttem, teszek egy sétát a vármegyében.
Ahogyan
az elmúlt napokban, ma is mindenki serényen dolgozott, készült az egyre
közeledő ünnepségre, néha még úgy is éreztem, hogy láb alatt vagyok, holott
mindenki tisztelettudóan, mosolyogva üdvözölt. Látva ezeket a boldog
tekinteteket, összeszorult a szívem. Mindenki olyan békés, lelkiismeretesen
végzi a feladatát, biztonságban érzik magukat, hiszen még nem tudják, hogy mi
vár rájuk. Önként vagy parancsra részt kell venniük majd a háborúban... Ez
annyira nem illik Goyohan képéhez. Mintha a király nem ismerné a saját népét...
Borzasztó.
-
Felség, hogyan szolgál egészsége? - kérdezte egy ráncos arcú, idős ember háza
tornácáról szinte lereppenve abban a pillanatban, hogy meglátott.
-
Nagyszerűen, köszönöm! - mosolyogtam rá és már mentem is tovább, hiszen
lassacskán eljött az idő, hogy újabb találkozót ejtsék V-vel. Az elmúlt éjszaka
szinte kínszenvedés volt, mintha a percek hónapokká nyúltak volna, mintha sosem
akart volna eljönni a reggel. Ez idő alatt csak gondolkodni tudtam, aligha telt
el olyan perc, hogy ne a mai napon vívódjak. El sem tudtam dönteni igazán,
menjek-e el újra a folyóhoz és mintha mi sem történt volna, játszani azt V
előtt, hogy minden rendben, vagy gyáva módon futamodjak még. Végül próbáltam
azzal nyugtatni magam, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Ezúttal még elmegyek
a folyóhoz, próbálom jól érezni magam, aztán valami szánalmas kifogás
kíséretében búcsút intek V-nek örökre és elsüllyedek szégyenemben a királyság
egész nevében.
Ezt
fogom tenni.
Taehyung POV
Reggel
felfrissülten keltem fel ágyamban, meztelen testemet pedig csak egy vékony
takaró fedte, miközben szemeim lassan nyitottam ki, kilesve pilláim alól, fel a
plafonra, melyet a baldachinos ágy egyáltalán nem takart. Fejem felett
kinyújtva karjaim nyújtózkodtam, majd alkarjaim betéve tarkóm alá vezettem
tekintetem a mellettem fekvő cselédnőre, akit az éjszakára behívtam magamhoz.
Láttam rajta, hogy már ő is ébredezik, majd amint ez megtörtént, felém
pislogott ártatlan ez idáig szűzies szemeivel. Bármiféle bűntudat nélkül
sóhajtottam egyet és kénytelen voltam közölni vele a tényeket, miszerint
távoznia kell abban a minutumban. Muszáj volt elküldenem, hiszen semmiféle
érzelem nem kötött hozzá. Az éjjel sem rá gondoltam, mikor kényeztettem vagy
épp ő engem, hanem arra a személyre, akit akkor ismertem meg, Chimre, egy
férfira, aki nagyjából egyidős velem.
Körbenyaltam
kicserepesedett ajkaim.
Milyen
szép is lenne, ha sikerülne megszereznem legalább egyetlen alkalom erejéig.
Soha nem létesítettem még testi kapcsolatot egy velem egyneművel, de itt volt
az ideje, hogy ezen változtassak. Fogalmam sincs, hogyan, s miért, de vágytam
rá, akartam, érezni szerettem volna a bőrét a bőrömön, azokat a dús, puha,
cukormázédes párnácskáit, melyek megadva magukat, az én hatalmam alá
kerülnének.
Már
a gondolattól is apró nyögés szaladt ki számon, mire lehunytam szemeim. Ma
ismét találkozunk, és ezt ki kell használnom. Biztos, hogy lépni fogok a
kettőnk közti távolság leküzdésének érdekében. Mondjuk, elhívom valahova, hogy
ne csak a parton üldögéljünk. Megmutathatnám neki Hwayae szépségét, hiszen pont
olyan típusnak tűnik, aki odalehet az ilyenekért, a legapróbb dolgokért is,
melyek képesek örömet okozni, csak mindössze én élem hercegi kötelességeim ellenére
lazán, nem törődöm stílusban az életem.
Vártam
az órákat, hogy minél hamarabb elteljenek, amik szörnyen lassan teltek. Nem
igazán tudtam lefoglalni magam semmivel, kissé izgatott voltam, ezért
folyamatosan járkáltam mindenfelé a kastély falain belül. Egész addig
folytattam ezt, míg nem az istállónál kötöttem ki, és parasztruhában
felszerelkezve indultam neki utamnak, hogy arra a helyre száguldhassak, ahol az
előző napon is találkoztunk.
Hamar
megérkeztem a helyszínre, ahol ő már ott állt és apró kavicsokat dobált a
vízbe, de amint meghallotta a paták dobogását, arccal felém fordult, így a Nap
sugarai tökéletes szögből világították meg, kiemelve szépségét, mintha egy
isten lenne. Egy isten, akire szükségem van.
Leugrottam
a lóról, majd hagyva, hogy az menjen legelészni, Chim mellé léptem és széles
mosollyal ajkaimon hajoltam picit meg előtte, hogy üdvözöljem, mire ő is
ugyanígy tett.
-
Régóta vársz rám? – tettem fel a kérdést, hogy elindítsam valahol a
beszélgetést, mire a fejét rázta.
-
Nem, csak kicsit jöttem hamarabb – sóhajtotta fáradtan, majd lesütve szemeit
visszafordult a folyó irányába. Valami nem volt rendben vele. Biztos, hogy
történt valami, mert egyszerűen sugárzik belőle a negativitás. Történt volna
valami? Mi baja lehet?
-
Mesélj valamit, ha már itt vagyunk! – rántottam meg karjánál fogva és húztam le
magammal a kavicsos, homokos földre, hogy üljünk le. – Én arra gondoltam, hogy
nem kéne állandóan itt tengődnünk. Tudom, hogy goyohani vagy, de mit szólnál
ahhoz, ha elvinnélek Hwayae-ba? Megmutathatnám neked a királyságot, hogy milyen
gyönyörű. Biztos vagyok benne, hogy a lélegzeted is elállna tőle! Szép, fejlett
hely, és mivel úgyse tartozol a nagy emberek közé, simán átjöhetsz mindent
megnézni, mert te nem fogsz hadat üzenni a királyság ellen, hogy átvegyétek az
eszközeinket – mosolyogtam rá bíztatóan, miközben könyökömmel böködtem oldalát.
Szavaim mégse egészen hatottak úgy, ahogy azt elképzeltem. Sőt, szinte rémülten
nyíltak tágra szemei, mintha valami rosszat mondtam volna, holott ezek csak
tények. - Chim? Minden rendben? – húztam össze szemöldököm aggódva.
Jimin POV
Ez
most komoly? Alig érkezik meg, de máris szíven szúr mondandójával akarata
ellenére? Ez nehezebb lesz, mint ahogy kicsi naiv elmém azt gondolta volna.
Már
most feltűnt neki, hogy nincs rendben valami, ez is alátámasztja a róla
felállított képemet, miszerint származása ellenére igencsak értelmes és jó eszű
fiú. Volt valami, ami azt súgta, megbízhatok benne, így ajánlatát szívesen
elfogadtam. Mindig is hajtott a kalandvágy, habár eddig muszáj voltam
visszafojtani. Ám a mai alkalom tökéletesnek bizonyult, hogy egy kicsit
bűnbeessek, az otthoni légkör pláne egyértelművé tette, menjek csak, jobb, ha
most nem vagyok láb alatt.
-
Elnézést, kicsit elvesztem a gondolataimban, de minden rendben – húzódott mosoly
számra, mely inkább a sírástól görbülne, a hazugságok kapuját már most
kinyitottam. De mit is mondhatnék neki? Jobb ez így, azt hiszem. - Jó ötlet,
mindig is kíváncsi voltam Hwayaera! - Felpattantam és kezemmel tapsikolni
kezdtem, mint egy izgatott kisgyerek.
V
úgyszint felállt és halkan nevetett, talán viccesnek találta viselkedésem - Ez
a beszéd! Mellesleg meglepett, hogy átjöttél - mosolya arcát díszítette még
akkor is, mikor már a lovához lépett, hogy nyergébe pattanhasson.
-
Na igen, gondoltam itt várlak meg. Addig is telt az idő, amíg átgázoltam a
folyón - reagáltam megjegyzésére.
-
Igencsak lassan jöhettél, ha több időbe telt egy szempillantásnál. Netán
hosszában szelted át? - kuncogott ismét. Úri énem nem szokott az ilyesfajta
viselkedéshez, hogy egy ember a jelenlétemben ennyit nevetgéljen, ráadásul
rajtam, vagy legalábbis a cselekedeteimen. Ezért volt az, hogy erre nem tudtam
mit mondani, így csak, gondolataim szerint, bugyuta módon vigyorogtam.
Mikor
már mindketten lovaink hátán ültünk V elindult a folyó mentén, én pedig
szorgosan követtem. V úgy tűnt nekem, beszédes fajta, ám eddigi utunkat nem
nagyon töltötte meg hangja, az enyémet pedig még annyira sem lehetett hallani.
Kérdezgetett mindenfélét, mit a másikról jó tudni, és miután illedelmesen
válaszoltam, visszakérdeztem, mire ő is beszámolt. Ha kezemet hevesen dobogó
szívemre tenném, belátnám, nem is nagyon bánom, hogy ezidáig nem igazán
elegyedtünk szóba. A lelkiismeret-furdalás, és a magammal szembe érzett utálat
jobban elterelte gondolataimat, mint V, holott ennek fordítva kéne lennie.
Utolsó találkozásnak tervezem a mait, most először és nagy valószínűséggel
utoljára azt fogom tenni, amit a pillanat heve rám parancsol. A következménye
rosszabb úgysem lesz, mint annak, ami engem annyira nyomaszt. Ennek okán
igyekszek a lehető legnagyobb mértékben V-re figyelni ezalatt az idő alatt,
kisebb-nagyobb sikerrel.
-
Elárulod, hova megyünk? - törtem meg a pillanatnyi csendet. Mivel sosem voltam
még más országban, már most furcsa érzés ölelt körül, holott ha balra
fordítottam a fejem, a folyó túloldalán még Goyohan búzaföldét lengette a szél.
Ennek ellenére már ekkor idegennek éreztem magam itt.
-
Annyi mindent szeretnék megmutatni, azt se tudom, hol kezdjem, ezért azt
mondom, menjünk sorba! Nemsokára itt lesz egy falu, úgy hiszem, tetszeni fog! -
Aranyosnak tartottam lelkesedését, szépen ívelt barna szemei talán jobban
csillogtak, mint a folyó hömpölygő vize, bizonyára szerette hazáját, és
büszkeséggel mutogatta másnak. Milyen ember lennék, ha megakadályoznám ebben?
Ma úgy terelhet, mint egy birkát, én pedig igyekszem élvezni a nap minden egyes
itt töltött pillanatát.
Beérve
a falu határába meglepettség fogadott, alig van még itt egy-két ház, de
mindamellett, hogy teljesen máshogy néznek ki a goyohanihoz képest, már most
tele van élettel. Boldog, hangosan nevetgélő gyerekek futkároztak, néhányan
ügyet sem vetettek ránk, lovaink előtt vagy épp között kergették egymást.
Idősebb emberek házaik ajtajában, tornácain üldögéltek, láthatóan mind
gondtalanul társalogtak szomszédjaikkal, jó barátaikkal. Néhol vidám dallamok
is felcsendültek, az egész légkör duzzadt az energiától, az élet szeretetétől.
Én nem azt mondom, hogy a mi népünk csupa mélabús, komor ember, de ilyesfajta
zsongással még nem találkoztam egy faluban.
V
újboni nevetése ismét magára hívta a figyelmem, megint csak furcsállva néztem
rá, ezúttal mit tart ennyire mulatságosnak?
-
Hát te meg mit találsz ilyen viccesnek? - Szemöldökömet ráncoltam, amint arcát
fürkésztem. Hogy rajtam mennyire el lehet szórakozni, nem is hittem volna...
-
Imádnivaló, hogy mennyire el vagy kápráztatva! - Imádnivaló? Ilyet se mondtak
még rám. Imádnivaló. Érdekes - Kapkodod a tekinteted, mintha az ég megnyílt
volna. Várj még, ez még csak a kezdet! Nem sokára olyanban lesz részed, amiben
talán még soha. - Ekkor már sejtelmesen vigyorgott, mintsem szórakozottan, nem
teljesen értettem, mit akar ezzel mondani valójában. Nos, majd kiderül.
-
Meglepő, hogy egy faluban is ekkora élet van. - Vállat rántottam és ismét az
előttünk elfekvő földutat néztem, amit néhol tócsa vagy sár tarkított,
valószínűleg esett mostanában.
Falu
ez egyáltalán? A Nap még majdnem az ég közepén járt, mikor elindultunk, most
viszont már kezd a horizont narancssárga színeket ölteni és még mindig itt
vagyunk. Bár, ha jobban belegondolok, miattam haladtunk szinte tyúklépésben.
Beljebb érve már vezettük lovainkat, és V rögtön boldoggá tett, mikor elvitt a
helyi vásárba, ha én egyszer beteszem egybe a lábam, akkor bizony számolni kell
azzal, hogy az idők végezetéig ott leszünk, ugyanis nagyon szeretek a sorok
közt járkálni, mindent megnézni, holott pénzt nagyon ritkán hagyok ott. Nem is
várják el, sőt, csak a két szép szememért ajándékoznak meg mindenféle
portékával, na meg azért, mert a király fia vagyok. Feltűnt viszont, hogy sokan
furcsán, távolságtartóan reagálnak V jelenlétére vagy épphogy nem a lábai előtt
hevernek. De ez mintha neki fel sem tűnne, én viszont észrevettem. Megfordult a
fejemben, hogy rákérdezek ennek okára, de mintha tudta volna, hogy erről akarom
faggatni, mikor már épp szólásra nyitottam a számat, megelőzött és felhozott
valamit. Egy idő után már feladtam, nyílván nem akart róla beszélni, én pedig
tiszteletben tartom.
-
Leszakad a lábam - jegyeztem meg alig hallhatóan, de V-nek meg talán a
tökéletesnél is jobb hallása van, meghallotta nyavalygásom, karon ragadott és
bevonszolt egy épületbe.
Belépve
megcsapott valami számomra szokatlan, émelygős szag keveredve a szivarokból
áradó bűzzel, fintorogva orromat kezdtem dörzsölni, hogy hozzászokjak. Az imént
időm sem volt megnézni, hova is hozott be, olyan hirtelen kezdett el húzni maga
után.
-
Na Chim, ez a te napod, mondd, mit szeretnél - csicseregte a tőle már
megszokott módon, és helyet foglalt egy mellette lévő széken. Ekkora már
világossá vált, hogy egy kocsmába jöttünk. Ez ám a királyi hely...! Sosem
voltam még egyben sem, alkoholt sem ittam soha, és nem most szerettem volna ezt
megtenni, de úgy tűnt, ez a nap sok szempontból a legelső lesz.
-
Hát... - mintha olyan hatalmas háttértudással rendelkeznék, inkább én kérdezném
meg, hogy mi az, amitől nem halok meg – Rád bízom - vigyorogtam rá. Igyekeztem
elrejteni ezzel kapcsolatos tudatlanságom, annyi okot adtam nevetésre, hogy azt
hiszem, mára már elég.
Furcsa
dolog ez az idő. Egyszer lassan telik, máskor pedig rohan, mintha üldöznék.
Most is elszaladt, mintha nem is lett volna, nem is tudom, minek köszönhető.
Talán V társasága és az a jó pár adag ízetlen, de édeskés soju, vagy épp a
zavaros makkolli tehet arról, hogy elvesztettem időérzékem és a Nap is már
jócskán nyugovóra tért. Annak ellenére, hogy ezelőtt számhoz sem emeltem az
alkoholt, mondhatom, elég jól bírtam, bár tény, kezdett bonyolulttá válni az
egyenesen járás művészete.
-
Tetszik ez a falu, V, én mondom, barátom, ideköltözök! - mondtam rikkantva,
igencsak jó hangulatba kerültem az elmúlt pár órában.
-
Úgy legyen, Chim - vigyorgott V. Poharát felemelte, ami csilingelve ütközött az
enyémnek. Megszámlálhatatlanul sokszor koccintottunk az este folyamán, ha
bejött valaki azért, ha kiment azért, de ha épp megtetszett a poharak
koccanásának hangja, akkor meg azért.
-
Azt mondtad, mutatsz majd valamit... ami tetszeni fog - mondtam kissé
nehézkesen és felkönyökölve az asztalra kezeimmel közre fogtam kicsit égő
arcomat.
-
Oh, igen! - mutatta fel mutatóujját és már megint karon ragadva húzott maga
után. Kérdezhettem volna, hogy hova igyekszünk, de nem érdekelt annyira.
Menjünk!
Egy
szoba ajtajához értünk, aminek kulcsát V nadrágja zsebéből halászta ki egyik
kezével, míg másikkal még mindig csuklómat szorította, mintha el akarnék
szökni, holott én inkább jobbnak láttam a falnak támaszkodni.
-
Itt. - Épphogy mondtam volna valamit, egy szempillantás alatt a szoba falának
tapasztott. Kezei biztosan és erősen szorították vállamat a sötét falhoz,
ezúttal sem menekültem volna, nem is tudtam, mi folyik itt. Közelebb hajolt,
túl közel, lélegzete arcomat karcolta, szemei pedig a meglepettségtől szétnyílt
ajkaimat vizslatta.
-
Mit akarsz, V? - kérdeztem szinte suttogva, nem is tudom eldönteni, féltem-e,
de hogy sikerült összezavarnia, az biztos.
-
Téged - morogta mély hangon, a pokol tüze égett szemeiben. Ajkait, mit eddig
meg-megharapdált, hirtelen enyémnek nyomta, mintha az élete múlna rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése