[OS] A közös munka sötét oldala ~ JiKook

Cím: A közös munka sötét oldala

Író: Ayu

Besorolás: +12

Szereplők: Jimin, Jungkook

Páros: JiKook

Figyelmeztetés: -

Műfaj: dráma

Megjegyzés: Ezt az írásomat most találtam meg. Igazából régebben írtam, de most rátaláltam, ezért úgy gondoltam, itt az ideje, hogy veletek is megosszam. :) Nem egy szokványom OS, de azért remélem, tanulságos lesz sokak számára, és lesz, akinek azért tetszik. Jó olvasást! <3
U.i.: Már ezen az oldalon is elérhető az ÖSSZES rész/minden írásom!

-          Álljál már le! – kiáltom el magam idegesen, mikor már lassan fél órája veszekszünk egymással Jiminnel.

Honnan indult ki ez az egész? Igazából az egész megértéséhez egészen vissza kéne nyúlnom a kezdetek kezdetéig, mikor debütáltunk. A kamerák előtt mindenki azt látja, hogy mennyire jól megvagyunk, hogy ő mennyire imád engem, én pedig elutasítom őt sokszor, de természetesen végül kimutatom a szeretetem felé, nehogy azt higgye bárki, utálom őt, avagy taszítódom tőle. Nem, ez egyáltalán nem így van, sőt! Nagyon is kedvelem Jimint, csak mostanában egyre sűrűbben vannak összezörrenéseink, amiket nem nagyon tudok hova tenni. Elgondolkodtató, hogy vajon én vagyok ennyire értetlen, hogy, ahogy ő mondaná „nem vagyok képes felfogni, amit mondani szeretne”, vagy ő ennyire berögzült egy irányba és képtelen másfele nyitni?

Régebben is egymást előzgetve próbáltunk a másiktól jobban teljesíteni, szinte tudat alatt művelve az egészet, bár arról fogalmam sincs, ő ezt, hogy éli meg. Nem tudhatom, hiszen egy másik élet, másik, lélek, más gondolkodás, más élet. A tánc az, ami igazán meghatároz kettőnket, hiszen a csapatban Hoseok mellett a legjobbak vagyunk. Mindig ott csillog a szemében az a kihívó tűz, amellyel arra hergel, legalábbis anno hergelt, hogy én is minél jobban teljesítsek, hiszen nem előzhet le. Olyan versenyszellemet keltett életre bennem, melyet még azelőtt nem tapasztaltam. Persze, ezt egy cseppet sem bántam, hiszen így megvolt a motivációm a folytatásra.

A rajongók azt hihetik, hogy, mikor a koncerteken is odajön hozzám, azt szeretetből teszi, pedig valójában egyáltalán nem így van. Olyankor is látni, átsuhanni szemében azt a fényt, mikor ezrek ezrei láthatják a tényt. Nagyon jó színész, hiszen egyelőre senkinek nem tűnt fel az, hogy miért ilyen, és az se, én miért vagyok olyan amilyen.

Most is a táncról indult a veszekedés, mert megbeszéltük, hogy csak úgy hobbiból, félretéve mindenféle ellenségeskedést, kitalálunk együtt egy koreográfiát, egy bizonyos számra, amit, ha úgy van, akkor fel is veszünk és feltesszük twitterre. Mindez csábítóan hangzik, még most is sóvárgok érte, hogy csináljuk végig, hogy közzétegyük, hogy olvashassuk a sok-sok ARMY véleményét, de mindemellett rengeteg dolgunk van, nekem is, neki is, az összes tagnak, hiszen nem csak a munka, de a magánéletünk is közbeszól a dologba. Éppen ezért ritkán érek rá Jiminre, aki többször felszólított már arra, hogy szánhatnék egy órácskát rá az időmből, ha már ezt megbeszéltük, mert szerinte mindenkinek vannak elfoglaltságai, de ez is nagyon fontos, hogy végigcsináljuk.

-          Miért nem érted, amit próbálok elmondani? – emeli meg hangját hisztérikusan. – Az ARMYk megérdemlik, hogy megkapják a videót, hiszen nekik köszönhetjük a sikerünket. Ha úgy volna, nem lennénk olyan híresek, mint amilyenek valójában vagyunk, akkor tennék én magasról az egészre, de megbeszéltük, és… ah, Jungkook! Megígérted! Ígéretet tettél, amit soha nem vagy képes betartani! Olyan nagy kérés, hogy legalább kéthetente egyszer el gyere velem a próbaterembe és táncoljunk? Veled szerettem volna csinálni, mert úgy gondoltam, hogy valami jót össze tudunk hozni, ami így is van, hiszen, amit eddig alkottunk, az még engem is lenyűgöz! Szeretném ezt folytatni, mert zsong a fejem a sok ötlettől, amiket meg szeretnék valósítani, meg szeretném azokat a mozdulatokat tanítani neked! – túr idegesen rezes hajába, majd fújja ki a levegőt hangosan orrán keresztül.

-          Sajnálom – felelem csendesen, mire hitetlenül húzza fel szemöldökeit, de látszólag, valamelyest lejjebb vett az indulataiból, ami számomra csak jó. – Máskor is mondtam már ezt, jól tudom, de nem tudok most se másképp tenni…

-          Azt ugye felfogtad, hogy semmit nem érek a bocsánataiddal? – nevet fel kínjában hátravetett fejjel, így torokvonala tökéletesen láthatóvá válik számomra.

-          Megértettem, nem vagyok hülye – forgatom szemeim unottan, mire kíváncsian emeli rám újból tekintetét, hogy figyelemmel kövesse a további mondandóm. Néha rémisztő tud lenni az ilyen reakcióival. – De tudod, én se érek semmit azzal, ha állandóan ezzel pesztrálsz, hogy így meg úgy, menjek el veled táncolni!

-          Hát ennek roppantul örülök… - motyogja, mire nyomban megemelem kezem, hogy csendre intsem. Elegem van belőle, hogy sosem hallgat végig, márpedig nekem lassan kezd végképp eldurranni az agyam. Ez az elszólása kegyelemdöfés volt számomra, az ekkor kitörni készülő szavakat képtelen voltam visszafojtani magamba. Lesz, ami lesz belőle, engem már nem érdekel, de nem fogom tűrni, hogy így lekezeljen mindössze azért, mert fiatalabb vagyok nála. Igen, biztos vagyok benne, hogy ezért is viselkedik így. Én pedig ezért nem szólítom hyungnak. Nem érdemli meg.

-          Akkor most hallgass végig te, és próbáld meg te megérteni azt, amit mondani próbálok! El fogok menni táncolni veled, tényleg folytatni fogom, csak tudod azt a kevés szabadidőmet, ami van, nem szeretném mindig erre fordítani! Szeretnék néha egy kicsit pihenni is, Jimin! Egyébként is, nem kell úgy venned ezt az egész táncosdit, mintha beviteli forrás lenne, amit időpontra el kell készítenünk, különben a pénzt nem kapjuk meg és akkor felesleges fáradozás volt az egész… - Szavamba nevet, ami olyan, mintha tényleg valami vicceset mondtam volna, pedig tudom, hogy nem.

-          Ez jó volt! Nagyon cuki. Még, hogy beviteli forrás! Valamit nagyon tudsz – nevet tovább, amivel csak még több parazsat dob a tűzre.

-          Nem vagyok vicces kedvemben, Jimin – felelem halál nyugodt hangon, mire nyomban befejezi és ő is visszaáll a komor önmagává. – Komolyan úgy kezeled ezt az egészet, mintha élet-halál dolog lenne, pedig nem! Ezt a táncot csak úgy hobbiból kezdtük el tudtommal, vagy én vagyok ennyire szenilis szerinted? Szerintem nem. Ha a többiek is pihenhetnek ez idő alatt, akkor már megbocsáss, de én is szeretném kivenni a részem belőle. Neked sem ártana, nem kell átesni egy hobbinál a ló túloldalára! Pillanatnyilag egyébként se tudnék mit tenni veled, már elég késő van, be se engednének szerintem, szóval akármit is mondasz, ma már nem tudunk táncolni! – közlöm vele az egyszerű tényeket, amiket láthatólag továbbra sem képes felfogni. – De megígérem, hogy innentől külön figyelmet fogok szentelni annak, hogy veled táncolhassak – fújtatok egyet befejezésképpen.

-          Az ígéreteidet sosem tartod be! Folyton ezt csinálod, megígérsz dolgokat, aztán mégse. Én már beleuntam ebbe – fonja keresztbe karjait maga előtt.

-          Elhiheted, én is nagyon unom már ezeket a veszekedéseket, mert elég feleslegesek, mivel úgyis mindig ugyanott kötünk ki – vázolom a helyzetet, mire még dühösebbé teszem.

-          Éppen ez a baj! Nem változik semmi, nem változtatsz semmin…

-          Sajnálom, hogy szeretnék kicsit magammal is foglalkozni, nem pedig állandóan mások bajaival foglalkozni! Ha nem tetszik, nem kell folytatni, amúgy is csak elveszed az egésztől a kedvem, mert tudod, ez egyáltalán nem csábít a táncolásra, hogy veled kettesben elvonuljak. Az állandó basztatás, nem segít! – Már azt se tudom, mit mondhatnék, egyszerűen nem tudom, hogy megfogalmazni számára.

-          Akkor mi segít? Ne hozzam szóba? Ha nem hoznám szóba, akkor soha eszedbe se jutna! Nem jönnél el velem, nem haladnánk sehova, maximum egy év múlva lennénk készen… - tárja szét karjait tanácstalanul, majd végére ökölbe szorítja kezét, levezetve mérgét.

-          Úgyis szólnék, ha úgy lenne, és nem egy évbe tartana! Annyira azért én se vagyok hülye, hogy addig húzzam. Elég sokszor gondolok rá, hogy menni kéne, de olyankor valami mindig keresztbe tesz nekem, hogy így is tegyünk – magyarázkodom, de valami azt súgja; felesleges.

-          Ez nem volt valami meggyőző – sóhajtja, mire az egekbe szöknek szemöldökeim.

-          Bizonyára jobban tudod, mi zajlik le a fejemben nap, mint nap. – Rám kerül a sor, hogy felnevessek, amit ő persze egy szúrós pillantással jelez, hogy nem díjazza. Hát, én se díjaztam az övét.

-          Arról beszéltem, hogy engem nem érdekel, a sok ígéreted, a bocsánatod, mert attól még nem fogunk előrébb jutni. – Figyelem, emberek! Egy igazán vérből jövő, emberséges választ hallhattak! – Ha neked is eleged van abból, hogy folyton emiatt veszekszünk, akkor miért nem változtatsz?

-          Továbbra is felfogtam, hogy mit szeretnél, épp ezért, úgy gondolom, ideje lezárnunk a témát, és tovább állni, ugyanis ma már úgyse tudunk táncolni, mint már említettem, szóval akkor egyezünk meg a holnapban, hogy keresünk rá időt, és mindenképp folytatjuk! Rendben? – próbálom higgadtan rávenni az ésszerű eljárásra.

-          Aztán utána megint nem lesz semmi egy csomó ideig, amíg én szóba nem hozom, újra le nem játsszuk ezt a veszekedést, és csak utána leszel hajlandó koreografálni. – Ajkamba harapva vezetem le a felgyülemlett feszültséget, mely múlni nem nagyon akar, sőt, talán még rosszabb, mert a kezeim is elkezdtek remegni idő közben.

-          Jimin – hunyom le szemeim. – Neked késztermék kell, a szavaknak úgyse hiszel, így felesleges ígérgetnem. Holnap folytatjuk, innentől nagyobb figyelmet fogok fordítani rád már csak azért is, és minden rendben lesz, oké? – nézek végén egyenesen a kihívó szemeibe.

-          Rendben, én kíváncsian várok majd, Jungkook – ejti ki ajkai között nevem úgy, mintha csak átok lenne.

-          Rendben, akkor ezt megbeszéltük – sóhajtom kicsit megkönnyebbülve, de még mindig hevesen dobog szívem, mintha csak ki akarna törni bordáim fogságából. – Örülök, hogy nem is tudom, hanyadjára eljutott hozzád a mondandóm lényege, miszerint nem jutunk ezekkel a veszekedésekkel semmire. Azt hittem, már örök veszekedés marad – kuncogok fel.

Természetes, sokkal egyszerűbb, ha a másik fél figyel a szavaimra. A vitatkozás lényege ez volna, hogy meghallgatjuk egymást, felfogjuk, megpróbáljuk megérteni a közlendőjét, az ő szemszögét, majd csak utána biztosan állítani a saját igazunkat, ha valóban nekünk van. Én mindig figyelek másokra ilyen szempontból, odafigyelek arra, hogy a másik személy szemszögéből, milyen is lehet a dolog. A baj az, hogy mindenkinek így kéne, különben pontosan ugyanilyen veszekedésekbe fogunk torkollani, mint a mostani. Jimin pedig pontosan egy ilyen személyiség. Makacs, önfejű, és magasról tesz arra, hogy a másik mit gondol, mit szeretne. Mindent magának akar.

Mi a tanulság? A legközelebbi ilyen esetnél biztosan ráhagyom a dolgot, hadd főjön a saját levében, úgyis magának főzte, nekem pedig nem hiányzik.