[13/25] A jégpálya ördöge és tündére

Cím: A jégpálya ördöge és tündére
Író: Ayu
Besorolás: +12
Szereplők: Jimin, Taehyung, Jungkook
Páros: VMin
Figyelmeztetés: későbbiekben yaoi
Műfaj: humor
Megjegyzés: Újabb résszel volnék itt, és végre alakulnak a dolgok. Majd csak most válnak igazán érdekessé a részek. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! ^^

Taehyung POV

Részeg. Teljesen biztos vagyok benne, máskülönben értelmes választ adott volna, ráadásul, amint ajtót nyitottam neki, egyenesen bedőlt hozzám, így, ha nem kapom el gyorsan, akkor biztosan felnyalja a padlót. Egy pillanatig megijedtem, hogy esetleg rosszul van, de amint kissé ingatag lábakon állva nekidőlt az ajtófélfának, és vigyorogva adta meg a választ számomra, miszerint ő éppen a végzetét keresi, tudatosult bennem, hogy igen, Park Jimin részegen állított be hozzám. Kíváncsi volnék, mi okból, mi vezényelte erre, na, meg sosem láttam még hasonló állapotban sem, így eszem ágában sincs elzavarni. De vajon mi késztette őt arra, hogy így leigya magát éppen a mai napon, karácsonykor?
- Értem – felelek neki, hogy tudtára adjam, felfogtam, amit mondott, ami igazából hazugság, ugyanis fogalmam sincs, mit ért végzet alatt, hacsak nem szuicid hajlamai vannak.
Hosszas másodpercekig csak nézünk egymásra, én értetlenül rá, ő pedig csillogó szemekkel, kitágult pupillákkal, bárgyú mosollyal arcán, amilyet még nem láttam ez előtt. Szívesen nevetnék fel a helyzeten, de félek, akkor elijeszteném, a kíváncsiságom pedig erősebb, hogy mit akarhat tőlem ilyenkor. Talán csak véletlenül tévedt erre. Ezt még én se gondoltam komolyan.
- Szeretnél valamit?
- Nagyon finom volt az étel – veszi két tenyere közé arcát. – Még soha nem ettem így velük – nevet fel, de ez egyáltalán nem tűnik őszintének, sokkal inkább meggyötörtnek. – Meglepő, hogy ennyire kedvesek velem. Régen… régen még egy szeletke kiflit is sajnáltak – csapja hátra fejét, úgy nevet fel újból, amitől kiráz a hideg, de hagyom, hogy beszéljen, hiszen egyre kíváncsibbá tesz, miről van szó. – Hátba vágtak, kegyetlenül döfték belém a kést, amikor csak tudták, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzanak. Én csak… én csak szerettem volna egy normális… Taehyung, te mit gondolsz rólam? – néz váratlanul mélyen szemeimbe, bennem pedig az ütő is megáll egy pillanatra a tekintetétől.
- Hogy-hogy én? – Bólint. – Miért érdekel téged ez ennyi…
- Tudom, te is ugyanolyannak látsz, mint a többiek. Nekem sosem voltak igaz barátaim, egyedül Hoseok volt ott nekem. – Elcsuklott hangja mondata közben, s szemeit is egyre fátyolosabbá tették könnyei, melyeket nem eresztett ki, hogy szabadon csordulhassanak ki. – Akik körülöttem voltak, rendszerint kiutáltak, mert túl irigyek voltak, csak azt nem értem, mire. Ha bárki ismerne, nem akarna velem életet cserélni. Én… én egész idáig szerettem volna, de te, Taehyung, megváltoztattad a véleményem erről. Te valami olyasmit hoztál az életembe, amelyről eddig fogalmam se volt, és nem tudom megfogalmazni neked, miről beszélek, de színt… színt viszel a sötét múltú lelkembe. – Szavai villámcsapásként érnek, ahogy hirtelenjében tudatosul bennem több minden. Nem volt senkije, egyedül Hoseokkal értették meg egymást, mások kiutálták, na, meg én viszek színt az életébe? Mikről beszél? Szívesen közbeszólnék, hogy elkezdjem letagadni az egészet, de tudom, jól tudom, hogy a részeg ember igazat szól, s én pedig nem fogok útjába állni. Bár, nem kapizsgálom, miért épp nekem mondja ezeket el, de jól esik, hogy megbízik bennem, még, ha nem is józan. – Nem hagyom, nem fogom hagyni, hogy elhanyagolj! Mindig velem kell lenned, mert te vagy az egyetlen, aki mellett megnyugvásra lelhetek. Szükségem van rád.
Csillogó szemekkel figyelem minden egyes szavát, melyeket egyszerre nevetnék ki, hogy mennyire abszurd, de közben meg is hat, hogy így gondolja, és nem szeretne elengedni. Régebben éppen az volt a célja, hogy eltávolítson a közeléből, most pedig rám parancsol, hogy maradjak mindig mellette. Az biztos, hogy nem fogok tudni kiigazodni rajta. Már épp szólásra nyitnám a szám, amikor is egy váratlan mozdulattal fordul ki az ajtón, felakadó szemekkel, majd kezeit gyomrához kapva hajol előre, és annak tartalmát a földre köszönti újból. Tágra nyílnak szemeim, és legszívesebben elfordulnék, de mégse vagyok erre képes. Folyamatosan rajta tartom a szemem, ahogy újra és újra öklendezni kezd, hogy kiürítsen mindent magából. Elhúzom szám a látványra és a hangokra. Holnap biztosan szörnyen fogja érezni magát.
Egyszer csak abbamarad öklendezése, de nem emelkedik meg, ugyanabban a pózban marad, mire már lépnék, hogy segítsek rajta, mikor is a csendben hallom, ahogy szipog, s mintha sírna.
- Jimin?
- Nyomorult vagyok, erre a sorsra születtem. Előző életemben biztosan valami nagyon rosszat vétettem az emberiség ellen, hogy most ezt érdemlem. – Levágja magát ülésbe, továbbra is háttal nekem, a földnek tiszta részére, fejét pedig jobbra-balra ingatja. – Semmirekellő, hasznavehetetlen! – Ekkor fogja magát, és el is fekszik az oldalára dőlve, mire már jobban kilépek az ajtóból, és gyorsan szétnézek az utcán is, hogy nincs-e valaki érdemleges a környéken, aki elől el kéne rejtenem.
- Miket beszélsz? – szólok közbe, ugyanis érthetetlen számomra, miért mond magáról ilyeneket.
- Taehyung, kivel beszélgetsz már ennyi ideig? – hallom anyám hangját csendülni fel a nappaliból, mire egy pillanat alatt ugrok be a házba, hogy választ adhassak neki.
- Ne aggódj, csak egy barátom az! Érdekesen alakultak a dolgai, és azt szeretné, ha itt maradhatna éjszakára, mert nem tud hazamenni.
- Melyik barátod?
- Jimin, tudod, akivel fel fogok lépni.
- Rendben, maradhat, de aztán viselkedjetek! Ezt vedd karácsonyi ajándéknak!
Széles mosollyal sasszézok vissza az ajtóba, ahol nyomba lehervad az arcomról, amint meglátom még mindig a földön fekve őt. Nem tétovázok tovább, kimegyek a hidegbe, hogy leguggolva mellé felsegítsem, majd amint sikerül biztosra fogni - egyik karját átvetve vállamon, másik kezemmel pedig derekánál fogva magamhoz -, indulok be a házba, majd lábbal rúgom be magam mögött a bejárati ajtót. Első utam rögtön a fürdőszobába vezet, hiszen szörnyen bűzlik az alkoholtól, ráadásul éppen az imént rókázott a házunk elé, így érdemes lenne kimosni a száját is, de, ha ilyen állapotban van, nehezen fogok egyről a kettőre jutni. Végül sikerül bejutnunk a kis helyiségbe, ott pedig a kádnak a szélére ültetem. Remélem, nem fog hátraborulni, különben még egy koponyasérülést is kezelhetek. Mit vettem én a nyakamba!
- Szörnyen nézel ki – sóhajtom, mire elmosolyodik.
- Nem tartasz jóképűnek?
- Túl sok volt az az alkohol – bólintok a saját állításomra helyeslően.
Elé lépve nagy nehezen leküzdöm róla a kabátját, majd a pulóverével is ugyanígy teszek, kérve a segítségét, amit szédelegve, de megtesz, amennyire csak tőle telik. Nem bírom felfogni, mire volt jó, hogy ennyire leitta magát. Már épp a pólójáért nyúlnék, és húznám fel, mikor kezeit az enyéimre teszi, így megállítva mindennemű mozgásban.
- Mit csinálsz? Most akarod behajtani rajtam a sztriptízt? Bocsi, de most nem fog menni!
- Miket beszélsz már megint? – suttogom magam elé, de érzem, ahogy a pír elönti az arcom zavaromban, ugyanis akarva-akaratlanul is megjelenik lelki szemeim előtt az egy szál bokszeralsót viselő alakja, amint több szexi mozdulatot is tesz.
Ő csak kuncogni kezd reakciómon, mire már csak azért is erőt veszek magamon, hogy lerángathassam róla felsőjét, ami másodperceken belül be is következik. Egy pillanatra a levegő is belém reked, ahogy szemeim végigfutnak kidolgozott felsőtestén. Őszintén megvallva, ez egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen nyálcsorgatóan jól néz ki, már-már férfiakat csábító módon, hiszen még szép is hozzá, és még ott ez a csodás alakja is, ugyanis kiskorától korcsolyázik, gimnasztikázik, ami miatt esélytelen, hogy elhízzon.
Zavaromat nem igazán tudva palástolni kezdem el nadrágjától is megfosztani, viszont próbálok gyors lenni, hogy ne hozzam egyikünket se a kelleténél kínosabb helyzetbe, viszont nyugtat a tudat, hogy részeg, így nem igazán veszi észre, mit érzek.
- Annyira meleg van – dünnyögi, mikor végre nagy nehezen lehúzom mindkét lábáról nadrágját, s azt is a többi mellé helyezem. Zokniját is lehúzom róla, majd már csak egyetlen feladat marad hátra, de képtelen vagyok hozzálátni. Biztosan nem fogom az alsóneműjét is levenni róla! – Taeh… hideg van! Kérem vissza a ruháimat! Miért vetted le rólam őket?
- Ah, döntsd már el, mit érzel! Most akkor fázol vagy meleged van? – dobbantok egyet türelmetlenül.
- Most miért vagy ideges? Most már a fejem is jobban fáj, mint eddig. Ó, ez lüktet! – kapja halántékához mindkét kezét, mire hátradöntve fejem sóhajtok fel. – Szerinted megfogok halni? Ez a halál jele?
- Ez annak a jele, hogy hülye vagy! Mássz be a kádba! – próbálom belökdösni óvatosan.
- Nem akarooom! – kezd nyüszögni, mire tátva marad a szám. Hihetetlen! – Fogd meg a homlokom, mennyire forró! Biztosan nagyon magas a lázam, és megfogok halni! – közli velem a szerinte való tényeket, mire felnevetek.
Gyorsan erőt szedve megfogom lábainál egyik karommal, és hátánál a másikkal, hogy óvatosan befordítsam a kádba, majd, amint ez végre sikerül, a zuhanyrózsáért nyúlok, és megnyitom a kellő hőmérsékletű vizet. Az először hideg víz azonnal rá spriccel, mire szinte felvisít, úgy ugrik meg ültében, és mászna kifelé, de szabad kezemmel vállánál fogva nyomom vissza helyére.
- Így jár az, aki részegen beállít hozzám! Mocskos vagy, ébredj fel! – azzal a képébe locsolom a langyos vizet, ő pedig kapálózva csúszik le a kádban, hanyatt fekvésbe vágva magát. – Így jár az, aki lázas! Hidegzuhany!
Mivel bőre tényleg rendkívül meleg annak ellenére, hogy a hidegről jött be, nem is merem melegebbre venni a vizet, így legalább valamilyen szinten kijózanodik. Csodálom, hogy a kinti levegő még nem segített rajta.
- Engedj ki, megfulladok! – fog kezemre, mire elvigyorodom.
- Talán nem kéne fetrengeni!
Tovább küzdünk egymással egy darabig, miközben tusfürdővel is bekenem az érhető felületeken, ahol épp hagyja, ha pedig már a haja is vizes lett, azt is kimosom a saját kis samponommal, aminek ő már kevésbé örül, én viszont nagyon élvezem. Élvezem, hogy ki van szolgáltatva nekem, hogy tényleg teljesen rám van hagyatkozva. Most végre úgyse tud semmit se tenni ez ellen. Mikor végre úgy érzem, hogy a testhőmérséklete egész normális, elzárom a csapot, majd egy törülközőért sietve lépek újból hozzá, hogy azt rá terítsem. Nagy szemekkel mered fel rám, már kevésbé sugározva magából azt, hogy nincs magánál, ami elégtétellel tölt el.
- Törölközz meg, a hajadat is dörzsöld át, aztán – a köntösömért nyúlok, melyet leteszek a kád szélére. – Vedd magadra ezt, de a vizes alsódat is levehetnéd, hadd ne kelljen nekem.
- Nem.
- Hogy mondod?
- Nem veszem le. Előtted nem – biggyeszti le ajkait.
- Ne most kezdj szégyenlőset játszani! – akadok ki teljesen. – Tedd, amit mondtam, ha nem olyan nagy kérés! – Ekkor megcsörren a telefonom a zsebemben, amit nyomban ki is kapok belőle, hogy megnézhessem, ki keres. A kijelzőn Jungkook neve díszeleg. – Szia! – veszem fel.
- Szia! Képzeld, Hoseok felhívott – csap a dolgok közepébe. – Mesélt egy pár zagyvaságot, amit nem nagyon tudtam követni és felfogni, de a lényeget azért sikerült kiragadnom. Nincs meg neki a te számod, így téged ne tudott felhívni, de először engem kérdezett azért, hogy nem-e tudok valamit Jiminről.
- Jiminről? – A név tulajdonosa nyomban felkapja fejét, én pedig szúrós pillantásokat lövellek felé, hogy mozgásra késztessem, amit továbbra is nyüszögve, de legalább elkezd.
- Ja. Azt mondta, nem is olyan rég még együtt voltak, és, hogy hót részeg szegény, aztán elvesztette őt valamikor, azóta pedig akárhol keresi, nem találja. Ezért hívott fel engem is, hogy rákérdezzen, nem-e futottam össze vele, vagy tudok valamilyen úton-módon róla valamit. Én meg semmit nem tudok, szóval megkért, hogy kérdezzek rá nálad is.
Miközben Jungkook szavait hallgatom, végig a kis kótyagos srácot nézem, aki nagy nehezen kiküzdi magát a kádból, majd valahogy meg-megtörli testét, s haját is nagyjából átdörzsöli, viszont akkor elveszti egyensúlyát, így visszaül a kád szélére, amit alsóajkam beharapva figyelek, nehogy véletlenül hangosan felnevessek szerencsétlenkedésén. Mindeközben folyamatosan lelki szemeim előtt pereg, ahogy Hoseokkal az oldalán járják végig a város utcáit, s végül valamikor, mikor barátja nem figyelt rá, ő fogta magát és lelépett egyenesen hozzám. Melengeti a szívem a gondolat, hogy éppen nálam keresett menedéket a problémái elől, amikkel kezdeni kétlem, hogy tudok bármit is, főleg, hogy nem is tudom, mik azok, de idő kell és türelem. Egyszer csak megnyílik, én pedig nem fogok ráerőszakolni semmit.
- Nyugodtan megmondhatod Hoseoknak, hogy Jimin épségben és biztonságban van. Itt van velem, idejött, miután faképnél hagyta őt, de én majd vigyázok rá, nem kell aggódni – felelem mosolyogva, miközben a téma tárgya magára kapja a köntöst is, majd hátat fordítva nekem leküszködi magáról az alsóját is, amit csak lazán dob félre a csempén.
- Veled van? Komolyan átment hozzád? Ilyenkor?
- Igen, itt van. Most pedig letenném, ha nem gond, mert még nem igazán heverte ki azt a sok italt, így figyelnem kell rá, de fél kézzel nehéz lesz.
- Jó-jó, akkor… vigyázz rá az éjszaka! Aztán ne rosszalkodjatok ott kettesben! – kuncogja, majd mielőtt bármit is reagálhatnék, bontja a vonalat.
Egy ideig értetlenül pislogok magam elé, majd inkább nem törődve szavaival, fejem rázva hessegetem el ezeket a gondolatokat, hogy minden figyelmem a kis lelki betegemre irányíthassam. Sokkal fontosabb most az, hogy őt rendbe szedjem, ha már tényleg rám bízta magát, márpedig megbízik bennem, ha még részegen is képes volt átjönni hozzám. Nem is tudnánk rosszalkodni, miért is tennénk úgy? Egyáltalán milyen rosszalkodásra gondolt Jungkook?
- Miért… miért ilyen bonyolult ez a vacak? – morogja orra alatt nekem továbbra is háttal, mikor is telefonomat újból zsebre vágva közelítem meg. – Hideg is van.
- Miről beszélsz, mi bonyolult? – lépek mellé, mire nyomban feltartja a köntösnek összekötőjét, melyet még nem húzott össze magán.
Újból ajkamba harapok, hogy ne nevessek fel hangosan, majd, amint arcára pillantok, már csak a szimpla boldogság marad meg bennem. Fogalmam sincs, miért, de boldognak érzem magam, hogy itt van velem, és nekem kell róla gondoskodnom. Arca pedig olyan, mint egy gyermeké, annyira kis pufók, s főleg így, hogy még fel is fújja kicsit, mivel ideges attól, hogy nem képes összekötni magán a köntöst.
- Add ide, majd én megcsinálom! – lépek elé, és vigyázok rá, hova nézek, nem szeretném, hogy esetleg véletlenül elvándoroljon tekintetem olyan helyekre, melyekre nem szabad, és már csak a gondolata is zavarba ejt, hogy rendesen vissza kell fognom magam, hogy ne stíröljem.
Először megfogom a köntös két oldalát, majd összehúzom rajta, gondosan betakarva vele, majd kezei közül is kiveszem a megkötőjét, hogy aztán helyette is elvégezzem ezt a feladatot, amit ő csendben tűr. Amint ezzel végzek, kezeim még nem veszem el az övről, úgy nézek fel rá, egyenesen szemeibe, melyekkel ő is az enyéimet fürkészi. A levegőt is elfelejtem normálisan venni, torkomban kisebb gombóc képződik, melyet egy nagyobb, látványos nyeléssel próbálok legyűrni.
Annyira közel van, annyira védtelen és ártatlan, s azok a nagy, barna szemek, melyekkel engem néz meredten, egy pillanatra se fordulva el, annyi érzelmet tükröznek, hogy nem is tudok kijönni belőle. Egyszerre sajnálom, de közben haragszom is rá, na, meg örömmel tölt el, hogy velem van, ezek pedig felkavarnak legbelül.
- Mossuk ki a fogad – köszörülöm meg a torkom, megtörve a kínos csendet, majd egy számomra félretett, még bontatlan kefét előszedek, majd nyomva rá fogkrémet is, visszalépek hozzá. – Tessék – nyújtom neki, mire először csak szemeivel néz a neki nyújtott eszközért, majd lassan meg is emeli jobb kezét, hogy eleget tegyen kérésemnek.
A mosdókagyló fölé hajolva kezd neki az utolsó simításoknak is, alaposan mosva át a fogát, ami már egész döccenőmentesen is megy, de azért végig rajta tartom a szemem, ha esetleg még ehhez se lenne elég kapacitása. Amint ezzel végez, még alaposan kimosatom vízzel a száját, hiszen mégis csak visszaköszönt gyomra tartalma, és gondolom, ő sem szeretné érezni, így, amint ezzel is megvagyunk, kitámogatom a fürdőből, majd a folyosóra lépve, a nappali irányába fordulok, de csak éppen annyira, hogy az egész házat átkiabálva szóljak a szüleimnek arról, hogy elmentünk aludni.
- Jobban érzed magad? – ültetem le ágyamra, majd ott hagyva, asztalomhoz lépek, hogy telefonomat kitegyem rá, majd újból visszafordulok hozzá.
- Sajog a fejem – sóhajtja.
- Hozok vizet.
Gyorsan kiszaladok a konyhába, majd egy flakon hideg víz, és egy pohár társaságában térek vissza szobámba, hogy adhassak neki. Végig követi minden mozdulatomat szemeivel, ami továbbra is zavarba ejtő, de próbálok nem foglalkozni ezzel az érzéssel, hiszen csak részeg. Öntök neki a pohárba az italból, majd leülve mellé átnyújtom neki azt, melyet elfogad, de nem iszik bele, csak tartja kezei között.
- Igyál – parancsolok rá. – Hidd el, jobb lesz.
- Miért viselkedsz így? - Szavai tőrként érnek, nem tudom hova tenni ezt a kérdést.
- Hogy érted ezt? – Kérdésemre választ nem kapok, csak felém fordítja fejét, úgy nézve szemeimbe. – Elég ramaty állapotban vagy. Nem gondolod, hogy majd hagyom, hogy haldokolva fetrengj az utcán tök egyedül?
- Nem hívtál fel. – Felhúzom szemöldökeim kijelentésére. Mit jelentsen az, hogy nem hívtam fel? – Szerettem volna, ha felhívsz. Én csak… csak… beszélgetni szerettem volna veled. Tök mindegy, miről, csak beszélni.
- Azt hittem, zavarlak – sütöm le szemeim.
- Nem – sóhajtja. – Nem zavarsz, nem hagyhatsz el. Velem kell maradnod mindig, minden időben, minden körülményben – azzal fogja, és kiissza a pohár tartalmát, majd azt belenyomva kezembe dől hátra az ágyon. – Fáradt vagyok.
Szinte már tátott szájjal nézek rá, hiszen szavai teljesen lesokkoltak. Várta a hívásom, ráadásul azt is megtiltja, hogy elhagyjam, hogy ne foglalkozzak vele. Vele kell maradnom, de miért akarja ezt ennyire? Mi járhat ilyenkor a fejében? Miért viselkedik ennyire furcsán? Mármint, azt értem én, hogy részeg, de a részeg ember igazat szól, s, ha ő most se hazudott, akkor tényleg nem értek semmit. Eddig utált, sőt, mit több, még Soo is tetszik neki, ebben biztos vagyok, mondjon bármit, ami most még jobban fáj, mint eddig. Nem akarom, hogy együtt legyenek, nem, nem, és nem!
Végül befektetve rendesen az ágyba, ő a fal mellett, én pedig kívül fekszem el rajta. Tökéletesen elférünk, de még soha nem éreztem magamhoz ennyire közel. Annyira szeretném megérteni őt, hogy mi folyik a háttérben, hogy miért itta le magát egy ilyen napon, mi késztette erre, és egyáltalán miért épp hozzám jött? Nem mintha ez nem tetszene, igazából tényleg mérhetetlenül örülök annak, hogy ő engem választott megnyugvásnak, akinek kisírhatja a lelkét. Furcsa volt az is, ahogy hallottam hüppögni, szemei pedig alapból vörösek voltak, de biztos vagyok benne, hogy elsírta magát, de miért?
Gondolataimból mozdulata zökkent ki, amint karját átdobja felettem, az egyik lábával is így tesz, így azonnal közelebb is húzva magához, és ő is közelebb araszol kicsit. Tányér méretű szemekkel nézek fel rá, de látszólag már mélyen alszik. Levegőt is elfelejtek venni, ahogy kissé félve nézek végig magunkon.
Jézusisten, hiszen nincs is rajta úgy ruha!
Nagyot nyelve nézek újból arcára, melyet alaposan végigpásztázok szemeimmel. Nem csak tehetséges, hanem az alakja is irigyelni való, és, ha mindez nem volna elég, még az arca is nagyon szép. Kisimult vonások, ártatlan kifejezés, dús ajkak, melyeket egyszer már megérintettem, és olyan puhák, hogy kedvem támadna… egy szóval: gyönyörű.
A nagy bámulása közepette, egyszer csak nagyot dobban a szívem, olyan hangosan szinte, hogy félek, talán felkel rá, de nem történik semmi. Elönt a melegség, egy szokatlan, ismeretlen érzés, mely lassan elönti minden porcikámat, de ez egyáltalán nem rossz, sőt, nagyon is kellemes, melengető, jó érzés. Szeretném még sokáig érezni, de valamiért úgy érzem, ez csak mellette lehetséges. Mellette, csakis mellette, de miért? Miért érzek így? Miért önt el boldogsággal, ha csak egyszerűen nézhetem őt?
Szerelmes vagyok.
Szívem újból nagyot dobban a felismerésre, mire érzem, amint arcom elönti a pír. Mikor sikerült megkedvelnem ennyire éppen őt, aki annyira utált engem az elején? Miért épp őt? Fogalmam sincs, de egy biztos, jobban kedvelem, mint szabadna, de tetszik ez az érzés, tetszik a helyzet, ennek pedig nem akarom ellenállni. Hagyom magam inkább sodródni az árral, hogy még hosszú ideig csodálhassam.
Apró, szelíd mosoly kíséretében bújok bele mellkasába, viszonozva ölelését, majd lehunyva szemeimet várom, hogy elnyomjon az álom.