[21/?] A vámpírok legnagyobbja - Csábítás

Írta: Ayu

Jimin POV

            Látom az arcukon, hogy megrémültek az eléjük táruló látványtól, hiszen az asztalsorok mind telis-tele vannak hozzám hasonlókkal, mivel a mai nap az, mikor a világ minden pontjáról a lehető legtöbb fontos vámpírt elhívtam magamhoz Megbeszélést kellett tartanom velük, aminek már persze vége, így csak kíváncsiságuknak szerettem volna eleget tenni, hogy bemutassam nekik azt a két személyt, akik az én jobbomon és balomon fognak állni a későbbiekben már vámpírként. Vannak olyanok, kiknek ereje vetekszik az enyémmel közülük, de ettől függetlenül én vagyok a legerősebb, a legkiemelkedőbb alak mindközül, éppen ezért van az, hogyha én úgy óhajtom, akkor az összesnek egytől egyig a lábaim előtt kell hevernie, hogy készségesen a szolgálataimban állhassanak. Ez talán kissé túlzásnak hangzik, de ez így működik. Amióta az eszemet tudom, arra neveltek, hogy viselkedjek a rangomhoz méltóan, hogy ne engedjek senkinek, hogy legyek rideg, kőszívű, mindössze azért, hogy ezt a hatalmat megtarthassam. Nem szabad abba a hibába esnem, mint az apám, mert igen, a vámpíroknak is lehetnek gyermekeik. Nem a legtermészetesebb módon vagyunk összeeszkábálva, de bonyolult lenne megmagyarázni. Valójában ez az ok, amiért nagyon sokan vadásznak ránk, mert kíváncsiak a felépítésünkre a tudósok, mindent tudni akarnak, miért véren élünk, miért jobb az emberi, mint az állati, hogy hogyan fejlődtünk egyáltalán ki, hogyha hideg a hőmérsékletünk, hiszen nincs vérkeringésünk, akkor hogyan lehetséges, hogy ugyanúgy tudunk élni, mint a közönséges emberek. Mindezek összességére még én se nagyon tudnám megadni a megfelelő választ, hiszen nem foglalkoztam ilyen apróságokkal, mert nekem ez a lételemem, én így nőttem fel, nekem az a furcsa, hogy az emberek olyannyira mások.

            Magabiztos léptekkel indulok meg a két sor között, mögöttem Taehyunggal és Jungkookkal, akik megilletődve néznek körbe, majd a saját helyemhez érve, az egyik asztal végénél leülök középre, majd a két szabad helyre, ami más vámpírok mellett van már, de közvetlen mellettem szinte, helyet foglalnak ők is. Balomon Tae, jobbomon Jungkook. Élvezem a helyzetet, ez természetes, hiszen most nem tehetnek ellenem semmit. Az asztalon ételek vannak felsorakoztatva, amiket beszereztem e nemes nap alkalmából, így szemeimmel jelzem mindkettejüknek, hogy szolgálják ki magukat, ha ennyire éhesek voltak. Míg ők lassan ügyetlenkedve, remegő kezekkel szervíroznak a tányérjukra egy keveset mindenből, ismételten felállok és körbenézek a társaságon, majd megköszörülöm a torkom, hogy csendre intsek mindenkit. A közelünkben ülők közül páran elhallgatnak, de a többség tovább folytatja a lakomát, mit se törődve azzal, hogy már visszatértem, így egy hangosabb torokköszörülést intézek meg feléjük.  Erre már viszonylag többen csendben maradnak és könyökkel bökdösve a mellettük ülőt figyelmeztetik a másikat is arra, hogy figyelni kellene. Lassan teljes csend telepszik az étkező csarnokra, amit a két velem szemben ülő fiú reszketve tűr.

            Mély levegőt veszek, hogy belekezdhessek mondandómba.

-        Már a lényeget kiveséztük, de szeretnék pár utolsó szót szólni – kezdek bele éppen olyan hangerővel, hogy mindenkihez eljusson szavam. – Ti kértétek, így hát itt a lehetőség, hogy szemügyre vehessétek azokat, akik sokat fognak segíteni a jövőben. Rájuk kell számítani, hiszen bennük megvan az a plusz, ami nem sokakban, sőt még közületek se sokakban. Nem szeretnék ezzel senkit sem lealázni, de ezek tények. Habár most nem úgy tűnhet, hogy összességében készen állunk a tervünk véghezviteléhez, de fogok tartani kiképzést, ugyanúgy, akárcsak az újaknak, de sokkal komolyabb lesz. Ahogy említettem is már, sokkal nagyobb összefogásra van szükségünk, mint valaha. Ez már nem az a régi század, melyben a legtöbben éltünk. Sokkal komolyabban veszik az emberek a dolgukat, így hát megkérnék mindenkit, hogy tegye meg a lehető legtöbbet nem csak társaiért, hanem saját magáért is. Tudjátok nagyon jól, mekkora veszélyben lehetünk, ha nem vagyunk elég óvatosak és felkészültek. Mindenesetre bízom bennetek annyira, hogy tudjam, képesek vagytok bármire, ha a szükség úgy kívánja. – Tekintetemmel körbepásztázom a termet, majd ismét mély levegőt veszek. Lezártnak tekintetem a megbeszélnivalóink sokaságát, így az előttem lévő poharat megragadva emelem azt a magasba. – A szebb jövőre! – kiáltom, mire mindenki más is követi a példámat, a vörös folyadékot, mely benne áll vigyázva, ne löttyenjen ki, a fejük fölé emelik, miközben felállnak és elharsogják egyszerre ugyanazt a pár szót, melyek az én számból szöktek ki pillanatokkal ezelőtt. A poharat szám elé helyezve lassan kortyolok az édes vérbe, mely benne áll.

Kíváncsi lennék, vajon Taehyung és Jungkook tudja-e, mi folyik körülöttük. Róluk is beszéltem a jelenlétükben, de eléggé körülírtam a dolgokat, hogy ne sejthessenek túl sok mindent. Szeretném, ha előbb sikerülne elnyernem a bizalmukat, sőt! Azt szeretném, ha egyenesen megszeretnének, olyannyira, hogy egyetlen szavamnak se tudjanak ellent mondani. Na, majd akkor azt hiszem, eljön az ideje annak, hogy átváltoztassam őket. Szükségem van rájuk, mindkettejükre. Túl sok lakozik bennük, több mint gondolnák. Érzem, érzem, ahogy rájuk nézek, ahogy viselkednek, a gesztusaikban, mindenben. Csak Taehyunggal kell vigyáznom. Nagyon úgy tűnik, hogy nem fog könnyen engedni, de mégis van benne valami, ami arra ad bizonyosságot, hogy könnyű dolgom lesz vele is. Nagyon makacs, ezért nem valószínű, hogy minden csettintésemre ugrani fog, Jungkook ilyen szempontból sokkal egyszerűbb eset, de mégis valamiféle kötődést érzek az irányába, amit tudom, hogy ő is észrevett már.

Halovány mosollyal ajkaimon foglalok helyet. Tudattam vámpír társaimmal, hogy lassan indulhatnak útjukra, vagy haza, vagy maradhatnak szállásolva, hiszen a kastély elég nagy ahhoz, hogy elférjünk mind. A mosoly mégsem emiatt húzódott szét arcomon. Mikor idefele jöttünk, feltűnt, valami határozottan megváltozott. Nem mernék biztosra kijelenteni semmit, ráadásul lehet, más van a dologban. Lehet, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy én azt képzeltem, hiszen benne van a pakliban, hogy az, hogy mindkettejükkel beszéltem, sikeresen összeugrasztotta őket. Mégis bízom abban, hogy nem így történt. Az is lehetséges, hogy csak rosszul láttam, de nem csak idefele jövet volt furcsa Taehyung járása, de mikor leültek egymással szemben, mintha grimaszba futott volna arca. Ezzel nem tudtam különösebben foglalkozni, hiszen mindenképp beszélnem kellett a néphez. Bár, mi van, ha csak színészkedik, hogy átverjen? Ez is simán lehetséges, hiszen legutóbb nagyon dühös volt rám, mielőtt elraboltam volna őt is.

Az idő teltével már csak mi maradunk hárman a teremben, mikor is már sokkal nyugodtabban eszik az ízes falatokat, mint előtte. Amint távozott az utolsó vendégem is, hangosan eresztették ki magukból a levegőt és engedték le vállaikat.

Széles vigyorral pillantok felváltva rájuk.

-        Ennyire feszengtetek? – kuncogom, mire csak egy szenvedő nyögéssel felelnek. – Pedig jobb lenne, ha hozzászoknátok ehhez, mert gyakori látogatások lesznek, így bizonyára sűrűn fogtok találkozni párjukkal – magyarázom mosolyogva.

Az idősebbik arca grimaszba rándul, majd mintha csak eszébe jutna valami megenyhült arccal, széles mosollyal fordul hozzám. Egy pillanat erejéig a vele szemben ülőre nézek, hátha kitudok olvasni valamit tekintetéből, de csak ugyanúgy folytatja lassú falatozását, mint eddig.

-        Most, hogy csak hárman maradtunk – kezd bele az idősebb. – Azt hiszem, újból önmagunk lehetnénk. Beszélhetnénk sokkal őszintébben egymással. – A következő pillanatban felkönyököl az asztalra, tenyereiben támasztja állát és ártatlanul pislogva néz fel rám.

-        Mire gondolsz? – húzom fel kíváncsian szemöldököm.

-        Mondjuk, mesélhetnél arról, amiről nekik is – biccent oldalra, utalva az előző tömegre. – Igazán kíváncsivá tettél. Olyan sejtelmes volt az egész, hogy muszáj megkérdeznem, miről folyt a téma.

Hozzá hasonlóan, de én csak jobb tenyeremben megtámasztom állam, így közelebb kerülve hozzá. Elmosolyodom kíváncsiságát hallva. Oldalra biccentem fejem, majd az asztalra nézek, hogy keressek bármit, amivel betömhetem a száját. Egyelőre nem tudhatnak a nagyobb részletekről. Elég, hogy Jungkook tudatában van annak, hogy át fogom változtatni, annak pedig már mindketten, hogy össze akarom hozni őket. Bizonyára megbeszélték. Biztos vagyok benne, hogy kibeszélték az egész dolgot, hiszen nem véletlenül ültettem bogarat a fülükbe.

Egy tányéron akad meg a tekintetem, amin gyümölcsök sokasága sorakozik. Átnyúlok minden felett, hogy magunkhoz húzhassam, majd csak ezután tekintek újra Taehyung szemeibe.

-        Majd, ha megérettél rá, elmondok mindent – feleltem sejtelmesen, mire megrándultak izmai. Csak nem ideges? A gondolatra ismét el kell mosolyodnom. Annyira makacs, de most mégse tesz semmit, helyette inkább leteszi karjait az asztalra maga elé és a vele szemben ülő fiúra néz.

-        Én már igazán megérettem rá – pufogja.

-        Igazán? Akkor azért duzzogsz most, mert annyira felnőttél? – vigyorgom, mire egy sötét pillantással illet felhúzott ajkakkal. – Mondták már, mennyire aranyosan festesz ilyenkor, mikor duzzogsz? – húzom az agyát. Elég volt ennyit mondanom, máris arca pirospozsgás színt ölt.

Száját szólásra nyitja, majd be is csukja azt. Köztem és barátja között váltogatja figyelmét, majd ezt megelégelve hüvelyk-, és mutatóujjam közé kapok egy epret, melyet arca elé tartok. Megilletődve nyitja tágra szemeit és néz meredten a kezembe vett gyümölcsre, majd szemeimbe.

-        Nem szereted az epret? – biccentem kicsit jobbra fejem, miközben igézően pislogok rá. Szinte érzem a levegőben, ahogy már ennyitől megnövekszik a tesztoszteronszintje. Elképeszt, milyen hatással vagyok rá ilyen hamar. Érdekes személy, akivel szeretnék minél több mindent kipróbálni a későbbiekben, hiszen tisztáznom kell magamban is, mi ez kettőnk között.

-        D-de… - motyogja zavarában. A következő pillanatban határozott mozdulattal nyúl egyik kezével a gyümölcsért, melyet nyomban el is rántok tőle.

-        A-a! – rázom fejem helytelenítően. – Csak a kezemből – adom ki az utasítást, mire elfehéredik arca. – Harapd!

Nagyot nyel, mielőtt bármit tenne, majd óvatosan hajol előre kezemhez, melyet újból felé tartok és ajkait szétnyitva fogai közé veszi a zamatos ínyencséget, melyekkel lassan elharapja azt. Puha párnái, ahogy rácuppannak az édes vérszínű finomságra, csak még kívánatosabbá teszik számomra. Nyelvem ismét kidugva nedvesítem be ajkaim, miközben le nem veszem pillantásom róla. Amint lenyelve az első falatot ismét visszahajol kezemhez, nagyon ügyel rá, hogy ne érjen hozzám egy kicsit se, de persze ez kivitelezhetetlen. Minél pontosabb próbál lenni, de végül amint összezárja száját, ujjaim végét is végigsimítja velük, majd nyomban elfordul és lassan rágcsálva az epret szenteli figyelmét a tányérjának.

-        Milyen édes vagy – mosolygom, miközben szemem sarkából észreveszem, hogy Jungkook talán kissé féltékenyen pillant Taehyungra. Ez elégtétellel önt el. Szóval zavarja, ha vele nem foglalkozom?

-        Akkor most egyél te az én kezemből! – ragad meg Taehyung is egy darab epret, majd felém tartva várja izgatottan csillogó szemekkel, szöges ellentéteként az előbbi viselkedésével, hogy elfogadjam és tegyek ugyanúgy, ahogyan neki is kellett alig fél perccel ezelőtt. A várttal ellentétben viszont kikapok kezéből a gyümölcsöt, és én tartom ajkaihoz.

-        Edd meg te! Aztán utána, hogy Jungkook se maradjon ki, megetethetitek egymást is. Szívesen végignézem – vigyorgok önelégülten, mire mindketten kissé pirulva kapják fejüket a másikra. Valami határozottan megváltozott közöttük.

A viaskodással ellentétben Taehyung sokkal érzékibben hajol az eperhez és sokkal nagyobb odaadással és érzékiséggel falatozza el, mint első alkalommal. Szemei csak úgy csillognak, szinte már érezhetően fűti a levegőt erotikával, ahogy egyre ribancosabb módon falatozza el.

-        Nem lenne ellenemre, ha mindig így viselkednél és nem pedig lázadnál – próbálok hatni rá, mire szándékosan nyalva körbe száját, ami a rossz pulya és a szexisség között helyezkedik el valahol. Elképesztő, hogy képes vonzani magához másokat. Még engem is képes megrendíteni, ami azért valljuk be, nagy szó. Van benne valami, amit nem tudok hova tenni, de minél hamarabb ki kell derítenem, ha úgy szeretném, hogy minden a terveim szerint menjen. Nem szabad, hogy bármi erősebb kötelék fűzzön hozzá. Sokkal inkább arra kell hajtanom, hogy ő érezzen irántam többet, hogy a szolgálataimba tudjam állítani. Nem szabad megrendülnöm, hiszen apám is mindig ezt tanította, hogy erősnek kell maradnom és kitartanom az örökkévalóságig, hogy mindenki a lábaim előtt heverjen, ezt pedig nem egy ilyen fiatal emberfiú fogja tönkretenni, aki mit se ért az egész létezésemhez és állandóan csak lázad.

Végül hagytam, hogy viszonylag nyugodt körülmények között fejezzék be a vacsorájukat, amiből nagyon sokat ettek. Valóban nagyon éhesek lehettek már. Eszembe se jutott, hogy nekik életfontosságú rendes ételhez jutniuk. Jungkooknak elintéztem, hogy mindig legyen étke, de most teljesen megfeledkeztem az egészről. Nem akartam zavarni őket, hiszen minél tovább vannak összezárva ilyen összezavart gondolatokkal annál jobb. Talán már sikerült megindítanom bennük valamit, talán már történt valami, talán nem. Talán összevesztek, talán sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint gondolni merné bárki. Édes mindegy. Éjjelre még összezárom őket ugyanoda, majd másnap gondoskodom a megfelelő élelmiszer ellátásukról is, aztán én elmegyek az iskolába és elrendezek mindent Taehyungról is akárcsak azt tettem Jungkookkal. Remélem, nem fog sokáig tartani és sokkal egyszerűbb dolgom lesz. Minden sokkal jobb, ha a szülők megadják magukat pillanatok alatt. Az én szavamnak ellenszegülni nem kellemes. Sajnáltam az otthonukat, de kénytelen voltam ahhoz a módszerhez folyamodni, hogy eleget tegyenek a kérésemnek. Ha Taehyung szülei is olyanok lesznek vagy talán még rosszabbak, akkor a helyzet akár brutálisabbá is fordulhat, ami azért nagy szó az előző eset után. Bár belegondolva, egészen kedvelnek engem, az is lehet, hogy egy jól beadott sztori éppen elég lesz, hogy elzavarjam őket az útból.

Halovány mosollyal arcomon zártam be őket az alagsori szobába. Már meg is van, mit fogok tenni.